shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Sosem érdekeltek különösen a márkás dolgok. Nem aléltam el egy pár cipő láttán vagy költöttem arra minden félretett pénzemet, hogy megszerezzem magamnak azt a ruhát ami figyelemfelkeltően díszeleg a kirakatban. Ezzel szemben mindig is szerettem csinosan öltözni. Lincoln mellett azonban a korábban letagadott énemnek kell kedveznem, aki a ritka alkalmaknál egy kicsivel többször környékezi meg a boltokat, csakhogy Lincoln bűntudata ne pofátlankodjon a felszínre. A mai nap is egy ilyen. Nem tervezett és a héten màr egyszer megtettem a kötelező köröket, de látnom kellett Shawnt. Így miután Lincoln elment reggel munkába, én beálltam a gardróbom elé és kiválasztottam egy magassarkút a kollekcióból, amit szándékosan tettem tönkre. Aztán hívtam egy taxit és színlelt szívfájdalommal indultam meg Lincoln munkahelye felé, mint egy éppen gyászoló özvegy. Útközben a szemcsepp is előkerült és amint leállt az autó az ismerős épület előtt, egy-két cseppet a szemembe hintettem, amit a taxis fura tekintettel követett végig, de a kérdésig már nem jutott el. Egy pillantást még vetettem a tükörképemre, aztán fizettem az utamat és zaklatott léptekkel megindultam befelé.
- Ms. Hansen.. - sietős léptek hangzanak fel mögöttem és Lincoln asszisztense szökken mellém.
- Lincoln?
- Tárgyaláson van, de..
- Akkor megvárom. - zökkentem ki Valeriet és most először fordulok szembe a tőlem alacsonyabb lánnyal. Tudom, hogy védeni akarja az ő álompasiját, de itt még mindig nekem van nagyobb szavam. Valerie aggodalommal méri fel nyúzott ábràzatomat és el se merem képzelni milyen állapotban lehet a szemfestékem.
- Hozhatok valamit? - érdeklődik összeszedettebben most már én meg szipogva egyet húzom ki magamat.
- Egy teát kérek. - egy kezemmel hátra igazítom a hajamat. - Valerie, ha találkozik Lincolnnal, mondja meg neki, hogy fontos. Jaj és a tea gyümölcsös legyen! - fordítok neki hátat és el is tűnök Lincoln irodájába.
Fél óra és négy elfojtott ásítás után nyílik az ajtó, én meg egyből a táskámért nyúlok. - Petra, mi történt? Jól vagy? Valerie azt mondta fontos. - indul meg felém mintha tényleg aggódna, én meg előszedem a táskámból a cipőm kitört sarkát.
- Lincoooln.. - hüppögve és elhúzottan mondom ki a nevét, majd felmutatom neki a tárgyat.
- Mégis mi ez?
- A cipőm..tönkrement. - Lincoln emiatt úgy néz rám, mint akinek teljesen elmentek otthonról.
- Petrám. - ejti ki a nevem szinte màr dorgálóan. - Nincsen másik? - mosolyodik el megértést színlelve, de inkább kényszeresnek tűnik. Mint akinek mindjárt rohama lesz.
- De ez a kedvencem. - bukik ki belőlem az igazság. - Elmehetnék venni másikat? Tudom, hogy a héten már.. - a fejét rázza, hogy be se fejezzem és már szedi is elő a kártyáját, ám mielőtt átadná még akad egy kérdése.
- Hogy jöttél ide?
- Taxival. - látom rajta, hogy nem tetszik neki a válasz, de hát ez volt a cél. Nem értem miért van ráfeszülve ennyire. Mintha mindenkinek rám fájna a foga.
- Szólok Jaimenek és elvisz. - szögezi le.
- Tényleg? - kérdezek vissza reménykedve. - Nincs most szükséged rá? - pislogok fel rá, amire újabb fejrázást kapok.
- Jelzem felé, ha így lesz, de az egész napom tárgyalásokkal telik majd. Így ragaszkodom hozzá, hogy vele menj. - örömtelien a nyakába csimpaszkodok, de a boldogságom közel sem ő miatta fest végül mosolyt az arcomra.
Shawn már az autó mellett vár amikor leérek a garázsba, a lépteimnek pedig megpróbálok parancsolni, hogy ne túl izgatottan közelítsék meg őt. Ez rendkívül nehéz tud lenni amikor legszívesebben menekülnél erről a helyről. Lincolntól, az őt körülrajongó Valerietől, mindentől ami csak körülveszi őt. De muszáj higgadtnak maradnom, mert nagy a tét mindkettőnk szàmára. Úgy kell kezelnem, mint eddig mindegyik másikat. Csak Shawn nem egy tipikus másik. Ő ennél sokkal több.
- Mr. Greve. - biccentek felé, aztán mint azt gazdagéknál szokás, be is ülök hátra, de mihelyst elhagyjuk a garázst, már elő is veszem a kis tükrömet, hogy kiigazítsam a sminkemet. Annyira nem volt borzasztó, de a kellő hatást elértem vele. Még mindig látom magam előtt Valerie riadt kis arcát, hiszen hogyan is kezelhetné annak a férfinek a párját akiért ő annyira oda meg vissza van? Próbálja titkolni, de màr az első alkalommal lejött ahogyan körbetáncolta Jettet, mint egy kis pillangó. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy viheti őt. Lehetőleg tőlem minél távolabb.
- De fárasztó ez az ember.. - panaszosan sóhajtok egyet, aztán felveszem vele a szemkontaktust a visszapillantóba. Neki ugyan nem mondom, de szórakoztat a helyzetünk. Kölcsönöz neki valami izgalmat, hogy titokban ügyködünk. - Mondok egy címet, aztán azt is hogyan tovább. - már diktálom is neki, majd a hajamba túrva állapodik meg a pillantásom rajta. - Jó látni téged. - jegyzem meg egyszerűen, de őszintén. - Hogy bírod mellette? - kérdezek rà, mert az elmúlt napokban sokszor nem láthattam őt, csak futólag. Ez egyszerre nehezítette meg a helyzetemet és zavarta össze az érzéseimet, melyeket jó mélyre el kellett süllyesztenem Lincoln közelében. Szerencsére ez sosem okozott problémát.
- A pláza parkolóban átszállunk egy bérelt kocsiba, nehogy Lincoln ránézzen a GPS előzményekre. Foglaltam egy motel szobát Sasha Hudson néven, ahol a tudta nélkül találkozhatunk. Egyébként a kocsi is az ő nevén van. Másfél óránk lesz mielőtt vissza kell mennem. - foglalom össze, hogy bármennyire is kívánom az ellenkezőjét, attól még szavatossági ideje van a bűnös találkánknak.

– Mi a célod vele? –  egy pillanatra felfüggesztem a bajszom alatti csücsörítés rituáléját. Hallom elégedetlen hangjának zöme haraggal teli, bosszúszomjas, parancsoló színfoltjait. Ha a keze alatt maradok, biztosan fülem-farkam behúzva dadognék valami bárgyú választ. De már felnőttem. Nincs többé fejemen árnyéka. Tudja. Korántsem tűnt bölcs dolognak kérdéseknek álcázott tőröket szegeznem a torkához, de már régesrégen nem teszem, amit ezzel a nívós címkével szokás felruházni...
– Mi lenne? – a motorháztetőnek támaszkodom, enyhén ülve azon. Szerencse, hogy nem vagyunk videóhívásban, látná, mennyire megrogynak vállaim. Nem hinné el, hogy biztos vagyok a tervemben.
– A csávóval szórakozol már egy hete... Ha nem vágod el a torkát, én fogom! Mi a sz - ... – nem kell látnom hozzá, hogy tudjam, megduzzad a homlokát átszelő ér. Összemorzsolom felső és alsó ajkam, elgondolkodok azon, hogy elküldöm a bús picsába a saját apámat, helyette azonban csak megcsóválom nemleges irányba fejem.
– Rám bíztad? – némi esés érzékelhető határozott kiállásomon. Érzi. Nem válaszol. Időt nyer? Vagy hagy, hogy meggondoljam magam? – Ha rám bíztad, akkor ne baszogass miatta. – hallom, hogy liheg, fújtat. Behunyom a szemem. Elképzelem, milyen arrogáns arckifejezéssel mered most a kijelzőre, hogy a fia, az a semmirekellő még az öccsét sem tudja rendesen megbosszulni. Pedig milyen könnyű feladat - éppen olyan, mint lemenni a sarki kínaiba a rendelésért.
– Látni akarom a nő holttestét. – prüszköli, szipog. Nem fog sírni, többször előttem biztosan nem. Gőg az álarc, alatta meg épp olyan elveszett, mint én, bármelyikünk. És bontja a vonalat. Időben.
– Ja, én is téged. – búgom a megszakadt vonalba. Petra ekkor kerül perifériás látásom szegletébe, örömmel fordulok felé, eltéve a készüléket belső zsebembe.
Hallottam, hogy csilingelt a telefonom (üzent ez a faszfej), de nem nyitottam meg, rá sem pillantottam az értesítőre. Végül, mégis csak kiszélesedik mosolyom a két lábon járó okán... Megacélozom arcizmaimat, véletlenül se buktassam le egyikünk parádés szereplését se, ahogy bajszom alatt komoly elhatározással: készen vagyok rá, hogy kiszolgáljam a kisasszonyt, kitárom előtte az autó ajtaját. S ha már becsuktam mögötte, pár másodperccel később elfoglalom helyem a sofőr ülésen. Borsódzik a hátam, továbbra is azt vallom, hogy spontán balesetnek álcázva ki kellett volna nyírnunk a fickót, de azt ígértem segítek, tehát az ő szabályai szerint játszom.
– Pontosan milyen értelemben? – a kékem kérdőn, gyanakvón villan a visszapillantóban, hogy felfedezze tekintetét, s vele együtt arcjátékát is. Nem szívesem venném tudomásul, hogy több értelmezésben is kiváló a fárasztásában. Apró, alig észrevehető, enyhén gonosz görbe húzódik szám szegletébe mégis. – Értettem, kisasszony. – megköszörülöm a torkomat. Egészen groteszk, már szinte művészi húzás mindez az életem írójától, hogy ilyen helyzetbe kényszerít ezzel a nővel. Bármit, tényleg bármit megadtam volna akkor azért, hogy ne illanjon el, maradjon mellettem, vagy legalább vigyen magával egy darabig, erre fel most itt ülök ebben a kényelmetlen, szar jelmezben, mint egy csicska sofőr. A saját bőrömet kéne letépnem a tulajdon körmeimmel, az sem lenne elegendő reakció a hülyeségemre. – Sokáig tartott. Épp azt terveztem, hogyan gurulok át a fején, ha még egyszer meghallom, hogy "Petrám". – még a hangleejtését is leutánzom. És nem hazudok. Örömömre szolgálna megmarkolni a tarkójánál fogva és belepréselni nem csak az orrát, de a teljes arcát a legközelebbi lehetőségünkbe, hogy többé nem hogy ne mondhassa, eszébe se jusson a féregnek... Indulatkezelés? Ki ismer olyasmit a magam világában?
– Ejnye. – felfelé ível a görbe szám széleiből. – Ez most egy randevú? Vagy éppen elrabolsz? – a piros lámpa alatt könnyedén intézek felé egy mindentudó somolygást. Eszem ágában sincs gúnyolódni a tervén, bárhogyan is szándékozik, bármennyit velem tölteni, meg fogom becsülni az időnket. – Ha előbbi, elég bénán adod a tudtomra, hogy hiányoztam. – csettintek szájpadlásomon nyelvemmel, s már gurulunk is tovább. Az autó dorombol alattunk. Fékezhetetlen vágyat érzek rá, hogy ne álljak meg, hanem elhajtsak vele valahová, ahol nincs semmi más, csak mi ketten. De mivel tudom, törékeny, iszonyatosan törékeny egy olyan valaki bizalma, mint az övé - enyém sem különben - ehhez idő kell. Nekem pedig meg kell dolgoznom érte, értünk. – Szóval pontosan mit is fogunk ott csinálni? – érdeklődöm szemérmetlen hangleejtéssel. Nem tartom furának, hogy a felbukkanása felkavarta az állóvizet, azt viszont igen, hogy minden másnál előbbre tartom, hogy a közelemben tudjam. Ilyen érzés lehet igazán kötődni valakihez? Talán. Bár szomorú, hogy mindezt olyan emberrel kell megélnem, akit a legkevéssé sem érdekelt, hogy a lábnyom, amit a szívembe taposott - milyen mély lenyomatát tette...

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Sokszor kerestem már a szavakat az életmódomra, mert mégis mi ez? Jól jövedelmező, de illegális hobbi? Folyton megújuló hivatás? Vagy csak szimplán egyszerű csalás azok ellen akik könnyedén bedőlnek két ártatlan pislogàsnak? Bárhogyan is nevezzük, de eddig még mindig volt benne valami, ami adrenalinkèt àradt szét az ereimben. És ha eddig ódákat zengtem arról milyen kiszemelni valakit, akkor most szeretném idesorolni annak a folyamatát amikor tudod, hogy itt az ideje megszabadulni a játékszeredtől. Van egy pont mindig amikor érzed. Megváltoznak a körülmények vagy éppen elveszik a pikantéria az illetőből, ami az elején vonzónak hatott, de tudod, hogy a közös életeteknek itt kell lezáródnia. Aztán az elhatározást követi annak a felmérése, hogy milyen haszon is marad belőle nekem a végén és hogyan is jussak hozzá ahhoz, amit kiérdemeltem. Én szeretem vigaszdíjnak hívni amiért elviseltem őt, hisz kivétel nélkül mindegyikről kiderült valami ocsmányság aminek a kezdeti fázisban nyomát sem látni. Amíg Atlantában voltam, Holly énem megismerkedett egy Rufus nevű alakkal. Rövid kaland volt, de csak mert kiderült, hogy a csávónak elég beteges sorozatgyilkos fétise volt. Nem bántott senkit, ahhoz egy gyáva féreg volt, csak szerette volna eljátszani, hogy ő a nagy gonosz, aki túljár mindenki eszén. Az első alkalommal otthagytam őt a fenébe, de az élete alakulását nem teljesen engedtem el, így amikor a nyomorultnak éppen összejött volna egy kapcsolat, én egy szép kis borítékot küldtem a leendő barátnőnek benne egy levéllel meg fényképes bizonyítékkal Rufus sötét dolgairól. Onnantól kezdve a csaj döntése volt, hogy belemegy a dologba vagy sem, én meg megtettem a részemről amit lehetett. Hajrá a női összetartásnak!
És hogy mi történik azután, hogy tudjuk mi a vigaszdíjunk? A kivitelezés. Ennek a folyamatában vagyok most Lincolnnal is, bár a mi sztorink plusz két főt is hozott magával. Egyik velem, másik meg csak addig a szövetségesem amíg megszerzem amit akar, így Lincolnt elhagyni nem lesz olyan egyszerű, mint hittem. Ettől még nem azt jelenti, hogy nem szökhetek meg titokban a sofőrjével amíg a közös életünknek csúfolt kínkeserves időszak tart.  
A cipők és ruhák mindig beválnak nála. Mivel úgy gondolja, hogy ezekkel elhalmozva ő kiérdemelten feszíthet a legjobb partnernek szánt trónon, ezért erre játszom rá a terveim eléréséhez és hiba nélkül bejön. Biztos a dolgomban viszont már csak akkor vagyok amikor Shawn társaságában magunk mögött hagyjuk Lincoln munkahelyét és ez az a pont is amikor minden magyarázkodás nélkül kifújhatom magamat.  
- Ne kergess rémeket, Shawn! Jett szexuális életét a munkája jelenti, nem én. - a telefonom helyhatározóját kikapcsolom, aztán a táskám mélyére süllyesztem a készüléket. - Nem panasz ez. Jobb is, ha a közelembe se jön. - adom hozzá gyorsan és érthetően. Az egyetlen amit akarok Lincolntól az az, amiért első alkalommal is megkörnyékeztem. Annak meg köze sincs a lepedő gyűréshez.
A cím elárulása után még elmondok néhány apróságot, amit jó ha tud a közeljövőre való tekintettel. Nem ez az első alkalom, hogy így találkozunk vagy ott ahova készülünk, mert most hogy Shawn is bekerült a képletbe, egyre nagyobbra növekedett bennem a késztetés, hogy lelépjek Lincoln mellől. Fél lábbal abba az életbe, félig meg Vele. Ez utóbbi viszont már az első pillanat óta erélyesebben húz magához.  
- Ne is emlékeztess rá. A hideg is kiráz attól ahogyan kimondja a nevemet. - unottan megforgatom a szemeimet emiatt, aztán a mellettünk elhaladó tájat figyelem. - Tudod, hogy nem vagyok ellene a drasztikus módszereidnek, csak jelezz valahogy mielőtt végrehajtod őket, mert akkor nem reggelizek előtte. - kérem meg, ha már ilyen lehetőségekbe megyünk bele ennyire nyíltan. Gyorsabb lezárás lenne ez, de eredménytelen. Oscar a közelébe se szagolna egy gyilkosságnak, de attól még elvárná tőlem, hogy megszerezzem neki azt amit akar.
Halk nevetéssel reagálom le kérdését mielőtt válaszolhatnék is rá.
- Miért ne lehetne mindkettő? Elrabollak egy randevúra. Csak mert a fordított verzió ahol elviszlek randizni, hogy utána elraboljalak már elég a krimi esetet súrolja. - folytatom magyarázatommal egybekötve a válaszadást. - A virágcsokrot meg majd odaképzeled, mert azért elfelejtettem beugrani neked. - mosoly jelenik meg arcomon, ami tova is száll amikor beérünk a parkolóba. A kocsikulcsot előszedem a táska mélyéről, aztán miután sikerült találnunk egy üres helyet ki is szállunk.
- Sejtem mik fordulhattak meg a fejedben. - a fejemet csóválom, de azért egy szórakozott él csak-csak megbújik hangszínem mögött. - Először is kövess! És én vezetek.. - nem kérem, inkább kijelentem ezt amikor elérünk a másik kocsihoz. Egy régebbi darab, semmi kiemelkedő nincs benne. Olyan amivel könnyen elvegyülhetünk odakint.  
Elégedett és őszinte a mosoly az arcomon amikor beülök a kormány mögé. Lincoln nem engedi, hogy vezessek, de nekem attól még hiányzik.  
- Megszereztem Lincoln napirendjét. Úgy tűnik két nap múlva találkozik egy Mario nevű férfivel akit Oscar is említett, viszont az asszisztensének nincs beírva ez, így gondolom bármi ami ott elhangzik segíthet nekünk. - kezdek bele, közben viszont az utat figyelem. - Szerintem azt akarja, hogy vele menj, de ha nem, akkor arra is fel kell készülnünk, mert ki tudja mikor lesz még egy ilyen esélyünk. - foglalom össze gondolataimat még mielőtt elérhetnénk a motelhez.

A visszapillantóból az a nő néz vissza rám, akire mindig is vágytam - de ugyanakkor a legkínzóbb lelkiismeret-furdalás gyötör, többre kellene tartanom a kopott mozgatóizmot odabenn, nem ilyen könnyedén átköpülni az évekig tartó szenvedésén. Pláne nem lökött kamaszként viselkednem, akit még mindig a ceruzája irányít. Bár, ha hihetek magamnak, ez mindig több volt. Petra mellett mégis mindig a csatamezőt látja az ember, ez nem választás kérdése. Ám ezúttal az ellenséges csapatok mintha a fejemben esnének egymásnak, és én itt állok a harcmező közepén, megkövülten bámulva a vérontást. A kezeimre tapadt mocskos, lemoshatatlan pettyek alattomosan felkúsznak a karjaim mentén, torkom köré építkezve fojtó karokkal. Vajon, ha tudná milyen szörnyűségeket tettem, - követek el még most is - akkor is így nézne rám? Ott lenne a csillogás szemeiben? Akkor is nevető tükörképem nézne vissza rám sötét íriszeiből?
Elnézem, tovább, mint amennyit észlel rátapadt tekintetemből. A nő. A nagybetűs nő, akinek nincs szüksége rá, hogy megmentsék. Legalábbis ezt állítja, ehhez ragaszkodik. Egyedül önmagához hűséges és ez egyszerre rettenetesen irritáló és vonzó is számomra benne. Mindig olyan önálló volt, mindig. Észre kellett volna vennem, hogy nem fog magával vinni. Hülye gyerek voltam. Egy szerelmes, álmodozó hülye gyerek. Egy ragyogó elme a neki megfelelő változatában, sosem mutat állandóságot. Páratlan mikrokozmosz. Magányos, de nem bánja, mert ő választotta. A saját útját járta, és ezen az úton nem volt hely számomra. Most pedig két lehetőségem maradt: bebizonyítani, hogy van helyem mellette, vagy elengedni végleg. Ez nem csak attól függ, hogy én mit akarok.
– Ezt most komolyan el kéne hinnem? – mindentudó mosollyal fürkészem arcának rezdüléseit, ha nem fordítja el tekintetét. Kizártnak tartom, hogy a pasas ne akarna elmerülni benne, felfedezni őt. – Semmi szex? Legalább kihasználnád rendesen. – nyomasztó érzés buzdítani valamire, amitől azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Az ilyen karót nyelt fazonokról ennek ellenére el tudom képzelni, hogy életükben nem tapasztalták még, milyen egy nővel már azelőtt együtt tölteni az éjszakát, hogy egyáltalán megérintenék egymást.   
Bajszom alatt csendesen kacarászok. A hosszú, monoton napokkal való küzdelmének szaga ott van eltemetve az édes-fűszeres alatt, hangjából hallom, elfáradt ebben a szerepben. Emiatt kisimul arcom minden létező irányába. – Mondtam, hogy egy szavadba kerül... – erősítek markolásomon a kormány körül. Lehet, hogy el sem tudja rólam képzelni, hogy embert ölök. Szemem sarkából figyelem, látom, hogy kifelé nézelődik. Követi tekintetem arcának irányát. – Vagyok annyira figyelmes, hogy nem a közeledben csinálnám. – elég komoran szavalom a választ ahhoz, hogy elhiggye, amit mondok. Nem vicceltem. Annak a seggfejnek a haláláért hálás lenne még az is, aki nem ismerte.
– Mi a baj a krimivel? – félmosollyal, sejtelmes somolygással nézek rá. A szám szélére csimpaszkodó huncut ívbe elrejtem az őszinte vágyakozást a felvázolt, alternatív folytatásra. Nem lenne ellenemre, hogy egymás után kövessék egymást, akkor sem, ha durvább verziónak tűnik. A gyengédségre egyébként sem vágyom. Nem ismerem. – Vagy kárpótolhatnál... – vállam rántom, még az utolsó kanyarban is bűvöletbe esve játszadozom el a hamis jelenetek lejátszásával fejemben. Leparkolok, átszállunk. Engem ugyan nem érdekel milyen járgánnyal folytatjuk, az a fontos, hogy kettesben vagyunk.
– Azt erősen kétlem, hogy sejtenéd... – végig szántok derekán, miközben elhalad mellettem a sofőr ülés felé. Még az illatfelhőjébe gabalyodva is utána szagolok, elraktározom az ízvilágát. Lapos pillantással nézek utána, kissé kábultan. Felbátorít, hogy nincs a közelben senki, de szót fogadok. Bepattanok az anyós ülésre, lazán széttárt térdekkel.
– Tehát van másfél óránk tervezgetni azt, hogy mi lesz, ha nem leszek jelen? – próbálom megérteni, összefoglalni a hallottakat. Felső törzsemmel felé fordulok, le sem veszem róla a tekintetem. – Ha azt akarod, hogy vigyen, vinni fog. Ehhez nem kell terv. Meggyőző tudok lenni. – megrázom a fejem nemleges irányba, hitetlen nevetéssel kísérve. – Hoztál füzetet, vagy táblára írod fel a verzióidat? – kérdőn, gyanakvón fürkészem. – Jól állna neked a magyarázó, okos tanító néni szerepe. – elnevetem magam, ekkor már előre fordítva a tekintetemmel együtt az arcomat is, menetirányba.
– Oscarnak nem lenne elég, ha elrabolnánk? Vagy egy kompromittáló felvétel? – szeretném hamar lezárni ezt a szart, hogy végre csak magunk lehessünk. És egymással foglalkozzunk, nem mások méricskélésével.

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Korábban a dolgozószoba nagyobb teret nyújtott kettőnknek, de a kocsiban érzem ahogyan körém fonódik kettőnk múltjának megannyi kimondatlansága. A nagy kérdések amikre sosem kapott választ és amikre magam sem tudtam volna talán egyértelműen válaszolni. Hogyan is lehetne? Fontos voltál nekem ezért veszni hagytalak? Nem mozdulok a helyemen, de attól még ott van minden szavában és pillantásában a lezáratlanság jele, amely különös határvonalon egyensúlyozza eltitkolt pillanatainkat. Szeretném hinni, hogy ez működhet. Sőt, igazából tényleg akarom hogy működjön. De amikor az Ő pillantásában észreveszem a felém irányuló és meg nem érdemelt kötődést, akkor a felszínre kúszik mennyire könnyedén tenném újra tönkre őt, csak mert engedné. Csak mert ilyen vagyok, és attól tartok az évek meg a tengernyi bűntudat amit elraktároztam magamban sem tudott ezen változtatni. A mélyre száműzöm most ezeket a gondolatokat és helyette hazugságokkal ámítom magamat. Biztonságosabb így, mint teret engedni a nyilvánvalónak és újra emlékeztetni Shawnt arra, hogy nem vagyok annál se több, se jobb mint aki akkor és ott hátat fordított neki.  
Gyanakvás jelenik meg az arcomon visszakérdezése miatt és egy pillanatig nem is nyitom szólásra a számat. Szívesen megismételném az ő kérdését, csak hozzátenném: tényleg hallani akarod?
- Mindkettőnk érdekében nem mennék bele a részletekbe. - hárítok, de nincs kedvem kielemezni a Lincolnnal töltött együttléteinket, sem pedig egy újabbat rúgni Shawnba. - Ez is csak a kirakós egy darabja, semmi több. Nem vonz a tudat, hogy összefeküdjek vele. - teszem hozzá elmerengően. A hihető szerep egyik kulcseleme, ami egy hamis biztonságba ringatja őt. Nekem csak jó, neki meg majd  kevésbé lesz az.
Izgat a gondolat, hogy végleg pontot tegyünk ilyen formában a helyzetre. Sok fáradalmas perctől megkímélne az tény és úgy tűnik Shawn bizonygatásából, hogy ő sem bánná. Újra belekerülünk abba a körforgásba, amit az egymás életéből kihagyott évek hajtanak. A hiányzó részleteknek vagy el nem mondott tettek sokaságának pedig csak az mutatja lenyomatát amit időnként elcsípek Shawn mondataiban. Több minden történt annál, mint amivel a gondolatom az évek során előállt, hogy Shawnt egy-egy jobb helyzetben vázolja fel. A nélkülem összejött, szerencsésebb élet. Talán önmagam hitegetése távolabb sem állhatna az igazságtól.
- Látom az úriember még most sem veszett ki belőled. - könnyedén cseng a hangom a figyelmességére, végül pedig megcsóválom fejemet. - Nem foglak erre kérni. - feljebb helyezkedek, aztán az ablakon kifelé bámulást választom. Soha nem tenném, még ha képes is lenne rá értem vagy értünk..ki tudja miért. Az indok nem lényeg, csak az, hogy miattam nem veszít el még valamit önmagából csakhogy az önszántamból előidézett bajtól megmentsen. Nem..ilyen soha nem lesz!
- Az már mindjárt tetszene, mi? A kárpótlás. - jót mosolygok emiatt. Rettentő galád tud lenni, ha akar és ezt tudja is magáról. - Igazad van, egy csokorral mire mész? Majd vitetek többet is az ajtód elé. - teszem tovább az értetlent, de a hangomban megbújt szórakozottságból könnyen kiveheti, hogy teljes mértékben tisztában vagyok a gondolatmenetével.
A kocsihoz felé vezető úton majdnem megakadok lépéseimben amikor érintésének nyoma a derekam mentén köszön vissza, de még időben észreveszem magamat. Ezután még annyira kitartok a sejtéseim mellett és ami azt illeti most már egyre határozottabban.  
A visszakérdezéseire helyeselve bólintok mielőtt meg is szólalhatnék.  
- A falra vésem, ha az maradandóbb élmény lesz számodra. - fél pillantást vetek rá, de a mosolyom akaratom ellenére is megmutatja önmagát. - Ki is kérdezzelek mellé a nap végén, hogy megugorjon egy keveset az adrenalinszinted? - játszom rá az ötletére, ha már így felhozta ugyanolyan évődéssel.
- Füzetem az nincs, de majd megjegyzed amit mondok, ha már így okoskodsz. - nem sértegetem, csak szórakozok vele. - A felvétel nem rossz ötlet. Gondolom jobban örülne valami egyértelmű bizonyítéknak, ha a másodkézből összegyűjtött infókba nem bízna. - gondolkozom el ezen, aztán leparkolok a motel előtt amikor megérkezünk. Nem sokan állnak itt a kocsijukkal, de ennek most kivételesen örülök. Minél kevesebb szemtanú, annál kisebb az esély, hogy eljár valaki szája.  
- A recepciós szerint az egyik fenti lesz majd a miénk. Mindjárt jövök. - tekintek fel a megfelelő irányba, aztán Shawnra, majd most egyedül indulok el, hogy megszerezzem a kulcsokat. Sasha nevét még sosem használtam, de egy-két gyakorlás után ez is gördülékenyen megy majd, mint az eddig használt társai. Ezután keresem meg csak Shawnt és nyitok ajtót magunknak, amit aztán be is zárok.  
- Íme az elnöki lakosztály két személyre. - tekintek körbe, majd leteszem az asztalra a táskámat, amit a kulcs követ. - Később odaadom majd a kulcsot, hogy tudj másolatot készíttetni belőle. Ki tudja mi lesz ennek a vége és jó ha nálad is van egy, hogy tudjunk egy semleges helyen találkozni. - magyarázom el a szoba funkcióját. - Ismerek egy fickót aki megcsinálja neked. Majd felírom a címét. Aztán szükségünk lesz külön mobilokra is.. - gondolkozom tovább majd leülök az ágy szélére. - Lehet túlreagálom, de eddig sem bíztam Lincolnban és nem most fogom elkezdeni. - tekintek Shawn irányába, aztán egy párnát igazítok a hátam mögé, hogy feljebb ülhessek amíg itt vagyunk.

Jobban érzem magam most, hogy távolság van köztünk és a külvilág között. Disszonáns mosollyal és szívfacsaróan naiv ábrándozásokkal telítődik szürkeállományom. Persze minden felvillanó képsor egy emlék kettőnk kapcsolatáról. Igazán nem is létezett, én mégis megragadom minden sejtemmel a lehetőségét, hogy hamis jelenetekkel fessem fel megfakult belső csarnokaim falait. Bizakodom. Semmi okom rá, szívesen pofám verném magam egy széles péklapáttal, hogy észhez térítsen... De ez nem komédia, vagy meseház. Az életem és az érzéseim. Hogy lehet, hogy még mindig annak a nőnek a rabja vagyok, aki átvert, elhagyott, magamra hagyott?! Talán tényleg igaz az a bizonyos költői túlzás, hogy egy férfi őszintén és igazán szerethet életében egyetlen a nőt, a többi mind annak az árnyéka csupán... Hirtelen azt veszem észre, hogy már megint magamban mosolygok, de ez nem egy önfeledt, tudálékos ember mosolya. Szétterül az arcomon, és lám, búcsút mondhatok a normál életből kijáró adagomnak, mert ha lenne eszem, eltűnnék, felszívódnék, és leginkább nélküle tenném ezt. Ehelyett most itt ülök nyakig szarban hála a ketyegőnek mellkasomban és üres fejjel követem a mellettem ülő nő minden intelmét. És meglehet akkor is követném, ha tudnám, az út végén ólmot kapok a tarkómba.
– Most bezzeg foglalkozol az érzéseimmel. – ki is nevethetném érte. Igazság szerint meg is teszem. Vállaim enyhén rázkódnak rajtam. Semmi közöm ahhoz, hogyan bűvöli el a férfit határozottan magával ragadó tehetségével, melyek némelyike felsejlik előttem emlékeim tárházából. Mégis a gondolata ott motoszkál fejemben, mi tagadás, férfiúi mentalitásommal meg aztán pláne képes volnék lehorgonyozni egy ilyen lebilincselő témánál. – Az vonzott, hogy velem csináld? – nem nézek rá. Könnyebben megszabadulnék az érzelmek terhétől, ha azt hallanám; nem. Ha azt mondaná igazság szerint én is csak egy ehhez a faszfejhez hasonló ugródeszka voltam az életében. Kivételesen hálát (is) éreznék. Sérülne az a bizonyos szív odabenn, de ezt a fajta csalódást talán még fel is tudnám használni az önmagam megjavítására, hogy azzal foglalkozzak, ami a dolgom és ne utána futkorásszak, mint egy majom. Az lehetnék, akit az évek alatt felépítettem, nem ez a fos-kupac, aki most vagyok. Mióta találkoztunk.
Úriember? A kifejezés ebben a pillanatban nyeri el igazi értelmét. Az lennék? Az lehet egy hozzám hasonló söpredék, akinek a kezéhez olyan sok ártatlan ember vére tapad? Az lehet, aki olyan brutális kegyetlenséggel bánik másokkal? Az? Inkább ostobának nevezném magam, egy végtelenül nagy baromnak. Ha az apám által olyan sokszor emlegetett tököm meglenne hozzá, nem hezitálnék, nem fogadnék szót neki, le lőném a picsába a csávóját és megértetném vele, hogy lehet ez jobb is. Ehelyett szégyent hozva magamra, a tartásomra, mégis mit is csinálok? A lábai előtt heverek várva, hogy megsimogassa a pocakomat. Szánalmas. Igazán úrias, tényleg. Elfordítom a fejem, kifelé bámulok, mert tartok tőle, megalapoznám a hangulatát az együtt töltött időnknek, ha most kinyitnám a pofámat és összegezném, mennyire nem akarok az lenni. Látom szemem sarkából, hogy ő is a tájat választja helyettem. Pár másodperc, vagy perc kényszerít ránk egy kisebb csendszünetet. Nem bánom, nem vagyok egyébként sem beszédes típus. Már nem… Azóta nem.
– Kinek lenne ellenére egy kis kényeztetés? – kékemben sóvárgó fény villan, amint összetalálkozik tekintetünk. Nem rejtem el, hogy tetszésemre van akármilyen tág értelemben beszélünk is a kárpótlásomról. Járna nekem és ezt ő is tudja. Talán az, amit nem tud, hogy nem a testiségekre értem perpillanat. Ha választhatnék, hogy egy életre mellettem tudhatom-e anélkül, hogy megérinthetem őt, vagy hogy egyetlen egyszer még megérinthetem úgy igazán, de többet nem láthatom, habozás nélkül választanám az első lehetőséget. Ez az, amivel ő nem volt, nincs tisztában. Nem egy hülye gyerek nyáladzásával vágyom utána, egy felnőtt férfi ösztönös lojalitása, döntése az, hogy szeretem. Hogy ennyi év után is őt szeretem... És csak őt. – Szavadon foghatlak? – félmosollyal rázom a fejem. Bár elterjedt a tévhit, hogy a férfiak nem szeretik a virágokat. Egyébként sem kaptam még virágot soha. Megmosolyogtat a tudat, hogy tegnap éjjel egy srác gyomorszáját ütöttem ököllel, most meg illatos szirmokról fantáziálgatok, hahh.
Hirtelen tudatára ébredek az érintésünknek, ahogy végigfuttatom tenyerem derekán. Eljátszok a gondolattal, hogy elkapjam, megfordítsam, beleütközzön ezáltal mellkasomba. Ott tartanám, legalábbis ott tudnám tartani. Mégis tovább folytatom érintését. Gyors, apró lélegzetvételekkel szívom be a levegőt az orromon, nehéz az illatfelhője után.
– Az tovább tartana, mint másfél óra… – félmosollyal csóválom fejem, immár az anyósülésről beszélve hozzá. A kérdését hallva ráharapok nyelvemre, nem felelek. Tetszik az ötlet, de átemelném a vallatásom felnőtt stílusba. Ezt viszont és a fejemben kirajzolódó képeket nem osztom meg vele.
– És ha beépüléssel rántaná le róla valaki a leplet? – gondolkodom tovább. Ez a fajta csendes háború sosem volt része az életemnek. A kémkedés, beépülés még csak-csak, de a továbbgondolás, nyomozgatás… A hideg futkos gerincem mentén, hogy nem oldhatom meg a problémánkat egy egyszerű fejlövéssel.
Bólintok kurtán, hagyom, hogy intézkedjen. Lomhán követem, amikor már szükség van a jelenlétemre. Szorosan mögötte haladok, de nem feledkezem meg feltérképezni a környezetünket. Az óvatosság az első számú lecke, amire gyerekként megtanítottak. Megveszekedett kacagás bugyborékol a torkomban, amikor szemeim elé tárul a rezidenciánk, de persze nem eresztem ki, mert „úriember” vagyok. Egyben kell tartanom magunkat. Néma lépésekkel haladok beljebb, alig hallhatóan kattan a zár a hátam mögött. Petra már beszél hozzám, közben pedig az ágyra hever. A fejem lüktet, mint egy megbolygatott darázsfészek. Ijesztő, hogy nem tudom pontosan mit vár tőlem. Megroppanó tartásom hangja dördül a fülemben.
– Persze-persze. – integetek körözve jobb kezemmel a levegőben, mintha sürgetném a téma felgöngyölítését előttünk. – Ezt most egy kicsit félretesszük, jó? – veszem magamhoz az irányítását társalgásunknak és közvetlenül előtte foglalok helyet az ágy peremén. Sarkaimmal lebontom lábaimról a cipőimet, majd belső térdem a külsőre csomagolom. Elég közel vagyunk így egymáshoz. – Szerintem most beszélgessünk egy kicsit arról, hogy mi lesz azután? – törzsem előrébb döntöm, mintha attól hamarabb megtudnám a válaszokat. – Törheted a fejed éjjel nappal, hogyan döntsük romba a nyomorult várát, de ezt most és itt tisztázni akarom, mielőtt olyasmit remélnék, ami nem fog megvalósulni. – könyököm térdemre koccan. – Szeretsz játszani? Csak mert eszembe jutott, hogy kárpótolnál vele, ha mellettem maradnál utána is. Persze ez nem egy üres ajánlat, fenyegetés? Lehet? – minden figyelmem övé, fókuszpontom közepén ücsörög. A tekintetem ugrál alakján, felfedezem a vonásait, amikről már megfeledkeztem, mint a hajának mind a tizenhét árnyalatát, az íriszei valódi mélységeit, a bőrének tónusát. Szükségem van rá, hogy tudjam, kell-e erővel magamhoz láncolnom. A móka a kettőnk történetében, hogy meg kell értenie a mélységét szavaimnak, az ő érdeke is az lenne, hogy hagyja magát nekem. Ennek tudatában – talán enyhén intelligens szociopataként és nem kevéssé pszichopataként, akivé lettem – bízom abban, hogy nem kell a szó legszorosabb értelmében elrabolnom. Ráadásul még fogalma sincs róla, mekkora hatalom van a hátam mögött, joggal állíthatom, hogy Oscar is apró hal hozzám apámhoz képest. És igen, képes lennék tűzbe borítani érte az egész világot, figyelve rá, hogy egyetlen lángnyelv se érinthesse meg őt. Csak azért, mert elbasztak bennünket, még van esélyünk és ezt, ha kell, durva módszerekkel fogom megértetni vele is. Ha nem hinnék ebben, már a hideg talaj sűrűjével takaróznék...

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Valami különös érzés fut végig rajtam attól, hogy megszabadulhatok Lincoln képletes láncaitól és végre nem kell a bárgyú képét bámulnom majd. Talán vele nehezebb lezárni mint a többiekkel, de ő sem különb az elődjeinél. Ugyanolyan arrogáns alak, aki elhiszi, hogy az ő létezéséért kellene hálát adni mindenkinek aki ismeri, holott igazából sokszor egészen idióta módjára viselkedik. Azt hiszi a pénz mindenre megoldást nyújt majd neki, hisz valójában ez az ami az egész személyiségét lefedi. Ki is Lincoln Jett valójában? Egy tehetős pasas és ennyi. Nélküle ugyanolyan egyszerű ember, mint a többi akit folyamatosan lenéz vagy figyelembe se vesz. Alig várom már a pillanatot amikor rájön, hogy tönkrement. Vajon jelenetet rendez vagy leül az irodájába a sebeit nyalogatni? Talán elteszi későbbre a felbecsülhetetlennek vélt italgyűjteményét, mint a megmaradt vagyonát? Képzeletem meglódul a megannyi jelenet miatt és a legszebb az egészben, hogy akkor már tőle távol leszek. Ennek gondolata pedig már most elmondhatatlan elégedettséggel tölt el.
Shawn úgy tűnik mazochista pillanatait éli és nem igazán értem miért érdeklődik olyan dolgok felől amik csak kifacsarnák őt. Más embernek az érzései nem érdekelnének, de az övét igyekszem megkímélni amennyire csak lehet, még ha ez annyira botrányosnak is tűnik számára. Mégis úgy tűnik szeret játszani azzal a bizonyos tűzzel. Elfojtok egy sóhajt, aztán jobb kezemmel végigszántok tincseimen.  
- Pontosan milyen választ is vársz most erre tőlem? Nem ezen múlott a maradásom. - a választ ő is jól tudja, még ha nem is vagyok vele egyértelmű. Prue egy odaadó énem volt vele és egy darabig őszinte is. Aztán beütött a baj. Azonban sosem valakinek az ágyban nyújtott teljesítménye volt a döntéshozó számomra abban, hogy mi legyen a következő lépésem. Egy kielégítő élmény nem nyomja el a menekülési kényszeremet.
Amíg eljutunk egyik kocsitól a másikig, nem egy félreérthető helyzetbe keveredünk. Üdítő ez a kis ártalmatlan flört meg csipkelődés ahogyan egy jövőbeli képet próbálunk megtölteni élettel. Valami közös ígérete, ami még olyan távoli és ingatag. Bár olyan bizakodó lennék, mint amilyen ő!
- Amint lesz egy kis szabadidőm, az első utam a virágboltba vezet. - a kisujjamat tartom felé, mint aki ezzel kívánja lepecsételni a száját elhagyó szavakat, de a mosolyomnak már nem tudok parancsolni. Bárhol is él most, biztos nagy sikere lesz ezzel.  
Kérdése elgondolkodtat, aztán tanácstalanul ingatom a fejemet.
- Nem tudom..talán. - ez most egy roppant kényes szitu amin olyan könnyedén csúszhatunk el mint egy földre hullt banánhéjon. Muszáj több Lincolntól távoli gondolatot erre rászánnom, mert mellette csak dühtől és unalomtól ködös kalandra vágyó elmém.
A motelszoba nem egy luxus, de a célnak megfelel. Én nem itt tervezem leélni az életemet, ahogyan Shawn sem, de mindenhol máshol a lebukás veszélyét kockáztatnánk meg. Én már fejben viszont mérföldekre járok. Itt egy terv, ott egy másik és pörög az agyam, mert mikor lelépni készülök az ilyen: minél gyorsabb és hatékonyabb.
Az ágyon helyezkedem el, majd Shawn is befészkelődik a közelembe. Figyelem ahogyan az eddig elnyújtott távolság a felére csökken és amint az ágyat elfoglalja, egy éles témaváltás mellett dönt. Érdeklődéssel emelkedik meg egyik ívelt szemöldököm, de nem szándékozom kizökkenteni. Úgy tűnik jobban érdekli most a távoli közös jövő, mint a jelen mérgező közege. Pedig ez utóbbi eltörlése nélkül a kívánt álomkép sem sikerülhet. De most még van időnk, így hagyom őt elveszni ebben a lehetséges verzióban. Lehet nekem sem ártana most egy pillanatra elhinni mindezt és partnere lenni közös ábrándozásban. Milyen régen volt ehhez hasonló! Mi ketten, ahogyan reménytelien tervezgetünk, mintha a holnap ne kopoghatna valamivel, ami könnyen félresöpörhetné mindezt. A holnap a mi esetünkben én voltam. Elhessegetem most a múltban történteket és az arcát figyelem. Az évek során észrevettem, hogy egyre jobban halványodtak el az ő róla szóló emlékeim vagyis inkább azok amik az arcvonásairól szóltak. Először minden részletet fel tudtam idézni, mintha a közvetlen közelembe lenne, én pedig kezemet felemelve vezettem volna azt végig az arcán. Aztán már nem ment ilyen egyszerűen, míg egy nap úgy éreztem gúnyt űz belőlem az elmém és nem valós a róla alkotott emlék. Ma viszont itt van a közelembe, mégsem vagyok képes felemelni a kezemet, hogy akkori énemnek kedvezzek. Összeszedem magamat az elterelődött gondolataim után, hogy szólni is tudjak valamit a kérdéseire.
- Miért? - észre sem veszem milyen könnyedén bukik ki belőlem ez a sokat nem mondó kérdés. - Miért pont velem akarsz maradni? Magadra hagytalak azon a nyomortanyán, emlékszel? - mert én igen! Tisztán minden egyes pillanatra. - Hogyan lehet, hogy nem gyűlölsz? - a fejemet csóválom hitetlenkedve. Ha vele lehetnék is, akkor sem érteném hogyan volt képes megbocsátani nekem, mikor még én magamnak sem tudtam megtenni ezt a szívességet.

– Őszintét. – sietve, habozás nélkül vágom rá, talán durvábban a kelleténél. Csak idő kérdése volt, hogy ledobjam ezt a bombát magunk közé, nem törődve a következményekkel, milyen rombolást és pusztítást fog hagyni. Ebben a nullában, amik most vagyunk, nehezen okozhatott volna súlyosabb károkat, bármit is felel, vagy reagál. Az akkori tervének végrehajtásához nem volt szükség rá, hogy közel kerüljön hozzám, ugyanolyan semmi, egy jelentéktelen bábú voltam, mint ő. Ezért akarom tudni, ezért kell megtudnom, hogy pontosan mi motiválta, amikor reggel- este együtt keltünk, feküdtünk. Én minden szóra emlékszem, nekem meghatározta az egész további életem az iránta érzett kötődésem, a mai napig viselem keresztjét az akkor elhangzott ígéreteknek. Biztosan régimódi vagyok ebben a rohanó, szar világban. De ha hozzá nem is lehettem később, magamhoz hű maradtam.
– Rózsa lesz? – kíváncsiskodom. Nem értek a növényekhez. De még az én egyszerű szakértelmemmel is tudom, hogy miféle jelentése van egy kapcsolatban. Ha csak elterjedt tévhit, az sem számít igazság szerint. Széles mosollyal figyelem az utat, próbálok tovább nem foglalkozni a témával és persze megjegyezni, hogy számítsak rá, mert ha nem kapok később, a szemére hányhatom.
– Még mindig azt mondom, hogy túlgondoljátok ezt az egészet. – ettől függetlenül, mármint a véleményemtől, nem fogok kihátrálni és segítek mindenben, amiben tudok, amikor szüksége lehet rám. Tudom, hogy nem vagyok igazán érintett. A helyzetre való tekintettel pedig egyszerűen csak hagyom, hogy boncolgassa a lehetőségei tárházát, amíg én heverészek majd mellette. Ellenben a tisztánlátás kedvéért nem bánnám, ha tudná, ha megelégeli, vagy az pöcs a kelleténél durvábban nyúl hozzá, mint azt bármelyik nőnek viselnie kell - munka ide, vagy oda - ezer örömmel simogatom meg a tarkóját ólommal, pengével, szikével vagy bárhol máshol, ahol rámutat. Sőt, a kínzások különböző módjához is értek, előszeretettel gyakorolnám is rajta ezt a képességem, de egyelőre nem árulom el. Talán maradnia  kellene egy életre titoknak előtte, mi lett belőlem.
Borzasztó gondolatok kavarognak a fejemben, ahogy a szoba szűk terében találom magamat vele. Kettesben. Távol mindentől. És az ágyon ücsörögve már nem is fogom vissza magam, hogy felfedjem előtte minden nem és mégis idevaló gondolatomat, érzéseimet. Miért? Érkezik a kérdés és kedvem támad nevetni, mégsem rezzen egyetlen arcizmom sem. Csak nézem őt és próbálom, tényleg igyekszem megérteni, miért azzal foglalkozik most, amivel egyébként nekem kellene. Akármelyik barom mondta, hogy a szerelem a legfelemelőbb érzés a világon, piszkosul nagyot tévedett. Ennél mocskosabb kelepce nincsen. Valójában elveszítettem benne önmagam. Az ő elvesztése után pedig csak még inkább eltűnt mindaz, ami voltam előtte és mellette. Egyre közelebb sodródtam a teljes megsemmisüléshez, ami be is következett. Iszonyatos dolgokat műveltem, amikhez képest az elhagyásom fel sem sorakoztatható bűn, hiába a magja mindnek. Csodálatos érzés, tényleg. Tiszta és makulátlan, nevetséges.
Szemöldökeim magasba ugranak, tényleg szeretné, hogy hangosan kimondjam, mint egy lökött hülye gyerek? – Gyűlöltelek. – válaszolom továbbra is pásztázva arcát, őt, mindent, ami most előttem. – Addig és annyira rühelltem mindent, ami te vagy, amíg rá nem jöttem, hogy igazából azt gyűlölöm, ami én lettem miattad. –  lepillantok magunk közé, kezem a lába után nyúl, amit magamhoz is húzok, engedélytől függetlenül. Lebontogatom a cipőt róla és az ölembe, a combomra ragasztom sarkát. – Ez évek alatt történt és nem vagyok büszke arra, ami lett belőlem, vagy arra, amiket tettem. – bár ujjaim masszírozni kezdik a talpát, tekintetem felfut a végtagja mentén, fel egészen a szemeibe. Ott megállapodik, kezeim mozgása viszont folytonos. – Haragszom rád és most sem értem, miért csináltad, miért nem adtál nekem esélyt, de mit érek vele, ha tovább duzzogok? – félmosolyom villan. – Ha tudnám, hogy miért pont te kellesz nekem, biztosan tennék ellene, de jokulátor életünk, mert itt vagyunk és eszem ágában sincs máshol lenni. – ismét a lábfejére esik tekintetem fókuszpontja. – Fatális baleset, amiről a szív nem tehet, az elme meg gyenge hozzá, mint a szar, szóval marad a barom, aki kullog a lábnyomodban... – és igen, ekkor már nevetek.

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Őszintét. Igen, ez az a szó aminek jelentősége az én szótáramban már évekkel ezelőtt elvesztette az értelmét. Még akkor sem hiszek teljesen benne amikor a tények az igazság mutatója felé billennek, mert az én számból még ez is hazugságnak érződik. A közös múltunk miatt bármit mondhatnék most neki akkor sem lehetne teljesen biztos az őszinteségembe. Talán ha hazugság vizsgálóra kötne és ellenőrizne minden módszert amivel kizárhatja a masina becsapását. Akkor talán hihetne a szavaimban. Addig pedig..? Úgy csűrhetem-csavarhatom ahogyan kedvem tartja, ahogy az én hasznomra válik. Finoman cirógatja elégedettségemet ennek hatalommal felruházott ereje. Akik ismernek azok tudják mit várjanak tőlem, akik viszont nem, ők könnyedén ringatják bele magukat abba a képzeletbe ami sosem létezett. Utóbbi a könnyebb kategória, az első meg Shawn. Rajta kívül sosem engedtem senkit sem magamhoz ennyire közel. Egyetlen embert sem bíztam meg a titkaimmal vagy a gondolataimmal, csakis Őt. Akkor még hittem, hogy ez elég lesz. Mert a szerelem mindent legyőz - ahogy azt mondani illik. A menekülésre születést és az árulást sosem tudta elnyomni, csak intenzívebbé tette. Egyszerre fájt és okozott mámort az egyvelege míg végül egy nap el nem tűnt és csak egy üres váz maradt utána. Valami ami belül attól sajgott aki egykoron voltál, de sosem kaphatod vissza. Csak ennyire tudnék őszinte lenni vele.  
- A képzeletedre bízom. Bármilyen választ kapnál úgysem hinnél benne. - részemről ennyiben maradok ez ügyben. Felesleges lenne csak egy igennel vagy nemmel válaszolnom. Az előbbi magyarázatokat követelne amiket nem fogok adni, az utóbbi meg kínos kérdéseket vetne fel, melyekre nem kívánok válaszolni. Ez esetben jobb a saját agyunk kreálta ábrándképekben hinni. Azokat legalább nem tiporja el a valóság.
Shawn egészen másképp látja a helyzetemet. Szerinte túlbonyolítom, én viszont mindig is így dolgoztam. Pontról-pontra tervezve, hogy egyetlen hiba se legyen benne amikor egyszer kiderül mit műveltem. Jobb esetben csak egy álnevet tudnak ki tette ezt vele, rosszabb esetben meg itt van Oscar. Nem fogom lebecsülni őt, helyette méltó ellenfélként tekintek rá. Végre valaki aki felpezsdíti az életmódommal járó kockázatokat még ha egyetlen porcikám sem kívánja romantikusan körberajongani és úgy sejtem az érzés több mint kölcsönös. Előbb tapasztaná két kezét nyakamra és szorítaná amíg ki nem szökik belőlem minden undorító jövőbeli átverésem csak mert kihasználtam a féleszű fiát. Értem, védeni akarja az ivadékát, de előbb a saját háza táján keresse a problémát, mert nem én leszek az utolsó akinek a fiúcska bedől majd.  
A motelhez érve sem aggasztanak kevésbé ezek a gondolatok, csak Shawn tesz róla, hogy egy kis időre a háttérbe szoruljanak. Helyette előhoz olyat amiről még annyira sem kívánok beszélni, még ha muszáj is lesz. Csak azt hittem várunk még vele egy kicsit úgy az ötödik-hatodik találkozónkig amikor már komfortosabban taposunk bele egymás lelkivilàgába.  
A kérdéseimet nem csak a pillanat heve hozza magával, mert őszintén kíváncsi vagyok arra hogyan szorult belé ennyi jóindulat, bizalom vagy nevezzük akárhogy. Azt mondja gyűlölt - múlt időben. Miért nem most? Egyszerűbb lenne ha most is így érezne. Nem zökkentem ki, helyette figyelem mit művel és kényelmetlenül moccanok egyet az érintésére. Egy részemet még mindig vonzza Shawn és ez az ami a háttérben cincogja, hogy a végén vele menjek. Aztán van a másik ami havonta új életet készít maga köré és sosem marad sokáig egy helyen.  
Megingatom a fejemet, mint aki rosszallását fejezi ki a beszédpartnere naivitása miatt, de a szavaimban nem ez köszön vissza.  
- Engedned kellett volna magadnak, hogy tovább gyűlölj. Elvégre bárhonnan is nézzük, én vagyok a rossz döntéseid okozója. Miért akarnád kiváltani azokat amiket tettem? - a szemeibe mélyedek el mielőtt egy torok köszörülés után lemászhatnék az ágyról. Szükségem van a távolságra, mert újra belekerülünk egy mindent elsodró örvénybe, ami nem vezet sehova.  
Nagy kontrollra van szükségem, hogy ne kapaszkodjak bele az elhangzottakba úgy mintha ez lenne a mentőkötelem amit megérdemelten dobtak volna az utamba. Az ablakhoz sétálok, karjaimat pedig összekulcsolom magam előtt, majd csak ezután fordulok felé.  
- Szívből kellene gyűlölnöd most is, Shawn! Nem magadat vagy amivé lettél, hanem csakis engem. - mutatóujjammal önmagamra bökök. Korábban azt mondtam Ilya a hibás mindenért, de a maradásom csakis rajtam múlt és én döntöttem, azóta pedig vissza sem néztem. - Mit műveltek veled? Mire kényszerítettek miután eljöttem? - a sejtéseim nem pontosak, még ha úgy érződött eddigi beszélgetésünk alatt körbe is járta a témát. Azonban hallani akarok minden részletet, mert ha a múltról van szó nem csak ő a mazochista. Érezni akarok valamit a tetteimet illetően, mert egyelőre nincs így. Addig amíg gondolkozás nélkül újra megtenném, számomra nincs sok esély.

A képzeletemre... Azóta is forgatom, elemezgetem magamban a történetünk komikumát. Azt akarja, hogy képzeljek a múltunkba olyan érzéseket, vágyakat, esetleg kötődést a részéről, ami sosem létezett? Nem kínzott már meg eléggé azzal, hogy faképnél hagyott? Nem gondolja, hogy hosszú éveken át mást sem csináltam, csak képzelődtem!? Hogy megérdemelném a válaszokat? Gondolta a faszom, vagy talán még az sem, hogy abban a teremben majd pont őt pillantom meg a sok ember között, munka közben, de ha már így alakult és az élet megajándékozott egy kibaszott eséllyel, hogy tőle halljam mindazt, amit én a magam szar elképzeléseimmel már egyszer feltöltöttem, akkor kurvára élni szeretnék vele. Az ő szájából akarom hallani, az ő hangján. Mit képzeljek még én bele? Mit?! Mit adjak hozzá, vagy vegyek el belőle? Elnevetem magam, de további válasz, sem kérdés nem jön tőlem, elfáradtam. A rajongásom iránta egyértelmű, néha már-már felér azzal a bizonyos hőskultusszal, bátran lehetne írni róla.., de az, ami vagyok rohadtul elcseszett. A kettő együtt, hogy így, hogy ebből építsek fel magam alá egy soha nem létezett várat, nonszensz. És csak mert még most sem képes rá, hogy beszéljen hozzám...
A motelben már nincs rá esély, hogy elmeneküljön. A falak - kalitkaként működve - mellém sorakoznak fel, ahogy a közelségemmel is elég nyilvánvalóvá igyekszem tenni, hogy a szándékaim, miszerint beszélni akarok vele, nem légből kapott hirtelen ötletből születtek. Beszélni fog. Nem tudja, hogy kivel ül szemben. Nem ismeri az utat, amit bejártam, de biztosan meglepne engem is, ha betekintést nyerhetnék az ő múltbéli titkaiba. Ennek ellenére a határozott kiállásom, hogy ha kell, kirángassam belőle az őszinte válaszokat, valódi. Meg fogom kapni, amit akarok, vagy a földdel teszem egyenlővé ezt az átkozott helyet és vele együtt szarrá verem a pasiját is. Csak ő ezt még nem tudja - nem gondolhatja rólam, hogy képes vagyok rá. Sok mindenre vagyok, amit akkor én sem hittem volna.
Felugrik szemöldökeim vonala. Kell, hogy kimondjam hangosan is, miért? Elég közel van hozzám, egy leheletnyit közelebb is mozdulok, nyikorog az ágy alattam. A hang, vagy a mozdulat, de megrémíti. Elillan előlem. A lábát kikapja markomból, a levegőben zárom össze ujjaimat utána. Nem kelek fel, vállam fölül figyelem, merre viszi útja Hamupipőkémet.
– Komolyan nem tudod? – nézem karcsú alakját, ahogy az ablak felé libben. Szemhéjaim egymás felé húzódnak, mintha hunyorognék is. Szám résnyire nyitva hagyom. A matracra csúszik tenyerem, rátámaszkodok, bele is süppedek kissé. Nem túl gerincbarát tartás, de a legkevésbé sem érdekel perpillanat. Ha a saját ujjaimmal marnám ki a mellkasomból azt a kibaszott ketyegőt és úgy hajítanám a lábai elé, megértené végre!?
– Mert az ember úgy működik, ahogy kéne. Ez nem egy kibaszott regény, Petra. Nincsenek előre megírt jellemfejlődések, meg tudja a faszom minek nevezik ezeket a költői szarságokat. Nem aszerint döntök meg érzek, ahogy kéne... – csápolok a levegőbe, valahol kettőnk között. Nyilván egy egész szoba állja utunkat egymáshoz. Én felé nézek, de ő most sem igazán rám. Eléggé elkeserítő a helyzet, mint egy partra vetett hal, fuldoklom utána...
A kékem végül visszaesik valahová magam elé az ágyra. Pontosan nem tudom, mikor tűnnek fel a szöszök, amik a gyűrődéseken csimpaszkodnak. Nem akarok beszélni arról, mi történt utána. Nem a banda volt, nekik ahhoz semmi közük sem volt. A családom, az apám. Le kellene nyelnem a nyelvem, akkor nem akarna olyan serényen mesélni... De ezek vagyunk, ugye? Mind törődésre, megértésre és ilyen szarságokra vágyunk átkozottul, még az olyan elkorcsosult faszkalapok is, mint amilyen én vagyok. – Hehh, ettől úgy érzed jobb lesz? – ismét felszegem állam, figyelem őt az ágyról. – Miért lenne könnyebb, ha a nyakadba borítanám a saját szarjaimat is? – értetlenül figyelem. Nem arról akarok beszélni, amit eltitkoltam - már akkor is -, hogy mi, vagy ki vagyok. Nem a szörnyűségeim akarom meggyónni neki. Kettőnket akarom gyúrni, közelebb, összébb egymáshoz. Hogy megértse, hogy érezze. Mert, ha én ilyen erősen érzem, nem lehet, hogy ő nem... – Érzel valamit irántam? – lassan felegyenesedem az ágyról, de még amellett maradok.

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Egész életemben egyetlen dolog volt ami stabil szerepet játszott: a menekülés. Sem ember, sem város vagy emlék nem volt mely horgonyt kötött volna a bokámra és egy helyben tartott volna. Nincs is amit ennél jobban élveznék. Az újrakezdéssel járó izgalmat, ami ott van nekem, ha az életem azon szakasza már nem elég. A hazugság sokszor oly könnyedén és természetesen gördült le ajkaimról, mintha csak ezt az egy nyelvet ismerném. És valahol ez így is van. Becsapni és nem létező illúziókba ringatni másokat lényem legfőbb részévé vált, nélküle pedig nem lennék önmagam. Ironikus ez egy kicsit. Az aki vagyok, egykoron voltam csak egy színjátéknak érződik, amelybe vissza kellene bújnom most, hogy Shawnnal kettesben maradtunk. Ő még mindig úgy tekint rám mintha Pruedence lenne mellette, holott évekkel ezelőtt elzártam őt. Azt hiszi az akit akkor szeretett még ott él bennem és csak türelmesen arra vár, hogy valaki felszabadítsa. Pedig ez nincs így. Prue abban a pillanatban megszűnt létezni mihelyst elhagytam a várost, vele együtt pedig minden titok, érzelem és döntés is a múltban maradt. Így nem tudom pontosan miképpen kellene kezelnem Shawn ragaszkodását. Más örülne ennek, a karjaiba menekülne egyből, hogy még egy külön töltött percnek ne hagyjanak lehetőséget. Nekem ez nem megy. Én nem tudok mit kezdeni a figyelemmel, mert másképpen fogom fel annak létezését. Nem esik jól, ha megérintenek vagy bókokkal halmoznak el, hisz évek óta semmi őszinteséget nem követett egyetlen ehhez hasonló gesztus sem. Minden csak egy megjátszott terv része, és ha most közelebb engedem, akkor egy újabb átvágható baleknak fogom látni őt, semmi többnek. Egy részem azonban kárpótolni akarja őt a múltunkért és szövetségre jutni vele. Közös történetünknek ugyanis van egy lezáratlan része ami nem szűnt meg varázsütésre. Amely nem ennyire egyszerű mint ahogyan ő most lefesti elénk.
Az ablak túloldala semmi mást nem mutat csak egy eseménytelen parkolót és néhány üresen àlló kocsit. Mégis most úgy érzem helyreteszi a gondolataimat annyira, hogy ne mondjak neki olyat ami miatt egyből kifordulna a szobából. Ő tudom milyen képet vetített maga elé, ha ez az egész Lincoln ügy lezárul. Olyat vár amit úgy érzi megkaphat, ha eleget tett a szárnysegéd szerepének és a szavai sem mutatják ezt másképp.
Sóhajtva egyet fordulok felé, de egyelőre nem szólalok meg. Nem tudja befolyásolni az érzéseit. Ki tudná? Az az egy amin sosem tudtam igazán uralkodni csak elnyomni őket addig amíg keserű emlékké váltak, semmi többé.  
- Talán menne ha már elfogadtad volna, hogy az a lány akit akkor szerettél nincs többé. – találom meg hangomat, de tekintetem megállapodik arcán. Ő akart őszinteséget, hát tessék, itt vagyunk. Megváltoztam akárcsak ő – vagyis ezt vallja. Valami az út során javíthatatlanul eltört benne amiről a rákérdezésem után sem akar sokat elárulni.
- Nem kell azon aggodalmaskodnod én mennyit bírok el. – jelentem ki. Talán kívülről egy törékeny kis virágszálnak látszom akit a széltől is óvni kell, viszont ennél nagyobb tévedésben nem is élhetnének. Eddig is megbirkóztam minden rám nehezedő problémával, ezúttal sem lesz másképp. Főleg, hogy amit annyira próbál megtartani magának az közel sem az én tulajdonom.  
Ezután visszakérdezésének másik pontját sem hagyom reakció nélkül. – El kell szomorítsalak, ez már könnyebb sosem lesz, Shawn. Mentségemre szóljon úgy érződött mintha egész nap kerülgetnéd a nyilvánvalót és alig várnád, hogy elmondhasd. Itt a lehetőséged. – biztatom tovább egy kezemmel mutatva: hajrá, ne kímélj!
Végigkövetem azt a mozdulatot ahogyan elhagyja az ágyat, de inkább lecövekel mellette ahelyett, hogy csökkentené a távolságot, így engem sem késztet hátrálásra. Nem a félelem miatt tenném, egyszerűen nem tudom elviselni, ha úgy érzem sarokba szorítanak. Márpedig a kérdése miatt pont ezt érzem; mintha az összes levegő eltűnt volna a szobából. Felvont szemöldökkel figyelem őt és próbálom értelmezni a kérdését és egyben megkérdőjelezni a hallásomat is, amely talán már nem működik annyira jól. De minél többször ismétlem el magamban, annál jobban terjed el bennem a düh érzete amelyet már nem tudok tovább palástolni.  
- Ezért vagy itt, hm? Valami végső vigaszdíjban reménykedsz? – továbbra sem közelítem meg őt, mert jelenleg örömmel behúznék neki egyet. – Mit kezdjek én most az érzésekkel? Oscar biztosan értékelni fogja majd, hogy nincs meg Lincoln, de én ráleltem a bennem élő érző lényre. – a fejemet ingatom hitetlenkedésem jeleként. – Nem fogom a kukába dobni az elmúlt hónapokat némi fellángolás miatt és ha valóban segíteni akarsz, te sem pörögsz ezen tovább. Viszont ha nem vagy rá képes, ott az ajtó Shawn, kísérd ki magad rajta. Nekem az életem itt a tét. Nincs időm ábrándozni. – elemelem róla most már a tekintetemet, majd az órámra nézek. Egyre fogyatkoznak azok a percek amiket Lincoln nélkül tölthetek. Talán tényleg hiba volt ebbe Shawnt belerángatni.

A be nem fejezett történetünk, minden be nem teljesült érintésével, néma mondatával, a lepedőn elsuttogott félszavak, a külön töltött évek, mind ehhez a pillanathoz vezettek, amikor végül itt állunk egymással szemben. Nem állítom, hogy felkészültem rá, mert arról álmodni sem mertem, hogy újra látni fogom őt. Az a rengeteg borzalom, ami azóta történt elhitette velem, hogy alkalmatlan vagyok bármiféle érzelem produkálására: hát tessék! Az a részem teljesen lemondott róla, el is engedte, hagyta végleg eltávolodni a keserédes délibábot, amit jelentett valahol még ütött-kopottas szívem mélyén. Legalábbis ezzel a mélbús tudattal könnyű volt létezni. Eddig.
Az ablak árnyéka, vagy fénye jelenti új oltalmát. Előlem, tőlem, miattam? Kétségbeesem? Idegen érzés, mégis ismerősként üdvözlöm. Kedvem szegi a menekülése, akkor ugyanezzel a lendülettel a karomba omlott. Mintha minden próbálkozásommal távolabb taszítanám magamtól... Csüggedten nézek utána. Szeretnék, nagyon szeretnék a karja után kapni, letépni róla ezt az érzéketlen bőrt, ami alá elbújtatta a világ elől azt a lányt, aki akkor volt... De félek, késő. Lehet, hogy puszta kezeivel ölte meg, megfojtotta, el is temette. Más lett, egészen más. Valaki, akinek már nem férek bele az életébe... Mi a faszért képes még most is ennyire lehangolni? Őrjítő, milyen közel volt az imént... Forró a levegő, ami távozik tüdőmről. Hosszú évek várakozása és reménykedése, bátortalansága és hitetlenkedése után most itt vagyunk, nekem mégis kevés, semmi fegyverem a kettőnk között zajló háborúban.
– Tényleg? Semmi sem maradt belőle? Akkor mi a faszért őrizgetted a pénzt? – azt akarom, hogy remegjenek lábai, kezei, de tökéletesen nyugodt minden porcikája. Idegesít. Mintha tényleg semmi hatásom sem lenne rá azon túl, hogy viszont-idegesítem azzal, amit mondok, amit érzek... Szemöldökeim egekbe futnak, várakozom. Tehát tényleg megölte azt a lányt, vele együtt a fiút is, aki én voltam. Remek kettősgyilkosság, sosem ült érte. Senki sem keresi őket... Fiatalok, ostobák voltak, bizonyára megérdemlik, amit kaptak. Meg a büdös francokat!
Szinte dermedten szegem fel az államat. Felfogja, amit mond? Nedvesítek torkomon, ádámcsutkám reflexszerűen ugrik előtte. Mindig ilyen velem: minden, mindig a kibaszott felszín alatt történik... Ott benn, odabent, ahová nem juthatok el. Mérgesen csóválom meg a fejem. Fogalma sincs, mit mond. De lehet, hogy én vagyok az, aki kevés sötétséget képzelt mögé és ő sokkal nagyobb szörnyűségeket tett, bár meglepne vele... – Nem is érdekel, igaz? – szemréseim szűkülnek, ahogy kékemben felismerés csillan. Ha érdekelné, ha tényleg tudni akarná, miféle szörnyeteg lett a tolvaj barátjából, bizonyára rettegés fényét látnám íriszeiben megvillanni, hangjában remegést, bármi jelét, hogy aggódik azért, mit titkolok, de azoknak nyoma sincs.
Türelmetlen, ideges felhorkanás hallatszik garatomról. Hevesen csóválom fejem, ekkor már állok magam is, az ágynak ellentétes oldaláról nézve őt. Idegessé tesz a ridegsége, meg nem értem, hogy lehet ennyire kegyetlen velem? Még azok ellenére is, ami történt. Ökölbe bújnak ujjaim, észre sem veszem, milyen erővel remegnek karjaim. A kéztartás emlékeztet rá, hányféleképpen, hány helyen lehet egy ember testére olyan ütést mérni, amely nem okoz gyors halált, de lassút.  – Nem vagyok ekkora hülye... – az ideg nevetést generál arcomra.
A következő kérdésem és annak gyengédsége lemossa hirtelen támadt haragomat, egészen más megközelítéssel próbálok eljutni hozzá, az ágyat is megkerülve. Jelzem, közelednék hozzá. A létezésemnek feszültsége, ahogyan átsugárzik innen-oda, hozzá, megrészegít. Odabentről feszít, a rettentő erő, ahogy a szavai eljutnak hozzám. Széttépne a szavaival, ha hagynám. De nem hagyom. Szemöldökeim együttes értetlenségével állam vonala is megemelkedik, fejem így hátra esik.
– Vígasz-... – végig sem tudom mondani. – Ez a faszság megint honnan jött? – széttárom karjaim, úgy bámulok rá, mintha sürgethetném a válaszadással. Adtam bármi jelét annak, hogy vígaszra szorulok?! Durván préselem össze ajkaimat, fémes íz a számban. Hátra hőkölve nézek utána. Egy indulattal telített sóhajtól duzzad meg a bordáim kosara. Előre lépek egyet némán, majd még egyet. Bár az ajtót emlegeti, nekem eszem ágában sincs afelé mozdulni. – Takarodjak a picsába, mert vannak érzéseim irántad és nem lettem egy eszetlen szövetségesed, a csicskád. –  fordítok saját nyelvjárásomra, ekkor már közvetlen elé lépve. Hiába a háta mögött lévő ablakból esik ránk a fény, mintha az én árnyékom vetülne rá. – Mondtam már, hogy túlgondolod ezt az egészet. Ha hagynád, hogy az én módszereim szerint játszunk... Francba már! – elharapom a végét. Nem érdekel Oscar. Nem érdekel Lincoln sem. Az érdekel, ami rám, ránk vonatkozik. Érte nyúlok hirtelen, ahogy az utolsó pillanatban elkapsz egy földre hullani készülő bármicsodát. Csitító gesztus. A derekára mar durván karom, közel vonom magamhoz, ha dulakodás kezdődik közöttünk, addig tolom magam előtt - kihasználva egyértelmű erőfölényem - amíg a háta a falnak nem koccan. – Hagyd már abba ezt a szart, hogy mindig kidobsz, elhagysz, tudom is én... – a hangom nem az enyém: elcsukló kis zörej, semmi határozottság, könyörgő, de tudom, sosem produkált még ilyet. – Nem azt kértem, hogy gyere hozzám, csak eldöntendő kérdés volt, igen, vagy nem!? – a homlokom az övének érintem, ha van rá mód... Mi a szar? Tényleg el kéne futnom. Lehet, hogy megőrültem!? Teljességgel kizárt. Ugye?

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Van, hogy az életben elérkezik egy pont ami megtör és elrabol a lényedből egy darabot mely nélkül már nem leszel ugyanolyan. Onnantól kezdve csak abból építkezhetsz amid még maradt. Új célt keresel amelyhez egészségtelen módon ragaszkodsz még ha közben el is löksz mindent és mindenkit magad körül. Nincs bűntudat, bizonytalanság csak az érzés ami hajt előre és amely végül az egyetlen motivációvá válik.  
Nem titok, hogy önző módon ragaszkodom az életemhez. Évek óta más sem számít csak ami hasznomra válik és a kedvemre van. Amelytől úgy érzem, hogy tényleg élek és nem csak egyik napról a másikra tengődök. Ilya után mindennél jobban értékeltem a szabadságot. Az érzés, hogy akkor lépek le amikor én akarok egy olyan irányítást helyezett a kezembe melynek ízére könnyen rákaptam. Nem feleltem senkinek és nem tartoztam senkihez sem. Aztán kialakítottam a saját játékszabályaimat, a tervekből álló rendszeremmel együtt és amikor egy újabb embert és várost hagytam magam mögött az elmondhatatlan érzés volt. Most sem kellett volna másképp alakulnia, ha Oscar nem kavar be az egész magánakciójával. Kellett neki összekapcsolnia engem a szerencsétlen fia nyűgjével. Persze, ha a nagyobb képet néztük akkor tartoztam Jacknek. De maga Oscar is amiért ekkora idiótát nevelt belőle. Máskülönben hogyan lett ennyire könnyen kihasználható? Utólag belegondolva ő mellette nem kellett nagyon megerőltetnem magamat. Amíg csüngtem minden szaván addig ő is hűséges kis kedvencként loholt utánam. Észre se vette ha olykor unottan fogadtam a társaságát vagy ingerülten. Ha elmondtam volna neki ki vagyok akkor is lerázta volna magáról. Csak ennyire könnyű célpont volt. Oscar már ennél ravaszabb és gondolkozást igényel hogyan, mikor és miképp buktassam le Lincolnt ami mindkettőnknek hasznára válik. És lehet hogy egy-két hónapig még elhúzódna ez az egész, de sosem igényeltem senki segítségét sem. A célra összpontosítás nem igényel társaságot, mert a legtöbbször csak a hátráltatás lesz a vége. Shawn ebből a szempontból kipipált mindent amit szigorú feltételeként szabtam meg magamnak. Összezavaró volt, figyelemelterelő. Folyton arra a lányra akart emlékeztetni aki neki maradt meg és akit én már rég eltemettem magamban. Kedvemre volt a jelenléte és egy részem még örömöt is tapasztalt emiatt. Ismerős, számomra kedves vonások egy fontos ember képében. Mégis ahogyan a motelben olyan témák kerülnek felszínre melyeknek nem szabadna, onnantól kezdve úgy érzem rá sem bírok nézni. A vészharangok fülsüketítően töltik be gondolataimat és arra késztetnek, hogy kiforduljak ebből a szobából és újra eltűnjek szem elől. Megtehetném. Foghatnám a félretett pénzemet és magam mögött hagyhatnám Lincolnt, Oscart és Shawnt is, de tudom jól az mekkora kockázatot jelentene. Eddig mindig ügyeltem arra, hogy nyomtalanul tűnjek el valaki életéből és úgy ami miatt az illető érez szégyent amiért ennyire rászedték. Ha most lelépnék az összecsapott munka lenne és egyikük se nyugodna amíg rám nem találnak.  
Sarokba szorítva érzem magamat és ezt nem szeretem. Már régóta nem éreztem, hogy kényszer alatt állnék most viszont több oldalról is körülvesz ennek jelenléte. Megfojt, elnyom és elbizonytalanít. Újra az a nyamvadt kis érző Prudence vagyok aki összerezzen a parancsoktól és elolvad a szép szavaktól, ezt pedig mindennél jobban gyűlölöm. Nem azért töltöttem el éveket önmagam összeszedésével, hogy most a sarokba vágjam az első több frontról érkező akadály által. Shawn nem örül a válaszaimnak. Miért is tenné? Ő úgy gondolja ez egy boldog befejezéssel záruló kaland ami után normális emberekként letelepszünk és családot alapítunk.  
Ha majd vége lesz ennek..
Igen, egyszer így lesz. Lezárul, hogy aztán kezdetét vegye az újrakezdés. Petra meg a díszes élete megy a süllyesztőbe és minden kezdődik elölről ahogyan annak lennie kell. Ahogyan eddig is volt.  
- Az a pénz igazából sosem engem illetett, jobban téged. Nem is terveztem, hogy visszatérek érte. – egy időben talán megfordult a fejemben, de akkor szembe kellett volna néznem sok mindennel. Valami jobb ha a múltba marad.
- Nem kérdeznék rá, ha így lenne. – felelem szűkösebbre fogva gondolataimat. – Hiszed vagy sem, maradtak még őszinte szándékaim. – teszem hozzá. Talán nem foglalom imába a nevét vagy ugrok vele egyből ágyba, de attól még igenis foglalkoztat mi lett azzal az emberrel aki egykor felejthetetlen része volt az életemnek. Akihez Prue annyira ragaszkodott.  
A fejemet ingatom szavai hallatán. Eljut hozzám minden és talán még a környezetünk biztonságos helyzetét figyelembe véve meg is engedhetném magamnak, hogy megértem, átérzem őket. De nem megy. Minden mondatot követő érzés befogadása egy visszafordíthatatlan rés lenne a pajzson ami végül tönkretenne. Nem érezhetem újra csapdába magamat. Annyi mindent még nem tud és nem is fog. Ha így lenne nem akarna még egy térbe se lenni velem nemhogy érzelmekről beszélgetni.  
Nem szólok és inkább hagyom őt kibontakozni mielőtt robban és pusztít. A testtartása megváltozik miközben egyszerre jutnak el hozzám a szavai és közben ugyanúgy meg is cáfolja őket. Okos ő, megérti majd. Csak több bizakodás maradt meg benne, mint bennem.
Fel se fogom mi történik csak a fal hideg felületét érzem a hátam mögött meg a testemben szétáradó üss és fuss hatását. A tekintetem nem keresi az övét, pedig tehetné. Egy gyenge részem meg is lépné ezt. Ő szívesen hinne ebben a mesevilágban amibe ringatja magát, de én már kinőttem ezekből. Élesebben szívom be a levegőt és helyreteszem magamat mielőtt mindketten odaveszünk.  
- Nem érzek semmit, Shawn. – most először mélyedek el a kék szempárban, a hangom pedig hűvös távolságtartással telik meg. – Az egyetlen ami érdekel, hogy tönkretegyem Lincolnt és veled vagy nélküled, de véghez fogom vinni. Most pedig engedj el! – jelentem ki ellenkezést nem tűrően és egyben sürgetően.  
- Tudom, hogy azt hiszed képes vagy megmenteni vagy meggyőzni, de nem tudsz és nem is akarom. – elfordulok tőle most már, fejemet pedig a mögöttem lévő falnak hajtom.

Mindig az pusztít el bennünket, amit a legjobban szeretünk... Egy egész életen át egyetlen nő képét kerestem mindenhol. Beleszerettem... Én, az érzelmek két lábon járó ellensége, megtagadója. Egész addigi életemben nem ismertem mást, csak a manipulálást és a társait, semmi érzékenységet, vagy valódi bizalmat bárki iránt. Elemi volt, elragadó, tömény és szenvedélyes. Fiatal, de közben elég idős hozzá, hogy tudjam, megállapodnék. Nem csak a kiugrást láttam benne, hanem a végét, azt jelentette nekem, hogy a sok szar után, van, igen, lesz amiért megéri keresztülszenvedni mindent. De otthagyott. Faképnél, vissza sem nézett... És most már tudom, hogy esze ágában sem volt újra foglalkozni velem. Az egész kötődés, ami bennem iránta kialakult, egyoldalú. Mindig azt hallgattam, hogy semmi sem rosszabb a viszonzatlan szerelemnél... Baromság. Inkább lenne csak ennyi! Meglehetősen szar érzés szembesülni vele, hogy valaki, aki az egész világot jelentette, valójában sosem törődött velünk, talán még jól is szórakozott a fiatal gyereken, aki közös otthonról álmodott... Pedig abban a fos helyzetben, nekem a mindent jelentette. Menedék volt az álomkép vele... Azt hittem, minden gyilkosság, minden kínzás, minden elrablás és fenyegetés után majd elgyengül az iránta érzett sóvárgásom. És talán meg is történt, elhalványult. Erre jön, felbukkan, magához vesz, kihasznál és ismét elhajítana... Képtelen vagyok ezt még egyszer végig játszani, főként úgy, hogy leszögezi, ez vár ránk. Semmi több?
 – Ahogy értem sem... – fejezem be helyette, erővel megragadva a gondolatfoszlányt. Jobban fáj ez, mintha nekem esne késsel-villával. Felpuffad az arcom, olyan, mint egy hatalmas lufi, amelyik bármelyik pillanatban szétdurranhat. Az az érzésem támad, mintha a falat próbálnám meggyőzni arról, hogy képes dalra fakadni, teljességgel lehetetlen és nem mellesleg felesleges is. Hogyan lehet.., milyen szótár, vagy lexikon lesz a segítségemre ebben a helyzetben? Kell-e ide bármi más rajtunk kívül? Kellek-e én ide? Igazából nem...  
– Nem erről akarok beszélgetni most... – ha igaz is, hogy őt foglalkoztatja, akkor sem. A levegőbe intek kezemmel. – És milyen szándékaid vannak irányomba? Fonogassuk egymás haját, miközben feltárjuk, hogy ki milyen szarságot csinált? Nem ezért... Petra, nem ezért vagyok itt. – széttárom tehetetlenül, csüggedt kétségbeeséssel a karjaimat. Úgy érzem magam, mintha a szakadék szélén lógva néznék végig egy életet... És hiába van meg hozzá minden erőm, hogy felmásszak, el is jussak oda, ő újra és megint, még egyszer belém rúg, hogy visszaessek oda.
Kurva életbe... darabokra szaggathatom a világot, letaposhatom a csillagokat az égről, a puszta öklömmel laposra verhetem a napot, neked az sem lenne elég... Elfogy a türelmem, zakatol a fejem, darázsfészek. Minden gondolat megküzd a maga helyéért, elveszítem a józanságomat. Átgázolok a szobán, nem eresztem. Nem lehet. Tudni akarom, mert hallanom kell... Tovább lépnem, vagy csak felkészülnöm a következőkre. Úgy taszítom magam előtt, hogy esélye se legyen elillanni előlem. Ha már neki koccan a falnak, megtámaszkodom sziluettje két oldalán, mély morranással várakozva, hogy kimondja, hogy elmondja, mondjon bármit... Várakozón nézek rá, nem veszi fel a szemkontaktust velem, bárhogy mozdulok, távol tart magától. Könyörögjek? Ha tudnám, hogy elég, ha úgy eljuthatok hozzá, megtenném...
Rám szegezi végre tekintetét, állom. A szavai terhével a mellkasomon, összeroppanok. Leesnek vállaim, tenyereim lejjebb csúsznak két oldalán. Mégsem fordulok el. Nézem őt, figyelem és próbálom... fogalmam sincs mi a faszt próbálok. Van-e még bármi, amit elérhetek, ha igaz, amit mond? Állkapcsom kiugrik oldalra, majd vissza. Idegességemben szavakat sem találok... Szemréseim egymáshoz közelednek, hunyorgok rá kicsit. Végül csak eléri, hogy eltoljam magam az eddigi támasztékomtól. Elhátrálok, pár lépés csak, de távolságot szül közénk. Ez nem egy kibaszott tündérmese, ahhoz túlságosan mocskos. De nem bírom elviselni, hogy újra és újra eltaszít magától, mintha...
– Nem akarod... – ismételgetem, magam is irányt változtatva. Háttal vagyunk egymásnak? Lehetséges... Tehetetlenül logó kezeimet egymáson kezdem tördelni hasfalam előtt. Kékjeim üresen keringenek, céltalanul fókuszálva a szoba számos pontjára. Tényleg meg kell értenem, hogy ő nem az a lány, hogy az a lány nincs? Nem is létezett... Színjáték volt... Egymásra préselem szám széleit, megcsóválom a fejem. Elfog egy érzés: most jobb lesz távol maradni. Folytatni az életünket ott, ahol abbahagytuk. Én hagytam abba... Ő nem foglalkozott a felbukkanásommal sem, a lehetőséget látta, vagy a pénzkeresést ebben is. Semmi többet.
– Biztosan boldogulsz egyedül is. Ha megtudok valamit, úgyis jelentem. – vállam fölött szólok hátra neki. Rosszul érzékelem, vagy tényleg rekedt a hangom? – A kocsiban várlak... – ha nincs több kérése, kérdése felém, távozom. Ott leszek, ahol mondtam, hogy várom majd...

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Sosem tudtam körülírni a normális fogalmát, mert soha nem is ismertem. Egy olyan példa volt előttem ami piedesztálra emelte a csalás művészetét és ebben az egyben látta a jövőjét. Okulhattam volna persze ebből. Lehettem volna más ember, más elvekkel, de nem akartam, mert az elém tárt élet fogalma jobban csábított bármi másnál. Nem meglepő, hogy az elmúlt éveimet ez dominálta amely az egyedülléttel és az önzőséggel karöltve formálta az életemet. Nem vágytam a nyugalomra vagy arra, hogy valaki tulajdona legyek, mert érzelmileg aligha tudtam volna kötődni másokhoz. Szabadságra vágytam miközben gúnyt űztem a börtönből ami már kijárt volna nekem. Feszegettem a határaimat ameddig a szerencsém kapaszkodót nyújtott, majd meghúzódtam és kivártam. Egyetlen ember, sem kapcsolat nem tudta volna visszaadni azt az érzést melynek a függőjévé váltam. És talán egyszer ez fogja okozni a vesztemet, de addig amíg ez nem ér utol, én küzdök a vágyott jövőmért.  
Shawn emellett azt az ábrándképet szimbolizálta amit ketten éltettünk. Két naiv kölyök akik egy helyre gyűjtötték az igényeiket és azt hitték majd valaki valóra váltja őket. Utólag őrültség volt hinni ebben, mert amit ő akar az nem nekünk való. A romlott emberek csak olyan boldogságot kaphatnak ami apránként mérgezi, végül pedig teljesen felemészti őket. Én már elfogadtam ezt, ő úgy tűnik kevésbé, hisz a hangjából kiérződő megbántottság azé a gyereké akit elméletben már maga mögött hagyott. Valahol szeretnék kedvezni annak a személynek. Lassan elhitetni vele, hogy a fejében alkotott kép még létezhet és képes is lennék erre, hisz másokkal gondolkozás nélkül megteszem. Annyira ott él bennem a késztetés, hogy a szemeibe hazudjak és olyan érzéseket valljak be amik nem léteznek, míg nem újra reménykedni kezd kettőnkben. Nem esne nehezemre az odaadó nőt játszanom, aki éveken keresztül csak arra várt, hogy valaki őszintén szeresse és azzal hitegesse, hogy az a nyomorult szerelemnek nevezett valami kell csak és minden probléma egyszersmind a múlté lesz. És egy pillanatra tényleg megfordul a fejemben, hogy megteszem vele amikor az érzéseimről faggat és úgy kutatja íriszeimet az ő kékségével mintha ezen múlna minden. Sebezhetővé vált előttem és könnyű célponttá amely már nem tartogat számomra kihívást. Egyszer végig zongoráztuk ezt, másodszorra számomra nem hozná ugyanazt az élményt. Ő gyötrődne, én úgyszintén, csak nem egy dolog miatt.  
- Szűk látókörű vagy, Shawn. A társulásunknak akár ilyen előnyei is lehetnének. Kibeszéljük sérelmeinket amikre mások magasról tesznek. – elmosolyodok egy kicsit ezen egy rövid vállvonás közepette. Mint egy pszichológiai foglalkozás számkivetetteknek.
Könnyedén hagyja el a számat az igazság. Könnyedebben, mint kellene és még gondolkozást sem igényelt. Nem érzek semmit. Nem csak iránta nem, senki más irányába sem. Olyan ez mint valami üresen tátongó űr amire nem létezik megoldás, csak elnyel mindent aminek fájnia vagy bántania kellene. Elzsibbaszt és érzéketlenné tesz amíg végül el nem felejted pillanatnyi kellemetlenségeidet. És mint mondtam, tudnék hazudni. Egy egyszerű igen meg egy hosszan elnyújtott szemkontaktus és újra a magaménak tudhatnám őt. Mégsem visz rá a lélek. Ez azt jelentené, hogy fontos lenne ő számomra mert még kiszúrni se tudok vele? Oly mindegy, ha így is van, mert úgysem nálam találná meg azt a megváltást vagy kilépőt ebből az életből. Én csak még mélyebbre húznám őt, mert vele ellentétben én nagyon is jól érzem magamat.
Az eddig bent tartott sóhaj csak akkor tör utat összepréselt ajkaim közül amikor magamra hagy végre a szobába. Valamiben legalább egy lapon vagyunk a szavaiból leszűrve, mert most mindketten csakis Lincoln bukására koncentrálunk.
A pontos időt mérem fel és utána számolok mikor kell visszaérnünk, aztán én is elhagyom a szobát és csatlakozok hozzá a kocsiba.
- Még beugrunk gyorsan egy helyre mielőtt visszamegyünk. – ha ismét az én feladatom a vezetés akkor így teszek, ellenkező esetben pedig bediktálom a címet. Egy kisbolt előtt parkolunk le, a kiszállás előtt pedig laza lófarokba kötöm fel a hajamat, a fejemre pedig baseball sapkát teszek miután a hátsó ülésről megszereztem a korábban odapakolt sporttáskát. A magassarkúmat edző cipőre cserélem és egy Shawn felé intézett nemsokára jövök után besietek a helyiségbe. A két eldobható telefon mellé veszek chipset, egy üveg ásványvizet, meg egy csomag Skittlest is, majd rendezve a tartozásomat csatlakozok újra a férfihez.
- Az egyik a tiéd lesz. Bármi van, jobb ezeken értekezni. – magyarázom el a telefonok értelmét, majd kibontom a cukrot és felé nyújtom a zacskót.
- A piros a legjobb. – én ki is kapok belőle gyorsan egyet mielőtt tovább indulhatnánk. – Vennem kell egy cipőt, mert ezért kaptam a kimenőmet. – fújtatok egyet, majd Shawn felé pillantok egy másodperc töredékéig.
- A te érdekedben remélem, hogy nagyszerű pókerarccal rendelkezel vagy félre tudjuk pakolni az előbb történteket. Többször fogunk még összefutni és Lincoln könnyen kiszúrja, ha gáz van. – jegyzem meg mellékesen. Van ami csak ránk tartozik és Lincoln előtt még annyira sincs olyan, hogy ’mi’ mint a valóságban.

Morózusan összevont szemöldökkel felmérem a kimondott szavaihoz mellékelt arckifejezését, végül szakértő pillantással hajtom le a fejem. Beszéljük ki? Ugyan, mégis minek? Ha csak sejtené, mi történt, miután a háttérben felejtett... Biztosan nem gondolná komolyan. És ugyan miért kéne elhinnem, hogy ő nem tartozik azok közé, akik magasról tesznek rá, mi lett abból a hülye gyerekből, aki körülötte legyeskedett állandóan!? Ha most nem vagyunk elég távol egymástól, azzal, ha leleplezem azt, akivé lettem utánunk, megtenném...
Én még emlékszem, mit kért tőlem Prue... „Sose változz meg, jó?” Megálltunk egymás mellett azon a ponton, ahol egyikünk a város északi, másikunk a nyugati része felé fordulva, de még bőven hallótávolságon belül voltunk egymástól... Közelebb, mint két idegen lett volna. Arcunkat szélirányba fordítottuk, és merengő tekintettel elnéztünk a horizont felé, mintha valamelyik képregény hőseiként őriztük volna a naplemente nyugalmát. El kellett telnie pár évnek, hogy megértsem, mire akart igazán figyelmeztetni... De akkor engem nem érdekelt, nem foglalkoztam vele, meg sem értettem, hogy ugyan, hogyan változhatnék meg? A kezem az övé után nyúlt és akkor először, azon a tetőn ácsorogva mellette éreztem igazán azt, hogy fontos vagyok valakinek... Óvatos, kissé csiklandós volt az, ahogy ujjaim övéibe kapaszkodva, szerelemfonattá avanzsálódtak. Közelebb is mozdultam, de annyira csak, hogy lássam arckifejezését, érzi e az apró kisüléseket bőrén? Amikor végül felém fordult, nevetve lökött el, mert úgy bámultam rá, ahogy és amit nem tudott elviselni tőlem... És most, ahogy felnézek rá, keresem ezt a lányt, őt, valahol a pajzs mögött... Meg kellene értenem, tudom, hogy több türelemmel kellene lennem iránta, de képtelen vagyok rá. És nem válaszolok a bugyuta kijelentésére, mert eszem ágában sincs kimondani hangosan, mi történt velünk...
A csalódottság, az ingerültség és a tehetetlenség egyvelege segít végül kivonszolnom magam abból a szobából. Kurvára nem fér a fejembe, hogy mi a fasz történik most... Értem, hogy első sorban a szabadságát szeretné kivívni, de azt nem, miért nem hagyja, hogy megoldjam ezt neki, helyette. Azt meg főleg nem, hogy képes azt mondani, hogy nem érez semmit irántam? Ha ez az igazság, akkor talán a legjobb, amit tehetek, hogy hagyom felszívódni, miután megoldottuk ezt a problémát. Ennyivel tartozom magamnak... S ha már a kocsiban ülök, eszembe jut a fegyverem. Elgondolkodtat, hogy hagyjam a véremnek átvenni higgadt fejem és szerelmes mellkasom felett a hatalmat, megérdemelné, csak szórakozott velem... Elborzaszt, hogy ez egyáltalán opció lehet. Mégis, bizserget a gondolata, hogy bosszút álljak rajta azért, mert azt hiszi játszadozhat velem. És most, hogy ezek a merényletnek csúfolt csírák felszínre törnek, belátom, valóban jobb, ha távol marad tőlem...
– Te vezetsz... – megadón emelem fel két kezem, de kifelé bámulok az ablakon. Rá sem tudok nézni... Emlékeztet a nőre, akit olyan nagyon szerettem. Akiért bármit és mindent megtettem. És aki most, valószínűleg habozás nélkül lőne agyon, ha a hőn áhított élete múlna rajta.
A telefonomon pötyögök, lefoglalom magam, amíg oda van. Első indulat, vagy a feszültség műveli velem, írok két korábban már bejáratott nőnek is... Igen, pontosan azért. Szükségem van rá, mert Stella még nincs a markomban, a kölyköt meg már nem bírnám tovább kínozni, amilyen vékonyka, a végén még belehalna... Lustán nézek fel a sofőr szerepébe visszaérkezőre.
– Azt hittem, megoldod magad. – a készüléket azért elrakom. Elfogadom a cukrot, üres a gyomrom, legalább felpörgett kicsit.
– És a zöld. – vállat rántok, miután sikerül több ízben megkóstolnom. A következő szavaira csak legyintek közénk. – Rendben? – ez is inkább kérdés, mi mást csinálhatnék, mint amit a kisasszony kitalál nekünk? Ő irányít, én bármit mondok, vagy teszek, végül ő dönt felettünk. Így csak hagyom, hogy irányítson, megint. Hozzá kellene szoknom, hogy az oldalkocsi az enyém, de azt is meg kéne végre értenem, hogy bármikor leakaszthatom róla... Főleg, mert talán értelme sincs követnem.
– Miattam nem kell aggódnod, tökéletesen helyén kezelem az ilyen szarságokat. Egyébként sem történt semmi, csak helyére kerültek a dolgok. – ráemelem tekintetem, érzelmeknek nyoma sincs ábrázatomon. – Kitaláltad a tervet? – elvégre ezért mentünk kimenőre, nem igaz? – Kémkedés a cél a továbbiakban is? – kíváncsiskodom a saját részem felől.
Ha pedig megállunk valahol cipőt venni, kipattanok magam is. – Veszek valami kaját, neked hozzak? – kérdezem a következő szétválásunk előtt.

shawn&petra

Because ours are the moments I play in the dark
We were wild and fluorescent come home to my heart

Megesett, hogy akadtak gyengébb pillanataim amikor elképzeltem milyen lehetne kiszállni ebből a mókuskerékből és csak elfogadni az aktuális körülményeimet. Elvégre a megtartani valakit rész már megvan, csak éppen a kitartani mellette nincs meg. Lincoln partnereként egyszerű élet várna. Bármim megvan amit kiejtek a számon és csak annyi a dolgom, hogy hűséges legyek hozzá meg időnként jelenjek meg az oldalán. Egy stabil anyagi háttér és egy viszonylag jóképű férfi. Más itt lehiggadna, csak az a baj, hogy én nem vagyok egy közülük. Bennem egyetlen jólétre mutató feltét sem tudna annál tovább tartani Lincoln mellett, mint ameddig én akarom. Kivételt képez ez alól a mostani eset, amelybe Oscar bekavart és ami úgy tűnik nem fog végül beleférni az elképzelt időkeretembe. Nem szeretem a kellemetlenségeket és azon voltam, hogy ezeket mindig is elkerüljem. És általában sikerült is, amíg be nem kavart egy harmadik vagy egy negyedik fél. Utóbbi éppen a kocsiban ül mellettem hűvös magatartásával, ami szinte már fagyossá teszi a kocsi belterét. Ha tudtam volna, hogy itt kötünk ki amikor bepakoltam volna egy plusz kabátot. Mégis valahol megértem. Én sem örülnék hogyha a fejemben elképzelt kis világ nem létezne – vagy nem úgy ahogyan én szeretném. De idővel majd ő maga is rájön, hogy ez így a helyes és jobban járt volna hogyha az utálatomba fektet inkább annyi energiát, mint amennyit valami közös ábrándkép fenntartásába. És bár mondhatnám azt, hogy az előbbi kis incidens rám nem gyakorolt hatást, de azzal magamat csapnám be. Ha nem is úgy mint normális esetben kellett volna, de a felé irányuló bizalmatlanságomat egy magasabb fokozatra kapcsolta. Mert mondhatja azt, hogy bízhatok benne és segít, de ezek után nem tudhatom. Azért a végén mindig csak kiderül, hogy csakis magamra számíthatok.
Még néhány elintéznivalóm akad mielőtt újra visszatérhetnénk a zárt toronyszobámba. Ezt kihasználva szerzem be a telefonokat is amelyekből az egyiket átnyújtok Shawnnak, de a megjegyzését azért csak nem hagyhatom viszonzás nélkül.
- Valóban. De így legalább üzenet formájában is kiadhatod magadból ami zavar. – helyezkedem vissza az ülésembe és a következő célunkig inkább a csend meg a korábban beszerzett cukor pártolója vagyok. Úgy gondolom mindketten elmondtuk azt amit akartunk és ahogyan ő is említi, legalább egy lapon vagyunk. Egy remek kimondásával értékelem azt, hogy helyén tudja kezelni a dolgokat, de a kérdése egy másodperc erejéig gondolkozóba ejt.  
- Legyél jelen Lincoln következő találkozóján amikor találkozik Marioval és derítsd ki mire készülnek. Bármilyen helyszín, név jól jöhet. Addig én tovább kutatok a lakásán ami hasznos lehet majd Oscarnak. – válaszolok a kérdésére, ám mielőtt elhagyhatnám a kocsit még felé fordulok. - Te közelebb tudsz férkőzni az ügyeihez, mint én, ezért is van rád szükségem. De bármikor van lehetőséged kilépni, ha így már nem éri meg neked. – emlékeztetem. Ez egy új helyzet nekem, ami a lebukásomat veszélyeztetné akár visszamenőleg is, és ha még kimondani nehezen is tudnám, egy részem örül Shawn közreműködésének. Nem hiszem, hogy otthon bármit is fogok találni, ahhoz Linc túl óvatos, de ami ott a találkozón elhangzik az egy olyan információ lehet mellyel Oscar végre lekophat rólam. A belső figyelmeztetés nyugtalanul tart, hogy ez biztos nem lesz ennyire könnyű. Még ha meg is van ami neki kell, Oscar nyugodtan magánál tarthatja bármije is legyen ellenem, hogy tovább tudjon zsarolni. Ez viszont még egy problémát eredményez amire időközben megoldást kell találnom. Nem hagyhatom, hogy egyik nyomorult karjai közül a másikba kerüljek.
Shawn kérdésére megingatom a fejemet, aztán különválunk. A cipő megszerzése nem nagy tudománynak bizonyul, de hordani nem valószínű, hogy fogom. Lehet hazafelé el kellene passzolnom valakinek, de Jettet ismerve biztosan kíváncsi lenne rá. Az újonnan szerzett ajándékommal lépek ki a boltból, de még fél fordulatot sem teszek amikor nekirohanok valakinek. Felnézve Lincolnnal találom szembe magamat és a tekintete közel sem barátságos.
- Kerestelek Petra. Többször is. – jelenti ki, mire a táskámba nyúlok a telefonomért amit mielőtt kivennék hosszan rányomok a kikapcsoló gombjára.
- Valóban? Nem is.. – emelem ki a készüléket, majd Lincoln felé mutatom a képernyőt, miközben úgy teszek mint aki megpróbálná életre kelteni. – Biztosan lemerült. Minden rendben? – érdeklődök gyorsan és témát elterelően, mire átnéz a vállam felett.
- Jaime merre?  
- Csak elugrott valami ehetőért. – a hangom nyugodt, hogy oldjam a benne kialakuló feszültséget.
- És magadra hagyott? – újabb számon kérő kérdés, mire csak lassan és biztatóan elmosolyodok.
- Ugyan drágám, mi bajom lehetne itt? Az égvilágon mindenhol kamera van. – hívom fel rá a figyelmét, majd ki is szúrom Shawn közeledő alakját. – Látod? Már ott is van! – hívom fel rá Lincoln figyelmét, aki mintha egy pillanatra lenyugodna.  
- Mr. Greve, örömmel látom hogy nem veszett el. Szükségem lenne magára mégpedig most. – hadarja. – Közbejött egy halaszthatatlan találkozó. Petra addig.. – kezdene bele, de megszakítom ebben.  
- Megleszek. Hazaviszem a kocsid. – simítok végig a karján, amire egy kis hezitálás után rábólint és Shawn felé fordul. – Induljunk. – megindul előre én pedig Lincoln háta mögött még jelzek Shawnnak, hogy kapcsolja be a telefont. Bármi is ez, nem úgy tűnik mint ami ne lenne égetően fontos.

Kellemetlen érzés terebélyesedik a gyomromban, még a kocsiban sem sikerül leküzdenem. Egyre csak azt kívánom, bár a küldetésemre koncentráltam volna azon az estén... Minden sokkal könnyebb lenne, ha nem pillantom meg és maradunk egymástól olyan távol, mint eddig voltunk, még akkor is, ha émelyítően közel vagyunk. Újra az a közönyös, szilárd, egészen magabiztos ember lennék, ahelyett, aki miatta vagyok... Hiába lelplezem, mindegy, mennyire uralkodom minden percben a mimikámon, vagy gondolom ki jó előre, hogy mit mondok majd, ha rákérdez hogyan érzek, azt a sóvárgást, azt a bizsergést, a kellemetlen gyengeséget nem tudom leküzdeni. Tehetetlen vagyok vele szemben, az voltam mindig is... És tökéletes bizonyossággal állíthatom, hogy az leszek életem végéig. Fogcsikorgatva bámulom az elhaladó autókat, a fényük után nézve. Ha komolyan mondta, hogy nem érez semmit, akkor ez az egész küzdelem hiábavaló. Ha az eszemre hallgatnék, most rögtön kipattanék az autóból és faképnél hagynám, oldja meg a baját egymaga, semmi közünk nincs egymáshoz, ha ez igaz. Én mégis a szívemre hallgatok, ami még kifacsartan is az ő nevét kántálja, mintha nem szenvednék még eléggé tőle...  
Ami zavar? Elnevetem magam pökhendin. A fejemet is megcsóválom mellé. Előre látom a jövőt, hogyan fog az asztal szélén porosodni a kütyü, ha csak abból a célból szánja most nekem, hogy felsorolhassam, mi az, ami zavar. Na vajon, mi az? Sherlock és Bond is kevés lenne hozzá, hogy megfejtse a talányt... Azok után, amit a fejemhez vágott az imént, szóban sincs kedvem beszélgetni vele, vicces. Írásban pláne nem hagynék nyomot a következő generáció számára, milyen gyenge fasz voltam... – Mondjuk, ha üres az ágyam? – fogvillantós vigyorgást eresztek felé, hideg és érzelemmentes, olyan, ami elvárható. Ami illik hozzá. Hozzánk ezek után. Mi mást kellene mondanom még, azon túl, hogy minden fasza? A búspicsában érzem magam, ott, ahová azokat szokás küldeni, akiktől szabadulnánk legszívesebben.
Az ablakon kifelé bámészkodva lehetőségem van rá, hogy gyerekes grimaszolással reflektáljak a kimondottakra. Megdörzsölöm tenyeremmel az állam, értő bólintással adva a tudtára, hogy megértettem, mit vár tőlem. A szándék, hogy segítsek ott marad bennem, mert akármennyire akarnék szabadulni az érzéstől, a bőröm alá fészkelte magát. Türelmes sóhajtással nézek rá, kezem már az ajtón, amikor közli, hogy bármikor kiléphetek. Elnyílik a szám, hogy azt feleljem, nem kérném az engedélyét hozzá egyébként sem, sőt, porig égetném a házukat, ha azzal... Helyette csak félmosollyal annyit mondok:  – Hiányoznék én neked... – és máris két különböző irányba haladunk.
A következő percekben beszerzési körúton vagyok. Valamivel később egy hamburgerrel a gyomromban indulok vissza. Ennyi idő alatt biztosan talált a lábára valót... Közben a fél literest szorongatom a kezeimben. Horpad, majd kirúgja magát. Az utcákat járva a hétköznapi embereket mustrálom. Irigykedve nézek egyik-másik ember után, szüntelenül gondolkodva azon, vajon mekkora űrt hagynék odahaza, ha egyszer csak fognám magam és eltűnnék a térképről? De hisz ez volt a tervem mindig is, pénzem is van hozzá, semmiféle akadályt nem találnék köztem és a régóta dédelgetett vágyam között éktelenkedni. Öblös sóhaj hagyja el a számat, irritáló az, hogy annak ellenére, mennyire szabadnak érzem magam, még mindig a véremből formált pórázon rángatnak és tudom, így lesz mindig... Ha nem töröm meg a hagyományt. Mégsem vagyok abban biztos, hogy Petrának nincs igaza. Van-e értelme? Van-e rá esély, hogy olyan mocskos kezeket, mint az enyém, majd egyszer tisztára mossam? Akarom? Minek? Belefájdul a fejem a gondolkodásba. Az utóbbi évek alatt nem foglalkoztam azzal, mi lesz majd egyszer... Petra kellett hozzá, hogy megint érdekeljen a jövő. Szemtanuja leszek két fiatal között dúló heves vitatkozásnak is, még a vállam fölött is feléjük nézek a zebra széléről. Aztán hirtelen azzal szembesülök, hogy az a fasz már itt is van...
– Uram! – gunyorosan bököm oda, felmérve a helyzetünket.  – Már indulhatunk is – lépek el Petra mellett pontosan úgy, ahogyan egy semmirevaló, jelentéktelen alkalmazott tenné. Éppen csak egy utolsó pillantás, a furcsa jelelésétől nevetőgörcsöm támad, beharapom ajkaimat. Nem reagálok, hagyom, had szenvedjen tőle, megértettem-e mit akart közölni felém. Ha Lincoln már beült, helyet foglalok a sofőr ülésen és bekapcsolom a telefont egy alig hallható és észrevehető nevetés után...