El tudom képzelni, mi ötlik egyből az eszedbe, mikor nevem mellett a foglalkozásom részleteit is meghallod, már ha tudod, mit foglal magába pontosan.
Furcsa, bolondos embernek képzelsz, aki jobban csípi a halottak társaságát, mint az élőkét, aki képes egy teljes társalgást lefolytatni még egy több napos vízihullával is, nem foglalkozva azzal, választ egyetlen kérdésére se kap, s még a szeme se rebben közben, aki érzéketlen, akit nem hat meg a halál, mások vesztesége. S nem is jársz olyan messze az igazságtól, mint azt szeretném, ha érdekelne mások véleménye. De szerencsére nem érdekel.

Valóban nehezen bírom az élők lelkes csacsogását, műmosolyát, köpönyegforgatását. Valóban zavar nélkül mesélem el bármilyen holttestnek az előző nap eseményeit a boncteremben, teljesen figyelmen kívül hagyva, ha van is valaki mellettem. Valóban képes vagyok elzárni az érzéseimet és nem foglalkozni vele, az, aki előttem fekszik, valaha pirospozsgás élő volt, családdal a háta mögött, akik, ha túl is lépnek, magukban örökké gyászolni fogják.

Emellett azonban annyi minden más is van bennem, hogy időm se lenne felsorolni mindent.

Soha nem voltam a népszerűek között, bármilyen iskolába is jártam, de a stréberek is messze elkerültek. Én voltam a furcsa, okos gyerek, akit nehezen lehetett kiszámítani, aki időnként mást se  csinált a tanuláson kívül napokig, máskor pedig ki se nyitott egyetlen könyvet se, inkább egy kocsma pultját támasztotta, ki tudja, meddig.
Egy kezemen meg tudom számolni, hányan állnak igazán közel hozzám és van, hogy őket se látom hosszú hónapokig, belefeledkezve a munkámba teljesen, azt se tudva sokszor, milyen nap is van pontosan. Ismernek már azonban annyira, hogy ne vegyék magukra az efféle eltűnéseket, ahogy azt se, ha mikor nagy ritkán mégis találkozunk, elveszve gondolataim között, fogalmam sincs, mit mondtak nekem.
Ha azonban segítségre szorul bármelyikül, pontosan tudják, gondolkozás nélkül nyújtok  nekik kezet.


Minden bűntett helyszínének megvan a maga hangulata, pláne akkor, ha holttestet is rejteget.  Különösen hangozhat ez a megfogalmazás, morbidul is talán, de ez nem változtat a tényeken. Bármennyi halottal találkoztál is már életed során, mindegyik nyomot hagy maga után, aprót, jelentéktelent, amiről sokáig azt hiszed, el is felejtetted, míg egy napon vissza nem tér az álmaidban. Ahhoz, hogy meg tudd kímélni magad a rémképektől, az álmatlan éjszakáktól, a könnyektől, a szorongástól, tapasztalat kell és annak a képessége, hogy el tudd különíteni magad a történtektől, mintha ott se lettél volna valójában, mintha kívülről tekintenél az eseményekre.
Minden egyes élettelen test látványa nyomot hagy, a legnagyobbat azonban azon a fiatalokéi, akik gyilkosság áldozatává váltak. Talán mert őket látva még közelebb kerül az esendőségünk, tehetetlenségünk, hiszen előttük ott állt volna még az egész élet, ha valaki kegyetlenül el nem ragadta volna tőlük. Nekik pedig, hiába voltak életre valók és erősek, esélyük se volt ellenük.

Legalábbis így volt ez valaha.

Túlzott, sokak által tapintatlannak jellemzett érdeklődésemet a lehető legmélyebbre száműzve kivágom kocsim ajtaját és a lehető leglassabban kipattanok a vezetőülésből. A szemerkélő esőtől védve fejem és szemem, magamra igazgatom kabátom kapucniját, épp csak annyira, hogy beteljesítse feladatát, de a kilátásban ne akadályozzon. Normál tempóban közelítek a tetthelyhez, de annak érdekében, hogy minél hamarabb elérjem, lépteimet olyan hosszúra húzom, amennyire csak lehetséges.
A területet ellepő nyomozóknak épp csak intek. Ők nem fontosak, szükséges rosszai csupán az egésznek, na meg többségük amúgy se kedvel, felesleges is lenne barátkozni velük. Akad egy-két kivétel persze, akiket némi túlzással talán, de akár még barátomnak is nevezhetek, jelenleg azonban velük se áll szándékomban foglalkozni, épp csak annyira veszem a fáradtságot, hogy megállapítsam, van-e itt egyáltalán közülük valaki, mielőtt teljes figyelmem annak szentelném végre, amiért idehívtak. A koszt és vizet teljesen figyelmen kívül hagyva, táskámat magam mellé téve és felhúzva kesztyűmet, behatóbb pillantást vetek az áldozatra, az lenne a dolgom végül is, hogy megállapítsam, mikor és miért halt meg. Habár utóbbi első látásra meglehetősen egyértelműnek tűnhet.
Az eset egyszerűnek látszik, nem kell sok ész és vizsgálódás ahhoz, hogy megállapítsam a halál okát, s bár elbízni magam nem szoktam és nem is áll szándékomban most elkezdeni, azt képtelen vagyok megakadályozni, hogy gondolataim felvegyék a korábban eldobott fonalat.
Ha őszinte akarok lenni magammal, vagy éppen mással, akkor idejét se tudom már, mikor rebbent meg akár csak szempillám is utoljára egy helyszín láttán. Mikor száguldott át testemen sajnálat vagy félelem. Az izgalom ellenben örök társam. Talán még szemeim is őrült lánggal csillannak fel az újabb munka hallatán.
Belegondolva, nem lenne szabad meglepettnek lennem emiatt. Már kisgyerek koromban se élveztem igazán társaim társaságát, az egyetemen pedig egyenesen menekültem szaktársaim elől, először csak az órákra, később pedig a boncteremig meg se álltam. Elmondhatatlan szerencsém volt, hogy a tanárom örömmel foglalkozott velem szabadidejében is, mindig kedvelte, ha önkényesen asszisztenseként szegődtem és millió kérdést feltettem. Neki köszönhetem azt is, hogy mikor rájöttem, a sebészet nem nekem való, segített kitalálni, mi lehetne a hivatásom, amiben felhasználhatom az eddig megszerzett tudást, de nem kell a betegek lelkét is ápolgatnom.


Remegő ujjaim görcsösen markolják a szikét, mit fogalmam sincs, mikor vettem a kezembe, ahogy szemeim ismételten végigsiklanak az asztalon fekvő testen. Nem vagyok régóta a szakmában ugyan, mégis, egészen mostanáig biztos voltam abban, bármi történjen is, nem fogok érzelmeket mutatni, hogy nincs semmi, amitől felkavarodik a gyomrom vagy sós könnyek marják szememet. Nem számítottam arra azonban, hogy valaha egy ismerős sápadt, mozdulatlan alakjával nézek majd farkasszemet.
Nem ismertem olyan jól ugyan, épp csak néhányszor beszéltünk, nem is a halála az, ami ennyire megvisel, hanem az, akihez kapcsolódik. Kétség sem férhet hozzá, hogy nem balesetben vesztette életét, márpedig ahhoz épp elég ideje dolgozok már a rendőrséggel, hogy pontosan tudjam, a hozzá legközelebb álló lesz az első számú gyanúsított, márpedig figyelembe véve múltját, hatalmas lelkesedéssel igyekeznek majd nyakába varrni mindent, különösen, ha olyan kapja az ügyet, aki lusta felemelni az íróasztal mögül a valagát.
De én mégis mit tehetnék? Ha beleavatkozok, nem csak a munkámat veszíthetem el, hanem a szabadságomat is.
- A fenébe! - sziszegem bajszom alatt, pánikszerűen kutatva telefonom után. Az nem árthat akkorát talán, ha legalább figyelmeztetem, készüljön egy kevéssé barátságos látogatásra és talán nem is késtem még el vele.