Nem érdekel mit kell megtennem azért, hogy megszerezzem a levelet, nem érdekel milyen messze kell mennem érte. Shane nem szerezhet tudomást Kevin létezéséről semmiképp. Nehezen hagytam a fiam magam mögött a hotel szobában egy dadussal, reményeim szerint ez a mentőakció nem fog sokáig tartani és akkor elvihetem az állatkertbe ahogyan azt megígértem. A harmadik próbálkozásra végre sikerül egy taxit fognom és úti célnak Shane címét adom meg. Nem is volt olyan nehéz kiderítenem, hogy lakik mint azt képzeltem. Érdekes módon New Yorkban mindenki roppant segítőkész, de természetesen ennek megvan az ára. Jókor voltam jó időben és szerencsére ráéreztem, hogy kit kell lefizetnem egy aprócska információért cserébe. Hiányzik az autóm, nem kedvelem a taxikat, de ez még mindig jobb megoldás, mint a tömegközlekedés. A metrózás gondolatától is kiráz a hideg. Hosszúnak, végtelenül hosszúnak tűnik az út, bőven van időm gondolkodni azon, hogy hogyan kerüljek közel Shane leveleihez. Mindent alaposan átgondolok, valahogyan el kell terelni a figyelmét az biztos, de hogyan? Aztán meg kell keresni azt a borítékot, ami minden gondom okozója, eltenni, összetépni, elégetni, megsemmisíteni és távozni. Egyszerű, világos, mint a nap a szívem mégis a torkomban dobog és kételkedem ebben az egész tervben. Az autó hangosan fékezve áll meg az épület előtt, átnyújtom neki a pénzt és kilépek az utcára. Szívem olyan mérhetetlen sebességgel dobog a mellkasomban, hogy meg kell állnom, mert attól félek, hogy rosszul leszek és a mentő kell elvigyen innen. Nyugalmat erőltetek magamra miközben belépek a hatalmas üvegajtón, rámosolygok a recepciós pult mögött ülő fickóra, majd a lift felé lépkedek megállíthatatlanul. Elszántam magam és ebben most senki nem lenne képes megakadályozni. Meg kell tennem Kevinért és magamért is. Semmi szükség egy olyan apára az életében, aki nem akarja őt, és nekem sem kell olyan férfi, aki nem szereti a fiamat. Hangos csengetéssel jelzi a felvonó, hogy megérkeztem. Cipőm kopogásának hangját elnyomja a mellettem elhaladó gyerekek beszélgetésének hangja. Mély levegőt veszek, megigazítom ruhám szegélyét és még mielőtt meggondolhatnám magam becsöngetek. Nem hoztam semmit, sem bort sem más italt, ez nem randi, küldetést jöttem teljesíteni. Bal kezem rámarkol táskám pántjára, míg jobb kezem mutatóujja ismét a csengőre tapad. És aztán harmadszor is. Tökéletesen elterveztem mindent, de arra nem számítottam, hogy esetleg nem lesz itthon. Mielőtt negyedszerre is rányomnék a csengőre lépéseket hallok odabentről, kattan a zár és nyílik az ajtó. - Meglepetéés! mosolygok rá a rég nem látott férfire. Hihetetlen, de még mindig ugyanolyan charme-os, mint öt évvel ezelőtt. - Bejöhetek? meg sem várom, hogy magához térjen a döbbenettől gyors lépésekkel kerülöm ki és lépek be a lakásba. Tekintetemmel azonnal a leveleit keresem, de egyelőre még nem látom őket sehol. - Erre jártam, gondoltam meglátogatlak. Zavarok? pislogok rá ártatlanul, majd lefejtem magamról a kabátot és a fogasra akasztom. Kicsit hideg van még a miniruhához, de mint mondtam küldetésem van és mindent megteszek annak érdekében, hogy sikerrel járjak. - Szóval, ez lenne a legénylakás? pillantok körbe ismét, de nem mozdulok a helyemről, csak tekintetemmel vizsgálom át a helyszínt.
- Tessék? Nem tudom, hogy van-e esély arra, hogy új szívet kapjon. Rengetegen vannak a listán előtte, egy percig se ígérgessenek semmit neki. Nem hiányzik, hogy hiába reménykedjen bárki is, aztán majd számon kérje rajtunk. Valahogy úgy közöljék azért, hogy ne akarjon rögtön meghalni – nyomatékosítom a telefonba. A rezidenseknek néha a szájukba kell adni a dolgokat, de még mindig inkább ez, mintsem aztán gáz legyen belőle. – Arról nem is beszélve, hogy nem sok esélye van még a műtéttel sem. Ha nem kap új szívet, akkor már áshatja is a saját sírját – sóhajtok és az orrnyergem kezdem el masszírozni. Ez nehéz helyzet. – De ezt se mondják neki! – teszem hozzá gyorsan, mielőtt még valamelyik hülye ezzel kezdene esetleg. Komolyan ki tudom nézni némelyikből. – Tudják mit? Inkább ne mondjanak neki semmit, csak annyit, hogy jöjjön be hozzám mondjuk… - pillantok a kezemen lévő óra dátumára. – Holnapután, négyre. Na további jó munkát, nem leszek elérhető az elkövetkezendő három órában, úgyhogy ne hívjanak – mondom, aztán ahogy kórusban mormognak egyet, le is nyomom a telefont. Egy óra múlva randim lesz, Nem várok sokat tőle tulajdonképp, sőt. A nő jól néz ki, de nem valószínű, hogy el tudnám viselni két óránál tovább magammal egy légtérben. Végül is, két óra pont elég lesz, khm. Még talán időben vagyok, de lassan öltöznöm kellene, mert nem szeretek késni. Egy férfitől ez elég nagy baki. Tucker fel-alá rohangál, nem tudom mi a jó ég baja van, épp előbb jöttem fel vele a sétából. Meg van őrülve teljesen. Éppen elindulnék a szobába, hogy magamra kapjam a farmerem, meg az ingem, mikor majdnem keresztül esem a kutyán és közben még a csengő is megszólal. - Mi a… Tucker húzz a helyedre! – parancsolok rá, aztán megigazítva a törölközőt a derekamon, elindulok az ajtó felé és anélkül, hogy kikukkolnék a kis lyukon, kinyitom, mert azt hiszem, Vin ért haza, csak éppen elhagyta a kulcsát vagy valami hasonló szépség. Amikor azonban nem éppen az öcsém látványa tárul elém, szólásra nyitom a szám, de hang egyelőre nem jön ki rajta a meglepettségtől. Automatikusan oldalra állok, hogy az illető beljebb fáradhasson, aztán végre már meg is tudok szólalni. - Raana?! Ez tényleg az. Méghozzá a kellemesebbik fajta. - Azt hiszem, úgy kerek öt éve nem láttam és nem is futottam össze vele semmilyen orvosi konferencián. Az első alkalommal jól éreztük magunkat együtt, de a következőn már nagy ívben került, amire még mindig nem értem, mi oka volt. - Öh… nem, nem zavarsz. – Azon kívül, hogy egy óra múlva már máshol kellene lennem, de ez most annyira meglepett, hogy már szinte el is felejtettem. – Erre jártál? Európából csak úgy erre szoktak járni az emberek? – nézek rá kérdőn egy félmosoly kíséretében. Tekintetemmel végigkövetem, ahogy lehámozza magáról a kabátot és még egy elismerő pillantást is vélhet felfedezni az arcomon. Elveszem tőle a kabátot és felakasztom a fogasra. Huha, ez a nő akar valamit. Nem szoktak csak így besétálni az „oroszlán barlangjába”. Még mindig nagyon magabiztosnak tűnik, de valami lapul a háttérben, úgy érzem, és most az egyszer nem sejtek jót. Kétlem, hogy egy gyorsmenetre ugrott volna be, mikor a legutóbbi találkozásunkkor is került. Azt sem tudom, miért, de furcsa ez az egész. - Honnan veszed, hogy legénylakás? Eltelt pár év azóta, hogy találkoztunk – vonok vállat, ezzel egy kis bizonytalanságot sugározva fel. Mindenesetre a mosoly az arcomról egy pillanatra sem tűnik el. Szépen lassan végigfuttatom rajta a tekintetem, majd feleszmélek, hogy egy szál törölközőben a derekamon állok előtte, ami azért egy kicsit erős indítás így x év eltelte után. - Máris jövök, csak felkapok valamit. Bár, ha szeretnéd, te is igazodhatsz hozzám – pimaszul pillantok rá, de aztán már ott sem vagyok. Egy perc alatt visszatérek egy farmerben és egy fehér pólóban, aztán a konyha felé megyek és előkapok egy bort. Pont olyat, mint amit ittunk akkor este. - Bort? – emelem meg felé az üveget és elő is halászok két poharat hozzá. - Még mindig nagyon csinos vagy. Na de ki vele, mi az igazi indok, amiért itt vagy? Örülök neked, de ne akard beadni, hogy pont erre sétáltál… Ilyen mini ruhában és magas sarkúban meg pláne ne – nevetek fel halkan, megcsóválva a fejem, és esküszöm, megfordul a fejemben, hogy mi van, ha véletlenül… na jó, ez hülyeség. Ha így lett volna, akkor azt már hamarabb közli, mint öt év, gondolom.
Valamiért most már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt a lakására jönni, ilyen hirtelen és bejelentetlenül. Végül is, lett volna más lehetőségem is arra, hogy megszerezzem azt a levelet nem? Mondjuk a munkahelyén keresni, vagy felbérelni valakit, hogy törjön be és lopja el azt a borítékot ami ennyire megkeserítette az életem az utóbbi napokban. Most azonban már nincs más választásom, csak bájosan mosolygok és próbálok úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy váratlanul megjelenek az ajtajában. Bármennyire is szeretném kizárni meztelen felsőtestének látványát a perifériámból, de nem sikerül. Tekintetem végigsiklik a kidolgozott felsőtesten és akaratom ellenére is eszembe jutnak az együtt töltött forró percek. El kell fordítanom a fejem, hogy ne vegye észre tekintetemben azt, hogy rám törtek az emlékek. Céllal vagyok itt és nem engedhetem, hogy egy meztelen férfitest kizökkentsen a terveimből. A Shane háta mögött felbukkanó kutya látványára elmosolyodom, Kevin imádná ezt a kutyát, már olyan régóta szeretne egy saját kis kedvencet, de félek nem lenne elég időnk foglalkozni egy négylábúval. Kérdése zökkent vissza a jelenbe ismét. - New Yorkban vagyok pár napot konferencián és megbeszéléseken, gondoltam, hogy meglátogatlak. Mert miért is ne, nem igaz? Mosolygok rá a férfire ártatlanul, tetszik a döbbenet az arcán, vonásaira van írva, hogy fogalma sincs mit kezdjen a hirtelen kialakult helyzettel. Ez tetszik. - Sehol egy női cipő, táska, nincs gyümölcs a gyümölcstálban, nem érzek női parfüm illatot, a konyha nem úgy néz ki, mint ami főzésre van használva. Azt hiszem nagyobb vonalakban ennyi. vázolom fel neki a megfigyeléseimet, miközben átnyújtom neki a kabátomat. - Te mondtad valamikor, hosszú évekkel ezelőtt, hogy a nem vagy a tartós kapcsolatok híve, nem? Vagy rosszul rémlik? lehet, hogy nem emlékszem pontosan erre az információra, de arra viszont igen, hogy kategorikusan kijelentette nem akar apa lenni. Van egy hírem Shane, apa vagy. Megcsóválom a fejem. - Annyit még nem ittam Shane. motyogom az orrom alatt távolodó alakját nézve. Amikor végre egyedül maradok veszek egy mély levegőt és próbálom rendszerezni a gondolataimat, minél előbb meg kell találnom azt az átkozott levelet, nincs más lehetőségem rá, csak az itt és most. Nem akarok belegondolni sem abba, hogy esetleg nem sikerülne. - Kérek. bólintok és beengedem magam a nappaliba. Kíváncsian járom körbe a szobát, tekintetemmel feltérképezem minden apró részletét, hogy hátha megakad a szemem a leveleken. Itt kell lennie valahol, nem nyelhette el a föld. Eddig még nem bontotta fel őket, mert most nem lenne ilyen jó kedve és azt hiszem borozni sem akarna velem. - Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. mosolygok rá és helyet foglalok a kanapén, mielőtt feltűnő lenne a viselkedésem. - Nincs különösebb oka, te vagy az egyetlen ismerősöm itt, gondoltam meglátogatlak, de ha ekkora gond akkor elmehetek. ha időközben felém nyújtja a bort elveszem és belekortyolok. Még ennyi év után is isteni íze van ennek az italnak. - Ugye nem gondolod, hogy kóbor numerára vágyok és azért vagyok itt? Ilyen mini ruhában és magassarkúban szoktam járni a kórházon kívül, ha megjelenésem van valahol. Mi kifogásolni való van benne? Nem áll jól ez a szín? Vagy hozzád, csak akkor jönnek fel nők, ha valamit akarnak tőled? kicsit sok kérdés ez egyszerre tudom, de el kell terelnem a gyanút magamról. Keresztbe teszem egyik lábam a másikon, kezemben a vörös itallal pillantok végig a kis asztal zűrzavarában, amikor végre megpillantok egy halom levelet valami újság alatt. Szuper már csak azt kell kitalálnom hogyan fogom megkaparintani észrevétlenül.
Esküszöm, már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy például az éjszaka közepén beállítson az egyik barátom vagy az apám az öcsémmel karöltve, a váratlan vendégek már meg sem lepnek, na de az, hogy egy legutóbb –vagyis összesen kétszer- látott európai ismerősöm megjelenik az ajtómban, arra nem voltam felkészülve. Annyira nem, hogy először szinte megszólalni sem tudok. Baszki. Ez a nő még öt év után is ugyanúgy néz ki, és ugyanolyan bomba formában van, mint akkor. - Persze, miért ne – vonok vállat. – Örülök az ilyen látogatásoknak – mondom egy pimasz mosollyal a képemen, mert majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ha már meglátogatott, ebből bizony nem csak beszélgetés lesz. Erről azért árulkodik az ő arcán is átfutó nem is tudom... elismerés vagy vágyakozás, amit a felsőtestemen való végig pillantás eredményez. - És milyen konferencia? – érdeklődöm, hiszen most nem tudok semmiféle ilyenről, ami nagyobb szabású lenne, de persze elképzelhető, hogy csak valami kisebb kurzuson van, ami elkerülte a figyelmem. Bármi előfordulhat. Bármi. És akkor itt jön a következő meglepetés, mikor elkezdi sorolni, hogy miért olyan biztos abban, hogy egyedül lakom itt. - Nahát, nem lehet, hogy pályát tévesztettél? Már nem mintha a sebészetben nem lennél jó... gondolom... de lehet, hogy nyomozóként is megállnád a helyed – mosolyodok el elismerően. – De az is lehet, hogy eldugtam mindent, mert éppen egy másik nővel lesz randim. – Uh baszki, a randi! Majdnem el is felejtettem. Vajon Raana meddig szándékozik maradni? Bár, ha jobban belegondolok, meglehetősen jobb nő, mint akivel éppen találkozni készültem, szóval én azt sem bánom, ha egy ilyen gyors-cserét hajtottunk volna végre. - Hát ez az. Hosszú évekkel ezelőtt – pillantok rá egy vállvonással. – Sosem lehet tudni, mi történt ezalatt a pár év alatt. Mennyi is? Öt-hat? – vonom fel a szemöldököm, ahogy előhalászom a bort is a sok közül. - Áh, nem hiszem, hogy ahhoz inni kellene, de ha ezt szeretnéd – kiáltok hátra a hálószobából. Hát ezt még mindig nem hiszem el, hogy itt van a lakásomban. A sztorija viszont nekem sántít és majdnem biztos vagyok benne, hogy nem azért jött, mert erre járt. De akkor mi lehet az oka? - Nem-nem, nem kell sietni sehová – mondom, ahogy visszatérek és a kitöltött bort felé nyújtom. – Csak megleptél – érintem hozzá a poharam az övéhez, majd bele is kortyolok. A kérdésáradatra egyelőre csak teli szájjal vigyorgok. - Akkor talán többször kellene erre járnod. Nincs benne semmi kivetnivaló, sőt – mondom elismeréssel a hangomban, miközben újra lopva a lábára siklik a tekintetem. – Hát... mindenféle indíttatással szoktak erre járni, az az igazság – vonok vállat. Például az is lehet, hogy Joy mindjárt megjelenik az ajtómban félrészegen és elsírja nekem bánatát, de hát ő csak egy barát, Irina mégsem hitte el a múltkor. Pedig szerintem a sztori egészen hihető és ez esetben tényleg semmi több nincs benne, mint barátság. - A kóbor numera ellen pedig nem tiltakoznék, ha mégis az lenne szíved vágya – nevetek fel halkan, ahogy a szavaival élek. Ó ugyan, dehogy lenne ellenvetésem! Tényleg jó nő, többször gondoltam arra az évek során, hogy vajon mi lehet vele, főleg az után, miután úgy került a legutóbbi találkozásunk alkalmával, amit még mindig nem értek. - És? Mi a helyzet veled? Férj, gyerek? – Hát simán el tudom képzelni. A korban már ő is benne van, ha mondhatjuk így, miért ne lehetne neki bármelyik is. Tulajdonképp ezt azért is kérdezem, mert egy kicsit szeretnék puhatolózni. Nem árt tudni, hogy van-e valaki, aki lesben áll arra, hogy kinyírjon, ha esetleg történne valami, vagy teljesen szabad a pálya?! - Meddig leszel New Yorkban? – teszem fel az újabb kérdést, amire választ szeretnék kapni. Ez az egyetlen módja, hogy kapcsolatba tudjak lépni vele, ugyanis a vezetékneve sajnos rejtélyes számomra. Elképzelhető, hogy mondta, mikor bemutatkozott évekkel ezelőtt, de én akkor éppen nem arra figyeltem, hanem inkább másra...
Nem mondhatom, hogy jellemző rám, hogy minden bejelentés nélkül bukkanjak fel férfiak lakásán. A húszas éveimben még néha előfordult, fiatalság bolondság ahogyan mondani szokták, de amióta megvan Kevin kizárom az ilyen lehetőségeket az életemből. Most mégis itt vagyok, annak a férfinak a lakásán, aki öt és fél évvel ezelőtt elcsavarta a fejem, megszédített, akinek szültem egy tökéletes kisfiút, és aki talán még most sem lenne közömbös számomra, de mindez ebben a percben nem számít. Egyetlen cél lobog a szemem előtt, mégpedig az, hogy megszerezzem a levelet, hogy aztán visszatérhessünk Londonba és folytassuk az életünket, mintha ez az egész meg sem történt volna. Legalábbis reménykedni tudok abban, hogy úgy folytatódik, majd az életem ahogyan ezelőtt az incidens előtt. Nem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg örül annak, hogy itt vagyok, vagy csak megjátssza magát. Már az is nagy dolog, hogy ennyi idő távlatából felismert, emlékszik a nevemre és kever össze valakivel a sok nőcskéi közül. Öt év bizony hosszú idő, nem hinném, hogy akkora benyomással voltam rá, mint ő rám. - Van egy New Yorki betegem, egy magánkórházban, aki májátültetésre vár. Azért jöttem, hogy találkozzak vele személyesen, megvizsgáljam és átszállítsam Londonba, ott folyamatosan meg tudom figyelni amíg sikerül neki májat találnunk. Majdnem teljesen őszinte vagyok vele, tényleg van egy New Yorki betegem aki átültetésre vár, de ő már a Queen Maryben van hosszú hetek óta, az állapota stabil és a távollétemben egy nagyon jó kollégám figyeli meg, aki azonnal jelez, ha találtunk májat a hölgynek. Egy negyvenes évei elején járó, négy gyermekét egyedül nevelő nőről beszélünk, itt senki nem akarta vállalni a műtétet, mert nincs hozzá biztosítása és elegendő pénze sem, úgyhogy én elvégzem rajta pro-bono. Ennyit igazán megtehetek. - Nyomozóként is én lennék a legjobb, akárcsak sebészként. mosolygok rá magabiztosan. Nem vagyok elszállva magammal, de tisztában vagyok a képességeimmel. - Ugyan már Shane, ennyi erőfeszítést nem tennél meg egy pár órás szexért. Ha valóban lenne barátnőd, biztos vagyok abban, hogy a numeráidat nem a közös lakásotokba hordanád. azt már inkább nem jegyzem meg, hogy mekkora szemétség lenne tőle, és milyen pofátlanság lenne átbaszni mindkét hölgyet. - Amikor engem megismertél volt valakid? Itthon hagytad szegényt és néhány óra múlva velem hemperegtél? ezt csak úgy mellékesen kérdezem meg, igazából nagy jelentősége már nincs. Érdekes módon egyáltalán nem érzem magam feszélyezve, hogy itt ülök a kanapéján, egy igen rövid és keveset takaró ruhában, miközben vidáman elcsevegünk az utolsó találkozásunkról. - Pontosan, öt és fél évvel ezelőtt találkoztunk a konferencián, azt hinné az ember, hogy emlékezetes volt a számodra. mosolygok rá huncutul. Nekem mindenképp emlékezetes, hiszen a kis kalandunknak az eredménye éppen a szállodai szobában várja, hogy visszaérjek. Akkor, nem csak a szex volt lehengerlő közöttünk, hanem érdekes módon az ágyon kívül is teljesen egy hullámhosszon voltunk. Néha elmerengek azon, hogy vajon lett volna esély a folytatásra, vagy mindenképp csak arra a néhány napra szólt a románcunk. - Nincs programod? Úgy nézel ki, mintha készülnél valahová. kérdezem immár az itallal a kezemben. Belekortyolok a borba és élvezem az ízorgiát a számban, amit az ital okoz. Azóta nem ittam ilyenfajta bort és már el is felejtettem, hogy milyen finom. Felnevetek. Hihetetlen ez a pasi, komolyan, azt hiszi, hogy egyetlen mosolyára széttenném neki a lábam? Talán azt mondom, hogy lenne rá esély, ha nem konkrétan azért a levélért jöttem volna ide, ami az előttem álló kis asztalon pihen valamilyen újság alatt. Így viszont nem engedhetem meg, hogy bármi is elvonja a figyelmem a tervemről. - Az a vonat már elment Shane, nem szexért jöttem ide. Amúgy is, kicsit többet kellene tenned az ügy érdekében, mint elővenni egy üveg bort. pillantok rá, de közben folyamatosan azon gondolkodom, hogy mivel terelhetném el a figyelmét, hogy végre megkaparintsam azt, amihez semmi köze és leléphessek innen. Vár a fiam. Kérdését hallva a bor majdnem megakad a torkomon, köhögni kezdek és az asztalra helyezem a boros poharat. - Nincs. férjem nincs, gyerekem az nagyon is van. Viszont könnyebb tagadásba temetkezni, mint válaszolni az esetlegesen felmerülő kérdéseire. - Pár napot, hétvégén már Londonban kell lennem. Miért? A pohár után nyúlok, de kezemmel sikerül felborítanom azt és a tartalma végigfolyik az asztalon, nem kímélve az újságot és a leveleket sem. Jobb híján most hirtelen ez jutott eszembe, „véletlenül” kiborítani a bort. - Jaj, ne haragudj, nagyon ügyetlen vagyok. pattanok fel ültömből és a nagy sietségben még azt sem veszem észre, hogy a ruhám szegélye felcsúszik, bepillantást engedve a fehérneműmre. - Hoznál egy konyharuhát? Mindjárt feltörlöm. azzal már nyúlok is a félig elázott papírhalom után.
Még mindig nem hiszem el, hogy itt van. New Yorkban. A lakásomon. De lassan csak-csak megbarátkozom a gondolattal, nem bánom. - Most komolyan ennyit utaztál egy betegért? – Komolyan elbűvöl ez a hozzáállás, hogy ennyire a szívén viselje valakinek a sorsát. – Azért vannak itt New Yorkban is egészen jó orvosok. Bármily hihetetlen – cukkolom kicsit egy félmosollyal az arcomon. Persze azért valamilyen szinten megértem a dolgot. Nekem is volt már olyan betegem, akivel elutaztam volna Európába, ha arról lett volna szó, hogy ott kell műteni. Viszont ez egyre ritkább, örülök, ha lyuk van a seggemen, nemhogy még ennyire a szívemen viseljem a sorsukat. A fejére nőnek egy idő után az embernek. - Oh, látom önbizalom is van rendesen – kortyolok a boromba, miközben le sem veszem róla a tekintetem. Szeretem az olyan nőket, akik két lábbal állnak a földön és nem kell órákig bókolni nekik, hogy legalább egy kicsit feltornásszuk az önbizalmukat. - Úgy látszik, nem ismersz eléggé – röhögök fel. Volt idő, amikor megtettem ezt is, de azért mostanság már ritka az ilyen. Eleve nem bonyolódom nagyon olyan kapcsolatba, ahol bármiféle elköteleződésről lenne szó. Kezdek rájönni, hogy az nem nekem való, de azért nem mondom, néha nekem is hiányzik az állandóság, hogy ne az legyen, hogy az üres lakásba érek haza. És itt most nem arra gondolok, hogy az öcsém tárt karokkal vár a saját lakásomon. – De igen, ebben igazad van. Annyi eszem azért van – hal el a nevetésem, ahogy hátra dőlök a kanapén. A kérdése viszont annyira meglep, hogy oldalra biccentett fejjel nézek rá. - Milyen kérdés ez? – tárom szét a karom jelzésértékűleg. – Ha lett volna, ha nem, akkor is az az éjszaka felejthetetlen volt. – Ezt kár tagadni. Ő is és én is tudjuk. Van a fejmben pár olyan nő és pár olyan együttlét, amit nem tudok elfelejteni és ami már csak arra vár, hogy végre távozzon az agyam leghátsó zugaiból is. Valószínűleg akkor sem mondott volna nemet, ha lett volna valakim, mert akkor egyikünk sem azzal törődött. Egyébként igen, volt. Utólag visszagondolva a nő meg is érdemelte, hogy ezt tegyem vele és nem érte meg semmiféle lelkiismeret furdalás emiatt. - Emlékezetes is volt, nem mondom. Csak már nem tudom számon tartani az éveket. Csak úgy száguldanak. – Tényleg, mintha tegnap lett volna, de közben meg már... öt és fél éve? – Az viszont egészen elképesztő, hogy te ennyire pontosan tudod, mikor volt – pillantok rá. Azt tudom, hogy a nőknek iszonyat jó emlékezőképességük van, na de, hogy így... Nem azt mondja, hogy öt-hat éve, hanem, hogy öt és fél. Érdekes. Ja, igen, a randi! Van programom. De közel sem annyira érdekes, mint te, drágám. - Csak a húgommal lett volna találkám, de épp az imént írt, hogy nem ér rá mégsem. Ilyen, nincs mit tenni. Sosem ér rá – vonok vállat, miközben hirtelen ötlettől vezérelve kamuzom ezt be neki. Azt se tudom, merre jár épp a húgom, de teljesen jó lesz most őt ideidézni. - Kezdetnek azért jó, nem? – sandítok rá felvont szemöldökkel célozva a borra. – Persze, hogy nem, tudom. Nem is szándékoztam ilyesfelé terelni a dolgot. Olyan hihetetlen? – Az lehet, de azért tudom azt is, hogy Raanában azért több tartás van, minthogy egy üveg bortól hanyatt vágja magát. Nem az a fajta nő, erre tisztán emlékszem. A konferencia alatt is meg voltam bizonyosodva róla, hogy nem fog köztünk semmi történni, mert habár tényleg nagyon jól elvoltunk egymással, nem feltétlen az vezérelt, hogy megdöntsem. Bármily hihetetlen. Jól éreztem vele magam, mondhatni sodródtam az árral. Sodródtunk. Végül úgy döntök, hogy rákérdezek arra, ami azért bolygatja a fantáziám, a reakciója azonban valahogy meglep. Majdhogynem félrenyel, ami azért nem azt bizonyítja, hogy igazat mond. - Nincs – ismétlem el, ahogy érdeklődve újra rásandítok, egyenesen a tekintetébe, mélyen belefúrva az enyémet az övébe. – Ez elég hihetetlen számomra. – Kétlem, hogy ilyen csinos nőnek nincs még, aki letérdelt volna elé, hogy feltegye a nagy kérdést. Bár az is igaz, hogy ha lenne neki, akkor nem biztos, hogy itt lenne. De még mindig nem értem, miért is van itt?! - Csak érdeklődtem. – Érdeklődtem, hogy mennyi időm van vele. – Hotelben szálltál meg? – kérdezem. – Ha hamarabb szólsz, van vendégszobám – mosolyodom el, és ezt teljesen komolyan mondtam. Szívesen láttam volna őt a vendégszobában, ha már a sajátomban nem is. – De ha még pár napig itt vagy, akkor tényleg szívesen felajánlom, ha élnél a lehetőség... – befejezni már nem tudom a mondatot, ugyanis a borospohár tartalma az asztalra ömlik, én pedig fel is pattannék, ha a tekintetem nem akadna meg félúton a kivillanó combfixén, ami a kelleténél jobban vonzza azt. Aztán leszállok a földre végül és felállok, hogy elmenjek a rongyért. - Kár érte, de van még egy üveggel, még az a szerencse. – Bár nem tudom, meddig szándékozik maradni, azért én elbeszélgetnék vele még kicsit, ha ő is benne van. Letörlöm a vörösbort az asztalról és annak széléről, majd a Raana kezében lévő papírhalomért nyúlok, hogy elrakhassam azt onnan, mielőtt még összekeni itt magát. - Add csak, mert már folyik iiiis – mondom elnyújtva, ahogy látom, hogy egy pár csepp megindul a ruhája irányába, meg sem állva addig, mígnem találkozik az anyaggal. – A borért is kár, de azért a ruháért még inkább – húzom el a szám, mert tudom, a vörösbort elég nehéz kiszedni, hacsak... - Ha gyorsan lekapod és rakunk rá sót, akkor még menthető – jár a tekintetem az arca és a ruhán lévő foltok között. Hihetetlen, milyen praktikák ragadtak rám innen-onnan.
- Vannak egészen jó sebészek itt is, azt nem vitatom, csakhogy senki nem vállalta ingyen. A nő biztosítás nem fedezi, a pénze még úgy sem. Egyedülálló nő, négy gyerekkel. nem szándékozom több információt kiadni az esetről, és ezt sem azért mondtam, hogy esetleg magam fényezzem vele, egyszerűen csak ez az igazság. Nem fordul elő sokszor, hogy jótékonykodom, de néha megengedhetek magamnak ennyit azt hiszem. Amióta én magam is anya vagyok, elég gyakran előfordul, hogy meglágyul a szívem a gyerekeit egyedül nevelő nők láttán. Senki nem érdemelné meg, hogy teljesen egyedül nézzen szembe az anyaság megannyi nehézségével. Csodálatos dolog az anyaság, de aki azt mondja, hogy könnyű az hatalmasat hazudik. Összeráncolom a szemöldököm, látszólag nagyon jól szórakozik rajtam, és ez egy kicsit bosszant, de annyira azért nem, hogy szót is emeljek érte. - Valóban nem ismerlek eléggé. zárom le végül a témát ennyivel. Nem is tudom, hogy miért kérdeztem rá arra, hogy mi volt az életében öt és fél évvel ezelőtt, hiszen igazából nem is lényeges. Ami történt megtörtént, az eseményeket már nem lehet megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni. Felejthetetlenebb volt, mint azt gondolnád. Nem mondom ki hangosan a szavakat, mert még mindig azt vallom, hogy nem szerezhet tudomást Kevin létezéséről és minél több időt töltök vele, egyre biztosabb vagyok abban, hogy Shane nem apatípus. Nem az a fajta, akit apának szeretnék a fiam mellett. Persze, több oldala is van a dolognak, hiszen joga lenne tudni, hogy annak az éjszakának eredménye is született, ahogy a fiamnak is minden joga meglenne arra, hogy megismerje az apját, de ebben a kérdésben én döntök és határozottan elutasítom, hogy ők ketten találkozzanak. - Jó a memóriám. Van, amit nem lehet elfelejteni. mosolygok rá pimaszul, hogy az esetleges gyanút teljesen eltereljem magamról. Nagyon nehéz úgy csevegni vele, hogy minden mondatomra figyelnem kell nehogy elszóljam magam véletlenül. Bevallom, kellemetlenül érzem magam, hogy hazudnom kell neki, de hát van-e más választásom? - Neked van húgod? pillantok rá érdeklődve, majd belekortyolok a borba. Nem is emlékszem, hogy egyáltalán szóba került volna a család a legutóbbi találkozásunkkor. Elképzelem a sosem látott lányt, de minden bizonnyal gyönyörű lehet, ha egy kicsit is hasonlít a bátyjára. Még ennyi idő távlatából is felkeltené az érdeklődésem és a figyelmem a sármjával és a mosolyával, ami most lehengerlő. - Nem tudom mit gondoljak rólad Shane, őszintén. Kétlem, hogy nemet mondanál, ha arra kérnélek tépd le a ruhámat. nevetek fel a mondatom végén. Ha nem lennék ebben a szituációban, és jelenleg nem izgatná jobban a fantáziámat anyám levele, akkor talán lenne arra esély, hogy felelevenítsük azt az éjszakát. Független vagyok, nekem is kijár a pillanatnyi boldogság. Nem vagyok olyan nő, aki egyetlen mosoly miatt szétteszi a lábát, de valljuk be, az önmegtartóztatásnak is van határa és szégyen vagy nem, néha nálam is beindulnak a hormonok, amiknek nem lehet parancsolni. Mégiscsak nőből és emberből vagyok én is. Állom a tekintetét, egyetlen pillanatra sem fordítom el a fejem, habár a szívem olyan sebességgel ver a mellkasomban, hogy félek bármikor kiugrik, egyenesen az asztalra. - Nincs időm randizni. Mi ebben a meglepő? vonom fel vállamat és érdeklődve nézek végig rajta. Valószínűleg akkor sem lennék férjnél, ha Kevin nem lenne, hiszen karrierista nő vagyok, orvos, nagyon sok munkával, nincs arra időm, hogy ismeretségeket kössek és kitaláljam vajon ki az a férfi, aki igazán hozzám való. - Igen, itt vagyok egy Manhattani hotelben. Igazán kedves tőled, köszönöm, de már előre kifizettem a szobát, és egészen kényelmes, napközben amúgy sem vagyok sokat a szobában, aludni meg tökéletes. Talán legközelebb. legközelebb sem, ha velem van a fiam, de ezen majd ráérünk akkor aggódni, ha eljön az ideje. Ha egyáltalán eljön valaha. Jobb ötlet híján, eljátszom az ügyetlen és olyan elegánsan borítom fel a bort, hogy annál jobban nem is lehetne csinálni. Észre sem veszem, hogy a ruhám felcsúszik és bepillantást enged a fehérneműmre, csak akkor észlelem a dolgot, amikor elkap Shane legelésző tekintetét a combomon. Ha pirulós lennék, eddig biztosan vörös foltok jelentek volna meg arcom mindkét oldalán, de így csak lesütöm a tekintetem és nem nézek rá. - Tényleg nagyon sajnálom, nem szoktam ennyire balfasz lenni. Ne haragudj. harapok rá alsó ajkamra miközben Ő letörli az asztalra folyt italt. - Oh, a francba! tartom távolabb magamtól a szétázott papírokat és szabad kezem a csöpögő lapok alá tartom, hogy ne legyen boros minden. - Hagyd csak, bedobom a kukába. pillantok az egyik sarokban álló fekete kosár irányába és minden hezitálás nélkül sétálok oda, hogy bedobjam az ázott dolgokat. Megkönnyebbülök. Azt hiszem feladat teljesítve, de teljesen nyugodt talán soha életemben nem lehetek már. Sóhajtva nézek végig a ruhámon és a makacs borfolton. Ez volt a kedvencem. - Sót? nocsak, erről a praktikáról még soha nem hallottam. - Adnál egy inget? Mégsem üldögélhetek melletted egy szál semmiben. egyezem bele végül a dologba. Egy próbát megér, hátha sikerül megmenteni a ruhát. - Várj csak, ez nem jó ötlet, nem lesz miben hazamennem. Hol van a mosdó? érdeklődöm. -megpróbálom kiszedni így belőle.
- Nocsak, egy jótét lélekkel van dolgunk – mosolyodom el elismerően. Nekem is volt már pár pro bono műtétem, szerintem kell az ember lelkének ez néha hogy tudja, nem csak azért dolgozik, mert ez a kötelessége és mert ezért kapja a fizetését. Persze nem teszek ekkora erőfeszítést egy szexért, igaza van, de az a kérdés, hogy kicsit úgy hat, mint aki számon akar kérni, nem annyira tetszik. Nem csinálhat úgy, mintha bármi más lett volna, ha tudatában áll annak, hogy vár-e itthon valaki. Egyrészt eléggé ittas állapotban voltunk, másrészt pedig nem kicsit rá is voltunk kattanva a másikra, szóval akkor és ott eszébe sem jutott ezt megkérdezni. A megjegyzésére szélesen elmosolyodom, miközben a borba kortyolok, hogy aztán onnan lessek fel rá. Hát igen, tényleg nem nagyon lehet elfelejteni és ami engem illet, nagyon szívesen fel is eleveníteném azt az estét, de nem akarok ennyire a dolgok elébe menni. - Van, sőt mondok jobbat, van egy öcsém is. Nem vagyunk egy kis család, bár a húgom nem látom túl gyakran, LA-ben tölti a legtöbb idejét, ellentétben az öcsémmel, aki mostanában nálam teng-leng – mesélem neki. Vin pár napja állított be az apám oldalán, miszerint nekik elég volt belőle. Kösz fater, tudtam, hogy rád lehet számítani. - Hát, ha kérnéd, az már egészen más tészta – pillantok a szemébe próbálva kiolvasni belőle ezt-azt. Tényleg rejtély még mindig számomra, miért is van itt, de nyilvánvalóan nem azért, hogy azt mondja, tépjem le a ruháit. Az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. - Hát ezzel valahogy én is így vagyok. A randik egyébként is túl sok energiabefektetés igényelnek, az a nagy helyzet. – Hacsak nem éri meg a befektetés, de sajnos az a nagy helyzet és tapasztalat, hogy sok esetben hiába is készülne egy pasi annyit, mind hiába. Mert egyébként bármily meglepő, a férfiak vannak beállítva nagyon sokszor önteltnek, bunkónak, de vannak olyan nők, akiktől az ember fia is leszédül a székről. És ez ugyebár már csak akkor fog kiderülni, ha megszervezted a randit. Addig tulajdonképp zsákbamacska. – Na de azért csak van valaki a kollégák közül vagy a rezidensek közül, aki csapja a szelet. Néha azért élni kell vele – mosolyodom el. Ha betenné a Presbiterbe a lábát, ott valószínűleg azért össze tudna akadni olyan nőnemű egyedekkel, akik ott dolgoznak, akikkel már volt dolgom vagy egyszer vagy többször. De ilyen ez. Nyilván ő is tisztában van vele, hogy a kórházakban mi folyik az ügyeleti szobában nagyon sokszor, főleg éjszakai ügyelet alatt. A válaszára, miszerint szívesen felajánlottam volna neki a vendégszobát, majdnem hozzáteszem, hogy ugyan, nem alvásra szántam volna, dehát ezt azért most mégsem. Nem akarok sok lenni neki, mert azért tudok én az is lenni a nők szemében. - Hát rendben, te tudod. Azért itt mégis barátságosabb, mint egy szállodában – kacsintok rá egy félmosollyal az arcomon. Aztán le is hervad onnan, mikor látom szétterülni a vörösbort az asztal felszínén. Le is törlöm onnan gyorsan, fél szemmel elpásztázgatva Raana combján. - Ugyan, előfordul a balfaszság néha még velem is – ugratom egy mosollyal, majd mikor elindul a papírokkal a konyha felé, utánaszólok. - Várj, azt sem tudom, mik azok! Tedd csak a pultra, majd megnézem később – mondom neki, ugyanis azt a levélkupacot úgy két napja dobhattam le, mikor hazaestem. Meg sem néztem őket. - Jaj már, Raana! Majd adok egy túlméretezett pólót. A víz nem fogja kiszedni belőle, és amúgy is, ez csak só. Rászórjuk, az magába szívja egy fél óra alatt és lesöpröd róla. Rosszabbul jársz, ha most teljesen bevizezed. Azt nem állítom, hogy olyan lesz, mint újkorában, de esélyesebben kiszedi, mint a víz – javaslom neki, mert volt már alkalmam pár jóféle ingemből kiszedni a vörösbort. Nem egyszer borult már, szóval ezt a praktikát még anyámtól tanultam. - De nekem végül is mindegy, ahogy jónak látod – mondom neki, mert nem akarok én senkire semmit ráerőltetni. Isten őrizz. Minden esetre szívesen adok neki egy inget vagy egy pólót, amiben flangálhat itt, de nem bánnám azt sem, ha ahogy említette: - Az egy szál semmit sem utasítom el, persze – mosolyodom el magamhoz híven, majd minden esetre, annak ellenére, ahogy dönt, eltűnök egy percre a hálóban, hogy hozzak neki egy hosszabb inget. A kanapé háttámlájára ejtem, majd a poharát felnyalábolva a pultnál újra töltöm neki. - Mindenesetre vedd le hamar vagy így vagy úgy, mert ott fog maradni a folt – mondom neki, ahogy visszasétálok hozzá kezemben a pohárral és megállok előtte. – Majd nem leskelődöm.
- Néha emlékeztetnünk kell magunkat, hogy miért lettünk orvosok. mosolygok rá a férfira. Nem az elismerő szavak vagy tekintetek miatt csinálom azt amit, hanem a nőnek tényleg szüksége van a segítségre, a gyerekeinek pedig rá, nekem, mint orvosnak mindent meg kell tennem ahhoz, hogy megmentsem az életét. Persze, bármennyire is szeretném minden beteget nem kezelhetek, műthetek ingyen, mert akkor én is és Kevin is éhen halunk, de évente egy eset belefér. - Szerencsés vagy, hogy vannak testvéreid, én egyke vagyok. mindig szerettem volna, ha lenne testvérem, de sajnos apa a születésem után elköttette magát, mert a család helyett a karrierre akart koncentrálni. Így maradtam én, legnagyobb csalódására lány. Mindig próbált elfogadni, támogatni, de azért érezhető volt, hogy bizony sokkal jobban örülne, ha kuki lenne a lábaim között. Én pedig egész életemben próbáltam megfelelni neki, hogy legalább egyszer büszkén nézhessen rám, ezért is annyira fontos, hogy Kevint távol tartsam attól az embertől, aki nem szeretné igazán. Nekem is volt egy mindig támogató anyám, de azért hiányzott az apa jelenléte az életemből. A két rossz közül a kevésbé rosszat próbálom a fiamnak nyújtani. Talán nem helyes, hogy úgy védem az igazságtól, hogy közben hazudok neki, de nem akarom, hogy összetörjék a szívét. Megjegyzésére inkább nem mondok semmit, de állom tekintetét és még egy halvány mosollyal is megjutalmazom. Már régen is tetszett, hogy ennyire pimasz és bátran kimondja amit gondol. Nem véletlen, hogy évekkel ezelőtt is képes volt levenni a lábamról, és talán képes lenne most is rá. Én nem haragszom, vagy gyűlölöm őt, sőt, kedvelem, egyszerűen csak nem akarom, hogy fiam sérüljön, hogy ő húzza a rövidebbet. - Nem bonyolódom szerelmi viszonyba a munkahelyemen, a rezidensek pedig tanulni vannak a kórházban nem szexelni. Lehet, hogy most azt gondolja, hogy egy prűd picsa vagyok, pedig nem, csak egyszerűen szeretem külön választani a magánéletet a munkával. Most őszintén, kinek tesz az jót, ha futó kalandba keveredik a főnökével vagy kollégájával. - Természetesen néha én is elengedem magam, ismerkedek, kapcsolatom is volt, egy rövid ideig, de nem kollégával és nem a kórház falain belül. fogalmam sincs, hogy miért érzem szükségesnek, hogy magyarázkodjak neki, elvégre semmi közünk egymás szerelmi vagy éppen szexuális kapcsolatához. - Köszi, de tényleg jó helyen vagyok a szállodában. zárom le ennyivel a témát, nem kétlem, hogy élvezné a társaságom, de ez most elmarad. - Egyébként is most mondtad, hogy itt lakik az öcséd, vele kellene osztoznom a szobán? nevetek fel jókedvűen. A következő pillanatban viszont már a vörösboros pohár hangosan koppan az asztalon és a tartalma szétfolyik a fa bútorlapon, átitatva a leveleit és az újságokat. Elfolytok egy elégedett mosolyt magamban, miközben magamhoz ragadom az ázott papírokat. Nem kerüli el a figyelmem, hogy tekintetét a combomon legelteti, de ez most még kapóra is jön nekem, mert így legalább esélyem van arra, hogy eltüntessem a bizonyítékot. Bocsánatkérések közepette indulok a konyhába, hogy a szemetesbe dobjam a leveleket. - Csak néhány szórólap, újság és számlák. A számlákat a pulton hagyom. kiabálok vissza a konyhából. A levelet az újságpapír és szórólapok között rejtem, úgy dobom a szemetesbe, minden mást kérésének eleget téve a pulton hagyom. Egyszerre hatalmas kő esik le a szívemről, sikerült megakadályoznom, hogy megkaparintsa anyám vallomását és soha nem kell megtudnia, hogy van egy fia. A bűntudat apró érzése azért végigsöpör rajtam, hiszen tudom, hogy mindkettejüknek joga lenne az igazsághoz, de arra én még nem vagyok felkészülve. - Jó, nem bánom. Próbáljuk ki a sót, végül is ez a kedvenc ruhám, nem szeretném egy buta baleset miatt kidobni. egyezek bele végül a gyors ruhacserébe. Fél órám még van arra, hogy megpróbáljam megmenteni a ruhát, de aztán mennem kell, mert Kevinnek megígértem, hogy elviszem az állatkertbe. Szeretem állni a szavam. - Ne nézz ide. veszem magamhoz az inget, elfordulok és gyors mozdulatokkal veszem le magamról a foltos ruhámat, hogy ugyanolyan gyorsan magamra vegyem az inget és összegomboljam magamon. Mosolyogva fordulok meg ismét. - Akkor szórsz a ruhámra egy kis sót? nyújtom át neki a rózsaszín anyagot. Hajamat a fülem mögé túrom és törökülésben foglalok helyet a kanapéján, kezemben a borral, amit nem szándékozok ismét kiborítani. - Remélem nem szoktatod hozzá a szemed, hogy itt üldögélek az ingedben a kanapédon bort kortyolgatva. Mellesleg nagyon finom illata van az ingnek, eszembe juttatja a múltunkat. széles mosollyal az arcomon nézek bele gyönyörű, sötét szemeibe. - Azt hittem, hogy ennyi idő után elfelejtettél már. mondom neki őszintén. - Egy darabig reménykedtem, hogy talán megkeresel, de aztán hamar rádöbbentem, hogy minden bizonnyal csak szex volt és semmi több.
- Néha a hátam közepére sem kívánom őket, de ha nem lennének, akkor hiányoznának – vonok vállat, hisz ez egy örök igazság. Igen, nem szeretem, mikor az öcsém fáraszt a hülyeségeivel és olyan dolgokat művel, amitől égnek áll a hajam, de mégis, tíz évvel fiatalabb és habár elég bénán hangzik, de mondhatjuk, fiatalon tart. A húgom pedig mindig a lehető legjobb időpontokban talál meg, hogy olvassam el az új kéziratot, de meg kell tennem, hisz mire másra való egy báty? Szóval ja, nem mindig áldás, de nem lenne jó, ha egyke lennék. – Én mondjuk sosem tudtam elképzelni az életem tesók nélkül. – Ha így jobban belegondolok. Meggyőződésem, hogy lehetetlen egy munkahelyen megmaradni úgy, hogy legalább egyszer –de ezzel még keveset is mondok- nem bonyolódnál olyan helyzetbe a kollégákkal, amibe alapjáraton nem kellene. De miért is nem? Senkinek nem ártunk azzal, nemde? - Ugyan Raana. Ne magyarázd be nekem, hogy rezidens korodban csakis az keltett ki reggel az ágyból, hogy tanulhass. Csak volt ott egy doki, aki beindította a fantáziád – mosolyodom el pimaszul. Nehogy már be akarja magyarázni nekem, hogy csakis a tanulás hajtotta… szerintem ilyen ember nem is létezik a bolygón. - Szerinted nem jó ötlet kollégával kezdeni? – kérdezem, hisz érdekel az álláspontja. Egy bizonyos pontig szerintem egészséges tud lenni, persze csak akkor tud működni, ha a páros egyik tagja sem lesi a másik minden lépését, mert különben halálra van ítélve a dolog, de ez nem csak azokra a kapcsolatokra érvényes, amik kollegialitásból alakulnak ki. - Rendben – emelem fel a kezeim. – Ahogy jónak látod, nem erősködöm – mosolyodom el, majd halkan felröhögök a kérdésén. Ja igen, el is felejtettem, hogy a vendégszoba Viné jelen helyzetben. – Áh, ha már osztozkodásról van szó, akkor velem jobban jársz – pillantok rá kíváncsian. Nem vagyok hülye, érzem, hogy nem annyira veszi a kanyarokat, mint anno, öt-hat évvel ezelőtt. Ezzel együtt ki is zárom a lehetőséget, miszerint tényleg azért jött volna a lakásomra, hogy a karjaimba dőljön. De akkor mi a francért juthattam hirtelen az eszébe? A gondolatmenetet a pohár koppanása szakítja meg, mire fel is pattanok, hogy letöröljem az asztalt. - Oké, az jó lesz – szólok oda neki a konyhába. A szórólapok úgysem kellenek, eleve ki szoktam dobni őket, nem tudom, most csak összefoghattam a többivel. - Helyes döntés – mondom, majd máris lehajtom a fejem és a jobb kezemmel eltakarom a szemem. – Eszemben sincs. Sosem láttam még nőt fehérneműben, nem most akarom elkezdeni – szúrok oda ironikusan széles mosollyal az arcomon. Nem tudom, mit szégyenlősködik, láttam már ruha nélkül is, de tiszteletben tartom a kérését és nem leskelődöm. Majd később megnézem magamnak legálisan is. Hah! - Add csak – veszem el tőle, majd elismerősen bólintok, ahogy végigmérem az ingben. – Na de hogy még az én ingem is jól áll – mosolyodom el, majd el is viharzom a konyháig, hogy aztán a pultra terítve egy jó nagy adag sót szórjak a foltra. Mire visszaérek, nem kerüli el a figyelmem, ahogy a kanapén ücsörög és habár leülök vele szemben, csak a lábaira tudok figyelni, meg a kivillanó dekoltázsról. - Sajnos nem tudom megszokni, London nem a szomszédban van – emelkedik meg a szemöldököm. – Ha gyakrabban járnál erre, akkor meg tudnám szokni – vonok vállat. A következő megjegyzése viszont meglep kicsit és ez valószínűleg ki is ül az arcomra. - Nem én tűntem el a szobából másnap reggelre szőrén-szálán és nem én kerültem a másik társaságát a következő konferencián, amin összefutottunk. Én kérdezhetném inkább, hogy ezt mire kellett volna vélnem? – pillantok fel rá érdeklődve. Nem egyszer jutott az eszembe, hogy vajon mit baszhattam el, hogy reggelre nyoma sem volt? Mivel a vezetéknevét nem tudtam és basszus… még mindig nem tudom, így elég nehéz lett volna megtalálnom. Valljuk be, nem is annyira próbálkoztam, de azért beletelt egy kis időbe, mire elhalványult az emlékeimben. – Szerintem egyikünk sem kérheti számon a másikat, volt egy jó éjszakánk. – És habár megismételném bármikor és Raana egyébként is olyan személyiség, akivel jól kijöttünk azalatt a pár nap alatt, amit együtt töltöttünk, de én nem gondolkodtam akkor kapcsolatban. – Neked ott van életed, nekem pedig itt. – Ez a tényállás.
Halvány mosollyal az arcomon fogadom szavait, nekem nincs testvérem, de el tudom képzelni, hogy milyen lehet folytonos civakodásban felnőni, úgy, hogy tudod, bármi is történjen a másikra örökké számíthatsz bármi is történjen. Szerintem ez nagyon jó dolog és bánom, hogy nekem nincs testvérem akire támaszkodhatom bármi is történjen az életemben. Persze, ott van az anyám, de azért valljuk be, akármilyen szoros is a kapcsolatunk azért mégsem olyan, mintha a testvérem lenne, vele nem beszélhetek meg szabadon mindent, mégiscsak ő hozott a világra és jobb is, ha mindenről nem tud. Megcsóválom a fejem kérdését hallva. - Nem, ezt nem mondom. Természetesen nekem is volt kalandom főorvossal és rezidensekkel is, nem azt mondom. Csak arra akarok kilyukadni, hogy talán nem az kellene legyen az elsődleges cél, hogy egymásnak essünk a pihenőben. Jó móka persze, de ugyanakkor feszültségeket is szül kollégák között. felsóhajtok - Ne mondd, hogy nem néznek rád ferde szemmel a kolleginák, vagy nővérek egy-egy szex után. Nem mindenki tudja lazán kezelni a szexuális életét, minek bonyolítani akkor a dolgokat? próbálom kifejteni neki a véleményem bővebben. Persze, nem vagyok szent életű, voltak kalandjaim és valószínűleg lesznek is, de nem emiatt kelek fel reggel vagy nyomok le negyvennyolc órát folyamatban. Leginkább bennem is akkor változott meg ez a dolog, amikor megszületett a fiam, aki szintén egy ilyen felelőtlen és szabad éjszaka eredménye, de erről ugye nem beszélhetek neki. - Kollégával kezdeni hosszú távon nem feltétlenül rossz, viszont az nem biztos, hogy jót tesz a környezetnek vagy a kapcsolatoknak, ha a fél kórházzal együtt van az ember. De persze ez az én véleményem, mindenki másképp csinálja, és ez engem nem zavar, amennyiben a munka mellé is száz százalékosan állnak. Fapicsának gondolsz igaz? nevetek fel. Megvan rá minden esély, hogy prűd, ostoba libának gondoljon és meg is teheti, de azért egy nagyon picit bántana a dolog, ha valóban ilyen véleménnyel lenne rólam. Szeretek szórakozni, nem vagyok szemérmes, egyszerűen csak anyaként vannak dolgok amiket másképp gondolok. Még mindig ugyanaz a lány vagyok, mint akkor, csak kicsit komolyabb verzióban. - Szívesen osztozkodnék veled az ágyadon Shane, talán legközelebb. mosolygok rá huncutul, nehogy azt higgye, hogy már nincs humorérzékem vagy már nem tartom őt vonzónak, mert erről szó sincs, sőt, ha nem lenne Kevin gondolkodás nélkül maradnék éjszakára, így viszont nem tehetem meg, a fiam az első, minden körülmények között, bármennyire is vágynék most a férfi társaságára. Kissé megnyugodva, de nem teljesen lenyugodva tüntetem el anyám levelét, gondosan összehajtogatva a szétázott újságpapírral. Sikerült véghezvinnem a tervem és egyelőre nem kell attól aggódnom, hogy Shane tudomást szerez a kis kalandunk végeredményéről. - Hahaha... imitálok gúnyos nevetést miközben megszabadulok az összefoltozott ruhámtól és magamra öltöm Shane ingét. Beleszagolok az anyagba, aminek ugyanolyan illata van most is, mint hat évvel ezelőtt, ez pedig mosolygásra késztet. Mosolyogva kortyolok bele a borba és amennyire a helyzet engedi kényelembe helyezem magam a kanapéján, megpróbálva úgy ülni, hogy itt-ott ne villanjon ki a fehérneműm, többet mutatva magából, mint amennyit feltétlenül szeretnék. Fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen miért emlegetem fel a múltat, az illatától egyszerűen eszembe jutnak a történések. Ha egy pillanatra lehunyom a szemem érzem csókjait a bőrömön, ajkának ízét és hallom visszhangozni fülemben a nevetését. - Talán még jönni fogok. kacsintok rá játékosan, habár ennek nem nagy a valószínűsége, engem oda köt a munkám, az életem, és Kevinnek is az angol főváros az otthona, nem rángathatom csak úgy ide, nem lehetek önző. Ha már sikeresen szóba került mindaz ami történt tartozom neki annyival, hogy ha nem is teljes igazságot mondom el neki, de legalább nem hazudok a kelleténél nagyobbat. - Azért mentem el másnap hajnalban, mert attól féltem, hogy más szemmel fogsz nézni rám. Tudod, olyan tekintettel amiben már nincs érdeklődés, mert megkaptad amit akartál, nem akartam, hogy neked keljen másnap reggel elküldeni. Sajnálom, egyszerűen túlságosan megkedveltelek, nem viseltem volna el, ha megváltozol. ettől a hirtelen őszinteségi rohamtól, egészen megszomjaztam, kiiszom a pohár tartalmát és előre hajolok, hogy újra töltsem azt. Ennyit arról, hogy felelősségteljesen fogok viselkedni. - A konferencián másodszor pedig azért kerültelek, mert...volt valakim és tudtam, hogyha ismét a közelembe kerülsz nem tudok neked nemet mondani. kortyolok ismét a vörös italból. Fél igazság, tényleg volt valakim, egy aprócska ember, hatalmas szemekkel, mosolygós arccal aki alig várta, hogy az anyukája haza érkezzen. - Nem akartalak számon kérni, ne haragudj, csak eszembe jutottak a dolgok és rákérdeztem. Ahogy mondod, neked itt van életed...nekem ott. sóhajtva húzom le a pohár tartalmát ismét. Féloldalas mosolyra húzódik a szám. - Talán jó lenne indulnom végre. nézek bele szemeibe, mintha csak arra várnék, hogy ebben megakadályozzon. - Szerinted használható a ruha?
Elnevetem magam azon, ahogy monológba kezd a kollégák illetve rezidensek közötti viszonyokról. - Senki nem mondta, hogy ez az elsődleges cél. Ahogy azt sem, hogy nincs pár olyan nő a Presbiterben, aki nem néz rám ferde szemmel. Csak engem nem érdekel. Kurvára nem. Általában azok néznek rám így, akik mindenáron kapcsolatot akartak volna nyitni, pedig én egy rohadt szóval sem mondom soha, hogy nekem ilyen indíttatásaim lennének. Arról már igazán nem tehetek, hogy nem fogják fel ép ésszel. – Nem arról van szó, hogy lealacsonyítanám a nőket, de jól tudják, hogy nem az a típus vagyok, aki leragad egy nő mellett, mégis szétnyitják a lábukat. Utána meg sírnak. Hát miért nem lehet megérteni, hogy ha csak szex van, akkor csak szex van és kész. Irina érdekes mód képes ezt felfogni. A következő „adag" dumát már úgy hallgatom végig, hogy a jobb kezem a szám elé kapom és a mutatóujjammal igyekszem kotrollálni a mosolyom kiszélesedését. - Persze-persze, semmiképp nem mehet a munka rovására – mondom széles vigyorral. A kérdésére pedig el is nevetem magam. – Nem... dehogyis. Tiszteletben tartom a véleményed. – Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen, ami azt illeti. Évekkel ezelőtt olyan lazán kezelte a dolgokat, ami még nekem is furcsa volt egy kicsit. Valami szerintem történt a háttérben, de ne legyen igazam. - Legközelebb, legközelebb – forgatom meg a szemem. – Ki tudja, találkozunk-e még valaha – vonom meg a vállam. Így is azt hittem, hogy nem látom már többször, szóval persze sosem lehet tudni. Az apró baleset után, míg leveszi a ruhát, elfordulok tényleg. Azt nem mondom, hogy nem bolygatja a fantáziám, de nem akarok tapló lenni. - Ha így lenne, én szívesen látlak – mondom, miközben újra lopva végig pillantok a lábain. Nem tudom, miért nem mozdulok még, szerintem ha kicsit vonakodva is, de vevő lenne egy kis szórakozásra. Talán attól tartok, hogy újra az lenne, mint évekkel ezelőtt. Nem kattogtam nőn annyit évek óta, mint akkor Raanán, hogy miért lépett le reggelre. Azóta nem alszom nővel, csak ha véletlenül elalszom. Meg ha véletlenül rövidebb kapcsolatba bonyolodnék, esetleg... A következő megjegyzése viszont teljesen megakaszt a gondolatmenetben. És ha már itt tartunk, meg is jegyzem, hogy nem annyira esett jól, hogy lelépett, majd a következő találkozásunkkor pedig került. - Mi? – állok a dolgok előtt értetlenül. – Jól éreztem magam veled, Raana, de szexnél több nem igazán történhetett volna köztünk, mert téged Londonhoz, engem pedig New Yorkhoz kötött a munka. – És azért egy próbáért bármelyiküknek feladni az élete egyik mozgatórugóját, elég merész döntés. Sajnos én nem az a fajta ember vagyok egyébként sem, aki egykönnyen elköteleződik. Nem kérdezek rá, de belegondolni sem nagyon akarok, hogy vajon... ő akkor belém szeretett? - Ez érthető. De attól nem kellett volna minden szó nélkül elmenni mellettem. Ha közölted volna az elején, márpedig közölhetted volna, mert úgy ismerlek, hogy nálad nagyon nincs tabutéma, akkor nem is próbálkoztam volna. Talán nekem is volt valakim... – Nem emlékszem már. Kétlem, de elképzelhető. A borba kortyolok és megingatom a fejem. - Semmi gond. Hirtelen jött, mint a hidegzuhany, de néha kell, hogy felfrissüljön az ember – mosolyodom el halványan. Azért nem mondom, még mindig egy kicsit sokkban vagyok. Én is kurva jól éreztem magam vele akkor ott, de nem gondoltam, hogy ő ezt ennyire komolyan vette, vagy nem is tudom. Nekem evidens volt, hogy ez csak alkalmi dolog. Szóval ezt még meg kell emésztenem. - Öhm... nem tudom, mindjárt megnézem – teszem le a poharat az asztalra és a konyhába megyek, hogy leporolhassam a sót a ruhájáról. – Nagyjából – szólok a szobába, majd el is indulok befelé, kezemben a ruhával. – Egy mosás segíteni fog rajta – adom oda neki és az arcát figyelem. Marasztalnám még, de ezek után, nem biztos, hogy mozdulnék felé, mert semmit nem akarok megbolygatni benne. Mielőtt még a pokolba kíván.
Kissé zavartan bámulom a padlót, kinevet, és jelen pillanatban úgy is érzem, hogy erre minden oka megvan. Nem tudnám hibáztatni azért, ha fapicsának gondolna. Megváltoztam. Kevin születése után az életem száznyolcvan fokos fordulatot vette és már nem azok a dolgok fontosak számomra, mint évekkel ezelőtt. Megkomolyodtam, azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Ha az az ára annak, hogy soha ne tudja meg milyen hatalmas titkot rejtegetek előle, hogy karót nyeltnek gondolom, akkor azt hiszem ezzel a ténnyel meg kell tanulnom együtt élni. - Kinevetsz. állapítom meg a nyilvánvalót egy zavart mosollyal a szám szélén. Nem mondhatom, hogy jól esik, hogy gúnyolódik rajtam, de megpróbálom lenyelni a békát és egyszerűen nem foglalkozni azzal a ténnyel, hogy mit gondolhat rólam. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak képes lennék olvasni a gondolatokban, sokszor megkönnyítené az életem. - Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő mosolygok rá a borospohár mögül, mielőtt magamba töltöm az utolsó korty alkoholt is. Nem azért nem szeretnék vele találkozni ismét, mert nem kedvelném a társaságát, egyszerűen azt akarom elkerülni, hogy bármilyen úton-módon tudomást szerezzen a fiáról. Ha ennek az egésznek vége, megfogom a fiam kezét és visszarepülünk Londonba, lehetőleg soha többé kerül ilyen helyzetbe és anyám is lemondd a család egyesítés gondolatáról. - Ugyan már Shane, nem kértem, hogy vegyél feleségül, csak annyit mondtam, hogy kedveltelek. Én sem láttam bele többet, mint ami igazából volt, de ha nem kedveltelek volna, akkor nem bújtam volna ágyba veled. nem is értem, hogy miért lepődött meg ennyire. Nem azt mondtam, hogy két nap alatt halálosan szerelembe estem, hanem megkedveltem, ha nem olyan háttérrel sodródunk egymás karjaiba amilyennel, akkor talán adtam volna az egésznek egy próbát. De mindez már teljesen lényegtelen, ő itt él, én Londonban, neki esze ágában sincs lekomolyodni, nekem pedig a fiam mellé nem fér el egy olyan ember, aki nem képes lekomolyodni. Ez a szomorú igazság. - Nem kellett volna, én is belátom, de hát tudod, hogy utólag mindig okosabb az ember. Kérlek ne haragudj, ha sikerült megbántanom téged, akkor ez tűnt helyes döntésnek. most sem lennék itt, ha anyám küldi el azt az átkozott levelet, ami szerencsére mostanra már teljesen szétázva pihen a szemetes legalján. Ha végre visszautazom Londonba az biztos, hogy anya nem teszi ki az ablakba, amit tőlem fog kapni. Tudom, hogy őt csupán a jó szándék vezérelte, de néha örülnék, ha kevésbé ütné bele az orrát a dolgaimba. - Köszönöm mosolygok rá miközben átveszem a felém nyújtott ruhát, hogy jobban szemügyre vegyem a foltot. - Zseni vagy, tökéletes. Köszönöm. dobom le a ruhámat a kanapé karfájára. Néhány pillanatig még állok Shane-nel szemben, tekintetem összefonódik az övével, majd lassú mozdulatokkal gombolom ki a kölcsönkért ing gombjait. Miután az utolsó gomb szorítása enged, az anyag elegánsan csúszik végig testemen, hogy némán találkozzon a padlóval. Úgy nyúlok a kanapén heverő ruhám után, hogy közben nem veszem le tekintetem Shane-ről, belebújtatom magam a ruhába, és csak ezután fordítok hátat neki. - Segítenél a cipzárral? pillantok hátra a vállam fölött. Nem tehetek arról, hogy kibújt belőlem a kisördög, igazából fogalmam sincs, hogy miért viselkedem így, talán csak arra vagyok kíváncsi, hogy még mindig ugyanolyan tekintettel néz-e végig rajtam, mint évekkel ezelőtt. - Köszönöm a bort és a társaságot is Shane.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban. Csak nem gondoltam, hogy így vélekedsz erről a kérdésről. – Azalatt a három nap alatt annak idején nem úgy tűnt, mint aki ezt gondolja. Habár azt nem mondanám, hogy ismerem, hiszen három nap alatt nem lehet megismerni egy embert, de ha véleményt kellett volna formálnom róla akkor, azt mondtam volna, hogy a világ leglazább, legspontánabb és legvidámabb nője. Ez az, amit sikerült megismernem belőle évekkel ezelőtt. Meglep ez a témafelvetés, nem mondom. Én is jól éreztem magam vele akkor, de nem láttam bele többet, mint szexet. Egy ideig azt sem, az a helyzet. Jól elvoltunk, elröhögtünk az unalmasabb előadások alatt, de nem gondoltam, hogy a szobámban fogunk kikötni a végére. Csinos nő, félreértés ne essék, tényleg, nagyon vonzó, de azt hittem, nem adja majd be a derekát. Flörtölt velem, de annál azért strammabb nőnek tűnt. Az alkohol viszont csodákra képes, ugyebár. - Hát a feleségül kérés amúgy is elég messze is áll tőlem – ütöm el a dolgot egy poénnal egy mosollyal az arcomon. Még mindig nem igazán értem, miért jött?! Én is kedveltem őt, de ha Londonban jártam volna, nem jutott volna eszembe felkeresni őt a lakásán. Másrészt meg… - Honnan tudod amúgy, hogy hol lakom? – nézek rá értetlenkedő arckifejezéssel, mert én még a vezetéknevét sem tudom, nemhogy azt, hogy hol lakik. Ő tudta volna a vezetéknevemet? Már nem is emlékszem ezzel kapcsolatban, hogyan történtek a dolgok. Bár én elég feledékeny vagyok a nevek terén, már ami azokat illeti, akikkel nem tartom a napi kapcsolatot. A rezidenseim nevét rendre összetévesztem. Raanáért persze emlékeztem, de hogy… a vezetékneve mi? Passz. - Nem haragudtam, csak jó lett volna nem egyedül ébredni. Mellesleg így még csak írni sem tudtam, hogy mi a helyzet veled, mert felszívódtál szőrén-szálán. És akkor megjelensz a következő konferencián, ott meg szinte bujkálsz előlem. Gyanús vagy te nekem, Raana – villantok rá egy mosolyt. Mi tagadás, tényleg elég titokzatos, nem mondom. Talán túlzottan is. - Milyen házi praktikáim vannak, látod? – nyújtom át neki széles mosollyal a ruhát, mert hát ezt még én sem gondoltam, hogy valaha majd alkalmazni fogom, főleg nem majd egy nő ruháján. Szemforgatva hallgattam meg anyám prédikálását párszor az ilyesmikről, de tessék, hasznomra vált. Tekintetem megakad a kezén, ahogy szépen lassan kezdi el kigombolni az inget és követi is, az utolsóig. - Most már nem kell elfordulnom? – kérdezem félmosollyal az arcomon. Milyen szép kis haladás ez, fél órával ezelőtt még kifejezetten nem nézhettem oda, most pedig itt próbálgatja a tűrőképességem. Nagyot nyelek és mielőtt még a ruhába bújik, akarva-akaratlanul is végig siklik a tekintetem a testén. Még mindig ugyanolyan vonzó, mint akkor volt. Mintha nem fogna rajta az idő vasfoga. A kérésére egy kis hatásszünet után oda is lépek hozzá, hogy aztán a zipzárért nyúljak, de ahelyett, hogy azt indítanám el, az ujjaim szántanak végig lágyan a gerincének vonalán, alig érintve a bőrét. - Nem maradsz inkább mégis éjszakára? – szólalok meg rekedtes hangon, ahogy közelebb hajolok a füléhez, az ajkammal éppen érintve azt. Az illata az orromba kúszik, ami igencsak bódítóan hat rám. – Hová sietsz? – suttogom, és a nyakszirtjére csókolok, amit maradásra bírásra próbálok használni. Jobb lenne otthon az ágyban fetrengeni egyedül? Nekem senki ne mondja azt, hogy az jobb elfoglaltság, mint összegyűrni a lepedőt a másikkal.
- Eltelt több mint öt év Shane, nagyon sok minden történt azóta, és azt hiszem...komolyabb lettem. szomorkás félmosoly kúszik az arcomra, annak a gondolata, hogy talán emiatt unalmasnak vagy karót nyeltnek gondol nagyon elszomorít. Tudom, nem kellene érdekelnie, hogy milyen véleménnyel van rólam, és eddig a pontig nem is foglalkoztatott a dolog, de most, hogy látom és ennyi év után ismét beszélünk zavar. Mégiscsak ő a gyermekem apja, amiről bár nem tud, és remélhetőleg nem is fog tudni, attól még így van és ezen semmi nem fog változtatni. Néhány pillanatig zavartság ül ki arcvonásaimra, bár számítottam erre a kérdésre, most mégis váratlanul ér, és a pillanat tört része alatt, hirtelen fogalmam sincs, hogy hogyan válaszoljak neki. Megköszörülöm a torkom és a padlót pásztázom tekintetemmel, majd a lehető leglazábban rántom fel a vállaimat és hamiskás mosollyal nézek rá. - Az hadd legyen az én titkom Dr. Harper, mindenről még neked sem kell tudnod. hát nem vagyok teljesen biztos abban, hogy sikerül kiűznöm a kíváncsiságot belőle, de ha szerencsém van, akkor egyelőre megelégszik ennyi válasszal és nem gyötör további kérdésekkel. Úgysem mondhatom el neki az igazat, szóval minden ilyen jellegű kérdésére csak hazudni tudok és egy kicsit félek attól, hogy a találkozásunk végére én magam is belezavarodok a saját magam szőtt hazugság hálóba. Kellemetlen lenne egy fél szóval leplezni le magam. - Tényleg nagyon sajnálom, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. pillantok rá ismét, és ha elég figyelmes láthatja a tekintetemben a bűnbánatot, nem akartam megbántani amikor első alkalommal nem maradtam éjszakára, szerettem volna, nagyon is, de attól féltem, hogy kialakul bennem valami kötődés, aminek nem szabad megtörténnie. A második konferencián pedig, friss anyaként képtelen lettem volna a szemébe nézne és nem elmondani neki, hogy van egy fia. Most is nagyon nehéz, pedig azóta igazi nagy legény lett Kevin és minden vágya, hogy megismerje az apját. Sajnálom, hogy ezt nem adhatom meg neki. Magam sem tudom, hogy mi ütött belém, amikor kínzóan lassú mozdulatokkal kezdem el kigombolni az ingem, hogy az elegánsan csússzon végig testemen amíg végre találkozik a padlóval. Talán szeretném, ha látná, hogy az a Raana, akit hosszú évekkel ezelőtt megismert még mindig bennem van, hogy nem változtam meg túlságosan, csak ahogyan az előbb is fogalmaztam, megváltoztam. Fura, de egyáltalán nem érzem magam zavarban, ahogy leplezetlenül végigmér tekintetével, sőt valahol még jól is esik a pillantása, hogy tekintetében felcsillan a vágy. Lehet mondani, hogy hiú vagyok, de melyik nő nem szereti, ha egy férfi ilyen vágyakozva néz végig rajta. Bárhonnan is nézzük, nekünk közös múltunk van, és egy aprócska ember, aki mindezt megpecsételte a születésével. Hangosan zakatoló szívvel fordulok meg, hogy felhúzza a cipzárt a ruhámon. Le kell hunynom a szemem, hogy erőt merítsek, mert úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban összeroskadhatok a hirtelen érzésektől amik maguk alá szeretnének gyűrni. Megborzongok ahogyan hozzámér, lehelete melegíti bőröm, azt érzem, hogy ha nem kerülök tőle megfelelő távolságra a karjaiba omlok, akár egy rosszul felépített kártyavár. Csókja felperzseli a bőröm, és bár menekülni szeretnék, mégis képtelen vagyok megmozdulni. Agyam és testem csatája dúl éppen, és jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy a józan ész vagy a vágy fog győzedelmeskedni. Szinte már túlságosan lassan fordulok szembe vele, hogy néhány hosszú pillanatig tekintetében vesszek el, majd lábujjhegyre emelkedem, hogy csókot hintsek kívánatosan hívogató ajkára. - Nem tölthetem itt az éjszakát... nem maradhat a fiam ilyen hosszú időre egy idegen ember társaságában. Mozdulni azonban továbbra is képtelen vagyok, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, csak az előttem tornyosuló férfira vagyok képes figyelni, senki és semmi másra. Úgy vonzz magához, mint egy mágnes és tehetetlenül hajolok közelebb hozzá ismételten, hogy újra rátapadjak ajkára.
Kezdőlap
