Ha volt is benne jó tulajdonság, Petra azokat apránként hagyta el a kirabolt helyszínei során. Önző és akaratos nő, aki ha még el is hiteti veled az ellenkezőjét, de végül csakis a saját akaratát nézi. Menekülésre hajlamos természet, aki bármilyen szó és magyarázat nélkül lép le, ha úgy érzi az aktuális helyzetből ő már nem profitál. Ebből következtetve jellemző rá, hogy a környezetében élőkkel szemben figyelmetlen, mások elmondása szerint meglehetősen érdektelen.
Megbízhatatlan, de örömmel játssza el az erkölcsös nőt, ha az a céljai eléréséhez szükséges. Épp emiatt kapcsolatai mögött mindig egyfajta hátsószándék húzódik meg, ami nélkül elképzelni se tudná, hogy bárkihez is igazából kötődni kezdjen. Volt egy pillanat, egy ember, amikor úgy érezte megtörik benne ez a séma, de a végén csakis önmaga maradt.
Ugyan akadnak olykor jó pillanatai. Olyankor a megtévesztésig törődő és kedves. Beszélget, viccelődik és élvezi a figyelem középpontját, de ez csak addig tart nála amíg valami gyanúsat nem lát vagy éppen unatkozni nem kezd.
Nem veti meg a szórakozást, hisz rühelli a semmittevést. Adrenalin függő, és olyan, aki mindig keresi hogyan szúrhatna ki másokkal anélkül, hogy lebukna. Minél nagyobb a kockázat, őt annál jobban érdekli a dolog.
Egyedül akkor higgadt és koncentrált amikor a "munkájáról" van szó, és csakis ezekben a helyzetekben érzi magát jól. Ugyanis ha jobban megnézzük inkább csak sodródik az életében. Napról-napra tervez, de nincsenek nagyszabású jövőbeli elképzelései. Tudja ő is, hogy nem csinálhatja ezt örökké, de addig még ez bekövetkezik úgy érzi van egy kis ideje.

Az egyáltalán nem ismert szélhámosokból álló Cardin-csalàd egyik leszármazottja vagyok, kiknek története Martin Cardin nevéhez vezethető vissza. A papa ugyanis nagy történetmesélő volt, meg egy orbitális hazudozó is egyben, így azt sem hittük el neki amit kérdezett. Egy valami azonban mindig lázba tartotta a családunkat, mégpedig a vagyon amit a papa megállás nélkül emlegetett. Feljegyzések szerint harmincas éveinek közepén Martin és akkori cimborája bankot raboltak és fele-fele arányban kiegyezve elrejtették a pénzt. A papa büszkén mesélte nekem ezt a sztorit és úgy egészítette, csavarta a történetet, mintha arra igazság port szórtak volna, én meg nem tehetnék mást, minthogy csillogó szemekkel igyam minden egyes szavát, mintha egy távoli világba barangolnék el vele. Mama szerint az öreg csak téveszmés, mert a rablás sosem történt meg, de időnként rajtakaptam Margaret nagyit ahogyan Martin dolgai között kutat valami után, így csak a saját megítélésemben bízhattam. Aztán papát a kor elragadta tőlünk, a vagyon helyét pedig a sírba vitte magával. A mi családunk azonban sosem adta fel, hogy egy mítoszt kergessen még az ellenkezőjéről meg nem győződnek. Ennek a közepébe születtem bele én, mint Pruedence. Édesanyám a naplopó Alice névre hallgatott, édesapám pedig csak a félnótás Alexanderre. (Ahogyan anyám emlegette mikor apa megint levegőért kapkodva rohant haza egy elbaltázott fogadás után.) Nálunk a tisztesség csak hírből volt ismert és belőlem sem akartak mintapéldányt faragni. Közös programjaink azok voltak amikor apával leültünk vacsora előtt és elmagyarázta hogyan ne bukjak le, ha valakit ki akarok zsebelni. Ilyenkor anya tarkón legyintette, majd elmondta az ő verzióját, amivel szerinte többet érek majd az életbe. Mire elértem a huszadik életévemet, addigra én lettem a család büszkesége. Nem a jó jegyeim vagy az iskolában tanúsított magatartásom miatt, hanem mert őket is felülmúltam az emberek átverésébe.

Huszonnégy voltam amikor pillanatnyi figyelmetlenségemnek köszönhetően majdnem búcsút inthettem a jövőmnek. Akkor szerencsének éreztem Ilya segítségét, de a hálához egy köszönöm nem volt elég. Tartozásomat úgy törleszthettem felé, ha neki és a csapatával dolgozok együtt.
Csak egy festményt kell ellopni. Csak egy ékszert lenyúlni, semmiség az egész. - mondogatta mindig, de a megoldást teljesen rám bízta. Most először nem éreztem, hogy ez a hű de nagy hűség az én javamat szolgálná, viszont még mindig jobb volt, mint a börtönben hűsölni.

Huszonhat, amikor elegem lett Ilya ugráltatásából. Többre vágytam és nem kívántam osztozkodni senkivel. Ez volt az az év amikor kijátszottam annak az egyetlen embernek a bizalmát aki elviselhetővé tette számomra az ottlétet. Együtt léptünk volna le miután a pénzt megszereztük. Hogy hova, talán egyikünket sem érdekelt, csak minél messzebb innen, meg el ebből a nyomorult helyzetből. Szép elképzelés is volt ez. Nekem túlságosan is. Hisz épp csak a kezem ügyébe került a pénz már ott sem voltam. Nem gondolkoztam, sem néztem vissza, mert egyetlen másodpercnyi hezitálás talán ott és akkor maradásra kényszerített volna.

Huszonhét, Montreal. A nevem immár Jeanne Hollis, és egy Jack nevű fickó mellett fotózok, időnként még a modell szerepét is bevállalom. Utóbbi jobban fizet, főleg ha minél kevesebb ruha takar és Jack nem tud róla. A rövid barna hajam helyett arcomat most szőke tincsek keretezik, a stílusom pedig mondhatni figyelemfelkeltő. Jack is épp ezért szúrt ki amikor "véletlenül" összefutottunk. Annyira vicces volt hallgatni, hogy ő sorsszerűnek vélt kettőnket, mikor volt néhány olyan pillanatom amikor szívem szerint a másik irányba fordultam volna el mielőtt megközelítem őt. Mindegy merre csak tőle el. Aztán két perc sem kellett és már azzal hencegett, hogy ő mennyire fullasztónak érzi az anyagi kényelmet ami a hátsója alá lett pakolva, de Jack ő, nem hülye, így nem ellenzi a pénzt. Jó arc amúgy, bár többnyire be van állva, de legalább a humorérzékével nincs gond. Az a tipikus lázadó gyerek aki harminchoz közel is anyut meg aput bosszantja amiért csak feléli a vagyonukat, de semmi érdekeset nem kezd magával. Jack egy zűr, de a tenyerén hordoz, ahogyan a másik kettőt is, akivel a hátam mögött kavar a stúdióba. A repülőjegyem már a táskám alján lapul amikor Jack lenyúlt bankkártyájáról emelek el egy nagyobb összeget érzelmi megrázkódtatás címszó alatt. A hosszú barna parókámat egy félreeső kukába dobom, a kártyát pedig belecsúsztatom Melanie táskájába. Ő persze semmit nem vesz észre ebből, mert barna tincsét ujja köré csavargatva szédíti Jacket. Talán jobb is így. Sosem volt erősségem a búcsúzkodás.

Huszonnyolc és egy kicsivel több, Atlanta. Nevem Holly Walsh, hajam vörös. Jack pénze elegendő arra, hogy egy kis időre abbahagyjam a folytonos menekülést és meghúzzam magamat. A következő napokat azzal töltöm, hogy könyveket gyűjtök magam köré a galériában megüresedett asszisztensi álláshoz és felszívom magamat annyi tudással amennyi csak emberileg lehetséges. Kutatómunkát végzek a galériáról - a történelméről, a jelenleg kiakasztott alkotásokról és a kedvenc ügyfelekről. Mire a tulaj elé kerülök egy szerdai napon, addigra sikerül a megszerzett információkat a javamra fordítani.
Három hét sem telik el és elemelik az egyik képet. Nem meglepő, hisz a rendszerük borzalmasan gyenge, de a kiakasztott festmények nem érnek annyit, hogy kockáztassak. Minden létező cinizmusomat előadva mondom, hogy ennél boldogabb már nem is lehetnék. Természetesen engem vesznek elő, mint új dolgozót aki előző nap felelős volt a galéria bezárásáért. Mintha arra vágynék, hogy egy amatőr alkotást tároljak abba az egérlyukba, ahol néha én sem férek el. A lakásomat átkutatva semmit sem találnak és el is kapják a srácot, aki épp megpróbált volna túladni az alig valamit érő képen. A felettesem bocsánatkérését már csak talán a nem létező telefonszámom rögzítené, mert mire az ügy végleg lezárul, én már ott sem vagyok.

A harmincat már Torontoba töltöm Adelina Lutz néven és fekete hajjal. Sokat nőtt Montreal óta, ami rendkívül szokatlannak hat. Legyen szó Prue, Jeanne vagy Holly kalandjairól, az alig vállig érő hajamhoz szinte mindig ragaszkodtam.
Egy időre félreteszem a kifizetődő hobbimat és megszerzek egy állást az egyik helyi kocsmába. Unalmasnak érződik, és esténként vagy hajnalban amikor lefekvéshez kerülök akkor érzem a késztetést bekúszni a bőröm alá, hogy valamit kezdjek magammal. Mégsem teszem, mert úgy érzem lebuknék. Mintha újra huszonnégy lennék és Ilya ott várna rám a következő meghozott döntésemnél. Így másnap este ugyanúgy visszamegyek a kocsmába és elfelejtem az egészet.
Lincoln Jett úgy jelenik meg a munkahelyemen, mintha eddig a sivatagba kóboroltam volna egy csepp vízért. Azt mondja az akkori randipartnere felültette őt, de ha már itt van, akkor ne vesszen kárba az estéje, így hát megiszik valamit. Gazdagnak tűnik a márkás karórájával, a kifogástalan hajával meg azzal a divatmagazinba illő stílusával. A parfümjét már az ajtóból lehetett érezni, így biztos nem az az olcsó fajta volt, aminek már akkor sincs illata amikor épp csak ki lett fújva. Jót beszélgetünk, a mindenről és semmiről, aztán a kezét nyújtja, hogy bemutatkozzon. Egy másodperc töredéke az egész és gondolkozás nélkül Petra Hansenként mutatkozok be. Amikor a kezem az övébe simul, szinte érzem, hogy nemsokára magam mögött hagyom majd ezt a söpredék helyet.

Harmincnégy, Manhattan. Lincoln munkája a városba szólítja őt és alig két hét alatt felszámoljuk a Torontohoz fűződő életünket. Egy gyönyörű új otthonunk lesz és egy hét múlva Linc-nek köszönhetően befolyásos barátaink is, ezért felveti az ötletet, hogy avassuk fel közös fészkünket egy szűkebb körrel. A kártyáját az éjjeli szekrényen hagyja mielőtt az irodába megy és rám bíz mindent ami a szervezéssel függ össze. Egy részem ragaszkodik a férfihez, a másik meg csak a rengeteg elemelhető ékszert látja maga előtt, amit a kollégái aggatnak majd magukra és a szabadon hagyott kártyát, amivel annyira jól esne meglépni. De még nem. Még nincs itt az ideje.
Az est megszervezése kifogástalan. A legjobb ételek, italok fogadják az érkezőket és a párjaikat. Lincoln keze a derekamra simul ahogyan bemutat egy-két embernek, én pedig mosolyogva köszöntöm őket, mintha a szemük helyett nem éppen a nyaklánc vagy a karóra vonná el a figyelmemet. Lincoln éppen azt ecseteli az egyik férfinek, hogy milyen jó áron jutott hozzá a lakáshoz amikor a tömegben összeakad a tekintetem egy ismerős szempárral és a vér is meghűl az ereimbe. Tőlem pár lépésre ugyanis az a férfi áll akivel a huszonéves énem a világ végére is megszökött volna, mégis gondolkozás nélkül átverte.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon érdekes az a világ, amibe te beleszülettél, hiszen tündérmesék helyett már kicsi korodtól azt hallgathattad, az őseid hogyan raboltak bankot, rejtettek el kincseket, azt tanultad, hogyan fossz ki, zsebelj ki valakit, és felnőve tulajdonképpen igazi kaméleonná váltál, aki néhány évente új helyen, új névvel, új külsővel képes tökéletesen beolvadni a környezetébe. Egyesek szerint ez talán egy magányos élet lehet, de te láthatóan élvezed, szereted ennek az izgalmát, az érzést, hogy azt teszel, ami csak akarsz, addig maradsz egy helyben, amíg jól esik, vagy amíg megkapod másoktól, amire szükséged van. Aztán egyszerűen tovább állsz.

Ám most, jól sejtem, hogy utolért a múltad...? Bár az eddigiek alapján ezt is valószínűleg a saját módszereiddel kezeled majd, és hát nem kizárt, hogy ennek a helyzetnek is meglesz a maga izgalma? Végül is, gondolom, unatkozni biztosan nem fogsz.  

Már engedlek is tovább, hogy mielőbb kiderüljön, merre visznek tovább a kalandjaid, csak még annyit: tetszik, ahogy a különböző időszakok különböző kinézetét felsorakoztattad az aktuális nevekkel együtt a moodboardon.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!