Több Fiorentina is szunnyad bennem, mindig csak az a kérdés, éppen melyik kap teret. Mert bár mindig próbálkozom azt az énem előhívni, amit épp elvárnak tőlem, ezt nagyrészt valami mindig meggátolja, és pont az ellenkezője történik ahelyett, hogy minden simán menne. Így történt ez Nápolyban is, és pont az ottani események alakították a mai napot így Long Islandben. Magát a káoszt, ami megteremtődött körülöttem, és őszintén? Alfonso érkezéséig úgy éreztem kezelni tudom. De valójában napok óta csak a tudatmódosítók hatása csap be, mert ez az én egyetlen ismert menekülőutam, márpedig most szükségem van a menekülésre. Magam, az emlékeim, az egész Francesco ügy elől.

- Mi a francot keresel itt? Nem, nem ez lenne a megfelelő kérdés, amikor Alfonso megragadja a karomat és kiszakít az önfeledt állapotomból, de a hirtelen ért rajtaütés a testőrökkel arcon csap, és hirtelen csak a hülyeség kezd ömleni belőlem.
- Ne legyél már ennyire kiakadva, ez csak egy buli. Nézek rá értetlenül, miközben próbálok szabadulni a szorításából, mialatt ő és az emberei rendre terelik ki a tömeget. Igazán kellemetlen, ráadásul Margot is szem elől tévesztem, így kezdek én is bepipulni, amiért ebbe a helyzetbe hoz. Azt hittem, ha már a fiatal tyúkokra bukik, legalább ragadt rá egy kis lazaság is.

Már csak a meghívott társaság felháborodottsága hallatszik a villában, amikor elvágásra kerül a zene, és ez nő egyre inkább bennem is, amikor Alfonso minden gondolkodás nélkül engem is utasítani kezd. Nem is kell több, eddig a pontig tűrtem, azonnal kiszakítom a karom a keze közül, és csak a szúrós tekintetemet hagyom hátra neki, míg hátat fordítok, és elindulok az ellenkező irányba. Azonban a lépteimet a szemközti falhoz vágott üveg darabjai megállítják, ami Alfonso hangos, olaszos üvöltésével érnek véget. Egy időre gyökeret is eresztenek a lábaim, majd miután végignézem a falon végigcsordogáló pezsgőt, valami végleg elkattan vagy épp beüt nálam.

Visszafordulok az irányába, odasétálok a pulthoz ahonnan a pezsgőt elvette, majd egyesével kezdem az italokat és poharakat lelökni a földre, hogy szilánkjaira törjenek.
- A törés zúzás nekem is megy, az a Deluca vagyok, aki szintén tombol és pusztít. Talán elfelejtetted? Kérdezem most már én is olaszul, de egyelőre nem üvöltve, csak szórakozottan, teljes egészében egy őrült képét lefestve ezzel.
- De ne aggódj... úgy sem terveztem maradni.. elvégre te sem lehetsz örökké az a testvér, aki úgy ismer, hogy lássa mikor mire lenne szükségem.. Mondom ezt már egészen közel lépve hozzá, mélyen belenézve kitágult pupilláimmal a szemeibe, és úgy folytatom. - Bárcsak fel se ajánlottad volna, hogy idejöjjek. Nem is értem mit keresek itt. Nem ismerlek. Csalódottságot érzek, mérhetetlen dühöt, amiért hagytam magam befolyásolni, és nem egyenest egy olyan országba menekülni, ahol elkerülhetem ezt a nyomasztó érzést. Nincs szükségem rá, nincs szükségem senkire.

Alfonso itt él. Velem ellentétben, aki elveszett, és túl régóta tart már, hogy sehol sem érzem otthon magam. Helyette csak az üresség maradt. Talán mert nincs senki, akihez hozzá tudnék bújni, akit megtudnék ölelni egy hosszú nap után. Vagy mert hiányzik, ahogyan néha törődtek velem. Hiányzik a figyelem és a szeretet, ezért káoszt teremtek, azért, hogy valaki észrevegyen.

Nem tudom, hogy magyarázzam ezt el. Néha annyira hiányzik, hogy valakinek számítsak, máskor meg megakarok szűnni mások számára, és ez a kettősség okoz bennem egy gátat. Kinyílnék, mégis bezárkózok. Mindez a Nápolyban történtek óta csak felerősödtek bennem. Olyan vagyok, mint egy bipoláris zavaros, aki épp egy kevert fázisában találtok, ahol a mánia és a depresszió tünetei egyaránt jelen vannak. Most például legszívesebben üvöltenék, törnék, zúznék, rombolnék, a falba vernék azért, hogy mindent kiadjak magamból, és miután Alfonso elindítja ezt a folyamatot, már engem sem állíthat meg ebben semmi.

A pultról levert italok és poharak szilánkjai úgy járnak táncot a padlón, ahogy az én állapotom is cikázik. Szétesett darabok, amilyen én magam is vagyok. A szar, amit ezúttal Alfonso nem képes befogadni. Mert csak ennyit hallok ki szigorral töltött hangjából, és előre látom, hogy most ő sem fog finomkodni. Keményen belém áll, olyan mértékű haragot áraszt felém, miközben kiabál, hogy magam is meglepődök mi lett a felém viszonyuló mérhetetlen türelmével. Az jut eszembe, hogy belefáradt, hogy már ő sem képes vállszélességgel kiállni mellettem. Tudtam, hogy elfog érkezni ez a pillanat, de a csapódás erejét előre felmérni képtelen voltam. Márpedig iszonyú sebességgel érkezik meg, és kicsit sem a megfelelő állapotomban. Mintha csak én lennék az az üveg, amit elhajított és hangos csörömpöléssel landolt.

Menjek el. Úgy mondja ezt, mintha az egész életem nem erről szólna. Állandóan elmegyek. Sosem maradok, és ha valakitől marasztaló szavakra vágynék, az ő lenne. Erre csak ennyi jut. Egy kicsit meg is értem, közben mégsem, mert ha valaki tudhatja miért vagyok most ennyire sok, az ő lehetne. Mégsem kiabálok. Csak mereven nézek rá egy darabig és hagyom, hogy a bőröm alá férkőzzenek a szavai.

Érkezése előtt még minden jó volt, erre az euforikus állapotomat kezdi átvenni az ingerlékenység, az agresszió, de próbálok nem teljes teret engedni neki. Időhúzásként a következő kezembe akadó italt bontom fel, és minden úri hölgyhöz méltó viselkedést elengedve ráhúzok.
- Ez a sok szar, a fejek hullása.. erre meg nekem nem lett volna szükségem. Mi a faszért nem lehetett figyelmeztetni, hogy ne látogassak haza? Vádaskodni kezdek, mutogatni rá, egyértelműsítve benne, hogy ő a hibás. A Nápolyban töltött első napon ő már tudott valamit, érezte ennek az előszelét, mégsem figyelmeztetett. Semmire. Francesco halálhíre is csak úgy betoppant a születésnapján, azután meg lavinaként sújtott le minden a közegre.
- Jól voltam, te meg egy kibaszott mély gödörbe löktél, és még neked áll feljebb? Áldozat szerepet játszok, miközben mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal nagyobb problémák ütötték fel a fejüket. Én azonban azokkal nem akarok foglalkozni. Már nem, így nem.

- Menjek el? Teszem fel neki a kérdést, miután többször is rá húzok az üvegre. - Miért? Mert sok vagyok neked, egy púp a válladon, egy teher, amitől meg kell szabadulni? Kínomban nevetni kezdek. - Mert, akkor hallani akarom. Mondd ki bazmeg. Állj ide elém, nézz a szemembe és már itt sem vagyok. Emelem fel a hangom, és kiabálom ezt úgy, mint aki nem fél attól, hogy ez be is fog következni, de valójában elkap a szorongás érzése, hogy megfogja tenni.

Mondjam ki, amit gondolok.
Ez marha jó. Úgy érzem fújtatnom kell ezt a briliáns javaslatot követően, megelőzve, hogy az idegtől felrobbanjak. Mégis mit vár tőlem Alfonso? Nem fogom beismerni neki, hogy épp a saját gondolataim azok, amelyek megfojtanak, olyan szoros csomót kötve a nyakamon, hogy már levegőhöz is alig jutok. Hiszen sokkal egyszerűbb terelnem. Mást hibáztatni, pontosabban őt, és a felelősség mint olyan, még csak fontolóra se veszem, mert ez legalább ideig óráig működik. Vagy nem, ha épp annyira kezd elmérgesedni a helyzet, mint most Alfonso és köztem.

- Nem szeretem, ha valaki utólag magyarázkodik. Válaszolom ezt hűvösen karba tett kezekkel, elvonatkoztatva attól, hogy már ő is káromkodással akarja nyomatékosítani a közlenivalóját. Méghogy ezért jött, ugyan már.. Azért jött, hogy ránézzen a körmömre, és megdorgáljon, mint egy rossz gyermeket, aki rossz fát tett a tűzre.

Egyébként pontosan látom rajta mennyire feszült. A mozdulatai mind ezt tükrözik, ahogy az arca is, amin végigpásztázik a tekintetem mialatt kikerül, és csak hallgatom. Mélyen hallgatom, miközben ordítani kezd bennem a fájdalom, amint átformálja a gondolataim és egészen hangosan ki is mondja azokat. Ökölbe szorulnak a kezeim, és körmeimet belemélyesztem a bőrömbe, hogy valamelyest csillapítson.
- Nem ezt mondtam. Sóhajtok tehetetlenül egyet, mialatt az arcát fürkészem. - Egyszerűen csak mérges vagyok rád, amiért teljesen hülyének nézel engem. Talán ez bánt a leginkább, mint egy durcás húgot, akit a testvére kihagyott valamiből, vagy az, hogy még most sem tudok igazán semmi biztosat, csupán az elképzeléseimre hagyatkozhatom, abból pedig jól tudjuk semmi jó nem szokott származni. De az az elképzelés, amit ő ad elő, egyáltalán nem állja meg a helyét. Sosem vádolnám olyasmivel, hogy épp ő intézte úgy, hogy kilőjék a fél közeget.

Az az igazság, hogy túl sok ez így most nekem. Mégpedig azért, mert hiába akarok a tudás birtokába kerülni, nem érzem készen magam rá. Az elmúlt napok vihara, a fájdalmas éjszakák, a múlt sebeinek feltépése után már nincs erőm hozzá. Talán ideje lenne bevallanom mindezt Alfonsonak, de annyira fáradt és kimerült az arca neki is, hogy képtelen vagyok rá. Nincs értelme, amikor egy normális szavunk sincs a másikhoz. Üvöltözünk, mert legalább ehhez mindketten értünk, és egyre inkább azt kívánom, hogy legyen már vége. Küldjön el, aztán majd lesz valahogy, megoldom. Ő azonban még mindig kitart mellettem, és meg kell dörzsölnöm a homlokom, hogy észhez térítsem magam, és el is higgyem, de ezt a mozdulatomat megállítja a széttört pohár hangja a bárpulton, és valójában ez az, ami leginkább odavezeti Alfonsora minden figyelmem, miközben egészen elcsendesedek.

Meg kell hagyni, belefáradtam már a veszekedésbe, annyira de annyira elegem van már az egészből, hogy teljesen elveszve, élettelen tekintettel, mint akinek a lelkét már tényleg elnyelte az üresség nézek rá a testvéremre.
- Elég volt. Hangsúlyozom ki éles hangon ezt a két szót, arra intve őt, hogy hagyjuk abba, és mintha ez a mondat ösztönözne arra, hogy a padlóhoz vágjam a kezemben tartott üveget.
- Ennek így semmi értelme. Ezt még én is belátom, miközben hosszan szívom be és fújom ki a levegőt, nyugtatgatva magam, majd elindulok. Megkerülöm a bárpultot és Alfonso mellé lépek. Nem nézek rá, csak megragadok két még ép és tiszta poharat, amibe whiskyt töltök három jéggel, és átnyújtom neki az egyiket.
- Ezt most próbáld meg nem összetörni. Jegyzem meg, mert ha körbenézek magunk körül nevetséges, ahogy kinéz most a villának ez a része.

- Még ma elutazok. Mondom határozottan, mint aki ebből nem enged, még akkor sem, ha marasztalni próbálna annak ellenére, hogy ő küldött el már az első percben, amikor megérkezett.
- Nem fogok tudni a te szabályaid szerint létezni itt, tisztelettel, ahogy te kéred. Ezzel pedig már magyarázatot is adtam, úgyhogy megemelem felé a poharam és lehúzom a whiskeyt, ami végig mar a torkomon.

- Hogy van Marco? Érdeklődöm, mert végülis ez lenne egy normális beszélgetés egyik alap pillére, de köztünk szólva, valahogy most semmi sem normális, az aggodalmam mégis őszinte. Marcello nagyon is fontos számomra, és túl sok halálhír, köztük Brisea férjének neve zúdult akkor Nápolyra, így legalább annak örülhetek, hogy Marco túlélte.

Persze, hogy az az elvárt, hogy legalább megszokjam, sőt. Legjobb lenne el is fogadnom milyen közegbe születtem, és ha olyan lennék, mint az olasz nők többsége, akik ezzel együtt tudnak élni, pontosan oda helyezve magukat a maffiában, ahova szánták őket, minden könnyebb lenne. Nos elárulok egy titkot. Pontosan ilyen voltam, és igen bár a Deluca család legkisebb tagjaként kevesebb felelősség hárult rám, mint a többiekre, bőven akadtak kötelességek, melyeknek eleget kellett tenni. Még csak bajom sem volt mindezzel. Domenico mellett nem. Mert lehettem volna én az a lány, aki bár eltervezett házasság árán, de szerelmet talál. Anyává válik, és akkor talán én is az a Deluca lennék, aki büszkén viselheti ezt a nevet. Aki kiérdemelte, és tett azért, hogy elismerésre méltó legyen. Kár, hogy az élet velem kibaszott, és oly módon formált át, ami már nem teszi ezt lehetővé. Bár már nem is akarom. A szerelmet már csak kósza emlékek kötik hozzám a múltból, és a jövő tervezgetése nem az én reszortom, ugyanis nem tervezek előre. Se értelme, se kedvem az egészhez, szóval csak hümmentek, amikor Alfonso feltárja mire lenne szüksége, hogy mennyivel könnyebb egy beszélgetés lenne ez, ha én leegyszerűsíteném, ha más lennék. Mert ez a lényeg, nemde? Legalábbis én ezt hallom ki belőle, ahelyett, hogy időt szánnék az értelmezésére, megadva azt az esélyt ő mit miért tett, és valójában ezzel mennyire tisztában kéne lennem, hiszen nem most csöppentem bele ebbe a közegbe, és nem egy kívülálló vagyok, akinek magyarázni kéne bármit is. Közben mégis, mert a távol töltött idő a családtól mindig azzá tesz kicsit. Egy időre, amíg minden újra emlékeztetni nem akar arra, hogy nem menekülhetek a nevem elől, és az azzal járó kiépített rendszertől, amitől ha akarok, akkor se szabadulhatok.

Azt is mondhatjuk, hogy így akarom csinálni, de nem. A legkevésbé sem, mégis egy olyan állapotban talált meg, amikor nem tudom másként, mivel gondolkodás nélkül visznek előre az érzelmek. Kimondom, amit nem kéne, bár ez sosem lephetné meg, most mégis van valami, ami éket ver közénk, amiért nem értjük a másik nyelvét.
- Értem, oké? Itt vagyok, nem? Az meg már hadd ne legyen a világ legnagyobb bűne, hogy kimertem adni magamból azt a frusztráltságot, ami elkezdett felőrölni. Még csak nem is frusztráltság volt az, sokkal inkább egy kattanás az őrület felé, ami a temetés közben elkapott pánikrohamot követően cseppet sem lehetne meglepő. Számára nem, hisz jobban ismer, mint bárki. Tudja, hogy változó milyen módon, de találok rá megoldást, hogy csillapítsak magamon, mégha ahhoz kell előtte a rombolás is.

Egész idő alatt olyan, mintha nem is egymással beszélgetnénk. Mintha két külön ember ugyan azt a témát érintené, de távolról sem közelítenek egymás felé. Akik osztják a maguk nézeteit, de a másik felét nem képesek befogadni, és bár szeretném tudni miért jutottunk el oda, hogy a közeg teljes káoszban fuldokoljon, jelenleg én is alig kapok levegőt a kínlódásunk során. Mert ez az, és baromira kimerít a feleslegesnek tűnő vita köztünk, ami egyébként máskor szórakoztatni is tud. Azonban most egészen más formát ölt, és képtelen vagyok lépést tartani vele, miközben bosszant, amiért így kellett újra találkoznunk. Se közös nevező, se semmi, ami megnyugvást adhatna számunkra.

Gondolom mások bocsánatot kérnének, megölelnék a testvérüket, és olyan megoldást találnának, ami végül mindkettejük számára kielégítő, de túl makacs és önfejű vagyok ahhoz, hogy ezt megadhassam neki. Sosem ment. Mindig akarom az utolsó szót, ahogy az utolsó széttört üveget is, amit a földre ejtek, mielőtt legalább abban megadom magam, hogy csillapítsak magamon. Ideiglenes békét kötök, ami egy átnyújtott whiskey formájában ölt képet, és Marcorol kérdezem, mert ez legalább egy olyan téma, ami nem okozhat kettőnk között feszültséget.
- Örülök, hogy jobban van. Fogalmazok meg egy tömör választ, mégis tudhatja Alfonso milyen szeretet van bennem Marco irányába, mégha egy hatalmas baromnak is tartom.

- Őszintén? Nézek rá egy pillanatra, majd töltök egy újabb kört, és elgondolkodok hova mehetnék, de igazából az sem számít. Abban vagyok csak biztos, hogy el innen. - Improvizálok. Vonom meg a vállam, majd lehúzom az italom. - Te csak ne aggódj. Miattam ne, van elég bajod nélkülem is. Adok egy puszit az arcára, és ott hagyom, mert mérhetetlenül csalódott vagyok, megint egy teher, akinek ha fájdalmas is, de tudja mikor kell lelépni, és nem visszajönni. Mert bár csöndesen zárom a hevesen indult vitát, olyan vagyok, mint egy javíthatatlan törött játék, amit Alfonso mindig felemel a földről, esélyt ad neki, helyre akarja hozni, most mégsem képes rá.