- Ott leszünk időben. - nyugtatja meg a távozóban lévő férjét. Persze, ez a temetés borzasztó. Általános rossz hangulat uralkodik mindenkin, tehát senki nem teheti meg, hogy most egyszerűen elfordítja a fejét. Ezidáig úgy volt a program, hogy ő is elmegy Carloval a temetésre és lerója a kegyeletét, de mivel Andrea összeomlott, jobbnak látta, ha inkább segít a készülődésben. A temetés után mindig összegyűlnek, hogy kicsit erősítsék egymást - és persze, hogy mindenki mindent megtudjon időben, ami fontos -, egyenek-igyanak. Alapjáraton a fiát kihagyná az ilyesmiből, de Carlo szerint egy gyereket sem kell abba az illúzióba ringatni, hogy a világ nem egy szörnyű hely. Nos, itt elvi szinten lehetne ugyan pár dologról vitatkozni, hisz ha a fiú egész családja nem azzal foglalkozna, amivel, hanem teljesen átlagosak lennének...akkor nem lenne körülötte tán ennyi minden sem.
Szívesen ajánlja a segítségét, hisz a saját édesanyja felé is sok segítő kéz nyúlt, amikor a nagyszülei meghaltak. Ezt talán semmi más nem tudja pótolni, hisz a családok nagy része nem vérségi kötelékkel kapcsolódik össze, hanem bizalom, lojalitás és persze a többi dolog mentén. Tisztában van az áruló fogalmával, meg azzal is, hogy nem egy tagot bújtat a tanúvédelem, de nem az ő reszortja ezekkel foglalkozni. A lányokkal ilyenekről nagyon ritkán ejtenek szót, és így a jobb mindenkinek. Manapság már a falnak is füle van olykor. Ahogyan arról is szóltak már hírek, hogy maga a feleség árulta el a férjét, mert már féltette az életét. Ő maga ilyesmire nem lenne képes.
Miután adtak egy kis nyugtatót Andreának - aki maga sem érti, miért borult ki ennyire -, hazasietett a fiáért. Ezért nézett őszinte döbbenettel az ajtajukban ácsorgó rendőrre. Egy zsaru jelenléte két dolgot jelent: vagy házkutatás, de arra sosem jönnek egyedül, vagy tragédia történt. Megremeg a keze az ajtólap belsején, és mintha víz alól hallgatná a szavakat: lövöldözés, kórház, azonosítás, kéri rá, sajnálja. Talán percekig áll lefagyva az ajtóban, mire valóban eljut a tudatáig, hogy a férje meghalt és neki most azonosítania kellene, hogy hivatalos legyen. A férjét. Aki halott. - Én...hamarosan bemegyek. - talál rá végül a hangjára, abban a furcsa, kongó csendben, ami hirtelen beáll. A fiával beszél utána, most szerencsésnek érzi, hogy az öccse náluk van pont. Így otthon maradhat vele. - Nem szükséges elvinnie, köszönöm. - ez talán jegesebbre sikerül, mint szánja, de akkor sem tud másképp beszélni. Egyáltalán miért nem felhívták a kórházból, minek kellett idejönni egy rendőrnek? Ezt sem érti most, a világon semmit sem. Azt sem, hogy mi történt és őt mi a fenéért nem hívta fel mondjuk az apja? Most megteszi ő. - Be kell mennem a kórházba. Itt járt a rendőrség..Carlo.. - nem tudja még kimondani - Mondd, TE miért nem hívtál fel?? Vagy anya, vagy bárki? Miért a rendőrségnek kellett jönni? - de a választ nem igazán akarja megvárni, pedig elhangzik, hogy nehogy kocsiba üljön így. Mit neki most a szavak..
Valójában tényleg nem alkalmas vezetni, mert a lábai is remegnek, de most ez a kötelessége, meg kell tennie, mert nem tehet mást. Talán pár tonna közlekedési szabályt megszeg, sőt satufékeznie is kell, mert majdnem elgázol valakit a zebrán, amire csak nyers bassza megelés a válasza, és már a vérnyomása is megugrik. A férje meghalt. Az lehetetlen! Talán tévedés, egy olcsó trükk a szervektől.
Félhülyén tántorog be a kórházba, mondván azonosítani jött. Zavarja a benti éles fény, és még mindig mintha víz alól hallana mindenki mást. Szerencsére nem egy közkórházban vannak, ahol hemzseg a tömeg, szóval csak megköszöni az iránymutatást és elindul. De már a kávézónál lát ismerős arcokat, akik most meglepettséggel és némi sajnálkozó tekintettel fordulnak felé. Felfelé irányítják, hogy menjen arra nyugodtan. Ő azt hitte, hogy lefelé kell majd mennie. Ironikus, a föld alá kerül mindenki és általában a hullaházak is ott kapnak helyet. A liftben meglátja a saját arcát a tükörben és pont úgy néz ki, ahogy gondolta. Nagy, riadt szemek és mintha le lenne fehéredve. Bár ez a majdnem balesetnek is köszönhető talán. Ahogy kattan a lift ajtaja, kisétál, mintha nem is a saját lábain menne. Újabb ismerős arcok. Eszerint műtenek valakit? Valakiket. És a semmiből, mintha valami jelenés lenne, jön Alfonso is, akire úgy néz, mintha először látna embert életében.
- Te is itt? - a világ legostobább kérdése, nyilvánvalóan itt van. De eszerint nem csak Carlot érinti az eset, hanem másokat is. Ha most esne be a rendőrség, a helyi szervezett bűnözés krémjével találkozhatnának. Csodálkozik is valahol, hogy még nem árasztották el az egész épületet.
- Orvos? Nem kell orvos. - bénán hagyja, hogy a férfi megfogja a kezét, amire akaratlanul is rászorít, ahogy szorította a kormányt is, amikor vezetett. Alfonso keze a világban tartja, a melege segít, hogy ne váltson át valami egészen másba, amit nem illik egy kórházban. - Kijött hozzánk a rendőrség és.. - megint ki kellene mondania azt, ami lesújtó hírként mászkál a koponyája belsejében - azt mondták jöjjek be Carlot azonosítani. - elhadarja, a szavai mégis halkak, erőtlenek, hitetlenkedők. - Alfonso, mi...mi történt? A fiúk lent azt mondták, hogy jöjjek fel..de itt műtők vannak. Ez most a zsaruk rossz vicce? - mert még mindig ebben szeretne hinni, hogy csak hülyére vették, valami ostoba ezredik nyomozás miatt. - Ugye nem igaz? - néz fel rá, pedig egy kis hang nagyon is azt suttogja, hogy nem vicc. Túl sokan vannak kórházban. Túl sokan vannak itt. - Le kell mennem oda. Látnom kell. - meg kell erősítenie, de mi van, ha tévedés az egész és Carlonak semmi baja? Akkor fejek fognak hullani. A lift felé néz, és egyetlen porcikája sem akarja megtenni azt az utat, nem akarja átélni sem, ami következik. Ideges. Ijedt. Frusztrált, és próbál nem összeesni.

Ebben a valószerűtlen, masszás rémálomban, aminek ráadásul bántó neonfényei csak vakítják a szemeit, Alfonso jelenléte olyan, mintha tényleg valami szürreális jelenés lenne. Mondjuk, ha magánál lenne, akkor feltételezhette volna, hogy a férfi itt lesz. Hisz sokan mások is itt vannak. Miért ne lenne itt? Mondjuk most minden érthetetlen neki onnantól kezdve, hogy miért a rohadt rendőrségnek kellett hozzá kimenni, miért nem hívta fel az apja? Bizonyosan tudja, hogy mi történt, azért is az, aki. Azt sem tudja, hogy Alfonso mivel van tisztában, mivel nem, hisz látszólag a férfi is meglepődik, hogy látja, és jól van. Biztos valami komoly baj történhetett. A jobbik része azt kívánja, bár a férje lenne még itt a műtőknél, és neki ne máshova kelljen bemennie. De Alfonso szavai nem éppen ezt erősítik meg benne.
- Édes Istenem... - a sóhaja reszketeg, nem rá vall, hogy ennyire kapaszkodik bárkibe, bármibe, mint ahogy most Alfonso alkarjába, de olyan, mintha az élete egy sötét, viharos tenger lenne, és képtelen kormányozni a hajóját. - Ki van a műtőben? - vagy kérdezze azt, hogy kik? Talán nem is egy. Az apja felvette a telefonját, tehát bizonyára vele minden rendben van. Vele viszont nincs. A férje talán tényleg odalent fekszik holtan, és tőle azt várják el, hogy mondja ki, erősítse meg, hogy ő az. Nem akarja megtenni, egyetlen sejtje sem kívánja, de tisztában van vele, hogy meg kell tennie. Lévén a felesége, és erre nem mondhatja azt, hogy nincs kedve.
- Még nem. - megrázza a fejét, hogy is tudna most megnyugodni, amíg nem egészen biztos, hogy mi történt, hogy nem-e keverték Carlot össze valakivel. De már tart tőle, hogy nem. És odalent az alagsorban valami olyasmi várja, amit nem lesz képes egyhamar elfelejteni. Így, mikor a férfi azt mondja, elkíséri, csak egy erőtlen bólintásra futja. Kísérje, kedves tőle. Igazából vakon megy el a liftig, az alsó ajkát harapdálja, gondolkodik. - Apámnak semmi baja. - mondja csendesen kettejük közé, azt sem tudja, számít-e lényegében ez az információ most. Számít-e egyáltalán bármi. Azt sem akarja, hogy összeomoljon fejben, mint egy ostoba kártyavár. Csak túl akar lenni rajta, úrrá lenni a remegésen a testében, ami egyre erősödik, ahogy a lifttel haladnak lefelé. - Köszönöm, hogy elkísérsz, Alfonso. - komoly hangon szól, mert a férfinak nem kellene őt kísérgetni, nyilvánvalóan neki is megvan az oka, amiért a műtő előtt ücsörgött olyan arccal, mint aki a világot darabjaira tudná szedni puszta kézzel. Nagy levegőt vesz, amikor kattan a lift és kinyílnak az ajtók. Előttük a falon feliratok, hirdeti a nyíl nagy, komor betűkkel, hogy merre van a patológia, meg a hullaház.
Hirtelenjében zavarja a kórház szaga, a fentanilé, ami itt, mintha mindent megülne. Még az orrnyálkahártyáját is. - Ó, a picsába.. - elkáromkodja magát, tudja, hogy folytatniuk kell az utat addig az ajtóig, és csak előtte áll meg, kopog be. Máskor magabiztosan eldalolná a szépen csengő nevét, de most idegesíti a köpeny színe, az arc, ami néz rá az ajtóból. - B.. - újabb nagy levegő - Brisea Rossi. Azonosítani hívtak be. - végül sikerül elhadarnia, de Alfonso karját valószínűleg már így is szétszorította. - Minden rendben lesz. - nézek rá, tudom, hogy ide nem jöhet be. Nem családtag. Úgyhogy nehezen, de elengedi, hogy át tudjon lépni az ajtón, ami be is záródik mögötte. A pasas csendesen odasétál a falhoz és kihúzza az egyik tálcát. Azt hiszi, nem vesz levegőt sem. Kénytelen odamenni, hallgatni a cipzár - most fülsiketítő - hangját, és reagálásképp lenézni. Nem tudja, hogy az első könnycseppjei akkor csorognak-e le az arcáról, amikor valóban realizálja őt, vagy már hamarabb. Nézi a jóképű arcot, amit már többé nem fog. A férfiét, aki a társa volt több, mint egy évtizedig. Nézi és a fátylon át nem látja jól, hát mániákusan törli a szemeit. Olyan békésnek tűnik. Csak bólogatásra telik. Ő az, igen. De mondja ki, ez a szabály. - Igen. Ő az. - nem teszi hozzá hangosan, hogy a kurva életbe. - Hogyan..? - hagyja nyitva a kérdést, válaszoljon. Már kurvára kész vannak bizonyára a papírjai. Mellkaslövés. Három. Roncsolt tüdő. A többit nem hallja. Csak magában, némán elköszön tőle. - Elmehetek? - néz a pasasra, mintha legalábbis ideláncolta volna. Bólint, és elkíséri. Alfonsot meglátva is csak egy bólintásra telik, az ujján meg ezer mázsásnak érzi a jegygyűrűjét. - Fel kell...fel kell hívni a szüleit. Nem akarok itt lenni. Nem akarom a szánakozó tekinteteket látni. De nincs más választásom..igaz? - néz fel rá könnyes szemmel, amit újfent megtöröl. A falnak dönti a hátát, próbálja megvédeni az agyát. - Ha megölelsz, sírni fogok. - maga sem tudja, hogy ez figyelmeztetés-e, vagy mi. - Nem tudom mit csináljak most. Fogalmam sincs. - tudja, kiabálna, üvöltene és leinná magát, hogy ne kelljen semmivel sem törődni egy kicsit. A haláleset viszont sosem hagy időt arra, hogy felfogd. Semmire nem hagy időt. - Szerinted mikor ér ide a rendőrség kérdezősködni? - lövöldözés, persze, hogy jönni fognak a zsaruk is. Szériakellékek. Ez a kérdés legalább egy kapaszkodó egy másik, valóságos történésre. Mert semmi mást nem érez most valóságnak maga körül. Alfonsot sem, akinek nyilván lenne jobb dolga is.

Van az érés, amikor az ember egyszerűen tudja, hogy nem akar ott lenni, ahol éppen muszáj. Mégis, senkinek nincs más választása. A kórházak pedig mindenhogy a nem kívánatos helyek közé tartoznak. Hiába a barátságos színű csempék, ide senki sem jókedvéből jön, mindegy milyen napszaknak köszönhető. Mondjuk hálás azért, hogy a férjét legalább idehozták, és nem kirángatták a helyszínre rögtön. Még akkor is, ha a gondolatait leuralja, hogy talán csak tévedés az egész. Lehetne az egyik unokatestvére is akár, sőt bárki más rajta kívül. Mert az nem lehet, hogy az élet így kibasszon vele! Miféle elbaszott egy vicc az egész? Alfonso legalább válaszol arra, amit kérdez. Tehát valódi, ez most tényleg a valóság és nem egy hagymázas, ostoba álom, amibe beletekeredett, mert túl sok füvet szívott. Most Marco is élet-halál között lebeg, talán éppen küzdenek az életéért, Carlo élete pedig...
- Túl fogja élni. - mondja ezt minden részlet ismerete nélkül. Hogy miért? Mert Marconak életben kell maradnia, egyszerűen az égiek nem fordulhatnak el mindannyiuktól egész napra. Lehetetlen lenne. Persze Alfonsonak még van kiért aggódnia, ülhet itt idegőrlően a műtők előtt arra várva, hogy lekapcsoljon az a kicsi lámpa, és kijöjjön az orvos a hírekkel. - Ebben bízz. - feleli halkan, sokkalta könnyebb kapaszkodni a reménybe, mint szembenézni ezzel a mocsok ténnyel, amivel neki kell. Elsóhajtja a tényt, a történés tényét. Tehát már egy temetést is megszentségtelenítenek. Pedig, ha valami, akkor a halott megérdemli, hogy a családot ne akarják kiirtani azon a napon. Persze, az élet egy igazságtalan szar, mint mindig. Egy fiatal férfi meghalt, egy életveszélyben van. - Ha nem így lenne, nem fértem volna be az ajtón a riporterektől. - mert valahogy azonnal híre megy az ilyesminek. Gyanítja, hogy most is azért nincs másképp, mert valaki tartja a hírzárlatot.
A liftben hallgat, a saját szánalmas tükörképét vizslatja csak. Szóval az öregek élnek, annak rendje és módja szerint. Az apját már otthon érte a telefonja, és képes volt egyetlen szót sem mondani neki.
Míg él nem fogja elfelejteni a nyomasztó folyosót, sem azt, hogy hány lépést kellett megtenni az ajtóig. Hálás Alfonso támogatásáért, a jelenlétéért, pedig maradhatott volna odafent is. Mégis lekísérte ide, ahol nincs más, csak csend és halottak. Odabent pedig még rosszabb. Biztosan kell egy beállítódás ahhoz, hogy valaki ebben akarjon dolgozni. A cipzár hangja után, valami viszont végérvényesen megszakad, eltörik. Ez olyan, amit nem lehet visszacsinálni, nem lehet rá azt mondani, tévedtünk. Ismeri a férje vonásait, az összeset. Most viszont ez a kép ég az agyába, sápadtan pihenő arc a hűtőtepsi sziluettjében. Jóformán inkább csak kitámolyog, mintha sokat ivott volna. A bent lévőnek szerencséje, hogy nem ajánl segítséget, akkor valószínűleg olyan üvöltés kezdődne, amit nem bírna egy ideig abbahagyni.
Kint már csak a fal marad, a hideg tények, a gyász sava, ami az agyát cincálja éppen darabokra, és Alfonso, aki mintha sziklaként állna hirtelen előtte. Olyan ölelésbe húzza, amit élből elutasítana, neki nem kell, nincs szüksége rá, valójában pedig belerogy az erős karokba, elsiratja ezt a nyomorult érzést, ami beleköltözött a rendőr megjelenése óta. Átöleli ő is, mert ebben a mocsárszerű posványban, csak az ő testének melege tartja fenn. Nem tud, nem is akar azon gondolkodni, hogy legutóbb nem éppen ilyen hangulatban váltak el, most ez nem fontos. A kimondatlanság igen, hogy a férfi egyszerűen ráérzett, hogy erre most szüksége van, de sosem fogja az orra alá dörgölni, ahogy másoknak elmondani sem. Az apja említésére szaggatottan felsóhajt. - Remélem arról is, aki ezért felelős. - sőt, akarja, hogy tálcán nyújtsák át neki, de előtte szenvedjen, legalább annyira, amennyire a fia fog, ha szembesül az apja halálhírével. A rendőrségre csak bólint. Nem is akar zsarukat látni a házuknál, sem ostoba kérdésekre válaszolgatni azt illetően, ahol ott sem volt. Azt illetően pedig, hogy a családja pontosan mivel is foglalkozik, nála sosem volt zaklatási alap. Az ilyesmibe jobban szeretik a külsősöket belevonni, ők inkább gyenge láncszemek, mint azok, akik ebben nőttek fel.
Nem tudja meddig sír némán rázkódó vállakkal a fentanilszagú folyosón, de nem érzékeli jól az időt. Számára örökkévalóság, egy megállt, befagyasztott perc az egész, mielőtt szembe kellene néznie mindenki mással. Sikerül kinyitnia a szemeit, amiket csípnek a könnyek. Csak ekkor realizálja, hogy Alfonso inge is véres. - Megsérültél? - vagy ez más valaki vére? Ha sérült lenne, akkor tán nem hagyták volna a folyosón ücsörögni. - Köszönöm, hogy itt vagy. - ezt teljes szívéből így érzi. Abból, ami jelenleg feketén fénylik a bordaketrec mélyén. Megtörli a szemeit, már amennyire ez lehetséges. - Telefonálnom kell. - ellép, már van elég ereje hozzá, hogy felhívja az apósáékat. Aztán az apját, akivel még közli is, hogy itt van a kórházban, és nem, nincs egyedül. Mást nem hajlandó felhívni, ez is pont sok az idegek cafatos húrjainak jelen pillanatban. - Menjünk fel, nem akarok itt maradni. - kéri meg rá. Alfonsonak most az életre kell gondolnia, hogy Marco nem fog ide lekerülni. A halál úgyis követi őket, bárhová is mennek az életben. Egy kitörölhetetlen árnyék, amit az éjszakák sem tudnak elűzni.

Szeretne csak egyszerűen köddé válni, vagy visszatekerni az időt, valaki másnak lenni...olyan sok lehetséges helyzetet elképzel hirtelen, amiben inkább lenne. Carlot gyűlölte eleinte, nem magát az embert, hisz nem ismerte, hanem magát a tényét. Hogy egyszerűen az apja képes odadobni valakinek, és időt sem hagy rá, hogy összeszedhesse magát. A fehérarany gyűrű a gyémántokkal mára már a mindennapjai részévé vált, pedig az is zavarta akkor. Nem tetszett neki, soknak tartotta, egy nehéz vacaknak, amivel átköltöztetik egyik börtönéből a másikba. Sok dologhoz hozzá volt már szokva otthon. Abba is belenyugodott, hogy a házasságából csak akkor fog kilépni, ha valamelyiküket elföldelik. Elfogadta, ahogy minden nő elfogadja ezt a köreikben. A szerelmi házasság valami olyan leányálom, ami másoknak adatik meg, de nem nekik.
Igazából meg sem akarta Carlot ismerni, csak az eljegyzésen találkozott vele, utána az esküvőn. Egy idegenhez ment hozzá, és jó ideig idegen is maradt a számára. Emlékszik, az apja megdicsérte a nászéjszakája utáni reggelen. Egyébként is végig kellett hallgatnia az összes ízléstelen viccet kettőjüket illetően. De már nem volt mit tenni. Hiába futott volna, mindenki más gyorsabban futott volna nála. Sosem gondolta, hogy itt fog majd állni egyszer a hullaházban, és a férjét fogja azonosítani. Az más lenne, ha Carlonak börtönbe kellene vonulnia. Akkor betölthetné az üzenetszállító szerepet. De így? Így? Azt ígérte, mindig meg fogja védeni őt és a fiukat. Mindig. Persze nem attól tart, hogy ezt az apja, vagy Carlo apja ne tenné meg, hanem az a kurva ígéret. Nem érti, miért ígérnek az emberek bármit. Ő sosem ígér. Még a kisfiának sem.
Alfonso jelenlététől szégyelli magát. A gondolatait, hogy rohadt szemétnek titulálta a férjét, amiért halott. Nem az ő hibája, tisztában van vele. Azzal is, hogy ha választania kellett volna, hogy ő, vagy a család, akkor az utóbbit választaná, mert ez így működik. De akkor is! Most a két erős kar ölelésében elsiratja, ami eltört benne. Az illúziót egy második elképzelt és élt életről, amiből megint nem lett semmi. 12 évet széttépett két golyó.
- Ne ígérj Alfonso, az ígéreteket senki nem tudja megtartani. Csak történjen meg. - hogy legalább lélekben megnyugodjon, hogy azok, akik ezért felelnek, már soha nem lehetnek majd boldogok, nem ülhetnek le a feleségükkel, a családjukkal. Senkivel. Már rég tudja, hogy az ő világukban nincsenek jó emberek. Egyikük sem az, soha nem is lehet.
A könnyei megállíthatatlanok, de elapadnak, ahogy a lelke képes feldolgozni a történés valódiságát. A nehézségét. És mintegy gondolatainak zárszavául észreveszi a vért. Nem jó emberek egy olyan világban, amiben mások számlák, iskolák, elromlott háztartási gépek miatt aggódnak. De sikerül bólintania. Tehát Alfonso nem sérült meg, őt nem kell ellátni ebben a fertőtlenítő, gyógyszer és fájdalom szagú világban. - Ez legalább jó hír. - komolyan mondja. Igen, egyik része még mindig haragszik a férfira, pedig nem kellene. Elszólította a család, ment, és neki ebben nem volt helye. Ezért nem utálhatja. Egyébként sem 18 éves bakfis már, aki semmit sem tud a világról, meg a világot uraló dolgokról. Felnéz rá, most nincs ereje ahhoz, hogy valami ürességet keressen, valami hazug ígérgetést. Igazából jelen pillanatban azt is elhinné, hogy azt mondja neki, hogy majd minden rendben lesz. A világ legnagyobb hazugsága. Egy ilyen eset után semmi sem lesz rendben. - Köszönöm. - száraz torokkal mormolja el a szót, mert nem fog a világ időt hagyni neki arra, hogy gondolkodjon, lezárja magában az egészet. Semmire. Telefonok, temetés, a temetés immár biztonságossá tétele, a fia...A nők pedig ott fognak seregleni körülötte, ahogy az esküvője napján és utána is tették, amikor mindenki a borzasztó szextörténetekkel riogatta. A telefon pedig éppen olyan szörnyű és kellemetlen, mint amilyennek hangzik. Az apósa halk hangja, a háttérből az anyósa zokogása. Mind elveszítettek ma valakit. Egy szülőnek pedig sosem kellene túlélnie a saját gyermekét.
Mély, reszketeg sóhajjal sétál a menekülőúthoz, a lifthez, ami visszaviszi abba a valóságba, ahol emberek is vannak, ahol még emberekért küzdenek. Csendben maradnak a liftben, de ez nem terhes csend, ráadásul Alfonsonak sem lehet egyszerű. Marco még a műtőben van, küzdenek érte és ez jó jel. Erős, fiatal szervezet, ami kap most egy új esélyt. A lámpa azt jelzi, hogy nincs baj. Nincs végzetes baj. Bár biztos el fog tartani egy ideig, míg felépül. Ő is látott már el ilyen-olyan sebeket otthon, amihez nem kellett a család orvosát felhívni. De ez nem ilyen. A temetés nyilvános volt, és őket támadták meg. Komikus, de az igazságszolgáltatás most nem tehet semmit ellenük.
- Nem akarom, hogy mindenki sajnálkozva lihegjen a fülembe. - mondja nagyon komolyan. - Majd holnap. Ma nem akarok gondolkodni. - és a sajnált özvegy lenni, akit letraktál mindenki a saját történetével, a saját tragédiájával. - Kedves tőled, de ma nem lennék az a nő, akit várnának. - tényleg kedves tőle, kedveli is a családjának nőtagjait is, de..maga sem tudja mi lenne a megfelelő. Egy sötét szoba, egy üveg itallal például teljesen csábító gondolatnak hangzik. Valami, ahol nincs ott mindenki, nem akarnak vele beszélni, nem kell az élére állnia mindennek, ami ezzel kapcsolatos. Legalább ma ne. - Kocsival jöttem, és... - megrázza a fejét, megvonja a vállát - nem tudom, majd lesz valami. Ha nem bánod, még maradnék egy kicsit, amíg Marco műtétjének vége. - nem mintha igazából parancsba adhatná neki, hogy menjen haza, vagy a pokol fenekére akár. Nem mintha történhetne bármi, legfeljebb a férfi helytelenítheti a viselkedését. - Azon az átkozott tetőn még lehet dohányozni? - néz fel a plafonra, mintha oda lenne írva a válasz. Mert italt biztosan nem árulnak itt, ami segítene rajta legalább egy kicsit. Persze, talán gyógyszert kérhetne, de nagyon is észnél kell holnap lennie, amikor elárasztja majd ez az egész. - Hozok egy kávét. Kérsz? - mert van itt gép, ami biztos rosszat ad, de legalább...valami, ami a várakozás lassúságát kicsit elüti.

Tudja, hogy a kérésétől, a vágyától ő maga is rossz ember, de ezt már régen elfogadta. Már akkor, amikor belenyugodott az életébe, abba is, hogy neki sosem kell majd olyasmikkel küzdeni, mint másoknak. Tudta, hogy mit jelentett, amikor az apja egy nap háromszor cserélt inget, vagy olyan tekintettel ment haza, hogy mindenki inkább a fedezéket kereste, nem pedig a konfliktus. Magát mindig besorolta az engedelmesbe hajló zónába, ellentétben a húgával, aki túl sok mindent engedett meg mindig magának.Azt is tudja, mit jelent, hogy fia született, és rá milyen élet fog várni, bár már nem az apja miatt. Hiába szeretné neki megadni azt, hogy szabadon döntsön, szabadon csinálhasson bármit, nem lesz rá lehetősége. Nem fogják neki hagyni, és ez már most, már előre feldühíti. De mint olyan, tehetetlen lesz. Abban is, hogy a férje haláláért felelősök hogyan fognak meghalni. Meg mikor. Reméli, hogy minél hamarabb. Még akkor is, ha ez így undorítónak hathatna bárki más fülének. Az ártatlanokénak, akik gyilkosságokat többnyire a hírekben meg a filmekben látnak. - Meg kell tanulnom megvédeni magamat. - jön a gondolat, persze, mindig figyelnek rá, mindig őrzik bárhová is megy, már hozzá van szokva. De itt van a mai nap ékes példának. Mi lett volna, ha ő is ott van? Ha a fia is ott van? Nevetséges félelmek, de mégis nagyon kevésen múlt. Ha nem ígérte volna oda a süteményt, a segítségét, akkor ott lett volna a temetésen. Bizarr gondolatok kergetik egymást a fejében sorban, hogy mennyire a véletlenen múlt és vajon az apját nem akarják-e bármilyen módon meggyanúsítani, hogy egyik Rossi sem állt ott a sírnál. Persze mindre van magyarázat, de minden macska fúj, ha sarokba van szorítva.
Odafent már ezek el is illannak belőle, már nem gondolkodik ilyesmin, de amit mondott, komolyan gondolta. Majd sort kerít rá, végtére is tisztában van az összes fegyver hollétével a házban. Carlo özvegyeként pedig mind kurvára nála is fog maradni, mert senkinek nincs joga abban a házban bármit keresgélni. Persze erről most nem akar beszélgetni, még mindig erős benne a kényszer, hogy engedjen valami jóféle ital csábításának, ami kicsit lenullázhatja az agyát. De amíg a műtét zajlik, legalább nem kell hazamennie, kimennie a világba, ahol mindenki a fájdalmát akarja, a könnyeit, a bánatát. Pontosan jól ismeri a nőket. Ha hazamegy, mindenki meg fog jelenni, mindenki együtt akar majd érezni, támogatni, fogni a kezét. Nem, erre most határozottan nem áll készen. - Én most csak szimplán nem akarok társaságban lenni, halott apákról, fiúkról hallani. Sem macaront enni. - sőt, enni sem akar. Persze kedves a férfitól a felajánlás, az anyját mindig is nagyon tisztelte. Olyan nő, akivé ő sosem tudna talán válni, túl heves a vérmérséklete olykor. De nem illendő ugye a többiekre csak úgy rászólni, hogy fogják már be.
De tudja, hogy nem csak neki nehéz most. Ő már a veszteség oldal kongó ürességével áll, de a férfi még aggódik. Még van kiért aggódnia. Óvatosan érinti meg a felkarját, hogy biztosítsa, itt van vele és az üres "minden rendben lesz" frázisnak ne kelljen elhangoznia újra. - Köszönöm, hogy megértesz. - bólint megerősítésképp, Alfonso legalább megérti, mi ellen tiltakozik most ennyire, és ezért hálás neki, de ezt nem kell szavakba öntenie. Neki nem. - Megleszek, csak...ma nincs erre szükségem. - az aggodalmát nemigen tudja most hová tenni, de mindketten nagyon kiélezett helyzetet élnek meg, és régen is barátok voltak, talán egyszerűen ez így a normális mindkettőjük részéről. - Tudom, hogy nem. - ez egyben azt is jelenti, hogy nem fogja soha a szemére vetni a dolgot. A férfi egyébként is hamarosan visszatér New Yorkba, az élet pedig visszaáll a rendes kerékvágásba. Jobban mondva fogalma sincs, hogy mi lesz most az ő életével. Az nem opciója, hogy hazaköltözzön az apja házába. Ki van zárva. Az apósa főleg. - De felhívhatsz. Nem vagyok már kislány. - jótékony félmosolyt ejt meg a fal egy pontja irányába. A telefon nem bűncselekmény, főleg ilyen helyzetben, amikor csupán a hogyléte felől kívánna érdeklődni. Ezt rajta kívül mások is meg fogják tenni. - Akkor órákig fogok maradni. - feleli, és a hangsúlyából kihallhatja, hogy ehhez bizony ragaszkodik. Egyszerűen tudni akarja, hogy nem veszítenek el ma még valakit. A kávét illetően biccent, legalább ennyivel megtámogathatja magukat, ha már mással nem tudja. Válaszul meglepetten elmosolyodik. Az a hangszín.. - Azért senkinek ne szedd le a fejét. - főleg ne őérte, de most nem akar megint liftezni, kimenni, kínlódni. A tető mindig is annyival egyszerűbb volt. Plusz még mindig az orrában érzi a formalint és isten tudja mit, amit inkább nem akar azonosítani. Megkérdezhetné, hogy hogyan szereti a kávéját, de most a saját gondolataira hagyatkozik, ezért feketén hagyja mindkettőjüknek. Ehhez a naphoz inkább rum kellene bele a tejpor helyett, amit a gép szórna hitványan bele.
Visszasétál a két pohárral, az egyiket a férfinak nyújtja. - Forró és fekete. - beleszagol, épp csak elfintorodik. A minőséget nem a gépekben kell keresni, bár amennyibe kerül itt az ellátás, igazán lehetne valami normális kávé is benne. A funkcióját viszont betölti. Oldalra biccenti a fejét, mintha gondolkodnia kellene a férfi szavain. - Akkor gyere! - a fél élete a feltételes módokról és a felszólító módokról szólt, a fekete-fehérségről. Ha fel akar menni vele a tetőre, tegye meg. Egyszerű a kérdéskör. Megindul újra a lift felé, bevárja őt is és megnyomja a gombot. Fent már csak azt a pár lépcsőt kell megtenni az ajtóig, ami különös módon eddig sosem volt még bezárva. Most sincs.
Odakint már az est leszállóban, a szél is mozog valamelyest, amitől megborzong. Hívogató a tető széléig a séta, de előbb kihalássza a cigit a táskájából, megkínálja Alfonsot is. - Nincs több kezem. - nevet halkan, és a doboz tetején felé csúsztatja a gyújtót, hogy magának is kivehessen egy szálat, amit utána meggyújthat. Most eszméletlenül jól esik neki, ez a hitvány kis cselekvéssor egy rakás üres időt ki tud tölteni. Csak belekezd abba a sétába. Még nem érzi a teljes súlyát a ma történteknek, de fogja. Mind fogják. - Mennyire számítsunk itt katasztrófára? - nem kell hosszabb kérdéssorrá fűznie, Alfonso úgyis tudja, mire gondol. Muszáj a gusztustalan tényekbe kapaszkodnia a felborult életében. Felé fordul, hogy háttal legyen a város fényeinek. - Meddig maradsz itt? - adódik a kérdés, amihez már hozzáfűzi a korábban felmerült gondolatait, de előbb a válasz szükséges.

Elképzelt erre a napra elég sok mindent, beszédeket és emlékezéseket közösen a család halottjáról, ételeket és némi feszültséget a levegőben, esetleg a múltkor "beszélgetésük" valami módú folytatását. Rengeteg mindent, de ezt nem. Hogy itt fognak állni egy kórházi folyosón, mögöttük egy halottal és egy életéért küzdővel, meg még ki tudja hány sérülttel. Akár a háborús romok. Ő, aki már lélekben gyerekkora óta az erőszakos közegben van, már azt hitte, semmi nem fogja meglepni, nem fogja a gyomrába rántani az öklét, felforgatni az életét. Mégis itt áll, egy hatalmas űrrel a bensőjében, amivel nem tud mihez kezdeni. Egyszerűen túl sok, túl hirtelen és túlságosan nehéz most, amikor leginkább menekülni szeretne minden elől, legfőképp az emberek elől. Bízik abban, hogy ezt Alfonso megérti, és nem próbál szavakkal ráerőltetni semmit, senkit. Persze az illem, a szokás és még egy sereg dolog úgy kívánná, hogy hazamenjen és fogadja a segítséget, az együttérzést. Ha az apja utasítaná, meg kellene tennie. Így nem, nincs itt szerencsére, nem kell most lejátszaniuk semmiféle meccset egymás között.
- Senki nem fog engem a szájára venni. - egyikünket sem, ami azt illeti. Már..özvegy, még ha ezt a szót eddig jobb szerette 70 feletti hölgyekre érteni kizárólag. Nem teheti meg, de ezzel elszállt a feje felől egy újbóli házasság kötelezősége. Többet nem fogja az apja férjhez adni, ebben egészen biztos. Éppen ezért, már nem kell őt aranykalitkában tartani, hogy az erényeire vigyázzanak. Még ez a státusz is olyasmi, amibe nem tud belegondolni, nem tudja megérteni. Egyelőre nem képes rá, hát azt teszi, amit jónak gondol. Vele marad, amíg véget nem ér a műtét, mert ezt látja helyesnek, magától értetődőnek. Nem lehet másképpen.
- Nem kell megköszönnöd. Hogyan is mehetnék most csak úgy el? - ingatja a fejét, de nem vár rá igazából választ, leköti a kávégép gondolata, bár kicsit sajnálja, hogy nincs itt egy gin automata, vagy bármi más, ami elég erős alkoholt nyom ki magából. Gyanítja, hogy Alfonso sem utasítana vissza valami erősebbet, mint némi gépi koffein, de ezzel nem szolgálhat az egész épület. A cigin nem lepődik meg, múltkor is együtt dohányoztak. A tetőn pedig a fújdogáló szellő kicsit segít az agyának, a lelkének. Utálja a kórházakat igazság szerint. Sőt, ha tehette volna, nem jött volna ide, de igazából senki szavainak nem hitt volna. A saját szemeivel kellett látnia a férjét. És itt, fülektől, szemektől mentesen végre beszélhetnek is. Megkérdezheti azt, amire kíváncsi, amiről előtte nyíltan talán úgysem fog senki beszélni.
- Remek. - füstölögve, lemondóan közli. Szóval rájuk borul minden, és senki nem tehet egyetlen lépést sem anélkül, hogy ne tudná mindenki más, hogy éppen hol van, merre jár. Ő már megszokta, hogy figyelik, van körülötte valaki, bár Nápoly eddig biztonságos volt a számára, most úgy tűnik minden megváltozik. Mintha ez a nap egy bizarr fordulópont lenne az életükben. Persze erre nem mondhatja, hogy badarság, hisz ma egy temetésen, fényes nappal megtámadták őket. - Akkor valószínűleg apám ragaszkodni fog hozzá, hogy hazamenjek. - az apósa meg ahhoz, hogy náluk legyen az unokájával. Nem lesz egyszerű nekik sem megegyezni, ő pedig most nem mondhatja, hogy hagyják egyedül. Nem fogják, tehát egy olyan fölösleges szócséplés lenne, ami nem vezetne sehová. Ettől még kelletlenül felsóhajt, a házassága egyik legnagyobb pozitívuma az volt, hogy nem kellett otthon lennie. Az apja...nos, Alfonso jól ismeri az apját.
- Vagy, amíg ő maga úgy nem dönt, hogy hazamegy a kórházból. - megrándul a szája sarka, innen egyetlen férfi sem szereti valahogy azt tenni, amit az orvosok, a feleségeik, vagy úgy egyáltalán mások mondanak nekik. Marco is ilyen, tehát, amikor úgy érzi, akkor egyszerűen átmászik majd mindenen és mindenkin, hogy a saját ágyában aludhasson. Mindegy hányan fogják ezt helyteleníteni. Mélyet szív a cigijébe. New York, aminek egy időben az említését is gyűlölte, Alfonsonak nyilván ugyanúgy az otthonává vált, mint Nápoly. Sok szállal kötődik oda, és persze ott van a kis Miss Amerikája is. Érthető, ha azért a városért is aggódik. Egyértelmű volt, hogy nem fog visszatérni ide.
- Akkor reménykedjünk, hogy Marco gyorsan felépül, és mielőbb visszatérhetsz. - és megdicséri magát, amiért ezt fintorgás nélkül kimondja, mellékzönge nélkül, csak egyszerűen. Nem is tudná őt bírálni azért, hogy másik hellyel is törődnie kell, hisz már több, mint egy évtizede elhagyta Nápolyt. - Gondolom hagytál ott megbízható személyeket, akik figyelnek mindenre addig, míg távol vagy. - kortyol bele a kávéjába, amibe még cukrot sem rakott. - Bár úgy emlékszem, inkább az a típus vagy, aki jobb szeret mindent maga intézni. - ebben sincs rosszallás, csupán egy nosztalgikus emlék legyinti meg Alfonsoról, hogy milyen volt régen. Nyilván változott, idősebb lett, talán megfontoltabb is. De erre azért nem venne mérget.

Találkozik a tekintetük, de most nem akar rákérdezni arra, amit látni vél a másikéban. Maga sem tudja mit lát. Elismerést? Talán valamiféle furcsa büszkeséget? Ha olyan helyzetben lennének, talán rá is kérdezne, hogy mit gondolt, milyen emberré vált egyébként az évek alatt, de az ilyesmi most nem helyénvaló, egyszerűen nem tartozik ide. - Akkor ez ne legyen kifogás. - egy félmosolyba csomagolja a "figyelmeztetést", hiszen 12 évig megvolt anélkül a hívás nélkül, de most megteheti, mert...mert az ő státusza teljesen megváltozott, s ez jelen pillanatban nem egy könnyen eldolgozható dolognak tűnik. Teljesen bele volt nyugodva a házasságába, kialakította benne a maga helyét, és hűséges volt a férjéhez. Legalábbis fizikailag mindenképpen. Most rászakad majd az özvegység minden nehézsége, a szokatlansága, és akkor még itt van ez az egész helyzet, ahogyan a haláleset történt. Mindenképpen aggasztó.
- Sosem voltam bárki. - leheli halkan, inkább csak maguk közé. Nem érzi úgy, hogy el kellene most mennie, Alfonsot pedig tartja olyan egyenesnek, hogy megmondaná, ha jobb szeretne inkább egyedül várakozni. A többi aggodalmának inkább odafent ad hangot, miután már menekvést lelt pár slukkban. Tudja, hogy valami rossz fog most következni: szigorúság, egymás háta mögé pillantás, akár a nyílt utcán is, ami nem lenne meglepő. Nápolyban mindig is történtek nyílt színen halálesetek, amikor nem volt más választás. Persze az új kormányok mindig új törvényeket hoznak, a maffia pedig igazodik hozzájuk. A kiskapuk mesterei úgymond. Persze a nagyapja idején még minden más volt, sok történetet hallott erről gyerekkorában. Nem mintha meglegyintené ezzel kapcsolatosan a nosztalgia...
- Kétlem, hogy ezt az érvedet elfogadná egyébként. Hidd el, maradnék a saját házamban magam is. - jobban mondva egy másikban, mert oda evidensen majd nem mehet haza. Nem ma, ma éjjel otthon lehet, de hamarosan kitalálják, megmondják neki, hogy miért nem lehet. Minden olyan bonyolulttá vált ezen a napon. Minden.
Ezért jobb arra gondolni, hogy milyen lesz, ha Marco kikerül majd innen. Afelől nincs kétségem, hogy nem fogja mosolyogva tűrni, hogy pátyolgassák, miközben odakint éppen van min munkálkodni, de meglátjuk mennyire súlyos a sérülése. - Hacsak nem bérled fel a világ legdögösebb nővérkéjét, erre megvan az esély. - hasonlóan elneveti magát, pedig mióta az a rendőr megjelent, eszébe sem jutott, hogy egyáltalán mikor nevethet ismét. Most arról is letesz, hogy kérjen itt magának valami nyugtatót, hogy álomtalannak hasson majd az éjszakája. Hiszen a fia elé is oda kell majd állnia a hírrel. Összetörni egy gyerek világát meglehetősen borzasztó kilátás, kicsit el is komorul a gondolatra. Egyszerűen megtámaszkodik a tetőperem oldalánál, de nem mászik fel.
- Nocsak! - vonja fel a szemöldökét, tehát Marco nagyot lépett előre a bizalmi létrán. Az ilyen emberek előtt nagy jövő áll, ha nem találja el egy kóbor golyó, netán nem robbantják fel valahol. Erre is volt már precedens a dél-olasz történelem során. És ezeknél lehetne mindez sokkal mocskosabb is. A férje nem szenvedett, és ez jó. - És akkor te mit is csinálsz? - lassan mosolyodik el, a kérdést abszolút humornak szánja, de talán...ennek sem most van itt az ideje. Viszont, amikor a világ atomjaira készül hullani, az embernek nem sok kapaszkodója marad. - Nem okoznál csalódást Alvizenek. - ez egy kijelentés, egy tényszerűség. Tudja, hogy nem tenné, bár fogalma sincs, hogy pontosan mit csinál akkor Alfonso New Yorkban. Persze az aljas kisördög a vállgödrébe sutyorogja, hogy biztos a kis Miss Amerika elvette az eszét és beleszédült a...egy slukk és ezt elsöpri magától, végtére is nem az ő dolga, hogy mivel foglalatoskodik. - Tudni egyébként, hogy hány sérült van pontosan? - mert ezt még nem kérdezte meg, de a kőkemény tényekből lehet a legjobban kiindulni. - És én még azt hittem, hogy ma csak feszélyezett pletykálkodás lesz az egyetlen, amire figyelni kell. - keserűen sóhajt, épp ezért tisztában van azzal is, hogy Carlo nem kaphat nagy temetést. Biztonsági okokból nem. Sőt! - Ennek okán remélem senki nem fog megsértődni, de zártkörű temetést fogok tartani. Nem kell több halott. - komolyak a szavai, ebben ráadásul kizárólagos döntési jogot élvez, mert ő a gyászoló fél. Bár biztos benne, hogy az apja még a föld alá is embereket fog rejteni állig fegyverben. De ez még elviselhető, kibírható dolog. - Szólj, ha szeretnél visszamenni. - issza ki a kávéját, az alján hagyva egy kortynyit, hogy beleejthesse a cigaretta maradványát.
Egy hete nem gondolta volna, hogy az elkövetkező években egyáltalán megint találkozni fognak. Azt még kevésbé, hogy egy kórházban fognak együtt várakozni, és a férfi lesz az, aki látja majd megroppanni a halál súlya alatt. Nem gondolta, de nem érzi rossznak. Noha lényegében félig idegenek már egymásnak, bizonyos dolgok nem változtak meg.

Egészen meglepi, hogy Alfonso gyakorlatilag elismeri, hogy a nem telefonálásra valójában kifogást használt csupán. Persze, a múltkor beszéltek róla, de az nem jelent semmit, hiszen kitérő válasz érkezett a kérdésére. Mondjuk most igazán nincs itt az ideje annak, hogy ezt megtárgyalják, nem is fogja felróni neki. Most nem teheti meg, nincs abban az állapotban, hogy még a 12 évvel ezelőtti dolgokat is a vállára vegye, kellően felvértezze magát egy újabb múltat érintő szócsatára. De azért bólint kétszer, tudomásul vette, elraktározta az információt magának. Talán egyszer, ha a minden úgy engedi, akkor újra fel fog az az egész bukkanni közöttük, de talán már nem. Talán neki van igaza, hogy egyszerűen tovább kell lépniük.
- Sajnálatos módon, ezt nem közölhetem vele ebben a formában. – szárazon jegyzi meg, egy bolond mosoly kíséretében. Az a nap még nem kelt fel, amikor nyíltan ellent tudna mondani az apjának. Olyankor vissza kell avanzsálnia kislánnyá. Azzá, aki mindig szót fogad és sosem kérdőjelezi meg a férfi szavait, hanem maradéktalanul elfogadja azokat. Már sokat gondolkodott azon, hogy talán túlságosan gyáva volt mindig is, hogy kilépjen ezekből a keretekből, a kényelmes életből, amit az apja szolgáltatott neki. Az iskolában meglegyintette a másik világ, amiben teljesen más problémákkal küzdöttek a társai, és ahol nem találta eleinte a helyét. Magániskolákat végzett, ahol szintén volt mellette felügyelet, és a legtöbben tisztában voltak vele – pletyka szinten -, hogy ki az ő apja. Az egyetemen viszont már nem ő volt a megközelíthetetlen. Nem volt kívülálló, lélegzett, élt, és sikerült elérnie, hogy figyeljenek rá. Saját magáért is, nem csupán a Rossi névért.
Sokkal jobban érzi magát fent, mintha most felette állnának ennek a városnak. Ha Las Vegasra azt mondják, hogy a bűn városa, akkor vajon mit mondanának Nápolyra? Hogy ez maga a Bűn? Valami olyan, amiben olyan mélyen gyökerezik már az erőszak, hogy kipusztíthatatlan belőle? Sóhajtva fújja ki a füsttel együtt ezeket a gondolatokat a fejéből. Marco jövőbeli élete sokkal mosolyogtatóbbnak ígérkezik, erre pedig Alfonso mosolya is jelent egyfajta garanciát, amire nem tud nem visszamosolyogni.
- Kifejezetten szeretnék férfiként újjászületni, ha ez ilyen jó. - visszamosolyog, persze azért kétli, hogy ennyiben merülne ki Alfonso munkája, sőt, talán távolról sem ennyiben merül ki, de így leegyszerűsítve jónak hangzik. Túlontúl jónak. Közelebb sétál hozzá, mintha csupán tanulmányozná őt, valóban így is tesz. - De azt hiszem, nem hiszek neked. A sok vedeléstől olyannak kellene lennie az arcodnak, mint Rosalia házi nyerstésztájának. - bizonyosan emlékszik a férfi a régi szakácsnőjükre, aki mindig zsémbelt mindenkivel, ha véleménye szerint keveset evett. - Szóval még nem ittál eleget. - mosolyogva fejet csóvál. Nyilván belefér a humorizálás, ugye? Bele. Kicsit szabad, főleg mert a lábaik előtt fekvő városban hamarosan még több vér fog folyni. Amikor a maffia berkein belül esnek egymásnak, az sosem jelent jót. És persze csak az ostobák hiszik azt, hogy csupán egy olasz maffia létezik. Néha a filmek túlontúl leegyszerűsítenek mindent.
- A családod bizonyára büszke rád. - néz fel rá, mert nyilván ez az igazság. Ezért várják őt annyira haza minden alkalommal, és rendeznek neki a múltkorihoz hasonlatos partikat. A sikeres férfinak dukál úgymond, hogy körbeimádják a jeles napján. A sikeres nők már más besorolásba esnek, de hát még Nápoly merev keretei között is meg lehet mindent oldani.
Elkomorul az arca, több tucat sérült és néhány halott. Tehát komolyabban megtépázták a soraikat. Kérdés, hogy hagyják-e őket újrarendeződni, vagy sem. Mondjuk ma éjjel, amikor mindenki a fájdalmával van elfoglalva. - Úgy vélitek, biztonságos a ma este mindenkinek? - a kérdés őszintén kíváncsi. Ha a fiával is történik valami, akkor....de csak megteszik a megfelelő biztonsági lépéseket. Most nem ellenkezne. Felőle két ember is állhat majd ajtónként. Nem számít. Ő maga sem számít. Gondolkodás nélkül odadobná a saját életét, ha a kis Carlo ezáltal élne túl. Bár nem állították meg, amikor egyedül autóba ült és idejött. Nem jött mögötte senki sem. Óvatlanság? A maga részéről bizonyára őrültség volt, amit jótékonyan el lehet most nézni. - Az nem érdekel, hogy velem mi lesz, de ha a fiam veszélyben lehet, akkor remélem már fürtökben lógnak a házunknál. - és figyelik még a levelek mozgását is a szélben.
- Reméljük senki. - megnedvesíti az ajkait, megint olyan különösen csendül a férfi hangja, ma már nem először, amikor a személye kerül szóba. Benne lebeg egy pár suhanó másodpercig ebben a kérdésben, ami a fejében fogalmazódik, de inkább elengedi. Válaszul inkább bólint. Végzett ő is. - Akkor menjünk vissza. - hogy bárki elcsodálkozik-e a jelenlétén? Talán igen. Talán viszont senki nem lepődik meg ma már semmin. Meg is indul előre, a füle mögé simítva a haját, hogy visszatérhessenek a műtők előtti folyosóra. Igyekszik kényelmesen helyet foglalni a kinti székek egyikén, bár mintha ezeket szándékosan úgy tervezték volna, hogy ne legyenek kényelmesek. - Remélem, honorálják mindezt Marconak, amit ma tett. - jegyzi meg félhalkan, de komoly hangon. Igenis számítson a mai nap! Vegyenek figyelembe mindent, hisz végtelenszer hallotta az apjától, hogy a hűséget jutalmazni illik ésszerű keretek között. Nagyot sóhajt. Legalább valaki életéért még tudnak küzdeni. Végtére is ez a fontos.

Mosolyogva ingatja meg a fejét. Nem volt opció, hogy őt magával vihesse, egészen egyszerűen azért, mert az apja személyzetének a részét képezte. Őket szolgálta, az egyik gyerekként pedig ilyet nem illett kérni. Kifejezetten sajnálja még mindig, hogy már nem él. És azt történetesen az apja javára írja, hogy mindenben segítette a nő családját. Az orvosokat is fizette, mert így volt helyes.
- Apám jobban védte volna, mint....a húgomat. - hozza a példát, ami talán így is lett volna, már persze, ha sarkosan kívánna fogalmazni. De már nem számít, a húga pedig még otthon lakik. Igazából nehéz volt mindig is legidősebbnek lennie, mert felette nem volt senki, aki példaként járhatna, hát cselekedett, ahogy megkívánták tőle, ahogy gondolta, hogy rendben van. A húga ügyébe viszont legalább annyira nem fog tudni beleszólni, mint amennyire a sajátjaiba sem tudott.
- Tényleg? - méregeti a férfit, persze majdnem minden férfi iszik, szériakelléknek is nevezhető a dolog, de a legtöbbször eltalálják a saját határaikat. Valahogy nem tudja elképzelni, hogy Alfonso nem ebbe a kategóriába tartozik. - Elkényelmesedtél odaát, vagy történt valami, ami kiváltotta? - távolról sem akarja analizálni, olyanra rákérdezni, ami már a nem megengedett kategória, de most először beszélgetnek igazság szerint 12 év után úgy, hogy nincs benne félszeg bocsánatkérés, plusz düh, sértettség és mindezek frusztrált kombinációja. A lelke most kiürült, és ez a nagyon is baráti beszélgetés az, ami vakító fonalként vezeti a sötétben.
- Egy apának azt mondják, nem is kell ennél több. - a fiúkon pedig mindig nagy elváráshalmok sorakoznak. Már gyerekkoruktól pakolják a hátukra őket, felkészítik őket mindarra, ami felnőttként várni fog rájuk a maffia sorai között. Még, ha egymás között nem is így nevezik ezt az egész közeget. A rendőrség aggatta fel, majd keresztelte át szervezett bűnözésre az egészet. - És te hogyan érzel magaddal kapcsolatban? - mert ez fontos. Biztosnak kell lennie magában, vagy felfalják. Bár erősen kétli, hogy Alfonso ezt hagyná. Valahogy nem fér bele abba a képbe, ahogy ő megismerte annak idején. Most sem ilyennek tűnik. Ettől még kíváncsi a válaszra, de megérti, ha nem érkezik majd felelet. Önmagunkról a legnehezebb véleményt formálni hangosan.
- Nem mintha fennállna a veszélye, hogy ma éjjel aludjak bármennyit. - sóhajt egyet, azért ez a megerősítés mégiscsak jó. Megnyugtatóbban hangzik mint az, hogy menjen el az apjáékhoz, vagy az ég tudja hová, hogy ott majd vigyázzanak rájuk. - De végszükség esetén, tudom mit találhatok meg a házban. - mert nyilván hangosan nem akarja kimondani a fegyver szót. Sosem kellett használnia, megtanulnia sem, de azért az elméletét ismeri. - A héten elmegyek lőni tanulni. Valahogy frusztrál a gondolat, hogy .... - félrenéz, nem fejezi be a gondolatot inkább, úgyis tudja a másik, hogy mit akar mondani. Frusztrálja, hogy védtelen, és nem akar félelemben járni az utcán. Azt nem engedheti meg magának, hisz a félelme átragadhat a fiára is, az pedig túlzottan nagy hiba lenne. Bólint hát, jól teszik. Lógjanak fürtökben, figyeljenek minden faágra, levélre, áthaladó macskára is. Noha ami történt nem célzatosan a férje ellen irányult, attól még áldozattá vált, a ház tehát védtelen lenne elviekben.
Visszatérnek a zúgó neonlámpájú valóságba, jobban mondva a véres valóságba, ahol a kis lámpa még mindig jelzi, hogy Marco az életéért küzd talán, vagy jobban mondva az orvosok küzdenek érte. Ha Alfonso gondterhelt is, az arcán a hűvös nyugalom egyfajta maszkját viseli, csak az állkapcsából látni, a szeme körül megfeszülő bőrről olvasni, hogy feszült. Joggal feszült. Ezért kell hát bízni a legjobbakban.
- Akkor jól gondolja meg, hogy mit kér. - elmosolyodik, biccent. Talán Marco már hajlamos rá, hogy átgondolt döntést hozzon, ami a jövőjét fogja bebiztosítani, és nem valami hülyeségre lövi el azt a kívánságot, amiért az életét kellene adnia. Végül leül a folyosói székek egyikére, a dereka hálásan sóhajt fel. A feszültség, az ideg baromira fárasztó tud lenni, és akkor ér utol, amikor már az adrenalin felszívódott. Voltaképpen mosolyogtató lehetne, hogy most Alfonso az oka annak, hogy ő nem néz valami üveg fenekére némi masszívan vastag önsajnálat közepette. - Nem ülsz le? - néz rá fel kérdőn, intve a fél sornyi szék felé, ami még ott van. Mondjuk bizonyosan van egy tisztességesebb váróterem a hozzátartozóknak, de neki jelenleg oly mindegy, hogy hol ül, amíg az a lámpa kialszik...Csak most jut el odáig, hogy küld az apjának egy üzenetet róla, hogy megtette, amit kellett. Azonosította a testet - jobb szeret rá testként gondolni, sokkalta egyszerűbb és védelmezőbb az agyának -. Az üzenet rövid, nem magyarázkodó, és kérdést sem tesz fel. Őszintén reméli, hogy most az apja nem akar nekiállni parancsolgatni, nem ez a megfelelő alkalom rá. Nagyon nem. Csendben marad, hiszen néha a puszta jelenlét is elég a támogatáshoz, nem kell örökké szóval sem tartani a másikat.