are you happy in this modern world?

**Jeremiah Cross**

Jennifer & Jeremiah

"I did not ask for this. I was chosen."

A sütőtökös pite apró, narancssárgás morzsáit immáron talán hatodszor seprem le reverendám feketeségéről, s lassacskán kezdem úgy érezni, hogy egy falat sem képes már lemászni a torkomon. Az ilyen kis családias eseményekre mindig igyekszem üres gyomorral érkezni, hiszen illendő minden kedves hölgy - és olykor úr - házi készítésű süteményeit megkóstolni, amit én előszeretettel és széles mosollyal teszek meg, hiszen nagyon édesszájú vagyok, mely New Yorkba érkezésem óta még magasabb szinteket ért el. Azok a helyek, ahol eddig életem során jártam, évtizedekkel le voltak maradva ettől a monumentális és gyorsan fejlődő várostól, így az sem volt számomra szokatlan, ha a fényt a kóbor gyertyalángok biztosították, a vizet pedig a feneketlen kút, vagy éppen az, ha alkonyatkor én magam kísértem el a helyi gazdákat, hogy kirakják a csapdákat az erdő szélére. Ez a metropolisz azonban egy teljesen más világ, mint ahonnan én jöttem... Az egyik helyi édességbolt olyan, mintha egy álomba csöppentem volna, soha életemben nem láttam olyan cukorkolosszusokat, mint amikkel ott találkoztam. S tessék, már is sokkal nagyobb értelmet nyert a torkosság.
A templomkert máskor békés és lelket melengető magánnyal kecsegtet, ahova az ember szívesen kijár sétálni vagy megpihenni az öreg padon, különösen akkor, ha már kezdik felemészteni a hétköznapok. Most azonban megtelik élettel, vidámsággal és kacajokkal, hiszen gyakran rendeznek kis összejöveteleket itt, ha az idő is úgy engedi. Fontos a közösségi élet, így én ezt nagyon támogattam az első pillanattól kezdve, hiszen ilyenkor egy kicsit el tudunk rugaszkodni a vallástól, ami fontos, hiszen emberek vagyunk. Az Úr bennünk él, itt van velünk és fogja a kezünk, de az embertársainkkal is nagyon fontos kapcsolatot ápolnunk.
Egy ilyen esemény sosem tart tovább pár óránál, ami épp kényelmesen elegendő ahhoz, hogy mindenki betérjen pár falatra és kortyra, s egy kellemes beszélgetésre, de sosem nyúlik olyan hosszúra, hogy elfogyjanak a beszédtémák, s az unalom kerüljön ki az arcokra. A tömeg is lassacskán fogyatkozik, s hamarosan már csak azok az ismerős arcok maradnak köreinkben, akik a templomot is általában utolsóként hagyják el. Azonban mégis felfedezek a kert szélén idegen vonásokat, amelyek között ülő szempárok az én tekintetemet keresik egyre. Várok egy keveset, hátha konkrét céllal érkezett, de magányát kevesen törik meg láthatóan, s elnézvén elszántságát, végül én magam sétálok hozzá közelebb.
- Üdvözlöm minálunk! Az én nevem Jeremiah Cross atya. - helyezem tenyerem mellkasomra. - Nincs alkalmatlan időpont, csak kényes téma. - felelem biztatóan, s mosolyom még akkor is töretlen lesz, mikor felfedi kilétét, s arról tanúbizonyságot is ad a jelvénye képében. Amint felemeli azt, én óvatosan ráhelyezem két ujjam, s enyhén lefelé tolom, jelezve, hogy elteheti bátran.
- Természetesen! Ám ha nem bánja, egy rövid fél órát még váratnom kell. Lassan kezdünk elpakolni, s úgy vélem, hogy most ne feketítsük be ezt a jó kedvet hivatalos ügyekkel. Remélem, nem siet túlságosan. Egy fél óra szünet Önnek is kijár. - jobbommal a kis asztalok felé legyintek, melyek egyikén még ott gőzölögnek a különböző ízű teák, kávék és cappuchinok, míg egy másikon a különböző színpompákba bújó sütemények. Én bátorkodok leemelni innen egy papírtányérra helyezett sütőtökös pitéből egy szeletet, s egy villa társaságában amazt Jennifer irányába nyújtom.
- Mikor evett utoljára? Fogja bátran! - remélem, hogy gond nélkül elveszi, s nem orrol meg rám, hogy egyből megkínálom. Gondterheltnek tűnik első pillantásra, s egy ilyen békés kis esemény, ahol nem kell összeroppannunk a tömegben sem, sok pillanatnyi stresszt és idegességet ki tud venni az emberből.
- Milyen kellemes időnk van! Lassacskán beköszönt a tél, de a virágok még mindig próbálnak tündökölni. - biccentek egy kisebb bokor felé, aztán megadom magam, s én is elfogok egy utolsó, de tényleg utolsó tányért az asztalról, melyen apró fánkok gurulnak boldogan.

**Jennifer Adler**

Do you ever feel

like this reality is just not made for you?

Macskaléptekkel settenkedve járom körbe a helyet, lehetnék célirányosabb is. Még gyenge hittel is hat rám... A fölöttem ásító épületelemek között könnyen elterelődik figyelmem arról, miért érkezem. Árnyéktól árnyékig osonok, próbálok csendes résztvevő maradni, mint egy kísértet... Mosolyogva azonosulok ezzel a szerepkörrel, igazán illik hozzám. Gyilkos fegyverem nincs rajtam, megpróbálok hétköznapi lenni, egy a sok idetévedt kóbor között. Lélegzetvisszafojtva haladok a célom felé, mikor végre meglelem, s a felismerés az ő szemeiben is megcsillanni látszik, felengedem.
A templom külső falai megrovón tornyosulnak fölém, miközben figyelem, hogyan közeledik hozzám a férfi. Hálás vagyok, hogy kezdeményez, megközelít. Bátortalannak éreztem magam, tudom, hogy ez a hely sokat adhat más személyeknek, hogy ő és szavai békét teremthetnek bennük, mert hisznek neki. Ki tudja, hogy kit mi motivál igazán a jobb életre... Bennem már jó okkal csak pislákol fénye... Néha azt is megkérdőjelezem.
Reménykedő mosollyal bólintok a rövid bemutatkozásunk után. Tekintetem lezuhan arra a pontra, ahol jelvényem érinti, kér, tegyem el. Nem szeretném magam sem megrémíteni az ártatlan, őt követő szemeket. A helyére rejtem, majd bocsánatkérően fürkészem. - Lehet, hogy ezt a hívei vitatnák. - mosolyom széles, ahogy zöldemmel konstatálom mennyi árgus szempár leskelődik felé, utána. Rosszul érzem magam, hogy el kell vonjam, de mindhiába egy gyilkosság képes elsőbbrendűséget élvezni, mindegy, hogy kivel, vagy mivel szemben.
Szemöldökeim vonala emelkedik, pont mint felső ajkamé. Szeretnék közbeavatkozni, nyomatékosítani azt, hogy nem teázni jöttem, kérném, parancsolnám a hivatalom tekintélyét, hogy tiszteletben tartsa, hogy... Végül csak izgő-mozgó fejrázással bólogatásba kezdek. Beleegyezem, bármibe is von be éppen. Nem valószínű, hogy éppen ezen a fél órán múlik, előbb, vagy később jut az információ birtokomba. - Hogyne. - adom meg magam, készen rá, hogy az elpakolásban is segítsek, ha szükséges. - Sietni annyira nem sietek. Mi az apropója a meghitt összejövetelnek? - kérdem derűsen, követem őt. Az illatfelhő görbére húzza egyébként makacsul egyenesben őrizett szájvonalam. Nem figyelek felé, a még résztvevőknek köszönök, így mikor ismét a lelkész felé figyelek, meglepetten nézem hol őt, hol a felém tartott tányért.
A meglepettségem lesz katalizátora a fejemben elindult visszajátszásnak. Döbbenten veszem tudomásul, hogy ma még nem is... - Reggel. - vajon most hallatszik a hazugság máza alatt reszkető hangom? Nem gyónok, füllenthetek. Bízom benne nem venné zokon, ha tudná... - Köszönöm! - hálásan nézek fel rá, ahogy elveszem a tányért. Mintha varázsütés érne, gyomrom kongani kezd az ürességtől. Türelmetlenül - de még illedelmesen - falatozni kezdek. A jóneveltségem az egyetlen, ami visszafog abban, ne dobáljam tele a tányért mindenfélével...
Az egyébként nevetséges falatozásom belassul, ahogy a szavai megbotlanak süket lakmározásomban. Kérdőn, tágra nyílt szemekkel pásztázom, leküzdve a falatot torkomban. Rég, még odahaza, vagy talán soha nem is hallottam még embert ilyen szépen, szeretettel és egyszerű csodálattal beszélni. Örülök, hogy Sam nem jött velem. - Tényleg, nagyon kellemes... - követem tekintetét. Az egész kert más színben tűnik fel előttem, pedig nem értek hozzá, melyik-milyen. - Ön mióta lelkész itt? - kérdem felé fordulva, leengedve törzsem mellett pár centit a megüresedett tányéromat. Közben ujjam belső ívével megpróbálom megtörölni, letörölni a morzsákat, ha vannak. Diszkrét puhatolózás, vajon hova valósi lehet. Biztosan nem New York-i, ők nem beszélhetnek ilyen szépen... - Szívesen segítek elpakolni... majd. - utóbbit sietősen fűzöm hozzá, ne higgye, hogy siettetném bármiben is, feltűnik, hogy a rendezvény vége felé szórványosabb a tömeg.

**Jeremiah Cross**

Jennifer & Jeremiah

"I did not ask for this. I was chosen."

- A kellemes őszi napsütés, a hétvége közeledte, a sütőtök szezonja... - felelem célzóan, belemosolyogva egy kósza napfénycsíkba, mely a fák ágain szökik át felém. Az ünnepek valóban jók arra, hogy megpróbáljuk ápolni a kapcsolatainkat, de valójában nem szükséges semmi naptári konkrétum, hogy pár órácskára élvezzük egymás társaságát. Ez természetesen nem csak hitéleti témákból áll, sokszor gyűjtöm be a helyi pletykákat még én magam is.
- Néha kell az embereknek a nyugalmas kikapcsolódás, amikor kilépnek a hétköznapokból. Még egy ilyen összejövetel is nagyon sokat számít. - legyintek a megmaradt emberek irányába, kik között a fiataltól az idősig minden korosztályt fel lehet fedezni. A hit nem válogat az évszámok között, sem pedig az emberek között, így egy idegen arcot is bármikor szívesen látunk és befogadunk magunk közé. Nem véletlen hát, hogy ilyen lelkesen nyomok Jennifer kezébe egy papírtányérra helyezett süteményt.
- Reggel? Az eléggé régen volt már! Látja, már megérte eljönnie mihozzánk. - ekkor egy idős hölgy sétál közénk, s illedelmesen megkérdezi Jennifertől, hogy ízlik-e neki a sütemény, közben pedig kedvesen megsimogatja a haját. Mrs. Walker mindig törzsvendég az ilyen eseményeken, hiszen szegény nagyon magányos, mióta a férjét magához szólította az Úr. A gyermekei messze élnek, ő pedig nehezen találja a helyét a néma lakásban. Sokan vagyunk így ezzel... Túl sokan.
- Pár hete érkeztem csupán. Előtte leginkább Texasban tevékenykedtem, annak is az elmaradottabb részein, úgyhogy hatalmas változás nekem belecseppenni ebbe a modern világba. - ekkor elhúzok egy nagyon okos készüléket reverendám zsebéből. - Az ilyenekkel például még nem igazán sikerült megbarátkoznom. - nevetve csúsztatom vissza azt a helyére. - És Ön mióta koptatja New York utcáit a csillogó jelvényével? - tudom, kevés időnk van most, de én igyekszek kihasználni minden percet arra, hogy megismerjem az embereket. Túlzásokba azért nem esek sosem, hiszen szükséges a léleknek a magány és a csend, de ha lehetőségem van rá, akkor szeretem megragadni az alkalmakat, Jennifer arca pedig számomra hirtelen nem azt tükrözi, hogy minden szép és csodás az életében. Bájos, fáradt szemei mögött gondterheltséget vélek felfedezni.
- Adja csak. - elfogom szívesen a tányérját, s behajítom az egyik közelebbi kukába. Szerencsére mindenki figyel a tisztaságra, így egyetlen kósza szemét sem szennyezi be a kert szépségét.
- Örömömre szolgálna, ha segítene. - ennek fényében pedig majd kettesben meg is beszélhetjük érkeztének miértjét. Addig azonban még van egy kevés időnk, de tényleg kevés, hiszen egyre többen jönnek ide hozzám elköszönni.
- Nem kér egy kávét vagy bármi más italt? Még fűszeres sütőtöklevünk is maradt. - mutatok egy másik asztal felé, amihez lelkesen állok oda, s meglengetek egy kisebb papírpoharat a levegőben. Egy frissítő senkinek sem árt, különösen ilyen remek ízekkel! Én már mindent megkóstoltam, amit csak tudtam, de egy kiadós kávé így a végére még bőven elfér, ezért hát löttyintek magamnak is az egyik feketéből, melyet felhigítok tejjel, s szórok bele némi cukrot. Jennifer részére is bármit szívesen hintek a poharába, ha kér.
- Megkérdezhetem, hogy ezen a csodás napon meddig kell még hivatalban lennie? - mosolyogva kezdem el kerülgetni a témát, miközben egy még meleg korty cseppenként gurul le torkomon. - Tudja, hogy a szem a lélek tükre? Az Ön tekintete bár igazán csodás, mégis úgy érzem, hogy nagyon sok teher húzza lefelé a vállát. - állapítom meg, miközben egyetlen pillanatra lehunyom szemeimet, s élvezem, ahogy a lemenő napsugarak egyike arcomat csiklandozza.
Hamarosan eltűnnek a tálcák és a megmaradt sütemények, velük együtt az italok is egyaránt. Legalább hatan ajánlják fel segítségüket, de én mindegyiküket útjukra eresztem.
- Köszönöm, hogy eljöttetek! Vigyázzatok egymásra! - szólok végül az utolsó távozó kisebb tömeg irányába, kiket addig figyelek, míg el nem tűnnek a templomkert kovácsoltvas kapujában. Ezután tekintetem egyből Jennifer irányába kúszik.
- Bocsásson meg, hogy feltartottam. Mi hozta hozzám? - kérdezem tőle kíváncsian, s beszédünk közben elkezdem leszedni az asztalokról a megmaradt tányérokat és poharakat.

**Jennifer Adler**

Do you ever feel

like this reality is just not made for you?

Egy pillanatra megmozdulni is elfelejtek. Tekintetem rajta marad, már szinte értetlen ábrázattal figyelem. Még Chicago egyetlen hittel díszitett területén sem hallottam, hogy bárkinek eszébe jutna ilyen hétköznapi, jelentéktelen dolgok köré felépíteni egy családias összejövetelt... Mosolyom lassan fültől fülig érővé húz szét, végül pedig minden más sejtem is reagál, életre kel, megmozdul utána, mellette halad.
- Igen, biztosan. Látszik milyen nyugodt, jókedvű mindenki. - vállaim hátratolva kihúzom magam, helyeslőn bólogatok. Látva az elégedett, boldog arcokat, valószínűleg egytől egyig jól esett az egymásra találás... Gondtalannak tűnnek. Irigylem őket. Közben pedig szétárad bennem a hála érzése, ahogy Cross atya megkínál. Elfogadom, mert nem szeretnék udvariatlan lenni - amellett pedig éhezem.
- Régen... - elismétlem valamivel halkabban. - Bárcsak ez lenne az egyetlen oka a látogatásomnak. - villantok felé egy bocsánatkérő mosolyt. A karizmatikus fennköltsége és erős vonásai ellenére, - melyek félrevezettek az első benyomás illúziójával, - most olyan érzésem támad, nincs nála szelídebb. Elgondolkodtat, hogy ha velem szemben áll egy bűnöző, vajon mi az első gondolata a külcsín alapján? Valószínűleg kinevet apró, keskeny termetem láttán, idegesítő gondolat.
Az idős hölgy hirtelen kérdésére előbb megszeppenve küzdöm le a torkomon a falatot, hogy elégedett, derűs mosollyal felelhessek. Mire reagálok bármit, már a hajamra simít. Valószínűleg más körülmények között bekapcsolna az önvédelmi mechanizmusom, de emlékeztet valakire, akit régen nagyon szerettem... - Nagyon finom, köszönöm! Ön készítette? - fordulok felé, talán még pár szóval lefoglaljuk egymást, mielőtt ismét az Atyától kérdezek.
Mindentudó mosollyal konstatálom a hallottakat. Sejtettem... Ilyen egyszerű kellem nem származhat egy ilyen züllött területről. Aprókat bólintva, értőn veszem tudomásul, de többet származásáról nem kérdezek. Hiszen ezt a kérdést nem, mint hivatásos személy tettem fel és nem akarom, hogy azt higgye, többet kérdezek a kelleténél. A készülék felmutatásakor vele együtt nevetek. - Azt megértem... Néha engem is kiborít mennyire modern világot élünk. - szolid nevetéssel reflektálok. A visszakérdezésre elnyílnak ajkaim, de előbb mély levegővel támasztom meg a bordakosarakat. Én sem tudok tökéletesen beilleszkedni a Netflix, meg instagram világába, előbbivel állandó a háború, utóbbi hivatásom miatt tiltott, bár egyébként sem való hozzám egyik társa sem... Sőt. - Picivel több, mint két éve. - körbe nézek magunk körül. - Chicago, Kalifornia és most New York. - nagy levegőt veszek, Kalifornia keserű ízt hagy a számban, viszont Chicago jobban hiányzik, mint gondoltam. Nem csak a farm és az ottani, egyszerű élet - ott még én is elhittem, hogy bárkivé is leszek, majd egy boldog emberként élek és soha nem vágyódok majd vissza, haza. Felnőve viszont már egészen másként látok bizonyos dolgokat és a szürke, mások által unalmasnak csúfolt egyszerű élet, napról napra jobban hiányzik...
Örülök, hogy elfogadja a felajánlott segítséget. Somolyogva ingatom a fejem, végül megadóan. - Kávét inkább nem, egyébként sem vagyok jó alvó, ilyenkor pedig ... Inkább sütőtöklevelet kérek, ha maradt még. Köszönöm! - lépek mellé, közben nem kerüli el a figyelmem a búcsúzkodó embercsokrok felé tanúsított szeretete. Biztos remek pásztora ennek a gyülekezetnek, jó érzés egy korcsosult vallási alapokra felépített terrorista szövetkezet után erre a békére lelni. - Hálás vagyok! - mivel már megköszöntem, már csak ennyit közlök. Elveszem a poharat, ízlelni kezdem a tartalmát. Imádom, behunyom a szemem egy pillanatra, élvezem az aromát. Halloween jut eszembe az illatáról: az utolsó alkalom, amikor foglalkoztam ezzel az ünnepnek álcázott habzsolással, Wyatt mellett volt. Rávettem, vagy rávett, hogy faragjunk tököt... Olyan jól sikerült a kézügyességünkkel, hogy szétszakadt az arca. Emlékszem a gyöngyöző nevetésére, mikor meglátta a csalódott arckifejezésem... ahogy arra is, milyen izgatottan pattant fel minden csengetésre és mekkora szeretettel adogatta a nassolnivalót a gyerkőcöknek... Feleannyi türelmem sem volt hozzájuk. Ahogy felnyílnak a szemeim szertefoszlik a ködkép arról az életről, ami már nem az enyém, segít a visszatalálásban, hogy Jeremiah kérdez tőlem.
- Maga az utolsó feladatom mára. - felelem mielőtt illetve miután kortyoltam az édes nedűből. Kíváncsi vagyok, miért kérdi. Remélhetem, hogy nem gyónásra akar bíztatni... Rengeteg bűnöm van, biztosan sejti, hogy a jelvényemhez járó fegyver sem dísznek van, használom is, ha kell. De hurcolok egyéb bűnöket is... Ismét megakadok kissé szavajárásán, jó értelemben. Mosolyom szélesedik, a poharat leengedem a törzsem mellé. - Általában ennyire nem nyilvánvaló, hogy szenvedek. - vallom be. Eszem ágában sincs hazudni arról, hogy bármi is az, amit felfedezett az arcomon, igaz-e.
A következő percek azzal telnek, hogy pakolászunk, rendet teszünk. Több ismeretlen ember lép hozzám, kíván minden jót, mielőtt az Atyától köszönne. Beszélgetünk pár szót, aztán tovább megyünk... Nem állomásozom senki oldalán, a rendre viszont - ahogy mondtam - figyelek. Időnként kérdezem, mit, hová tehetek, üres kézzel nem fordulok. Jeremiah is csatlakozik, szomorkássá válik arckifejezésem. Nem zavar, ha pakolunk közben. - James Holbrook. - biztosan tudja, ki ő. Nincs egy hete, hogy benn járt nála. - Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de a férfi öngyilkos lett. - hagyok időt, meg is dermedek egy pillanatra, hogy feldolgozza az információt. - Az ELR után nyomozunk, bizonyára hallott róluk. Vallási meggyőződésükre hivatkozva követnek el bűncselekményeket... Holbrook volt az egyetlen tagja, akit sikerült leültetniük tárgyi bizonyítékokkal. - göngyölítem fel, miért fontos. - Mondott Önnek bármit arról, hogy tudja-e, mire készülnek a társai? - több szálon összeköthetőek hivatalos személyek ellen elkövetett szándékos emberölés gyanújával. Ha Jeremiahnak elmondott egy nevet, helyet, bármit... Tudnom kell. - Nem szívesen kérem rá, hogy beszéljen erről, de talán mondott valamit, egy helyet, nevet, időpontot.., ami akár egy másik ember életét még megmentheti. - közelebb lépek hozzá, az éppen tömöttre szedett szemetes zacskóval a kezemben.

**Jeremiah Cross**

Jennifer & Jeremiah

"I did not ask for this. I was chosen."

- Itt legalábbis azok. - egészítem ki Jennifer szavait. - Biztosan nem mondok újat önnek, de ez a rohanó világ nagyon beszippantja az embereket. Sokkal többet kell tenni például anyaként, mint a régebbi korokban, vagy éppen mint manapság az elmaradott vidékeken. Egyre nagyobb a teher mindenki nyakában, és az ilyen kis események amolyan nyugalom szigeteként működnek. Átlépik a templom kapuját, s kint hagynak mindent erre a kis időre. Ön nem érzi ezt a különleges, meghitt atmoszférát? - legyintek körbe, s elhallgatok egyetlen pillanatra. A fülünk mellett ugyan elzúg a város alap moraja, de ez most olyan, mintha csak a messzi távolban létezne a zsongás, és nem lenne képes áthatolni a kerítéseken és falakon. A szellő lágyan kapkodja az őszbe borult fákat, s édesen lengeti a fűtengert.
- Akkor egy cipőben járunk, én is sokat vándoroltam már. Megkérdezhetem, hogyan viselte a környezetváltozást? - próbálom elütni a várakozással töltött időnket, hiszen nem kedvelem a kényszeredett csendet, de szerencsére nem vagyok olyan beállítottságú, aki ezt könnyen hagyná. Hamar kezdek érdeklődni a másik felől, vagy éppen felhozok egy könnyen kibontható beszédtémát.
- Vagy nem figyelnek önre eléggé. Bocsásson meg... - szabadkozok egy pillanatra, hiszen kissé nyersnek tűnhetnek a szavak egyetlen mondatba gyűrve. - Úgy értettem, hogy a sok teher és rohanás miatt könnyen siklunk el a részletek felett. Mint például afelett, ha egy embertársunkat nyomasztja valami belülről. - mosolyogva pillantok arca irányába, mintha csak próbálnám őt megérteni. Igyekszek megragadni az alkalmat, de tudom jól, hogy az időnk most nagyon is véges, hiszen hamarosan elkezdenek hazaszállingózni az emberek, s kisvártatva már csupán ketten pakoljuk azt a pár holmit, ami kint maradt. Volt egy sejtésem, hogy kellemetlen témát fogunk boncolgatni, hiszen lássuk be, egy piti kis ügy miatt nem az FBI fog csengetni. Mikor pedig meghallom az említett nevet, gondterhelten dörzsölöm meg tenyeremmel az arcom.
- Sajnos volt egy ilyen sejtésem, hogy ez be fog következni. - sóhajtom hosszasan. - James Holbrook egy igazán érdekes egyéniség volt, akivel nem lett volna semmi gond, ha nem mérgezi meg a fanatizmusa. Tudja, ő egy borzalmasan magányos ember volt. Nagyon rossz körülmények között nevelkedett, és ebben a társaságban lelte meg a családját. Sajnos nagyon rossz emberek közé került, akik az Úr nevében tettek és tesznek olyan dolgokat, melyek szégyent hoznak Istenünkre. - az utolsó simításokat is elvégezzük, ám mielőtt még a kényes részre érnénk, inkább a templom ajtaja felé biccentek. Már nincs odabent senki, csend száll a padsorok között, így ha Jennifernek nincs ellenére, akkor besétálunk együtt a gyertyalángokba borult félhomályos csarnokba, s helyet foglalhatunk az első padok egyikén.
- James Holbrook egy nagyon intelligens ember volt. Gyónás közben mindig ügyelt arra, hogy ne említsen semmi konkrétumot, s mivel engem köt az esküm, így konkrátumot én sem fogok tudni mondani... - kacifántosan fogalmazok, de remélem megérti célzó tekintetemből, hogy megpróbálom megkeresni a kiskapukat. Hiszen miért lenne célom tovább a világon szabadon hagyni az olyanokat, akik embertársaiknak ártani akarnak? Jelen esetben azonban kissé másról van szó... Nagyon nehéz közölni ezt úgy, hogy tartsam az esküm, de szerencsére igazán találékony vagyok. Meglepő módon előhúzom az okostelefont a zsebemből.
- Szeret olvasni, Jennifer? - kérdezem tőle váratlanul, mintha csak befejezett lenne részemről a téma, de ez közel sincs így. Arca elé emelem a készüléket, melyen egy konkrét könyvborító villog az író nevével és a mű címével együtt.
- Nagyon ajánlom figyelmébe... - a pár soros leírásból, melyet akár most is megnézhet a telefonomon, hamar kiderül, hogy egy öngyilkos szektáról szól az írás, melynek az a célja, hogy ártatlan embereket vezessenek meg, s húzzanak a halál torkába. James épp erről tett említést, szintén nem használva semmi konkrétumot. Őszintén remélem, hogy Jennifer érteni fogja a célzásomat.
- Nem tudja véletlenül, hogy a régi bánya a város szélén mikor zárt be? Biztosan régen... Az ilyen kísértetjárta, magányos hely remek gyülekező tud lenni... Ön is így gondolja? Különösen a teliholdas időszakok adhatnak az embereket egy plusz kis löketet. - újabb váratlan téma, borzalmasan erős célzással, melyet még szemeimnek a játéka is nagyon jól tükröz. Jennifer eszes nőnek tűnik. Ha nem is ért elsőre mindent, biztos vagyok benne, hogy hamar összeáll a kép a régi bányáról, ahol a Holbrookhoz hasonló emberek tömeges öngyilkosságra készülnek a következő holdtöltekor. S hogy egy ilyen információt miért tartok magamban? Egyrészt, mert csupán James félszavaiból tettem össze az egészet, másrészt pedig amennyi bűn jutott már a tudtomra az évek alatt... Ha mindent a világ tudtára adtam volna, akkor feladhattam volna a szolgálataimat. Nem az én tisztem, hogy ítélkezzek és bíráljak, bármennyire kegyetlen is ez egy hívő embernél. Nehéz megérteni, s nem is várom el egy olyan hivatalos személytől, mint Jennifer és a társai, ugyanakkor remélem, hogy nem haraggal fog rám tekinteni.

**Jennifer Adler**

Do you ever feel

like this reality is just not made for you?

Mosolyom terebélyesedik, ahogy őt hallgatva figyelem híveit. Bár arcomat nem fordítom felé, pár másodperc és tekintetem már a mellettem állónak szentelem, míg az utolsó szavak kérdés formájában elhagyják őt. Fürkészőn, türelemmel pásztázom sötét fürtjeit, kemény vonásait, hogyan lágyul minden arcizma egyszerre. A felsőbbrendűségre emlékeztet tartása. A példás magaviselete, egyszerű kedvessége olyan emlékeket is felszínre kaparnak bennem, melyek létezéséről már rég megfeledkeztem. Olyan ember számára is békét, megnyugvást kínál, mint egy hozzám hasonló szíve-nincstelen... Levezetem pillantásomat valahová kettőnk közé, egészen le. Végül már csak a cipőm hegyét bámulom. A kezeim öntudatlanul remegő, ideges mozdulattal babrálnak blézerem ujjaival. Beismerőn összeráncolom az orrom, ahogy felnézek rá.
- De igen, érzem én is. - kár is lenne tagadnom. Mióta átléptem a kapu alatt, érzem. Annak ellenére is, hogy idegennek érzem magam... A bűnbocsánat már édeskevés egy olyan lajstrom oltárán, mint amilyenné az enyém is avanzsálódott az évek alatt... Felkavaró ennek a tudatában itt állni.
Egy pillanatra levegőért kapok elnyílt ajkaimmal, mint egy partra vetett hal. Régen nem érdeklődött senki - talán soha nem is -, milyen érzés volt mindent hátra hagyni. - Rosszul. - most miért nem hazudok? - Még most sem szoktam meg a nyüzsgést, az állandó készenlét és hát... Nehéz volt átállni, ... Néha azt gondolom, nem is sikerült. És csak várok valamire, hogy tudja, ismét hazataláljak. Pedig erről szó sincs. - a templomkert falain túlra nézek merengőn. - És Önnek? Sikerült hozzászoknia ehhez az állandó hangzavarhoz? És a rengeteg új archoz? - mintha tökéletes aláfestésre készülődne a város, szirénák hangja töri meg a csendet. Féloldalas mosollyal bökök állammal a hang forrásának általam vélt irányába.
Az, hogy nyíltan beszél arról, amit egyébként - azt gondoltam - meglehetősen jól rejtegetek hosszú ideje, hirtelen megdöbbent. Legalábbis a környezetem sosem vette észre, hogy bármi bántana... Némán nézek utána, még a bocsánatkérése sem elegendő felhívás, hogy reagáljak bármit is, mert képtelen vagyok rá. Hálás vagyok, hogy intéz felém még egy pár kiegészítő mondatot. - Szeretek láthatatlan lenni. - vállat rántok, halovány, alig felfedezhető mosollyal nézve rá. - És a legtöbb ember csak saját magával foglalkozik, ritkaság, ha valakit őszintén foglalkoztat az, hogy mi történik egy másik emberrel... Sokszor el sem tudjuk képzelni, de erről Ön is biztosan többet tudna mesélni. - gyanítom a gyónások során adódott már olyan alkalom, mikor meglepték felebarátai problémái. Nem mintha az én munkahelyem ne volna hasonló jelenetekkel tarkítva, mind áldozat, mind elkövető és gyanúsított szempontjából... Sokszor a hétköznapi problémák képesek észrevétlenül két lábon járó lidérceket faragni belőlünk...
Leredukálódik a jelenlévők száma kettőnkre, így már nincs akadálya, hogy kérdéseket tegyek fel. A mozdulataim lassulnak, figyelemmel követem a szavait. Értőn bólintok, minden információra szükségem lehet... Bár sejtettem, hogy nem fog beszélni. Kényes téma, ha a vallás is belekeveredik az ügyeinkbe.
Követem őt a templom gyomrába. A padon elhelyezett párnára ülve, igazítok barna hajzuhatagomon. Egyik oldalamra fésülöm a tincseket, közben félig-meddig felé fordulok, átdobva egymáson lábaimat. A gyertyák fénye kissé meghitté teszi a beszélgetésünket, ami a téma okán egyébiránt meglehetősen szükséges, nehezen tárgyiasítok. Mindig is problémát okozott...
- Sejtettem, hogy nem fog beszélni és egyébként nem is faggatnám, ha... - elhallgatok, amikor a zsebében matatni kezd. Kérdő, sejtelmes mosollyal pásztázom, mire készül. A készülék fényére esik tekintetem, onnan fel a szemeibe. Értékelem, hogy megpróbálja megértetni velem mindazt, amit kimondania nem lehet. Hálát érzek, és odaadó mozdulatomból tudhatja: figyelek.
- Szeretek. Mit ajánlana? - ujjaim egymásba fésülve, közelebb húzódok. Állam enyhén felszegem, érdeklődve nézem a kijelzőjét, ahogy titkot osztani szokás egymás között... Olvasva a sorokat hamar összeáll fejemben az általa hirtelen összeállított rejtély. Lassan nézek fel rá, bólintok.
- Így gondolom én is. - a szavaim a kelleténél lassabban törik meg a csendet közöttünk, miután elmondta rébuszokban, amit Holbrook elárult neki. Előre fordítom a tekintetem, valahová az oltár felé szegezem pillantásomat. - Hálás vagyok az ajánlóért. És köszönöm a tippet is, magam sem választhattam volna jobb helyet, ha gyülekezőket szeretnék tartani... - elgondolkodva nézek rá ismét. - Van esetleg más is, amit még ajánlana, megosztana velem? - kérdezem hátra ejtve a vállaimat. Szeretném tudni, ha akad még információja... Ha nem, az is épp elegendő kiindulási pont lesz a csapatnak. Nem is sejtheti, mennyire elősegítette az ügyünket, bár bízom benne mosolyom elárulja számára.
- Okozott már fájdalmat valakinek anélkül, hogy valójában ön tette volna? Önhibáján kívül értem... - előre szegezem a tekintetem, nem szeretném, ha bármit leolvasna róla. A kisugárzásából arra enged következtetni, hogy talán ő lehet az első ember, akinek beszélhetek az árnyéként nyomomba szegődött démonról... Bárcsak megértené és elárulná a hogyan tovább-ot...

**Jeremiah Cross**

Jennifer & Jeremiah

"I did not ask for this. I was chosen."

A változás elengedhetetlen egy ember életében, kellenek az új tapasztalatok, az új impulzusok, melyek formálnak minket akár a negatív, akár a pozitív oldal felé. Mindenkit arra ösztönzök, hogy merjenek kilépni a szürke hétköznapokból, s legyenek bátrak ahhoz, hogy magukba szívják az újat. Ennek persze számtalan árnyoldala létezhet, s ahogy én, úgy Jennifer is belefutott ezekbe az elmondása alapján.
- Sokkal nagyobb teher nehezedik itt a vállára? Egyáltalán az ön döntése volt New York? Tudja, én szeretek hinni a részletek erejében. Nehéz, de ha egy kicsit megpróbálunk arra koncentrálni, hogy mink van, mi vesz körül, mit értünk el, s mi melengeti meg a szívünket, akkor ezekből az apróságokból nagyon sok erőt nyerhetünk. Kellenek az ilyen percek is. - biccentek a lágyan ringatózó sütőtöklére a poharában, melyen kellemesen csillannak meg a fakó, őszi napsugarak. Néha ki kell zárni mindent, s csak a pillanatnyi behatásokra kell fókuszálni - tudatosan, ezt hozzátenném, hiszen aki mélyen úszik a stressz mocsaraiban, az csak tudatos változással hozhatja el az életébe újra a jót.
- Á, dehogy sikerült! - nevetem el magam a nagy biztató szavak után, melyeket lerombol a heves sziréna. - Én sokkal csendesebb vidékekről érkeztem, sehol sem volt ekkora moraj, sőt, ennyi ember sem. Eleinte még ijesztő is volt, hiszen nagyon sok mindent vettem a nyakamba már az első naptól fogva, senkit sem ismertem itt, nem ismertem a modern dolgokat, ami nem csak az eszközökre, de a közlekedésre is értendő... Egyszóval, mintha egy új világba csöppentem volna, ahol nem volt időm arra, hogy a saját tempómban fedezzek fel mindent. Viszont próbáltam én is tudatosan elmerülni a részletekben, és a világ adta pillanatnyi szépségekben, melyek lassacskán kiszívták belőlem a felgyülemlett feszültséget. De hát, el kell telnie még egy kis időnek, amíg igazán magaménak tudhatom New Yorkot. Ha az ember az egész életét teljesen más környezetben éli le, akkor nem megy olyan könnyen a váltás. Ám minden idők kérdése. Hagyni kell a lelkünknek egy kis időt, hogy felvegye a tempót ezzel a rohanó világgal. - az utolsókat már Jennifernek intézem, s azért osztom meg vele ily’ részletesen a gondolataimat, mert hátha tud belőlük okulni egy kicsit. Hiszen én sem vagyok tökéletes, engem is érnek negatív hatások, s olykor egyáltalán nem könnyű megtalálni a helyes utat önmagunk boldogságához. Remélem, hogy a munkáján felül talál azért valami hasznosat ebben a találkozóban, ha visszaemlékszik majd rá.
Most azonban magunk mögött hagyjuk a nyugalmas pillanatokat, s rátérünk a kényesebb témára, mely enyhe árnyékot vet kellemes délutánunkra. Fogadalmat tettem, hogy a bűnöket magamba szívom, s nem teregetem ki a világra, hiszen hogyan bízhatnának meg bennem az emberek, ha nem köt az esküm? Hogy jöhetnének hozzám a legféltettebb, legsötétebb titkaikkal, ha azokat nem őrizném hűen? Ezért is nehéz megtalálni a középutat az ilyen helyzetekben, mint most is. Volt már hasonlókban részem, nem is egyszer, így most is rébuszokban fogalmazok, s próbálok utalást tenni Jennifernek anélkül, hogy megtörném az esküm.
- Amíg nem tapasztalja meg, hogy milyen nagy lehet egy kicsinek vélt vallási közösség, addig talán nem is hiszi el, csak akkor, ha látja azt a legalább három tucat embert, kik az Úr nevét kántálják. - egy utolsó célzás, hiszen Holbrook harminc, negyven embert említett, akik hasonló elvet vallanak, mint ő. Azt sajnos nem tudom, hogy ők mind öngyilkosságra készülnek, vagy esetleg ők a kulcsemberek, akik bevonzzák a többi szerencsétlent... De talán ezzel a kis információval is segíthetek, mely után megrázom fejem, jelezve, hogy ennyi “ajánlással” tudtam szolgálni.
- Ha lezárul ez a kényes ügy, nem jönne vissza hozzám beszélgetni? Szívesen látnám, ha sikerült már fellélegeznie. - mosolyom újra visszakúszik borostáim közé, s egyetlen pillanat alatt engedem el Holbrookot és a társaságát. Próbálok békét árasztani magamból, hogy a kissé feszült helyzetet újra fel tudjuk oldani.
- Sajnos igen. Sokszor az élet olyan akadályokat gördít elénk, melyeket nagyon nehezen tudunk csak eltüntetni az útból, s nem tudhatjuk előre, hova gurítjuk tovább azt az akadályt. Emberek vagyunk, s nem vagyunk tökéletesek. - felvillannak előttem a lángnyelvek, melyek azon a borzalmas estén nyaldosták annak a falunak a házait. Nem én pattintottam a tüzet, de azóta is sötét folt az életemben, hiszen ha előbb cselekedtem volna... Ha az a vörös hajú lány nem bolondított volna meg annyira... Akkor talán sok ártatlan életet tudtam volna megmenteni. Fájó emlék. Nagyon fájó.
- Ezek szerint ön is okozott, jól sejtem? - biztató mosolyommal próbálom ösztönözni, hogy beszéljen. Váratlanul azonban felállok, s próbálok segíteni a lelki állapotán azzal, ha nem ülünk egymás mellett zavartan és mozdulatlanul.
- Van kedve velem gyertyát gyújtani közben? - biccentek az oltár irányába. Talán így kicsit könnyebb lesz.

**Jennifer Adler**

Do you ever feel

like this reality is just not made for you?

Sokkal nagyobb teher nehezedik itt a vállára? - visszhangzik fejemben a kérdése. Lesütöm tekintetem a poharamban fodrozódó italra, amire az imént nonverbálisan rábökött. Igen. Szeretném habozás nélkül elárulni, hogy mennyivel küzdelmesebb, nyomasztóbb az ittlét, hogy Amest követtem ide, nem a konkrét akaratom vezérelt és persze a szívemet. Menekülni akart bárhová, engedtem. Ehelyett alig észrevehető mosollyal ingatom meg a fejemet, ajkaim vékony vonalat formálnak közben, ahogy egymáson morzsolgatom őket.
- Az, hogy menni akartam, az én döntésem volt. New York... - felnézek rá. - A húgomé. Ide költözött, nekem pedig mindegy volt, hova, csak onnan el akartam menekülni. És igen, sokkal nehezebb itt... Minden... Önnek? Mindig is a "Nagy Alma" volt a vágyott célja? - vállat rántok alig észrevehetően. - Néha abban sem vagyok biztos, hogy van még nekem olyan... - bökök mutatóujjammal a mellkasa felé, a szívünkre célzottan. Játékos nevetéssel leplezem valódi kétségbeesésem... Tényleg nem tudom már határozott, teljes vállszélességgel kijelenteni, hogy egy érző nő vagyok... Szoborszerű, rideg, bizalmatlan és távolságtartó lettem, akinek nem hogy érzései, de álmai, tervei sem maradtak. Lehet így élni? A fájóbb kérdés: érdemes?
Mosolyom fültől fülig érővé válik. A nevetése és a felelete őszinte jókedvet csalogat ebbe a melankóliával eltemetett pillanatba körénk. Értőn bólogatva hallgatom, az utolsó cseppekkel öblítve le a torkomat, figyelmem azonban el nem vonva róla. Lepillantok valahová a cipőink orraira, amikor a közlekedésről beszél... Kész rémálom, én is gyűlölök itt vezetni. Csak a rutin teszi könnyebbé, semmi más. A szavait megpróbálom elraktározni, talán még inkább szükségem van rájuk, mint gondolná. A nemrégiben történteket nem sikerült feldolgoznom, beszélni sem szokásom azokról a szörnyűségekről, amik éjjelente nem hagynak aludni... A pszichológust élből elutasítom, de ezt itt most másképpen élem meg. Lelkek... - Irigylem a kitartását. És persze azt is, hogy képes a szép dolgokra koncentrálni. Lehet, hogy a munkám teszi... de nekem ez a képességem már rég megkopott. Elég üressé tesz ez az élet nevű játék. Itt meg aztán magányossá is! Önnek mi a titka? - a kihelyezett szemetesbe ejtem az eldobható poharat, közben felfelé tartott mutató ujjal egy kört rajzolok le, utalva erre a hatalmas, nyüzsgő városra körülöttünk. Talán, ha többször megpróbálnék aszerint élni, ahogyan Jeremiah teszi... Vagy ha csak minimálisan foglalkoznék a saját boldogságom hajszolásával, nem csak a gyilkosok felfedezésében csillanna meg bennem a nyomozói tehetségem, meglehet, hogy rálelnék magam is előbb-utóbb.
A templomban ücsörögve igyekszem minden információról mentális jegyzeteket készíteni. Értékelem, hogy megpróbálja kihasználni a kiskapuk adta lehetőségeket és azok szerint segíteni az ügyünket. Egymáson pihenő lábakkal, féloldalt felé fordultan pásztázom, hallgatom, bólintok.
- Az nem kevés... Úgy értem elég nagy közösség lehetne... - javítom ki magam, mintha mentegetésre szorulna bárki előtt is. Mosolyom nem csak hálás, de szórakozott is. Minden valaha tett ígéretét igyekszik megtartani és közben a segítő szándék is ott toporzékol benne. Értékelem és ezt egy utolsó, mélyebb bólintással tudtára is adom.
A következő kérdését hallva leejtem tekintetem az ölemben egymással babrált ujjaimra. Túl sokat mondtam volna? Biztosan a bűnös lelket~~lent~~ látja bennem, ha azt szeretné, hogy visszajöjjek hozzá. Elnyílnak ajkaim, öblös sóhajt fogadok mellkasomba, mielőtt némi időt engedve magamnak, újra felé fordulok. - Gyónni hív? - kíváncsiskodom, fejem lágyan oldalra döntve. - Nem mintha nem volna rá szükségem... - szelíd mosollyal pillantok ismét az oltár felé. - De igen, szívesen visszajönnék még beszélgetni. Hálás vagyok! - azt nem teszem hozzá, hogy nem tartom jó ötletnek, hogy az én terheimmel is foglalkozzon. Főként, mivel nem rég részletezte, mennyien vannak már így is a keze alatt, de nemet nem mondhatok...
Különös, kifejező érdeklődéssel hallgatom a feleletét. Szükségem van rá, hallanom kell, hogy átélt-e hasonlót, s ha igen, hogyan dolgozta fel... Nekem sehogyan sem sikerül. A cetli a hátamon "mindenek elrontója" levakarhatatlanul rám ragadt... Enyhén lehajtott fejjel nézek magam elé. Nem, valóban nem vagyunk tökéletesek, én meg aztán...
- Igen, én ... - elharapom a mondat közepét, meglep a hirtelen felkelése. Körbe nézek előbb, keresem az okát, de mivel nem látok sehol semmi új, vagy szokatlan jelenséget, ismét őt figyelem fürkészőn. Bármi miatt is tett így, végül szó nélkül leutánzom, a kelleténél talán nagyobb lelkesedéssel. Bár kérdő ábrázattal fürkészem, amint elárulja megmozdulása motivációját, mosolyom kiszélesedik. Egy, talán kettő másodperc is elnyújtózik fejem fölött, mire reagálok...
- Megtisztelne. Csak, ha nem zavarom addig a pár percig még... - a nyugalom, a béke és a boldogság egyvelege egyszerre gyújt lángot a mellkasomban, közben pedig utána lépkedek az oltár felé. Megvárom, hogy előkészüljön, addig van szerencsém megcsodálni a motívumokat, a templom vén, de mesés elemeit.
Ha visszatér, örömmel gyújtom meg az első gyertyámat. Ha engedi, többet is. Lassan haladva, csodálva kissé a táncoló fénypontokat. - Köszönöm! - búgom csendesen, hiszen ha elmélyülne benne, vagy imádkozna, szüksége van a néma elmélyülésre saját gondolataiban, nem szeretném megzavarni. Várok pár másodpercet, mielőtt kérdeznék. - Mindig tudta, hogy ezt az utat kell választania? - bocsánatkérőn figyelem, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy megosztaná egy idegennel a története kezdetét...

**Jeremiah Cross**

Jennifer & Jeremiah

"I did not ask for this. I was chosen."

- Ennyire borzalmas volt az a hely, hogy mindegy hová, csak fusson minél távolabb? - gondterhelt pillantást vetek Jennifer irányába, ki minél többet mesél, annál nyilvánvalóbb, milyen nagy súlyok húzzák őt egyre lejjebb és lejjebb. Az ilyen kemény évek sajnos gyakorta eredményeznek kiégést, amiből nagyon nehéz visszalépni, és rossz tapasztalni, amikor egy különleges ember tekintetében csupán a fakóságot látni. Remélem, hogy ez a hölgy nem jut erre a sorsa.
- Nekem? Á, dehogy. - mosolygom bágyadtan. - New York egy lehetőség volt, amit egyszerűen csak megragadtam. Hiszek abban, hogy az ilyen lehetőségeket nem véletlenül sodorja elénk az Úr. Meg kell ragadnunk, magunkévá kell tennünk, mert van, amire soha többet nem lesz lehetőségünk, holott lényeges állomásnak kell lennie az életünkben. Az is lehet, hogy a jövő év karácsonyát már teljesen máshol töltöm. Ki tudja? - én persze azért beszélek ilyen könnyedén, mert egyetlen kopott bőröndben van az egész életem. Nincs családom, nincs házam, így az elengedés sem szokott olyan nehéz lenni, mint másoknak.
- Ugyan, Jennifer! - legyintek játékosan, elsöpörve egy kósza, szállingózó levelet. - Mindenkinek van szíve, csak megeshet, hogy sok minden rakódik rá, és nehezen engedi be a fényt. De ott van. Csak le kell porolni! Ezt persze egyedül mi magunk tudjunk megtenni, ám nem mindegy, hány ember fogja a kezünk közben. - mosolyom békésen és biztatóan görbül. Súlyos kétségbeesést érzékelek felőle, amolyan néma, ki nem mondott segélykiáltást, mely szinte már bájos tekintetéből is sugárzik. Úgy érzem, nagy szüksége lenne arra, hogy csak leüljön egy kicsit egy nyugalmas helyre, s megpróbáljon elengedni mindent legalább pár perc erejéig.
- Hogy mi a titkom? - töprengek a templom felé sétálva. - A kétségbeesés és a magány. Tudom, talán nem ezt a választ várta. - sandítok irányába még mindig mosolyogva. - Tudja, Jennifer, én egy nagyon vallásos árvaházban nőttem fel. Egy olyanban, ahova alig sütött be a nap, mindig hideg volt, sötét és komor. Barátaim nem igazán voltak, hiszen egy részüket örökbe fogadták, a másik részük pedig meghalt valamilyen betegségben. Én azonban hosszú éveket töltöttem ott, és ez idő alatt annyira elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés és a magány, hogy muszáj volt lépnem. Tudatosan. Tudtam, hogy ha nem teszek valamit, akkor nem fogom megérni még a nagykorúságot sem. Talán a középiskolás években sikerült meglelnem a helyes utat a lelkemnek, melyet az Úr fénye ragyogott be. Elhittem, hogy bármilyen magányos is vagyok, bármilyen nehézséget is gördít elém az élet, ő ott van mellettem, és próbál segíteni, csak én nem hagytam eddig. Úgyhogy változtattam, először igyekeztem az apróságokra koncentrálni, és azokból kinyerni a pozitív energiát. Eleinte nagyon nehezen ment, de ahogy mondani szokták, sok kicsi sokra megy. Csak ki kell tartani, a saját lelkünk érdekében. Meglepődtem, mikor rájöttem, hogy a világ nem is olyan sötét, mint amilyennek én hittem addig. - példabeszédemben próbálok rávilágítani és párhuzamot vonni kettőnk között, függetlenül attól, hogy teljesen különböző életutat járunk. Tényleg nehéz kimászni a gödör mélyéről, de nem lehetetlen, csak elkezdeni nehéz. A változás mindig az, de remélem, hogy Jennifer elfogadja a segítő kezem.
A templom padjai között ücsörögve igyekszek minden információt átadni, amit csak tudok, de mindeközben élek a fogadalmammal is, és nem szentségtelenítem meg az esküm. Nem könnyű úgy csavarni a szavakat, hogy minden oldalt kielégítsek, de végül egy elégedett mosollyal fordulok a hölgyemény irányába a témánk zárását követően. Remélem, hogy tudtam segíteni.
- Önnek is jót tenne, ha világra hozhatná a lelkében szunnyadó sötétséget, és nem rejtegetné tovább. Jennifer, én nem vagyok hivatalos személy, nem vagyok orvos, csak az Úr egy egyszerű pásztora, aki igyekszik segíteni ott, ahol csak tud. - felelem biztatóan, csak hogy érzékeltessem, hogy tőlem nem kerülnek ki a titkai egy harmadik félnek. Senki életébe nem mártom bele magam, hiszen csak segítő kezet tudok nyújtani, de a végső döntés és cselekedet mindig az adott emberre marad. Most sem szeretném harapófogóval kihúzni belőle a terheket, hiszen nem lehet mindent egyszerre kitépni belőle, ezért is akasztom meg beszélgetésünket a gyertyagyújtással.
- Egyáltalán nem zavar. Egy óra múlva érkeznek az egyik árvaháznak adománnyal, addig teljes mértékben a szolgálatára lehetek. - felelem lelkesen, miközben az oltár felé lépkedek, s kezembe süllyesztek egy öreg gyufásdobozt. Számtalan láng pislákol bágyadtan, de bőven akad köztük olyan, mely útja során kiégett.
- Látja? - simítok végig az egyiken. - Épp, hogy csak élt, de még nem teljesítette be a sorsát. - ekkor átnyújtom Jennifer irányába a gyufát. - Gyújtsa meg! - ösztönzöm őt, s ha így tesz, akkor egyből fényes és hatalmas lángnyelv úszik felénk belőle. - Csak egy kis segítség kellett... - pillantok célzón szemeibe, mintha érzékeltetni akarnám, hogy párhuzamot próbáltam vonni közte és a gyertya között, melynek kanóca minél jobban porlad, annál inkább kezd látszódni egy egészen apró szobrocska, mely a viasz mélyére van rejtve.
- Már gyermekként sikerült rálépnem erre az útra, igen. Azóta nem mozdultam el róla. Ha hirtelen nem lennék lelkész, nem is tudom, mit csinálnék szívesen. Talán nyitnék egy cukrászdát. Előtte persze azért megtanulnék sütni... - nevetem el magam halkan, miközben elkezdem meggyújtani a többi gyertyát az oltár körül. - És ön hogyhogy ilyen kemény szakma mellett cövekelt le? Nem vágyik másra? - kérdezem kíváncsian. - Van esetleg valami hobbija, Jennifer? - ekkor váratlanul elkezd hangosan sípolni a telefonom, mire én hirtelen ki is ejtem a kezemben levő gyertyát, s még az a szerencse, hogy nem volt meggyújtva. Gyorsan előrángatom reverendám zsebéből, s értetlenül nézek a kijelző irányába, hiszen a hang ugyan elment, de az éles sípolás még mindig visszhangot ver.
- Öhm... Esetleg... Tudna segíteni? Ilyet még nem tapasztaltam. - mutatom az irányába a készüléket, amin csak egy sms villog felül, a mobilszolgáltatótól egy egyszerű tartalommal, hogy részt vehetek egy nyereményjátékban... Nem bírom megszokni ezt az eszközt, New York előtt még mobiltelefonom sem volt...

**Jennifer Adler**

Do you ever feel

like this reality is just not made for you?

A kérdése elgondolkodtat. A kezeim megrezzennek, mintha be akarnám csukni őket, de aztán csak görcsös satuszorításba feszülnek az ujjaim ettől a mozdulattól. Elnehezedik a mellkasom. - Akkor azt gondoltam - vallom be, hogy kinek, az nekem sem igazán egyértelmű. Elnézek valahová, bár a sehová találóbb megfogalmazás. - Nem tudtam... - elakad a szavam, miért ilyen nehéz kimondani őket egymás után, mintha ólom ülne a nyelvem hegyén. - Fogalmam sem volt, hogyan birkózzak meg a hirtelen rám szakadt világ minden súlyával. Azzal, hogy elárultnak éreztem magam. Másnak biztosan nem okozott volna ekkora gondot, de hát én én vagyok. És én meg hát sosem úgy viselkedek, ahogy az normális, vagy elvárható lenne... Elég gyenge vagyok, érzelmileg nulla... - nevethetnékem támad a leplezetlen igazság kimondása után, de hol máshol lehetnék őszinte? - Elmenekültem, mert a könnyebb utat választottam - nézek a sötét szembogaraiba érzelemmentes arckifejezéssel. Azt nem teszem hozzá, hogy azóta is így teszek. A könnyebb nem jobb, sőt. Mégis kényelmesebb, nincs benne rizikófaktor, nem állít kihívások elő. Elfogadom, beletörődök abba, hogy ez így marad és kihozom belőle a legjobbat.
Értőn bólintok, levakarhatatlan mosollyal a képemen. - Nahát. Nem is szándékozik lehorgonyozni? - kérdezem, természetesen abszolút megérteném, ha nem kötné az orromra a jövőbeli terveit, egy frissen érkezett idegen vagyok csupán. Ettől függetlenül eglondolkodtat vele, milyen gördülékenyen veszi az akadályokat, mennyire egyszerűen elfogadja azt, ha mennie kell. Arról nem is beszélve, hogy a lehetőségeket keresi bennük. Talán nekem is így kellene... Semmi más nem jut eszembe, csak Moonlight. Ami a Sammel kötött barátságunk miatt megmosolyogtat.
Elfogadom a bölcseletét és a mosolyát zsebre teszem útravalónak magammal. Mégis, mintha süllyedni kezdene nem csak a gyomrom, de minden belsőségem is. Nekem kellene megkeresnem a jégbezárt ketyegőmet? Ha meg is találom, mit kezdjek vele azon kívül, hogy megszidom? Haragot érzek csupán iránta, amiért abba az emberbe habarodott bele, aki jóformán talán csak kedvtelésből és hivatásból édesgette közelebb magához... Hogy későbbi valódisága volt e, azt már nem tudom, tudni akarom e. Megbarátkoztam a helyzetünkkel. Legalábbis ezzel próbálom erősíteni magamat. - Remélem, igaza van - ez minden, amit ki tudok préselni és egy barátságos mosoly, amikor tekintetünk összefut. Nem mondhatom ki, hogy nem értünk egyet. Elég sok bűnözővel sodort össze az élet, hogy a kijelentése, miszerint mindenkinek van szíve, egyet nem értést váltson ki belőlem.
Ráhibázott, tényleg nem erre a válaszra számítottam. Elgondolkodva nézek fel rá, viszonozom a hirtelen mosolyát, követve és figyelve minden szavára. Kissé elnyíló ajkakkal bólogatok. Megtartok magamnak minden részletet abból, amit elmesél és a belső építkezése titkát is feljegyzem mentális archívumomba, hogyha szükségem lesz rá, megpróbáljam a módszerével elérni a szükséges változásokat. Mit mondhatnék erre? Kell e bármit mondanom? Megtalálom a közös nevezőt az utazásunk első szakaszában, én is vallásos iskolában tanultam, valószínűleg közel azonos körülmények között, mint ő. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a mondanivalójában errefelé kívánt terelni... Felengedek egy öblös sóhajt, de többre nem futja tőlem.
A padon ülve konkrét jó tanáccsal lát el, amit értékelek és ösztönzően próbálja felajánlani, hogy meghallgat. Én pedig értékelem... Lopva felé kapott mosolyommal és elérzékenyült ábrázatommal tudtára is igyekszem adni, mennyire hálás vagyok a törekvéseiért. A problémát én jelentem és a szívem köré épített falak. A húgomat, sem a barátaimnak mondható embereket nem engedtem be oda régen, nem beszélek arról, milyen sötét viharokkal küzdök meg nap, mint nap. Ez egy döntés, amit hirtelen az ő léleksimogató jelenléte megingat. Bevallom, jól esik a kitartása. Mégsem érzem rá magam elég erősnek, hogy beszéljek róla, mekkora fájdalmat okoz a mindennapos bűntudat, önmarcangolás és kétségbeesés, a magány. - Az a baj, hogy... - megköszörülöm a torkomat, nem szeretnék sírni, mégis, igazzá válik ismét az a mondás: Ha a száj már nem tud beszélni a szív fájdalmáról, megerednek a könnyeink. Sűrű pislogással taszítom el magamtól az irritáló homályát ennek az egész fránya próbatételnek... Ingerülten intek csuklómmal arcom felé. - Nem fog menni - nemleges irányba csóválom meg a fejem, majd rendezem arcizmaimat. Nem szándékozom Jeremiah utolsó kihívásaként szerepelni a napirendi pontjai között, ahogyan érkezésem és maradásom oka sem az érzelmeim voltak.
- Ilyen sűrű a program? - szélesedő görbével fürkészem, a háttérbe száműzve minden korábbi érzékenységemet. Tényleg kíváncsivá tesz, hogy vajon minden napja ennyire zsúfolt, vagy csak sikerült kiválasztanom a leginkább annak mondhatók egyikét.
Engedelmesen követem az utasításait, hol őt, hol az általam meggyújtott gyertya lángját nézve. Halovány mosollyal bólintok, megértem a hasonlóságot. Felveszem vele a szemkontaktust a gyerta mögül, de már nem görbére húznak ajkaim, határozott egyenesben tartom őket. - Köszönöm - prüszkölöm, szinte csak suttogva. Nem akarom, hogy más hallja, ahogy megadom magamat a látványának, hogyan körvonalazódik lassan egy pontosabban megfaragott szobor a hő hatására.
- Olyan fiatalon? - szalad ki a számon. Ismét fültől fülig érő mosoly villan arcomon, amikor a sütésről beszél. - Egyébként szokott? Mármint sütögetni - kérdezem, követve őt nem csak a tekintetemmel, de a mozdulataimmal is. - Azt mondogattam magamnak és másoknak is, hogy a szüleim tragikus halála miatt döntöttem így, de azt hiszem ez nem teljesen fedi a valóságot. Mármint ez motívált akkor a legelején. De hogy most... - vállat rántok, majd már éppen, hogy megpróbálom megfogalmazni a választ a kérdésre, a telefonja sípolása belém fojtja a szót, illetve a mozdulat, hogy a leejtett gyerta után hajoljak. Azzal a kezemben kerülök ismét elé. A kérését hallva hol rá, hol a készülékre pillantok, majd barátságos somolygással nyújtom át a gyertyát, hogy én elvehessem a telefont. Csere. - Hogyne. - előbb elolvasom a tartalmát, majd félig háttal mozdulok elé, hogy rálásson vállam fölül a készülékére. - Szeretne játszani? - sejtem, hogy főben járó bűn lenne, így ha a válasz nem, akkor megmutatom neki, hogyan tudja eltűntetni a felugró ablakot. Ha pedig már a kezembe került a készüléke, elmentem a számomat. - Remélem, hogy sosem kerül rá sor, de ha mégis, hívjon. - széles görbével nézek fel rá, visszaadom közben a telefont is a tulajdonosának.
- Szabad még? - bökök állammal a gyertyák felé, ha engedi, gyújtok még egy párat, mielőtt elbúcsúznánk egymástól. Lehetséges, hogy kedvét leli benne, hogy a mindennapok része, mégis szívesen elorozom előle ezt a munkát, ha már itt vagyok.

**Jeremiah Cross**

Jennifer & Jeremiah

"I did not ask for this. I was chosen."

- Szerintem épp ellenkezőleg. - tekintetemben határozottság csillan, ahogy e sejtelmes szavak Jennifer irányába úsznak. A börtönökben és elmegyógyintézetekben találkoztam olyan emberekkel, akiknek valóban az érzelmi szintjük szinte nem is létezett, ám az ilyenek, mint ő is, akiknek ilyesmi kicsúszik a száján... Én inkább segélykiáltásnak érzem. Jennifer tekintete, a szavai, a mimikája... Valójában nagyon sok érzelem lehet benne, de a sok rárakódott teher miatt talán nem tudja megélni ezeket, nem tudja őket rendesen kibontakoztatni.
- Nem lehetünk mindig erősek. Néha kellenek a könnyebb utak, hogy egy kicsit fellélegezzünk. Ne hibáztassa magát emiatt. – felelem nyugalmasan, mintha csak bizonyosságot adnék arról, hogy az Úr előtt, az Úr házában sem számít bűnnek, ha az ember kicsit pihen, s nem hajszolja túl magát. Elvégre Teremtőnk is megpihent, nem igaz?
- Tudja, megtanultam az évek alatt, hogy hiba túlságosan hosszútávra tervezni. Az apróbb célokban kell meglelni az örömöt, mert csalafinta tud lenni az élet. Számomra ez a város... – sóhajtok elmerengve a templom csendjébe. - Hatalmas. Sokkal kisebb és elmaradottabb közösségekhez vagyok hozzászokva, ez a hely viszont tágas, és túlságosan rohanó. Nehezen veszik fel az emberek a versenyt az idővel, és úgy hiszem, hogy itt talán több ideig lesz rám szükség. Ám amint az Úr küldi nekem jelét, hogy menjek tovább... Én megteszem. – egy apró fájdalmas rezdülés ott bújik azért mosolyom szélén, hiába beszélek lelkesen. Minél idősebb leszek, annál jobban vágyok egy szerető családra, egy biztos alapra, ám az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy érzem, hogy nem ez lesz az én utam.
Érzékenyebb vizekre evezünk, s én egyáltalán nem várom el Jennifertől, hogy most azonnal kezdje bontogatni a falait. Borzalmasan kemény munka lesz ez, s a sok teher sem egy nap alatt rakódott le. Hogy lehetne elvárni, hogy pillanatok alatt bontson le mindent? Sehogy. Megértően bólintok, s egy epres illatú, selymes zsebkendőt nyújtok az irányába, mielőtt még lángra lobbannak a gyertyák.
- Szeretem sok helyen hasznosítani magam. Úgy érzem, hogy az én buzgóságomnak kevés lenne az, ha csak itt kellene tevékenykednem a templomban a hitélettel kapcsolatos dolgokkal. – a gyertyák sorra felvillannak, kellemes bágyadt fényt ajándékozva az oltárnak.
- Próbálkoztam már vele, de annak katasztrofális vége lett. Inkább rábízom ezt azokra, akiknek érzékük is van hozzá. – nevetek halkan, még kis híján a gyertya is kicsúszik kezemből. Ami a telefonomnak köszönhetően pillanatokon belül valóban megadja magát.
- Ó, nem, dehogy. – legyintek határozottan, bár nincs kizárva, hogy az este folyamán mégis meglesem ezt a nyereményjátékot...
- Ön előtt is tárva vannak az ajtók a jövőben is. Itt megtalál. – biztosítom őt arról, hogy várom vissza az Úr házába. Még pár lángnyelv megkapaszkodik a hűs levegőben, mielőtt távozóra fogná Jennifer.
- Ha lezárul az ügy... Nincs kedve visszatérni hozzám, és elmesélni a végeredményt? – ezzel a kérdéssel eresztem őt útjára. Egészen az ajtóig kísérem őt, s mikor elhalad autójával, akkor úgy intek neki, mint szülő a gyermekének, aki visszavárja őt. Remélem, hogy szakít rá majd időd, hiszen legördülő könnyei is arra utaltak, hogy elérkezett a változás ideje. Ha egy kicsit is sikerült erre most rádöbbentenem, már boldog vagyok.
Egy kis ideig még ácsorgok hátrakulcsolt kezekkel, s figyelem a szunnyadó természetet, végül aztán halk nyikorgással bezáródik mögöttem a templom ajtaja.

**Jennifer Adler**

Do you ever feel

like this reality is just not made for you?

Szomorkás félmosolyra húzom a számat. Elmerengek a szavain és azok jelentésén. Talán igaza lehet, szeretném, ha így lenne. Komoly, mélyenszántó tekintetéből sugárzik az őszinteség... Idegen számomra, hogy beszéljek valakivel, bárkivel arról, mi zajlik legbelül, egyedül szállok szembe a démonokkal. A sárgán izzó napkorongot lassacskán elrejti az éjszaka indigókék függönye...
- Tudom, hogy igaza van. De a könnyebb úttal lemondtam valami másról is, ami... - hogyan kellene kifejeznem magamat? Egy életről, ami úszott, fuldoklott a boldogságtól és szerelemtől. Egy olyan élet fantomképének hiányától szenvedek, ami nem adatik meg minden ember számára... Ezt jól tudom. Nem elég valakit szeretni a kémiai ránk-hatás miatt. Az emberek egy része sosem találja meg a lelkitársát, tudom, hogy ostoba elmélet, talán csak mende-monda, de az, amire én rábukkantam, hasonlított arra a leírásra, ahogy ezt a kapcsolatot szokás megmagyarázni. És egy ilyen szerelem sosem hal meg, akkor sem, ha többször eltemetik... - Nem fontos. - de igen, az. Kék láng nyílik a mellkasomban, ha újra arra a szörnyű éjszakára gondolok. Magamat okolom azért, ami történt... Az önutálat még igencsak kegyes hozzám.
Értő figyelemmel hallgatom. Szeretnék New York védelmére kelni, de aligha van tarsolyomban meggyőző érvelés mellette. Én sem kifejezetten szeretem a várost, meg persze számomra is hozott olyan váratlan fordulatokat, amire nem voltam felkészülve. És hiába, a menekülés, mint opció, továbbra is csábító tud lenni. Hiba túlságosan előre tervezni... Egy alig észrevehető görbe ül szám sarkába, mintha csak a házasságomról beszélgetnénk.
- Megértem, hogy nem rajong az itteni pörgésért. De ki tudja? Lehet, hogy eltelik egy pár év és azon kapja magát, hogy a honvágy fogalmát ehhez a helyhez köti - igyekszem a kellő közönnyel, játékosan előadni egy jövőkép lehetőségét, „hátha” alapokra emelve, de én is tudom, hogy ennek az esélye nem sok.
A zsebkendővel a kezemben lépkedek utána, a gyertyák kellemes fényfelhőkben táncolnak körülöttünk, nekem pedig olyan érzésem támad, nem baj, ha nem tudok beszélni bizonyos dolgokról. Jeremiah megérti, elfogadja. A kendőt morzsolgatom ujjaim között, vissza kellene adnom, mielőtt elmegyek. Valamivel később már egészen szép gyűrűben égnek körülöttünk a gyertyák.
- Jól van - nevetek halkan, közben a telefonját babrálom. Elrendezem, kikapcsolom a felesleges értesítőket is. Gondom van rá, hogy ezek után ne zavarja meg mindenféle elektronikus hírlevél.
- Köszönöm, - felnézek rá egy hálás mosoly kíséretében -, ezt is, mindent - átnyújtom a kendőt. Fél lábbal elfordulok, amikor még egy mondat erejével visszatart. Elnyílnak ajkaim, kiszélesedik mosolyom, miközben fürkészőn figyelem.
- Ezer örömmel - bólintok kurtán, elindulok. Elkísér, a visszapillantóból még látom, ahogy a templom kapujában ácsorogva integet. Villogok neki, mielőtt elhajtanék tőle.
Rendeznem kell nem csak a gondolataimat az üggyel kapcsolatban, de az érzéseimet is. Előbbi miatt feltárcsázom Samet, ne felejtsek el semmit holnapra. Ha már ketten készítünk mentális jegyzeteket, biztosan nem marad ki semmi. Utána hazamegyek. Nincs szükségem másra, csak egy jó könyvre és teára...

köszönöm!

are you happy in this modern world? - (Jeremiah & Jennifer) 2624752903