“Tell me how's it feel sittin' up there?. Feeling so high but too far away to hold me. You know I'm the one who put you up there. Name in the sky, does it ever get lonely?. Thinking you could live without me”
Az este nagy részében igyekszik Kira mellett maradni; a lánynak nincsen könnyű dolga, hiszen hirtelen lett a mély vízbe, pontosabban a nápolyi közeg krémjébe bedobva, úgyhogy a legkevesebb tőle az, ha a figyelmet magáról hosszabb időre elengedi, és csak rá, meg arra fókuszál, hogy a dolgát minél könnyebbé tegye az este folyamán. Alvize szerencsére segítségére van ebben, és mivel az egyik vezérről magáról van szó, aki látszólag baráti viszonyt ápol a volt orvosával, a dolgok egészen jól alakulnak, legalábbis jobban, mint Alfonso remélni merte volna. Hatalmas ütőkártya mindenki kezében, aki az ő oldalán van az, hogy Alvize részben Kirának köszönheti az egészségét, ezt felemlegetve pedig senki még csak arcot sem mer a vezérnek vágni a helyzetre, és marad ez így addig, amíg az ő támogatását élvezi a lány jelenléte. Ahogy telik az idő már együtt meri hagyni a lányt az öreggel, és vegyül a tömegben egy keveset, mert messze élve innen sok információt csak részleteiben, néha homályosan kap meg, ő pedig szereti a figyelmet, de még annál is jobban a pletykálást. Jobb szót erre nem talál, pedig ez nem más, mint mindenkiről megtudni az éppen terhelő információkat, és elraktározni későbbre, hiszen sosem lehet tudni, mikor lesz rá szüksége. Alfonsoról sokan tudják, hogy lépésekkel jár mindig a közeg előtt, ez pedig úgy, hogy másik földrészen él, felér egy csodával. Mégis képes rá. A beszélgetések során szinte pillanatokon belül a fülébe jut egy nagyon érdekes részlet; egy bizonyos személy, aki a szakításuk óta a születésnapjait vagy szándékosan vagy véletlenszerűen, de elkerülte, most úgy tűnik a felrázott közeg hatására valószínűleg úgy döntött, megejti a látogatást. Nehéz lenne nem kiszúrnia szinte azonnal ezt követően, hiszen Briseáról hosszú évek óta úgy beszélnek, mint a közeg legszebb és legtitokzatosabb nőjéről, a vonzereje viszont Alfonso szerint abban rejlik, mennyire tökéletesen nevelte fel a közeg. Ez ott van a tartásában is, amikor észreveszi őt az egyik teraszra tartani. Tudja, mit vár tőle mindenki, és azt is, mit kell adnia a közegnek azért, amit ma este ő kap ajándékba; figyelmet figyelemért játékot játszik itt mindenki. Két pohár pezsgővel érkezik meg a másik közelébe, és bár háttal áll neki, amikor odaér hozzá, nem gondolja, hogy különösebben figyelmeztetnie kellene a jelenlétére. Ha egy dologra ma nagyobb pénzben tehetne fogadást az az, hogy Brisea bizony várta, sőt, elvárta tőle, hogy keresse az este egy pontján a társaságát, ennek pedig örömmel tesz eleget egyébként, mert a nő azon kevesek egyike, akiket egész életében nagyon tisztelt. - Szólhattál volna, hogy ezúttal eljössz, de azt hiszem, túl tudom tenni magam rajta, mielőtt véget ér az este. - Mondja vigyorogva, ezzel késztetve arra a másikat, hogy forduljon felé, és ekkor lép közelebb, hogy köszöntse úgy, ahogy a közegükben a magas rangú nőket szokás. Bal kezébe átadja a pezsgőt, mint egy régi barát, és már nyúl is Brisea jobbjáért, hiszen hiába nem kifejezetten hagyomány vagy tradíciókövető a férfi, vannak dolgok, amiket az anyjától tanult, azokat pedig mint a szentírást, úgy követi. Ajkával csókot hint a másik kézfejére, aztán leengedi azt óvatosan. - Mi szél hozott ezúttal? - Erre is elég nagy összeget merne tenni, és bár ez a nő pontosan tudja róla, mennyire nyers és direkt tud lenni, most a régvolt találkozás végett hajlandó körbejárni a témát, hátha Brisea magától adja ki a titkait, és nem kell úgy tennie Alfonsonak, mintha képes lenne olvasni a gondolataiban. Volt idő, hogy ezt akár el is tudta volna hitetni a másikkal, de azóta mindketten felnőttek, és a tündérmeséknek részben már vége van.
we'd keep all our promises, be us against the world
– Igazán kitettél magadért. Brisea nem fordult meg, a tükörből nézett vissza a háta mögött felbukkanó férjére, miközben finoman rúzsozott ajkait egy könnyed mosolyra görbítette. Magasan sliccelt, fekete estélyiruhája bár nem sokat hagyott a képzeletre szabása és a hátán keresztben futó vékony pántok miatt, mégsem volt kihívó; az a fajta dögös elegancia jellemezte, ami már csaknem egy évtizede a névjegye volt a közegen belül. A ruha anyaga épp csak egy kis ízléses csillogással hívta fel magára a figyelmet – először elgondolkozott egy sokkal feltűnőbb vérvörös színen, de aztán elvetette a gondolatot. Tudta, hogy a jelenléte így is épp elég feltűnést fog kelteni. Még egyszer ellenőrizte a sminkje hibátlanságát a tükörben, aztán megfordult. A csuklóján finoman csilingelésbe fogtak fehérarany karkötői – Massimo ajándékai –, ahogy kezét a férje felé nyújtotta. – Kizárólag miattad – felelte, és bár mindketten tudták, hogy ez csupán féligazság, egyikük sem tette szóvá. Bria sosem feledkezett meg elsőszámú szerepéről: arról, hogy ő mindenekelőtt Massimo Giordano felesége, akinek mindig, minden körülmények között kifogástalan ékkőként kell ragyognia a férje oldalán. Az már csak a mellékes volt, hogy erre az alkalomra eddig sosem kísérte el Massimot. Nem véletlenül. Ahogy most sem véletlenül nyomott búcsúcsókot a gyerekek homlokára, mielőtt Massimo kíséretében kisétált volna a Range Roverhez.
Miközben tudta, hogy a jelenlévő szempárok őt is ugyanolyan kíváncsisággal figyelik, ő is látott mindent, amit látnia kellett. Viselkedése kifogástalan maradt – ez azért kevés lett volna ahhoz, hogy kizökkentse egy már a vérébe ivódott szerepből –, de hát ebben a környezetben nem is kellett az embernek megerőltetnie magát, hogy sok mindent megtudjon és még több mindenről raktározza el a maga benyomásait. Itt mindenki beszélt, ha kellett, ha nem, a szerencse pedig minden szempontból Brisea oldalán állt: vele, velük általában mindenki szeretett volna beszélgetni, és még azt is tudta, kinek kell esetleg gyököt vonni a mondandójából, hogy az elkezdjen közelíteni a valóság felé. Azt senkinek nem kellett a fülébe súgnia, hogy az új üdvöske öltözéke Alfonso választása volt. Túlságosan tökéletesen illett a közegbe az a darab ahhoz, hogy egy kívülálló magától is tudja, és egyébként is, ennyire azért még talán ő is ismerte az ünnepeltet. Azt is meg tudna volna állapítani magától is, hogy a lány csakugyan arcátlanul fiatalnak tűnt, de erre minden egyes feleség fel is hívta a figyelmét. Egyiküknek sem tetszett, hogy egy betolakodó – az ő szava járásuk, nem Briseáé – talán oda nem illő gondolatokat ültessen el a férjeik fülében. Nem mintha nem lett volna a legtöbbjüknek már így is fiatal szeretője, de ezt a gondolatot Bria bölcsen megtartotta magának. A legtöbb nő nem a férjét, hanem a saját pozícióját féltette errefelé. Egyszer sem hívta fel magára a figyelmet az este folyamán, de nem is volt rá szüksége. Látta, mikor szakadt le Alfonso az érdekes párosról – azt még Briseának is meg kellett fejtenie, Alvize pontosan miért vette fel sokatmondó pozícióját a lány mellett –, amikor pedig ő maga az egyik terasz felé indult, nem kellett oldalra néznie, hogy érezze magán a tekintetét. Azt sem kellett leellenőriznie, Alfonso követi-e a meleg nyári levegőre odakint, noha tagadhatatlanul volt valami nosztalgikus abban, hogy ugyanabban a helyzetben találkoztak, mint amikor utoljára látta a férfit. Hiába volt tisztában a jelenlétével, megvárta, hogy Alfonso megszólaljon, mielőtt felé fordult volna. Ajkán mosoly játszott, zöld szemei pedig könnyed természetességgel keresték a férfi jól ismert kékjeit. – Azt reméltem, még nem koptak meg annyira az emlékeid, hogy fel se ismerj – felelte, hangjában azonban nem csendült neheztelés, a szavak nem hatottak többnek régi barátok könnyed évődésénél. Bal kezébe vette a felé nyújtott poharat, aztán hagyta, hogy Alfonso formálisan üdvözölhesse őt, miközben ő maga könnyedén végigfuttatta tekintetét az ismerős, markáns arcvonásokon. Nem lepte meg, hogy a férfi nem kerülgette a forró kását, hiszen mindig is ez volt rá a jellemző, így csak halkan elnevette magát a direkt kérdésen. – Már meg is fosztanál a születésnapi meglepetés szerepétől? – kérdezett vissza, noha egyetlen pillanatig sem feltételezte, hogy Alfonso ne tudná a választ a saját kérdésére. Soha nem volt ostoba, így Briának kétsége sem volt afelől, hogy összerakta a kirakós darabkáit. – Ez a mai ünneplés a szokatlan belépők estéje, úgy tűnik – tette hozzá egy finom mosollyal. A válasza nem volt egyenes, de ahhoz pontosan elég volt, hogy a férfi megerősítést kapjon a fejében már alighanem kialakult feltételezés. Ehhez szerencsére nem is kellett eljátszania a féltékeny régi szeretőt – nem mintha valaha is szeretői mélységekbe süllyedt volna –, hiszen a közeg, amelynek ő is része volt, érthető okokból mindig gyanakvással fogadta az idegeneket. Egyelőre azonban nem kívánt arról a bizonyos idegenről társalogni. Brisea sem volt ostoba, tudta, hogy ha Alfonso képes volt idehozni a lányt a karján, legfeljebb a vehemens védelmezőt tudná megszólítani benne a kérdéseivel. Az ő tekintete inkább a férfi arcát fürkészte, mielőtt erre egyfajta magyarázattal is szolgált volna. – Szinte alig változtál – mosolyodott el, poharát koccintásra emelve. – Boldog születésnapot, Alfonso! – köszöntötte fel formálisan is, elvégre ezért voltak itt, nem igaz? Persze ez a köszöntés még csak hasonló sem volt gesztusaiban ahhoz, amikor legutóbb személyesen köszöntötte Alfonsot eme jeles napon. Belekortyolt a pezsgőjébe, majd szemeit kíváncsian a férfi tekintetébe fúrta. – Mesélj, milyen New York! – kérte, és a hangjából ezúttal is elmaradt a város, amiért elhagytál él. Nem volt ez több puszta kíváncsiskodó kérésnél; persze az, hogy Alfonso New York-i helyzetén belül pontosan mely részletekre volt kíváncsi, a férfi fantáziájára volt bízva.
“Tell me how's it feel sittin' up there?. Feeling so high but too far away to hold me. You know I'm the one who put you up there. Name in the sky, does it ever get lonely?. Thinking you could live without me”
Őt nem téveszti meg a közegben nevelkedett nők közül egyik sem; sokszor előadják a maffiafeleségek egyszerűnek tűnő életét, de ez sokkal több annál, mint amit láttatni engednek. Alfonso tökéletesen tisztában van vele, mennyire befolyásos, és mennyire veszélyes a nő, akinek épp a kezét csókolja, és ezt sohasem kezelte másként fejben, mint a férfiakat. Csak talán egy része elhiszi, hogy amíg ők tiszta, egyenes, néha halálos játékot játszanak, addig a nők a háttérből, titokban, de annál gyilkosabban mozgatják a szálakat. Ha erre tökéletes példát akarna keresni, akkor éppen most talált rá a teraszon, őrá várva tulajdonképpen. - Nos, azt hiszem, az lehetetlen volna. - Jegyzi meg, amint ajkai elválnak a másik bőrétől a kezén, és a feltételezés a nő részéről tökéletesen alátámasztja a gondolatait, amik az előbb futottak végig az elméjén. Lehetnének ezek akár ártatlan, régi ismerősnek szóló, baráti szavak is, de Alfonso tökéletesen kihall minden élt belőlük; Brisea nagyon ajánlja neki, hogy ne merje elfelejteni a vonásait, és teszi ezt a figyelmeztetést olyan módon, hogy közben tudja, Alfonso tényleg nem tudná csakúgy kiverni a fejéből. Finoman bólint Bria megjegyzésére a szokatlan belépőkről, és mivel a másik jól emlékszik, és a férfi egyáltalán nem ostoba, nem csak a jelenlétének az okát meri feltételezni - sőt, tudni -, de a szavai mögött rejlő megannyi kérdést is azonnal érti. Ezeket azonban, amíg nem teszik fel őket, nem fogja figyelembe venni, mert a békességet mindig okosabbnak gondolta annál, minthogy mindenre ugorjon, amit elébe dobnak. Lehet fiatalon nem így cselekedett volna, de kettejük óta nem egy év eltelt, ő pedig éppen annyit változott, mint amennyire önmaga maradt. - Alig történik itthon valami. Gondoltam felrázlak titeket egy kicsit. - Vigyorodik el a rá jellemző pimaszsággal, aztán emeli a poharat a másik felé ő is, hogy éppen rá, vagy saját magára, az már akár vita kérdése is lehetne. - Őszintén örülök, hogy eljöttél, Bria. - Válaszolja egy kortyot követően, és a másik mellé sétál, hogy egyik kezével ráfogjon a korlátra, és a tájat kezdje el figyelni az ismerős villa kertjében. - Teljesen más. - Válaszolja úgy, mintha sejtené, nem a forgalom jellege, vagy az ott élő emberek érdekelnék valójában a másikat, hanem a jelleg, a közeg, vagy éppen annak hiánya. A tekintete egy pillanatra elréved, mert az, hogy más, számára nagy könnyebbség, sőt, szinte a szabadsággal egyenértékű, de, hogy Brisea mit ért majd alatta, már csak rajta múlik. - Hol voltál évekig? - Kérdezi könnyedén, miközben a fejét oldalra fordítva állja kék szemeivel a másik tekintetét, de ez nem lehet meglepetés a nő számára, hiszen Alfonsoról mindenki tudja, mennyire direkt képes lenni akár lehetetlen helyzetekben is. Összesen tizenkét születésnapot, és megannyi családi eseményt hagyott ki a másik, amikre minden alkalommal el volt hívva, és ez túlmutatott a tiszteleten, és a rangjához tartozó kötelezőségen is. Úgy érzi, joga van rákérdezni, annak ellenére is, hogy a válasz majdnem, hogy tiszta a számára, mégis, ők ketten valaha barátok voltak, és ez nem tűnt el csak úgy az évek alatt.
we'd keep all our promises, be us against the world
Brisea meg sem próbálta elrejteni a finom elégedettséget a mosolyából Alfonso válasza hallatán. Igen, nyilvánvalóan ezt akarta hallani; nem azért, hogy az önérzetét fényezhesse vele, hanem azért, mert egészen idáig is ez a gondolat volt a mozgatórugója a férfit érintő kérdésekben. Könnyű volt magát – és ezáltal mindenki mást is – meggyőzni arról, hogy Alfonso már a múlt feliratú ládában csücsül, ha közben azt érezte, hogy a férfi mind a mai napig nem volt képes lehorgonyozni bárki más mellett. Ha az enyém nem lehetett, ne legyen senki másé sem, ez volt Brisea mottója. Egészen idáig. A helyzetkép ugyanis alapjaiban megremegni látszott egy arcátlanul fiatal, zöld ruhába bújtatott, és még csak nem is közülük való nő – lány – miatt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Alfonso nem harapott rá a levegőben lógó kérdések és megjegyzések armadájának egyikére sem, de nem érezte magát különösebben rosszul emiatt a teszt miatt. Akármennyire is fájt vagy furcsa volt ezt belátni, mintha egy fél élet eltelt volna azóta, hogy utoljára beszélt a férfivel; Bria legalábbis így érezte. Az élete lényegi része, amit oly' sokáig úgy hitt, hogy éppen mellette tölt majd, időközben el is múlt. Márpedig a nő sem volt ostoba, ezért nem ringatta magát abba a hitbe, hogy ezidő alatt Alfonso ne változhatott volna. Még akkor sem, ha a lelkéből szeretett volna előbújni a huszonéves Brisea a másik teraszról. – Sikerrel jártál – mosolyodott el a megjegyzésére, szabad kezével finom mozdulatot téve az erkélyajtó mögött lévő terem felé, mintha csak rá akart volna mutatni a megannyi kíváncsian pislogó szempárra és a sok pusmogó szájra. Alfonso mindig is közkedvelt volt a társaságban, ezért a születésnapja törvényszerűen sok embert mozgatott meg, de most nem feltétlenül csak rá voltak annyian kíváncsiak. Finoman elmosolyodott, amikor Alfonso örömét fejezte ki ittléte kapcsán, és miközben az ismerős kék szemekbe bámult, azon kapta magát, hogy ő is örül. Mintha ezer éve nem találkoztak volna, ennek pedig hiába ő volt az oka, tisztelte magát annyira, hogy ne tagadja le maga előtt a nyilvánvalót. Nem véletlenül érintette úgy a szakítás, ahogy. A férfi minden értelemben nagyon közel állt hozzá, egész életében, addig a pillanatig. Mégsem öntötte szavakba az örömét; Alfonso intelligenciájára bízta, hogy kiolvassa azt a szemeiből és a mosolyából. Pontosan úgy, ahogy ő próbálta meg kiolvasni a férfi vonásaiból az egyszerre tömör és mégis feltűnően sokatmondó válasza mögött rejlő tartalmat. Teljesen más. Brisea ebben egyetlen másodpercig sem kételkedett, de majd megveszett a kérdésért: miben? Profilból figyelte Alfonso markáns vonásait, tekintete áttáncolt a határozottan szabott állkapcsán, magas arccsontján, dús haján, az ajkain, amelyeket túlságosan behatóan ismert, mintsem más férfi feleségeként bevallotta volna. Mintha... szabadabb lett volna, mint amilyennek ő ismerte. Akkor sem jött zavarta, amikor Alfonso felé fordult és a tekintetük találkozott. – Azért látom van, ami nem változik – mosolyodott el könnyedén a férfi méltán híres egyenességére célozva. Mint ahogy soha, úgy most sem kerülgette a forró kását, Brisea pedig tudta, hogy ha valamit, hát ezt a kérdést nem fogja megúszni. Ezúttal rajta volt a sor, hogy a kert felé forduljon, noha csak oldalvást, miközben csípőjével támaszkodott neki a korlátnak. – Így könnyebb volt – gördült le ajkairól tulajdonképpen az igazság. – Új időszámítás kezdődött az életemben és ezt az akadályt minél gördülékenyebben kellett vennem. – A nő ajkain halovány, kissé bánatos, némileg bocsánatkérő mosoly pihent meg, ahogy ismét Alfonso felé fordult. Szavait nem szemrehányásnak szánta; ezek a makacs tények voltak. Lényegében abban a tudatban nőtt fel, hogy egy napon majd Alfonso Deluca felesége lesz, aztán egyszeriben ott találta magát a padlón, összetört szívét takargatva, miközben az apja a feje felett már az új eljegyzést egyengette és azt várta tőle, legyen méltó a családban betöltött szerepéhez. Nem tudta volna megmondani, ki félt jobban attól, hogyan viselkedne Alfonso születésnapján, ő maga, vagy az apja. Mindenesetre sokatmondó volt, hogy Mauro Rossi nem szállt vitába vele, amikor az első ilyen alkalom reggelén azt mondta, nem érzi jól magát. – Egy idő után eljött az a pont, amikor már túl sok magyarázatra szorult volna, amikor mégis eljövök – folytatta és kortyolt egyet a pezsgőjéből. Szükségtelen volt rávilágítania, hogy sokatmondó volt az a tény is, miszerint a családja férfitagjai – kezdetben az apja, aztán a férje – sem kötelezték soha a részvételre. Amolyan kimondatlan egyezség volt ez, a békesség jegyében. – Most viszont, ahogy te fogalmaztál, felráztál minket. A saját szememmel kellett látnom, ki az, aki képes volt elcsavarni Alfonso Deluca fejét – függesztette tekintetét leplezetlen kíváncsisággal a férfi arcára. Ezúttal ő is felfedte egy kártyáját, amiről a férfi már bizonyosan tudott is, de Briseának egyetlen szava, megfogalmazása vagy épp időzítése sem volt véletlen.
“Tell me how's it feel sittin' up there?. Feeling so high but too far away to hold me. You know I'm the one who put you up there. Name in the sky, does it ever get lonely?. Thinking you could live without me”
Vigyorogva bólint a másik szavaira, és egy korty pezsgőt követően a tekintete elszalad Bria válla felett, hogy a teremben ünneplő közeget kezdje el figyelni. Lopott tekintetek százaival találta ma már szemben magát, ahogy mindenki igyekszik kielemezni, vagy csak simán megfigyelni őt, de látja rajtuk idővel a csalódottságot, hiszen nincsen itt semmiféle ámítás, vagy megfejtésre váró rejtély. Alfonso azon kevesek egyike, aki még talán ennek ellenére sem fogja a közeg ellenszenvét kivívni a népszerűsége miatt, sőt, az összes ellenérv felsorakoztatása után a közeg ugyanúgy érdeklődni fog a kapcsolata, meg az iránt, hogyan alakul Kira élete közöttük. Alfonso most tesz arról, hogy senki se unatkozzon jó ideig, a vigyor az arcán pedig arról árulkodik, ő ezt valójában élvezi. Nyilván van egy nagyobb esemény, amit palástolni próbál a tetteivel, illetve Kira biztonsága Francesco elől kizárólag itt és így volt garantálható, de ez a társaság annyira el van foglalva a nőjével, a ruhájával, a gyönyörű és fiatal arcával, meg azzal, mennyire szerelmesen nézi őt ez az olasz, hogy senki sem fogja összekötni a szálakat. Briának megadná az esélyt, hogy mégis, de róla tudja, hányadán áll az unokatestvérével. Azok a nők ugyanis a közegben, akiknek van tartása, megvetik azt a szart, amit Francesco képvisel, és teljesen joggal teszik ezt. Megenged magának egy halk nevetést, és a másiknak bőven számítania kellett a direkt kérdéseire, nem csak azért, mert ez annyira jellemző rá, hanem a mérhetetlen tisztelet miatt is, amit érez Bria iránt. Ez azt vonja maga után, hogy Alfonso nem akar sokáig ködös, kétértelmű megjegyzések között úszkálni az exével, hanem szeretné tisztázni azt, amit már hosszú évek óta illett volna. Ő azonban némán vett részt a férfiak egyezségében, és mivel Briának sem erőltették, hogy megjelenjen, Alfonso sem akarta zaklatni őt, amennyiben a nő nem volt rá kíváncsi. Most viszont az, így feljogosítja magát a kérdéseire. - Meg sem próbálnám ezt elvitatni tőled. - Teszi hozzá a másik gondolataihoz mindezt egy sokatmondó pillantással, aztán folytatja. - De jó lett volna, ha ennél sokkal hamarabb tudjuk ezt tisztázni. Hiányoztál ezekről az eseményekről, másodkézből meg biztosan nem volt annyira érdekes a sok botrány, ami ezeken megesett. - Vigyorog a másikra, nyilván gúnyt űzve némileg a közegből, de ebben most nem annyira direkt, mint a kérdéseiben, hiszen azt nem teheti meg. A tekintete megint a tömegre, meg a teremre terelődik a szavak hallatán, és van annyira bátor, hogy ne hagyja szó nélkül az elhangzottakat. - És mit gondolsz? - Nem kérdez ő ezzel semmi rosszat, csak talán pimasz, amilyen általában lenni szokott. Amíg elejtett félmondatok hangzottak el a másiktól, nem reagált rájuk, de most, hogy már konkrétan szóba került a lány, akit szeret, nem fordítja el a fejét a lényegről. Nincsen azonban benne rosszallás, és kapjon bármilyen választ Briától, el fogja fogadni, hiszen joga van hozzá, ahogy a mai estén mindenkinek. Ha már felrázott itt mindent, legalább az olaszos szitkozódást nem akarja majd elvenni a jelenlévőktől.
we'd keep all our promises, be us against the world
Egyetlen pillanatig sem kellett volna meglepődnie azon, hogy Alfonso valójában nagyon is élvezte, hogy felkavarhatta az állóvizet a közegben, mintegy csontot dobva a kutyák közé, amit kedvükre csócsálhattak, és igazából nem is volt meglepve. Halk nevetéssel rázta meg finoman a fejét, hangot nem adva a nem-annyira-rosszallásának, hiszen nem tartozott a kötelességei közé, hogy megkérdőjelezze a férfi pajzán örömeinek forrásait. Egyszerre volt kellemes és kellemetlen megállapítania, hogy Alfonso egyenessége azon dolgok közé tartozik, amelyek nem változtak meg az elmúlt hosszú évek alatt. Ez egyébként egyike volt a férfi általa leginkább becsült tulajdonságainak; abban a világban, amiben a nő élt, az ilyesmi felüdülésnek számított. Ők, a nők nem vettek részt az üzletben, a tényleges tevékenységekben, így aztán számukra annak a művészetét kellett minél alaposabban elsajátítani, hogy hogyan ne tűnjenek el a süllyesztőben úgy, hogy közben nem tesznek vagy mondanak ki semmi konkrétat. Csak így tehettek szert befolyásra: a háttérből, a halkan fülekbe suttogott szavakból, félig lesütött pillák alól villanó tekintetekből. Brisea és a hozzá hasonlók nem tehettek fel direkt kérdéseket, legfeljebb a szerencsésebbek az otthonuk falai között – még akkor sem, ha közülük nem egy nő esze sokkal élesebben vágott, mint némelyik nagyra becsült férfié. Brisea számára üdítő és megtisztelő változatosság volt, hogy Alfonso soha nem kezelte ostoba tyúkként, és ahogy a saját egyenességét nem rejtette véka alá előtte, úgy vele szemben a nő is sokkal bátrabban mert nyílt kártyákkal játszani. Az eltelt évekre tekintettel persze most már csak részben. Zöld szemei a pohár pereme felett találkoztak Alfonso kékjeivel, és elhitte a férfinek azt, amit mondott. Megengedett magának egy finom mosolyt, tekintete pedig egy pillanatra inkább a kert sötét árnyékait simította végig. Az volt az igazság, hogy soha nem tudta megfejteni, pontosan mit jelentett Alfonsonak annak idején. Brisea az utolsó pillanatig hitte, hogy a szövetségük erős és megtörhetetlen, mert barátság és tisztelet fűzte össze őket – és a nő részéről valami sokkal mélyebb is, de erről ugyanilyen mélyen hallgatott –, ennek a feltételezésnek azonban ellentmondott a jegyességük felbontása. Valóban olyan fontos lett volna a papa számára, hogy itt maradjak? Tényleg olyan szörnyű lett volna a tengerentúli terjeszkedés alatt Alfonso oldalán tudni a lányát? Alfonso megpróbált egyáltalán harcolni értünk? Megannyi megválaszolatlan kérdés, ami odaégett Brisea szívére, ám a válaszába most sem foglalta bele őket. Tekintete ismét a férfi arcára vándorolt, és Alfonso vigyora ismét nem lepte meg. – A legjobbal mégis megvártál – jegyezte meg, elővezetve a témát, amit mindketten pontosan láttak az asztalon, épp csak eddig egyikőjük sem nyúlt hozzá. Brisea tudta, hogy Alfonso arra várt, ő tegye meg az első lépést, ezért megtette. A felhangzó kérdés hallatán, ismét teljes testével Alfonso felé fordult, és miközben belekortyolt a pezsgőjébe, szemeivel figyelmesen kutatta a férfi arcát. – Egy régi barát véleményére vagy kíváncsi, vagy Brisea Rossi gratulációját akarod hallani? – kérdezte végül még akkor is, ha igazából már tudta a választ. Alfonso sosem kérte volna arra, hogy adja elő a kíváncsi fülektől távol a hivatalos jókívánságait, ellenben a másik lehetőségnek nem kevés sansza volt, a múltjukra tekintettel. Nem a sutba dobott jegyességre, persze. Ha pedig Alfonso megerősítette a sejtését, az általa elvárt nyíltsággal tartotta fenn a szemkontaktust. – Még nem tudtam eldönteni, hogy a bátorság és a vakmerőség vékony határán táncolsz, vagy már rég átestél a túloldalra – adta meg a válaszát is. – Abba ne menjünk bele, hogy milyen arcátlanul fiatal, mert ez a része legyen a ti dolgotok, viszont remélem tudod, hogy sikerült itt minden asszonyt identitási válságba kergetned ezzel – ingatta meg a fejét némi rosszallással. Ő a maga részéről el tudott viselni pár tíz sápadt arcot és panaszkodó szájat, de Alfonso is tudta, hogy a nőket nem szabad nagyon felpaprikázni. Vagy kétségbe ejteni, ez jelen esetben egyre ment. – Viszont... – kezdett bele a folytatásba, és ezen a ponton ő kereste meg a tekintetével az erkélyajtót és a mögötte hullámzó tömeget. Nem a lányt kereste a tekintetével, csupán a megfelelő szavakat kereste, mert nem volt célja számonkérő hangsúlyt megütni, pedig az őszinte véleménye igencsak közel állt ehhez. – A homlokára van írva, hogy nem közénk való – fordult vissza végül a férfihez egy halk sóhajjal, szemeinek zöldjét kérlelhetetlenül fúrva a kék íriszekbe. – Ezt nem fogja elrejteni sem az a ruha, amit választottál neki, sem az, hogy Alvize szponzorként szobrozik mellette, amikor te épp nem vagy ott. – Brisea okos volt és jó megfigyelő, a jelenlegi megfigyeléseit pedig röviden, de annál érthetőbb tömörséggel foglalta össze. Tekintete nem eresztette a férfiét, miközben újra megszólalt. – Biztosan tudod, hogy mit csinálsz, Alfonso? Kérdezhette volna azt is, hogy a lány biztosan tudta-e, de igazság szerint a legkevésbé sem érdekelte, hogy ő mit és miért csinál. Amennyiben Alfonso igennel felelt, ez a kérdés egyébként is az ő felelőssége volt, amennyiben viszont nem, úgy sokkal több miatt kellett aggódniuk, mint gondolta.
“Tell me how's it feel sittin' up there?. Feeling so high but too far away to hold me. You know I'm the one who put you up there. Name in the sky, does it ever get lonely?. Thinking you could live without me”
A közeg férfijai, ha lenne bennük annyi bátorság, hogy hozzá hasonlóan igyekezzenek felrázni az állóvizet, ráadásul egy másik földrészről bejátszva mindezt, akkor valószínűleg most hangzana el tőlük az a válasz, miszerint tudták, hogy Brisea ettől a húzástól előkerül annyi évet követően. Alfonsonak nem tiszte játszania a másikkal, hiszen tisztelte azelőtt, hogy jegyben jártak, közben különösen, aztán amikor a saját gyávasága miatt ki kellett játszani a rendszert, és ebben egy vezető volt a segítségére, ez a tisztelet megmaradt. Valószínűleg ez a titok örökre vele marad, nem azért, mert a gyávasága nem engedné szembenézni őt a nővel, hanem, mert úgy érzi, saját magától mentette meg a másikat. Ahogy a nő, akit most szeret nem illik ide, az ő nézetei sem illenek úgy a közegbe, ahogy azt sokan hiszik; igyekszik a része maradni, hiszen a kötelesség hajtja őt, sőt, többször hívja haza, mint mondjuk szeretné, de nyolc gyermek közül, rögtön másodszülöttként ő már régen nemet mondott azokra a tradíciókra, amik itt fontosnak számítanak. Lehet gyáva volt ezt elmondani, lehet esélye sem lett volna, hogy magával rántsa a másikat. Mai napig hisz benne, hogy így volt a legjobb, és senki nem lenne képes megváltoztatni erről a véleményét. Szóval nem válaszol arra, hogy megvárta a legjobbal, akkor sem, ha kiérzi a szavak használatában élő gúnyt, amit lehet Brisea viccnek szán. - Erre biztos vagyok, hogy tudod a választ. - Jegyzi meg finoman egy korty pezsgő előtt, hiszen amilyen egyenes ő, olyan egyenességet várna el mindenkitől. Tudja, hogy a közegben, ahol nevelkedtek és élnek ez ritkaság, akár a fehér holló, de a kapcsolatuk Briseával megengedte mindkettejüknek, hogy egymás között azok lehessenek. Meri remélni, hogy ez nem múlt el a távolság ellenére sem. A másik válaszában végül semmi olyasmi nincsen, amit ne tudott volna, vagy amire ne számítana a közeg tagjaitól; az első pillanattól tudta, mit jelent kívülállóval kezdeni, annak ellenére is, mennyire puha dolog lavírozni New York-ban, ahol a tradíciók kihívása elveszik az éjszakai fények közepette. Tudta, és haza merte hozni, mert olyat érez a lány iránt, amit nem fognak sem tőle, sem Kirától árgus szemek és elejtett megjegyzések elvenni. A közeg pedig, ha valaki által formálható, akkor az Alfonso lesz. - Lehet teszteltelek kicsit. - Vallja be őszintén, aztán elvigyorodik, de ezúttal nem a hullámzó tömeget vizsgálja, hanem le sem veszi a másikról a szemét. - Végtelenül értékelem az őszinteségedet. - A teszt lényege ugyanis ez volt; tudni szerette volna, hányadán állnak ennyi évet követően, hiszen az elhangzottak úgy hatnak most számára, mintha a közeg egyként sóhajtotta volna ki magából a gondolatait. Tudta, de azt is tudnia kellett, hogy Brisea elmondja-e őszintén a gondolatait, úgy, ahogyan régen is, vagy másít, mert az idő elmosta közöttük azokat a viszonyokat, amikre Alfonso emlékezett. - Maximálisan. - Mondja határozottan, annak ellenére is, hogy ma este még egy halálhír rázza majd meg a most még mulató embereket a berkeikben, és az, hogy ezt megtette Alvize segítségével csak alátámasztja a szavait Brisea irányában. Kiráért bármire képes lenne jelenleg. - Esküszöm neked egyébként, hogy nem így terveztem, és nem szándékosan ennyire fiatal. - És el is neveti magát, hiszen amikor Brisea elég idős lett hozzá, hogy jegyben járhassanak, még csak a húszas évei elején járt, Alfonso azonban átlépte már a harmincat. Most még több a korkülönbség - már felnőtt volt, amikor Kira megszületett -, de ez sem kiszámolt vagy eltervezett a részéről, egyszerűen így alakult. Ha ezért néhány nő megcsapkodja a közegből, azt elfogadná, hogy meg is érdemli.
we'd keep all our promises, be us against the world
Ha nem telt volna el több mint egy évtized és most nem úgy álltak volna szemben egymással, hogy ő egy másik férfi felesége, Alfonso pedig épp egy barátnővel borzolja a kedélyeket, Brisea megesküdött volna rá, hogy semmi nem változott. Talán még fáj is neki egy kicsit, a szíve mélyén, a nagyon vastagra edzett páncélja mögött; az összetört szívű lánynak, akit Alfonso annak idején elhagyott, egyáltalán nem esett jól a felfedezés, hogy a férfi lényegében ugyanaz az ember, mint volt, miközben minden alapjaiban változott meg. Nem körülöttük; velük. Bria azonban sokkal büszkébb teremtés volt annál, mintsem ezt bevallja. Egyenességét inkább arra tartogatta, amit Alfonso is kért tőle, ezért szépítés és mismásolás nélkül közölte vele azokat a tényeket, amelyek a kívülálló barátnőjével kapcsolatban megfordultak az ő és mások fejében. Akaratlanul is úgy vette észre, hogy Alfonso már-már elégedett a válaszával, aztán a férfi be is vallotta, hogy talán tesztelte őt. Brisea tökéletesen íveltre formázott szemöldökei a magasba kúsztak, de ajkán mosoly játszott, ahogy Alfonsot méregette. – Ezek szerint átmentem a teszten? – kérdezett vissza nyíltan, megfeledkezve a talánról, ha már a férfi "értékelte az őszinteségét". Alfonso válasza tömör volt, lényegre törő és határozott. Maximálisan. Brisea azon kapta magát, hogy akaratlanul is a férfi vonásait tanulmányozza ezt az egyszerű szót követően; nem akart kételkedni a válasz átgondoltságában, de megtette. Vagy talán csak a szíve mélyén váratlanul felébredő féltékenység-szerű érzés mondta ezt neki, miközben azt kérdezte maguktól, hogy vajon bennük miért nem volt ennyire biztos annak idején. Ironikus volt, hogy Alfonso épp ennek a ráébredésnek a pillanatát választotta ahhoz, hogy párhuzamot vonjon közéjük. Bria ismét vitába került önmagával, mert nem akarta magára venni, mégis megtette, még ha ezt jól is palástolta azzal, hogy a férfival együtt nevetett. – Hát hogyan tervezted? – kérdezett vissza látszólag játékosan és ártatlanul, leplezve a bensőjében lassan ébredező káoszt. – Ez biztos amolyan berögződés lehet nálad – tette hozzá egy hamiskás mosollyal, a szeme sarkából sandítva Alfonsora, mielőtt belekortyolt volna a pezsgőjébe. Testével ismét a kert felé fordult, majd egy kecses mozdulattal előredőlt kissé, hogy le tudjon támaszkodni a korlátra. A hajába belekapó lágy, langyos szellőt okolta azért, amiért szinte nosztalgikus hangulatba került, de ha már Alfonso nyíltságot várt tőle és tesztelte őt, Bria sem tett féket a saját nyelvére. Legalábbis nem teljesen. – Miért ő? – Olyan halkan fogalmazódott meg ajkán a kérdés, hogy ha a férfi nem állt volna mellette, talán meg sem hallotta volna. – Miben más ő, mint mi? – Mi. Brisea a királyi többes jelzőt választotta, még ha tudta is, hogy Alfonso okosabb annál, mint hogy ne értse a kérdés valódi jelentését. A nőnek kötelessége volt lepleznie önnön sebezhetőségét és nem mutathatta volna ki, hogy kísérti valami, amit a házasságával végérvényesen le kellett (volna) zárnia, ám ezúttal ő kínált tesztet Alfonso számára. Többeset. Neki kellett eldöntenie, mire és mivel válaszol, ahogy az ő kezében volt az is, hogy ez a halkan feltett kérdés a villa teraszán marad-e, vagy beleszövődik az ajtó túlsó oldalán mozgolódó tömegbe is. Kockáztatott, mert kíváncsi volt a másik lapjaira.
“Tell me how's it feel sittin' up there?. Feeling so high but too far away to hold me. You know I'm the one who put you up there. Name in the sky, does it ever get lonely?. Thinking you could live without me”
Bria kérdésére visszafogott bólintással felel, hiszen ez nem az erők és a nemek játéka volt a részéről, inkább csak a kíváncsiság hajtotta aziránt, hogy a rengeteg változás és a sok eltelt év mögött ők hogyan állnak egymással szemben. Felfrissítő a férfi számára, amiért a nő még emlékszik, milyenek voltak ők ketten, és képes is eszerint cselekedni, mert Alfonso úgy gondolja, a közeg akkor érett meg a pusztulásra, ha már Brisea Rossi is a képébe hazudik egy olyan helyzetben, ami mindenki arcába kiálltja az igazságot. Talán ezt elkerülvén kérte ki a másik véleményét, mert ha némi nyers vonal jelentkezett is a szavakban, megmaradt a nőre jellemző kecsesség és büszkeség bennük, amire időről időre még ennek a férfinek is szüksége van. Szeret kiskirályként a talpnyalók felett állva létezni, de ezt el sem tudná képzelni kettejük között; nem csak azért, mert rangban a mellette álló feljebb helyezkedik el, hanem mert ennek ellenére ők egészen másként működtek, mint a közeg párjai javarészt. - Efelől kétségem sem volt. - És valóban nem, ezért mindenféle bűntudat nélkül kortyol még egyet a pezsgőjébe, hogy az végül elfogyjon, és ő letegye a kristálypoharat a korlát vastagabb, felső részére, ahonnan biztosan tudja, nem fog leesni. Olyan érzés tör rá hirtelen, mintha ezt már megtette volna, lehet egyébként teljesen ugyanitt, mert volt időszak, hogy udvarolt a másiknak, és akkoriban Bria sok időt töltött a villában, a családja körében. Erre gondolva még jobban érti, miért maradt távol annyi éven át. - Ha őszinte akarok lenni veled, akkor a válasz az, hogy sehogy. - Mondja ismét olyan elrévedő, gondolataiba merülő, halvány mosoly keretében, ahogyan az előbb New York-ról beszélve tette. Végül a krisztálypohárról a másikra emeli a tekintetét, hogy az őszinte kékjei is alátámasszák, amit mond, és majdnem vállat von, de csak azért nem teszi, mert az ő karakteréhez egy ennyire trehány gesztus sohasem illett. Nem is azt jelentette volna, mint sokan gondolnák, ezért sem tette meg végül. - Teljesen hirtelen jött. - Ami szintén igazolhatja, mennyire szerelmes, hiszen Alfonso Deluca világéletében a megfontoltságáról, és arról volt híres, hány lépéssel jár mások, sokszor a teljes közeg előtt. De Kira jött, lesöpörte a lábáról, elcsavarta a fejét, és valószínűleg zsebre tette a maradék józanságát is, amiket ez a férfi azonban egyáltalán nem bán. Régóta várt egy arra érdemesre, csak nem gondolta, hogy így robban az életébe, ráadásul ennyi idősen. Csak annyira érinti hirtelen a másik kérdése, hogy csatlakozzon hozzá, és a korlátra könyökölve figyelje a kertet némi hallgatással kettejük között, amíg megtalálja a tökéletes szavakat, élek és hátsó jelentések nélkül. - Mindenben, Bria. - Finomabban akarta ezt közölni, mert nem tudja, mennyire lehet elégedett az életével a másik; azzal az alternatívával, amit utólag kapott, és nem azzal, ami ígérve lett neki, hiszen azt Alfonso maga vette el tőle annak idején. De az őszinteséget nem fogja semmiért eldobni kettejük közül, ha pedig megsérti a másikat, hát mindent megtesz majd annak érdekében, hogy ne nehezteljen, ezt már ismernie kell Briseának is tőle. - De ez nem tudatos döntés volt, amit évek tervezése és minden eshetőség latolgatása előzött meg. - Ingatja a fejét, hiszen így volt; nem fogja vigasztalni ez a másikat, tudja jól, mégis hozzá kell fűznie, mert a hirtelenség, ha fel nem is menti, de enyhítenie kell bármilyen rosszallást, ami a nőben esetleg felüti a fejét. - Miért kérdezed? - Ha már ilyen vizekre eveztek, ő sem fulladhat bele a hullámokba, úgyhogy visszakérdez, mert számára fontos, hogy a jó viszony mindenek ellenére megmaradjon, ha pedig súlyos kijelentéseket kell tenniük ehhez a mai este, nem fog elfutni előle.
Kezdőlap
– Igazán kitettél magadért.
