Miután jelentkeztem a Swindlerhez, és a főni csámcsogott egyet kettőt a nem éppen büntetlen előéletemen, nem gondoltam volna, hogy ez az egész autószerelősdi hóka-móka testhez álló lesz egy olyan műszaki analfabéta számára, mint amilyen jó magam is vagyok. Amikor először villáskulcs került a kezembe, tényleg elbizonytalanodtam egy kicsit. Autószerelő vagyok, vagy Mario elcseszett dél-amerikai haverja, Luigi, és miután megoldottam a Wall Street-en egy masszív csőtörést, mehetek is megmenteni a királylányt?! Illetve, segíteni benne a piros kantárnadrágos kis köcsögnek, mert ugyebár mindig ő aratja le a babérokat. Aztán persze teltek a hetek, s múltak a hónapok -wow Coelho-, míg végül többé nem voltak csőtöréssel kapcsolatos rémálmaim, amiben Godzilla rendre kitör a csatornából, és elpusztítja az egész várost. De legalább már rám lehetett bízni egy olajcserét, később pedig ímmel-ámmal egy egész motorblokkot is. Izé... segítséggel. Azt azért fontos hangsúlyozni! Egy ideig hiányzott az éjszakai élet nyújtotta khmm... buja örömök hajkurászása. De ha belegondolok, hogy legutóbbi alkalommal is mekkora gebaszba kevertem magam, jobb ha inkább nyugton megülök a seggemen. Minden értelemben... Ha jobban belegondolok, már egyre kevésbé vágyódom vissza abba az életbe. A drága pacsulik, az izzadtság, a feltüzelt tesztoszteron és ösztrogén szagát felváltotta a váltó és egyéb olajok, az olykor kábító kipufogó gáz bűzös egyvelege. Ez a nap is pont ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Diego összedobott valami zabból készült, rostban gazdag reggelinek valót, aminél még egy adag motorolajban sült tükörtojást is szívesebben benyomtam volna. Így inkább meghívattam magam egy villásreggelire múltbéli pofára eséseim egyikével. Ez a kellemesnek koránt sem nevezhető macska-egér játék pedig pont annyira volt szexuális hatással az idegrendszeremre - értsd: úgy felbaszott, hogy azt hittem beleépítem az asztallapba-, hogy utána szó nélkül melóztam, mint a kis angyal. Diego nem rég lépett le. Mintha valami ebédet emlegetett volna meg sarki kifőzdét, továbbra is sérelmezve a negatív hozzáállásomat. Már ami a zabos reggelijét illeti. Persze, holnap meg majd nyeríteni fogok, mint Szilaj... 1970-es, Ferrari piros Dodge Charger. A tulaj gyűjtő. Valami brooklyni pénzes feka ürgétől vette. Elment benne a hűtővíz, kiégett az összes gyertya, az utólag beszerelt elektromos zár bedöglött, ahogy még sok minden más is. Úgy is mondhatnánk, hogy a kocsi egy az egyben roncstelepre való, de tekintettel arra, hogy a csóka a munkadíj dupláját ígérte, úgy döntöttünk, ennyi pénzért megéri mahinálni vele. Egy hete dolgozunk ezen a járgányon, minden más melót félbehagytunk. Csak azért gurulok ki a kocsi alól a munkapaddal, hogy újabb szerszámot ragadjak magamhoz a ládából. Valamelyik rozsda rágta alkatrész megadta magát, és most úgy lifeg az alvázon, mint Jungle George az őserdőben... Kell, hogy legyen valahol valami függesztés amiben kilazulhattak a csavarok. Ha szerencsénk van, elég lesz az egészhez egy csavarbehajtó, pótolunk néhány anyát ééés... valamikor ekkor ér a nap első sokkja. A Nickelback páratlan hangú frontemberét ugyanis váratlanul felváltja az Aqua örökzöld Barbie girl című híres-neves slágere, ami valahogy mindig felébreszti bennem a mélyen nyugvó öngyilkos hajlamaimat. Most igazán megkönnyebbülnék, ha valaki kirúgná az emelőt a kocsi alól, ameddig alatta fekszem. Addig is herélt koshoz hasonlóan, fejhangon visítom a refrént. Mert egyszerűen nem bírom megállni. Ki az, aki meg tudja állni?! Egészen beleélem magam, szinte már érzem a bugit a testemben, amikor valaki megragad a munkavédelmi cipőmnél fogva, én meg ezzel a lendülettel magamhoz szorítom a kezem ügyébe akadó legnagyobb villáskulcsot. A két afro-amerikai gorilla fogcsikorgatva vár a felszínen, látszólag teljesen készen állnak ama nemes feladatra, hogy a szart is kiverjék belőlem. Jöjjön aminek jönnie kell! Úgyse volt még a Barbie girl-re elkenve a szám. You can brush my hair, undress me everywhere... A lendülettől hátra tántorodom, és viszem magammal a mögöttem katonás rendbe felsorakoztatott gumikat is. Az egyik fülhallgató valahogy e körül esik ki a fülemből, így a felpaprikázott toka rángáshoz és szájmozgáshoz immár hang is társul. -Hol a pénzem? - Az egész műhely beleremeg öblös hangjába. Mintha Thanost szinkronizálná. De komolyan... -Mih? - Nyögöm fejhangon. Az egésznek nagyjából annyi értelme van, mint egy átbulizott éjszaka után vitába szállni Diegoval arról, hogy mi a legjobb gyógyír az atommásnaposságra. Ha hagyod magad, előbb szabadulsz. -Ne játszd magad te takony képű! - Először mennydörgő hangjától visszhangzik a műhely, majd öklének csattanásától a pofámon. A fülem csengni kezd, túlszárnyalva ezzel Barbiet, az állkapcsom pedig nemes egyszerűséggel átsorol valahova a homlokomra. A kezdeti sokkból magamhoz térve köpök egy véreset magam mellé a betonra, hogy ezután meggondolatlanul, spártai csatakiáltással essek neki a villáskulcs társaságában a két bengának.
Az életedben minden bajt és katasztrófát így kezelj: "Öt év múlva fontos lesz ez a mostani ügy?"
Hugo and Diego
Kiskölyök voltam még, amikor anya, - helyesebben fogalmazva a nevelőanyám - egy kaotikus iskolai napot letudva leültetett maga mellé a régi, ütött-kopott kanapéra, mely egy padlásról előkotort skótmintás pléddel, és az ő nagyanyja ízléstelen, szemkápráztató mintákkal szőtt párnáival volt teli pakolva. Egyik-másik áporodott szagú volt, pont, mint Edith néni, s a legtöbb már foszladozott és bomladozott, egyes helyeken megkopott az élénk lila vagy ízléstelen rózsaszínű anyag. De ugyanez volt elmondható a kanapé ülőpárnájáról is, aminek a feslett peremén egy kibomlott rojtocskát pödörgettem, míg szentfazék módjára prédikált nekem. Megállás nélkül beszélt. És nem csak azért, mert minden áron az összetört és modern világ gyermekei által eltiport, bizonytalan kis lelkemre és a zűrzavaros kis agyamra akart nyomást gyakorolni, hanem tényleg ilyen volt: valóságos dumagép, akire, ha rájött a szómenés, csak mondta és mondta míg ki nem száradt a szája. Az idő múlásával pedig romlott a helyzet. Akkor azt a naivan a világba vetett hitét igyekezett a fejembe verni, hogy tök mindegy, honnan származok, milyen színű a bőröm, s milyen népek jegyét viselem magamon, ugyan úgy jogom van az álmokhoz és ahhoz, hogy nagy ember legyen belőlem. Talán pont az, aki majd elindítja elfajzott emberiségünket a fejlődés, és az igazi, valódi elfogadás útján. Hitt abban – és komolyan el is hitte – hogy nagy valaki lesz majd belőlem. Mert engem is megillet az, hogy elérjem az álmaimat. Be kellett látni, hogy igaza volt, noha fogalmam se volt róla, hogy mégis miféle álmokról volt szó? Mert abból csak egy igazi és hőn áhított volt mindig és mindenkor. Abból, ami még maradt nekem az igazi, valódi életemből. A húgom és a vágya annak, hogy ő mellettem legyen. Ebből viszont aligha építkezhettem a jövőre való tekintettel, abból a szempontból legalábbis biztosan nem, amire az anyám akkortájt gondolt. Szuperlatívuszokban hitegetett, hogy lehetek majd jogász vagy ügyvéd – szerinte. Orvos a tudásszomj miatt, vagy cégvezető, mert úgy vélte, hogy mindig megvolt bennem a kellő karakánság, céltudatosság. Épp csak annyi, mint egy tizenegynéhány éves gyerekben. Aztán nézzenek rám, mi lett belőlem… nézzen rám az anyám, aki az egekig magasztalt, piedesztálra emelt, most pedig reggelente ő is, mint Brooklyn megannyi kétségbeesett polgára, tőlem várja a reggeli megváltást a „bassza meg mindenki magát, hogy megint fel kellett ébredni” érzés miatt, kávé formájában. - Kösz, hogy elvállaltad. Nem tudom, mi lett volna velünk nélküled ebben a hajtásban. Nyakunkon az ünnepek, az emberek jönnek mennek… - Leila hangja hasonlóan élesen csilingelt, mint a fiókban összecsörrenő ezüstözött evőeszközök, amiben megállás nélkül turkált. Rémesen idegesítő nőszemély volt, aki mindig matatott valamivel. Furcsa szokásai voltak, én magam nem rajongtam úgy a társaságát, mint ahogy ő az enyémet. Leginkább egy Tourette-szindrómásra emlékeztetett, amiről persze ő maga nem tehetett, de mégis az idegeimre ment, hogy ha nem az aurámban ficánkolta be magát, akkor a szemem sarkából láttam a rángatózásait. - Ja, persze. Nem lett volna kire csorgasd a nyálad. Hagyjuk már! Hé, Diego - mintha nem lett volna elég feltűnő jelenség önmagában a nagy hangjával, répavörös fejével és a fél pultot betöltő méreteivel, még a nyakamra is állt, s könyökét az enyémhez koccantva noszogatott – aztán vigyázz, hogy mit vállalsz el. Mire észhez térsz, a karácsonyt is itt töltöd! - Máskülönben meg édeskettesben otthon izzadok a pokróc természetű lakótársammal valamelyik kocsi alatt, hogy egymás kezébe adjuk a csavarkulcsokat. Mennyivel jobb? – csalfa vigyora pont olyan volt, mint a pénztár előtt ácsorgó lánykáé, aki fülig érő vigyorral hallgatta végig a közöttünk gumilabdaként pattogó adok-kapokot – inkább a kishölggyel foglalkozz! Egy valamit meg kellett állapítanom. Az állandó barista munkánál csak egy dolgot utáltam jobban: a beugró barista munkát, mikor is az aznapra tervezett programomat átírva, kénytelen voltam tiszteletemet tenni a kávéfőzőgép mögött, ami újra meg újra hangos prüszköléssel és süvítéssel fújta az arcomba a kesernyés kávégőzt. Nap végére nem motorolajtól és benzingőztől bűzlöttem a Starbucksban eltöltött óráimat követően, hanem az ünnepek idején oly kelendő Pumpkin Spice Latte, vagy számos forrócsokink édes, cukros illatától. Mire hazaértem, s így volt ez azon az amúgy is nyögvenyelősen induló napon, pont úgy szaglottam, mintha csokoládéban, karamellben és fahéjban hemperegtem volna azt megelőzően. Ezt az amúgy kellemes, habos-babos elegyet húzva magam után mézédes füstfelhőként fordultam rá a műhely- és a lakásunk utcájára. Nappal pont olyan átlagos brooklyni utca és környék volt, mint bármelyik másik. Ám az éjszaka leplével különböző csibészek és nyavalyás, kolduló vagy éppen bajkeverő fazonok bóklásztak fel és alá. Az utcasarkokat pacsulitól bűzlő éjjeli pillangók szállták meg a kanos pasikat feltüzelő, combjuk tövét is épp, hogy takaró miniszoknyáikkal, nyakig érő lábaikkal, bokatörő csizmáikkal. Sokszor amilyen váratlanul bukkantak fel, olyan hamar el is tűntek nemsokkal azután, hogy egy-egy fényesre suvickolt, vagy rozoga jármű megállt mellettük. Aznap üres volt minden. Baljóslatú csend honolt, s csak egyetlen egy szokatlan, a környék elborzasztó képébe nem illő jármű volt, ami némi gyanakvásra adhatott okot. Vihar előtti csend. S azzal, hogy a műhely hosszan elterülő egészének felhajtható, fémszerkezetű garázsajtajához értem, két agyonhasznált gumiabroncs gurult ki előttem az utca irányába. Az utóbbit még lábfejjel megtudtam állítani, jobb kezemben két kávét egyensúlyozva a papírtálcában, mielőtt az az elődje után szánkázhatott volna, ki tudja, hogy mekkora balesetet okozva a jövőben. A korábban meglógott abroncs végül a szemközti padkán megpattanva gurult vissza elém. Csörgés, csattogás, hangos kiabálás fogadott, mikor nagysokára betértem a műhelybe, majd álltam ott tovább, mint a cövek, leforrázva a látványtól, ahogy két hegyomlás méretű fazont igyekezett Hugo egymagában móresre tanítani. Monokli tetszelgett a szeme alatt, a színskála végtelen színében játszott az állkapcsa, ellentétben a két másikkal, akiknek hajuk szála se görbült addig, hiába volt a mexikói kezében a görcsösen szorongatott villáskulcs. Hugo nagyon emlékeztetett az apámra. Az igazi, vérszerinti apámra. Ugyan olyan makacs, konok és határozott jellem volt, mint ő, aki, ha a fejébe vett valamit, semmi pénzért nem mondott volna le róla. Ha kellett, még a Halált is keringőre hívta volna, hogy aztán gunyorosan vigyorogva a képébe vágja: ő nyert. A származása, s hányattatott sorsa pedig pont ugyan olyan volt, mint a miénk, így talán joggal mondhatom, hogy ebben a nagyvárosi zűrzavarban és fejetlenségben az egyetlen olyan ember volt nagy magányomban, akit kimondatlanul ugyan, de talán ténylegesen a családomnak tekintettem. Hiába ment szembe a hozzá köthető ismertségem ideje azzal a több, mint egy évtizedes kapcsolattal, ami a nevelőszüleimhez kötött. Államat dörzsölve, élesen sercegett rajta a borosta, amit aztán a mély torokköszörülésem hagyott a feledésbe merülni. - Bocs a zavarásért – próbálkoztam tétován felhívni magamra a figyelmüket, kevesebb, mint több sikerrel - Hé, srácok?! A világért se akarom félbeszakítani azt, amit elkezdtetek, de visszakaphatnám a haveromat? – ha másnak nem, hát háttérzajnak tökéletesnek tűnt a monoton gépek mély zúgásával egybeolvadó orgánumom, mégis volt valami, amivel felhívhattam magamra a figyelmet. Mind a két melák lefagyott egy pillanatra, kidülledő szemeik rám szegeződtek, én pedig nem kis kínkeservek árán tudtam csak türtőztetni magam, hogy a feltörni kívánkozó, szórakozott, hahotázó röhögést elnyomjam. - Te ki vagy? A tulaj? – a fekete férfi bivalyként hörrenő hangja számon kérő, és támadó jellegű volt. Védekezőn tartottam fel magam elé a kezem. - Ó, én senki. Épp csak annyira vagyok a tulaj, mint ő – biccentve utaltam a grabancánál tartott Hugora – Az nem jár erre. Úri kénye-kedve szerint azt csinál, amit akar, csak erre ne kelljen eljönnie. A lebujba? Ugyan, kérlek! Az ég szerelmére engedd már el a fülét, nem elég nagy így is? Há’ hogy fog kinézni? Nem lehetne ezt normális ember módjára megbeszélni? Úgy, hogy mindenkinek megmarad a füle…? Meg a méltósága? Még kávét is hoztam. Magam csináltam, nem szar. Hm? – tudtam, hogy ezzel nem fogok elérni náluk semmit, békés tárgyalást végképp nem. De szerettem volna amolyan előny féleségre szert tenni azzal, hogy legalább Hugot elengedik és hagyják, hogy pár szusszanás erejéig összeszedje magát…
A legutóbbi, igen csak kellemetlen, kis híján kitoloncolással járó bírósági balhémon eskü alatt meg kellett fogadnom, hogy elkerülöm a törvénybeütköző szitukat. Azóta Addie rossz arcú kanbikáit is sokkal diszkrétebben intézem. Kikötőben, a hajó dokkoknál, megvilágítatlan sikátorokban, vagy éppen egy elit drog-party férfi mosdójában, amikor már kellőképpen elszabadult a buli, és nincsenek szemtanúk. Legalábbis józan ítélőképességgel rendelkező szemtanúk. Van ami nem változik! Szóval, ja... kerülöm a balhés szitukat. Ha másért nem is, Mamá és Addie miatt vissza kell vennem a gázból, félő ugyanis, hogy elnézem a következő kanyart és feltekeredek a legközelebbi fára. Azt nem merném bizton állítani -még akkor sem, ha valaki egy svájci bicskával fenyegetőzne a sliccem tájékán-, hogy vágytam a nyugodtabb, eseménytelen életre, nem mondanám, hogy teljesen otthon érzem magam benne. Inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor titkos szeretőd van. Már csukott szemmel is oda találsz a házához, a fogkeféiteket is egy pohárban tartjátok, de a hűtőjébe még mindig vonakodva nyúlsz be, másnap reggel pedig úgy osonsz ki a lakásáról, mintha nem is léteznél. Az egész olyan erőltetett, de azért próbálkozol... Aztán nyilván beüt a krach, amikor már egészen normálissá kezd válni az életed, s naná, hogy ajtóstul kell a legváratlanabb pillanatban két nagydarab, rezgő tokájú néger gorillának rád rúgnia az ajtót. Frankón mondom, hogy halvány lila fingom sincs róla, milyen pénzt és mennyit követelnek rajtam, mindenesetre elég zabosnak tűnnek. Nem vagyok egy géniusz, de még azelőtt rájöttem, hogy nagy summáról lehet szó, mielőtt beleépültem a használt abroncsok katonás rendbe sorakoztatott tornyába. Ordítani tudnék, órákba telt mire szétválogattam, márkák szerint összepakoltam őket! Ha vaskos ujjai épp nem akarnák kettéroppantani a gigámat, mintha csak egy szál ropi lenne, már biztos, hogy ékes anyanyelvemen szidnám az összes női felmenőjét. Addig is csak vöröslő fejjel igyekszem imitálni a lélegzetvételt, mindaddig, amíg ökle meteorként be nem csapódik valahova beesett képem kellős közepébe. A szerszám meg persze a nagy lendületben kiröpül a kezemből, s néhány percig totál meg vagyok győződve róla, hogy benne leszek az esti hírekben. De nem azért, hogy a haza hősi halottjaként kitüntessenek. -Hol...van...a...pénzem? - Őrjöngő szavait grátisz tenyeres-talpassal spékeli meg. Egyet fizet, kettőt vihet! Én meg már nem látok a vértől. A sós, fémes íz lávaként önti el a számat, hiába pislogok, felszakadt szemhéjamból alácsorgó vér egyre hevesebben hömpölyög bele a szemembe. Hörögve igyekszem nem belefulladni a saját vérembe. Mindkét fülem sípol, mintha csak egy lassított némafilmet néznék végig, amint a benga fölöttem térdelve újabb lendületet vesz, hogy véresre duzzadt öklének a nyomát ismét megismertesse az arcommal, mintha legalábbis nem kerültünk volna már eme röpke öt perc alatt is elég közeli kapcsolatba. Ha a térfigyelő kamerák felvételeiről a zsernyákok nem tudnák őket azonosítani, a pofámon hagyott ujjlenyomatai majd a segítségükre lehetnek. Minden rosszban van valami jó. Ilyen például mester séf lakótársam felbukkanása. Nyögve terülök el a garázs betonplaccán, egyik térdemet felhúzva, másik lábamat ernyedten nyújtóztatva végig. Összeszorított szemekkel próbálok valahogy felülkerekedni a kettős látás nyújtotta mámoros gyönyörein. Felér egy orgazmussal! Kínomban, a saját véremben gurgulászva, halálhörgésbe fulladt, renyhe röhögéssel adom a résztvevők tudtára, hogy még nem indultam el a fény felé. Végül -mintha csak megszállt volna a szent lélek-, erőt veszek magamon, s laposakat pislogva felkönyökölök. Lévén, ideje lenne tisztába lenni Diego hogylétével. Nyugodtabb lennék, ha kereket oldana, útközben megejtve egy telefont a 911 felé, valahol mégis örülök a társaságának. Megnyugtató az ő jelenlétében elvérezni. Kedveskedő udvarlása hallatán, amit a két tuloknak intéz -magyarázni azt mindig is tudott-, szórakozottan elvigyorodom. A felrepedt, megduzzadt számmal igazi Joker vigyorom lehet! -Ahh ne, mi van megint?! - Őszinte csalódottsággal roskadok vissza a betonra, amint az egyik benga árnyéka kitakarja előlem a képet, majd lassan feldühödött alakja is kirajzolódni látszik. -Putttta...madre...! - Nyögöm elfúló hangon, összegörnyedve az alhasamat ért rúgástól, hogy aztán egy adag véres köpettel színesíthessem meg a placcot. Újabb áramszünet... Amikor legközelebb kitisztul a zavaros kép, s lassacskán eltűnnek a szemem előtt táncoló pixelek, nagyjából behatárolom, ki, mi, merre hány méter. Az egyik gorilla már a garázsban rámol, valszeg' a lovettát keresve, ami miatt kitaposták a belemet, és még csak azt se tudom miről vakerálnak, míg a másik látszólag értetlenül hallgatja Diego kedveskedő csivitelését. Szívesen beszólnék a fülemre tett megjegyzésén felbőszülve, de perpillanat annyi erőm se maradt, hogy elfingjam magam. Ahogy hallgatom, és lassan leesik, miért is igyekszik felvenni velem rögtönzött comedy show-ja közben a szemkontaktust, elkapom a pillantását, amit a sajátommal próbálok elvezetni a kezemtől röpke néhány centire lévő szerszámhoz. Amennyiben ez az egész telepátia működőképes, tekintetemet az övével együtt húzom a szerszámtól, a vele szemben feszengő King-Kong felé. Marhára bízom benne, hogy elég egyértelmű voltam! Amennyiben leesett a tantusz, és tekintetéből úgy látom, készen áll, egy szemvillanásnyi idő alatt csúsztatom oda hozzá a villáskulcsot, majd kezdem tapogatni a farzsebemet, amiben a garázsajtó távirányítója is van, csak reménykedve benne, hogy még időben sikerült rácsuknom a másikra, azzal már nem is igazán foglalkozva, Diego ez idő alatt mit tudott kezdeni a villáskulccsal.
Az életedben minden bajt és katasztrófát így kezelj: "Öt év múlva fontos lesz ez a mostani ügy?"
Hugo and Diego
Pont annyira szerettem és imádtam Brooklynt, annak tahó emberhadát és hamisokkal, drogosokkal telített környékeit, mint reggelente Hugo istenkáromlását hallgatni, ha nem folyt melegvíz a csapból, neki pedig hidegvízzel kellett lecsapni magáról az éjszaka mocskát… és még ki tudja, hogy mi mást? Úgy tudott káromkodni, – és nem is szerette magában tartani a szitkozódásait - mint a kocsis, és bár nekem se épp a virágnyelv volt a sajátom, mégis olykor-olykor egészen arcpirító korholások szakadtak ki belőle, természetesen rám mutogatva, hogy ÉN elpacsáltam az összes melegvizet, nem vagyok figyelemmel másra. Mert természetesen az volt a hobbim, hogy órákon át áztattam a seggemet gyertyafénynél, háttérben Celine Dion senkiével össze nem téveszthető hangjával és könnyfakasztó, lírai dalaival, teleszórva a vizet rózsaszirommal vagy különleges illatú illóolajokkal… történetesen az ütött-kopott zuhanytálcában. Eleinte nem tudtam mire vélni azt, hogy miféle úrifiúcskának, herceggyereknek gondol engem? Olyannak, akinek bejárónői voltak? Akinek mindene megvolt az életében, és, ha csak csettintett, máris arany tálcákon szolgálták fel a kaviárt? Persze, nem mondom, ideig-óráig biztosan élveztem volna az efféle bánásmódot, de úgy, hogy a környék leglepukkantabb utcájában laktam egy mocskos, olaj-és benzingőzös autószerelő műhely feletti talpalatnyi lakásban, nem hiszem, hogy pont egy milliárdos ficsúrkával lehetett volna bármikor is azonosítani. Aztán nagysokára rájöttem, hogy Hugo ilyen módon próbálta kimutatni a „szeretetét”. Legalábbis hétköznapi értelemben ezt mondtam volna, de talán elég annyi, hogy bunkó fajta, akinek könnyebb mindenért a másikat baszogatni és azt elővenni mint, hogy belássa: egyrészről, kurvára bedöglött a bojler, szóval azon ritka alkalmakkor – naponta egyszer – mikor fűteni óhajtott, akkor is csak annyit mondott pöfögve, hogy „basszátok meg magatokat emberek, büdösek maradtok!” Másrészt pedig – mert ilyen is volt – nem én használtam el az összes vizet, hanem valaki elfelejtette befizetni a számlákat, de legalábbis elkeverte a csekkeket. Ugyebár… Mind ettől függetlenül, bármennyire is nehéz volt vele a kezdetekben együtt élni - velem se lehetett egyszerű, nyilván! - elfogadni egymás hóbortjait és hülyeségeit, pár hónap elteltével már úgy éltünk egymás hegyin-hátán, mint egy boldog, kedves, olykor egymás idegeit tépázó és vérét szívó, idős házaspár. „Te ittad meg a tejet, Hugo? Miért nem tudsz magad után betenni egy újat?„ „Nem mostad ki a fekete pólómat, Diego? Odadobtam a szennyeskosár mellé!” „Megmondtam, hogy ne a szennyeskosár MELLÉ dobd, hanem bele, te idióta!” És így ment ez minden nap reggeltől, estig. Békében és szeretetben, jóban-rosszban, egészségben meg betegségben is. Brooklyn már egy másik téma volt. A nagyobb falat. A várost nem tudtam, és azt hiszem, hogy nem is akartam olyan gyorsan és úgy, olyan módon megszokni és megszeretni, mint a nagyfülűvel való együttélést. Azután, hogy otthagytam a családi fészket, s Manhattan után ide űzött az élet, a testem, a lelkem, és az elmém is úgy küzdött ellene, ahogy illett. A magam, és jószerint mások megítélése szerint is békés, szerethető teremtés voltam, de Brooklyn rendszerint kihozta belőlem a rosszat, ami egészen addig tartott, míg be nem vettem a sokak által ajánlott és annak hatásosságát bizonygatott „leszarom bogyót”. Csodákra volt képes. Az elmúlt napokban is igyekeztem ezzel a bogyóval feküdni majd ébredni. Ezért se vettem zokon a túlórákat, az örökös beugrásokat, amiről előzetesen tájékoztattak – minden alkalommal -, hogy „nem lesz rendszeres”. Mármint… mi számít rendszeresnek? A napi szint, vagy a heti szint? Szerintem mindkettő. Az viszont már koránt sem tetszett annyira, hogy a két, hegyomlás méretű melák úgy találta jónak, hogy hívatlan vendégként tiszteletét teszi nálunk, és szétver mindent, ami csak a keze ügyébe kerül. Hugon annyira még nem is csodálkoztam, azon pedig főleg nem, hogy beverték a képét… néha én is megtettem volna, talán még több jogom is lett volna hozzá, csak míg én tudtam viselkedni, a két bájos teremtés annyira már nem. Mivel is vertem fel az imént az ázsiómat? A békés természetemmel… ennek jegyében igyekeztem kezelni a melákokat is mind azok ellenére, hogy szívem szerint összeszartam volna magam a gondolattól is, hogy mi fog történni, ha otthagyják Hugot, és én leszek a következő célpontjuk, akinek pampuskává kell verni a száját? Hirtelen mérhetetlen vágyat éreztem, hogy szót emeljek magamért, a védelmemért, de inkább, mint mindig és minden alkalommal, megint csak a hülyeség ömlött ki a számon, ha szorult helyzetről volt szó. Többször mondták már, hogy az öklömet használni okosabb dolog lenne, mint a számat, de… mit volt mit tenni? Jó gyerek voltam, nem bunyóztam csak úgy! Akárkivel meg főleg nem. - Nem érdekel, hogy ki vagy! A léért jöttünk – dörrent újra, mintha bármit is változtatott volna a felálláson: ő hőbörgött és toporzékolt, mint egy szorulásos kacsa, a „kis” haverja felforgatta a házat, nekem meg fingom nem volt arról, hogy milyen pénzt követeltek tőlünk. Amilyen idiótáknak tűntek a bumburnyák képükkel és furcsán mély hangjukkal, azt is kinéztem volna belőlük, hogy keverik a szezont a fazonnal, és rossz ajtón kopogtattak. Csakhogy, minden bizonnyal nagyon is jó helyen lehettek, mert ide nem téved be csak úgy, ok nélkül senki. Azt pedig még csak véletlenül se mondhattam virgonc módon nevetgélve, hogy „ez biztos valami félreértés”. Ismertem a magafajtákat, ez csak olaj lett volna a tűzre, és két perc múlva már nem a békés megoldásban gondolkoztam volna, hanem potyogó fogakkal, bárgyún vigyorogtam volna ki valamelyik vasszekrény aljából. - Hmm… csak kávém van. Kávés úriembernek tűntök, de, ha angol úriemberek vagytok mondjátok, van tea is. Csészém az nincs, van bögre… de tudod, ez… - léptem közelebb hozzá, ujjammal a kávéspohár fedelét kocogtattam – ez nagyon jó cucc. A tulaj is ezt hörpintgeti, van benne egy kis ez, meg… egy kis az is…. – számat félrehúzva ciccegtem, és levettem a fedeleket – biztos emiatt feledkezett meg arról, hogy lepakolja a zsét. Na, ne kéresd már magad, nézd, ott van benne a cucc – feszülten vártam meg, míg zsírtól fénylő, húsos homlokát ráncolva a poharak fölé hajolt, s mikor elég közel ért, a forró kávékat jókora lendületet véve az arcába borítottam. Csak pislogni volt ideje a képéről potyogó habpamacsok közül, már csűrtem is az orrába egyet ököllel. Valami földön túli csodának kellett volna történnie, hogy az „összehangolt” agytekervényeinkkel némán megbeszélt kis akciónkkal bármit is elértünk volna… a villáskulcs cirka két méterrel húzott el mellettem, ki a járdára, mintha zsinórral húzták volna. Ha vetődni próbáltam se értem volna el. - Shhh, ez most komoly? Minek képzelsz engem Jackie Channek? – ha a garázsajtón dörömbölő fószer is közöttünk lett volna még, talán komolyabban aggódtam volna, és igazi szigorral kértem volna ki magamnak a szerencsétlenségét, de így mit volt mit tenni, önerőből kellett megoldanom a másik fél „likvidálását” – legközelebb, sőt, ha az életem múlik rajta, majd akkor is ilyen ügyesen próbálj segíteni jó? Inkább kapard már fel magad a földről, ne ott süttesd a hasad! – böktem a Hold irányába, majd néztem bele a még mindig tejszínhabtól és kávétól édességnek tűnő néger fejméretű öklébe. Mertem remélni, hogy valamilyen csoda folytán megúszom monokli nélkül, de akkor már láttam: valamelyik csajtól kénytelen leszek alapozót csórni, ha dolgozni akarok menni, máskülönben páros lábbal, olyan lendülettel vágnak ki a kávézóból, mint macskát szarni. Tántorogva ráztam a fejemet ide-oda, hogy a megjelenő kis csillagok tova szálljanak, és kitisztuljon a látásom. A villáskulcs pedig ekkor vált hasznos bajtárssá… guggolásban matattam utána a földön, majd sóztam rá vele izomból a melák térdkalácsára, csakhogy a lendület úgy vitte tovább, mint egy buldózert, aminek elfelejtették behúzni a kézifékét, az pedig vidáman dörömbölt lefelé a hegyoldalban. Hiába a fájdalmas ordítása, hiába a morgása, úgy nyekkent rajtam, mintha egy raklap cementes zsák szakadt volna a nyakamba. Igen, igen tudom… fáj, ha a térdkalácsodat törik, de nem olyan káros, mintha a koponyádat törték volna be vele. Így hát – hiába, hogy nem akartam őt megölni, és elképzelni a jövőmet a sitten egy csinos, narancssárga kezeslábassal – akkor már kénytelen voltam megküzdeni a ténnyel, hogy rövid időn belül kifogják tekerni a nyakamat, de legalábbis a saját seggembe dugják a fejemet, aztán vigyoroghatok magamnak…
Annak ellenére, hogy olyan érzésem van, mintha a szám ketté akarna repedni, azért csak-csak megerőltetem magam annyira a hideg placcon kiterülve, mint a gyalogbéka, amin áthajtott a szomszéd, cukorbeteg, túlsúlyos gyereke egy rollerrell, hogy elvigyorodjak a néger próbálkozásai hallatán. Mint a faltörő kos, úgy szalad neki többször is a távirányítóval működő, vasból legyártott garázsajtónak. A sivár ürességről árulkodó kongások hallatán valószínűleg teszi mindezt fejjel, mert annyi sütnivalója biztosan nincs, hogy valamely kevésbé sérülékeny testrészével próbálkozzon, esetleg megnyomja az ajtó mellett található naaagy, igen csak feltűnő, piros színű gombot, amire elég egyértelműen, fehér betűkkel rá van ragasztva: OPEN. Egy fájdalmas, szaggatott sóhajjal csukom be a szemeimet, kiélvezve a helyzetet, hogy végre nem én vagyok a rivaldafényben, és ha sokat nem is, de egy keveset rápihenhetek a sajgó bordáimra, görcsölő alhasamra, hasogató fejemre, mielőtt újfent akcióba lendülhetnék. Pont, mint a Kung-Fu panda. A reumás változata. Sípoló fülemen felülkerekedve, eljut az agyamig egy utolsó, igen csak tompa, az eddigieknél jóval erőtlenebb koppanás. Kíváncsian megemelem a fejem, és sandítok, akarom mondani, sandítanék az elhalt zajforrás irányába, ha látnék bármit is az alvadt vértől. Minden próbálkozásom hiába való, így hát csupán egy fájdalmas nyögésre futja amivel visszaejtem a fejem. Most vagy széttörte a fejét, vagy elájult. Esetünkben az utóbbinak jobban örülnék. Igazán nincs ínyemre jelen helyzetben a főninek -a zsernyákoknak meg még annyira se-, magyarázkodni még egy hulla miatt is. -Pff... - Fújtatok akárcsak egy kihajtott versenyló, hallva Diego bugyuta szövegelését. Kettős érzések kavarognak bennem. Ha a hányingert is beleszámítjuk, akkor már hármas... Egyrészről mérhetetlenül büszke vagyok a kölyökre, amiért végre kamatoztatni tudja kommunikációs képességeit, ezzel nyerve némi időt magának, nekem. Másrészről pedig, az a Starbucksos lötty rohadt jól esett volna miután ezt az egészet lerendeztük. Segáz! Szerintem van még tequila a hűtőben... Az alkohol minden sebet begyógyít. Majdnem minden sebet... Nyüszítve felröhögök, magzatpózba görnyedve a hasamhoz kell szorítani a kezeimet, hogy tompítsak a bele-belehasító fájdalmon. Ennél viccesebb, merészebb dolgot amióta ismerem, még nem csinált! Sok mindent megéltem már, sok faszságot elkövettem eddigi életem során, de előbbi húzásához még nekem se lett volna elég vér a pucámba. Megkínálni a nagy, benga bulldog fejét kávéval...! Hát apám, ha ezt túléled! -Uhh... bastardo! - Nyögök fel vele, vagy inkább csak helyette, minden ízében átérezve a fájdalmát, mikor is a jobb horog célt ér valahol a csinos kis pofijában. -Várjál má'! Hát alig látok a vértől, ember...! - Rivallok rá. Ami inkább valami erőtlen, rekedt, házsártos vénember átkozódásához hasonlítható. Fájdalmasan ráncolom a homlokom, kezeimet alhasamra szorítva tápászkodom fel a földről, de mire mozdulhatnék, addigra be is talál a következő jobb horog. Olyan büszke vagyok rá, hogy mindjárt elbőgöm magam! Kétrét görnyedve, éppen csak annyira húzva a lábam, amennyire illik, elindulok a földön hadakozó duó felé, útközben felkapva a megannyi kacat közül egy elkopott ékszíjat. Mekkora mázli, hogy állandóan ellentmondok a főnök akaratának, és többnyire soha nincs rend a műhelyben! Kihasználva a helyzetet, a földön, jobban mondva, a haveromon héderelő ürge mögé, fölé lopódzom, és még azelőtt hátulról a nyakába akasztom a szíjat, hogy elérhetné a villáskulcsot. -Hőőő te! - Húzok rajta egyet, mintha valami zabolátlan mén lenne. -Mit szólsz hozzá, ha most hívom a főnököt? - Sandítok le Diegora...
***Néhány óra múlva***
Fáradtan nyitok be a garázs fölötti lakásunkba, ahol a szokásos rend és tisztaság fogad. Ha Diego nem lenne, már rég elszabadult volna itt az őskáosz. Többek között ezért IS vagyok hálás az orvosoknak, amiért összerakták ma a sürgősségin. Habár a buli ezen részét és a rohadt kihallgatást szívesen szkippeltem volna! Olyan ez, mint amikor elmész egy életre szóló buliba amire örökké emlékezni fogsz, és utána meghívnak az afterra, ami egy merő csalódás... -Szerinted erre a gyógyszerre, amit a doki felírt, lehet inni? - Rikkantom oda neki, kíváncsian forgatva közben az ismeretlen nevű fájdalomcsillapító dobozát. Végül is két borda töréssel, néhány zúzódással, egy-két öltéssel megúsztam az egészet. Az ultrahang állítólag semmi rendelleneset nem látott a hasamban, de az orvos azért a lelkemre kötötte, ha elkezdek vért hányni, vagy éppen az alsóbb, déli régión keresztül hasonlót üríteni, haladéktalanul hívjak mentőt. Nyilván bőszen bólogattam. Tulajdonképpen mindent megtettem annak érdekében, hogy hazajöhessek. Ma éjszakára így is bent akart tartani megfigyelésen, de inkább aláírtam a papírt, hogy saját felelősségre hazajövök. -Ki nem állhatom ezeket a kihallgatásokat! - Bukik ki belőlem, miközben a konyha felé veszem az irányt, bőszen tanulmányozva a mellékhatásokról szóló papírt. -Ritka mellékhatások... anaphylaxiás shock, halál, hmm... nem is rossz! - Elismerősen hümmentek, majd kinyomok egy szemet a levélből, s némi tequila kíséretében leküldöm, hogy aztán a fagyasztóban folytathassam tovább a kutakodást mirelit zöldségek után. Az egyik csomag zöldborsót odahajítom Diegonak, míg a másikat magamévá téve, fájdalmas szisszenéssel nyomom hozzá összevarrt szemhéjamnak, keresztbe dobva el magam a kiült fotelunkban, jobb lábamat felrakva az egyik karfára, a balt lelógatva magam mellé. Ez egy csodás nap!
Kezdőlap
