Semmi kedvem nem volt az esti vakrandihoz, de Serena, a lakótársam meg volt róla győződve, hogy most már ideje lenne kimozdulnom. Meglehet még ő is érezre, mennyi feszültség gyűlt fel bennem, mióta anyám telefonhívását megkaptam. A temetésre sem mentem haza, mintha félnék, hogyha betetszem a lábam Szlovákiába, azonnal letartóztatnak. Talán így is volt. Nem gondoltam inkább bele, egyszerűen csak tartottam a távolságot. Az ebédszünetemet az egyik közeli cukrászdában töltöttem. Mindent megtettem, hogy ne az esti randin, ne a testvérem halálán, de még csak ne is a letartóztatáson és a David jelentette veszélyen gondolkodjak. A telefonomat piszkáltam, s a Messengeren küldtem egy képet a palacsintámról Jernek. "Nutellás-epres... gondolod egy fogorvosnak ciki ilyet enni?" Gyorsan begépeltem az üzenetet, ami amúgy kifejezetten jól mutatott a korábbi: Hallod, ennek a srácnak szabályosan kirohadtak a fogai! Üzenetem alatt. Jeremiah-t egy konferencián ismertem meg, úgy féléve... talán több, mint féléve, nem is emlékeztem pontosan. Fogorvosok tartottak előadásokat, de néhány igazságügyi szakértő is beszélt arról, hogy a fogsor alapján hogyan lehet bűnözőket és elhunytakat azonosítani. Éppen a kávés asztalnál töltöttem újra a papírpoharamat, mikor megszólított a metszőfogakkal kapcsolatban. Aztán nem is tudom, elkezdtünk beszélgetni, másnap egymás mellé ültünk az előadáson és küldtem neki egy másolatot az én előadásom szövegéből. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindennap küldök neki egy üzenetet, ő meg válaszolt. Már nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra, hogy ezt és ezt meg kéne mutatni Jeremiah-nak. Ráadásul éppen most buktattam le magamat, hogy mennyire szeretem az édességet. Jóformán már mindent tudott rólam. Lassan ettem a palacsintát. Kiélveztem minden falatot, a porcukorral szinte olyan volt, mint odahaza, mikor a nagymamámnál ettük a vasárnapi ebédet. Emlékszem mennyire szerettem a palacsintáját. A levesből nem is ettem, csakhogy két-három darabbal többet tudjak magamba préselni. Az édességi iránti rajongás persze nem látszott meg soha az alkatomon, mindig is viszonylag magas és sovány voltam. A fogaim ápolása pedig mindig is fontos volt. Nem szerettem érezni a kaja utóízét a számba, mindig alaposan végig néztem nem maradt-e nyoma a fogaimon. Talán ezek tettek végül jó fogorvossá. Most is evés után besétáltam a mosdóba, hogy alaposan fogat mossak, közben azon gondolkodtam, hogy Jer vajon mit csinál. Igen. Inkább rajta gondoltam, semmint a randin. A randi... ahogy eszembe jutott, pánikba is estem. Valami srác, állítólag orvosféle. Ennyi mondott Serena róla, meg azt, hogy idősebb nálam és magas, izmos és jóképű. Szóval minden olyan tulajdonság benne megvolt, ami bennem nem. Jó, a 183 centimmel én is megvoltam az átlag magas kategóriámban, de edzett cseppet sem voltam, ezért kicsinek is hathattam is akár. Jóképű sem voltam kifejezetten. Mégis miért akarna velem randizni bárki ilyen? Biztos voltam benne, hogy Serena nem mondta el az illetőnek, milyen vagyok pontosan és behúzta a csőbe. Nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogyha a randi nem is jön össze, hát megiszom egy kevés koktélt és jókedvűen hullok be este a párnák közé. Így hát ezzel nyugtattam magam fél hatig, a munkaidő végéig, akárhányszor eszembe jutott a cseppet sem kívánatos esti program. Indulás előtt átöltöztem, fogat mostam, befújtam magam némi parfümmel, hogy aztán meginduljak taxival Manhattanbe. Az közvetlenül a La Grande Boucherie nevű francia étterem előtt állt meg. Fogadni mertem volna, hogy ez is Serena ötlete volt. Mindig arról aradozott, hogy a francia dolgok milyen romantikusak... részemről marha nyálasak voltak. De inkább nem szóltam. Én érkeztem meg előbb, ezért kértem egy asztalt kettőnknek. Kettőnknek. De furcsa volt belegondolni, hogy nem magamban vagy egy baráttal eszem valahol. - Hozhatok egy italt, uram, míg vár? - kérdezte a pincér, miután a kezembe nyomott egy étlapot. Hümmögve néztem végig a választékot. - Egy La vie en rose koktélt kérek - vágtam rá. Meg sem néztem mi van benne, csak reméltem, hogy rózsaszín. Valahogy mostanában vonzottak a rózsaszín ételtek és italok. - Máris hozom. - Bólintott és távozott az asztaltól. Zavartan kopogtam az ujjaimmal a terítőn és azon izgultam, hogy mikor bukkan fel Mr. Ismeretlen. Nyeltem egyet, ahogy belépett valaki. Talán valaki máshoz jött eleve, mert rám sem nézett, csak elfordult jobbra. Inkább elővettem a telefonomat és megnéztem, írt-e Jeremiah.
Fogalmam sincs miért, vagy hogy tulajdonképpen mikor mentem bele a vakrandizásba. Mióta csak az eszemet tudom, az pedig nem mostanában kezdődött, nem vagyok az a kifejezetten idegenekkel találkozgatós típus, sőt, még az ismerősökkel is csak nagy ritkán futok össze, a kiesett időben szükségem van némi pihenőre, hogy kiheverhessen az emberek sületlenségeit, amit úgy árasztanak magukból, mintha muszáj lenne. Az pedig, hogy önként és dalolva egyeztem bele abba, hogy vacsorázni menjek egy vadidegennel, csakis valami orv célt sejtet magában. Lemondani persze nem tudom, nem azért, mert késő van már hozzá, hanem mert kerítőm előrelátásból jelesre vizsgázott és nem adott meg semmilyen elérhetőséget. Annyit volt hajlandó mindössze elárulni, hogy egy helyes, nálam fiatalabb orvossal áll szándékában összehozni, ami még jó is lehetne, ha nem lennék teljesen biztos abban, csak rosszul sülhet el egy ilyen kényszerített randi. Különösen, ha már előre felbosszantanak azzal, hogy ellenőrizni akarják, mit veszek fel, fürdök-e, sőt, még ahhoz is van képük, hogy odavigyenek, mintha ismét tinédzser lennék, aki hajlamos az iskolakerülésre, ha nem néznek alaposan a körmére. Homlokom ráncolva pillantok telefonomra, a csipogás hallatán, s az üzenet láttán, mintha el is vágták volna rosszkedvemet. Hiába logikátlan teljesen, végtére is, mégiscsak egy fogorvos, Florian belefúrta magát az életbe, anélkül, hogy észrevettem volna. Pedig mindössze néhány ártalmatlannak tűnő kérdést akartam feltenni neki a konferencián, melyekre az előadóktól nem sikerült választ kapnom. Aztán, mielőtt még feleszmélhettem volna, már beszélgettünk is. Ez, tulajdonképpen, még nem is lett volna annyira meglepő, az azonban igen, hogy a mai napig tartom vele a kapcsolatot, élvezve minden társalgásunkat, akkor is, ha a munkánkhoz nincs is éppen semmi köze.
"Ha a fogmosásról nem feledkezel meg, bocsánatos"
Neki, ellentétben mindenki mással, beleértve a főnökömet is, nem vagyok rest visszaírni, mikor csak időm engedni. Talán, mert a többséggel ellentétben ritkán válik csak unalmassá és ha szörnyülködik is néhány megjegyzésemen vagy épp fényképemen, azt magában teszi. Legnagyobb sajnálatomra azonban ma még ő se tudja teljesen helyrebillenteni jókedvemet, pontosabban tudná, ha nem jönne az övé után közvetlenül legkevésbé kedvelt ismerőseim listájának első helyén büszkén trónoló barátom üzenete, miszerint ideje lenne abbahagyni, bármit is csináljak éppen és elkezdeni a készülődést. Sóhajtva vetek egy utolsó, vágyakozó pillantást a boncterem felé, eljátszva a kellemes gondolattal, hogy hagyok mindent a fenébe és itt maradva azt csinálom, amihez tényleg kedvem van. Végül persze, tudva, ha most meg is úszom a kellemetlenségeket, legközelebb biztosan nem lesz ilyen szerencsém, sorsomba beletörődve hátrahagyom munkahelyemet.
~~~
Az étterembe belépve erőszakkal tüntetem el arcomról a kelletlen fintort, legalább arra az időre, míg megbizonyosodok róla, idebent nincs már senki, aki felügyelne. Komolyan, mintha feltételeznék, hogyha nem cibálnak el egyenesen az ajtóig, lelépek. Az nyilván mellékes, hogy valóban képes lennék erre. Ami késik, nem múlik persze, feltételezhetően nem lógnak egész nap a parkolóban, ha pedig mégis, találkozok a kiszemelttel végül is, arról pedig nem ejtett szót senki, hogy végig is kell ülnöm egészen a desszertig.
"Szerinted mennyi idő után léphetek le büntetlenül egy vakrandiról?"
Gyorsan pötyögöm be és küldöm el üzenetemet, mielőtt telefonomat nadrágom zsebébe süllyesztve, végigpillantanék az éttermen, a megbeszélt jelet keresve az egyik asztalon. Megtalálva azt, gondolatban újfent ellenőrzöm arckifejezésemet, izgatottságot erőltetek magamra és megindulok a kérdéses irányba. - Szép es.. - kezdem, minden udvariasságom összegyűjtve, bennem akad azonban a mondandó, amint alaposabban is szemügyre veszem a másik felet. A látvány szemet gyönyörködtető, nem is emlékszek, mikor örültem ennyire utoljára valakinek, ugyanakkor, legnagyobb sajnálatomra, egyértelműen rossz asztalhoz érkeztem. - Micsoda véletlen - valószínűleg rögvest ki kellene javítanom tévedésem és meg kellene keresnem elveszett randipartnerem, mégse távozhatok egyetlen szó nélkül.
A francia hangulat nem fogott meg. Sőt, egyenesen gyomorforgatónak találtam volna… ha nem tör rám az izgalom. Volt ebben az egész helyzetben valami nevetséges. Mégis minek vakrandizzak? Nem különösebben vágytam kapcsolatra, főleg nem úgy, hogy az magától talál rám. Időm sem sok volt az ilyesmire, nagyrészt a munkám, az abban való fejlődés kötött le… főleg, mert nehezen nyíltam meg amúgy is másoknak, inkább ezekbe a dolgokba temetkeztem. Túl sok sötét titkot tartottam magamba… így volt egyszerűbb. Megköszörültem a torkomat és kicsit kihúztam magam, mikor megjött a koktél, amit kértem. Rózsaszín volt, ami már elég volt ahhoz, hogy megvegyen. Bár általában feketében, szürkében, vagy más sötét árnyalatban jártam, ez volt a kedvenc színem. Valamiért boldoggá tettek a rózsaszín ételek, amikben általában töménytelen mennyiségű cukor volt, de ugyanez volt a hasonló színű italokkal, vagy ágyneműkkel és egyéb dísztárgyakkal. Persze már öreg voltam ahhoz, hogy ezeket felhalmozzam, mégis jó érzéssel töltött el a tudat, hogyha megpillantottam őket. A telefonom finoman megrezdült az asztallapon, ahova kitettem. Láttam, hogy megint Jeremiah írt, ezért hát megnéztem gyorsan. Vakrandi? Ez meg hogy jött ide? Hirtelen az az érzésem támadt, hogy gondolatolvasó… vagy ez valami vicc. Azt hiszem, nem említettem meg neki a mai tervemet. Ezért hát inkább kinyomtam a telefont és bedugtam a nadrágzsebembe. A gyomrom viszont ettől csak még jobban remegett, az sem segített, hogy belekortyoltam a túlzottan is édes, ám alkoholban dús koktélba. Csak ültem és a körmeimet bámultam, mintha azokon legalábbis szépségesen csillanna meg a La Grande Boucherie esti fénye. De nem… egyszerűen csak nem akartam az ajtó irányába nézni, hátha akkor nem pillanat meg a kiszemeltem és esetleg lelép. Nem igazán szerettem volna ezt a randit, csak és kizárólag Serena kedvéért jöttem el. Egy magas, helyes, izmos pasinak mégis miért kellenék éppen én? Biztos voltam benne, hogy még csak egy képet sem mutattak rólam neki. Már-már azt hittem, tényleg sikerült megúsznom a dolgot, és nyúltam újra a poharamért, hogy legalább kellemesen berúgjak, mikor jött az a hang. Azonnal összerezzentem, majdnem magamra borítva az italt – ám szerencsére csak a terítő kapott egy kicsit. Eddigre sikerült azt is felfognom, hogy valaki köszönt nekem. És az a valaki… ahogy felnéztem összeállt az izmos, magas és helyes kombináció, csakhogy egy túlságosan is jól ismer valakit. Jeremiah volt az… én meg hirtelen felnevettem, mint valami szerencsétlen. – Bocsi… mármint szia… – habogtam. Láthatóan neki még nem esett le, hogy nem csak belém botlott… de hát így az az üzenet is kezdett értelmet nyerni. – Hát ez tényleg eléggé furcsa véletlen. – Megköszörültem a torkomat és mutattam neki, hogy üljön le. Mármint eleve ezért jött ide, csak még nem tudott róla. – Úgy fest te vagy a vakrandim. – Túrtam bele kicsit ügyetlenül a hajamba. Hát lehetett volna ez tényleg sokkal rosszabb, így viszont… bár randiként nem tekintettem erre a helyzetre, de örültem, hogy egy olyan valaki van itt, akivel legalább beszélgetni is tudok. – De ha még mindig le akarsz lépni… – Pislogtam rá már-már gyerekesen.
Kezdőlap
