Az Upper Easten leintett taxisofőrök viszonylag keveset szaroznak, ha az úticél kérdésre előbb az AmEx feketére álmodott Centurioját mutatom fel, és csak utána bukik ki sóhaj formájában Brooklyn a számon. Ilyen esetekben érdeklődővé válik a hangulat, bár az út egynegyede sandán megejtett kukkantásokkal telik a visszapillantó tükrén keresztül, hogy félúton már csevegés is legyen a szokásos klisékkel: ismerős az arcom - igen, pornószínésznő vagyok - csend.
Ha nem szégyellné el magát a többség rögtön, akkor cseveghetnénk a munkámról, vagy hogy mi a szart keresek Brooklynban, de mert szégyellik magukat én is a gondolataim közé süllyedhetek, melyek a délelőtt körül forognak.

Charlotte Grace Kochról illik tudni, hogy ha nem lenne a kor, a kapcsolatok, az undorítóan nagy vagyon, akkor lecsupaszított helyén nem maradna más mint egy kontrollmániás szociopata, így ennek megfelelően az entréeje sem maradhat aláfestő zene nélkül: az Imperial March bömböl elő a lakás dolby surround mátrixrendszeréből, amely nem készteti a nagyanyámat zavart megtorpanásra, de a szezon lecsúnyább pillantását lövelli felém. Lecsendesítem a hifit, de a mosoly megmarad.
- Nagyi! Micsoda kellemes meglepetés.
- Örömödben vagy hát komisz velem? - Helyben vagyunk. Megsemmisíthetném egy éles érveléssel, de valóban "komisszá" tesz a hívatlan betoppanása: oldalra biccentett fejjel fürkészem, a határozott kiálláson nem ront sem a kócos konty a fejem tetején (ami úrilánynak nem való) sem pedig a viselt hacuka. A külső alapján való megítélés már a mesékben sem jött össze senkinek: az álruhás királyfi, királylány surranópályája csak még több akadályt gördített a főhős elé.. Az Ella Koch-hatás eredeti: én reggel, este és pizsamában is egyformán gonosz vagyok.
Soha nem merném, akarnám vagy szeretném letagadni, hogy Charlotte Koch nevelése vagyok - első eresztésben, édesanyaként négy fiú jellemét formálták apró de erős, drágán manikűröztetett kezei, és lám a Forbes előkelő helyén végzett a család idén; De egy lány mégiscsak más, pláne ha unoka - a nyugati partot természetesen nem hagyta ott a felnevelésem kedvéért, de nem sajnálta a telefonszámlát, hogy rendelkezzék a dadáimmal...
Életemben egy percig nem vitattam, hogy a jó szándék vezérelte: az elit érverésén tartotta ujjait már egészen fiatalon is, és amikor anyává vált megfogadta, hogy nem engedi utódait beleesni a klasszikus hibákba, és tűzzel-vassal megvédi őket az olyan ribancoktól, amilyet - meglepi! - belőlem nevelt. Ismerjük a mondást a pokolba vezető útról, ugye?
Nem kínálom sem hellyel, sem kávéval, csak nézek rá és megállom, hogy mellkasom előtt összefűzzem a karjaimat: még a végén elzárkózásnak venné, azt meg gyengeségnek, és akárha jóérzésű cápa ha megérzi a vért..
Sértett sóhajjal ereszkedik le a teret abszolút uraló kanapéra, és ahelyett hogy megpaskolná maga mellett a párnát, kedvesen ülésre késztetve engem is...
- Az utóbbi időben nagyon elszaladt veled a ló, Elizabeth. Nyilván az egyetemi milliő teszi, noha mind a Columbia, mind pedig a Cornell a Borostyán Ligához tartozik.. Mindig félve kell lapoznom a társasági rovatot, mert soha nem látni téged egynél többször ugyanannak az úriembernek a karján és ha hozzáveszem azt, ahogy Jamessel viselkedtél... - Ezt a halálos ágyán is felhánytorgatja majd nekem, fogadjunk.
Bűnbánó arckifejezés helyett intek felé, pontosan úgy ahogy ő teszi plebs irányába, hogy abba ne hagyja, folytassa, adja ki magából ami ott van, figyelmem az utolsó cseppig az övé.
- Apád nem áll mellém ebben az ügyben, azt mondja felnőtt nő vagy, egyedül is meg tudsz kenni egy szendvicset - a szemét forgatja, na vajon kitől örököltem - én viszont nem engedem, hogy a vesztedbe rohanj! - Megemeli a hangját egyetlen oktávval, kék szemei elszántságtól szikrázóak.
- Miért, mi lesz ha megteszem? - Jó, hát a laikus hallgató ennyiből biztosan nem szűri le a téma konkrétumát, de nekünk nem ez az első ilyen beszélgetésünk: a nagyi attól fél, hogy a társasági elit páriájává válok, szajhának bélyegeznek, vénlány maradok, blablabla.
- Ráveszem az apádat, hogy tagadjon ki az örökségből, és.. - elakad. Nem gondolta ezt végig.
- Ő pedig örökké fog élni? Klassz.
- Elizabeth!
- Nagymama? - Nagy levegőt vesz. Öreg kutyának már nem lehet új trükköt mutatni, én meg tőle tanultam mindent - tisztában van vele, hogy fel akarom baszni az agyát a csillagos égig, mert aki dühös az hibázik. Felülemelkedik, egyszerűen átlépi az elé gördített akadályt - mostanra vele szemközt ülök, a fotelban.
- A szokásos ünnepi partit idén Brad..
- Nem. Ráadásul nem is leszek itthon, Johnson nagyi invitált... - Nem tette, de nem kell neki mindenről tudnia. Mifelénk, jobban mondva a mi fajtánknál a karácsonyi kiköltekezés egyébként sem az ajándékvásárlást jelenti, mert milliárdoséknak mit veszel? Aranyrudat? A felső tízezer házigazdává vedlik, partit ad - a szűk családunk pedig közös élményekkel gazdagodik ajándékul: az utóbbi két évben mondjuk nem, de előtte minden karácsonykor elutaztam valahová az apámmal. Így mindketten megúsztuk az egész estés bájvigyorgást, és úgy volt mint régen: mindenről is tudtunk beszélgetni.
- Texasba? - Huhuhú, egyetlen szóba ennyi undort nem is lehet belesűríteni. Bólintok. Hosszúra nyúlik a hatásszünet, ez olyasfajta aduász ami kapitulálásra kényszeríti a másik felet, de Charlotte Koch ugye olyan mint egy cápa, a karácsonyi programom meg több sebből vérzik, mint egy vonatszerencsétlenség.. ő persze ezt nem tudja, meg úgy senki sem rajtam kívül, de megcsípni nem is tud fixen egy pontot, tudja hogy valahol valami fals ebben a sztoriban, és nem adja harc nélkül.
- Ella... Légy hozzám őszinte. Pont Bradfordék partiját akarod kihagyni, amikor te és Warren Bradford szinte testvérekként nőttetek fel? - Ha tudná, hogy olykor csak egy hajszál választ el a vérfertőzéstől.. Sóhajtok.
- Hidd el nekem, hogy Warren pont le fogja szarni, hogy ott vagyok-e vagy sem.
- Elizabeth!
- Mi van? Ha csak a Daines lány be nem adja a derekát neki, akkor marad a szokásos felállás: ő nyálcsorgat, én meg újabb három órát nem kapok vissza soha többé az életemből.
- Caroline Daines? Barnaby Bradford gyűrűs menyasszonyáról beszélünk? - Nem mosolyodom el, főleg mert fürkészi az arcomat: nem abban kételkedik amit mondok, szimplán ekkorát szólt a ledobott bomba. Manipuláció és figyelemelterelés kezdőknek, első fejezet - mindig igazat kell mondani, akkor is ha aktualitását vesztett hírrel rukkolsz elő; Ezen a ponton már a boszorkányság határait súrolom, de kihallom Charlotte Koch gondolatait - az erkölcsi fertőről átugrik elegánsan a századfordulós pisztolypárbajokra, onnan eljut a kóbor golyó hátán az én temetésemig, de a testi épségem előtt az imázsomért is aggódik egy sort...
Végül arra jut, hogy jobb nekem Texasban, botrány-szagú közegben ne vegyüljek - de ha az egy csillagos államba érek eszembe ne jusson holmi redneck paraszttal leállni!

A taxi megáll, fizetek, borravalót is hagyok, kiszállok, irány a táncklub - kezdenem kell valamit a vénasszonnyal, de legalábbis megértetni vele, hogy nem vagyok tenyészállat.
Nem sokkal előttem valaki elejti a valamijét, a tompa puffanásból ítélve nem a Herendi készlet találkozott a betonnal - valaki más segít neki felvenni a valamit, én meg a hátuk mögött ellépve belököm magam előtt az épület kétszárnyú bejárati ajtaját, és a ruhatár felé veszem az irányt.

A kiszűrődő zene hallatán az első gondolatom az, hogy sarkon fordulok és elmegyek - nyilván nem haza, de feszültség-levezetés címén annyi minden más szóba jöhet még: felhívni Jacket, hogy csináljunk valamit; Serát, hogy valakit; Warrent, hogy egymást; Kinget, hogy valahol a Karib-térségben térjek magamhoz két nappal később; Ace-t, hogy elárvult, fogságban született kishalakat tanítsunk úszni a Hudsonon; De úgy lehet akkor sem mondanának nemet, ha kerek-perec a táncot tűzném ki program gyanánt... Néha elmerengek, hogy mennyire is kellene díszes kompániánkba egy igazi-igazán táncoslábú figura, akivel aztán száz meg száz cipellőt is széttáncolhatnék, fele királylányságomat nekiadnám, blablabla - aztán nyilvánvaló okokból legyintek önmagamnak, és ez alkalommal csak annyit firkantok a képzeletbeli margóra, hogy ő is csak a B-terv lett volna ma estére.
Nem kell társaság. Pontosabban beszélgetni nem akarok, odafigyelni másra és törődni vele - a hatból én vagyok a legintrovertáltabb, de nem feltétlenül ez tesz jó megfigyelővé; Nem először jövök erre a szórakozóhelyre, általában remek DJ és dübörgő zene - néhány óra alatt kitisztul a fejem, dűlőre jutok a problémával, lélegeznem is könnyebb... Nem öltöztem ki, nem jobban mintha edzőterembe készülnék - számomra ennyi is, és nem egyéb a hely; Van, aki orrvérzésig evezőpadozik, én ugyanezt a tánctéren... De ma mintha több lenne az enyémhez hasonló viselet, és kevesebb a miniszoknya - a ruhatár pultján odacelluxozott lap hirdeti, hogy ma itt freestyle táncverseny lesz; Az én érdeklődésem felkeltésére, és maradásom szavatolására ennyi épp elég, a klubnak viszont égető szüksége lenne egy marketingfelelősre, mert ha az eseményt rendesen hirdették volna, itt minimum lépni nem kellene, hogy tudjunk egymástól.
Odabent nem lehet megmondani kik lesznek majd fent a színpadon egy óra múlva indulóként - Sera ha beszabadulna ide kanállal vájná ki a saját szemét, pedig a táncba, a szabad mozgásba igazán belefér már az oldalcsíkos melegítőnadrág combközépig érő tűsarkú csizmával párosítva; Táncolnak, mert egy táncversenyre hogy is lehetne másként bemelegíteni, rákészülni - a levegőben viszont érezni már a versenyszellem feszültségét: ez az ami az idő közeledtével ráragad másokra is, olyanokra akik nem vesznek részt a megmérettetésben, az olyanokra akik szemlélők, szurkolók és bírák is lesznek egyben, az olyanokra mint én.
Olyan mint az előjáték, szereted-várod-belesimulsz, nem sürgeted de..
A pultnál ásványvizet kérek, bontatlan palacknak tekerem ki a nyakát - ésszel fél az ember - a fogaimnak koccan az üveg szája, ahogy meglöknek hátulról: lapostalpúban, százhatvan centisen valóban elveszek a tömegben és a colosok közt, ezzel együtt is egy egységnyi helyet foglalok el térben és időben; Megfodulok, mert mi van ha valaki verekedni akar, és legközelebb nem a delikvens testhőjét érzem a lapockáim közt, hanem egy üveggel küldenek meg - hüvelykujjammal zárom le a palackom száját, hogy a partidrogoktól való paranoid félelmet visszaaltatva szembe kerüljek Greggel.
Számos "okos" magazin témázgat hétről-hétre az expasival való véletlen összefutás intézményéről, és ha már kiokoskodta magát a cikk, akkor még annál is okosabb tanácsokkal látja el a nyájas olvasót: milyen jó is lett volna ha van anyám, aki mellett kifejlődik az érzékeny oldalam is, hogy a jelenlegihez hasonló helyzeteket a Cosmopolitan-zsoltárok bölcs iránymutatásával kezelném, és nem apám filozófiájára támaszkodnék;


- Maradj csak, Wallem. - Köszöntésre emelem a vizemet, és ellépek a pulttól - a tánctér szélén húzom le mind a fél litert, hogy a pohárszedő gondoskodására bízzam az üres flakont: végre élhető zenét kever be a DJ, így mozdulhatok én is végre táncolni.

Ugyan kérem, mi lehet annál árulkodóbb, mintha egyáltalán nincs árulkodó jel? Már ami az arcvonásait illeti, hiszen a pupillái úgy kitágultak, mintha éppen agyvérzése lenne.
Amúgy... leszarom azt is. Hazugság lenne állítani, hogy hét évvel ezelőtt sebezhető, esetlen naiva voltam, hisz aki a farkasokkal él az megtanul üvölteni - mindenesetre számos rossz, emberi tulajdonságom mellé olyat rótt fel számomra, amellyel azóta sem értek egyet. Nem vagyok, nem voltam és soha a büdös életben nem is leszek magyarázkodó típus - az, hogy ridegnek tart csak arról árulkodik, hogy az együtt töltött fél év alatt egy idealizált valami voltam a számára, s nem vette a fáradtságot, hogy megismerjen. Hogy olvasson a sorok közt. Hogy ne legyen felszínes köcsög.
"A személyiségem én vagyok, a viselkedésem pedig attól függ, hogy te ki vagy."
Ám elmúlt hét év, elmúlt az értetlen harag - biztosan én voltam a hibás, mert én sebek és hegek nélkül megúsztam az egészet, mint az autóbalesetek okozói általában; Levontam a magam tanulságát az esetből, tapasztalattal gazdagodtam - a szörnyek végtére is nem születnek, azokat teremteni szokás.
Greg Wallem alkotó képzelete, a szakításról érdeklődő firkászoknak tett kurta-furcsa válaszai Jégkirálynővé változtattak engem, dobogó kőszívvé, a kommentek meg már baszatlan picsaként jelöltek meg... Korábban kell felkelnie mindenkinek, aki egy Koch vastag bőrén próbál keresztüldöfni, s ahogy az egész mizéria lecsengett (elég volt egyetlen sajtóorgánumot tönkretennie a családomnak ehhez, példát statuálva, a többi vette az adást), úgy sóhajthattam én is mélyet, a kifújt levegőkorty pedig magával sodorta Greg Wallemet, és a közös emlékeket.
Nem, tényleg nem vagyok szentimentális típus ilyen tekintetben - aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot, aztán bezárni mögötte az ajtót, nehogy megpróbáljon visszajönni. Sokat tanultam a felesleges energiabefektetésről egy olyan életszakaszban, amikor még elnézhető az emberi gyarlóság ezen formája, s nehezen kinőhető - summázva: soha nem lehetek elég hálás Gregor Wallemnek, amiért épp időben kiállította saját magáról a bizonyítványt.
Az, hogy az arca valósággal megfagy a látványomtól... kedvem lenne rámosolyogni.
Ahogy táncolni kezdek ő is, Charlotte is, minden és mindenki is eltűnik a gondolataim közül - a zene van, a dalszöveg, a hirtelen szegődött táncpartner - nem nézek rá, nem néz rám, nem nézünk egymásra csupán létezünk, lüktetünk, mozgunk együtt, és ebben a percben, órában számomra nincs a világon nála tökéletesebb; Nem súg a fülembe, nem taperol, nem rángat, nem bizonytalan - szinte biztosra veszem, hogy az egyik versenyzőhöz van szerencsém, akinek nem vagyok több hatékony kelléknék, aki nem több nekem valakinél, akire ma kurva nagy szükségem van - férfi aki úgy táncol ki az életemből egy másik lány kedvéért, hogy...
Perifériából látom csak a felém repülő tárgyat - aki ennyiből tudná, hogy egy ártalmatlan kalapról van szó az hazudik, vagy kaméleon - ösztönösen lehúzom a fejemet, hogy mivoltát csak azután realizáljam, hogy elrepült felettem, akár a győzelmi zászló. Wallem.
- Kíváncsi vagyok. - Válaszolom egyszerűen, sértettség vagy megjátszott akármi nélkül: odavághattam volna persze, hogy "hát nem miattad, te barom", de azt hiszem amilyen rideg vagyok, nem is feltételezné rólam ezt soha.

Rákacsintok válasz, amolyan "neked is" gyanánt, mert változatlanul egy zenés szórakozóhelyen vagyunk, ahol a párbeszéd vagy összebújva esik meg, amire esetünkben igen kevés az esély - vagy üvöltözve, de én ma úgy jöttem el otthonról, hogy egyáltalán nincs kedvem beszélgetni.
A DJ felszólításának nagyjából mindenki kulturáltan engedelmeskedik, még a helyi balhésok is, akik nem állhatják részeg odamondogatás nélkül - próbálom az ő helyzetük és a bárpult mögött tevékenykedő kidobó fellelhetőségének képzeletbeli háromszögében a harmadik csúcsot elfoglalni úgy, hogy közben a tánctér szélén is állhassak. Nincsenek olyan illúzióim, hogy bárhonnan távolabbról látnék bármit is, elég alacsony vagyok, és nincs itt velem senki azok közül akiket megkérhetnék, hogy hagy üljek a nyakukba;
Jól elkülöníthetőek azok akik csináltak már ilyet, azok akik láttak már ilyet, és azok akik eleget ittak ahhoz, hogy nevezni merjenek - ebben a sorrendben is kerülnek majd be a körbe, a DJ meg előre leadott lista alapján keveri a zenét: megérne egy esettanulmányt az egyes dalok által kiváltott reakció - van, akit konkrétan kifújolnak a rossz zeneválasztás miatt, pedig a mozgáskultúrájával ráverne néhány őt előző indulóra - de hát ez a verseny természetes velejárója.
Greg barátnője a soron következő - nem látszik feszültnek, a zeneválasztás miatt aggódónak, vagy akár józannak: óhatatlanul is Wallemet keresi a tekintetem a kört körülálló emberek közt; Persze mit tudhatom én, hogy a számára ideális párkapcsolat milyen szabályok szerint működőképes - szemlátomást bíznak egymásban, ha válogatás nélkül táncolnak idegenekkel... irigylésre méltó harmónia, nah de hogy nem drukkol érte az első sorból... lusta paraszt.
Mindegy is, nem az én dolgom, már régen nem.

Vége. Vége? Vége. Kissé elvarázsoltan pillantok a csuklóra fordított karóra kijelzőjére: úgy elszállt két óra az estéből, hogy észre sem vettem - most viszont határozottan érzem időt, azt, hogy rettenetesen szomjas vagyok. Optimistán állok hozzá a dologhoz, és tényleg elhiszem magamnak, hogy át tudnám verekedni magamat a pultig, hogy vizet szerezzek - visszafelé azonban kétséges vállalkozás lenne, és én nem akarok lemaradni az eredményhirdetésről. Igenis izgultam, drukkoltam, szurkoltam értük, tudni akarom a történet végét, így abban a hátralévő öt percben, ami győztesavatásig még hátravan, azzal a minimális nyálmennyiséggel igyekszem megnedvesíteni az ajkaimat, amiből gazdálkodhatok.
Nem vagyok egyedül a csalódottságommal, de ha lehetséges akkor ez a jó fajta csalódottság: nem lehet mindenki számára ugyanaz a favorit, egy igazságosabb világban talán - egy igazságosabb és sokkal unalmasabb világban mindenképpen. Mindenesetre szellősödik a tömeg: a verseny vége nem jelzi kötelező érvénnyel a záróra közeledtét is, de az eddig felfelé tekergő hangulatspirál érezhetően lassú lejtmenetben fordul át. Víz is jut nekem, mosdó is és azzal együtt nem kevés iszonyat, végül a DJ társasága - a zenéről beszélgetünk, de fogadni mernék rá nem is kevéssel, hogy szar felszedős dumának sejti a választott témakört. Mondjuk akkor csalódni fog, mert őt és munkásságát nem dicsérem, nem dorombolom azt az egójának, hogy a zeneipar sűrűjében lenne a helye - legyünk őszinték, ezt bármelyik hülye meg tudja csinálni egy laptoppal. Ügyes, jó a hallása, nem véti el a ritmust, de semmi eredetit nem hallottam ma - ismerőset viszont igen, ezért vagyok itt. Ha keménygalléros feminista lennék rögtön a szívemre venném a becéző udvarlást, a bőrömet perzselő pillantást, az engedékenyen búgó baritont: nem kárhoztatom. Nagy játékos lehet a gátlásaikat a bárpultnál felejtő tündérekkel, rólam pedig végtelen önelégültségében nem feltételezi, hogy nagyon nem vagyok az ő súlycsoportja. Nem az önbizalma az ami irritál, hanem az ostobasága - a buta, egysíkú emberek szimplán fárasztanak.. Végre előszedi a zenei listát amit a verseny előtt megkapott a nevezők választotta dalokkal - nem kell sokat bogarászni, pontosan tudom mit hallottam előtte, utána. A szám címének ismerete okafogyottá teszi a diskurzust - egy köszit kap hálám jeléül, és már ott sem vagyok: a "héhéhéhémosthová" nem vezeti eredményre, engem meg még csak le sem lassít.
A felkevert zene viszont igen.
Aki romantikus klisére számít, már hogy ő meg én, ráadásul itt mindenki előtt, annak sajnos csalódnia kell, hisz az első akkorddal keresni kezd a tekintetem, csak éppenséggel nem a lemezlovast - egyetlen másodperc, egyetlen szívdobbanásra való idő jelenti a megtorpanást, aztán táncolni kezdek.

Nem is tánc ez igazán - állítólag minden zenére lehet akár szólóban is, de legyen ez nekem a kivételt erősítő szabály: tengelyem körül forgok körbe lassan, lágy ringással, mostanra lehunyt szemekkel, mert akár egy íz, egy illat, de egy régi dallam is képes emlékeket idézni - számomra is meglepő módon, mindennek ellenére pozitív ez az emlék. Hét év távlatából megszépült talán, ez maradt belőle, és elpergett minden ami hiábavaló - nincs harag, nincs neheztelés, nincs keserűség.
Tudom, hogy meghallotta, felismerte - tudom, mert a szemem őt kereste és láttam, ahogy megfeszül a háta pedig nem görnyed, szinte soha sem görnyed: megfeszült mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta. Nem számítana, ennyi idő után már egyáltalán nem számítana ha látnám dühös léptekkel elviharzani - deja vu édes, nem ez lenne az első eset. Lemaradok a folytatásról, leereszkedő szemhéjaim kizárnak mindent, őt, a környezetemet, a lemezlovast aki csak véletlenül keverte fel ezt a számot, és most kurvára félreérti a maradásomat..
Az egymásba kapaszkodó hangok nekem, tudatomnak, lényemnek ütköznek, echóként ölelnek körül - mégis kinyitom a szememet és ránézek, rá mosolygok a hét évvel ezelőtti srácra, annak a fél évnek mosolygok amikor kezei simítottak - lány a fiúra, nem kreatúra az egyik, de talán az egyik legfontosabb kézpárra, amely őt formálta.
Hangtalan énekelek a hangfalakkal, mert a zenét nem, ezt a dalt nem teheti nekem tönkre - annyi minden mással megtette persze, noha én képes voltam és vagyok megértéssel lenni a reakciója felé: úgy fest engem elhagyni sem lehet rendesen, mert bírok az én, az agyam és a szívem külön-külön intézményeket alkotó szentháromságával. Gondolom ha lenne érzékeny oldalam is, hét éve egy kisírt szemű csitrit kapnak lencsevégre, és nem kíváncsi tekintettel találják szembe magukat - gondolom akkor meglett volna az ilyen helyzetekben egészséges párbeszéd, suttogó vagy éppen torkunk szakadtából üvöltő - de ő csak elment én pedig hagytam, engedtem: menj, menj csak el. De szentháromság, hiszti vagy akár apátia nélkül is meg tudom mondani most, meg tudtam volna mondani hét évvel ezelőtt - egy szakításhoz pontosan ugyanannyian kellenek, mint egy kapcsolathoz.
Ketten.
Ringat a dallam, mert a zenét, a dalt nem tudja tönkretenni - tekintetem fogva tartja az övét, fókusz nélkül süllyedek bele egy kis időre: három perc, huszonhét másodpercre, pontosan ameddig ez a feldolgozás tart.  

Miért teszi ezt? Mert megteheti. Mert ez a viselkedésminta volt csupán gyermeki énje előtt. Mert így, ilyennek nevelték. Mindenekelőtt erősnek, aki az erősek társaságára talál majd így - , aki nem látja az esendőt, nem látja a sebezhetőt, csupán a gyengét. A kialakított kép jelmeze, a tökéletesre szabott maszk még ma is azon célt szolgálja, melyre hivatott: megvédeni viselőjét másoktól, megmenteni önmagától és megóvni attól, hogy őt magát akár egyszer is gyengének lássák.
Miért teszi ezt? Mert nem a múltban él. Tapasztalata, emlékei vannak, de semmi ódon sérelem amin mindmáig rágódnia kellene - semmi, amit ne mondott volna el őszintén: elhagyták. Na és? Vaknak látta a másikat, és a vakság nem csupán gyengeség, de veszélyes is - a másik döntése meghozta a sajátját is hideg logikával. Úgy döntött, hogy nem nyújtja ki érte és utána a kezét, nem rendeli magát alá a magyarázattal - persze mindig is szigorú volt ilyen tekintetben, toronymagas elvárásai közt igazán a legapróbb az, hogy akit közel enged, az vegye észre a maszkot, lásson mögé legalább egy kicsit, hallja hang és hang közt a különbséget, értsen a mozdulatból..
Miért teszi ezt? Mert lényének köze sincs a mások által idealizált fantáziaképhez. Mert soha, soha nem fog megváltozni. Mert másokkal ellentétben nem ítélkezik, hanem kivárja és hagyja, hogy mindenki önmagáról állítsa ki a saját szegénységi bizonyítványát. Mert a józan ész nem vesz figyelembe mögöttes érzelmeket, kémiai vegyületeket az agyban. Mert nem sebezhetetlen de tudja, hogyan ússza meg sérülések nélkül. Mert Ella Koch nem áldozat-típus.
Miért teszi ezt? Mert a másik hazudik magának, és még csak észre sem veszi - hét éve hazudott legalábbis, a jelenben pedig nincs közük egymáshoz, hogy aktualizált konklúzióra legyen szükség. Mert a logikát és értelmezést magáénak valló, azt fennen hangon szóval hirdető srác az elejtett apróságokból nem tudta kirakni a képet - ugyanazt, vagy ahhoz nagyon hasonlót, amit a lány már kirakott vele kapcsolatban, még ha nem is sokkal korábban, így a szavak, az érzelmi reakció rianásként hasította ketté az összhangot.
Miért teszi ezt? Mert nincs szüksége arra, hogy mások mondják meg neki, hogy mennyit ér.

Könnyed öröm lett volna, ha felel a hívásra még ha le is pörgött a dal fele - könnyed öröm lett volna, ha a másik felében együtt táncolunk, de pont úgy engedem ezt el, mint ahogy a levegőt fújom ki, mint ahogy elengedtem őt is hét éve: sértődés nélkül. Haragudni persze haragudtam, én mindenre haragszom amiben nincs logika, de nem sértette az egómat az övé - végereményben mindenki önző, ez tesz minket szabaddá. Most nem haragszom, most csupán meghajlok felé majd lesétálok a tánctérről, mert nekem ez volt az este vége.
Nadrágzsebemből előkerítem a mobilomat, mert a barátaimként számontartott idiótáknál soha nem lehet tudni, hogy mikor szottyan kedvük megtekinteni a poklot t é r é l m é ny címén - a probléma megoldásához nem kerültem ugyan közelebb, köszönhetően a táncverseny estémet megmásító tényének, de már nem akarok egyedül lenni.
Üzenetekre pötyögök szlengrövidítésekkel tömött választ, ami nem jelenti, hogy ne hallanám a zenét amit Wallem kért - és bár a tekintete nem keresi alakomat tudom, hogy a perifériája szélén állok. Hogy látni fogja a mozdulatsort, pontosabban a jelnyelven megejtett mondatot. Hogy nem kell, hogy érdekelje.