I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Az életem romokban hever. Sosem mondtam volna azt, hogy az életem tökéletes, már gyermekkoromtól kezdve keserűség és elégedetlenség kísért, melyből igyekeztem keresni a kiútat. Néha találtam, de csak ideigleneseket, melyek nem hoztak tartós lelki békét, én pedig pont emiatt töretlenül igyekeztem keresni azt a megoldást, mely tartós, örök lelki békét nyújt majd és elfeledteti velem a múltam rossz élményeit. Mikor a karrierem és a tudásom elért arra a pontra, hogy belefogjak és megvalósítsam álmaimat, saját labort nyitottam és elkezdtem felépíteni a cégemet és kifejleszteni a legjobb, leghatékonyabb, legtökéletesebb gyógyszereket. Saját magam is tapasztaltam, hogy a legtöbb gyógyszergyártó cég kókler. A legtöbb gyógyszer vagy nem használ, vagy csak kevéssé, nem hosszú távú hatékonyság, vagy pedig számos mellékhatást, illetve függőséget okozó anyag van benne. Szándékosan. Sok cégnek nem érné meg, hogy igazán tiszta és hatékony termékeket dobjanak piacra, én pedig ez ellen akartam fellépni. Néhány éve megadatott nekem a lehetőség, hogy egy ritka, eddig nem igen ismert és tanulmányozott indiai növényt vizsgáljak, mely tökéletes alapja lehetett a legújabb fejlesztésemnek. A vizsgálataim és az állatokon elvégzett tesztek azt mutatták, hogy képes a tartós kedélyjavításra, illetve az emlékező képességre is hatással van. Nekiálltam, hogy kifejlesszem belőle a szérumot, mely az én lelki és tudati állapotomat is tartósan képes lesz meggyógyítani, egy gondtalan, új élettel adományoz majd meg, melyben boldog, kiegyensúlyozott és tehermentes lehetek. Egy élettel, melyet már nem nyomaszt a múlt. A kísérlet rosszul sült el, valami szörnyű dolog költözött a lelkembe, a fejembe; az elmém meghasadt, a lelkem ketté vált és a testem felett, a tudásom és az elmém felett egy démon uralkodik. Nem mindig, csak alkalom adtán. Olyan érzés volt ez nekem, mint mikor valaki megöleli a szerelmét, aki ölelés közben orvul hátába szúrja a kést, majd beleköltözik a holttestébe, hogy újra és újra meggyalázhassa az elhunytat. A szörnyeteg akkor veszi át felettem az uralmat, amikor csak kedve tartja. Beszél hozzám, de én is tudok beszélni hozzá, ám csak a tükörben láthatom őt. Őt, aki részben én vagyok... Egy gyilkos, egy szadista, egy perverz, egy démon. Valaki, aki élvezi, ha gyilkolhat, élvezi, ha árthat, rombolhat, fájdalmat okozhat. Véget kell vetnem neki, de nem tudom miként. Nem tudom, hogy szabadulhatnék meg tőle. Keresem, már lassan két éve kutatom a megoldást, de nem lelem. Itt van velem és itt is lesz. Talán örökre. Talán egyszer én eltűnők és csak ő marad. De azt nem fogom hagyni. Ha nekem vesznem kell, neki is.
Az évek óta tartó fájdalom, a rettegés és a félelem, amit ő okoz mára már odáig fajult, hogy felkerestem egy lelkészt. Ugyan Jarvisnek bármikor beszélhetek róla, ő megért és kiáll mellettem, de úgy éreztem, hogy valaki másnak is beszélnem kell róla. Jarvisszel egyébként sem lehetek teljesen őszinte, mindent nem mondhatok el neki, de azt is tudtam, egy utcán elkapott idegennek sem mondhatom el, még annyit sem, mint az inasomnak. A rendőrségre nem mehetek, ahogy egy elmeorvost sem kereshetek fel vele csak úgy. Egy lelkész kellett, aki megérti a bűnöket, nem ítél el, megérti és felismeri az állapotom, azt, hogy nem én vagyok a gonosz és megőrzi a titkaim. Tudtam jól, ha egy lelkésznek meggyónok, még a rendőröknek sem adhatja ki, amiket tőlem hall és biztosan segít is. Feloldoz és segít megbékélnem, segít felülkerekedni a szörnyetegen. Megálltam az örökzöldekkel és lombhullatókkal körbevett barnás téglából épült templommal szemben. Noha nem tudtam pontosan mikor épült, rendkívül szép állapotban volt és mintha új lenne a tető, vagy legalábbis felújított. Felléptem a lépcsőre, majd a templom körül futó sövényekre néztem. Megigazítottam zakóm és miközben az ajtó felé haladtam megakadtam a szemem egy kis emléktáblán. "Grosvenor Atterbury tervei alapján épült 1915-ben." Beléptem a templomba és a padsorok között haladva a lelkészt kezdtem keresni szemeimmel, miközben éreztem a nyomást, ami rám nehezedik. A nyomást, hogy egy számomra ismeretlen embernek kell elbeszélnem féltve őrzött titkaim, melyekért akár örök időkre elmegyógyintézetbe zárhatnak, vagy rosszabb esetben kivégezhetnek. El fogom beszélni a szűrnyű tetteket és azt, miként jutottam idáig. Soha senkinek nem beszéltem róla Jarvisen kívül és neki is csak hónapok eltelte után, viszont szomjazom rá, hogy végre megoszthassam a lelkész úrral a tragédiát. Kellett, hogy valaki tudja, kellett, hogy valaki megértsen és kellett a feloldozás. Feloldozás? Mit érek vele, ha már ma este, vagy holnap este újra árt valakinek? Vajon ő meg tud szabadítani tőle? Talán maga a sátán költözött belém azon a tragikus napon? Mikor megpillantottam a papot intettem felé. - Tisztelendő úr! - szólítottam meg és odamentem hozzá. - Kérem... beszélni szeretnék önnel. Komoly dolgokról. Komoly bűnökről... Innen már nem volt vissza út. Részemről nem lehetett, csak részéről, ha elutasítana, de nem szokásuk. Ha csak nincs fontos dolguk, akkor nem szokták elküldeni azokat, akik a segítségükért, vagy éppen a feloldozásért jöttek. - Súlyos bűnöket követtem el. Szeretnék megváltást kapni. Szeretném, ha meghallgatna és segítene rajtam.
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Az ősz beköszöntött közénk, s már elkezdte lekapkodni a fák megsárgult és pirosló leveleit, melyeknek látványa kellemesen békés pillanatokat idézhet meg felénk. Ezen a napon azonban ez most elkerül mindenkit, hiszen a temetőt bú tölti meg, ahogy haladok a szűk betonúton, mögöttem a lassan menetelő tömeggel. Az égen borús fellegek gyülekeznek, melyekből olykor szitálni kezdenek az apró esőcseppek, melyeket a néha erősebben felkerekedő szél kellemetlenül csap a szomorú arcokba. A színes, lehulló levek most sötétek és nedvesek, mintha a természet is kifejezné sajnálatát a jelenlevőknek. Egy temetés mindig nagyon nehéz. Nehéz elkántálni a betanult szöveget úgy, hogy némi tárgyilagosság is megmaradjon benne. Nehéz látni a sok szomorúságot, s nehéz kordában tartani a gondolataimat, melyek ilyenkor határokon túl akarnak cikázni, hogy messze kerüljenek az Igaz hittől. Pár óra múlva a mai napi teendőim végeztével végre visszatérhetek a templomba. Fejemen egy szürke kalap pihen, s egy hosszú szövetkabát véd a csepergő eső elől, mely egyre erősebben kezd rázendíteni. Ez az időszak könnyedén hozhat bút az embereknek, akiket könnyebben környékezhetnek meg a negatív gondolatok, de én igyekszek arra koncentrálni, hogy hamarosan tartok egy kis szünetet a délután kései óráiban, s miután meleget varázsolok majd a kis kandallóba, milyen remekül fog esni egy nagy bögre kávé, melynek társaságában elbújhatok a gondolataimmal. Megérkezvén fáradtan száguldok át az udvaron, hogy aztán a parókián levethessem magamról a kalapot és a kabátot. Mindenek előtt most mégsem a délutáni pihenőm áll, hiszen egész nap távol voltam, így a gyertyák már biztosan csonkig égtek. Alap viseletemben, tehát sötét reverendámba bújva sétálok át a templomba, ahol fogok egy kisebb tálat, s a teljesen leégett mécseseket belekotrom. Egy öreg kés segítségével a leolvadt, majd megszáradt viaszt is felszántom a kőről, hogy helyükre új, apró mécseseket tudjak helyezni. Utóbbiakért elsétálok a szertárba, majd a gyertyákat gondosan, egyesével az oltár szélső peremére helyezem. Illetve, helyezném... - Hét Pokol! - a templom komor csendjébe egy halk csattanás okoz visszhangot. Némán, feszülten nézem az egy darab fekete gyertyát, mely a vékony csatornafedél felé gurulva elveszik a rácsok között. Úgy ugrok utána, mintha az életemért ugranék, s kis híján még a földön is kiterülök, miközben feltépem a fedelet, s kirántom onnan a gyertyát. - Fehér. Hát fehér! - nevetek bele a csendbe némán és elfojtottan, miközben a fehér gyertyát szorongatom ujjaim között. Az utóbbi hetekben már nem ez az első, hogy az elmém szórakozik velem. Mindig betudom a fáradtságnak, hiszen való igaz, hogy millió dolgot raktam a vállamra az érkeztem óta, amik egyre csak húznak lefelé. Új világ, új környezet, új emberek, ezernyi teendő... Biztosan csak fáradt vagyok, s bár nem vallom be önmagamnak sem, de nehezen szokom meg ezt a temérdek újdonságot. Hiába, a világ elrohant felettem... Talán abban a pillanatban ugrok fel a földről, hogy a borús félhomályba fény szökik az ajtó irányából. Míg hozzám nem ér az idegen, kit ezidáig meg sem figyelek alaposabban, addig leporolom reverendámról a ráragadt porszemcséket, s csak ezután nézek az érkező férfi irányába, kinek vonásai teljesen ismeretlenek. Szavai is meglepnek, bár e meglepettség arcomra nem ül ki egyáltalán. Az ő korosztályából a legritkább, ha érkeznek hozzám, hogy bevallják a bűneiket, hiszen bennük még ott él az elemi erőből eredő büszkeség, mely a mai fiatalokban épp hogy csak nyomokban lelhető fel. - Üdvözlégy minálunk! Jeremiah Cross atya vagyok. - nyújtom felé kezem, melybe ha belefog, akkor mindkét tenyerembe fektetem a kezét egy elővarázsolt, békés mosollyal. Érződik kétségbeesése, s hogy gondolatai annyira pattognak benne, hogy képtelen őket visszafogni. Miért váratnám hát meg őt? - A súlyos bűnök könnyen elemésztenek, ezt pedig nem szeretnénk, igaz? - ekkor a gyóntató fülke felé mutatok, de egyelőre lábaim még nem visznek irányába. Elgondolkodva tekintek a templom hátsó kijárata felé, melytől egy szűk út vezet a parókia irányába. - Magányodban szeretnéd megbánni bűneidet a fülkében úgy, hogy nem látsz engem, csupán hallasz, vagy könnyebb lenne személyesebb körülmények között egy forró tea vagy egy kávé társaságában? - nem szoktam mindenkit a parókiába invitálni, hiszen az sokkal személyesebb tér, mint maga a templom. Ugyanakkor néha azt érzem, hogy egyeseknek épp erre van szüksége, nem pedig a fülke sötétségére, ilyenkor pedig fel szoktam ajánlani az ottani dolgozószobámat a beszélgetésre. Bárhogy is döntsön ez az idegen, az ő akarata fog érvényesülni, így vagy a gyóntatófülke, vagy a hátsó kijárat felé vesszük az irányt.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Elég érdekes látvány volt az atya, amint a földön feküdt, majd leporolta magát. Nem tudom mi történhetett, lehet csak elesett, vagy valami. Nem is az én dolgom. Megvártam, míg felkel, láthatóan ment nélkülem is, tehát nem lett rosszul, vagy ilyesmi. Kezet fogtunk, közben én is bemutatkoztam. - Sebastian Nolan - mutatkoztam be én is. Nekem aztán nem kell bemutatni a terheket, bűnöket, elemésztést. Már így is alaposan megdolgozott engem, hogy cipelem magammal a titkokat, a mocskos tettek terhét, a múltam kellemetlen emlékeit. Mindent, ami csak az életemet nehezíti, keseríti. Azért is jöttem el. Hogy beszéljek róla, hogy feloldozást nyerjek. De vajon hinni fog nekem? Még én is alig hiszek néha magamnak. Minden olyan hihetetlen, de magamon viselem a bizonyítékokat. A véres ruhák, melyeken áldozataim vére van. A sebek, melyeket néha védekezésnél ejtenek rajtam. És... és én ebből alig emlékszem bármire is... A gyóntató fülke felé pillantottam, majd ajánlatán merengtem kicsit. Azért mégis csak jobban fog esni, ha nem egy sötét fülkében ülnék, ahol nem látom őt, hanem egy kellemesebb helyen, egymással szemben. Szerettem látni a partnereim arcát, miközben hallom a hangjukat. Személyesebb, őszintébb, békésebb, meghittebb. Persze nem lesz ez attól még egy baráti, vagy rokoni beszélgetés, de legalább nem lesz személytelen sem. - Teát kénrék, köszönöm - válaszoltam neki és ezzel el is dőlt a választásom is. - Jobb szeretem a személyesebb helyzeteket. Emberibb. Köszönöm, hogy még választási lehetőséget is adott. Rendes öntől - köszöntem meg illően, főleg, hogy valóban jól esett a lehetőség. Az emberségre most nagy szükségem van. Mindenre, ami emberi, mert, ami bennem lakozik, az minden csak nem emberi. Szörnyűséges, démoni. A dolgozó szoba felé menetelve volt lehetőségem jobban megnézi a templomot és annak többi pontját is, ami útba esett. Tetszett, nagyon kellemes hely volt. Az ilyen helyek biztos távol tartják a Pokolbéli szörnyeket. - Igazán szép, kellemes hely ez. És nem mondanám meg róla, hogy majd 110 éves. Szépen karban van tartva, bár ez biztos az építész érdeme is. Tudom, ősi hiba, de ritkán járok templomba. Gyakrabban kéne - mondtam, és ebben van is igazság. Főleg úgy, hogy a fene tudja mi lakozik bennem. Lehet, ha sűrűn járnék templomba, mondjuk a misére, akkor előbb utóbb kiköltözne belőlem... - Ön mióta szolgál itt? - kérdeztem szemeim hol a beltéren tartva, hol kipillantottam az ablakon és ha módomban állt, megálltam néha megfogni egy-egy krisztus szobrot, vagy éppen megsimogatni egy-egy keresztet. Furcsa, gonosz nevetést hallottam, mely a fejemben szólt, így még inkább rámarkoltam a keresztre, miközben a nevetés intenzívebb és fellengzősebb lett, mintha csak rajtam gúnyolódna. Igyekeztem kizárni a hangokat és elengedtem a keresztet is, mintha mi sem történt volna. Ismét a papra figyeltem és folytattam utunkat.
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Mindig öröm látni e vastag, hittel átitatott falak között olyan embereket, mint Sebastian. A kétségbeesett hangjával ellentétben igazán határozott a kiállása, s egy jóvágású férfinek tűnik, az ilyenek pedig általában messze elkerülik a templomokat, s más, kevésbé meghitt helyeken ontják ki a lelkükben keringő tornádót. Vagy legalábbis próbálkoznak vele... Nehéz dolog, én már csak tudom. - Kérlek, oldjuk fel ezt, a közvetlenebb hangnem sokkal barátibb. - értem arra, hogy tegezzen bátran. Ezzel is feloldunk egymás között egy kicsiny gátat. - Jöjj akkor velem. - intek a hátsó kijárat irányába, s ennek fényében meg is indulok a templom kövén arra, miközben a leégett mécsesekkel és gyertyákkal teli vödröt kézbe veszem. Nincs most itt senki rajtunk kívül, így lépteink halk visszhangot vetnek a falakon. - Sokaknak könnyebb úgy beszélni, hogy nincs szemkontaktus, csupán egy hang, ami felel. Örülök, hogy te másképp vélekedsz erről. - egy lágy mosollyal pillantok magam mögé, mikor kitárom az ajtót, s előre engedem Sebastiant. Én egy pillanatra benyúlok a szertárba, hogy eltüntessem a vödröt, ezután pedig a férfi mellé lépve haladunk tovább egy kültéri, kövekkel kirakott és fedett folyosón. - Valóban kellemes hely, a kertjével együtt igazán barátságos, ajánlom neked is, hogy majd tegyünk ott egy sétát. Bár a város alap moraját nem szűri ki teljesen, de szerencsére remek hely egy kis elmélkedésre. Amúgy itt szoktuk megrendezni a kis közösségi eseményeinket is. Várlak szeretettel bármelyikükre. - próbálom megragadni az alkalmat már most, hogy jobban bevonjam őt a templomi életbe, mely sokak hiedelmével ellentétben nem csupán a miséből áll. Ez az egész annál sokkal komplexebb. - Szörnyen rohanó világban élünk, és tudom jól, hogy nehéz ezzel lépést tartani, főleg egy tisztességesen dolgozó embernek. Te, Sebastian, pontosan ilyennek tűnsz. Sok munkahelyi teher húzza a vállad, igaz? - áthaladunk egy kis kövezett ösvényen, s már láthatjuk is a parókia bejáratát. Jelenleg csupán egymagam vagyok a szálláson, a többi atya mind birtokol egy saját otthont. Én ezt nem engedhetem meg magamnak, így azt értékelem, amim van. Ez a szállás pedig igazán remek, egyáltalán nem ilyen jó körülményekhez vagyok hozzászokva. - Én pár hete vettem csak át a vezetést. Az előző atya már igazán idős volt, és inkább visszavonult, így rám maradt minden. Elnézést is szeretnék kérni a fáradtságom miatt, ha túlságosan nyilvánvaló. - mutatok arcom felé, ahol ott virítanak a sötét karikák szemeim alatt. Rengeteg teendőm van, s nagyon sok mindent nekem kell megoldanom, olyan dolgokat, melyeken az előző atya könnyedén siklott át. - És te, Sebastian, régóta élsz a városban? Ismered minden zegzugát? - kérdem tőle kellemes mosollyal, mikor megnyitom előtte a lakrészem ajtaját. Sötét faburkolat fogadhatja, mikor belép az előtérbe, mely különleges melegséget áraszt magából. Már innen is láthatja, hogy igazán kicsi ez a lak. Balra és jobbra is vezet egy folyosó, utóbbi elkanyarodik, míg előbbin két szürke tölgyfa ajtó pihen. Látszik, hogy csak nemrég költöztem be, hiszen kissé kopár és dísztelen egyelőre, de hát ez betudható annak, hogy az egész életem elfért egy nagyobb bőröndben... - Erre. - mutatok a bal oldali folyosóra, melynek végén a dolgozószobámba lehet eljutni, előtte pedig a konyhába lehet áttérni. A kabátját amúgy a bejárat melletti üres fogasra nyugodtan felfüggesztheti kérdezés nélkül is, hiszen itt jelentősen magasabb fokok keringenek, mint a templomban. Sajnos ott a fűtési rendszer még erősen karbantartás alatt van. Bárhogy legyen, mi elkanyarodunk a konyha irányába, mely egy igazán kis helyiség. Megtalálható benne pár szekrény, a gáztűzhely, s egy kisebb asztal a falhoz tolva két székkel. Apró, de igazán kellemes, főleg a kertre néző ablakkal. - Válassz bátran. - leemelek a polcról egy dobozt, melyet Sebastian felé nyújtok. Az alap gyümölcsös ízek mellett számtalan különleges filter fellelhető, így kedvére válogathat. Én magamnak kicsempészek egy fahéjas, almás ízesítésűt, melyet a pultra helyezek, s megtöltöm a vízforralót, amíg a férfi kiválasztja a neki tetszőt.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Azt hiszem sokakban felmerületett az a kérdés, mely most bennem is megfogalmazódott. Vajon a Cross atya tényleg saját emberi természetéből adódóan ennyire kedves és jámbor, vagy csak a papi hivatás miatt játsza el ezt a szerepet? Ez mindig nagy kérdés és sok embernél felmerül. Vajon egy rendőr tényleg annyira kemény, mint ott akkor a letartóztatásnál tűnik? Vagy csak a szituáció követeli meg, ő pedig magára erőlteti a szerepet, de igazából lelke mélyén remeg a félelemtől, hogy lehet a bűnöző felül kerekedik és véget vet az életének? Természetesen eszem ágában sem volt a tiszteletest kiugrasztani a bokorból, nem az én dolgom volt, hogy milyen ember, szimplán csak élvezője voltam a helyzetnek, hiszen jó érzés volt egy ilyen kedves és türelmes ember társaságában lenni. Az ember lelke megnyugszik mellette, főleg ebben a bájos, meghitt templomi környzetben. Kérésének eleget téve követtem, eztán pedig már tegeződve beszéltem hozzá, ahogy ő is hozzám. A folyosón haladva két oldalt is szétnézek, megszemlélem a környezetet és elégedetten bólintok az ajánlatra. - Rendben, az jól fog esni. Nagyon szép környezet, meghitt és békés. Szeretem az ilyet, magam is természetjáró vagyok, ha az időm engedi. De szeretek parkokban is időzni. Szégyen ide-szégyen oda, de magam is azt hittem, hogy a templomi események sok másról nem szólnak, csak a miséről és hittérítő előadásokról, de ezek szerint tévedésben éltem én is. Érdemes lesz akkor egyszer eljönnöm, hogy felzárkózzam és megismerjem a valóságot. Kérdése nyomán kicsit el kellett gondolkodnom. Szerencsésnek mondhattam magam, mert a magam ura voltam a munkában is és nem volt főnök, aki nyomást és terheket pakoljon rám, de mégis egy bizonyos szinten nekem is megvolt a teher, ami húzza a vállam. Gyógyszerész voltam, saját cégem volt, saját termékeim, amik saját fejlesztések voltak, ám voltak félre sikerült, hatástalan receptjeim is, melyekre szégyenfoltként tekintettem, noha több más gyógyszerem sikeresen megállja a helyét a piacon és rendkívül jók a visszajelzések. És ott van az a szer, aminek a kettős személyiségemet köszönhettem... - Nos... ha belegondolok, nekem is megvannak a terheim. Olyan mesterséget választottam, mely az emberek javát szolgálná, de meg kell bírkóznom a kudarcokkal és a nehézségekkel, amiket a kutatásaim elém gördítenek. A gyógyszerészet nem olyan könnyű tudomány, főleg, ha az ember a természetből szerzi be a anyagokat. Vannak kudarcok, vannak mellékhatások, a sikerek... az igazi nagy sikerek nem jönnek könnyen.
- Lassan már a tizenharmadik év telik el, hogy a városban élek, de még mindig nem ismerem annyira, mintha a szülőhazám lenne. Los Angelesből származom, de tanulmányaim miatt nem ott éltem le a teljes éltemet. A doktorálásom után nem sokkal jöttem New Yorkba, bár kicsit utazgattam is. Igyekszem alaposan megismerni, már vannak törzshelyeim is, de nem mindig van időm, hiszen a munka olyan sokrétű, hogy elég sok időt elemészt, vagy magával ránt a... depresszió és bezárkózom egy időre- tettem hozzá utóbbit kissé félénken, mert nem szívesen beszéltem róla. Viszont azért vagyok itt, hogy neki megnyíljak és őszinte legyek hozzá. Csak így tud segíteni. Mikor elértük a lakját egyből feltűnt mennyivel jobb az idő. Felakasztottam öltönykabátomat a fogasra, közben szemeimmel felmértem a terepet. Egy papnak elég, főleg, ha még csak friss beköltöző és kis igényű, kevés holmival, bár nekem kicsi lenne, mivel nagyravágyóbb vagyok, továbbá nekem a lakásom egyben a laborom és a raktáram is volt, szóval tényleg kellett a hely. Követtem a kiszabott irányba. A konyhával ki tudtam volna békülni, nekem sem volt szükségem sokkal nagyobbra, hiszen egy magam voltam, nem családdal. A teák bőségét szemügyre véve választottam egy egyszerű kínai zöldteát. A hagyományos híve voltam, nem szoktam a mai divatos teákat. - Egy ilyen helyen élni bizonyára segít ápolni a lelki békét. Azt mondják a környezet nagyban befolyásolja az életminőséget, a lelki állapotokat. Te mit tapasztalsz, atyám? Sok helyen éltél már? Hogy tapasztaltad, a hely, ahol éltél, befolyásolta azt, hogy milyen a lelki állapotod? Az érzelmeidre hatással volt az élettered? - kíváncsiskodtam. Őszintén érdekeltek a tapasztalatai.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
- Valóban? Remek elfoglaltságot találtál akkor magadnak. Vagy másnak is talán? Magányos farkasként járod az erdőket, Sebastian? - kíváncsian kérdezem tőle a szűk kis kőfolyosón menetelve, s lopva intézek felé egy érdeklődő pillantást, hiszen újból meglepett. Először az érkezése és beszéde váltott ki belőlem némi döbbenetet, kizárólag jó értelemben, most pedig az, hogy nem az okos kütyük társaságát választja, hanem inkább visszatér a gyökerekhez. - Van esetleg itt New York körül olyan hely, ahol mesés a kilátás? Még nem igazán szántam rá magam, hogy helyismeret hiányában belevessem magam a természetbe, de minden ötletet szívesen hallanék. - bár még azt sem tudom, hogy a hétköznapi ruháimon kívül akad-e olyan, amit fel lehet áldozni arra az esetre, ha sártengerhez lesz szerencsém. Szégyen vagy nem szégyen, egyetlen bőröndben elfért az egész életem, s ezt Sebastian is talán észreveheti, hiszen igazán kis szerény lak az enyém. - Ez igazán érdekesen hangzik, de egyben nagyon nehéznek is. Ha annak szenteljünk az életünket, hogy másoknak segítsünk, sajnos a hibázást még nagyobb kudarcnak élhetjük meg. - sötétzöld szemeim mélyén némi bú villan át, ahogy e szavakat mondom, de amilyen gyorsan jön, olyan könnyedén illan tova. Sajnos a múltból én is olyan terheket cipelek, melyek örök életemre nyomni fogják a vállam lefelé... - Áll melletted valaki a nehéz időkben? Van családod, akikkel megoszthatod a bánatod és az örömöd? - mikor ezt kérdem tőle, bizakodva emelem tenyerem a vállára, hiszen reménykedem benne, hogy egy csodás család áll mögötte. Ugyanakkor a megérzéseim azt súgják, hogy a magány épp annyira képes őrölni őt, akárcsak engem. Hiába vagyok híve a gyarapodásnak, a házasságnak, a szeretetnek, sajnos be kell látni, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy a filmekben mutatják. Közben a vízforraló halkan kezd zakatolni, én pedig kiszedek az egyik felső szekrény mélyéről két öreg bögrét, majd a filtereket belepottyantom. Hallgatom kérdéseit, s igazán kedvemre van, hogy ilyen érdeklődő. Az emberek általában félnek tőlem, nehezen nyitnak irányomba, hiszen ott lebeg körülöttem egy láthatatlan, áthatolhatatlannak tűnő fal, melyet nem mernek meglépni, vagy csak nagyon nehezen. - Ezzel teljes mértékben egyetértek, Sebastian. Tudod, én árvaként nevelkedtem, és mikor visszaemlékszek a gyermeki éveimre, akkor előttem mindig egy esős, borús nap van, az árvaház homályos folyosóival, a sötét tantermekkel, a kopár udvarral. Csak akkor emlékszek vissza a napsütötte, igazán vidám napokra, ha erősen koncentrálok. - osztok meg vele az életemből egy apró töredéket. - Leginkább Texas nagyon elmaradott vidékeit jártam, s ilyenkor ott is éltem huzamosabb, vagy éppen rövidebb ideig. Manapság a modern embernek nehéz elképzelnie, milyen áram és vezetékes víz nélkül létezni, de még mindig vannak ilyen falvak bőségesen. New York pedig... - sóhajtok halkan, miközben a forró vízet a bögrékbe öntöm, aztán lerakok a pultra egy kis üveg cukrot, illetve némi édesítőt. Sebastian kedvére tehet bele bármit, én maradok egy kevés cukornál. - Az előző lelkész már igazán idős volt, és az utolsó éveit inkább a családja körében szerette volna tölteni. Így egy ajánlás útján kerültem ide az ő helyére, de nem is kell mondanom, hatalmas a változás. Annyi újdonsággal találkozok nap mint nap, hogy lassan be sem tudom fogadni. - halkan elnevetem magam, s intek a férfi irányába, hogy haladjon tovább bátran a mellettünk levő szoba felé a teájával együtt. Én is felkarolom a sajátom, s ha nincs kifogása, akkor betérhetünk a dolgozószobámba, mely szintén egy apró helyiség. Ahogy belépünk, szemben egy széles, fehér függönnyel borított ablak néz velünk farkaszemet, két oldalt szekrények tele könyvekkel és papiruszokkal, közepén pedig egy sötétzöldes, barnás, kissé kopott szőnyeg közepén terül el az íróasztalom, mögötte egy régies székkel, előtte pedig egy igazán kényelmes, sötétebb sárgás fotellel. Intek is afelé, hogy foglaljon helyen bátran, én pedig letelepedek a másikba. - Sebastian, nagyon örülök, hogy az Úr elvezetett hozzám. Ez bizony okkal történt. Mi mérgezi annyira a lelked? - szívesen beszélgetnék még vele más egyébről is, hiszen érdekes embernek tűnik, azonban feltartani nem szeretném, hiszen a kétségbeesése annyira nyilvánvaló volt, hogy jobb, ha minél előbb világra hozza azt a bűnt, ami annyira rágja őt belülről.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
- Általában egyedül, ritkán van társaságom. Bár az is igaz, hogy az ember ebben a városban ritkán lehet egyedül. A parkokban, az utcákon, üzletekben, kávézókban. Sok-sok ember a társunk nap mint nap. Ritkák azok a percek, órák, amikor tényleg egyedül lehetünk. De a szó hagyományos értelmében szólva, egyedül vagyok. Én azt gondolom, hogy egyszer minden embernek érdemes elmenni az Ampersand Mountainre. 3352 láb, azaz 400m magas hegy, de rendkívül csodás természeti környezet. Mesés kilátás a Mirror Lake tóra, sok féle fa, friss levegő. Van erdei túra lehetőség, a hegy felszínén pedig mini tavak is vannak, amolyan források. Az Adirondack Mountains része, mely Észak-Amerikán fut végig. De mindenképp érdemes megnézni az Allegheny-folyót és a környezetét, mert pompás természeti jelenség, de szerintem minden embernek egyszer hajóra kell szállnia a Szent Lőrinc-Folyón. Egészen más a folyóról nézve a város. Viszont minden park, minden utca más történettel rendelkezik és önmagában már ezek is csodálatosak. Keress egy magas épületet. Ez itt nem nehéz feladat. Menj fel lifttel a legmagasabb pontjára az épületnek és nézz ki róla, vagy nézz körbe a tetőről. Csodálatos, főleg este. A fények miatt. A fények gyönyörűek és este még inkább kiemelik a város varázsát.
Egyet értettem az atyával, sőt, az én munkámban fokozottan igaz, hogy a kudarcokat sokkal rosszabbul éljük meg. Az atya is annak szentelte életét, hogy segítsen másokon, de az ő kudarcai nem járnak akkora veszteséggel, mint az enyémek. Ha én elrontok valamit, az egy ember életébe kerülhet. Kicsi rá az esély, hiszen, ha forgalomba akarok hozni egyet, azt hosszú fejlesztés előz meg, tesztek, engedélyezések, de még így is meg van a hibalehetőség. De ott vannak még így is az allergiák és a túlérzékenységek is. Viszont én ritka növényekkel, ritka összetevőkkel dolgozom, drága, külföldi árukkal. Az én dolgom sokkal nehezebb, mint, mondjuk a Pfizernek. Lehet gyorsan történt, de én megfigyeltem szemeiben a bút, mely arra utalt neki is vannak személyes kudarcai. Nem tudtam pontosan szakmai, vagy magánéleti kudarcok lehetnek, de megéreztem pillantásában, hogy az ő lelke is sebzett. - Van egy komornyikom. A szüleim kinn élnek Los Angelesben. Nem nagyon tartjuk egymással a kapcsolatot, de azt gondolom ott vagyunk egymásnak. De Jarvis, az inasom az, aki mindig mindenben mellettem áll, a nehéz időkben is. Ő megért és támogat, amikor rossz perceket élek.
Már a tea is készült, mikor Jeremiah a múltjáról kezdett beszélni nekem, én pedig megtiszteltem figyelmemmel és azzal, hogy mindent igyekeztem megjegyezni, amit mond. Érdekelt a múltja, nem csak a jelene. Szerettem volna én is megismerni, ahogy ő is igyekezett engem megismerni. Közvetlen volt és közlékeny, láthatóan szeretett beszélgetni, nem volt szégyellős sem. Elég személyes volt a téma, az ilyesmiről csak úgy nem szoktak idegeneknek beszélni, ő mégis megtette és éreztem őszinteségét, biztosra vettem, hogy nem hazudik. Kezdett beigazolódni a sejtésem, hogy tényleg sérült lélek és tudtam, több mindent nyomhatja a lelkét, mint, amit megoszt, mint, amikre utal, de nem kérdeztem rá ezekre, hiszen, ha sokat beszélgetünk, sok mindent magától el is mondd. Hiszen ezt is magától mondta el nekem. De ha már ő így megnyílt nekem, a legkevesebb, hogy én is mesélek neki kicsit. - Én Los Angelesben születtem, ott is nevelkedtem. A Calvin Ave-en volt a házunk, a szüleim még most is ott laknak. Az egy kis kertvárosi rész volt, a környéken minden ház előtt fák, bokrok, az utak szinte hibátlanok, a kertek szépen gondozottak, a házak többsége pedig több emelet magasak voltak. Gazdag környék volt, még most is az. Sok ház előtt már akkor is a legdrágább autók álltak és ment a fényűzés. Mi kilógtunk a sorból. Szép házunk volt, a nagyszüleim gazdagok voltak, bár a szüleim nem vitték túl sokra. Anyám titkárnő volt, apám pedig egy alkoholista. Nem voltunk túl tehetősek, de nem volt sok anyagi gondunk, bár szerintem apámat világ életében zavarta, hogy a környéken mindenki más többre vitte nála és gyakran állt otthon a balhé, ha részeg volt. A házunktól nem messze volt az Olympic Bulevard. Az út felett elhaladt egy másik út, így az Olympic olyan volt, mintha egy híd alatt menne át az ember. Legalább tíz méter hosszú volt, de lehet hosszabb. Szerettünk ott összejönni a barátokkal és jó érzés volt nem otthon lenni. Nagyon menő volt akkoriban. A környéken sok pálmafa féle nőtt, egészen Miami érzése volt ott az embernek, mintha a trópusokon lennénk. De jó sok tölgy is volt, nagyon szép látképe volt a városnak. Nem szerettem otthon lenni, mérgező volt a légkör, akkor is szívesebben voltam házon kívül és örültem, amikor felvettek az egyetemre és kollégiumba vonultam. Ritkán jártam haza látogatóba.
Mikor átmentünk a dolgozó szobába mindent szemügyre vettem. Leginkább a könyvek és a papiruszok érdekeltek, de minden mást is igyekeztem megnézni, majd leültem oda, ahová mutatott. Ez a kis barátias légkörrel bíró beszélgetés kifejezetten jót tett, mert nem éreztem magam annyira feszültnek, ám mégis ott volt bennem a gondolat, hogy csak a legféltettebb titkaim jöttem elmesélni. De vajon hogy kezdjek bele? Mit fog gondolni? Reméltem, nem fogja azt érezni, hogy a vallásából akarok gúnyt űzni, hiszen nekem minden szavam igaz lesz. - Tudom, furcsán fog hangzani, amit mondok és nagyon... durva is lesz, de minden szava igaz lesz és nem én találtam ki őket. Ez a valóság, atyám. Az életem az utóbbi időben különös változásokon ment át. Vannak dolgok, amikre nem emlékszem tisztán. Hangokat hallok, mintha valaki beszélne hozzám. Férfi hang, tisztán hallom őt. Erőszakos és gonosz. Az estéimre sokszor nem emlékszem... de van, hogy napközben is kihagynak az emlékeim. Nem teljesen, mert van, hogy homályos képek derengenek. Valami... valaki eluralkodik rajtam. Akkor ő irányít. Sokszor érzem, amint az elmémre és a lelkemre telepszik. Volt, hogy véres ruhákkal ébredtem. Véresek voltak a ruháim. A kezeim. Nem tudtam mit tettem, nem az én vérem volt és nem is kevés. Van, hogy idegen helyeken ébredek, nem tudom, hogy kerültem oda és mit tettem, csak ott ébredek, ott térek magamhoz. Volt rá példa, hogy megsebesültem, de nem tudtam mitől, mikor és hogyan. Váratlanul tör rám és váratlanul ér véget... mintha... nem tudom... nem tudom mi történik velem... - ráztam meg fejem. Voltak elképzeléseim, sejtéseim, de nem voltam teljesen tisztában a helyzetemmel. - Attól tartok bántottam embereket. Súlyosan. Lehet meg is haltak. De nem én tettem, Jeremiah... nem én. Ez nem az én bűnöm, hisz nem is emlékszem rájuk. Valaki megtette, valaki más, csak az én testemet használja fel hozzá. Segíts valahogy. Valamit tennem kell, valakinek tennie kell valamit ellene. Ez nem mehet így tovább... - esdekeltem és eluralkodtak rajtam az érzelmek. Elkeseredett voltam, féltem és dühös is voltam. Kell léteznie valami megoldásnak. - Mit tehet az ember, ha nem ő követi el a bűnöket, de mégis az ő testét használják fel hozzá? Mit gondol ilyenkor a mindenható?
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Mosolyt csal az arcomra, hogy Sebastian ilyen élvezettel beszél a természetben szerzett tapasztalatiról, hiszen manapság egyre ritkább sajnos, ha az emberek ezt az elfoglaltságot választják. Pedig a hegységek, a tavak, az erdőségek... Különleges képességgel rendelkeznek, hiszen képesek arra, hogy megragadják a stresszt, s ha csak egy rövid időre is, de kitépjék belőlünk, s nyugalmat hozzanak a helyébe. - Azért jársz egyedül, mert senki sem vetné be veled magát a természetbe, vagy azért, mert te döntesz a magány mellett? - fejben lejegyzetelem a helyeket, amiket említett, s lassan már tényleg ki kell tűznöm magamban egy fél napnyi pihenőt. Itt, New Yorkban egyáltalán nem könnyű elszakadni a hitéleti teendőktől, mint például azokban a magányos falvakban, ahol jártam. Meg kell szoknom még ezt a zsúfoltságot, bár ha a kezem a szívemre teszem, akkor tényleg örülök annak, hogy kevesebb időm jut arra, hogy a saját dolgaimon agyaljak. Elég, ha az elalvás előtti időket árnyékolják be. - A szerelem és a gyermekáldás öröme még nem érintett meg? - kérdem tőle, miközben megkavarom még a konyhában a teát, a kanál halkan koccan neki az öreg bögre falának, kellemes aláfestést adva Sebastian hangjának, ki mikor beszél, úgy érzem, hogy jól esik neki megosztania valakivel az életének bizonyos állomásait. Sajnos egyre ritkábban adatik meg, hogy egy őszinte beszélgetésben legyen részünk, különösen egy olyan emberrel, aki megtisztel minket a figyelmével, s tényleg érdekli a mesénk. Én így vagyok ezzel, ahány ember járja a világot, annyi történet bújik meg a fejekben. - Úgy érzed, hogy a gyermeki éveid mérgező légköre hatással lehetett a mostani életedre? - kérdem tőle lágyabb hangon, finomabban kerülgetve e témát. Lelkészként nagyobb lehetőségem nyílik beljebb mászni az emberek lelkébe, mint egy hétköznapi embernek, kitől ha ilyesmi kérdés érkezne, nem feltétlenül vennék jó néven. Én azonban segíteni szeretnék másokon, s ha a feloldozáshoz és lelki békéhez az szükséges, hogy megnyíljanak előttem, én igyekszek ezt segíteni. - Minek tanultál, Sebastian? - teszem fel kérdésem még a folyosón, miközben átlépünk a dolgozószobámba. Kissé hűvösebb itt a levegő, mint a többi helyiségben, hiszen az itteni radiátor sajnos haldoklik, s még nem sikerült eljutnom odáig, hogy a saját lakrészem hibáit foltozgassam. Először a templom fűtése legyen rendben, ráér utána az enyém is. Hamarosan azonban elérkeznek azok a pillanatok, amikért ez a férfi érkezett hozzám. Sikerült megtudnom róla pár részletet, s remélem, hogy a háborgó lelkének is adott némi megnyugvást az, hogy kellemesebb témákról beszélgettünk. Hiszen a java csak most érkezik... Némán hallgatom végig mondandóját, s a kezdeti mosolyom lassacskán lehervad az arcomról. Tudom, hogy miről beszél... Ismerős az érzés, bár ennyire nem durván, de tudom, milyen az, amikor a gondolataink között kavargó kérdésekre érkezik válasz valahonnan belülről... Ez csak egyet jelenthet. - Sebastian... - megragadom váratlanul a kezét, s erősen megszorítom. Ajkaim enyhén megremegnek. - Téged a Gonosz érintett meg. Ő vezérel, ő uralja a tested, ő uralja az érzéseid. Mióta történnek veled ezek a borzalmak? Mi volt az első ilyen alkalom, amikor hallottad a hangját, s nem voltál önmagad? - céltudatos csillogás bújik meg sötétzöld tekintetem mélyén. Nem rettenek meg történetétől, hiszen nem ő az első, aki ilyesmivel fordul hozzám. A múltam egy szégyenfoltja is egy ilyen emberhez köthető, kinek borzalmas tetteit a Gonosz vezérelte. - Segítek neked. Kerüljön bármibe is. - s talán most jóvá tehetem azt, amit régen elrontottam, s amiért annyit vezekeltem már.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Kérdésén elgondolkodtam, hiszen nekem is mérlegelnem kellett mi lehet az igazság. Mindkettőben volt igazság. Kevés olyan jó ismerősöm volt, akiknek lenne idejük, vagy lehetőségük, kedvük a természetben barangolni, de sokszor én magam döntök úgy, hogy nem akarok társaságot. - Mindkettőben van igazság. Is-is. Szerelemben már volt részem, de gyermekvállaláson még sosem gondolkodtam el. Azt hiszem az nem nekem való. Nem állok rá készen, de egyébként is olyan állapotban vagyok, ami lehetetlenné teszi. De erről még fogunk beszélni. A múltamra irányuló kérdése nyomán lesütöttem szemeim. Hogy hatással volt-e? Mindent a múltamnak köszönhetek. Ha nem olyan életem lett volna, amilyen, lehet nem is kerülök ebbe az átkozott helyzetbe. Nem kezdek el kísérletezni és talán nem költözik belém az ördög sem. Bólintottam. - Igen. Úgy érzem a múltam fájdalmas percei tették tönkre a mostani életemet is... Én gyógyszerésznek tanultam a Belmont Egyetemen. Ez Tennessee-ben van, Nashvilleben. Oda jártam kollégiumba is. Szép évek voltak, talán a legszebbek az életemben. Ott ért a legkevesebb atrocitás.
Mikor a dolgozó szobában elmeséltem a problémáimat, bevezettem őt a bűnbe, ami miatt itt vagyok, abba, ami belülről emészt fel kicsit más reakcióra számítottam. Olyan hirtelen ragadta meg kezem és szorított meg, hogy megugrottam a székben és elsápadtam. Frász jött rám. Láttam rajta is a frusztráltságot, láttam ideges, zaklatott, talán egy picit még félt is, de nem voltam benne biztos. Mintha érezné azt a lelki zavart, amit én érzek. Zaklatottan dörzsöltem meg szemeim szabad kezemmel és próbáltam emlékezni az első, kegyetlen alkalomra. - Három éve. Azon a napon... egy ritka Indiai növénnyel dolgoztam. Hosszú ideje kísérleteztem már, mire a szérum úgy éreztem tökéletes lett. Az volt a tervem, hogy a növényből készült oldat majd segít nekem a lelkem békéjét helyre állítani. Minden jól alakult, ám egyszer... egyszer minden rosszra fordult. Olyan érzésem volt, mintha meghalnék. Mintha valami ketté akarná tépni a testem, a fejem, a csontjaim, égett a szívem és az egész lelkem. Mintha valami belém költözött volna és ő kínozna. Szinte éreztem, amint fészkelődik... - meséltem el neki az aznap esti élményemet, de az emlékektől csak még zaklatottabb lettem. - Akkor elájultam és nem tudtam magamról, mikor pedig újra magamhoz tértem már máshol voltam. Otthon, pedig a laboromban ájultam el. A ruhám véres volt, más valaki vére volt rajta. Belenéztem a tükörbe, magamat láttam, eltorzulva. Olyan volt, mintha én lettem volna, de mégsem. Beszélt hozzám. Az ő hangját szoktam hallani. Gonoszul beszél, gyötrően és megalázóan. Semmibe vesz engem. Csak arra kellek neki, hogy élni tudjon az emberek között és a testemet használni tudja, de lenéz és mindig megalázó velem. Az adott némi vígaszt, hogy az atya megígérte segít majd rajtam, minden áron, de vajon neki van ehhez elég tudása és ereje? - Már kipróbáltam mindent. Gyógyszereket, terápiákat, kúrákat, de semmi sem segít. Ez a templom volt az utolsó, ahová jöhettem, remélve, hogy megváltást nyerek...
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Talán még nincs itt az ideje annak, hogy Sebastian feltárja előttem lelkének sötétben rejlő részeit, hiszen amíg nem tudom, mi mérgezi őt belülről pontosan, addig az arra irányuló célzó kérdéseimet sem tudom feltenni. Annyi biztos, amit már most tudok, hogy a jelenlegi állapotára a múltja is hatással volt. Magányosnak tűnik számomra, ki nehezen leli helyét ebben a világban. - Az egyetemi évek alatt a magad ura voltál? Dolgoztál talán a tanulmányaid mellett? – apró kis kitérő, mielőtt rátérnénk arra, amiért valójában érkezett hozzám. Szavai közben még a dolgozószobám melankolikus hangulata is árnyékosabb lesz, s még a tea édes aromája is kesernyés lesz a számban. - Ennyire szenvedtél már a kísérlet előtt is, Sebastian? Mi nyomta annyira a lelked, hogy ehhez a módszerhez nyúltál? – az eddig szorított kezéről lesiklanak ujjaim, s ráfeszülnek a bögre forró peremére. Gondterhelt szemeim mélyén elhivatott csillogás bukkan fel, hiszen minél több részletre fény derül, annál inkább körvonalazódik bennem egy lehetséges megoldás, hogy a végére járjunk ennek a borzalomnak. - Van sejtésed, hogy kinek a vére lehetett rajtad? Talán egy állaté? - próbálom nem a legszörnyűbb verziót elképzelni, de sajnos a lelkem mélyén tudom jól, hogy nem egy vígan ugrándozó mókus lehetett az áldozat, hanem egy húsvér, lélegző és érző ember, kit a Gonosz rántott magával a Pokol kénköves bugyraiba Sebastian keze által. - Azért nem segített semmi eddig, mert rossz helyen kutattad a megoldást. Ha a Gonosz egyszer megérint, onnantól kezdve nagyon nehezen tudod levetni magadról őt. Hiszen ahogy a mindenható Úr lát minket, úgy a Gonosz is. Sebastian, figyelj csak... - eltöprengek egy pillanatra, s megsimítom az államon heverő enyhe borostát. Segítek neki, ez nem is kérdés, de az alapoktól kell kezdenünk mindent. - Azt mondtad, hogy egy ritka india növénnyel dolgoztál. Lehet tudni, hogy pontosan milyen vidékről származik? Ha tisztátalan, bűnös földben nevelkedett, akkor lehetséges, hogy ott kellene kezdeni a... - nehezen találom a szavakat, érződik a hezitálásom. - A kutatást. Talán te magad teljesen ártatlan vagy, csupán az a növény az, mely által megragadott téged a Gonosz. Te magad jártál azon a vidéken? Lehetséges lenne odautazni és körülnézni? - őrült ötletnek tűnhet, tudom jól. Ám ez is egy lehetőség, hogy megoldjuk ezeket a borzalmakat, s végre újra teljes életet tudjon élni, hiszen ha ez így folytatódik, teljesen biztosan nem fogja túlélni ezt az egészet. Ezt persze nem szeretném így közölni vele, ennyire konkrétan... Ám nem ő lenne az első, aki így végezné... Még most is sokszor bukkannak fel bennem a pusztító tüzek, melyek felemésztették azt a falut és a lakosságát egy ártatlan lány keze által, kinek szinte ugyanezek voltak a tünetei. Akkor nem tudtam segíteni, hiszen engem is magával húzott a mély. Viszont most nem fogom hagyni. - Milyen időközönként szokott megérinteni? Mennyire gyakori ez? - felállok váratlanul a helyemről, s az egyik könyvespolchoz lépek. Pár ősrégi irat biztosan a hasznunkra lehet, így elkezdek kutatni a porlepte papírosok között. - Nem volt még rendőrségi ügyed belőle? Egyetlen pillanatára sem emlékszel semminek? - felsorakoztatom kérdéseimet szépen egymás után, hiszen mindenről tudnom kell. Zaklatottságomban közben visszalépek, s majd’ kiiszom az egész bögrét, de még ez sem tudja csillapítani a már torkomban dobogó szívemet.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
- Igen, így van. Dolgoztam, igyekeztem lábra állni, hogy legyen némi pénzem később önálló életet kezdeni - feleltem, mielőtt még beléptünk volna a dolgozóba és bele nem kezdtem a mesébe, hogy elmeséljem neki mi történt. Mikor kérdezett, igyekeztem ellazulni a székben és elgondolkodni, hogy pontos és jól megfogalmazott választ tudjak neki adni. - A fiatal korom. A családi hátterem, a szüleim, az anyagi életem és a kirekesztettség. És... a nemi identitásom. Nehéz volt otthon, nehéz volt az iskolában. Sokan kirekesztettek és gúnyoltak, egészen az egyetemig. Ott már egy más világ volt, minden jobb volt, de nem tudtam elfelejteni azt a sok rossz érzést, rossz élményt, amiben részem volt. Azt hittem a főzet majd feledteti velem, de nem sikerült... minden csak rosszabb lett - feleltem mély elkeseredéssel. Figyeltem, amint keze elereszti az én kezem, s bár láttam rajta, hogy eltökélt volt, kicsit alább hagyott az önbizalmam. Sokat számított, hogy éreztem elszánt szorítását, mely most már nem volt meg. - Nem sokra emlékszem. Minden... homályos. Mintha nem is én lettem volna. Nincsenek igazán emlékeim - feleltem kérdésére és megszorítottam a homlokom. - Csak foltok. Nem tudom mi történt. Nem... mintha egy álomból keltem volna, amire nem tudok tisztán visszaemlékezni, visszagondolni - megcsóváltam fejem.
Az atya szavai elég érdekesek voltak, de biztos volt alapja. Tényleg annyi helyen jártam, annyi mindent próbáltam és semmi sem működött. Lehet tényleg rossz helyen kutattam, lehet tényleg egy gonosz erő kapott el. A gonosz, ami köt és kényszerít. A növény... Emlékszem, hogy az indiai növényeket tanulmányoztam és kiutaztam Bengáliába. Azon a vidéken még a mai napig sok emberáldozatot mutatnak be Kális Istennőnek. A hívek embereket fejeznek le és a vérüket az istennő szobrára fröcskölik, vagy a templomuknál férjüket elvesztett nőket égetnek el, de India szerte élnek még thugok, akik selyemköntösük kötőjével fojtanak meg ártatlan embereket. Tény, nem olyan sok, mint régen, de még ma is hallani Bengália, de egész India szerte ilyen horror történeteket. Sajnos a vallási fanatikusok, a szektások és az elborult hívek meg vannak zakkanva. - Bengáliából, Kolkatából hoztam haza. Heteket töltöttem Indiában, növényeket gyűjtöttem és szakmai iratokat olvastam. Miután hazatértem, akkor kezdtem el nekiállni az orvosságnak. Persze, lehetséges, hogyne. Repülőgéppel, de még úgy is 19 óra az út. Ha önnek ez nem akadály és hiszi, hogy ez segíthet, akkor állom a költségeket és elutazom önnel a növény hazájába.
- Nagyon változó. Van, hogy napokon át semmi, vagy csak én nem tudok róla. Van, hogy minden másnap, harmadnap. De... azt már megfigyeltem, hogy akkor a leggyakoribb, ha dühös vagyok, vagy, ha veszekszem. Akkor nagyon hamar átveszi felettem az uralmat. És akkor is, ha nagyon mélyponton vagyok. Ha dühös és depressziós vagyok, akkor előjön belőlem - feleltem, miközben figyeltem, amint kutakodik az ősrégi iratok között. - Ami azt illeti... kerestek már meg rendőrök, de csak gyanúban voltam. Rám bizonyítani nem tudtak semmit, de feltételeztek. Emlékezni nagyjából emlékszem, de csak homályosan. Egy-egy utca kép, egy-egy elmosódott emberi arc, fények és hangok, de csak szakadozva. Olyan, mint valami hibás archív felvétel, amin már alig kivehető a videó.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Sebastian lelke számomra egy törékeny fűzfának tűnik, mely egykor talán erősebb és masszívabb volt, aztán ahogy teltek az évek, és sorra jöttek a kemény csapások, annál inkább elgyengült, annál jobban törtek le ágai. Mostanra pedig talán elérte már azt az állapotot, amikor a Gonosz könnyen át tudott siklani a védelmén. Sajnos nem lehet őt hibáztatni. Ha egy embert sok atrocitás ér, álljon bármilyen biztos lábakon, egyszer úgyis meg fog inogni. - Ilyen sok információt tudtak rólad a gimnáziumi évek alatt? Talán a nemi identitásodat sem titkoltad? Vagy talán... Te magad sem tudtad elfogadni önmagad? - tudom, el kellene ítélnem azt, aki nem illik bele a “normális” család fogalmába, de hát hogy lehetnék ily’ kegyetlen? A szeretet nem testek között válogat, hanem lelkek között. Hűen őrzöm a titkot, de még én sem tudom eldönteni, hogy a lelkem mélyén mégis mi lakozik, s ha kész lenne feltörni, inkább elfojtom. Voltak ugyan olyanok az életemben, akikkel együtt voltam, de ez igazán ritka volt, s mindig rá kellett jönnöm, hogy az Úr nem azt az utat szánta nekem, melyben egy szerető társ és a család kísér el. Ezért is értem meg Sebastiant, milyen gyötrő lehetett, mikor rájött, hogy kilóg a társadalmi normákból. Egy lelkésznek erre rájönni dupla annyi bajt jelent. - Amikor szakember próbált rajtad segíteni, akkor semmilyen változást nem véltél felfedezni önmagadban? Nem lett jobb semmivel? - talán mindenki elsiklott felette az élete során, és senki sem vette észre igazán, hogy itt nagy baj van. Sokkal nagyobb, mint azt bárki is gondolná. Én nem tudnám megtenni, hogy egyszerűen csak elküldöm, hiába hozta tudomásomra a borzalmakat, amiket átélt. - Pszichiátrián kezeltek már téged, Sebastian? - meg kellett ezt kérdeztem, hiszen tudnom kell. Szavaimnak élét próbálom elvenni egy biztatóan görbülő félmosollyal, mellyel igyekszek jelezni, hogy megoldjuk a gondokat. - És milyen volt ott Kolkatában a környék? Hogyan viselkedtek az emberek? - ajánlatára egyelőre csak bólintok, érdemben még nem adok választ. Szavait hallgatva keresgélek a polcok között, hátha rábukkanok egy régi, de használható iratra. - Ezek szerint az erősebb érzelmi állapotaidat ragadja meg, és azokon lovagol. - jegyzem meg a levegőbe, miután pár bőséges korty után visszalépek a könyvekhez. Kisvártatva leemelek egyet, lefújom róla a temérdek port, s belelapozok. Sajnos nincs benne túlságosan sok használható, csak amit én is feltételeztem. - Bűnös, tisztátalan föld a Gonosz bölcsője lehet. - visszacsukom az öreg irományt, aztán visszatelepedek a helyemre. Elmerengve támasztom meg állam ujjaimon. - Ha el tudsz szakadni a munkádtól és az életedtől egy kis időre... Én hiszem, hogy Indiában meglelhetjük a válaszokat. Adj nekem három napot, hogy mindent elrendezzek magam körül, utána indulhatunk. Segítek neked. Hiszen minden problémának van egy forrása, amire ha fényt derítünk, akkor meg is oldhatjuk. Nem érdemled meg, hogy ilyen életed legyen. - kivéve akkor, ha nem az Úr sújtja azért, mert túl sok bűn kavarog mögötte... Ám ezt nem hiszem. Kiiszom végül a bögre tartalmát, s bár nem szeretném most elküldeni őt, de muszáj leszek elintézni minél hamarabb jó pár dolgot, hogy el tudjak vele utazni. - Sebastian, szedd össze a gondolataidat, írd fel őket akár egy papírra, és hamarosan folytatjuk ezt a beszélgetést. A mélyére fogunk ásni mindennek. - biccentek elsősorban az irányába, hiszen azt is tudnom kell, hogyan erősítsük meg majd a lelkét, hogy többet ne érinthesse meg a Gonosz. Ehhez azonban tudnom kell az igazán gyenge pontjait... Nagyon személyes és bensőséges lesz az utunk, ebben biztos vagyok, hiszen ha rajtam múlik, én bármit meg fogok tenni, hogy segítsek, amíg még nem késő. - Ha bármi gond van, Sebastian, megtalálsz itt a templom körül. A részletekről pedig még egyeztetünk, rendben? - elmosolyodom, miközben felállok helyemről, hogy kikísérhessem őt, amit remélem nem vesz most rossz néven. - Várj egy picit... - előkotrok még gyorsan egy papírt, amire rávésem a telefonszámom, ha esetleg nem talál meg itt a környéken, akkor azért el tudjon érni. - Annyit tudok egyelőre javasolni, hogy próbáld kontrollálni az érzelmeid tudatosan. Ha azt tapasztalatod, hogy kezd eluralkodni rajtad a harag, a düh, a félelem, vagy bármi más, kezdj el tudatosan az ellenkezőjére koncentrálni. Gondolj erre a csodás templomkertre, gondolj arra, ahogy velem sétálsz a fák alatt, és itt biztonságban vagy. Rendben? - biztató mosollyal érintem meg vállát, s engedem útjára őt, ha nem ragaszkodik még a maradáshoz.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
- A mi környékünkön igen. Kis kertvárosi részen éltünk, a legtöbb ottani család gyermeke a közeli gimnáziumba járt, a környéken pedig ismert mindenki mindenkit. Nem igazán voltak titkok. Nehezen fogadtam el önmagam és s családi hátterem, nehezen bírkóztam meg az élet nehézségeivel... Voltam már pszichiáternél, de nem feküdtem be, hanem eljártam hozzá. A rendelőjébe. Kaptam gyógyszereket is és kezeltek elektrosokkal is, de nem ért semmit. Nem hozta meg az áttörést, maximum csak annyi, hogy a kedélyállapotom leheletnyit javult, de ő itt él továbbra is bennem. Sóhajtottam és ittam a teámból. - Kolkota nagyon szép hely, de mélyen vallásos is. Nagyon sokan Káli anya követői ott és mai napig szoktak néha emberáldozatokat bemutatni a Fekete Földanyának. Veszélyes környék, de nagyon szép. Az Indiai rendőrség persze rajta van az ilyesmin, igyekeznek visszaszorítani a káli-gyilkosságokat, de nehéz dolguk van egy olyan kontinensen, ahol a hindu hitvilág mélyen meghatározó.
- Persze - bólintottam, hisz három nap nem a világ. - Persze, megoldom, nem vagyok megkötve, enyém a cég, az életemet pedig nem nagyon köti semmi. Rendben, összeírok mindent. Ez nem akadály. Tetszett és megnyugtatott az elszántsága, eltökéltsége. Megbíztam benne és hittem abban, hogy ő tud rajtam segíteni. Magabiztos volt, mint, aki tényleg tudja mi a megoldás, mi a gyógyszer, ami majd segít rajtam. Teljesen elhittem neki, hogy csak napok kérdése és új életem lesz. Átvettem tőle a telefonszámot, megnéztem és eltettem, majd felálltam. - Rendben, igyekszem minden tőlem telhetőt elkövetni. Akkor három nap múlva. Bármi van, jelentkezem.
* * *
Nem hittem volna, hogy bármi rossz történhet velem a templomban tett látogatásom óta, erősnek éreztem magam és elszántnak, igyekeztem előkészülni az Indiai útra, szépen elrendezni mindent, hogy rendben legyen a cég és az otthonom is a távollétemben Erre mi történt? Én sem voltam vele tisztában, minden homályos volt, de mikor kinyitottam a szemeim egy sötét sikátorban találtam magam, valamikor az esti órákban. A földön egy holt férfi feküdt betört fejjel, nyílt törésekkel, véres foltokkal. A test alatt hatalmas vértócsa terült el, melyet a szitáló eső által folyó víz lassú ütemben mosott a vízelvezető rácsok felé. Elsikoltottam magam rémületemben, főleg, mikor feltűnt, hogy kezeim és az ingem is véresek voltak. Rettegve néztem a hullára és a falnak lapultam, aztán futásnak eredtem. Nem számított hová, csak el, messzire. Mit tettem? Miért tettem? Mikor történt? Hol vagyok és mennyi az idő? Én öltem meg? Biztos, hogy én tettem, de miért? A paplak felé vettem az irányt, mikor felismertem a környéket. Az atya ajtaját kezdtem verni. Nem kopogtam, tenyeremmel csapkodtam. - Jeremiah! Jeremiah, segíts! Szörnyűség történt! - ütöttem az ajtóra kétségbeesetten.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Azok a terhek, amiket gyermekkoruntól hordozunk, olyan erősek lehetnek, hogy mire felnőtté válunk, már beleivódnak a személyiségünkbe, meghatározzák a természetünket, s ami még rosszabb, nem tudjuk őket kiirtani a tudatalattinkból, ahol őrületes tombolásra képesek olykor. Sebastian az élő példa arra, hogy a régi sebeket nem gyógyítja be az idő, hanem azok szép lassan egyre jobban elfertőződnek, ha nem kezelik őket megfelelően... Ez azonban még nem ok arra, hogy a Gonosz őt használja eszközként, s megkeserítse az életét. - Káli? - húzom el számat elgondolkodva. Az baj. Sajnos az ő hívei közé gyakrabban csúszik be a fanatizmus, mely a halál által olyan dolgokra sarkallja szerencsétlen embereket, amiket talán nem tennének meg, ha nem mosták volna át az agyukat. - A rendőrség mindig is kevés volt a valláshoz. - hiszen ha nem egy érzelmi felindulásból elkövetett emberölés történik, hanem azt egy kőkemény hitrendszer uralja, akkor az sokkal erősebb bárminél. És ez ellen semmit sem lehet tenni... Útjára engedem végül Sebastiant, hiszen számtalan dolgot el kell még intéznem, mielőtt ki tudja mennyi időre itt hagyom a templomot. Kell szereznem helyettest, beszélnem kell a szerelővel, az okirataimat el kell intéznem és még sorolhatnám... Amint a férfi távozik, én összeszedem gyorsan az irataimat, s már futok is tovább az egyik közeli hivatalba, hátha sikerül odaérnem még a zárás előtt ezen a borús délutánon... ...mely éjjelre már viharos felhőkké növi ki magát. A szél kísértetiesen és komoran süvít át a templomkerten, őrülten cibálva a fákat, melyekről lassan az összes kóbor levelet is letépi, így már most látom magam előtt, mennyi dolgom lesz reggel a kertben. Az ablakom halkan kopog az erős lökésektől, melyek olykor esőpárát szórnak az üvegre. A vihar előjelei már megérkeztek, s bármelyik pillanatban leszakadhat az ég. Másik oldalamra fordulok immáron sokadszor, s az agyam ide-oda kering a radiátor hűlése miatti halk pattogás - hiszen a tűz már rég kialudt -, a kinti morajok, és a gondolataim között. Sebastian felbukkanása felzaklatott, s előhozta azokat a régi emlékeket, melyek régóta nyomasztanak, s melyek sűrű fekete burokba zárják a múltam azon részét. Amikor sikerül elaludnom, akkor is felbukkannak a lángnyelvek ismét az álmaimban, melyek mindent felemésztenek, s újra látom azt a vörös hajú lányt, aki a Gonosz által olyan dolgokat tett, melyeket ép eszű ember biztosan nem vitt volna véghez. Én pedig nem léptem időben, mert megbolondított... Most azonban nem hagyhatom magam. Nem eshetek kísértésbe, nem inoghatok meg, hiszen egy ember élete múlik rajtam. Ismét... Zaklatott forgolódásomból egy erős dübörgés rángat fel. Ijedten ülök fel az ágyon, először azt gondolva, hogy csak képzeltem az egészet, ám ekkor a zaj ismét felbukkan az ajtóm felől, melyet egy ismerős hang követ. Egyből letolom magamról a paplant, s mint valami őrült, úgy futok a bejárati ajtóhoz, amit szinte feltépek a helyéről. Nem reverendában nyitom ki, hiszen ez a hétköznapi viseletem. Most egyszerű, térdig kapaszkodó, szürke rövidnadrág takar alul, felül pedig egy fehér, ujjatlan felső. - Gyere, gyere! - ragadom meg karját, s egyből beljebb húzom őt, majd visszazárom magunkra az ajtót. - Bajod esett, Sebastian? - állítom meg őt a bejárat mellett, s két kézzel fogok vállára, hogy átvizsgálhassam őt. Ezt követően azonban már balra, a konyha irányába kezdem őt húzni, s ha velem tart, akkor leültetem az egyik székre. - Megint nem voltál önmagad, igaz? - pillantok irányába gondterhelten. Talán ekkor szakadhat le az ég odakint, s borzalmas vihar kezd tombolni. - Itt már biztonságban vagy, érted? Nem lesz már semmi gond... - a mosolyom kissé erőltetett, hiszen az, hogy ennyi vér van rajta, egy cseppet sem ad megnyugvást. Egyből pillanatok alatt készítek egy kávét, melyet egy kis csészében Sebastian mellé helyezek az asztalra. - És most mondd el, hogy mi történt pontosan... - sóhajtom a konyha a csendjébe. Kemény éjszakánk lesz, úgy hiszem.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Szerencsémre nem kellett sokat várnom, a lelkész gyorsan reagált a jelzéseimre és hamar megnyílt előttem az ajtó és olyan hirtelen húzott be, hogy észbe kapni sem volt időm, már csak azon kaptam magam, hogy aggódva vizsgál engem. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de én sértetlen voltam, amit az általam megölt férfiről nem lehetett elmondani. - Nem, azt hiszem nem - követtem őt a konyhába, ahol kaptam tőle kávét is, amit egy húzásra, forrón meg is ittam, hátha kicsit kitisztítja zavaros fejem és segít magamhoz térni a kábulatból, amit a személyiségváltás okozott. Hiába voltak a szavai ismét megnyugtatóak, nem az én biztonságom miatt aggódtam, nem én voltam veszélyben, hanem az emberek, akik körülöttem voltak és tudtam, Jeremiah sincs biztonságban, amíg a közelemben van. De mit tehetnék? Szükségem volt rá és tudtam, ha kérném sem tenne le róla, hogy segítsen rajtam. Próbáltam visszaemlékezni mindenre, de leginkább csak a vég kifejlettre emlékeztem, ám bíztam benne, ha elkezdem mesélni, talán felszínre jönnek a tudatalatti emlékek is. - Egy sikátorban voltam, a földön egy holttest - hadartam. - Rengeteg vér, a férfi teste roncsolt volt. Agyonverték, nem kicsit. Véres voltam, arra tértem észhez, hogy őt nézem. A hullát. Kis szünetet tartottam, próbáltam mindent felidézni. - A kezeimben... mintha még ott lett volna a mozdulat. Fáradtak voltak, elnyűtek, mintha kemény munkát végeztem volna. Azt hiszem én vertem őt agyon - merengtem el - nem láttam semmit, ami fegyver lett volna... lehet, a kezeimmel tettem? És a lábammal? Nem tudom... - csóváltam meg a fejem lemondóan. - Fáj a fejem és szédülök. Mintha egy több órás, kimerítő edzésen lennék túl. Az érzéseim... nem tudom. Nem éreztem semmit. Úgy éreztem magam a test mellett, mintha semmilyen érzés nem lenne bennem csak egy próbababa lenne, ami teljesen üres. Arra emlékszem, hogy otthon voltam és egy könyvet olvastam, majd furcsa érzés lett úrrá rajtam, rosszul lettem és elájultam. Nem emlékszem miként kerültem ki az utcára... Csak.... homály pillanatok vannak meg egy-egy útszakaszról. Lehunytam szemeim és próbáltam elmélyülni. - Egy kocsma... látok egy kocsmát, de nem belülről. Az utcáról. Valakik beszélgetnek a közelemben, talán két férfi. Látom a kocsmából kijönni a férfit, aki meghalt, de... nem emlékszem miképp. Hatalmas terhet érzek... Kinyitottam szemeim és az ablak felé néztem. Elég rossz idő volt, tombolt a vihar. Pislogtam, a villámlásban pedig saját magamat láttam kinn az ablakkal szemben. Félmeztelenül, vérfoltos arccal, merev, vérengzős arccal nézett be rám. Tekintete hideget és könyörtelenséget sugárzott, szája úgy görbült, mint éhes vadnak, aki támadni készül. Sikoltva, kétségbe esetten ugrottam fel és félelmemben hátráltam. - OTT VAN! ENGEM AKAR! - mutattam az ablak felé, majd a feldőlt székemben megbotolva puffanva elterültem a földön. A szoba visszhangozz a kintről betörő fagyos nevetéstől, kezeimet a fülemre tapasztottam, de talán tudatában sem voltam, hogy Jeremiah ebből semmit sem lát, nem hall, csak én. Ő nem láthatta, nem hallhatta őt. Csak én.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Tekintetem teljesen elveszik Sebastian zaklatott vonásaiban, a mozdulataiban, tüdejének szapora emelkedésében. Természetesen a kétely mindig rágja hátulról a gondolataimat mindennel kapcsolatosan, mindig fúr valami, hogy kérdőjelezzek meg mindent, s ne adjam oda egyből a hitem... Azonban ennek a férfinek ennél őszintébb reakciói nem is lehetnének, vagy éppenséggel ő a legjobb színész, akivel valaha is találkoztam. Ám ezt erősen kétlem, a szívem és a lelkem egyaránt azt sugallja, hogy itt bizony komoly gondok vannak. Megkínálom hát kávéval, hátha jót tesz zaklatott elméjének, de mikor egyszerre lehúzza az öreg kis csésze tartalmát, még én magam is halkan felszisszenek, hiszen hirtelen elképzeltem, ahogy az én nyelvemet égeti végig a forróság. Ő azonban meg sem rezzen, gondolatai épp sokkban tartják teljesen biztosan. Letelepedek végül mellé, s az asztalra könyökölve gondterhelt ábrázattal hallgatom végig a történetét. A szívemen viselem a sorsát, ez nem is kérdés. Az Úr küldte őt hozzám, hogy nyújtsak számára segítséget, s ne hagyjam, hogy egy ilyen értékes ember a pokolba kárhoztasson. Nehéz azonban szavakhoz jutni. Pár pillanatig nem hagyja el hang a számat, hiszen fel kell dolgoznom a hallottakat, s mérlegelnem kell mindent. Tudom, hogy a helyes tett az lenne, ha most a rendőrséget is bevonnánk, ugyanakkor azt is tudom, hogy Sebastian problémája ezzel nem lenne megoldva. És mi van annak a szerencsétlennek a családjával, akinek a vére ott szárad a bőrén és a ruháján? - Mi indított el ezen az úton? Milyen részt olvastál épp a könyvben? Mit éreztél közben? Rá kell jönnünk, hogy mégis mi indítja el nálad ezt a folyamatot, mert a véletlennek biztosan nem tudhatjuk be. Oka volt annak, hogy akkor és ott kapcsolt ki a tudatod. - a legapróbb részletet is ismernem kell, hogy segíteni tudjak. A helyzet azonban még komolyabbra fordul, mikor Sebastianra rájön valamiféle roham, s félelmében teljesen kifordul önmagából. A Gonosz jelenléte mintha egy villámcsapással érkezne, úgy mar bele szinte a húsomba is. Én nem látok semmit, nem hallok semmit, ez egy “egyszerű” megérzés, mely arra ösztönöz, hogy azonnal szakítsam le a falon lógó keresztet, s azzal együtt ugorjak Sebastian mellé. Letérdelek az oldalához, magamhoz húzom őt szorosan, majd a szívére helyezem a hűvös vaskeresztet, s elkezdek félhangosan mormolni egy imát latinul. Hosszasan, még levegőt is alig veszek közben, s egészen addig szorítom a mellkasához a keresztet, míg meg nem érzem, hogy zihálása csillapodik. - Csak kapaszkodj belém. Elment. Már nincs itt. - biztató szavaimat többször ismétlem meg, hozzátoldva még számtalan jót, hogy minden egyes betű el tudjon jutni a tudatáig, s elűzze onnan a viharfelhőket. Reménykedem abban, hogy sikerrel járok, hiszen bőven akad még dolgunk a mai éjjelre... El kell vezetnie a holttesthez. Látnom kell, mire képes, ha a Gonosz uralja az elméjét és a testét, s hogy mérlegelni tudjak, mi lenne a leghelyesebb döntés. Létezik egyáltalán ilyen anélkül, hogy ne szenvedjen benne valaki?
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Próbáltam arra gondolni mit olvashattam épp a könyvben, hátha az tényleg Jeremiah segítségére lehet. Mi lehetett az? Erősen koncentráltam, hogy zavart elmém felett némi uralmat szerezzek, mert hatvanhatezer felé volt a fejem éppen. - Bertalan Meskó könyve volt. The Guide to the Future of Medicine. Arról olvastam, milyen technológiai újításokra lehet számítani a jövőben. 2014-es könyv, egy barátomtól kaptam. Érdekelt milyen jóslatokkal álltak elő akkor és ebből mi valósult meg, illetve mi valósulhat még meg a jövőben. Épp a 3D nyomtatók és a csontpótlás kapcsolatáról írt a szerző, amikor... megtörtént. Arra gondoltam... ma már annyi mindent lehet helyettesíteni műszervekkel és gépekkel, alkatrészekkel, hogy lassan a donorok feleslegessé válhatnak és az embereket a jövőben, akár félig géppé is lehet alakítani. Mű szív, mű tüdő, csontnak tűnő alkatrészek, beépíthető fémszerkezetek. Lassan az ember elvész embernek lenni. Ez egy elég szomorú gondolat volt, de sajnos, vagy nem sajnos a technológia fejlődésével már lassan, talán a nem is olyan távoli jövőben tán csak az egy marad az egyetlen műszervvel nem pótolható szerv. A gépek pedig helyettesítik majd az orvosokat is. Olyan találmányok valósulhatnak meg, melyek sokkal pontosabb műtéteket tudnak majd produkálni, mint az emberi sebészek. Egyszerre volt érdekes és ijesztő belegondolni.
Hamarosan minden ijesztőbbre fordult, amikor megláttam a hozzám hasonlóan kinéző véres alakot kinn az ablakba. Hallottam a nevetését, még akkor is, amikor lekerültem a földre a véletlen balesetnek hála. A tettre kész papot figyeltem, ahogy azonnal kapcsol és a védelmemre siet egy kereszttel, de úgy tűnt használ. De az is lehet csak nem mert bejönni a templomba. Nem tudhattam. Átkaroltam Jeremiah karját, mintha az segíteni tudna rajtam, hogy ne kapjon újra el, de... Lassan kezdtem azt érezni - mikor már a hangot sem hallottam, - hogy biztonságban vagyok. Nem vette át felettem az uralmat és már a hangját sem hallottam, őt sem láttam. Lassan kezdtem megnyugodni, hogy elment. Igazából nem fűlött a fogam hozzá, hogy ezek után elhagyjam a helyet, főleg nem úgy, hogy ő is jön és ki tudja mikor történhet valami újabb tragédia, de bíztam benne, hogy tudja mire vállalkozik és tudja miként állítson meg, ha oda kerül a sor. Végtére is Indiába is ki akar velem jönni és ott sem tudok neki semmi életbiztosítással szolgálni. Összekapartam magam kivezettem őt a tetthelyre, ám...
- Esküszöm Jeremiah, hogy itt volt! - kiáltottam el magam elképedve, idegesen, kétségbeesetten. Az egy dolog, hogy a vér eltűnt, hiszen az esővíz elmoshatta, de a holttest? Nem lehettünk oda olyan sokáig. Ha még ki is jöttek a rendőrök, akkor is a helyszínelésnek még javában tartania kéne. Ráadásul nyoma sincs, hogy itt rendőr járt volna. Se szalag, se kréta, se festék, se semmi. Kétségbeesetten túrtam a hajamba. - Nem vagyok őrült! Hidd el, hogy nem vagyok őrült, itt volt! Én öltem meg, itt kéne lennie, nem kelhetett lábra csak úgy! Ki vinne el egy hullát és miért? Véres ruhámra pillantottam. - Látod a vért? Te is látod, igaz? Mondd, hogy látod! Nem csak én képzelem be?! - tépkedtem meg idegesen a véres ingujjat, mellkasomnál is véres inget. Lehet nem épp a legbarátságosabb hangsúllyal beszéltem, lehet olykor kiabáltam, de ezt elnézheti nekem, hiszen éppen a becsavarodás szélén álltam. - Ez nem az én vérem! Nem sérültem meg. Honnan lenne rajtam ennyi vér, nem vágták el a torkom és nem szúrtak le! Mellkasomnál széttéptem az inget, pontosabban úgy megrántottam két irányba, hogy a gombok leszakadtak. Magam sem tudom mikor és hogy történt, de egy Lucifer pecsét volt a mellkasomba vésve. Vélhetően késsel. Nem mélyen, csak a bőrbe. Egészen idáig nem is éreztem és nem is tudtam a jelenlétéről. Nem volt régi, kb. másfél-két órája készülhetett. Én magam is döbbenten simítottam meg a pecsétet, amiről én magam nem tudtam mi lehet az. - Ez nem volt itt. Ezt nem én csináltam magammal. Nem vagyok őrült! Hinned kell nekem, hogy ezt nem én tettem! - ingattam meg fejem és kezemet is tagadóan. - Nem vagyok bolond és nem vagyok gyilkos, sem önszadizó őrült. Ezt biztosan ő tett! Aki ott volt az ablakban is! Ott volt, én láttam! - kiáltottam határozottan, de lehet már nem is őt próbáltam meggyőzni, hanem magamat.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Türelmesen hallgatom végig Sebastian zaklatott szavait, de az elmondottakból nem igazán tudok következtetni semmire. - Túlságosan is mélyen érintett akkor, amit olvastál? Belegondoltál egy borzalmas jövőképbe, ami nem jó irányba sodorja az emberiséget? Esetleg átfutott rajtad, hogy ha bekövetkezik ez, akkor a te munkásságodra és tudásodra nem lesz már szükség? - próbálok leásni a részletekig, de ezek a kérdések lehet akkor nyernek majd jobban értelmet, ha már a gondolatai nyugodtabb vizeken eveznek, s könnyebben felidézi a körülményeket. Lehet az is, hogy a könyv előtt történt vele valami, ami olvasás közben érte el a csúcspontot? Esélyem sem nyílik arra, hogy jobban beleássuk magunkat, hiszen olyan roham keríti hatalmába Sebastiant, ami a földre kényszeríti őt. Hála az Úrnak nagy a lélekjelenlétem, s mivel már nem egyszer volt “szerencsém” a Gonoszhoz, így tudom, hogy mit kell tennem. Szinte érzem a fagyos érintését a bőrömön, ahogy próbálja megfertőzni az elmém Sebastian által... Ám én nem hagyom, s ahogy telnek a percek, úgy ez a kétségbeesett férfi is némileg megnyugszik. Ahhoz azonban, hogy a hivatásomnak és állampolgári kötelességemnek se mondjak ellent, tudnom kell, látnom kell, hogy mi történt pontosan, így bár vonakodva, de felvetem azt a lehetőséget, hogy menjünk el a tetthelyre. Nem tervezek előre, elképzelésem sincs, mi fog minket várni. Gyorsan magamra kapom reverendám, majd arra öltök egy hosszú szövetkabátot, illetve a fejemre egy szürke kalapot függesztek. Sajnos ez a szerelés sem véd meg a kint tomboló vihartól, így miután kijutunk a sötétségbe, pár perc elteltével már érzem, hogy a kabátom is átengedi a vizet a cipőmmel együtt. Ez azonban most mellékes, egyáltalán nem számít, hiszen minél közelebb kerülünk a sikátorhoz, annál inkább érzem, ahogy a szívem egyre jobban kalapál a torkomban, s valamiféle rosszullét kezd kerülgetni, ahogy elképzelem magam előtt a vérbe fagyott holttestet. Ám ez a látvány nem érkezik el, s talán mélyen magamban még meg is könnyebbülök. Ugyanakkor ez újabb gondokat eredményezhet. - Tudom, hogy nem vagy őrült. Veled a bolondját járatják. - állapítom meg, s közelebb lépve ráhelyezem biztatásképp a vállára a kezem. Tekintetem céltudatos, s függetlenül attól, hogy tanácstalannak érzem magam ezekben a percekben, valójában mégsem vagyok az. Keresni fogunk megoldást erre a káoszra. - Biztosan meghalt az az illető? Nem lehet, hogy esetleg... - húzom el a szám. - Felkelt és segítséget kért? Vagy mentőt hívtak hozzá, és most kórházban van épp? - talán Sebastian rosszul ítélte meg a helyzetet, mikor magához tért. Vagy éppen sokkal sötétebb titkok lappanganak itt a háttérben, mint amit mi el tudunk képzelni. Én azért kicsit közelebb sétálok a vélhető helyhez, s bár az eső hevesen veri az utcákat, leguggolva megpróbálok valami nyomot találni, amiből kiindulhatunk. Ruhafoszlányt, dulakodásra utaló jeleket, vagy bármit, ami alátámaszthatja Sebastian történetét. Azonban bárhogy figyelek... Semmi. Legalábbis a földön. Mikor mellkasát feltárja előttem, még aggasztóbbá válik ez az amúgy is kusza történet. Közelebb lépek hozzá, s ujjbegyemet - remélem nem veszi rossz néven -, végigsimítom az eléggé mélyre nyúló seben. Tudom jól, hogy kinek a jele. - Menjünk vissza hozzám, rendben? - megfogom a karját, s ösztönzőleg elkezdem húzni kifelé a sikátorból, persze csak akkor, ha nincs ellenére. Itt már semmit sem fogunk találni, ebben biztos vagyok, rajta azonban van egy bizonyíték, amit nem árt megvizsgálni. Ha visszatértünk a parókiára, mely most is nyugalmat és békességet áraszt magából, egyelőre lehajítom az ajtó mellé a vizes holmikat. - Adok neked tiszta ruhát, Sebastian. Vesd le magadról ezeket a véres göncöket, és zuhanyozz le bátran. Utána lefertőtlenítem a sebed, készítek neked valami vacsorát, és megbeszéljük a továbbiakat. Rendben? - igyekszek mosolyogni, bár ez most nem a legegyszerűbb feladat, azonban egy őszinte mosolynak hatalmas ereje lehet. Elmutatok a bejárattól jobbra a folyosó irányába, melynek végén az egyik ajtó vezet a fürdőbe, a másik pedig a szobámba. Remélem, nem gondolja, hogy irányítani szeretném őt, de most talán épp erre van szüksége, egy kis útmutatásra. Így ha elveszik a fürdőben, addig én egyből előhalászok a szekrény mélyéről neki egy szürke hosszúnadrágot, illetve egy barna kötött pulóvert, míg magamon kicserélem az átnedvesedett reverendát.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Az volt a baj, hogy a könyvvel kapcsolatban nem tudtam neki többet segíteni, hiába tett fel kérdéseket, ráadásul az ablakban látott jelenet és a szobában terjedő hangok is a frászt hozták rám. Egyetlen szerencsém, hogy Jeremiah hősként vetette magát hozzám a kereszttel és segített megvédeni engem a rám vadászó sötétségtől. A baj tovább fokozódott, amikor nem találtuk sehol a hullát, se a vért, se semmit. Jeremiah szavai viszont... nem tudtam, hogy megnyugvást adjanak, vagy félelmet. A bolondját? De mégis ki lenne erre képes? Ki lehet annyira elvetemült, hogy ilyen ostoba viccet űzzön velem? És mi történt? Hogy csinálták? Bedrogoztak és idehoztak, elém tettek egy kamu hullát kamu vérrel, majd mikor elmenekültem elvitték? Létezne ilyen? Az atya elég bátor volt, mi több, kimondottan olyan volt, mint valami nyomozó. Határozottan, noha kissé elveszettnek tűnően vizsgálta a tetthelyet nem félve attól, hogy mi történ itt és mi történhet még. Vagy csak nekem tűnt úgy? Mintha Columbo hadnagyot láttam volna. - Én... én... nem tudom... halottnak tűnt... szét volt verve a feje, meg minden. De én... nem vizsgáltam meg, csak elmenekültem... lehetséges... lehetséges lenne, hogy élt még, csak... csak olyan halottnak tűn? - kérdeztem reménykedve, hogy nem egy újabb halott vére tapad a kezemhez. Most még ha hazudna is elhinném és megnyugodna a lelkem, hogy nem öltem meg senkit. Most nem. De bűntudatom akkor is lenne, hisz egy haldoklót hagytam sorsára, de... nagyon féltem. Végtére is nem néztem meg a pulzusát, mert elborzadtam és azonnal Jeremiah parókiájára rohantam. Nem zavart, mikor ujjaival érintett, noha élvezet sem volt benne. Lehet más helyzetben, egy szebb történetben, egy kellemesebb helyen még élveztem is volna, de most csak egy szükséges tettként tekintettem rá. Bólintottam kérésként hangzó kérdésére és visszatértünk Jeremiah otthonába.
A parókia még most is képes volt megnyugtatni és már komolyan kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy ideköltözzek. Ha csak ideiglenesen is. Itt biztonságban éreztem magam, főleg azután, hogy Jeremiah megvédett a kereszttel. Vajon megengedné, hogy elvigyek egyet? A nyakamba akasztanám szenteltvízbe mártott ezüst lánccal. Kérésének eleget téve elmentem a fürdő helységbe majd beálltam a zuhany alá. Szívesen álltam volna alatta még jó sokáig, de nem akartam növelni a vízszámlát. Fogalmam sem volt ezt neki kell-e fizetnie, vagy, mint az állami iskolák költségeit, fizetik helyette, de bárkit is terheljen a költség, én ezt nem akartam növelni, így elzártam a vizet, mikor kész lettem. Megtörölköztem és visszatértem hozzá derekam köré tekert törölközővel. - Köszönöm a segítséget és a támogatást - mondtam és leültem, hiszen a mellkasomon is szeretett volna kezdeni valamit. Így csak kényelmesebb neki, hogy leültem. - Mások már biztosan rendőr kézre adtak volna, vagy kihívták volna rám a pszichiátriát. De te még ki is jöttél velem nyomozósdit játszani - mondtam és a helyzet abszurditása még mosolyt is csalt az arcomra. - Rendes tőled, de... muszáj megkérdeznem... nem muszáj rá válaszolnod, csak... érdekel - tartottam kis szünetet. - Ezt... csak azért teszed, mert lelkész vagy? Csak azért segítesz? Vagy mert ilyen ember vagy? Vagy... más miatt? - kérdeztem bizonytalanul és éreztem, hogy ez biztosan mindkettőnknek kínos. Tenyereimmel megmasszíroztam arcom, végül felemeltem tenyerem. - Ne, ne is figyelj rám. Hülye voltam. Nem illik ilyet kérdezni, felejtsd el. Egyszerűen csak... örülök és ennyi. Lehet nem is kell tudnom a miérteket...
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Olyan szívesen válaszolnék Sebastian minden egyes kérdésére! Leültetném őt nyugalomban, s a legapróbb részletről is felfedném a leplet, hogy aztán közös erővel küzdjük végig magunkat a megoldás felé vezető ösvényen. Tekintetemben azonban kétely csillan a záporban, melyet még a kövér esőcseppek sem képesek lemosni. Egyre bonyolultabb az egész. Minél több részletre derül fény, annál hatalmasabbnak tűnik ez a kirakós. Igyekszek határozottnak tűnni, ám ez sem egyszerű feladat. A parókia ajtaja mintha egy új világot nyitna meg előttünk, melyet mikor bezárok, hiszem, hogy kint tarthatom a Gonoszt, mely egyre többször dugja fel világunkra mocskos képét. Amíg hallom, hogy csobog a víz a túlsó helyiségről, addig magamra öltök egy száraz reverendát, és Sebastian holmijaival karöltve elrakom őket egy láthatatlan helyre. A konyhában ücsörögve, állam a kézfejemen támasztva várom őt, s mikor megérkezik, egyből lehelyezem mellé az asztalra az új ruháit, a szürke nadrágot és a barna, kötött pulóvert. Leginkább reverendákkal van megtöltve a szekrényem, de azért akad pár utcai holmi is. - Nem szokásom félvállról venni a dolgokat, főleg nem akkor, ha ilyen komoly helyzet előtt állunk. - én is megengedek magamnak egy kósza mosolyt, de kérdése hallatán eleresztek a konyha csendjébe egy halk sóhajt, s néhány másodpercet megengedek magamnak a töprengésre. - Nem csak lelkész vagyok, Sebastian, hanem ember is. Illetve... - még orromat is elhúzom, hiszen nem tudom, mennyire beszélhetek a múltam sötét foltjáról. Ezt nem szoktam emlegetni másoknak, de ez most egy kivételes helyzet. - Nem te vagy az első, akinél ezt tapasztalom. - kezdek bele halkan, mintha titkot súgnék neki, pedig a parókia oly csendes, mint egy éji, magányos temető. Csupán a vihar veri még mindig az ablakokat. - Sajnos akkor nem tudtam segíteni, és ez rengeteg ember életébe került... Egy egész falu elpusztult a lángokban. Muszáj jóvátennem ezt. - az ennél is apróbb részleteket már magamban tartom, hiszen már most összeszorul a szívem és elcsuklik a hangom, ahogy erről beszélek. Mit gondolna mégis rólam, ha tudná, hogy azért nem sikerült megmentenem annyi embert, mert szerelembe estem a Gonosz által megszállt ártatlan lányba? Aki onnantól úgy csavarta a fejem, ahogyan csak tudta, én pedig megtörtem a súly alatt, kibuktak az emberi ösztöneim, s olyan súlyos bűnbe estem, amit máig nem tudtam feldolgozni. Szégyenfoltja a lelkész mivoltomnak, többször nem követhetem el azt a hibát, mint régen. - Talán az összes miértet még én magam sem tudom. - mosolygok felé, s biztatóan bólintok. Felkelek végül székemről, s egy kisebb elsősegélyládával térek vissza a dolgozószobából, melyet az asztalra helyezek, felnyitom azt, s kihámozok belőle egy fertőtlenítőt. - Ez kissé csípni fog. - leguggolok elé, ha nincs ellenére, majd egy selymes kendőre hintek a szerből, aztán ráviszem a különleges sebre, mely még sokáig fogja díszíteni a testét. - Erről halvány emlékeid sincsenek? - ekkor hirtelen eszembe jut valami, bár megjegyzem, eléggé későn, de talán... Elnyúlok Sebastian csuklója felé, s vetek egy pillantást a körmeire, hátha alattuk felfedezhetek olyan jeleket, amik arra utalnak, hogy talán saját magának kaparta fel a Gonosz jelét. Ám a kinti eső és a mostani zuhany esélyesen eltüntettek már mindent, ha egyáltalán ő tette. Ezt azonban kétlem. - A mai estére bekötözöm, aztán holnaptól jobb lesz, ha kicsit szellőzik. Hamarabb gyógyul. - ez is természetesen csak akkor történik, ha Sebastian beleegyezik. Nem vagyok erőszakos, csupán segíteni szeretnék, de ezt felülírhatja az akarata. Ha végeztem, elpakolom a kis ládát, majd lecövekelek a hűtő előtt. Eléggé... Üres. - Bocsáss meg, de nem tudok nagy lakomával szolgálni. Szerényen élek. - ezért hát összekaparok valamit abból, ami ott pihen a hűtőben. Sajt, tej, paradicsom, tojás. Illetve az egyik szekrényben még egy csomag tészta is rejtőzik, úgyhogy ha ezeket egybesütöm, azért lehet alkotni belőlük egy kiadós vacsorát! - Enned kell, legalább a testednek legyen ereje. - jegyzem meg a levegőbe, hátha esetleg szabadkozna. Közben meg is kezdem az előkészületeket. - Sebastian, mesélnél nekem egy kicsit konkrétabban a szüleiddel való kapcsolatodról? - nem csupán azért teszem ezt fel, hogy megtöltsük a konyha csendjét, hanem mert ha jobban megismerem őt, lehetőségem nyílik arra, hogy jobban meg is értsem ezt az egészet, ami körülötte zajlik.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
A feltett kellemetlen kérdés nyomán láttam, hogy érzékeny pontra tapintottam. Bár megadtam neki a lehetőséget, hogy tegyen úgy, mintha nem kérdeztem volna semmit, azért reméltem válaszolni fog, mert ez egy olyan kérdés volt, ami ténylegesen érdekelt. Megvoltak a magam elképzelései, de az ő szájából akartam hallani a választ. Őszinte meglepetésként ért, tán még hüledeztem is kicsit, amikor megtudtam milyen komoly események történtek, még ha részleteket nem is hallottam belőle. Elég volt a tragédia tudata, rövid ismertetése, hogy együtt tudjak érezni vele. Ezek szerint neki is bőven kijutott élete során. Nem irigyeltem. Mind a ketten tragikus sorsúak voltunk, jól össze jöttünk, mit ne mondjak. Szépen egymásra találtunk és ha sikerrel járunk, akkor mind a kettőnk lelke megnyugszik majd. Ez Teremtő akarata lenne? Reméltem, hamar más irányba terelődik majd a beszélgetés, mert eléggé rossz érzés volt így látni Jeremiahot. Már megszoktam a pozitív, lelkes, mosolygós arcát, nem voltam hozzá szokva, hogy fájdalmat látok az arcán.
Előkerült a fertőtlenítő is, amit igazából alig éreztem. Valahogy nem volt már rám olyan nagy hatással, talán csak megszoktam már, mert nem először érzem, vagy mert még mindig a történtek hatása alatt álltam. Kérdésére csak fejemet ráztam, mert nem tudnám megmondani ki és mikor okozta a sebet, azt sem, hogy én tettem-e. Nem emlékeztem és szerintem, ha erőltettem volna se jutna eszembe sok minden. Ha nem nyitom szét az ingem, szerintem nem is tudtam volna a seb meglétéről. Nem tudtam mit keres az ujjaim, körmeim tájékán, de hagytam, hadd nézze. A körmeim rövidek voltak és alattuk tiszta volt. Egyébként ápolt kezeim voltak. - Rendben! - bólintottam rá, hogy kötözze be nyugodtan, aztán majd meglátjuk mit hoz a holnap. Mikor elvitte a ládát és kidobta a használt, koszos eszközöket én addig felöltöztem. Mégse illene egy pap szeme láttára, így kihasználtam az időt, amíg távol volt. - Ugyan, ne is foglalkozz vele - legyintettem az étel lehetőségére. Egyébként is meglepett volna, ha dúskál a gazdagságban és a hűtője tőkehallal, tonhallal, bélszínnel lenne tele. Nem léptem fel nagy igényekkel, nem vártam el tőle, hogy nagy dolgokat tegyen le az asztalra, ha rajtam múlt volna ételt se fogadtam volna el, de mikor másodjára szólított fel, hogy ennem kell, akkor bólintottam. - Rendben. Köszönöm - egyeztem végül bele az étkezésbe.
Kényelembe helyeztem magam a széken, kérdésére pedig kellemetlenül sóhajtottam. Nem szívesen idéztem volna fel az emlékeimet, de ezt nem mondtam neki. Nem szerettem volna, ha azt érzi nem akarok róla beszélni, mert biztosan kellemetlenül érezné magát. Egyébként is, mikor eljöttem hozzá gyónási szándékkal, elhatároztam, őszinte leszek hozzá és nem fogok titkolódzni. - Nos, anyám titkárnő volt egy középszerű cégnél, apám pedig ezer mester. Tudod, ilyen szoba festő, kőműves munkák, szerelés. Nem volt olyan rossz ember, csak alkoholista volt és agresszív, ha ivott. Ha józan volt, rendes, kedves ember volt. De sokat ivott, többet volt részeg, mint józan és akkor általában megverte anyámat. Nem értem miért, de anyám ragaszkodott hozzá. Talán csak félt őt elhagyni, vagy tényleg szerette, nem tudom. Sokszor verte meg, anyám jó pár tányért és poharat összetört miatta, amikor voltak a veszekedések. Én nem tudtam mit tenni, akkor sem, amikor már idősebb lettem. Anyám nem szerette, ha beleszóltam a dolgaikba, apám pedig rendszerint engem is felpofozott, így inkább keveset voltam otthon. Ha tehettem, csak este mentem haza. Az egyetem idején kollégiumba vonultam és nem is igen jártam haza. Örültem, hogy nem vagyok otthon, de mégis sokat idegeskedtem. Féltettem anyámat, bár azt is tudtam, hogy apám bármennyit is igyon, komoly kárt sose tenne benne. De akkor is ideges voltam, mert szerettem volna, ha jól éltek volna.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
Nehéz kivernem a fejemből a Sebastian mellkasán éktelenkedő átkozott sebet. Miközben a kissé életlen kés óvatosan szeli a paradicsomot, akkor is csak azon töprengek, hogy hogyan kerülhetett oda mégis? Nem tudom, mi lehet a rosszabb: hogy ő okozta ezt saját magának a tudtán kívül, vagy valaki más? Ha utóbbi áll fent, akkor az egész történet teljesen megváltozik, és sokkal súlyosabb árnyékot vet az életére... Hiszen ez esetben nem a Gonosz súgja neki őrült tetteit, hanem egy bűnös ember. Ám mivel még semmi konkrétum nincs a kezünkben, így minden lehetőségre kell gondolni. Ezért is kezdem meg a megismerését, hátha az apró részletekből fel tudunk építeni valamit. Némán, figyelmesen hallgatom a válaszát, miközben az alapanyagok szép sorjában apróbb cikkekre oszlanak, illetve a tészta vize felkerül az egyik gázrózsára. - Sajnos nagyon sokan lenézik az efféle szakmákat a felsőbb körökben, holott az ilyen ezermesterek nélkül még egy kellemes otthon sem létezhetne. - fűzöm hozzá megjegyzésem, miközben elkezdek keresni egy tepsit az alapanyagoknak. - Édesapádat nyomasztotta valami? Ha felnőtt fejjel visszagondolsz, nem volt valami, ami az alkoholizmus felé taszította? - fájó kérdés lehet, tudom, hiszen az emlékek sok sebet téphetnek fel. Mégis valahogy próbálom békésen melengető mosolyommal csillapítani a helyzetet, hátha sikerül egy kicsit elvennem tőle a bút. - Tudod, Sebastian, a megszokás sokkal hatalmas úr annál, mint azt bármelyikünk is hinné. Ahogy meg tudjuk szokni a jót, úgy a rosszat is. Nem könnyű olyan elhatározásra jutni, ami a feje tetejére állítja az addig megszokott hétköznapokat. Biztosan te is tapasztaltad már ezt életed során. - egy pillanatra felé lesek zöldellő tekintetemmel, aztán tovább pakolgatom bele a tepsibe a sajtdarabokat. Én is tudom, milyen nehéz lépni, de nekem annyiban szerencsém van, hogy eddig sehol sem köteleztem el magam lélekben úgy igazán. Gyermekként az otthonom az árvaház volt, aztán a kollégium, s miután megkezdtem a zarándoklatot, számtalan helyet nevezhettem otthonomnak a változatos vidékeken. A hétköznapjaim így nem nyúltak bele évekig a szürkeségbe, s a helyeket sem tudtam annyira megszokni, hogy különleges ragaszkodás alakuljon ki bennem. - A szeretteink különösen nagy nyomást tudnak tenni a vállainkra a puszta létezésükkel is. Azt szeretnénk, ha nekik jó lenne, ha nem esne bajuk, ha boldogok lennének. Eközben pedig számtalan rémkép lebeghet előttünk, ami gyötri a lelkünket. Élnek még a szüleid, Sebastian? Az inasodról tettél említést, de róluk talán még nem e téren. - a tészta eddigre megfő, én pedig egy öreg szűrő segítségével megfosztom a forró víztől, kissé átmosom, majd beleejtem a többi alapanyag mellé, s alaposan elkeverem. Ilyen kései órákban én már nem szoktam enni, de tekintve, hogy régóta elkerül már az álom, így a szervezetem lassan kezdi hiányolni az ételt. - Jól sejtem, hogy testvéreid sincsenek? - kérdezem tőle, miközben végre a vacsoránk bekerül a sütőbe. Nem túl erős a lángja, így talán egy fél órát tudnék neki jósolni. - Addig gyere, megmutatom a szobád. Szeretném, ha az este maradékára már itt maradnál, hogy ne történjen semmi gond. Rendben? - természetesen nem szeretném ráerőszakolni, de nem szívesen engedném őt most útjára. Itt békében lehet, s legalább tudom őrizni az álmait is. Ha beleegyezik, akkor elvezetem őt az egyetlen helyre, ahol még nem járt a parókiában. A szobámba. Apró kis helyiség, kissé kopott falakkal, pár régi szekrénnyel, s egy kisebb ággyal, mely már kihűlt azóta, hogy kiugrottam belőle. - Itt álomra hajthatod a fejed. - legyintek beljebb. Ez a kis lak barátságos és egyben komor is. Régies hangulata meghittséget szülhet a szívekben, ám dísztelensége egyben komorságot is áraszthat. Még nem volt rá ihletem, hogy díszeket aggasszak ki, azt sem tudom, hogy mit kellene és hova.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Megpróbáltam visszagondolni a fiatal koromra, a tízen-huszonéves időszakomra, hogy meg tudjam válaszolni Jeremiah kérdését. Szerencsémre a múltam még mindig elég élénken élt bennem, így nem kellett sokáig ásogatnom, ellenben alaposan ki kellett elemeznem az emlékeket, nehogy félrevezető legyek. Egy rossz meglátás és tévútra viszem a lelkészt, ami nekem sem lenne szerencsés. - Talán a társaság. A kollégái is iszákosak voltak, az építkezéseken is ittak és munka után is a sarki közért előtt itták a bort és a sört. Én úgy érzem, hogy az lehetett a fő ok. Hogy olyan társaságban dolgozott, akik rászoktatták. Először csak egy-két doboz sör, aztán idővel adta magát az alkoholizmus. Aztán szerintem, ahogy romlott a családi életünk, hogy lett egyre iszákosabb. De úgy vélem minden a munkahelyéről indult, a kollégáktól - feleltem. A megszokásra fűzött megjegyzése ismét elgondolkodtatott. - Igen, ezt én is aláírom, így van. De akkor is különös, mivel én nem igazán tudom megszokni a helyzetemet. Én a rossz és a jó között lebegek, te is tudod. Van egy sikeresnek nevezhető cégem, pénzem, még boldog ember is lehetnék, de a helyzetem, a gonosz beárnyékolja az életem és ehhez nem tudok hozzá szokni - ingattam meg a fejem. - Ezért is vagyok itt. Hogy segíts. Én nem tudom megszokni, pedig te azt mondod a rosszat is meg lehet. Nekem nem megy. Pedig évek óta így élek. Miben lehetek én másabb azoktól, akik el tudták fogadni az életüket? Akik beletörődtek a sorsukba? - kérdeztem vissza, mert ez valóban érdekelt és foglalkoztatott. Tudni akartam nekem miért nem sikerül. Ő talán tudhatja a választ. Amit a szülők okozta nyomásról mondd az valóban igaz volt és én is éreztem. Mindig is éreztem azt a fajta nyomást, amit a családom okozott. Még akkor is, amikor nem éltem velük. Még a távollétemben is, még a kollégium falai közt is miattuk aggódtam, rájuk gondoltam és még a mai napig kísértenek egyes események és mondatok, amiket átéltem és hallottam. Még mindig bennem voltak, amiket anyám nekem mondott, amiket apám a fejemhez vágott, amikkel biztattak és motiváltak, vagy éppen korholtak. - Igen, úgy tudom még élnek. Továbbra is Los Angelesben - feleltem előző kérdésére, majd az új kérdésére is. - Nem, nincs testvérem, jól sejted. Jól esett a tudat, hogy itt maradhatok az isten által védett otthonban, ám mikor beértünk a szobába el is ment tőle a kedvem. Ha én itt alszom, akkor ő hol? Nem várhatom el tőle, hogy a padlón aludjon valahol, vagy kinn a hideg padokon, ahol a misét tartja. Akkor inkább én. - Ne csináld ezt, Jeremiah, ez nem lenne igazságos - sóhajtottam. - Nem vehetem el az ágyad. Te akkor hol fogsz aludni? - kérdeztem vissza, noha az is jó kérdés volt tudnánk-e aludni. Lehet nem sűrűn jönne nekem álom a szememre, főleg, ha pluszban még azon gondolkodnék közben, hogy Ő a hideg padlón fekszik.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
"Did perpetual happiness in the Garden of Eden Maybe get so boring that eating the apple was justified?"
- Sajnos egy rossz társaság borzalmas hatással lehet egy jó emberre is, hiszen bennünk van egy falka ösztön, tartozni akarunk valahova, még ha önmagunknak sem akarjuk bevallani. Ha pedig olyanok közé keveredünk, akik túlságosan is tévutakon járnak, akkor igen, megeshet, hogy mi is bűnbe tudunk esni általuk. Te keveredtél már rossz emberek közé, Sebastian? Tettél már olyat, amit nem szívesen akartál a józan eszeddel, de a társaság miatt mégis belementél? - Sebastian egy érdekes személyiség. Ha nem sújtanák most ezek a bajok, akkor igazán értékes tagja lehetne a társadalomnak, akinek nem adatott meg ugyan minden jó az életében, mégis kihozta belőle azt, amit csak tudott, hogy a tudásával és a leleményességével segítsen másokat. Az ilyeneknél feledjük el sokszor, hogy ők sem “tökéletesek”, és nekik is lehetnek problémáik. És sajnos a legtöbb Sebastianhoz hasonló ember egyedül is marad a gondjaival. - A rossznak is vannak mértékei. - emelem fel ujjam tanító jelleggel. - A te helyzeted olyan, amihez egy élet sem lenne elég, hogy megszokd, és amibe azonnal közbe kell lépni. Hiszen talán ártasz másoknak. S egyszer talán önmagadnak is fogsz. Pontot kell tenni ennek a végére. - határozottságom megint sugárzik belőlem, bár nem tudom, mennyire érzékeli ezt most így, hogy egy tepsivel a kezemben ácsorgok a sütő előtt. Természetesen minden rosszat meg kellene szüntetni, de ő egy kivételes eset, akin ha nem segítek, akkor a Pokol földi helytartója válhat belőle. Isten szolgájaként kötelességem mellette állni, s elrángatni a Gonosz karmai közül. Ezért is ajánlom fel számára, hogy töltse itt az éj hátralevő részét nyugalomban. - Ezzel egy percig se foglalkozz. Én ideülök az ágy mellé egy fotelbe, felkattintok egy kislámpát, s olvasni fogok. Álom már úgysem jönne a szememre, s az olvasás mindig jót tesz a lelkemnek. Neked viszont ilyen szörnyűségek után muszáj lenne kicsit kikapcsolni az agyad. Úgyhogy miattam ne aggódj. - biztatóan megérintem vállát, s a borostám mélyén ülő mosoly is arra utal, hogy őszintén gondolom, nem csupán feláldozni szeretném a saját kényelmem. Mit számít az úgyis ilyenkor? Talán nem a legkényelmesebb fekhely, az egyik rugó megeshet, hogy szúrhatja cseppet az oldalát, s talán mikor oldalra fordul, belenyikorognak a lécek, de attól még menedéket tud nyújtani egy megfáradt léleknek. - Sikerült amúgy intézned valamit az úttal kapcsolatosan? Biztosan nem lesz gond, hogy ott kell hagynod a munkahelyed egy kis időre? - kérdésem közepette elpakolom az ágyról a saját vékony takarómat, s helyette előszedek a szekrényből egy friss, gondosan összetűrt takarót, melyet az ágy közepére helyezek. - Mennyire elmaradott az a vidék, amit meglátogatunk? Lesz lehetőségünk szállásra? - átterelem témánkat a jövőbeli tervek irányába, hiszen lelkileg nem árt felkészülni arra, ami ott fog minket várni. S amire úgysem lehet igazán rákészülni... Hiszen ha a Gonosz ereje valóban onnan ered, akkor sok meglepetés érhet még minket. Időközben kiterelem magunkat a szobából, hiszen már most kezdem érezni a kellemes illatokat a konyha felől, s nem szeretném, ha véletlenül úgy elbeszélgetnénk az időt, hogy a vacsoránk megégjen. Így ha Sebastiannak sincs ellenére, visszatérhetünk az öreg kis konyhába, hogy megterítsünk a nagy lakomához.
A sok eltévelyedett lélek között (jelenleg Queens)
★ :
★ idézet ★ :
"But he was pierced for our transgressions,
he was crushed for our iniquities;
the punishment
that brought us peace was on him,
and by his wounds we are healed."
― [ Isaiah 53:5 ]
★ foglalkozás ★ :
Lelkész
★ play by ★ :
Aidan Turner
★ hozzászólások száma ★ :
86
★ :
“You will seek me and find me
When you seek me with all your heart."
I need to know Why man's content to let them make him less than whole
Az atya szavai elgondolkodtatóak voltak. Valóban erős a hovatartozási ösztön, ami egy szinten bennem is megvan. Én is tartozni szeretnék egy réteghez és meg is próbálok ezért tenni, bár kissé nehéz néha. Az életem folyamatosan változik, mindig más irányba halad a sorsom és mindig történik valami, ami kimozdít az útról. - Nem. Még soha. Ha csak azt nem vesszük annak, amikor a gonosz átveszi felettem az uralmat és nem vagyok vele teljesen tisztában, hogy éppen mi történik velem... - sóhajtottam, hiszen ha végig gondolom, én mindig igyekszem az életemet helyesen élni és mindig igyekeztem jól viselkedni, hasznos tagja lenni a társadalomnak, még ha néha kissé önző és törtető is voltam. Igyekeztem nem ártani másoknak. Jeremiahnak igaza volt. Ez valóban megszokhatatlan és a démon árt másoknak és talán nem is kell sok, hogy magamnak is ártsak. Elég csak a mellkasomba karcolt jelre gondolni, vagy arra, hogy talán egyszer annyira reménytelennek fogom érezni az életemet, hogy megpróbálok véget vetni neki. Deee... talán addig nem, amíg vannak emberek, akik kiállnak mellettem. Igaz. Pontot kell tenni az ügy végére, de vajon ez mennyire fog sikerülni? Nekem nem sikerült, én elbuktam többször is. Vajon Jeremiah sikerrel járhat? Meg tudja tenni azt, amire én képtelen voltam? Bíztam benne, hogy igen. Végül még az ágyat is elfogadtam, hiszen éreztem rajta, hogy mennyire komolyan gondolja, hogy tényleg ezt szeretné és, hogy talán tényleg nem fog ma már tudni aludni. Vajon én fogok tudni? Nagyon kattogtak a fogaskerekek a fejemben, szóval nem adtam rá sokat, hogy hosszú és pihentető alvásban lesz részem, de a semminél valóban több és legalább a templom biztonságát élvezhetem. - Sikerült, igen. Beszéltem a helyettesemmel, ő átveszi addig a cég igazgatását, amíg én távol vagyok. Nem ez lenne az első, máskor is utaztam már el hosszabb-rövidebb időre. Megvettem a repülő jegyeket is, arra sincsen már gondunk - feleltem, majd megiramodtam kifelé, vissza a konyhába. - Nem egy elmaradott világ, még ha annak is tartják. Viszont nem egy túl igényes hely. India... nos hatalmas, viszont éppen ezért elképesztően zsúfolt is. És nem túl tiszta, néhol nagyon is büdös. Elég igénytelen, koszos hely, így erre fel kell készülnünk. A másik pedig, hogy sok a vallási fanatikus. Nem is feltétlen a Hinduk, hanem a Káli hívők és Thug szekta tagjai. Veszélyes ország, Kolkata pedig egy központi hely ilyen értelemben. Óvatosnak kell majd lennünk. Nyilván nem terem minden sarkon gyilkos, de nem árt óvatosnak lenni. Ez a város része legalábbis, de mi be fogunk menni a természetbe is, vagyis az erdei és a folyami részre, ahol már érdemes jóval óvatosabbnak lenni. Nem csak a természeti népek miatt, hanem mert sok a veszélyes rovar és kígyó, így nem árt résen lenni majd. Asztalhoz ültem, várva, hogy a kész ételt Jeremiah kitálalja és enni tudjunk.
A vér íze bennem él az örök éj az én világom Elveszett lelkek suttogása, a szívem hideg, a testem átok Átkozott álmok, örök kín, a vörös vér, mi engem hív
Kezdőlap
Az életem romokban hever.
Azt hiszem sokakban felmerületett az a kérdés, mely most bennem is megfogalmazódott. Vajon a Cross atya tényleg saját emberi természetéből adódóan ennyire kedves és jámbor, vagy csak a papi hivatás miatt játsza el ezt a szerepet? Ez mindig nagy kérdés és sok embernél felmerül.
- A mi környékünkön igen. Kis kertvárosi részen éltünk, a legtöbb ottani család gyermeke a közeli gimnáziumba járt, a környéken pedig ismert mindenki mindenkit. Nem igazán voltak titkok.
Szerencsémre nem kellett sokat várnom, a lelkész gyorsan reagált a jelzéseimre és hamar megnyílt előttem az ajtó és olyan hirtelen húzott be, hogy észbe kapni sem volt időm, már csak azon kaptam magam, hogy aggódva vizsgál engem. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de én sértetlen voltam, amit az általam megölt férfiről nem lehetett elmondani.
Az volt a baj, hogy a könyvvel kapcsolatban nem tudtam neki többet segíteni, hiába tett fel kérdéseket, ráadásul az ablakban látott jelenet és a szobában terjedő hangok is a frászt hozták rám. Egyetlen szerencsém, hogy Jeremiah hősként vetette magát hozzám a kereszttel és segített megvédeni engem a rám vadászó sötétségtől.
Az atya szavai elgondolkodtatóak voltak. Valóban erős a hovatartozási ösztön, ami egy szinten bennem is megvan. Én is tartozni szeretnék egy réteghez és meg is próbálok ezért tenni, bár kissé nehéz néha. Az életem folyamatosan változik, mindig más irányba halad a sorsom és mindig történik valami, ami kimozdít az útról.