Előbb egy pillanatra lemerevedek, majd méltatlankodva húzom egyik lábamat a másik után, mikor tekintetem megakad a tömegben egy olyan arcon, melyről csak álmodni szoktam. A felismerés hirtelensége brutális csapásként ér. A nő, aki egy életre ellopta nem csak a szívemet - ami azóta olyan erővel megkeményedett, hogy nincs érintés, mi helyre hozhatná, ami felszabadíthatná az alól a sötét, hűvös massza alól - de a bizalmam, a hitem a nőkben és a lehetőségét is egy boldog életnek. (És a pénzt is, ami kiutat jelentett a vérem miatt csuklómra tapadt bilincsekre is. Ez speciel mellékes.) Miatta tört össze az a mindig bárgyú és életvidám alak, aki voltam és jött létre ez a szörnyeteg, aki embereket ölt és öl még most is. Mások falakat csapkodnak, isznak, vagy nem esznek. Én öltem dühömben. Helyesen: dühömben is. A levegő sem olyan fontos ebben a meghitt pillanatban, mint az, hogy erőszakosan rajta tartsam a szemeim és végül egyik lábam a másik után téve, oda érjek hozzá. - Jó estét! – nem tisztelem meg a házigazdát még csak a figyelmemmel sem. Nem érdekel, milyen jóképű, vagy jópofa, karakán alak. A mellette lévő nő viszont annál inkább. - Elrabolta a tekintetem. – felejtem készakarva tekintetem az előbukkanó kulcscsonton, majd újra azokon a bogár szemeken. S csak ezután fordulok a mellette ágaskodó bájgúnár felé. - Micsoda este. – villantok fogvillantós vigyort. Nehezemre esik, de erőt veszek magamon és az összetört mindenségen, hogy ellépjek a társaságukból. Közben pedig nem felejtek el levegőt venni a nő illatfelhőjéből, magammal viszem. Olyan messzire nem távozom, vadászként figyelek rá, mikor nyílik lehetőségem elkapni őt.
*
Az est hátralevő részében le sem veszem róla a tekintetem, erőszakosan koncentrálok, ezúttal ne tűnjön el. A hozzám kezdett párbeszédeket lefejtem magamról, legyen nő, vagy férfi az illető. Egyszerre vagyok lenyűgözve és felháborodva az újratalálkozásunkat illetően. Egyiket sem akarom mutatni, emiatt gondosabban ügyelek a vonásaimra. Megőrzöm titoknak, milyen érzéseket vált ki belőlem. Az öcsém halála óta nem éreztem, hogy görbülne az állandó mentességem. Valamivel később eltűnik a házigazda oldaláról, nekem pedig nincs szükségem vezényszóra, hogy utána eredjek. Emelkedik a pulzusszám, melegség lobban lángra a mellkasban, általános boldogságérzet néhány fájdalmasan rövid lépés közben, ahogy üldözöm őt. Reflexszerű összerándulás, amikor végre megáll. Levegőre van szükségem, megtelítem vele minden belső félszegségem és úgy lépek az oldalára - legyen éppen bárhol is. - Nem láttam gyűrűt. Friss talán? – nem is vetem véka alá a féltékenységemet. Igen előre haladott állapotban van. Meg persze a meglepettség és a düh is közre játszik, de azokkal később foglalkozom. Pénze már volt, talán szerelem játszik? Nem úgy ragyogott a szeme, mint... Illúzió volt már akkor is. Zsigerből tiltakozok ez ellen a jelenet ellen, mert más okból érkeztem a helyszínre - személyes okom volt rá - mégsem vagyok képes elhúzódni tőle, mintha láthatatlan láncok kötnének hozzá. - Mi a fasz? – tárom szét a kezeim értetlenül, ahogy érzem is magam. Szükségem van magyarázatra, többek között. Biztosan a pénzre fog elsőként asszociálni, de kijavítom ezer örömmel.
Since the day I left you I hear your voice in every sound Since the day I left you I see your face in every crowd It won't go away
Lincoln szereti a szép és drága holmikat. A karóra gyűjteményét, a márkás öltönyeit melyek szín szerint sorakoznak a gardróbunk rá eső felén, a két veterán autóját és a mandzsetta gombjait amik iránti rajongásával egyszerűen tönkretesz. Egyik-másikat a nagyapjától örökölte, a többit meg édesapja hagyta rá. Értékes darabok, mint szerinte én - ahogyan általában hív. Egy nyomorult mandzsetta gomb vagyok a gyűjteményében, amit időnként elővesz, ha passzol az aktuális hangulata mellé, majd félreállít, ha már nem válok hasznára. Mert a munka, a megbeszélések, a kollégák amik prioritást élveznek. Aztán jön egy társas esemény és hirtelen újra fontos leszek neki. Szinte elengedhetetlen, hogy teljes pompában és kifogástalanul ott tündököljek az oldalán, hogyha a külsőségek mellett a magánéletét is fényeznie kell. A fejemhez lehet vágni, hogy ennyit már csak megtehetek az anyagi biztonságért, hisz mindenem megvan amit csak kiejtek a számon. Kell egy új cipő? Lincoln megveszi. Legyen szó ruháról vagy bármilyen kiegészítőről, neki nem akadály, hogy teljesítse a kérésemet. Nekem csak hűnek kell maradnom ehhez az aranykalitkához, aminek rácsai közé igen ritkán szökik be az igazi szabadság. Hiányzik, ami Lincoln mellett kezd kiveszni belőlem. Szükségem van a bizonytalanra, a veszélyesre, hogy úgy érezzem élek is. Nem a pénz tesz boldogtalanná, csak annak ténye, hogy nem én birtokolhatom az egészet. Gyűlöltem mástól függeni és most egyfolytában ezt érzem, hogy mindenemmel tartozom Lincolnak. Meg vagyok rekedve valami csudajó életbe, amitől lassan már kezdem elveszíteni az eszemet és ez sokat elmond arról mentálisan mennyire vagyok másképp bekötve. Nem ez az első esemény, amin részt veszünk, mégis most nem egyszer kell pohárhoz nyúlnom vagy kisétálnom az erkélyre, nehogy véletlenül és illetlenül elfojtsak egy ásítást. Könnyedén simulok bele egy életmódba és alkalmazkodok a körülményeihez, de ez a jópofizás már az agyamra megy. Színlelt kedvességgel bólogatok és mosolygok, ha kell, de még a társalgó házigazda bőrébe is belebújok. Ha tudnák, hogy éveken keresztül a hozzájuk hasonló embereket zsebeltem ki, biztosan nem lennének ennyire elfogadóak velem szemben. Most is csak Lincoln miatt teszik, mert megvan róluk a véleményem, hisz többször kerül szóba a foglalkozásom mintsem bármi amitől embernek és nem dísztárgynak érezném magamat. Felmérik mennyire vagyok való a világukba, hogy aztán a helyszín elhagyása után többet szóba se álljanak velem. Az erkélyről gyönyörű kilátás nyílik a városra, én pedig az eldugott cigiszálamat forgatom kezeim között. Lincoln rühelli a dohányfüstöt, így Petra is ezt teszi. Pruenak viszont égető szüksége lenne a nikotinra mielőtt idegileg tönkremegy. - Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek. - épp csak sikerül visszacsúsztatnom a cigit a táskámba mielőtt Lincoln észrevenné. - Vágytam egy kis friss levegőre. - a hangom könnyed, szinte örömmel teli a férfi láttán, miközben belesimulok óvó érintésébe. Még mindig emlékszem a bemutatkozásunk pillanatára és hogy mennyire tele voltam reménnyel amikor a kezünk megtalálta egymást a pult felett. Most úgy érzem meg tudnék fulladni ahogyan magához húz és körülvesz parfümjének fojtogató illata. - Archie a főnököm megérkezett. Szeretnélek bemutatni neki. Már sokat hallott rólad. - kérdően pillantok fel az arcára, mire felnevet és folytatja. - Csakis jót, természetesen. - javítja ki magát amitől nem válik kevésbé furává, hogy én vagyok a fő téma kettejük között. - Akkor ne is várakoztassuk tovább. - bújok ki karjai közül, hogy minél előbb elszabaduljak tőle, majd a kezemet nyújtom irányába, nehogy észrevehetővé váljon számára az egyre nehezebben elnyomható távolságtartás. Linc persze akkor se venné észre, hogy baj van, ha egyértelműen a homlokomra lenne írva. Néha dühítő, olykor meg pont a kezemre játszik ezzel. Most inkább az utóbbi. Archie Simmons poénjai borzalmasak és ahelyett, hogy oldaná a hangulatot inkább minden vele eltöltött perc egyre siralmasabb. Lincoln persze úgy tűnik egy szinten van vele, így amíg ők társalognak, én nekem lehetőségem van felmérni a többieket. Egy valaki azonban mind közül megragadja a figyelmemet. Az oldalamhoz lapuló táska a tenyeremhez simul és éget a vágy, hogy rágyújtsak minden egyes pillanattal amikor közelebb ér hozzánk. Őt figyelem, mintha a képzeletem űzne belőlem gúnyt, a szívverésem hevessé vált dübörgése meg elnyom minden külső zajt. Egy hang sem szökik ki résnyire nyílt ajkaim közül, pedig lenne mit mondanom. Többet mint ma este szóltam. Többet, mint Lincolnak eddig bármikor. Mégsem megy, mert egyszerre uralkodik el rajtam a sokk és minden más Shawn iránt fűződő érzés, melyekről azt hittem többé már nem léteznek. - Ismered őt drágám? - érdeklődik Lincoln amikor ismét kettesben maradunk. Ismerem? Ez az a sztori, amiről soha nem fog tudomást szerezni. - A te vendégeid Lincoln. - vetem oda érdektelenül mielőtt faképnél hagynám őt.
Meg sem kell fordulnom ahhoz, hogy tudjam ki közelít meg. Amióta megláttam Őt az agyam fura ködén át szemlélem csak a körülöttem zajló eseményeket, a múlt pedig zavaros egyveleget alkot a jelen történéseivel. - A gyűrű sosem tartozott a kedvenc ékszereim közé. Nem kizárt, hogy még azelőtt elhúznék mielőtt megpróbálná rám kényszeríteni. - terveim szerint odáig el sem jutunk majd. Lincoln dolgozószobájába irányítom kettőnket a csend és észrevétlenség érdekében, majd becsukom magunk mögött az ajtót. - Ezt én is ugyanúgy kérdezhetném. - mérem őt végig. - Csak nem közöttük van a szerencsés célpontod? - halkabban érdeklődök, szinte már lelkesen. - Írhatnék akár egy listát, hogy megkönnyítsem a dolgodat. - felajánlásomat egy vállvonással kísérem, de továbbra sem veszem le róla a tekintetemet.
For me, guilt is one of the few lanterns that still light my way
★ play by ★ :
Crystal Reed
★ hozzászólások száma ★ :
32
Re: Remember to remember me | Petra & Shawn
Vas. Júl. 30 2023, 09:28
Petra & Shawn +16
A dolgozószoba két végében, oldalt hatalmas üvegpanelek tükrözik vissza az éjszaka izzófehér fényeit odakintről - benn hiába marad félhomály. Gondtalan jómódot sugároz, ahogyan elírányit kettőnket egy elzárt, leleplezhetetlen helyre. Nevetséges - gondolom. Azt hiszi, itt ne lennék elég érzéketlen, vagy harsogó, ha úgy érzem szétrobbannok legbelül? Lassan úgy érzem. Mindössze csak azért követem őt némán, mert a szavainak feldolgozása lefoglalják a lustán felnyögő neuronjaimat. Lelépne? Még egy barmot talált magának? Még mindig gyűjtögeti az ostoba férfiakat? Bántóan idegeít a tény, én is egy vagyok közöttük. Ezek a tükröződő üvegpanelek nyomasztóan bezárttá teszik a szobát, főként ahogy ránk zárja az ajtót. Türelmesen, de elég vehemenciával fordulok szembe vele. Kényelmetlen fészkelődés, egyik lábamról másikra helyezem a súlyomat, ahogy felé fordulok. A kint zajló jövés-menés nem köti le a figyelmem, csak ő. - De, igen. Bár ez személyes ügy. – vállat rántok. Az öcsém halála óta nem foglalkozom saját, számomra értékes ügyfelekkel. Az elhatározás, miszerint annak a lánynak meg kell halnia egyelőre függőben van, mert még nem sikerült el tennem láb alól, csak ijesztgetnem őt. Az érdekesség, amely erre az estére elhozott, a hőn szeretett srác főnökének jelenléte. El kell őt kapnom, és kiszednem belőle mindent, amit tudnom kell a fiúról, mielőtt. Mielőtt... - Hogy keveredtél közéjük? A pasi látványosan oda van érted... – némi szemrehányás és lezser szánakozás is vetül hangomba. Igazán pedig közöm nincs hozzá, és ettől csak mérgesebbnek érzem magam. Az egyéb féltékenységnek csúfolt szarságról már nem is beszélve. Kedvem lenne a vállamra hajítani és megindulni vele az éjszakába, hogy törlessze, amit tett velem, de közben csak azon jár az eszem, hogy tudni akarom, miért ment el akkor. - Mi volt ez a szar? – utalok a múltunkra vissza, mikor meglépett és elvitte a lehetőségét is annak, hogy együtt kezdjünk boldog életet. Ennyire nem számított semmi az égvilágon, amit jelentettem, vagy csak akkor is már egy érzéketlen jellemvonást hordozó tündérarcú számító volt?! Ha sikerülne egyértlemű választ kapnom, talán lezárhatnám a felé nyitva hagyott történet végét. - Megtaláltad a számításodat? – összefonom vastag alkarjaim mellkasom előtt, kihúzva az eddig enyhén görnyedt hátam. Remélem egy pillanatra sem gondolja, hogy elengedem úgy, hogy nem tudom meg az okát. Nyilvánvalóvá válik számomra, hogy értéktelen játék számára az élet - hiszen most is folytatja, csak játszmákat vív, de elég csúnyán sértve érzem magam, hogy az én fiatal szívem is áldozatául esett. Most egyszerre mégis, a magam által alkotott maszk, úgy érzem, nem passzol. Szeretném megérteni. Szeretnék belépni a világába. Nem ideiglenes belépőkártyával, ami csak addig érvényes, amíg hasznára vagyok, és ez egy rettentő idegesítő belső feszítés eredménye. Sosem fogok, igaz? Mindig és mindenkor ő lesz az első, ahogy ebben a retkes világban általában mindenki gondolkodik. Sosem tapasztalom meg az önzetlenség, vagy őszinteség csíráját sem. Szinte már bánom, hogy Stella nem engem lőtt fejbe azon a viharos éjszakán. Mindenkinek könnyebb lenne, főként nekem, aki ennyire jellemtelenül dúl-fúl olyan ember miatt, aki valószínűleg már a nevére sem emlékszik. Az érzés így csak egy pillanatig tart, aztán emlékeztetem magam: lelépett. Ez is egyfajta válasz volt a kérdéseimre. Nem kényszer. - Annyi év után is még mindig csak ennyi? – bökök egyik karommal a háta mögé, valahová a kinn felejtett pasas felé, aki úgy tűnik csak egy hozzám hasonlatos, szerencsétlen áldozat. - Egyébként jól nézel ki. – közlöm hűvösen, miközben rátámaszkodok a férfi asztalára félprofillal és az ott felejtett tollakat babrálom. - Elgondolkodtam az elrablásodon. – vallom be, és kékem felé villan. Nem humorizálok - erről már egyáltalán nem vagyok híres, vagy éppen hírhedt, ahogy tetszik. Mindössze közlöm, hogy foglalkoztat a gondolat.
Since the day I left you I hear your voice in every sound Since the day I left you I see your face in every crowd It won't go away
Az évek alatt kiismertem magamat a rejtőzködés világában. Tudtam hol és milyen szerepet kell magamra öltenem ahhoz, hogy észrevétlenül beleolvadjak a környezetembe. Figyeltem, terveztem és végrehajtottam ameddig kedvem úgy tartotta. Hol hónapokat időztem el, hol meg csak heteket, de a kontroll mindvégig az én oldalamon állt. Az enyém volt, hogy a meglepetés erejével éljek, de Shawn váratlan megjelenése olyan érzés mintha elragadta volna ezt tőlem. Hazudnék, ha azt mondanám nem tudom a pontos idejét amikor utoljára láttam Őt. Az emlékezetembe véste magát az a nap, az a többször is átgondolt és meghozott döntés. Vele kapcsolatban minden annyira zavaros volt. A döntéseimből kiveszett a határozottság mintha mindent hozzá kellene igazítanom. Az érzelmeim pedig..? Sokszor azt kívántam bár ne lennének, ne gyengítenének tovább, de ott voltak és nem is tervezték, hogy magamra hagynak. Akkor tudtam mit kell tennem, mert minél tovább maradok annál jobban sérülünk mindketten. Én pedig sértetlenül akartam megúszni mindezt. Lincoln ismerősei szörnyűek. Humortalan, savanyú emberek akikből a szórakozás szikrája bizonyára már rég kihunyt. Mintha csak egy embert formáló váz takarná el az élettelen ürességet. Nem csodálom, hogy ezek után minden vágyam eljutni arra a pontra, ahol Shawn és én kivonhatjuk magunkat innen. Nem mintha tudnám mit mondhatnék neki, de mindig is volt a kisugárzásában valami, ami magáénak tudhatta a figyelmemet. Egy kis izgalom keverve a kiszámíthatatlannal. A tökéletes egyveleg egy jóképű külsőbe csomagolva. Ma sem különb ennél. Mintha az idő sem merné megérinteni, nehogy a változás elrontsa az összképet. Bele is sajdul a szívem rendesen amikor ránézek, hisz most is látom a tekintetében azt, amit évekkel ezelőtt magam mögött hagytam. Csak annál többet, mélyebbet amit egy részem alig vár, hogy jobban felfedezzen. Szinte már nevetséges, hogy néhány közösen eltöltött pillanat is mennyivel érdekesebbé teszi őt Lincolnál. Ennek tényét viszont megtartom magamnak, hisz most különösen szórakoztat a nemtetszése jelenlegi partnerem iránt. Mintha még egy kicsit most is érdekelném őt. - Majd lesz ez még így sem. - némi remény csendül ki magamnak tett jövőbeli ígéretemből és még egy mosoly is átsuhan ajkaimon. Nem hiszem, hogy Lincoln utánam kúszik majd, ha végül átcseszem a fejét. Azért annyira nem földöntúli a mi kapcsolatnak címkézett szenvedésünk. - Jókor kell lenni jó helyen? Vagy valami ehhez hasonló klisé. - válaszolok is most már a kérdésére, mert Lincoln megjelenése valójában a véletlen műve. Az már más, hogy kaptam az alkalmon mihelyst annak létezését felismertem. Utólag úgy érzem jobban át kellett volna gondolnom a dolgokat vele, mert ami az első hetekben maga volt a főnyeremény, az most nem több egy magamnak keresett személyes pokolnál. Kérdésének hatására úgy teszek mint aki elgondolkozik mire is céloz ezzel, de pontosan tudatában vagyok gondolatmenetének. - Mit számít most már? Nem segítene a magyarázat egyikünkön sem. - kifújom ajkaim közül a levegőt mielőtt elvonnám róla íriszeimet. - Összefoglalva én voltam a hibás Shawn. Nem miattad történt. - azt már nem tudom hozzátenni, hogy változtatnék a történteken, mert mindent ugyanígy csinálnék. Talán ha nem éreztem volna semmit iránta akkor a közös terveink is másképpen alakultak volna. - Még keresem őket, de a megjelenésed határozottan érdekessé teszi ezt. - most már találom annyira összeszedettnek magamat, hogy képes legyek állni a tekintetét. Olyan régóta nem volt alkalmam ehhez, de most újra annak az ártatlan kis Pruedencenek érzem magamat, akit akkoriban Ilya bábként rángatott és az előttem álló férfiben látta csak a megváltást. Ő volt a mentőkötelem, de úgy döntöttem inkább egyedül fulladok bele a céltalan életembe. Vajon hol tartottunk volna, ha az a fogalom hogy mi ketten valósággá válik? Nem kizárt, hogy még ennél is jobban összetörtünk volna, mert a magamfajta nem érett meg arra a boldogságra amit egymástól reméltünk. Kérdésére magam is a hátam mögé tekintek, csak aztán és lassan bólintok egyet, mintha elgondolkoznék azon, hogy valójában csak ilyen kiszámítható lenne az egész? - Ennyi. - erősítem meg őt végül szűkszavúan. Mi több lehetnék? Sosem ismertem a normális életmód fogalmát. - Világot látok és esetenként még jól is lehet vele keresni. Mondhatni a végletekig kihasználom amihez értek. Talán más jövőt szántál nekem? - őszinte az érdeklődésem, szinte már reményteli. A gondolat, hogy még a történtek után is akár jelen voltam a napjainak tényleg jól esne. Mintha tartoznék valahova/valakihez úgy, hogy nem vagyok az övé. Lincoln italos kis szekrényéhez sétálok és két poharat töltök meg, de közben bókja mosolyt csal az arcomra. A szőke hajam biztosan illúzióromboló lett volna számára. Azonban amikor az elrablásom kerül szóba, a kíváncsiság miatt megemelkedik szemöldököm. - Valóban? És hogy is kellene ezt elképzelnem? Itt mindenki előtt a hátadra kapsz és lelépünk? - indulok meg felé az itallal majd az egyiket átadom. - Nincs benne méreg. - leheletnyi mosoly költözik arcomra mielőtt belekóstolhatnék a sajátomba. - Most hogy belegondolok, nem is lenne rossz ötlet, de talán egy kicsit finomíthatnánk rajta itt-ott, nem gondolod? - tekintetem az ő íriszeit keresi egy hosszan elnyújtott szemkontaktus erejéig és nem is engedi míg a válaszát meg nem kapom.
For me, guilt is one of the few lanterns that still light my way
★ play by ★ :
Crystal Reed
★ hozzászólások száma ★ :
32
Re: Remember to remember me | Petra & Shawn
Pént. Aug. 04 2023, 11:15
Petra & Shawn +16
Mérhetetlen örömmel tölt el, hogy azt kell megtapasztalnom - semmit sem változott. Őt nem változtatta meg az idő, sem egy (általa) szétzúzott életkép. Igazán csak azért okozhat nekem ez boldogságot, mert egyfajta bizonyítékul szolgál arra vonatkozóan: sosem volt ő más, csak én akartam hinni ezt. Elmélyülten tanulmányozom, hol őt, hol a környezetét. Az egész mintha csak az angol királyi család szalonjából átemelt dísztárgyak és csecsebecsék összehányt karikatúrája lenne. (A házigazdát látva, nem teljesen abszurd elképzelés.) Lefoglal, hogy úriemberként viselkedjek, és a rég eltemetett fiúcska érzelmeit odabenn kalitkába zárjam. Valószínűleg a saját apám tekerné ki a nyakamat, ha az egész este kárba menne és Prueval foglalkoznék ahelyett, ami számít. Itt van a következő lépcsőfok Stellához és nekem most őt kell elkapnom. Ez az ügy halaszthatatlan. Mármint lenne, ha nem azon törném a fejem, hogy mit kezdjek a nővel előttem. Büntetlenül hagyjam, hogy elsétáljon? Azok után, hogy az egész banda háta mögött külön utakon járt? Várható volt, hogy valamelyik rosszéletű nem tartja a szavát, a becsület keveseknek adatik meg olyanoknál, mint én. De őróla feltételeztem volna legkésőbb, s az árulás még egy olyan érzéketlen szerencsétlenségnek is sérti a -valahol megbújt- önérzetét, mint én. A szívekről nem beszélünk. Azt rúgdossák elegen, hogy jelentéktelen maradjon. - Gondolhattam volna, hogy nem vagy az a megállapodó típus. – elnevetem magam játékosan, még felé is intek, mintha egy közöttünk fennmaradó, régi, baráti tréfán kacarásznék. A mosolyom lassan olvad le a képemről, ott marad a nyoma. - Azt hittem már elég pénzt gyűjtöttél. – illedelmes lenne tőlem hozzá tenni, hogy 'elnézést kérek a feltételezésemért', de nem akarok a kedvére játszani. Abból már kinőttünk. Ez most egy egészen új oldala kettőnk kapcsolatának. Kapcsolat? Évek óta nem láttuk egymást, ez minden, csak nem kapcsolat. Inkább egyszerűen csak Fortuna baklövése. Elég lazán sikerül feltennem a múltunkra vonatkozó kérdést. Eljátszottam a fantáziámmal, hogy mi lesz, ha ismét szemközt találom magam vele. Nem tagadom, a vérem által bennem dúló ösztönök miatt az első pár hónapban valószínűleg meghúztam volna a ravaszt. Később ez már csak kiabálásig terjedt volna. Évekkel később? Érdeklődő maradtam, de nem eléggé, hogy bármiféle kárt okozzak benne. - Az lehet, de én szeretném tudni. – újabb hideg mosoly, ezúttal sokkal kedvesebb, holott igazából a gyűlölet ébredező szörnyetege villantja azt. - Igen, ez világos. Nem az én lábaim keltek életre. – utalok arra, hogy éppenséggel én ott maradtam. Egy pillanatra sem okolom magam azért, mert ő nem volt készen elköteleznie magát. Inkább őt, hogy arra sem méltatott, hogy ezt közölje velem. A pénz nem érdekel. Abból van elég nekem. De az élet, amitől megfosztott - mert csak tovább taposta egyébként is traumatizált, szétcseszett mindenségemet - az inkább. - Felesleges volt etetned. Húztad az időt, hogy lekophass és engem is nyakig hagytál a szarban. Pedig tudtad, hogy menekvés lenne nekem is a saját szaromból. Ez fájt. – intek felé mutatóujjammal. Ám ahelyett, hogy villámokat szórna a tekintetem, tovább nevetgélek. Elpillantok a beszéde közben a háromszintes ezüstálca felé, ami ott hever mellettem az asztalon. Lekapok róla egy mandulával díszitett, hófehér marcipánnal bevont süteményt. - Vicces lány vagy te. – rendezem az arcjátékom, mert igazi férfi tele szájjal nem beszél. - Mit számít most már? – dobom vissza az imént nekem feltett kérdését. Igen, Prue. Egy boldog, meghitt, normális életet akartam kettőnknek. Ezért verekedtem, ezért öltem, loptam, csaltam és hazudtam mindenkinek. Mert tiszta lapokat akartam szerezni nekünk, ami a magamféle maffiózó családba -születése jogán- nem adatik meg. Figyelem, ahogy italokat tölt és ahogy végül elém lép. Továbbra is fél fenékkel az asztalon ülök, mozdulatlanul. Az illatfelhő megcsap és bevésődik, hogy később a falba verjem a fejem, hogy ne érezzem... - Eszembe jutott, mókás lenne. – vallom be, ahogy elfogadom a poharat. Vékony hang csilingel, mikor koccintok vele. Nem félek a mérgétől, már megkaptam évekkel ezelőtt tőle, azóta is haldoklom miatta. Hosszú folyamat, érthető. - Mire van még szükséged? – érdeklődőn szegem fel az állam, a poharat magam mellé rakom az asztal tetejére. - Nem játszok túszdrámát, abból már kinőttünk. Csak foglak és elviszlek. – vázolom az egyszerű tervem. - Mi a neved? – lecsúszom az asztalról és éppen olyan közel mozdulok hozzá, hogy az árnyékom fenyegetően vetüljön rá. Tudni akarom, hogy éppen hogyan kell szólítani őt. Nem vagyok többé a szerelmes kiscsikója. Jobb, ha ezt megérti. - Nem foglak bántani. – ha ez közben ne lenne tiszta sor. Nem hajt bosszúvágy, már nem töltene el elégedettséggel. A lopás össze sem hasonlítható a gyilkossággal. És valószínűleg előbb tépném ki a szívem, - saját ujjaimmal belevájva a húsba,- minthogy ártsak neki. - De ezzel nem mindenki van így. – közlöm vele, hogy tudja, van olyan általa hátrahagyott és meglopott emberünk, aki nem így vélekedne, ha lehetősége adódna, mint most nekem.
Since the day I left you I hear your voice in every sound Since the day I left you I see your face in every crowd It won't go away
Van valami mámorító érzés abban, ha rálelsz a következő célszemélyre. A kezdő lépésekben mikor a számodra megfelelő feltételekhez mérten körbetáncolod őt lesz valami vagy nem lesz alapon. A felismerés pillanata melynek során az adrenalin szinte szétárad az ereidben és belül elnyomni sem tudod elégedettségedet. És mikor végleg megtartod, na az, az valami elmondhatatlan érzés. Lincoln is ilyen volt az elején. Elbűvölő, jól szituált és nem mellesleg piszok gazdag. Azt hittem nehezebb lesz őt megfogni, hisz a helyében kétszer is meggondolnám kivel osztom meg az életemet. De ő csak arra vágyott, hogy végre legyen valaki mellette, én meg tálcán nyújtottam át az akkor siralmas jövőmet. Elképzelni sem merem micsoda büszkeség dagasztotta mellkasát, hogy a magamfajta megmentésre váró hölgyet kiemelte a nyomorból. Legyen is ebben a tudatban, hogy ő akarta így. Addig sem sejt legalább semmit. Nekem meg megmarad a titkos függőségem, hogy az életem irányítása csakis az én kezem között van, így majd egy nap amikor már úgy érzem ebből elég, akkor ugyanúgy magam döntsek a saját vágyaim szerint. Ez a nap azonban Shawn megjelenésével egyre közelebb került hozzám. Szinte röhejes mennyire egyszerűen simulunk bele a múlt egy szegletébe, ha valaki odaköt és emlékeztet rá. Hittem, hogy azt ami ott történt már rég magam mögött hagytam, de elég csak fél perc egy zárt szobában és Vele ahhoz, hogy ez az elmélet egyből összeomoljon. Shawn szemében ez nem ennyire egyszerű. Ő válaszokat keres, követel és van egy olyan érzésem, hogy ha nem adom, akkor is vagy így vagy úgy, de megfogja kapni őket. Kedvem lenne tovább húzni az oroszlán bajszát és megnézni meddig mehetek el vele. Egyszer már hátba szúrtam - ennél mélyebbre úgysem menne. De bármilyen válaszokra is vár, mégsem lehetek teljesen őszinte vele. Van egy szakasz Ilya és köztem amiről ő sosem tudott, sem a többiek és soha nem is tudhatja meg. Talán megértené akkor miért menekültem - mert ezt tettem. Rohantam kifulladásig, de nem Tőle, csak attól akivé váltam volna Ilya közelében. - Elhiheted, hogy azzal mentettelek meg csak igazán amikor otthagytalak. - hűvös a hangom, de egyszerre őszinte. - Előbb-utóbb eljutottunk volna arra a szintre, hogy így nézz rám, mint most és az jobban fájt volna. - neki is, nekem is. Ő volt az utolsó aki iránt bármi is alakult bennem, de legalább igazi volt. Szerencsésebb volt minél előbb elpusztítani ezt bennem mielőtt az a valami tenné ugyanezt velem. Márpedig hamar bekövetkezett volna, melyre erős bizonyíték most az ahogyan itt áll előttem és már gondolkozás nélkül szöknék is vele. Elrabolhat akárhogy, akármikor csak ne kelljen még egyszer Lincoln érintését éreznem. Az iroda falai ugyan körülzárnak minket, de még mindig szabadabbnak érzem magamat itt, mint Linc közelében. Hogyan működik ez? Az válik irritálóvá számunkra a másikban, ami korábban a partnerünkhöz vonzott minket?! Az elején tetszett Lincoln óvó birtoklása. Az, hogy tudatta az övé vagyok bárhova is mentünk. Mostanra megfulladni is kellemesebb élmény lenne. - Ha lenne nálam méreg akkor sem rád pazarolnám. Túl értékes vagy te ahhoz. - mosolygok fel rá mintha csak egy hétköznapi dologgal viccelődnék, de ő most nincs ennyire szórakozott kedvében. Engem feldob a viszontlátás élménye. Már egy jó ideje ő az egyetlen izgalom az életemben. Kérdésére hümmögést hallatok majd csak ezután válaszolok neki. - Hogy ne vesszen kárba a munkám?! - költői a kérdésem inkább, de ha már eddig szenvedtem Lincoln mellett akkor eszem ágában sincs távozni üres kézzel. A nevem felől történő érdeklődését egyelőre nem méltatom válasszal már csak azért sem, mert leköt a hirtelen közeledése és ami ezzel jár. Kedvem lenne elvigyorodni ettől, mert hiányzott, hogy valaki életre keltsen és a szívem hevesebbé vált ritmusa határozott bizonyíték erre. - Ha akarnál sem tudnál bántani, Shawn. - mutatóujjamat a mellkasához bököm, szinte már hitetlenkedve ejtve ki a szavakat, de direkt kerülöm tekintetét az utolsó célzás miatt és alig mutatom jelét pillanatnyi idegességemnek. Tudom, hogy Ilya nem lenne ennyire türelmes és kegyes velem, mint most Ő. Magamban elhessegetem ezeket a gondolatokat, hogy mire felnézek a szemeibe, már újra az összeszedett önmagam legyek, aki nem húzza be fülét-farkát egy múltban hagyott piti tolvajtól. A nyomorult csak a jó kapcsolatai miatt szerezhetett tekintélyt, mert a piszkos munkát mi végeztük. - Petra vagyok. - a kezemet nyújtom felé mint aki most mutatkozik be először és valahol ez így is van. - És ha már itt tartunk, van számodra egy ajánlatom. - egy pillanatra eltekintek abba az irányba ahol a vendégek és Lincoln is lehet. - Nincs szükségem túszdrámára vagy egyéb trükkökre, mert önként fogok kisétálni veled innen, ha segítesz kisemmizni Lincolnt. - vezetem fel gondolataimat, de már látom előre, hogy járnak azok a kis agytekervények a csodálatos, de kusza fejében. - Most nem verlek át Shawn, de hogy bebiztosítsam magamat ezért adok neked valamit cserébe. A pénz amivel megléptem sosem lett elköltve. Minden Prue nevén van, gondosan elrejtve és csak én meg aki a kód birtokában van férhet hozzá. Elmondom neked a kódot és ha a múlt netalántán megismétlődne, megkapod ami neked jár. - tudja ő is, hogy nekem mennyire kockázatos lenne visszatérnem ahhoz az álnevemhez. Ha pedig mélyebben belegondolunk akkor szorult belém némi becsület meg együttérzés, hogy nem nyúlok ahhoz ami kettőnket illet. - Mit gondolsz? Megpróbáljuk újra? - nézek fel az arcára az ajánlatom után.
For me, guilt is one of the few lanterns that still light my way
★ play by ★ :
Crystal Reed
★ hozzászólások száma ★ :
32
Re: Remember to remember me | Petra & Shawn
Pént. Aug. 11 2023, 22:32
Petra & Shawn +16
Élvezi ezt. – a megdöbbentő felismerés egyben vád is a részemről. A szemei mélyén sötétlő elégedettségben megvillanó örömteli csillogás egy kissé mellbe vágó. Egy egészen tömény részem abban bízott, lesz némi bocsánatkérő reakció, ami magába foglalja a zavart, kétségbeesést és nyíltan vállalom: az intim érzékenységet is. Mocorgást, idegességet reméltem, de ő lusta érzékiséggel mozdul, minden mozgása megfontolt, véletlenül sem kapkodó. Önmagába forduló kéjjel áll előttem, a magabiztosság pompájától már szinte elvakít. Piszkosul egyenes tekintetem mozdulatlanul térképezi fel, bár nem vagyok hozzáértő, sem a nőké, sem más emberéké, kár is erőltetnem. "Elhiheted, hogy azzal mentettelek meg csak igazán amikor otthagytalak." Ekkor komolyan elgondolkozom azon, mennyire lehetek értetlen a világban - vagy valóban a világ ennyire értetlen velem? Végigmérem Pruet, mintha először látnám életemben. Még a levegő megáll a tüdőmben közben. - Mi van? – az első két szó zöld utat kap a számról lepattani közénk, a többinek megálljt parancsolok. - Jobban? Az lett volna az én nagy lehetőségem is a lepattanásra, csak éppenséggel ez téged pont nem érdekelt. – felszisszenve húzom hátrébb gerincem, ettől egyenesebb lesz a tartásom, de távolságtartóbb is. - Ennél jobban semmi nem fájhatott volna és legalább addig is, jól éreztük volna magunkat. – legyintek a levegőbe. Igazságszerint semmi értelme a múlt csontjain rágódni, mert akárhogy babrálhatok vele, nem fog megváltozni. Nincs rá hatással bíró varázserőm. Mindzonáltal nem adom fel a reményt, hogy megértse, mit tett és mit tett tönkre. - Meg mi ez a szar duma, hogy eljutottunk volna oda? Te ennyire nem érezted jól magadat? – ekkor csapódik be és nyer megértést és felismerést a szavai értelme. Ez már nem csak bántó, egyenesen sértő is. Tehát tényleg végig hantázta a kapcsolatunkat? - Na, ez már érdekes. Hát hogyan csinálnád? Csakhogy legyen időm felkészülni a leckéből... – enyhén összeszűkülnek szemhéjjaim, kékem elismerően villan. Az igazság az, hogy az ő jelenléte (egyáltalán léte) mindig gyengévé tett és azzá is fog tenni, mert vannak bizonyos irritáló kémiai reakciók, amikre nincs kellő befolyásunk. Pedig az elképzelés, hogy magunk irányítsuk kivel, mikor, meddig érezzük jól magunkat, csábító. Ha már pedig a meggyilkolásom milyen és hogyan kérdéseinek masszája kerül terítékre, örömmel boncolgatom a témát. - Azt hittem már a tiéd lett minden. – alaposan - szemérmetlenül - végig mérem, ügyelve rá, hogy lássa is az ábrázatomat közben. Ekkora díszbe nem öltözött volna, ha nem lenne már övé nem csak a pasas, de minden más is. Nem árulja el a nevét. Ez frusztrál. Kedvem lenne adni egyet neki, de ahhoz túlságosan tisztelem - elég nevetséges egy hozzám hasonló szemétládától ilyen szavakkal dobálózni - a gyengébb nemet. - Ebben az egyben ne legyél olyan biztos. – bár lezuhan a kékem a pontra, ahol megérint, ügyelek rá, hogy rideg tudjak maradni. Elképzelése sincs róla, miféle munkát végeztek el a kezeim azok után, hogy magamra hagyott. Volt abban önmarcangolás jócskán, meg nem értettség, bosszúvágy és harag, amit kiöntöttem a lelkemből. A családom sötét oldalát is csak felszínesen mutattam be neki, amikor meséltem róluk és akkor még igen csak kesztyűs kézzel bántak velem. Pruenak halovány lila gőze sincs arról, mivé lett az a szerelmes fiú, miféle szörnyeteg áll előtte. Engem már a pokol sem fogad be. - Petra, hahh. – meglepett mosollyal fürkészem. Elfogadom a kézfogást, ám ha el is akarná engedni a tervének megosztása közben, én ugyan nem teszem. Szorítani nem, de fogásba kényszerítem. Hallgatom közben az ajánlatát. Egyszerűen az érzéseim liftezni kezdenek a szívem és koponyám üregében. Emberi kaleidoszkópként változik a mimikám: végül megállapodik egy határozott, üres görbével ajkaimon. - Mi a kód? – eszemben sincs eltenni a pénzt, de szándékomban áll tisztára mosni a többi seggfej előtt. Így talán majd annyira lenyugodnak, hogy nem keresik őt tovább és ha fel is bukkan, csak nevetnek majd egy jót. Engem nem érdekel a pénz. - Hogy akarod csinálni? Nem elég kinyírni a pasast? – elengedem a kezét és erőt veszek magamon, hogy megkerüljem őt. Alaposabban, gyanakvón szemügyre véve innen bentről a kinti csürhét. - Minek neked ennyi pénz? – ha még ahhoz sem nyúlt hozzá, akkor valószínűleg van neki bőven. Már régen felhagyhatott volna ezzel az élettel. Mit akar kompenzálni? Sakkban tartja valaki? - Jól állna neked egy hétköznapi szerep is... – igazítom meg a zakómat. Szörnyen idegesítő tud lenni, ha a feszülése miatt képtelen az ember teljes erőbedobással gyomrom vágni a másikat...
Since the day I left you I hear your voice in every sound Since the day I left you I see your face in every crowd It won't go away
A fejem zsong kettőnk pillanatától. Hónapok óta nem éreztem magamat ennyire felélélünkelve, de Shawn mindig is ilyen volt nekem. Egy személyre szabott drog, amiből sosem elég és mely pont azokra az érzékekre hat, pont annyi mennyiségben amire könnyen rá tudtam függni. Élveztem, hogy vele lehetek, de ahogyan az a jó dolgoknak a következménye: egyszer mindegyik a végéhez ér. Velünk sem volt másképp, még ha nem is voltam türelmes, hogy a sors vagy a környezet végezze be majd végül dolgát és amikor a pillanat elígérkezett, akkor döntöttem mindkettőnk helyett is. Tudtam, hogy egyszer visszatérünk erre a beszélgetésre és egy ponton el is képzeltem milyen lesz. Mit mondok, mit érzek vagy gondolok, de nagy hibát követtem el azzal, hogy sose vettem figyelembe az érzéseimet. Nem hittem volna, hogy mikor eljutunk ehhez a pillanathoz még továbbra sem szabadulok tőlük, hisz most is indaként kúsznak fel bennem és úgy szorítanak amitől esélyem sincsen figyelmen kívül hagyni őket. Tudom jól, hogy rosszul érinti és nem is érti a miértjét. Bizonyos mértékben akár nehezebb is lehetne, ha tudná az igazságot melyet most előszeretettel tagadok meg tőle. Már csak azt nem tudom, hogy miatta vagy magam miatt teszem mindezt. Valószínű az utóbbi. - Mit szeretnél hallani? - ez az első kérdés ami kibukik belőlem, mégis elegendő ahhoz, hogy átszakítson egy gátat és magával sodorja a többit is. - Kevésbé lennél dühös, ha azt mondanám te voltál az első és utolsó őszintén fontos ember az életembe? - felnézek az arcára, de a hangom egy pillanatra sem remeg meg. A szavaim most nem fednek le egy hazugságot vagy őriznek egy nagyobb titkot. Egyszerűen csak azok amiknek mutatják magukat. Mégis belefacsarodik a szívem ahogyan őt hallgatom és a gyengébb ösztöneim már vinnének is hozzá, hogy arcát két tenyerem csapdájába ejtve tegyek olyan ígéretet amit a következő pillanatban meg is szegek. Két választási út áll most előttem és egyik sem olyan, ami által lezárásra lelne. Valahol mélyen mindketten sejtjük, hogy ez az újratalálkozás olyan sebeket tépett fel, amiket még élünk magunkon hordozunk majd. - Ne csináld ezt magaddal Shawn. Már hogyne szórakoztunk volna jól. - a hangom szinte már megrovó, mintha azt sugallnám ezzel, hogy abszurdum ez a gondolkozás. Talán a tetteim az ellenkezőjére adnak okot, de minden vele töltött addiktív perc értéke megmásíthatatlanan. - Hoztam akkor egy döntést, aminek nem volt köze az érzéseimhez. Egy nap sem telt el úgy utána, hogy ne gondoltam volna rád, de muszáj volt... - elhal a hangom a mondatom végére, mintha többet tartalmazna annál, mint ami valójában elhangzott. Mintha csak a kényszer vett volna rá a távozásra és részben így is volt, mégsem kívánja egy porcikám sem, hogy hangosan kimondjam ezt. Előtte nem. Tiltakozóan csóválom meg fejemet kíváncsisága miatt. - Nincs okom bántani téged. És amúgy is, nézz rám. - egy kezemmel mutatom végig az irányt. - Nem vagyok harcra képezve. Szempillantás alatt a falhoz szegeznél. Ami persze nem is hangzik olyan rosszul... - elmerengő ajakbiggyesztés mellett még a vállamat is megvonom. Hogy milyen indokból tenné? Mindkettőben megvan a lehetőség, hogyha már - ahogyan a szavai is tükrözik - vesztettem az értékemből. Csendben hallgatom őt miután beavatom a tervembe. Persze, Lincoln kockázatos. Megvannak az emberei, forrásai, de közbe naiv is, hisz oly sok bizalmat fektet a környezetében élőkbe- meg belém is. Álmában sem gondolná, hogy ártanék neki, mégis ahogyan a bemutatkozásom elnyúlik és kezem tovább pihen Shawn tenyerében a kelleténél, annyira egyértelműnek tűnik, hogy számomra Lincoln semmit sem ér. - Nem ennyire egyszerű. - sóhajtok egy rövidet, ami akár szólhat a Lincoln helyzetnek is, de annak is, hogy a közelsége ezt követően nagyobb távolságra nyúlik. Érdeklődését akkor is figyelemmel követem amikor előveszek egy cetlit meg egy tollat és felvésem a négyjegyű kódot: 0613. Ezt a dátumot szerintem egyikünk sem felejtené el, másoknak meg közel sem ennyire egyértelmű. - Van itt egy apró részlet amiről nem árt ha tudsz. - a cetlit nyújtom át neki, aztán egy pillanatra Lincoln felé nézek. - Úgy hét éve megismerkedtem egy Jack nevű fickóval. Kavartunk egy darabig, majd mint minden elfuserált romantikus film végén fogtam a pénzét és leléptem tőle. Vagyis ezt hittem. - az utolsó mondat befejezetlenné teszi a sztorimat, amit egy korty ital után folytatok. - Kiderült, hogy a pénz amit a sráctól lenyúltam az apjáé volt és pár évvel később rám talált. - még mindig fel tudom idézni Oscar szorítását a karomon, ami végzetesebb is lehetett volna, ha akkor nem nyitom ki a számat. - A pénzét követelte, amivel nem is lett volna gond, csak aztán jobb ötlete támadt. Ő. - bökök ujjammal Lincoln felé és megállok Shawn mellett. - Oscar megszervezte az egészet, hogy mi találkozzunk és végül tönkretegyem az ő riválisát. Lincoln elvileg átcseszte Oscart, de elhiheted, hogy hidegen hagytak a részletek, viszont a pénz már nem is érdekelte. A lényeg hogy amíg Lincoln Jett hírneve a földdel nem válik egyenlővé addig nem mehetek innen sehova. - vázolom fel az előző részek tartalmából előadásomat. - És élve kell neki. Ezt fontos megjegyeznem. - nem mintha ne gondoltam volna arra, hogy felfogadok valakit. Egy lövés és minden problémám elszállt volna nagyon könnyen, de akkor én kaptam volna a következőt. - Mit is takar számodra a hétköznapi helyzet? - kérdezek rá mellékesen. - Babacsoport meg teadélután a csajokkal akikkel titokban ki nem állhatjuk egymást? - Oké, könnyen lehet én vagyok most a borúlátó, de sosem láttam tisztán az ideális összképet.
For me, guilt is one of the few lanterns that still light my way
★ play by ★ :
Crystal Reed
★ hozzászólások száma ★ :
32
Re: Remember to remember me | Petra & Shawn
Pént. Aug. 18 2023, 08:04
Petra & Shawn +16
Biztosan hajlamos vagyok hallucinálni. Mintha mást sem fedeznék fel, csak egy üzenet a szemei által közvetítve, soha ne hagyj el, és én feladva minden korábbi eltökélt szándékom a távolságtartásra - csak egyszerű csodálattal nézek vissza rá. Ő az a fajta nő, akinek a szájával hiába is foglalkoznék (sosem fejezné ki magát teljes őszinteséggel beszédében, más körülmények között...) ezért az íriszeiben kutakodom válaszok után. Olyan ez, mint egy olcsó és joggal megkérdőjelezhető játék, hiszen a nők esetében sokszor a nem egyenlő az igennel. Értheti ezt bárki? S ha zavaromban félreértelmezem a jeleit, újabb pofára esés várható, de sem hangulatom, sem azonosulni tudó jellemvonásom nincs rá vonatkozóan, hogy ezt el tudnám fogadni ismét, valaha. Így hát marad a szilárd elhatározásom: kellek neki, csak még ő sem tudja, vagy tudja, ám bizonytalan... Szerencsétlenségére elég makacs tudok lenni, azzá tett az eddigi hozzá vezető bukdácsolásom. - Az nem való ilyen úri környezetbe... – nevethetnékem nem rejtem el előle. Komorabbá válik azonban minden vonásom, mikor jelzi, számára én nem lettem olyan csúcspont eddigi léte során, ahogy abban én bízhattam. - És ezt mégis milyen szándékkal dörgölöd az orrom alá? – nem tiszta számomra. Ha a dühöm akarja csillapítani, pont az ellenkezőjéről kellene győzködnie? Tévedek? A szemöldökeim hullámzó vonala mögül lesek utána, egyértelműen összezavarodottan. Ha a féltékenység virágát kívánja elültetni még ezek mellé a mellkasomba, el kell keserítsem. Rég terebélyes lombja van annak már... Kékem villan, ahogy a kintről beszűrödő fényben fürdőzik sziluette, eszembe jutnak mocskos gondolatok, de elfojtom mind. Ebből (is) kinőttem. - Magammal? – felfutnak homlokom közepére szemöldökeim, értetlenül, sértetten hangzik el a kérdés. Kedvem támadna leültetni és elmagyarázni, hogyan működik, miképpen zajlanak le érzések egy emberben, miután faképnél hagyják, de meglehet akkor sem értene meg. Szemréseim összeszűkülnek, nem értem, mire céloz. Muszáj? Ez az alternatíva dédelgetett mellkasomban, sokáig bizakodtam, könyörögtem érte, most mégsem esik jól kimondva hallani. - Nem értelek. Mi a franc lehetett olyan nagy hatással rád, ami miatt eldobtál mindent? Ugye megérted, ha kételkedem abban, hogy minden nap eszedbe jutottam volna... Az imént hánytad a szememre, milyen fontos emberekkel ismerkedtél meg. Utánam... – hogyne ütne szíven. Senki, még csak a közelébe sem került annak a mennyei palotának, hová őt és csakis őt engedtem be bíbor ketyegőmbe. A viszonzatlanság fájdalmat tud okozni, nem kevés mérget... - Nézlek. Azóta csak téged nézlek, hogy megláttalak. – felelem határozottan, rezzenéstelen arccal, legkevésbé sem titkoltan milyen érzelmeket ébreszt bennem. - Vigyázz, mit kívánsz! – bököm oda. - Miért érzem azt, hogy már megint hazudsz nekem? – lágy nevetéssel töltöm ki a teret. Tipikus, hozzá jellemző válasz. Mégis meglep, újra és újra megdöbbent, mennyire nem ismerem - mégis, mintha régről tenném. Lehetséges ilyesmi? Tekintetem hirtelen emelem fel a cetliről őrá. Különös, kellemes bizsergést hagy bennem a szám, amit felírt. Nincs rá garancia, hogy valóban nyitókód, de maga a tudat, hogy emlékszik rá - elgyengít egy pillanatra. - Hogy egyszerűsíthetem? – kérdezem. Egy másodperc és már magyarázatba is fog. Karjaim mellkasom alatt, hasfalam előtt fonódnak egymásba, ahogy hallgatom. - Ezt nem tudtad volna átugorni? – szakítom félbe, mikor közli, kavart azzal a pasassal is. Legyintek a levegőbe, a folytatást követelve. Értő, megértőn bólogatok. Elég messzire elnyúlik apám keze, nem úgy az enyém. Egy szavamba kerülhet és a családom, a hálózatunk minden tagja öldöklésbe kezd, vadászatba. De talán a büszkeség, a vágy, hogy én oldjam meg arra ösztönöz, hogy magam vegyem kezembe a dolgok alakulását. - Jól van. Akkor raboljam el azt a faszt? Vagy szégyenítsem meg? – bökök állammal az ajtó felé, utalva a bájgúnárra odakinn. Felhorkanok a kérdéseit hallva, majd rendezgetve arcizmom vissza mozdulok elé, mellé. - Olyan szörnyű lett volna? – nem fér el a fejemben, miért nem vágyódik utána. Bár talán már számomra sem rejteget hasonlót a jövő, bizonyára nem, de ettől még vágyni utána, megengedett. - Meg lett volna a hangulat, a vibe. De nyilván egy feneketlen vödröt nem lehet feltölteni, mindegy mivel tenném... – szomorkás, megadó sóhajjal tárom szét karjaim, nem mozdulva előle. Bárcsak megértette volna akkor, milyen csodát építhettünk volna fel. Minden szebb, jobb és boldogabb lenne, kevesebb erőszakkal és balf-ékkel, akik az utunkba vannak...
Since the day I left you I hear your voice in every sound Since the day I left you I see your face in every crowd It won't go away
Ez a gond az érzésekkel - mindent összezavarnak. Két ember aki addig jól elvolt fura lesz egymással, aztán meg jönnek a kínos kérdések amikre sokszor nincsenek válaszok. Van amikor csak megtörténnek a dolgok és bárhogyan próbáljuk helyrehozni egyszerűen nem megy. Oda a bizalom, a korábbi mézesmázos hangulat, hogy helyét valami komor és kérdésekkel teli maszlag vegye át. Shawn is ezekre keresi a választ tőlem. Mintha tudnám miért is nem vonszoltam őt is magammal anélkül, hogy ne sértettség legyen a vége, hisz amit elmondanék az nem éppen egyenlő azzal amit ő vár. Tele van önzéssel, ami akkorára burjánzott el bennem, hogy kitúrt minden más egészségesnek vélt érzelmet. Kettőnk jövőjének képe délibábként elevenedik meg előttem. Egy olyan pillanatként amire titkon vágynék, de sosem lehetne az enyém. Az én életem szikár valóságában Shawn egy olyan esőcsepp, amivel éltethetem magamat, de soha meg nem kaphatom. Még a végén tönkretenném és abba sose tudnék beletörődni. A felháborodása jól érzékelhető, de én csak szótlanul hallgatom őt amíg az ellenkezője felől nem döntök. Először csak a nevét mondom ki, hátha megragadhatom a figyelmét, de a hangszínem most olyan könnyed, szinte már kérlelő, hogy igazából nem is lepődök meg amiért nem tűnik fel neki. Kérdését újabb és újabb követi amire nekem kellene magyarázatot adnom. Valami félresiklott a beszélgetésünkben, én pedig először csak a fejemet ingatom, aztán újrapróbálkozom. - Shawn. - erélyesebb részemről a kérlelés és amint íriszeink kapcsolódnak a közöttünk meghúzódó távolságban, én kihasználom az alkalmat, hogy szóhoz jussak. - Félreértettél. - hezitálok, hogy közelebb lépjek hozzá vagy megérintsem őt. Az ösztöneim kiabálnak velem, vinnének előre és közelebb hozzá, de most erősebbnek bizonyulok velük szemben. - Azt mondtam, hogy Te voltál az első és utolsó, aki fontos volt. Senki nem töltötte be újra ezt a szerepet és ha rajtam múlik, akkor nem is fogja. - ismétlem meg kihangsúlyozva a rá vonatkozó részt. Nem akarom őt részletesen beavatni kikkel hozott össze a sors, de ha magamban felmérem az eddigi lehetőségeket, akkor egyik sem ütötte meg az általa magasra pakolt mércét. Néha úgy érzem még kifejezetten figyeltem is erre. - Elég annyit tudnod, hogy Ilya nem mondott el nektek mindent a kis mellékeseiről, de ez egy hosszú sztori amihez nem ez a megfelelő hely vagy idő. Egyszer beavatlak majd, még ha most egy szavamat sem akarod elhinni. - egy alig felfedezhető mosoly suhan át arcomon és remélem, hogy most ennyi is elég, mert többre ennél nem vagyok képes. Nagyrészt enyém volt a döntés, de Ilya volt az aki elém pakolta a feltételeket. A szavai befészkelik magukat a szívem környékére és nem akarnak moccanni onnan. Egy pillanatra úgy érzem képes lennék ebben elveszni és figyelmen kívül hagyni a környezetünket. Eldobni minden következményt és itt hagyni Lincolnt meg ezt a mocskos társaságot a francba. Hisz mindig volt valahogy és mindig is lesz, de ha most kézen fogom Shawnt, akkor újra abba a helyzetbe leszünk, mint Ilya esetében. Soha nem lehetnénk együtt úgy ahogy ő elképzelte. - Most mégis mivel kapcsolatban? - a nevetése mosolyt csal elő belőlem érdeklődésem közben. Sok hazugság hagyta már el a számat akár a ma este folyamán is, de mióta átléptük a szoba küszöbét azóta mintha igazságszérum került volna a korábban kitöltött italomba. Könnyen lehet magam is tudom, hogy Shawn előtt nyitott könyv vagyok és kiszúrná az itt-ott elejtett füllentéseimet. Az elmúlt percekben sokszor gondoltam végig, hogy mit mondjak végül majd neki. Volt és van is még mindig tervem hogyan menekítsem ki magamat ebből a helyzetből, hisz nem ez az első rodeóm. De valahogy a gondolat, hogy közben a közelemben tudhatom Shawnt valami megmentésre váró hercegnő szindrómát hozott felszínre bennem, aki alig várja, hogy megszöktesse őt a hős lovagja a gonosz karjaiból. - A részletek hiánya általában a terv rovására megy, szóval nem. - emlékeztetem. - Amúgy is nehogy már féltékeny legyél. Te vagy itt most, nem ő. - fordulok felé, aztán a folytatással sem késlekedek. - Kettőnket elrabolnod már kockázatos lenne. - mosolyodok el ezen egyből. - Én igazából ennél elnyújtottabb megoldásra gondoltam. - vallom be, de a kérdése megakaszt egy pillanatra amikor a nem létező hétköznapi életem kerül szóba. Neki ez úgy tűnik fontos, én meg azt se tudom mikor gondoltam ehhez hasonlóra. - Nekem nem, a gyereknek biztosan. - válaszolok gondolkozás nélkül. - Képzelj el egy kis Pruedencet ahogyan épp csak megtanul járni, de már azon jár a magához való esze, hogy kifosszon másokat. Mert mit tanulna tőlem..tőlünk? Az eddigi szent életünkről szóló sztorikból biztosan sok követendő példához jutna. - a fejemet ingatom erre a gondolatra, amit végül egy beletörődő sóhajjal zárok. Nem való ez nekem, talán nem is lesz. - Az ötletre visszatérve. Lincoln sofőrje eltűnt. Gyanítom nem természetes körülmények miatt vagy önszántából, így Jett napok óta be van zsongva, hogy megtalálja a helyettesét. - Greg jófej hapsi volt. Kár érte. - Itt jössz te a képbe ezzel a megnyerő stílusoddal. - mérem őt végig kicsit sem leplezve azt. - És mielőtt azon törnéd a fejed, hogy mit érsz el ezzel, gyorsan beavatlak. Lincoln megbeszélései nagy részét a kocsiban vezényli le, a sofőr előtt. Elég csak egy ígéretes ügyfelet vagy egy infót elcsípnünk ahhoz, hogy a diszkrét üzleteinek annyi legyen. Bónusz: többet találkozhatunk. Mint unatkozó dísz elem, Lincoln értem küldeti a sofőrjét meg az egyik hitelkártyáját a sok közül, hogy felfedezzem a várost. - osztom meg vele a helyzet előnyeit. - Oscar megkapja az infóit és végre leszáll rólam, mi pedig zsebre tehetjük a részesedésünket ebből a nyomorult helyzetből. Mit gondolsz? - nézek fel az arcára válaszokért cserébe.
For me, guilt is one of the few lanterns that still light my way
★ play by ★ :
Crystal Reed
★ hozzászólások száma ★ :
32
Re: Remember to remember me | Petra & Shawn
Pént. Aug. 25 2023, 09:54
Petra & Shawn +16
Olyan irritációt érzek a bőrömön, hogy kedvem lenne vakarózni tőle. Egészen határozottan állítom, hogy ez a belőlem áradó inger, hogy szeressem, hogy megvédjem, hogy mellé álljak és fogjam a kezét, nem törődve semmivel, amit tett, vagy ami történt, megőrjít. Idegessé tesz, hogy hiába minden átkullogott év nélküle elég felbukkannia a perifériámon és megszűnt minden kitűzött cél, terv, de még az is, aki vagyok. Mellette előtérbe kerül olyan oldalam, érzések és vágyak, amikről már rég lemondtam. Azt hittem, hogy az a tömör gonoszság, aminek végül engedtem, - ami miatt vér és mocsok tapadt a kezemhez -, egy alapos sikálás után lemossa rólam mindazt, amit Prue - akkori nevén Prue - okozott nekem. Tévedtem? Okolhat bárki, amiért nem hiszem el, amit mond? Inkább hallom meg minden szava mögül a valósnak vélt közönyösséget, mint hogy még egyszer elhiggyem, hogy számítok. Kétszer ugyanabba a pofonba, nem sétálunk bele Drága Olvasó. - Ezzel tökéletesen tisztában vagyok anélkül is, hogy emlékeztetnél rá... – durván a szavába vágok, nem értem meg, mit akar mondani. Csak később, miután hagyom szóhoz jutni. Mikor ez megtörténik, résnyire szűkülnek szemeim és a szám is eltátva maradt kissé. Szükségem van rá, hogy a csend időt nyerjen nekem, hogy összefoglaljam, mi a búbánat zajlik le bennem!? Nem létezhet még egy akkora barom, mint én. Hogy a francba hihetnék el bármit, amit mond? Mégis, érzem a késztetést, hogy így tegyek. Nedvesítek torkomon, lekapom tekintetem a lábfejemre. - Mire jó ez? – tárom szét a karjaimat. Mosolyom őszinte, bár inkább fakad cinizmusból, mint odaadásból. Olyan érzésem támad, mintha belerúgna a fulldoklóba. Ha valóban olyan fontos voltam, mi a francért hagyott el? Nem tudom megérteni. Nem látom át az értelmét ennek a képletnek, túl zavaros. - Egyszer... amikor ismét húsz év múlva valahol tök véletlen rád találok? – hangos sóhajjal töröm át a távolságot közöttünk. Szívem szerint a vállamra dobnám, elsétálnék vele a naplementébe és kényszeríteném arra, hogy boldogan éljen, amíg... De tudom, hogy más dolgok vannak most előtérben, ahogy azt is, hogy egy olyan nőt, mint ő, lehetetlen boldoggá tenni. A magam részéről ennek kierőszakolása, felérne egy életre szóló kínzással. És nem tudom, melyikünk bánná jobban. Olyan közel lépek hozzá, amennyire emberileg csak lehetséges. Az illatfelhőjéből veszem a levegőt, lassan ölő méreg lesz ez, tudom, az elkövetkezendő napokba csak erre a bódulatra vágyom majd... Mégis, megállom tekintetét és olyan mélyen nézek bele a szemeibe, hogy ha atomrobbanna a hátam mögött, észre sem venném, mert nincs olyan fizikai behatás-ráhatás, ami elmozdíthatna most tőle. Elkalandozik pillantásom az ajkaira, nedvesítenem kell sajátomon, alsómba harapva. - Mindennel. Biztos vagyok benne, hogy hazudsz nekem, de én iszom minden szavad... Elég kellemetlen érzés, ugye? – soha sem vettem észre, ki az aki füllent. Nem értek az emberek játékaihoz, ahhoz én túlságosan egyszerű gondolkodással vagyok megtisztelve. Inkább hiszek az esélyekben, a bizalomban, a tettekben. Ha valaki elhibázza, akkor ajándékul ólomgolyó, vagy a bütykeim simogatják legközelebb. Ebben az esetben - természetesen - ezt a nőt, nem tudnám bántani. A kötődésem, a sóvárgásom sokkalta erősebb. Nos, ilyen érzés lehet az, amikor az életben maradáshoz elengedhetetlen egy eszköz használata, teszem azt' lélegeztetőé. Gyűlölöm minden sejtemmel, mégis élnem kell vele. Összevont szemöldökkel nézek utána, értelmezni próbálom a szavait. - Igenis, a tervezés koronázatlan királnyőjének, bármit. – intek mellkasomra tett tenyeremmel indítva, felé. Somolygásom abbahagyom, szemöldökeim mérgesen húznak össze. - De nem a te meghívóddal érkeztem, Szépségem. – nem fér a fejembe, hogyan mondhatja ezt. Csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hogy itt állok vele ebben az istenverte luxusbörtönben. Semmi köze nem volt hozzá, jóformán úgy loholtam utána - most is - mint egy kutya. - Csupa fül vagyok. – habár elgondolkodva jegyzem meg. Tartok tőle, milyen elnyúlt terve gondol. Ha azt képzeli, hogy hónapokig fogom bámulni, ahogy az a pöcs körülötte csóválja a farkát, akkor nagyon félresiklott valahol a kettőnk beszélgetése. A vágyott élet... Zavar, hogy nem tudok múltidőben gondolni rá. Minden porcikámmal éhezem utána, de nem akárkivel. Vele. Ahogy azonban ridegen, elutasítóan, már szinte bagatellizálja az ábrándozásaimat, ismét csak megérteti velem, hogy nincs esélyem. - Komolyan? – elnevetem magam. Jólesően. - Ettől félsz, hogy mit taníthatunk neki? Valószínűleg felkészültebb lenne a társainál, mert anyuci és apuci megtanítja rá, hogy vannak más lehetőségei is. De egy percig sem érné semmiféle hátrány, mert jobban vigyáznék rátok, mint... – elhallgatok, elkapom a csalódottan villanó kékemet róla. Olyan emberről beszélünk, aki nem létezik és egy családról, ami nincsen. Elborzaszt, hogy azt gondolja, csakmert egy kupac szarból érkeztünk, nem lenne a kettőnk gyümölcsének káprázatos jövője. Hiszen csak rám kell néznie, meg a tehetetlenségétől összerogyó érzelmeimre. Megcsóválom a fejem, lustán ránézve. - Gyáva vagy hozzá, ez a legnagyobb baj. – felhúzom a szám, majd ismét az asztal környékére lépek. Összesimítom egymáson a karjaimat és úgy figyelek rá. Végig hallgatom csendben. A terv egyáltalán nem tetszik. Nos, az egyetlen mellette szóló érv, hogy Petra mellett maradhassak. Érv, vagy inkább ellenérv? Nehezen veszem a levegőt, habozok a válasszal is. - Egy kurva sofőr? – ragadom meg a lényeget, nem megjátszott rosszallással. Végig szántom tarkóm szétfeszített tenyeremmel. - Ha Oscar megkapja, amit akar. Mi lesz utána? Mi a terved? Csak azért, hogy ugródeszka legyek, nem maradok. – vallom be. Az öcsém gyilkosát is el kell kapnom, persze megy a kettő egyszerre, nem erről van szó. Tudom, hogy felesleges kérdeznem is, mert nem kell őszintén lecsupaszítania előttem magát (Hm.) és a jövőképét. Hazudhat. Lazán. De talán jobb mellette lenni egy bizonytalan következő fejezet előtt, mint ismét elszakadni tőle és garantáltan elveszíteni. Nálam nagyobb barom nem létezik, ezt tudom. - De nem húzok sapkát, vagy mi az a fos. – mutatóujjammal a homlokom előtt rajzolom az elképzelt kiegészítőt. Kissé sért, hogy azt gondolja máshogyan nem tudjuk rendezni a helyzetét, de legyen. Nem hagyom magára, még egyszer nem engedem el... Mert valahol - ismét csak saját szórakoztatásom, vagy éppen megkínzásom céljából - elhiszem, hogy meg tudom menteni és meg tudom értetni vele, lehetne ez máshogy is...
I had a dream about you Even when i know its just a dream, I try to live it as long as possible because its the only place where I find you telling me you love me...
Since the day I left you I hear your voice in every sound Since the day I left you I see your face in every crowd It won't go away
Úgy hírlik a szüleink formálják az elsők közé sorolható példáképünket. Hazudnék azt mondani, hogy nálam nincs így. Apa a családban betöltött szerepében csapnivaló volt, anya valamivel törődőbb. Utóbbi látta bennem az embert is, és nem csak az utódot, aki továbbviszi a tisztességtelen életünket. Nem voltunk jó emberek, igaz ez is csak nézőpont kérdése. Talán akkor lèptük volna át magunkban ezt a határt, ha a szegényeket zsebeljük ki, de nem így volt. Attól vettünk akitől lehetett, aki könnyen pótolhatta azt utána. Sokat tanultam hol egyiktől, hol másiktól, de sosem értem a nyomdokaikba. Bennem megvolt mèg annak a szikrája, ami belőlük hiányzott: kötődni a másikhoz, érezni irántuk. Itt áll az élő bizonyíték előttem alig egy karnyújtásnyira és azt kívánom csendben az akkori énemnek, hogy bár jobban hasonlíthattam volna a szüleimre, mert akkor nem kellene olyan magyarázatokkal szolgálnom Shawn számára, amik csak még jobban összezavarják őt. Csúnya megfogalmazás ez, de védeni akarom őt magamtól vagy attól amit hisz, hogy kaphatna tőlem. És igen, egy pillanatra úgy érzem tényleg képes vagyok érte más lenni. Lenyugodni, megállapodni, de csakis vele. Mert ahogyan itt áll előttem csak azt érzem, hogy akarom ezt - kettőnket. A velem született önzőség mindenestül vágyik a közös életünkre és egyszerűen nem értem miért van ez így. Mindig is olyan nő voltam, aki az egyik kezével ad, másikkal meg elvesz. Hogyan láncolhatnám újra magamhoz amikor tudom, hogy utána úgyis ellökném őt? Ez a kettősség kegyetlen és idegesítő, én pedig nem tudom hogyan tudnék úgy létezni, hogy közben egyiket se veszítsem el. Tudom, hogy a szavaim nem csillapítják az évek alatt összegyűjtött és dédelgetett dühöt, ami gyökeret vert benne. Olyan mintha az akkor hátába szúrt kés markolatát most újra a kezeim közt tartanám, hogy még párszor megforgassam. Pont ezt nem akarom vele tenni, de ha ellököm őt akkor én pusztulok bele, ha megtartom akkor meg ő. Nincs olyan verzió amelyben egyikünk vagy másikunk ne sérülne. - Semmire. Csak jogod volt tudni ezt. - nem szórakozok vagy húzom tovább az agyàt, pusztán a tényekre hagyatkozom. Ő volt az első és utolsó fontos ember az életemben és kész. Számomra sosem volt tovább, amiben ő nem szerepelt és nem is akartam annál többet mint amit elhitettem másokkal. Felesleges küzdelem lett volna olyan emberekkel akik semmit nem jelentettek nekem. Felvetésére egyszerű sóhajjal reagálok. - Van benne némi lehetőség.. - biggyesztem le ajkaimat elgondolkozóan, de egyből a fejemet is röviden megrázom mellé. - Nincs értelme ennyit várnod erre a sztorira. Amint kevesebb ember lesz körülöttünk elmondok mindet. Rendben van ez így? - adok támpontot a számára. Valamivel közelebbi, mint amivel ő előrukkolt, de mégsem megy, hogy tudom Lincoln társasága és közénk pusztán egy fal állít csak akadályt. Fura, de mellékesen kellemes érzés terjed el bennem a szavaitól. Miért ennyire jó, hogy még mindig hinni akar nekem? Nincs bennem semmi különleges és többet vettem el tőle, mint adtam. Éveket, amiket egy normális nő mellett tölthetett volna el, aki úgy kezelte volna, mint ahogyan azt Shawn érdemli. Már egy másik nő gondolata is émelyítően hat rám, de gyorsan elhessegetem annak nem létező jelenlétét. Itt most amúgy sem rólam van szó. - Egyáltalán nem. - könnyed a mosoly ami egy röpke pillanatra átsuhan arcomon. - Ez azt jelenti próbálsz még bízni bennem..és ez segít. El sem tudod hinni mennyire. - a szemeit fürkészve mondom ki szavaimat, mintha mindkettőnket egyszerre akarnám meggyőzni ennek igazságtartalmáról. - Már a helyzetem sem tűnik annyira reménytelennek emiatt. - eddig sem volt teljesen az, de egyedül már unalmas. Néha nem árt, ha számíthatok erősítésre. - És milyen szöveggel hozhattalak volna ide? Tudom Shawn, hogy átcsesztem a fejedet, de nincs kedved beugrani a lakásavatóra és megnézni a kellék barátnőként nyújtott alakításomat? - vonom fel szemöldökömet. Gondolom csak úgy rohant volna erre. A közös családunk elmélete szürreálisnak érződik számomra. A tény, hogy én valamikor anyaként létezzek olyan verziója az életemnek, ami inkább mese, mintsem a valóság része. El is magyarázom ezt Shawn számára, aki nálam sokkal bizakodóbb. Régebben is így ment ez? Bízott bennem és ragaszkodott ahhoz aki vagyok, szóval lehet benne valami. A gyáva jelző kapcsán elhallgatok és mintha filmként vetítődne le előttem az eddigi életem. Sosem kellett, ha valaki többet és jobbat akart adni, mert ugyan én mit kezdhetnék azzal? A jó törékeny, szinte már csak egy halovány illúzió, mert mihelyst szemet rá valaki már el is illan. Nekem ez nem kellett. Ez túl bizonytalan volt az életembe, így arra törekedtem, hogy ne is engedjem be. Ez gyávaság lenne a részemről? Könnyen lehet. Az évek során magam köré épített pajzsom gyengülni kezd, így összekapom magamat mielőtt végleg elveszne. - Nem gyávaság ismerni a képességeinket. Így legalább elkerülhető, hogy olyat tegyek amit úgyis megbánnék. - elég lenne csak egy pillantást vetni szerencsétlen kölyökre. Ha nem is mi lennénk a baj forrása, más majd talán nyugtot hagyna neki? Oscar neve még mindig undort vált ki belőlem, de ki kell mondanom ahhoz, hogy Shawn érteni tudja a teljes sztorit. Tőlem sem állnak messze a rossz döntések, Jack meg épp ilyen volt. - Megszabadulok Oscartól és Lincolntól is egyszerre, ez a nagy terv. A többin elég azután gondolkozni, ha ez az egész sikerrel jár, mert ha elbukok egyik vagy másik fronton, kétlem hogy lenne bármiféle jövőm. - ha nem saját kezűleg, hát majd mással kiiktatnak. Persze közel sem ez a cél. - Nem kell sapkát hordanod, ígérem, csak vezetned és fülelned kell. - egészen közel merészkedek hozzá és úgy figyelem őt mint aki elképzelte már az összképet. - Bár egészen jól állna.. - a kezem ösztönösen emelkedne, hogy megérintse arcát, de az ajtó nyitódni kezd én meg úgy rebbenek el a közeléből mintha égetne. Lincoln torpan meg a küszöbön és onnan méri fel szokatlan párosunkat. - Petra, már azt hittem leléptél. Mi folyik itt? - egy keze még mindig a kilincsen, tekintete meg közöttünk cikázik. Túlzottan nem boldog, de még abban a szakaszban van, ahol van esélyem magyarázatot adni. De csak egyet és az hihető legyen. - Linc, jó híreim vannak! Éppen sikerült meggyőznöm a fiatalembert, hogy legyen a sofőröd. Tudom mennyire megviselt Greg távozása.. - direkt hozom fel a srác nevét, hogy megcélozzam érzőbb oldalát. - Valóban? - a szemét inkább Shawn arcán tartja, mint rajtam. - Lincoln Jett vagyok. Kihez lenne szerencsém? És miből gondolja Petrám, hogy jobb maga a többinél? - én Lincoln mellé sétálok és kezemet a karjára simítva kacsintok egyet észrevétlenül Shawnra. Csak okosan, édes! Talán ez a belépője kettőnk közös életének.
For me, guilt is one of the few lanterns that still light my way
★ play by ★ :
Crystal Reed
★ hozzászólások száma ★ :
32
Re: Remember to remember me | Petra & Shawn
Szer. Szept. 06 2023, 15:13
Petra & Shawn +16
- Jogom. – elismétlen a tőlem telhető legridegebb módon. Orrom felhúzom, észre sem veszem, melyik pillanatban ragadt tekintetem telt ajkaira. Bármi is munkálja ezt a számomra értelmezhetetlen nonverbális kifejezést részemről, hálás lennék érte, ha lenne fölötte hatalmam. Igazság szerint, ha vele szemben maradt volna bennem némi tartás, nem itt, nem bezárkózva beszélgetnénk, hanem éppen az életéért könyörögne a rá szegezett fegyverem túlvégéről. Meglopott, becsapott, faképnél hagyott. Mi a tökéletesen abszurd reakció ilyenkor? Hogy csóválom a farkam, mint egy ostoba tinédzser. Távol áll tőlem ez a fajta önkifejezés. Nem a puszta testi kontaktus iránti vágy motiválja a jelenlétem, ezt eldönthettük hamar. Hiszen annak idején számtalan helyzetben kerültünk - akkor még - Prueval fizikailag közel egymáshoz, olyan szituációkban, amelyek bőven kimerítik az testi intimitás fogalmát. Ezek most, nincsenek utóhatással rám... Titkolnom szükségtelen, mindketten tisztában vagyunk az érzéseimmel, bármikor szívesen újra falhoz szorítanám, fölé hatalmasodva, hogy kihajthassa szívem belőle minden ostobaságát, ami arra ösztönözte egykor, hogy tőlem távol lel majd rá a nagybetűs életre. Olyan nemevilági állapotba kellett volna üldözzem, hogy kénytelen legyen alám rendelni magát, mellém fészkelve, belesimulva abba a szerepkörbe, amit szántam neki. A tenyeremen hordoztam volna... Idegesen kapom el róla tekintetem, kézfejeim bütykeivel játszadozik ellenkező tenyerem. És most? A kaotikus kényszerállapot terhe alatt, azt sem tudom, pontosan mit akarok tőle, magamtól. Ettől az egész helyzettől. - Több, mint rendben. – reagálok hevesen, de egy fokkal lágyabban, mint eddig. Kihajíttathatott volna (vagy legalább megpróbálhatta volna), mégis itt van velem. Teljes pompájával áll elém, tudja, felkínálva a lehetőségét, hogy bármit megtegyek, ami hirtelen haragomból fakadhat, de ő már akkor tisztában volt vele, hogy nem lesz ebből semmiféle vérengzés, nem fogok bosszút állni, amikor ott hagyott a háta mögött annak idején. Szar érzés tudni, hogy tisztában van vele, mennyit jelent nekem még most is. Előbb felugrik szemöldökeim vonala, csak később húz össze szavai hallatán. Pontosan odatalál minden mondata, ahová célozza - bele ennek a szerencsétlen mozgatóizomnak a közepébe. - Miben segít? – halkabban kérdem, mint korábban beszéltem hozzá. Végig pásztázzák szemeim, minden elfeledett - látható - porcikáján elidőznek szemei, pofátlanul. Sajnos az öntudatomnak akkori, erőtlen pislákolásai nem tették lehetővé az emlékek maradandó, éles rögzítését, ezt most csalódottan állapítom meg. - Miért nem kerestél meg, amikor ekkora szarban vagy? Tudhattad volna, hogy... –mindent eldobok érted. - mondtam volna, helyette összepréselem ajkaim vonalát, erőszakosan. Véletlenül se közölném az egyébként számára is nyilvánvalót. Olyan egyértelmű a kötődésem, a függőségem iránta, utána, teljes tudatában kellett lennie, milyen érzéseket hagyott bennem. Azóta, - és tartok tőle, de tudom - ezután sem lesz rám senki olyan hatással, mint ő. Bárcsak egy egyszerű, virágárus nőbe estem volna bele annak idején, nem lenne ennyire kemény és reménytelen a helyzetünk... Rosszallóan fújtatok, nem találom meg a humort a gúnyolódásában. - Te azt ott alakításnak nevezted? – somolyogva kérdezek vissza. - Virágom, csak a vak nem látta, mennyire unatkozol mellette. Unatkoztál, amíg fel nem bukkantam. – elégedett félmosollyal, némi fejbiccentéssel kísérelve közlöm vele, hogy észrevettem ám a rá mért hatásomat. És azt is, hogy a pasas mellett megfakult. Ha szerelmes barátnőt akart alakítani, talán nem ártott volna merítenie némi ihletet abból, hogyan látott engem körülötte... Petraval hadakozni egy elképzelt - határozottan boldog - élet képéről olyan érzést hagy maga után, mintha egy kaktuszt próbálnék megtanítani ülni, feküdni, ugatni. Egyszerűen összeférhetetlenséget ébreszt bennem, a teljes elutasításával. Ha több eszem lenne, hagynám a francba, nem foglalkoznék vele, nem akarnék semmit attól, aki nem tesz értem viszonzásul semmit. És mégis, itt állok és minden egyes létező sejtemmel megpróbálok a szívére, vagy a lelkére hatni. Mert azalatt a sötét massza alatt, amit ő magának hisz, tudom, hogy ott van az a lány, akivel annak idején megfejtettük volna az univerzumot együtt... - Hát nézőpont kérdése. Ha meg is bántad volna, legalább nekem lett volna egy kislányom, vagy fiam. Elégedett lennék az eredménnyel. – komolyan beszélek. Nem találok arcot a fejemben, mikor eszembe jut a 'család', mint élő, lélegző fogalom. Ha egy aprólábút hagyott volna maga után, minden máshogy alakul. Részemről. Hogy ő megbánta volna, elhagyott volna bennünket, az lehet. De a tiszta laphoz kaptam volna egy motivációt és nem azt az utat járom be, amire végül rákényszerültem az utána maradt traumáknak köszönhetően. Nem érdekel, ha számára ez egy nevetségesen abszurd kép. Joggal mondhatná, hogy lehetett volna mástól is, ha ez megmentett volna, de ezt az életet én nem akárkivel akartam átélni, megélni. Vele. Rosszalló morranást hallatok. Lassan, de végül is odasétálok hozzá, pontosan előtte állva meg. - Nem... – kezdek bele, de elbizonytalanodok. Rendezem túl komoly arcjátékom, lágyítok vonásaimon. - Nem hagynám, hogy bántsanak. – továbbra sem tartom jó ötletnek közölni vele, hogy a családom egy igen jelentős és erőteljes maffia-birodalom éléről uralkodik, mert magam akarom megoldani a problémáimat. De, ha Petraról lenne szó, nem leszek rest apám lába előtt térdelve kérni, sőt könyörögni, hogy segítsen. Félmosollyal fogadom a bókot, amit már egészen közel merészkedve hozzám ejt ki ajkai közül. Egészen leejtem fejem, így közelebb kerül arcom övéhez. Az illata ilyen közelségből lassan ölő méreg egyébként is haldokló szívem számára. Eljátszom a gondolattal, hogy ... de még a kezemet sem tudom megmozdítani, az ajtó nyílik. Kékem kérdőn, rosszallóan, már szinte dühödten villan az onnan belépő férfi irányába. Petraval ellentétben én nem mozdulok el helyzetemből, csupán annyit változik tartásom, hogy kihúzom azt. Petrám... Kedvem lenne itt helyben megsimogatni az állcsúcsát öklömmel, hogy aztán többet beszélni se tudjon, nem hogy így nevezni a nőt, akit... - Jaime. Jaime Greve. – különleges erőforrásokra van szükségem, hogy hidegvérrel képes legyek beszélni, mi több, ne gondoljam meg most rögtön magam és vessek véget mindkettőnk szenvedésének azzal, hogy torkánál fogva hordom Oscar, vagy kicsoda elé. - Mert az vagyok. – kiszélesedik mosolyom, ezúttal őszinte voltam. - Ha nem hiszi, járjon utána. – ennél többre nem telik így nagy hirtelen, s egy lopott pillantással Petra tudtára is adom, hogy ha a faszi ettől okosabb, nem fogok habozni. Itt helyben kitekerem a nyakát. - Egyébként meg befogom a pofámat akkor is, ha beszélek. – intek a pasas felé, hátam mögé csapva mindkét tenyerem, hogy egymáson gyűrűző ujjakkal pótcselekvéssel kössem le indulatoktól dagadó tudatom. Ha ez a színdarab kell hozzá, hogy a nő közelében maradjak, meg kell próbálnom eljátszani, hogy egy semmirekellő, vezetni még éppen alkalmas balek vagyok. Gyűlölöm, hogy belesétáltam önként és dalolva...
I had a dream about you Even when i know its just a dream, I try to live it as long as possible because its the only place where I find you telling me you love me...
Since the day I left you I hear your voice in every sound Since the day I left you I see your face in every crowd It won't go away
A legmélyebb szinten kavar fel most Shawn jelenléte. Olyan érzés mintha valaki előszedte volna életem egy nosztalgikus és fájdalmas fejezetét, hogy emlékeztessen arra mit tettem azzal az egyetlen emberrel aki többet látott belőlem, mint amit a felszín kínált. Elválásunk után sokáig gyötört a bűntudat hiába hitegettem magamat azzal, hogy jól döntöttem vele kapcsolatban. Megfordult a fejemben, hogy teszek magasról Ilya fenyegetőzéseire, aztán visszamegyek. De egy apró, viszont annál figyelmeztetőbb hang annyira sakkban tartott a lehetséges következményekkel, hogy minden bennem létező bátorságom elillant. Talán ki tudtunk volna ketten mászni belőle, talán nem. Ez az amiről viszont a múltunk sosem engedi meg, hogy a jelenben tudomást szerezzünk. Mostanra azonban kevésnek bizonyul bármilyen üres magyarázat vagy ígéret. Ha közel akarom tartani magamhoz Shawnt - márpedig miért ne akarnám? - akkor több kell a szám jártatásánál. Már csak az a kérdés, hogy a végkifejlettel együtt a múlt is megismétli majd önmagát? Különös izgalomban tart ez a zárt tér, ami elválaszt minket a többi szerencsétlentől. Van benne valami veszélyes, hogy bármikor lebukhatunk még ha csak felmérjük is a másik határait. Van ami nem változik, főleg ha én szúrtam el dolgokat. Belőlem sosem ölte ki a harag az iránta érzett vonzalmat, csak maga alá temette egyfajta félelem. Ő az akinek végig kellett mennie minden skálán amit a harag és a gyűlölet formált veszélyes kombinációvá. Shawn az, aki joggal akarhatna elpusztítani, mert magára hagytam őt és ki tudja mit tettek vele ezek után. Ott a nyelvem hegyén, hogy feltegyem a kérdéseket, de tudom mit jelentene a válasz: egy újabb adag földet arra a kupacra, ami már így is a bűntudat alá temetett. Érzem, hogy megérdemelném, de az az énem aki hiszi, hogy ez volt akkor a helyes döntés, ő most sem enged megfulladni az önsajnálat mocsarában. Mit segítene az most már rajta? Megtapogatnám a vállát, azt mondanám sajnálom..és? Eltörölne neki mindent varázsütésre egy nyomorult szó, amivel már mindenki csak úgy jobbra-balra dobálózik? Ennyire hülye én sem vagyok! Csak időnként naiv, mert hiszem, hogy képes vagyok még olyan érzelmekre, amik jót tesznek és nem ártanak másoknak. Egy ideig biztosan, de aztán jön ez a fojtogató késztetés, a megannyi milyen vagyok-mit tettem emlék és kivétel nélkül kiöli belőlem őket. Néhány másodperc csupán, hogy a szemeire koncentrálok, de hirtelen újra Prue bőrében érzem magamat. Abban a végtelen reménnyel teli kislány helyében, aki azt hitte majd boldog és gondtalan életet élhet a szeretett férfivel. Az álomképek gyorsan váltanak és fejben Ilya irodájába találom magamat, kevésbé mámoros helyzetben. A hízelgő stílusa fullasztó ködként vesz körbe ahogyan felvezeti az új 'szerepemet', a feladataimat. Aztán azt mondja bemutat pár embernek. Pruedence személye szilánkokra törik bennem és a jelenre fókuszálok, de a kellemetlen utóérzet megmarad. - Előbb eltűnni innen. Abban biztosan segít. - állom a tekintetét, de valami hűvös nyugalom lesz úrrá rajtam. El kell mondanom neki mindent, még ha nem is változtat semmin. Ahogyan akkor Ilya hangoztatta: tartozol nekem ennyivel. Most már Shawn számára is. - Ha itt vagy kevesebb időt kell eltöltenem Lincoln közelében. Gregnek olyan mélyen volt a feje Jett hátsójába, hogy csakis teljes beszámoló meg engedélykérés után vitt el bárhova, azt meg nem mondhattam, hogy rosszul vagyok a főnökétől. - sóhajtva egyet folytatom. Mennyire egyszerű is lett volna minden. - Remélem tőled jár majd nekem egy kis diszkrét bánásmód és nem szaladsz Lincolnnak beárulni. - csak húzom az agyát, ezt ő is tudja. A következő kérdését apró bólintással fogadom. Tudom, még ha a mondat nem is kerül befejezésre és még akkor is, ha nem is várom el tőle. Sem máskor, sem most. - Nem vagyok egy elveszett bárányka, Shawn. Eddig is magamat mentettem. Majd csak kitaláltam volna most is valamit. - rövid vállvonással nyugtázom helyzetemet. Nem Lincoln az első pasi akit átvágok, bár az eddigiek sok befolyással nem rendelkeztek. Azonban a mellette töltött hónapok mellett sikerült őt részleteiben kiismerni, de még én magam is tudom, hogy nem árt vele vigyázni. Azért ennek ellenére akadnak kihasználható hibái. - Ugyan! Ezek kegyetlen arrogáns emberek. Nem gondolnák, hogy létezik olyan, akit ne tisztelne meg már csak a létezésük. Te észreveszed, ők még ezt is bóknak könyvelik el. - a fejemet csóválom. Ha nyíltan elmondanám az igazságot Lincolnak az sem számítana. Hogyan is hinné el, hogy egy nő képes lenne megvezetni őt, a nagy Lincoln Jettet? A család mint téma annyira távol áll tőlem. Épp ezért nem is tudok olyan válasszal szolgálni számára ami enyhítene a közös életünk utáni sóvárgásán vagy ami ne vetne fel benne még több megválaszolatlan kérdést. - Te megérdemelted volna. - egyetértően bólintok. Ő lehetett volna az a biztos támasz aki egy gyereknek kell, aki képes a változásra érte. Én már kevésbé, mégis én raboltam el tőle ennek is az esélyét. Van abban mégiscsak valami, hogy a hozzánk közelállók tesznek majd végül tönkre is minket. Ha van ember akinek elhiszem, hogy mellette biztonságban lehetek, az Shawn. Eddig ennek érzetét magamnak kellett kialakítanom és jól is ment, bár egy mélyen megbúvó hang mindig is bizonytalanul csengett ott a háttérben. Örülök annak, hogy végül maradt és segít, hisz ez engem is motivál a folytatásra. Vele kevésbé érződik sehova nem vezetőnek a helyzetem vagy frusztrálónak Lincoln látványa, aki nem sokkal később meg is zavar minket. Belül tombolok, kívül higgadt vagyok, közreműködő. Olyan ami neki kell. Kezdeti gyanúját még azelőtt igyekszem eloszlatni, hogy az gyökeret eresztett volna benne. Nincs szükségünk arra, hogy még túl is gondolja a dolgokat és másképp tekintsen kettőnk helyzetére egy egyszerű üzleti eszmecsereként. Úgy tűnik az első csali miatt a horogra akadt, de a tekintete továbbra is gyanakvó. Shawn bemutatkozik, én meg meghúzódom a háttérben amíg Lincoln becsukja maga mögött az ajtót és az asztala mögé sétál. - Az már nagy előny! Foglaljon helyet, Jaime és vegyük át jobban a részleteket. - kezével az egyik üres szék felé int, én meg az irodai kanapéra helyezkedek le. - Gondolom Petra említette, hogy mennyire fontosnak tartom egy sofőr jelenlétét az életemben. Sajnálatos módon az előző emberemmel nem jól váltunk el egymástól, de előfordul az ilyen. Az egyetértés nem mindig jön össze két ember között, ezt is tudni kell elfogadni és kezelni. - magyarázza, én meg elfojtok egy kételkedő hümmögést. Így is fogalmazhatunk. - Ettől még nem vagyok egy szörnyeteg. - próbál humorizálni amihez sosem volt érzèke. - Ha megengedi ezt a kérdést, honnan ismerik egymást Petrával? Nem ismerős számomra a neve. - érdeklődik amire egyből felkapom a fejemet. És bár belekezdek a válaszadásba, Lincoln kényszeredett mosollyal csendre int. - Dràgàm, Mr. Greve maga is tud válaszolni. Miért nem mész ki egy kicsit a vendégeinket szórakoztatni és hagyod a felnőtteket beszélgetni? - újabb sehova nem vezető poén, de ha most ellenkezésem fejezem ki, akkor tudja hogy valami gáz van. - Miért ne? Hátha egy húsz évet öregedek odakint és visszajöhetek. - Lincolnra mosolygok majd elhagyom az irodát azzal a képpel a fejemben, hogy Shawn megfejelteti Jett-el az asztalt.
For me, guilt is one of the few lanterns that still light my way
★ play by ★ :
Crystal Reed
★ hozzászólások száma ★ :
32
Re: Remember to remember me | Petra & Shawn
Szomb. Szept. 16 2023, 10:40
Petra & Shawn +16
- És mi lesz azután? – olyan szorosan mozdulok közel hozzá, amennyire emberileg csak lehetséges. A gerincem mentén bizsergés fut végig, nem, nem képzelheti Petra komolyan, hogy bármi is változik majd, vagy hogy ezek után hagyom elillanni - ismét. Ismernie kell annyira, emlékezni talán helyesebb, hogy tudja, nem fogok kihátrálni. Főként most nem, hogy tudom, fontos voltam, tényleg az voltam. Semmi szükség nincs rá, hogy hazudjon nekem, hogy etessen bármiféle reménykeltéssel - látja, egyértelművé teszem, hogy akkor is maradnék, hacsak rövid időre simulnának össze mocskos életútjaink. Nem akarom megint elveszíteni, pedig - igazán - soha sem volt az enyém. Rém bosszantó, hogy mennyire birtokolja minden sejtem, különösebb erőfeszítés nélkül is. Félmosolyra ível a szám. Igazság szerint lelek benne némi örömöt, hogy játszadozik velem, pedig tekintve milyen viszonyban vagyunk egymással, inkább bosszantania kellene. - Az attól függ, hogy miben kell falaznom neked... – enyhén közelebb mocorgok, legalábbis úgy érzékelem pár centivel kevesebb lesz a távolság kettőnk körvonala között. Pofátlan éhséggel járatom nem csak íriszein, de ajkain is a tekintetem. Eljátszok a gondolatával, hogy... - Ha másik pasiról van szó, felejtsd el a hűségem. – feltárom mindkét kezem védekezően és hátrébb lépek egy arasznyit. Önvédelmi mechanizmus. Éget a közelsége, a távolság tőle ennek ellenére lassan ölő méreg. Bárcsak lenne hatalmam fölötte és az érzéseim fölött. Azt hinné az ember ennyi (úgy eltöltött...) év után már megacélosodott a vázam, s nem lesz rám különösebb hatással sem a jelenléte, sem a megmozdulásai. - Azt jól tudom. Inkább öntörvényű vagy... – cinikusan bököm oda ezt a jelzőt. Bár szánalmas a részemről emiatt gúnyolni, én sem kértem soha segítséget. Illetve egyetlen egy alkalommal. Éppenséggel pont tőle. A menekülés lehetőségét - de elvette. Egyébként nem áll módomban emiatt sértegetni őt, inkább rávezetéssel próbálom megértetni vele, hogy nincs egyedül. - Lehetséges, hogy nem mutattad meg miféle tudást birtokolsz... A szépségedet villantottad, ahhoz meg emiatt ők társították az ürességet, mert általában így szokott ez lenni. – halántékomra mutatok, egyértelműen célozva rá, hogy a fejében lévő rejtett ravaszságra célzok. - A kivételes külcsín az ilyen figurák oldalán sok esetben tényleg nem több ennél. – vállat rántok. Azt nem teszem hozzá, hogy az egész családom jó példa lenne erre - mert anyámat nem tartom ostoba nőnek -, a választását inkább. A többi vérszerinti ágazat kellékeire viszont örömmel aggatnám rá, mennyi üresfejű, ostoba nővel villogtak minden alkalommal. Amelyiknek van esze, az nem kezd hozzánk hasonlóval. Nem válaszolok arra, megérdemeltem volna-e egy új élet, másfajta változatát. Egy gyerek nem megoldás a problémákra, esetemben nem is erről lett volna szó. Tényleg akartam, hogy legyen. Tényleg bármit adtam volna azért, hogy ő és a leendő gyümölcs mellett tölthessem a mindennapokat, távol apám árnyékától és a kéztől, ami mindannyiunk életét irányítja. Nem nélkülöztünk volna, mert az a pénz ahhoz elegendő lett volna, hogy egy egyszerű életet megteremtsünk és megdolgoztam volna érte, hogy legyen krémje is. A kiugrás nagy lehetősége... - Megtisztel, Uram! – engedelmesen, már hálásan foglalok helyet. Ügyelek rá, hogy Petra körvonala felé még véletlenül se kalandozzanak szemeim. Nem szeretném annak látszatát kelteni, hogy érdeklődést mutatok iránta. Értőn bólogatok, csak amint a kérdés elhangzik, akkor villantok egy negédes félmosolyt. Közben Petrát távolságra inti tőlünk - úgy érzem inkább tőlem. Meghagyom a csendes megfigyelő jellemét magamon. A nő távozik, én pedig elégedett, kíváncsi ábrázattal várom, hogy újra rám figyeljen a házigazda. - Az unokatestvérem volt egy időben a mindenese a családjánál. Én pedig időnként besegítettem. – tüneményes mosolyra görbül bajszom alatt ajkaim vonala. - Ezért megkérdeztem, hátha tudna ajánlani valami testhez álló munkát és... – nem tudom pontosan megítélni, mennyi időre ragadunk benn az irodában. Fél óra? Óra? A kézfogás, ami megpecsételi a szerződésünket az utolsó jelzés felém, távozhatok. Így is teszek. A folyosóra lépve megkeresik kékjeim az ismerős, vonzó sziluettet, legyen bárhol is. - Holnapután kezdek. – lépek a kettőnk között felfelé magasló oszlop másik oldalára, alig észrevehetően beszélve. Féloldalvást neki támaszkodom. - Találj ki valamit, hogy elvihesselek innen. Ó és, az unokatesóm dolgozott a családodnál, Claire. Ezért kerestelek meg. – el lököm magam a márvány pillértől, és ahogy mögötte elsuhanok, végig simítok tenyeremmel a derekán. - Ügyesen... – nem is nézek rá, nem akarom, hogy baja essen miattam. Sietősen távozom. A saját ügyemmel mit sem foglalkozva... Csak és kizárólag vele.
I had a dream about you Even when i know its just a dream, I try to live it as long as possible because its the only place where I find you telling me you love me...
Kezdőlap
Lincoln szereti a szép és drága holmikat. A karóra gyűjteményét, a márkás öltönyeit melyek szín szerint sorakoznak a gardróbunk rá eső felén, a két veterán autóját és a mandzsetta gombjait amik iránti rajongásával egyszerűen tönkretesz. Egyik-másikat a nagyapjától örökölte, a többit meg édesapja hagyta rá. Értékes darabok, mint szerinte én - ahogyan általában hív. Egy nyomorult mandzsetta gomb vagyok a gyűjteményében, amit időnként elővesz, ha passzol az aktuális hangulata mellé, majd félreállít, ha már nem válok hasznára. Mert a munka, a megbeszélések, a kollégák amik prioritást élveznek. Aztán jön egy társas esemény és hirtelen újra fontos leszek neki. Szinte elengedhetetlen, hogy teljes pompában és kifogástalanul ott tündököljek az oldalán, hogyha a külsőségek mellett a magánéletét is fényeznie kell. A fejemhez lehet vágni, hogy ennyit már csak megtehetek az anyagi biztonságért, hisz mindenem megvan amit csak kiejtek a számon. Kell egy új cipő? Lincoln megveszi. Legyen szó ruháról vagy bármilyen kiegészítőről, neki nem akadály, hogy teljesítse a kérésemet. Nekem csak hűnek kell maradnom ehhez az aranykalitkához, aminek rácsai közé igen ritkán szökik be az igazi szabadság. Hiányzik, ami Lincoln mellett kezd kiveszni belőlem. Szükségem van a bizonytalanra, a veszélyesre, hogy úgy érezzem élek is. Nem a pénz tesz boldogtalanná, csak annak ténye, hogy nem én birtokolhatom az egészet. Gyűlöltem mástól függeni és most egyfolytában ezt érzem, hogy mindenemmel tartozom Lincolnak. Meg vagyok rekedve valami csudajó életbe, amitől lassan már kezdem elveszíteni az eszemet és ez sokat elmond arról mentálisan mennyire vagyok másképp bekötve.
