Sokszor gondolkodtam azon, hogy ha rácsok közé kerülök, akkor vajon mit fogok érezni, hogyan fogok viselkedni. Nem vagyok egy extrovertált személy, szóval nem volt kizárt, hogy hamar agresszív állatá válok és konkrétan megszervezem a saját életfogytiglanomat. Arra mondjuk nem gondoltam, hogy mi van akkor, ha bizonyított vádak nélkül kerülök előzetes letartóztatásba. Ártatlannak kellene gondolnom magam? Annak kellene viselkednem, de szemeim első pillanatban tükrözik azt a kőkemény sötétséget, amivel engem céloznak meg az őrök. Visszanézek rájuk, farkasszemet nézek velük és nem én vagyok az, aki először megszakítja azt. Az a feladatom, hogy úgy viselkedjek ártatlanul, hogy tudom, én magam baromira nem vagyok az. Mikor bevittek, többen megismertek, olyanok, akik már meg akartam volna ölni és olyanok is, akiket én akartam, csak nem sikerült. Van, aki egykor tesó volt csak lecsugták. Itt meg farkastörvények uralkodnak, midenki abba a falkába tartozik, ahol szívesebben akar szarni.
Ahogy záródott mögöttem a New York-i Alkatraz kapuja, tudtam, hogy az óra elkezdett ketyegni. Tikk-takk, az ügyvédem ígért valamit. Hogy bízok-e benne? Nem tudom, tényleg, de muszáj lesz, nincs más választásom. Eddig minden a terv szerint halad, nekem már csak egy feladatom van, megpróbálni nem nagyon megőrülni. És bassza meg, ez nehezebb mint gondoltam! Nem tudom, mi lehet a jó taktika rá, de mondjuk úgy, van egy tervem, mégpedig kizárni mindazt, ami honvágyat vagy gyengeséget ébreszthet bennem. Igen, Dominique is egy ezen a tárgyakkal és személyekkel tele lévő listán, csak míg mások nem próbáltak velem kapcsolatba lépni, addig Domi igen.  
Tudtam, hogy kaptam jó pár levelet, de az elsőknél az mondtam, hogy dobják ki. Biztos vagyok benne, hogy felbontották és elolvasták, szóval remélem, hogy nem írt bele semmi olyat, amivel bajt hozhatna elsősorban saját inkognítójára, vagy épp kritikus helyzetbe hozhatná a bandát, bárhogy is, nem akartam tudni, mik vannak a csomagokban. Egyszerűen azért nem, mert nem akartam, hogy még jobban hiányozzon. Ha elhiszem, hogy odakint szebb élet várhat, azzal megnehezítem az ittlétemet, s ki tudja, hány hónapig kell még itt ülnöm. Ha az ügyvédek elbuknak, akkor életem végéig. Bárhogy nézzük, nem szabad elolvasnom a leveleket, nem akarom tudni, mi van velük, ha baj van, valahogy ki akarnék jutni a sittről, amivel csak bajt hoznék magamra és mindenkire, de amúgy is, semmit sem tudok tenni idebentről. Ha meg jól vannak... az én fejemben is ez a kép él. Jól vannak, élik az életüket. Nem akarom látni, hogy esetleg kellenék nekik és nem azért, mert bűnhődtetem magamat, bármennyire is megérdemlem, hanem mert kell valami, ami a saját fejemben éltet és segít, hogy erős maradjak. Nem akarok találkozni vele. Vele nem.
- Nem akarok találkozni vele!
- Ahogy gondolod... - beadja a kajámat, aztán vállat vonva távozik az őr. Ez a szituáció lejátszódott úgy negyvenszer az elmúlt hónapokban, de nem igazán számoltam. Minden egyes alkalommal a falat bámultam háttal az ajtónak, vagy éppen edzettem és izzadt felsőtestemről patakzottak a verrejtékcseppek.
 
- Tiger Kareem-Abbar... - Nyílik az ajtón lévő kisablak, amin be szokták rakni a kaját. - A Dominique hölgy megint keres.
- Akkor küldd el - hangzik már szinte úgy, mintha én parancsolnék és ő lenne a katonám. Szép is lenne, csak sajnos marhára nem így van.
- Nekem mindegy, de mi már elég jól ismerjük... - kuncogó hangjára elengedem a húzóckodót, aztán szép lassan megfordulok, hogy farkasszemet nézzek az őrrel. Elfelejtem, hogy én itt most éppenséggel egy ártatlant játszok, de ha nem csak előzetes letartóztatásban lennék, akkor kétség kívül pontosan tudná, hogy mire vagyok képes és ezúttal pont úgy nézek rá, mint aki ölni készül. Nyilván nem hátrál meg, ha valaki szarul járhat, az én vagyok, de még nem őrültem meg annyira, hogy elveszítsem a józan eszemet és mindazt, aki voltam a rácsokon kívül. Én nekem hidegvérem van, nem forró fejem.
- Rendben. - A faszfej valószínűleg pont ezt akarta elérni, de ha így van, akkor ez még a jobbik eset. Ha kiderülne, hogy csámcsognak a lányon... nem mintha tudnék bármit is tenni. Gyűlölök rabnak lenni.

Valamennyi idő után megbilincselnek és három őr kísér a fülkékhez. Érzem, hogy mi az a pont, ameddig ők vezetnek és mi az, ami után már saját magamnak rakosgathatom egymás után a lábaimat. Meg is torpanok egy sóhajra. Ah bassza meg... szökik ki a suttogás ajkaim közül, biztos hallották mögöttem, de leszarom. Nem örülök, hogy mégis megteszem azt, ami eddig olyan jól bírtam nélkülözni. Nincs tervem, szóval viselkedem úgy, ahogy az öszöneim súgják, vagy úgy is mondhatnám, hogy ahogyan az elmúlt négy hónapban tettem.
Megmutatják a fülkét, az ablakra pillantok, tekintetem hosszabban megragad Domi szemein, de elveszem ezúttal én, vagy ki tudja, talán egyszerre. Leülök. Még félig hátra fordulok, hogy megnézzem, milyen távolságból néznek. Hivatalosan nem tartozik rájuk ez a beszélgetés, de mindenki tudja, hogy a falnak is füle van. Aztán csak hátradőlök a székben és nézem, miként kezébe veszi a telefont. Nem hallom, mit mond bele, csak a szájáról olvasom le a köszönést. Újabb fájdalmas sóhajjaldőlök előre, bilincselt kezeimet asztalra helyezem. Elvileg ilyenkor le kellene venniük ezt a szar rólam, az őrökre is pillantok, de egyértelműen szopatni akarnak. Ennyit a szabályokról, amit ők ugyebár mindig betartanak. És csak egy előzetesen letaróztatott vagyok, baszki! Leveszem a telefonkagylót és a fülemhez tartom, nyelek egyet, remélve hogy nem látja, bár kétlem.
- A levelek nem nálam kötöttek ki... - Bele a közepébe, mi? Jah, de mit várt, itt a sitten miről akar beszélgetni? Nem tudom, mik voltak a levélben, de bármit is írt bele, ő tudni fogja, mennyire gáz ha a rendőrség veszi azokat a kezébe. Mindenek előtt ezt azért tisztázni akartam vele.
- Milyen a levegő a szigeten túl? - Próbálok olyan átlagosan fogalmazni, ahogy csak tudok és reménykedek, hogy nem fog olyat mondani, ami miatt kifacsarom a saját szívemet. Nem mondhatom azt, hogy örülök, amiért láthatom, mert ez nem igaz. Pokoli érzés tudatában lenni annak, hogy az üveg kettőnk között nem fog megsemmisülni. És mégis, azért próbálom megtartani azt az erőt, amit magamra vettem még befele jövett. Nem törhetek meg, pedig elég sok kérdést tudnék feltenni neki.

Nem olyan gáz ez a börtön, legalábbis én nem számítottam ennél jobbra, már ami a fizikai részét illeti. A legnehezebb az egészben az, hogy semmit sem tehetek a börtön falain kívül eső dolgokkal és személyekkel, nincs befolyásom rájuk. Tehetetlen vagyok velük szemben és ez egy olyan érzés, ami sosem tűrtem jól, mégha nem is gyakran tapasztaltam ilyet. Sainz és Tod is dutyiban vannak, ezt én vágom, Chris-szel fogalmam sincs, hogy mi van, Qadir miatt meg nem aggódom, mert érte szimplán csak nem kell aggódni. Domi… ő már egy másik kérdés, tudok a férjéről, tudom, hogy egyszer már megtalálta Domit és újra képes rá. Felkavaró az egész, de Qadirnak a lelkére kötöttem, hogy mit jelent nekem Dominique és hogy meg kell védenie bármilyen fenyegetéstől. Legszívesebben kiütném magamat és csak akkor ébrednék fel, amikor kiengednek innen…
Nem akartam találkozni vele, erre mégis itt vagyok tőle egy méterre se és próbálok erőteljesen a szemeibe nézni. Nem fogok megtörni idebent, de előtte titkolóznom sem kell, pontosan tudja, hogy mindent megérdemlek, amit itt bent kapok. A rendőrök nem tudják, Domi igen. Nem értem, miért néz rám ilyen fájdalmas szemekkel…
Nem tudom, mit mondhatnék, mit mesélhetnék, ám az jobban gyomorszájon rúg, hogy Domi sem önti rám a szavakat úgy, ahogy ezek eddig jellemzőek voltak rá. Végignyalom alsó ajkamat, kezemben a telefonkagyló megszorul, a köztünk lévő csend egyre hosszabbra nyúlik. Annyira éreztem, hogy ez fájni fog, sejtettem, hogy magányos lesz és ha választhatnék, én sem itt csücsülnek narancssárga ruhában. Látni őt - és úgy bárkit odakintről érkezve - elég felkavaró.
Tekintetem akkor vetül megint arcára, amikor meghallom a kérdését. Elsőre nem tudom, mit válaszolhatnék, nem akarok egy baromnak tűnni, de elmagyarázni sincs most lélekerőm. Hosszabb csend után felelek csak, még mindig nem tudom, mit mondhatnék erre, az igazság fáj, de jobb ötletem nincs.
- Attól féltem, hogy bántottak. - Ez az igazság, ezért gondoltam meg magam, de ahogy megláttam Domit, már tudtam, hogy át lettem verve, vagy csak én reagáltam le egyből hevesebben a szavakat. Aztán szóba kerül apám is, amitől még inkább elszorul a gyomrom. Néha tényleg elgondolkozok azon, hogy direkt csinálja ezt velem, teljesen szándékosan szúr oda, ahol a leginkább sebezhető vagyok. Remélem apám nem ugrott Qadirnak annak hírére, hogy lecsuktak…
- Nem igazán akarom, hogy bárki meglátogasson, Domi. Pláne nem… ti. - Ők, mint a hozzám közel állók. Fura kimondani, de ez az igazság, Domit egy lapon kezelem apámmal. - Az én napjaim ugyanolyanok, rácsok mögött vagyok ellenőrzött környezetben, teljesen felesleges látnotok ilyen ruhába, meg bilincsben, el tudom képzelni, hogy nem túl szép látvány. Velem nagy gáz úgysem lehet, ha meg nektek bajotok esik és ezt megtudom, akkor mit tudok csinálni az égvágáson kívül? - Nem mondom, hogy mindent máshogy csinálnék, ha újrakezdhetnénk kettőnk kapcsolatát, de nem véletlenül nem volt sosem barátnőm és nem akartam senkit sem szeretni, vagy azt, hogy viszont szeressen. Nem tudok olyan férfi lenni, akire lehet támaszkodni. Egy kicsit reménykedtem, hogy Domi is talált mást magának, míg én itt vagyok bent, de látva őt, annyira nem meglepő, hogy nem.
Halvány, de egyáltalán nem gúnyos mosoly jelenik meg rajtam. Hogy vagyok? Jól? Meginogtatom kezemben a kagylót, ezzel jelezve neki, hogy hát így-úgy vagyok, sok szépen nem tudok mondani, de voltam már rosszabb helyzetben is, csak ezt nem mondhatom el, mert mögöttem van három habzó szájú kutya.
- Már egy ideje nem beszéltem velük, de mondhatnád nekik, hogy csókoltatom mindegyiket. - Egy félig őrült vigyor jelenik meg rajtam, ezt én magam sem szánok komolyan, de hirtelen ezt tudtam reagálni rá. Van olyan ember itt, aki két éve ül úgy, hogy az ítélete még nincs kimondva. Hallottam esetet, ami tíz éven keresztül húzódott, szóval lehet négy hónap miatt még nem kellene baszogatnom őket. Vagy úgy összességében nem kellene, mert pont ott vagyok, ahol lennem kellene már vagy tíz éve.  Nem örülök, hogy kimondta Grace nevét, reméltem, hogy senki neve nem fog elhangozni, egy pillanat erejéig szúróssá is válnak szemeim, de végül is mindegy. Grace annyira nincs benne a banda mélyében, de azért eléggé gyenge láncszem és ha körbe szaglásszák a nyomozók, Chris már egy egy köpésnyire van. Gondolom túlreagálom, vagy má tököm tudja, mindegy, kimondta, ez van.
- Akkor nyugtasd meg, hogy a csinos pofim még mindig olyan csinos… - pajkos mosollyal válaszolok, de tekintetemet Dominak szánom, nem Gracenek. Belegondolt már abba, hogy négy hónapja egy valamirevaló jó nőt sem láttam? Ha apám lenne itt most velem szemben, akkor legalább nem gerjednék mint egy ló. Észre sem veszem, hogy minden egyes újabb szavára egyre jobban kezdek robotból emberré válni, ami annyira nem baj, legalább az őrök is végre elhiszik, hogy ártatlan angyalka vagyok, aki csak tévedésből van itt. Nem válaszolok direktbe arra, hogy hiányzom nekik, de tekintetem sokat elárul abból, hogy ez jól esik. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire pokolian hiányzik nekem is a régi élet. Még a farm is, basszus és minden ami ott történt.
- Történt bármi említésre méltó az elmúlt hónapokban? - Nem akartam idáig eljutni, de tény, hogy azért szívem mélyén tudni akarom, ha van valami. Csak arra nincs ötletem, mi van, ha igen.

Oh, az a drága jog, amit mindenki annyira szeret magáénak tudni. Nem tudom, biztosan totál igaza van Dominak és mindenkinek, aki így gondolkodik, aki mindkét kezével szorosan kapaszkodik a jogaikba. Lehet kiskoromban nekem is jobban bele kellett volna ásnom önmagamat ezekbe a kényes dolgokba, de talán csak jobban fájt volna az elmúlt tíz év azoknak az ismeretében. Közel tíz éve nekem már nincsenek jogaim, szemet szemért elv létezik, a többi túlélésre ment csak teljesítenem kellett egy feladatot, mindegy milyen áron. Fingom nincs a szabályokról, a személyes jogokról, úgyhogy tegyük fel, elhiszem, amit Domi mond, tényleg joga lett volna helyettem döntenie afelett, hogy mit akarok elolvasni és mit nem. Talán jobb döntés lett volna megkapnom a leveleket, aztán elolvasás után megennem őket, vagy lehúznom a már amúgy is eldugult wc-n, hogy Domi fényképeire ne maszturbáljon rá a többi hülye. Nem akartam, hogy más börtöntöltelék megtudja, hogy van valakim, bárkim. Sokan vannak itt, akikkel már volt konfliktusom, közel sem biztos, hogy örökké rácsok mögött lesznek, de ezek olyan dolgok, amiket sosem tudtam elmagyarázni Dominak, nem most fogok újabb kísérletet tenni rá.
- Ne haragudj. - Magam sem tudom, mennyire tudom ezt úgy mondani, hogy szívemre teszem a kezem, de nem számít, mert nem elvi nézeteket ütköztetünk. Ha megbántottam ezzel, akkor bocsánatot kérek tőle, jelenleg ennyi az, amit tenni tudok, hiszen ígéretekbe, hogy ez ezentúl változni fog, nem merek bocsátkozni. Nem az volt a célom, hogy az ő életét rosszabbá tegyem.
Ujjaimat tördelem, tekintetem hol a kézfejeimen, hol Domin ragad, cikázik folyamatosan. Érzem, mikor hosszabban, erősebb szemekkel néz rám, állom a szemkontaktust, de háromszor nehezebb ezt tennem, mint bármelyik kékruhás őrrel. Nem tudom, hogy mit akarok jobban: hogy érjen már véget ez a találkozás, vagy azt, hogy sose menjen el. Nincs jó kimenetel.
- Fogalmam sincs. - Biztos vagyok benne, hogy nem ezt a választ akarta hallani, de nem tudok bekamuzni egy ismeretlen dátumot. - Még nem kaptam erről információt. - Egy picit azért reménykedem abban, hogy az ügyvédek tudnak konkrétumokat. Ez egy hosszú folyamat, tárgyalás után tárgyalás következik, millió bizonyíték kell mindkét fél részére és értem én, hogy a mi ügyvédeink felkészültek - remélem -, de az ügyészeknek is fel van adva a lecke, lehet nekik több idő kell. Halvány fogalmam sincs, hogyan zajlanak ezek, de ha mondják, hogy menni kell, akkor megemelem majd a seggem. Hogyha lenne bármilyen kitűzött nap, akkor egy kicsit jobb lenne a motivációm is.
Egy perc Grace-faktor szünet után egy réteget mindketten levedjük magunkról, ami annyira felszínessé tette a beszélgetést, vagy pusztán csak komollyá. Ki akarok menni innen. Már értem, miért mondták azt néhányan a bandából, hogy inkább szétlövetik magukat, mintsem hogy sittre kerüljenek. Aztán eszembe jut Tini és úgy érzem, hogy pont ott vagyok, amit érdemlek. Tudtam, hogy más ember leszek, mikor kijövök innen, próbálom arra terelni a fejemet, hogy jobb legyek és ne rosszabb, mint előtte.
Némán, kissé üvegessé váló tekintettel hallgatom őt és mindent, amit mesél nekem magukról. Lelki szemeim előtt képek jelennek meg, látom az éttermet, Assiat is. Sírhatnékom van, de nem fogom jelét adni, inkább nyelek egyet, hogy eloszlassam a felkavaró életképeket, amiknek nem lehetek részese.
- Apámnak jól jön Assia jelenléte - próbálok elmosolyodni, igazából őszintén is teszem, mert örülök, hogy jól megvannak, csak... Ha létezik olyan, hogy valaki egyszerre boldog és szomorú, akkor az most én vagyok, de mondjuk ki, apám végre újraélheti apai énjét és ezúttal olyan "apuka" (vagy nagyapa?) lehet, aki mindig is akart volna lenni, s végre olyan gyereke van, akire büszke lehet. Nem pedig olyan, aki éppen rácsok között hugyozik.
Csukott ajkaim által nem látszik, hogy összeszorítom fogaimat. Ernyedten bambulok a bilincsekre, nem rejtegetem érzéseimet, de mivel egyszerre érzek boldogságot és fájdalmat, így totál beazonosíthatatlan arccal pillanthatok kezemen lévő tetoválásaimra. Hagyom, hagy járja át az édeskés mentális fájdalom testem egészét. Én sem akartam ilyen életet, ha akartam is, most már mindent megtennék, hogy kikeveredjek belőle.
Mondanom kellene valamit. Valami szépet, jót, biztatót, érdeklődhetnék esetleg, de nem megy. Csak lesújtott tekintettel szorongatom a telefonkagylót és bűntudattal telve próbálom összeszedni magam, hogy Dominique szemeibe nézzek. Csak akkor jön össze, mikor ígérgetésbe kezd. Ámításba, szebbnél szebb képeket villant fel, reményt ad, meg hatalmas adag türelmetlenséggel fűszerez meg, hogy veszettül várjam már azt a napot, amikor kimehetek innen. Két mély levegővétel után nyílnak csak ajkaim. Mérges vagyok rá ezekért a szavaiért, s közben meg oly hálás. Vörösödnek szemeim, érzem, hogy egyre nehezen tudom tartani már a masszív énemet.  
- Nem vagyok biztos benne, hogy kimehetek még valaha is innen szabadlábon. - Ez nem az én kétségbeesettségem, ez egy intő jel, hogy minden eshetőségre gondoljon. Francba is a csodaszép álomképekkel, ha az sem biztos, hogy valaha is meg fog történni. Arra nem gondol senki, hogy mi van, ha az ügyvédeink elbuknak? Ha az igazság győz, ha a valóságot tudják bizonyítani? Meglehet, remek ügyvédeink vannak, de mégis ki mondja, hogy a túloldalon az ügyészek nem azok?
Egy valamit már megfigyeltem. Domival teljesen ellentétek vagyunk. Ami egyikünknek segítség, másikunkat hátráltat. Amivel kedveskedni akarunk, azzal valójában ártunk. Biztos vagyok benne, hogy nem sikerült olyat mondanom, vagy olyat tennem így a flexiüvegen keresztül is, amivel jobb kedvre deríthettem volna, pedig próbáltam... próbálom, de szép szavak helyett inkább messzebb tartom magamtól a kagylót. A távolba pillantok nedvesedő szemeimmel, számban összefolyt nyálat nyelem le gombócok formájában. Tudtam, hogy ez lesz. - Annyira jó lenne... - sóhajtom még az emlékképek rabjaként, a hangom talán még halkabbnak tűnik a kagyló távolsága miatt. Ha valamit el akartam volna kerülni, az az, hogy lásson Domi könnyezni.  
Gondolom percek telnek el, mire újra erősebb tudok lenni. Utálom az ilyen érzelmes helyzeteket, de nem magam miatt, hanem mert ezzel rosszabb helyzetbe hozhatom Domit. Mennyivel könnyebb lett volna elhitetnem vele, hogy tök okés minden velem. A legrosszabb az, hogy nem tudom garantálni neki, hogy amit szeretne, vagy amire szüksége van, azt valaha is meg fogom tudni adni neki akaratomtól függetlenül. Bár szemeim továbbra is vörösek, a cseppeket letörlöm arcomról, mire újra szóba elegyedünk.
- Légyszíves ne küldj. - Megint itt vagyunk, tudom, de ezúttal erőtlenül, már-már könyörögve kérem ezt tőle. - Az csak rosszabb, ha kapok valamit. Veszélyes is rám nézve, meg honvágyat kelt. - Nem akarok érvelni, nincs semmi magyarázatom rá ami ennél több lenne, de ez a pár percnyi beszélgetés is olyan, mintha apró szilánkokkal vágnám fel az ereimet. Jó látni őt, örülök, hogy jól van, hogy megy az élete, Assia is növöget, apám is elvan. Most egy kicsit legyenek is el nélkülem, nem tudom meddig, talán nem örökre. De ha meg örökre itt ragadok, mert elítélnek, akkor meg szerintem jobban tennék, ha elfelejtenének szép lassan. Nem mártírkodok, de ennyit tesz lecsukva lenni.

Nem reagálok hallhatóan, de most végképp élek a hallgatás beleegyezés módszerével. Nem tiltakozok, hogy ne keressen fel senkit, tudom, hogy nem egy otthon ülős típus, neki információk kellenek, szeretne előre tervezni és ha én nem is tudok ebben segíteni neki, részemről bárkit felkereshez. Na nem mintha kellene a véleményem, vagy a helyeselésem, a dutyiban vagyok, marhára nincs befolyásom a dolgaira. Régen megvesztem volna, ha a bandatagok egyikével akart volna beszélni személyesen, mostanra már változott annyit a világ, hogy megfordítottam a lapokat és azt mondom, hogy igenis tudja meg a banda, hogy ezt a lányt nem szabad baszogatni. Chrisben megbízom, Qadirban szintén, de a többiekben - akik szabadlábon vannak jelenleg - mondjuk annyira már nem, de csak nem jut el odáig Domi, hogy belekóstoljon a leves sűrűjébe.  
- Igen - suttogom lebiggyesztett szemekkel, halvány fájdalmas, de békés mosollyal. Assia ártatlan, az a lány olyan kicsi még, hogy szinte az újrakezdést szimbolizálhatja apámnak. Örülök, hogy eltereli gondolatait rólam, mégha fáj is ezt kimondani. Mindketten tudjuk, hogy én már elbaszódtam, rajtam már nem lehet segíteni és tényleg így is van, pedig ha újrakezdhetném az életemet, teljesen más útra térnék.
Próbálom tartani magam, de pont apámat hozza szóba, ami számomra mindig egy nagyon kényes téma volt, hiába voltam annyira sokszor rideg. Minden egyes szót elképzelek, látom, ahogy gond nélkül élik az unalmas, de pozitív értelemben vett életüket és tény, hogy eddig én nem tudtam élki adrenalin nélkül, nekem lettem a kaland, én élveztem rohadéknak lenni, de Kolumbia óta minden a feje tetejére állt. Azóta azt kívánom, hogy bárcsak lenne pár napom, amikor nem kell tartanom semmitől, oda tolom a képemet, ahová akarom, nincs munkám és nincs mi fenyegessen. S most, hogy itt vagyok bilincsben, egy üvegfal mögött és Dominique előttem testesíti meg mindazt, amit akarok, de mégsem kaphatom meg, az még az én szememből is kifacsarja az érzelmeket, bármennyire is küzdök ellene.
- Nem szokásom, tudod jól - fordulok vissza felé, az arcom meggyötört talán, de ez egy olyan kijelentés a részemről, ami engem jellemezni szokott. erősen és biztatóan jelentem ki, mert nem fogom feladni, nem akarok itt megrohadni, megőrülni meg pláne nem. Épp ennek szentelek alá minden. Látom, miként tenyerét az üvegre teszi, adná is magát a helyzet, hogy én is ezt tegyem, de erre nem vagyok képes. Ha odatenném a tenyeremet az övéhez, akkor vagy még ennél is jobban megtörnék, vagy pillanatok alatt olyan agresszív állattá válnék, aki mikrodarabokra akarná zúzni a flexit.
- Persze… - Bizarr képem lehet, de a sunyi, már-már őrült gonosz vigyort nem tudom és nem is akarom megakadályozni. - Mikor adtam én fel az életemet? - Jó, sok mindent feladtam, de ha az életem a tét, azért nagyon tudok küzdeni. Az alagsorban is ezt tettem, a kopóknak sem fogom hagyni, hogy játszák az istent, míg én rab vagyok. Éppen erre megy ki minden lélegzetvételem, amit ebben a kalitkában teszek, nem fognak tudni megtörni, én magamat ígyis ripityára törhetem, de másnak ezt nem hagyom. Ez egy olyan dolog, ami miatt tényleg nem kell Dominak aggódnia.
- Majd lesz valami. Addig én itt elvagyok, meg… ti is legyetek el. - Ezt ennél szebben nem lehetne megfogalmazni. Ennyiről van szó, most nem lehetünk együtt, de attól még nem fogok öngyilkos lenni, csak tényleg könnyebb, ha nem látom minden nap azt, hogy mit veszítettem, vagy mit veszíthetek el. Dominique meg próbálja úgy élni az életét, ahogy ősz óta… fizikailag nélkülem. Nem tudom, melyik a nehezebb, talán az ő helyzete az, mert kettőnk közül Domi az ártatlan, aki a nyakába kapott mindent. Még mindig azt gondolom, hogy nem kellett volna túl közel kerülnünk egymáshoz, nem véletlenül nem volt eddig tartós kapcsolatom.
Újra nyelek egyet látva könnyeit. Miért jó ez? Miért volt erre szükség? Nem tudom elképzelni, hogy mindketten könnyebben és felszabadultabban állnánk fel a beszélgetésünk után, de legalább látom, hogy nem esett baja.
- Nem haragszom, egyetlen nap sem haragudtam rád. - Sőt, igazából még szívem mélyén hálás is voltam. Nem a rácsok segítenek a bűnhődésben, hanem Domi, Tini miatt pedig vagyok annyira mazochista, hogy megbűnhődjem a tettemet. Az, hogy írtom a másik bandát, az pont nem érdekel. - Talán pont te tudod a legjobban, hogy mi kell nekem. - Nem mondhatom ki hangosan, még csak utalni sem utalhatok rá, hogy most Tinire gondolok, de talán sejti a farmon történtekből, hogy újabb keserű mosolyom és robotikus tekintetem erre enged következtetni. Aztán apámat halva ismét lefagy arcomról a vigyor és kapok egy újabb jól megérdemelt döfést.
- Csak mondd meg neki, hogy minden fasza. Ennyi elég. - Ha ezt ilyen szavakkal mondja el neki, akkor tényleg hinni fog a fater neki, mert tudja, hogy erős maradtam és nem vesztettem el önmagamat.
Érzem, hogy mozgolódnak mögöttem, gondolom lassan lejár az időnk. Szemeim már megszáradtak, noha az érzelmek terhe még nem párolgott el teljesen róluk. Közelebb hajolok az üveghez, olyan közel, mint eddig még egyszer sem, s erőteljes tekintettel és egy bátorító barátságos mosollyal próbálom elérni, hogy ne úgy távozzon innen, mint egy zombi.
- Próbálj egy kicsit lazulni, Domi. Nem kell mindig az én faszságom miatt örlődnöd! - Nem tudom, gondolt-e már erre, de ha nem, talán ideje lenne. Nem azt mondom, hogy felejtsen el, annyira azért ismerem már őt, hogy ez ne legyen nála opció, de egy kicsit igazán élhetne normálisan is, órákra, napokra elfelejthetné, hogy nem kell semmit sem rám áldoznia, mert nem tartozik nekem semmivel. Engem az se érdekelne, ha más férfi társasága megnyugtatná, bántana talán a tudat, de mint mondtam, én itt rohadok a dutyiban, nem tudok vele lenni és ennek terhét megérdemlem. Menjen el moziba, szórakozzon, dolgozzon, amit akar, de nem kell, hogy szívén viselje az én sorsomat.