Ha nem állok meg kávéért menet közben, akkor egészen biztosan kényelmesen beérek az irodában, és a munkatársaim se könyvelnek el a mindig késősnek – a héten egyszer véletlen összejött egy kis megcsúszás reggel, na meg ma is. Mert amúgy így is azt hiszem, hogy kicsit pikkelnek rám. Valahonnan kitudódott, hogy a vállalat egyik részvényese az apám, amiből azt a teljesen logikus következtetést vonták el, hogy csak emiatt kaptam meg a melót. Én viszont kifejezetten kértem apámat, hogy véletlenül se járjon a szája. Meg amúgy is komolyan valaki azt hiszi, hogy ha elintézhetnék magamnak egy melót, akkor szenvedtem volna ennyit az egyetemen? Meg akkor már nem junior pozíciót kérnék, hanem valami komolyabbat. Most épphogy nem egy fizetetlen gyakornok vagyok. Visszatérve a kávéra. Itt rendes espressot kapok, nem olyan kapszulásat amit az irodában főzhetek meg magamnak. Ha pedig menet közben iszom meg és sietek max 1-2 percet késnék – azt meg bőven foghatom arra, hogy lassan jött a lift. Szóval inkább gyors belépek a kedvenc kávézómba, és már adom is le a rendelésemet. Sima, egyszerű espresso, semmi cukor, semmi tej. Legalább ezt a leggyorsabb elkészíteni. Pechemre a pultos lány arcán orbitális nagy világfájdalom jelenik meg, és a munkatempója egy lajhárt is megszégyenítene. Értem én, hogy senkinek sincsen kedve ilyen korán dolgozni. Vagyis megérteném, ha nem kellene nagyon sietnem. Így most csak idegesen dobolok a pulton. Kétszer visszakérdez, hogy biztosan nem kérek bele tejet. Miért is ez a kedvenc helyem? Mikor végre a kezembe kapom a kis műanyag poharat már azzal a lendülettel lépnék ki az igencsak apró üzlethelyiségből, de az ajtóban hirtelen meg kell toppanom. Valaki elállja az utamat. Ahogy lenézek a földre egy kiváncsi szempárt fedezek fel. – Hát szia blöki. – Egyáltalán nem tűnik kóbor kutyának, sőt. Nyakörve van, de póráz nem járt hozzá. Kidugom a fejemet az utcára hátha meglátom a gazdiját, de sajna csak hozzám hasonló munkába rohanó embereket látok. – Elhagytak? – húzom el a számat, mert ismerem magamat és tudom, hogy most inkább késni fogok a munkahelyemről, mint hogy ezt a gyönyörűséget itt hagyjam egyedül. Egy hörpintéssel lehúzom a kávét és a kutya után nyúlok, hogy felkapjam. – Gyere csak ide, most megyünk és megkeressük a gazdádat. Jézusom milyen sáros ez a kutya.
“Life's can push pretty hard sometimes; like when you fall in love with someone but they forget to love you back, like when your best friend leave you alone.. As I said, the rule is: 'stepping up' ”
.
Most, hogy minden teher lehullott a vállaimról könnyebbek a mindennapok. Vagyis, erre gondoltam. Viszont eléggé unalmasak is lettek, ha nincs a kórházi hajtás, vagy az egyetem miatta vizsgadrukk. Apám nem volt boldog mikor közöltem vele, hogy a válási papírokkal egyidejűleg én is beadtam az unalmast az életemmel és így most a gazdag gyerekek mindennapjait élem. Ami enyhe túlzás, nem kezdtem el inni és drogozni. Még csak az kellene. Inkább csak a Netflix és a kanapé háromszögébe kerültem, ami úgy vonzz, mintha a gravitáció ezerszer erősebb lenne. Egyedül csak Fahéj képes kirángatni, pont mint most, ahogy türelmetlenül ül az ajtóban, szájában a pórázzal. Egy csüggedt sóhajjal veszem a kabátomat és rácsatlakoztatva, lépek ki az utcára, hogy elvégezzek ügyes bajos dolgait, míg én a telefonomat pörgetem. Nem nézek semerre, nem érdekel az ember tömeg, akik unottan mennek pénzt keresni. Legtöbbjük csak azért dolgozik, hogy megéljen és nem azért mert annyira érdekli a munkája, hogy jobbá tegye a világot. Vagy élvezze az életét. Ez pedig elkeserít. Erre pedig jelenleg egyáltalán nincs szükségem. Ahogy instán nézegetem a barátaim mindennapjait, csak arra figyelek fel, hogy a póráz elernyed és felpillantva a kutya hűlt helyét látom. Egy kisebb szívrohammal ér fel, ahogy meglátom, hogy a hám csatja eltört és Fahéj frissen megérezve a szabadságot elinal. Kell pár pillanat mire észbe kapok, hogy akár a forgalomba is kiszaladhatott megijedve a kocsiktól és ha most ez miatt elütötték? A pánik marcangol és körbe forogva keresem a kutya nyomait. Majd, mintha egy ismerős csíkot látnék elvonulni az egyik sarkon, iramodok utána. Szinte szaladva nézek be minden sikátorba és bokor alá, hátha megállt. - Fahéj! - kiabálok, akár egy eszelős, ahogy az embereket kerülgetve két szívroham között figyelek, hátha a kocsik dudálása jelzi, hogy épp arra kószál. Úgy éreztem a szívem azonnal kiugrik, mikor fékcsikordulást hallok, de nem az én barátom van az úttesten. Nem mintha annyival megkönnyebbülnék. Végül pedig egy újabb sarkon befordulva rohanok tovább és reménykedem, hogy ennyire messzire csak nem kószált el. De mi van ha ellopták? Remeg a szám már az aggodalomtól. De ekkor már jön a felismerés, hogy valaki megfogta. Úgy rohanok oda, mintha üldöznének és azonnal megsimogatva vizsgálom végig, hogy a kosz alól felismerjem a kislányt. - Hála égnek nincs bajod. Ne csinálj ilyet kérlek! - úgy mormogom, mintha nem is érdekelne, hogy egy idegen tartja a kezébe, ahogy nyomorgatom szerencsétlen állatot. De persze azonnal kapcsolok és hátrébb lépve kissé zavart mosollyal nézek a két labúra is. - Ne haragudj, ő az én kutyám – mutatom a pórázt, amin látszik, hogy eltört a csat része és kissé sután billegek egyik lábamról a másikra, hogy kezemet tartva neki, hogy vissza adhatja bolyhos barátomat. - A tisztítót kifizetem – nagyot nyelve nézem, hogy mindene tiszta sár lett a kutya miatt. - Köszönöm, hogy megfogtad, esküszöm lábon kihordtam négy infarktust – úgy hadarom, mintha attól félék, hogy ennek örömére újra útnak indítja és futhatok tovább.
Ahhoz képest, hogy kiskoromban féltem az összes kutyától most szerintem elég jól kezelem a helyzetet. Igazából elég cukinak tűnik ez a kutya, de valami kis turpisságot is felfedezek a szemében. Mondhatni a szeme se áll jól, meg hát egyáltalán nem tűnik ijedtnek. Nem merem letenni a földre, mert félek hogy abban a pillanatban elszaladna és akkor futhatnék utána a forgalomban. Annak meg nagyon hamar igen csúnya vége lenne. Nem hiába, hogy a városban amúgy meglepően kevés kóbor kutya van. A sintérek hamar összeszedik őket, és ezt az örült autóforgalmat csak a legeszesebb kutyák élik túl. A kis barátom, pedig egy kölyökkutya, akinek 100%, hogy van gazdája. Teljesen véletlenszerűen választom ki az útvonalat és reménykedek, hogy a gazdija egyszercsak majd meglátja a kezemben. Ordibálnom kellene valamit? “HAHÓ VALAKI NEM HAGYTA EL A KUTYÁJÁT?” Lehet, hogy inkább a legközelebbi park irányába kellene sétálnom. Nagy eséllyel ott akarta sétáltatni a kis blökit. Rápillantok az órámra és közben azon gondolkozok, hogy mi a jó istent fogok a főnökömnek mondani. Hősöset játszottam? Egy kiáltás meghallok és velem együtt a kezemben lévő csöppség is – aki erre nagyon erősen elkezd mozogni az ölelésemben. Okés, meghallottad a gazdit. Helyes, most már csak követnünk kell a hangot. Női hang volt, ugye? Forgatom a fejemet és semmi. Csak rohanó emberek. Majd egyszer csak ahogy újra megfordulok a másik irányban egy fiatal lány jelenik meg az orrom előtt. Hozzám beszél, de mégse, mert valójában a kutyushoz. Bingó! Megvan a tulajdonosa. – Egy sarokkal arrébb szedtem össze a kávézó előtt. Véletlenül nem koffein függő? – Rakom le a földre, hogy a lány rá tudja rakni a pórázt, de aztán meglátom a kezében, hogy az meg el van törve. – Talán ha kötünk rá egy csomót míg hazaérsz kibírja. Lenézek az ingemre és látom, hogy tényleg rendesen összesározott… De egy New York, a kosz városa. – Ugyan, ezzel nem kell foglalkoznod. Úgy is egésznap csak a munkahelyemen lennék. Még mindig látszik rajta, hogy mennyire megijedt. Mióta nem félek a kutyáktól, és mondhatni már igencsak kedvelem őket én is kezdek egyet érteni azzal az alapfeltevéssel, hogy a kutya az ember legjobb barátja. – Ne aggódj nem lett semmi baja. – Egy nyugtató mosolyt próbálok küldeni. - Gyakran csinál ilyet vagy ez az első kalandja? Amúgy le a kalappal azok előtt, akik egy ilyen idióta városban kutyát tartanak. Nekem nem lenne idegem hozzá. Megsimogatom a kutyát és hirtelen egy örült ötlet jut eszembe. Szeretek ilyen spontán kalandokba belekeveredni, mikor nem tudom mi fog történni csak visz magával az ár. A korai 20-as éveimhez képest már lényegesen lenyugodtam, de azért még mindig néha elkap a hév. Meg amúgy is most már úgy is elkéstem a melóból és a héten mindennap este 10ig benn voltam fizetetlen túlórán… Reggelente pont ezért nem tudok rendesen felkelni. Most az egyszer felhasználhatom az “apuka a főnök” kártyát, nem? Ez az a pillanat amikor a kisördög nyer az életem felett. – Amúgy a város, vagy legalábbis a környék legjobb kávézóját választotta ki. - Nem akarok tolakodó lenni ezért csak utalok az ötletemre. – Isteni ott a capuccino azok szerint akik azt isszák.
“Life's can push pretty hard sometimes; like when you fall in love with someone but they forget to love you back, like when your best friend leave you alone.. As I said, the rule is: 'stepping up' ”
.
Lassan talán az egyetlen olyan barátom maradt ez a kutya, akit eltudok viselni magam körül. Olyan akár egy gyerek, akinek szüksége van rád, hogy életben maradjon és nem ítélkezik, nem hurrog le, ha valamit rosszul csinálsz. Egyszerűen szeret azért, aki vagy. Erre tessék, képes vagyok elhagyni mert a telefonom sokkalta jobban érdekel, mint az, hogy azt nézzem mit csinál a kölyök. Persze azonnal kapcsolok, hogy baj van és lendülök neki a városnak, hogy megkeressem a csavargómat. Mikor már épp feladnám a reményt találok rá. Megkönnyebbülés járja át a lelkem, ahogy semmi baja és boldogan nyalogatja a kezemet és az arcomat mikor kölcsönösen felismerjük egymást. Az mellékes, hogy az idegennel csak később vagyok képes szót váltani. Remélem megérti, hogy nem valami őrült vagyok, aki csak a kutyával képes beszélni. - Nem ihat kávét, az a kutyáknak.. - kezdek bele azonnal, ahogy hadarva rá eszmélek, hogy talán nem is komolyan mondta. - Csak vicceltél, igaz? - lemondóan sóhajtok és enyhén zavart nevetés szakad fel belőlem. Tényleg ennyire nem kommunikáltam emberekkel, hogy azt se fogom fel, ha csak szimplán poénkodnak? Megrázom a fejem arra, hogy teljesen kiégtem magamból és ennyire begubóztam. Telefonon pötyögve mennyivel könnyebb az életem. Letérdelve Fahéj mellé igyekszem stabilra tenni a pórázt, és az ötletét megfogadva csomózóm meg a pórázt. Nem esztétikus, de hazáig kibírja. Ha nem, majd ölben haza viszem. Mert ahogy elnézem a kis kalandjában hamar elfáradt. Persze a ruhája mellett nem mehettem el szó nélkül. Ilyen korán már így összemocskolta csak azért, mert elszabadult kölyök kutyát mentett meg. Összeráncolom a homlokomat és megrázom a fejem. - Biztos nem fogsz ilyen öltözetbe lenni egész nap. Az én hibám volt. Kérlek – sóhajtok egyet. Még a végén tényleg úgy fog kinézni, mint egy rossz csöves. Bár nevetnem kell, mert akár simán be is csajozhat, ha közli, hogy szabadidejében munka előtt kisállatokat ment meg a sintérek elől. Ezzel tuti sikert arat. Bár tényleg úgy érzem, hogy a szívem ki fog ugrani a helyéről. Bár az izgalmaknak vége és kisbarátom is biztonságban ücsörög a lábunk között. - Igen és köszönöm, hogy megfogtad. Kitudja milyen borzalmas vége lehetett volna annak, hogy az online világba merültem el és a valóságot el is felejtettem – magyarázkodom, hogy azért elég nagy szerepe van a történéseknek annak, hogy a valósággal egyáltalán nem foglalkozom csak a telefonom biztonságos hátteréből veszek részt mindenben. - Az első és remélhetőleg az utolsó. Mert nem hiszem, hogy túlélném a következőt – nevetek fel, ahogy igyekszem lenyugtatni magam azzal, hogy újra és újra lenézek a kutyára, hogy még a helyén van, de a férfi cipője jobban foglalkoztatja. - Vigyázz, négy cipőm bánta eddig a kíváncsiskodását - húzom hátra a kölyköt. Azért cipőt már nem terveztem venni neki. Még a végén az egész ruhatárát kicserélhetem mert a hercegnő nem akar viselkedni. Felnevetek, hogy legalább Fahéj örökölte az ízlésemet és nem adja le valami bodegás kávénak. Végül rá nézek, eddig nem sűrűn tettem meg, hiszen a kutya jobban lekötötte a figyelmemet és lágyan elmosolyodva nyújtok kezet. - Lindy vagyok – ha már eddig ez nem került szóba csak két idegen dumált az utcán egy sáros kutya figyelmében fürdőzve. - Szerinted jó ötlet lenne a kétszázas pulzussal még egy koffein bombát magamba küldeni? - nevetek egyet, ahogy hallgatom a szavait és végül bólintok. - Legyünk ma lázadok, de inkább maradok a koffein mentesnél – bólintok rá végül. Hiszen úgy is pocsék napnak nézek elébe, legalább egy nyugalmas kávézás így reggelek reggelén kapcsoljon ki.
– Nem, teljesen komolyan gondoltam. Láttam a szemén, hogy azon gondolkozik, hogy dupla espressót kér vagy egy capuccinót. – A mondat elején még full komoly arcot vágok, aztán már én sem bírom ki és vigyorgok. – Igen, csak ugratlak. Ne haragudj. – Remélem tényleg nem bántottam meg nagyon. Elég ideges lehet most én meg ilyen idióta poénnal próbálom oldani a hangulatát. Jó nagy hülyének gondolhat. – Szerintem amúgy csak a péksütemények illata vonzotta oda. Ahogy beszélgetünk valahogy egyre kevésbé izgat, hogy mikorra érek be a munkahelyemre. Lehet hogy most kellene felhasználnom azt a last minute home office kártyát. Vagy majd max tovább maradok. Valahogy csak kihúzom magamat. Nem tudom mi van velem ma, de a kisördög egészen biztosan a vállamra költözött. Egyenesen oda kötözte magát. Felegyenesedve legyintek az ajánlatára. Egész nap csak a monitor előtt ülök, ügyféllel nem találkozok, többiekkel nem foglalkozok… Amúgy nem is értem, hogy miért öltözök ki ennyire. Simán meglennék egy pólóban is. Mint abban a Christian Bale filmben, ahol a csávó folyton mezítláb járkál. Mi is a címe? Valamilyen Dobás… Áhh ha itt végzek ezt ki kell googliznom. – Egy hét és mindenki a városban kutyamancs-mintás ingben fog járni. Divatot teremtek. Némán hallgatom amit mond és magamban csak helyeselni tudok. Az az igazság, hogy én is így érzem: az utóbbi időben egy kicsit begubóztam. Csak kényszerből mozdulok ki a lakásomból, egyetlen egy régi havernak sem szóltam, hogy hazaköltöztem, manhetteni partikat egyenes kerülöm… Mert mi van ha találkozok vele. Azt se tudom, hogy a városban él e még, vagy mi van vele. Persze ha szeretném hamar kideríthetném. Anyám mindig mindent tud, és biztosan nagyon örülne ha az exmenyasszonyomról érdeklődnék. De vajon Rose ugyan ennyire örülne nekem ? Néha esküszöm várom hátha meglátom az utcán, aztán mikor el kell mennem a szüleim egyik társadalmi eseményére imádkozok, hogy fel ne bukkanjon. – Egy kiskutyának az a dolga, hogy rosszalkodjon. – Elhúzom a lábamat, hogy azért tutira ne legyen semmi baja a cipőmnek. Összességében annyira durván drága cuccaim nincsenek, magamnak vásárlok abból amit megkeresek. Szüleimtől 26 évesen tutira nem fogok ruhára pénzt kérni csak mert márkás… Viszont ezt a cipőt anyámtól kaptam tavaly karácsonyra. Őt ismerve egy jobb félhavi fizetés lehet az ára. – Paul, de nyugodtan szólíthatsz a Kutyák Megmentőjének. – Akkor most már 100%, hogy egy ismeretlen lánnyal és a kutyájával fogok kávézni ahelyett, hogy dolgoznék. Lehet ettől a sok otthon üléstől kezdek becsavarodni. Talán pont egy ilyen alkalom kellett, hogy kicsit felrázzon. – Akkor megbeszéltük: kiskutya megmentését megünnepeljük két koffeinmentes kávéval… Mi is a neve? – nyújtom le a kezemet a kis eb felé, hogy újra megsimogassam. Hogy lehet valami ennyire édes? Menetirányba fordulok jelezve Lindynek (vajon Linda lehet a teljes neve?), hogy merre is menjünk. Remélem nem néz creepynek, sem nyomulósnak amiért így random elhívom kávézni. Csak most már tényleg tennem kell valamit, ami kirángat a mókuskerékből. Mióta hazaköltöztem, az elmúlt 2 hónapban semmi érdekes nem történt velem. Egyáltalán nem mozdult előre az életem, az összes gondomat csak görgetem magam előtt reménykedve hogy hátha megoldják saját magukat. Be kell vallanom magamnak hogy egyik gimis haverom élete se izgat. Évek óta nem tartom a kapcsolatot velük… Ha normális életet akarok New Yorkban neki kell állnom új barátokat keresnem. Nem azért költöztem haza, hogy feladjam önmagamat és visszaváltozzak a 19 éves énemmé. Európában új életet kezdtem, és ezt fogom újra megtenni. – És mondd csak miért vállal valaki egy kutyát New Yorkban? Nem túl örült a városhoz ehhez? – kérdezem mikor már szinte az kávézó előtt állunk. Kinyitom neki az ajtót, hogy a kutyával kényelmesen beférjenek. Elég pici az üzlet, de legalább nem annyira közismert. – Ülj le nyugodtan az egyik asztalhoz. Én addig megrendelem az italokat.
“Life's can push pretty hard sometimes; like when you fall in love with someone but they forget to love you back, like when your best friend leave you alone.. As I said, the rule is: 'stepping up' ”
.
Annyira elvoltam a saját világommal, hogy nem is tűnt fel, mennyire hiányzik a személyes kapcsolatok. De most, hogy belebotlottunk egymásba csak nevetnem kell, szinte mindenen, amilyen komolyan előadja azt, hogy a kutyám a kávé miatt indult meg a nagyvilágnak. Lenézve a kicsire, még én is kinézem belőle, hogy koffein függő, akár a gazdája. Még ha most nem is kéne túl toljam a pörgető feketét. - Semmi gond, feszültség oldásnak jó volt – rendezem az arcom kissé nyugodtabbra. Olyan régen volt, hogy őszintén nevettem, hogy már fáj az arcom attól, hogy ennyire igyekszik megnyugtatni vagy a frászt hozni rám. Még fogalmam sincs. De jól esik, hogy van olyan, aki nem lehajtott fejjel sétál és telefont bámulja. Pont, ahogy én tettem, miközben elhagytam a kutyámat. - Pedig kapott enni mielőtt elindultunk. Bár amilyen haspók, kinézem belőle, hogy pár jutalomért képes saját magát meghazudtoló trükköket bevetni, csak valami finomat kapjon – forgatom meg a szemeimet egy kisebb nevetéssel együtt. Hiszen állandóan rágcsál, az orvos szerint most lesz fog váltása és viszket az ínye, de attól még nem a cipőimen kéne bosszút állnia. - Nagyon elszánt vagy, ha azt hiszed, ebből divat lesz – mutatok az ingre és megingatom a fejem. Bár elég furcsa divatlépések vannak. - Ha megtörténik, levédetjük, kapsz húsz százalékot a bevételből – vigyorgok rá, hiszen ő csak a modell, azok nem sok részesedést kapnak általában semmiből. Szóval örüljön ha üti egy kis pénz a markát. A legfőbb kreátor pedig Fahéj volt, aki megálmodta és meg is valósította ezt az irányt. - Abban biztos vagyok, el sem hiszed milyen játszi könnyedséggel zongorázik az idegrendszeremen – nevetek fel, mert pillanatok alatt képes bármit szét tépni és persze takaríthatok utána. Mert jó buli, főleg ha a toll párnáimat találja meg és az egész lakás úgy néz ki, mintha egy csirketelep lenne eldugva a gardróbba. - Jó hosszú, maradok a Paul megnevezésnél. De ha gondolod, akkor női szívek megdobogtatásáért, bármikor máskor így nevezlek, sőt még Fahéjt is bevetheted – mutatok a csöppségre, aki tényleg úgy vonzza a tekinteteket, még így sárosan is, mintha egy mágnes lenne. Az órámra pillantok és elhúzom a számat, mert szívesen kávézok idegenekkel, de az idő rohan, és nem tudjuk, hogy a másik félnek nem kell-e munkába mennie, márt hát úgy van öltözve. Bár kitudja mikor kezdődik. Így nem is engedek többet az aggodalomra, ha ő úgy gondolja ez belefér az idejébe akkor miért ne? - Így van, mindenképp. Gondold el, hogy most zokognék a padkán ülve, hogy elment ez a cukorfalat – lehajolva megsimogatom, amire a farkát csóválva néz ránk. - Fahéj – válaszolok a kutya nevére. Lassan követem a kutyával az oldalamon, amire lopva tekintek, hiszen nem szeretném ha a csomó kioldana és újra neki iramodna a városnak. Még egy szívrohamot nem tudnék túlélni. - Voltak problémáim nem is olyan régen. Hogy ne érezzem magam egyedül így lett egy hű társam, aki legalább nem fog elhagyni vagy megcsalni. Vagyis, eddig ebben reménykedtem – nevetek fel, mert nem volt bele kalkulálva, hogy hirtelen rá fog törni a szabadság vágy és elmegy világot látni, rám pedig a frászt hozni. Ahogy belépünk elmosolyodom, miért nem láttam még ezt a helyet? Hiszen nincs is messze a lakásomtól és annyira kis hangulatos. Még Fahéj is bejöhet, bólintok a szavaira és lassan keresek egy asztalt, ahol nem lesz láb alatt a kiskutya sem, akit inkább az ablak felé eső részére segítem, hogy feküdjön le, mielőtt valaki nem figyel és megtapossa szerencsétlent. Aki már egy hangos szusszanással fekszik is le a helyére, én pedig gyorsan megszabadulok a kabátomtól, hiszen itt bent meleg van.
– Kutyák legalább akkor is szeretnek minket, ha mi nem is érdemeljük meg. Borzalmasan nagy lelkük van. – Nem is értem, hogy tudtam félni tőlük még gyerekként. Pedig akkoriban a szüleim hajlandóak is lettek volna venni nekem egyet. Persze nem azért, hogy leküzdjem a félelmemet, hanem csak mint ajándék… kárpótlás. – Szerintem ne vedd zokon, hogy a friss péksütemény illata nyert. Azért azokat a croissantokat nagyon nehéz legyőzni – mutatok a pultra a pénztár mellé ahová az előbb említett finomságok vannak kirakva. Nem várom meg Lindy reakcióját. – Kapsz egyet a kávé mellé, és akkor érteni fogod Fahéj tettét. Miközben kivárom a soromat egyszer kétszer a lány irányába tekintek reménykedve, hogy nem szökött el félelmében. Talán túl nyomulós vagyok? Nem úgy akarok közeledni felé. Dehogy. Egyszerűen csak szimpatikus, és valami váratlant szerettem volna tenni: ismerkedni. Európában sokszor mondták, hogy túl közvetlen vagyok, de szerintem ők akkor csak úgy értették, hogy túlságosan amerikai. Itt New Yorkban nem olyan gáz egy ismeretlen lányt elhívni kávézni mindenféle hátsó szándék nélkül. Ugye? Két koffeimentes kávéval és az egy amúgy óriási nagy vajas croissanntal térek vissza az asztalunkhoz. – Ez az utolsó, így osztozkodnunk kell. Huppanok le a másik székre ahonnan jól látom, hogy Fahéj éppen a másik asztal alatti óriási nagy morzsa halomra tekint nyálcsorgatva. – És a kutya segített a gondjaid megoldásában ? – kortyolok bele az italomba és rá kell jönnöm, hogy ez a koffeinmentes izé nem is annyira rossz. Nem kávé, de egészen iható. – Már ha nem vagyok túl közvetlen… Nekem is van pár magánéleti problémám és nem igazán tudom a megoldást. Most már szinte naponta 4-5 alkalommal jut eszembe Rose. Egyik pillanatba kitalálom, hogy megkeresem és mindent bevallok neki. Hogy még mindig szeretem, hogy nem miatta tűntem el… Azokban a pillanatokban akár könyörögnék is neki a megbocsátásért. Azért rájövök, hogy évek óta nem találkoztunk, hogy semmit se tudok róla, hogy utál… és hogy annak az életnek már rég vége van. Eldobtam magamtól, mert féltem. Ez a két állapot között lebegek – semmit se lépek se előre se hátra. Csak egyre jobban fulladozok a kétségtől. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz velem ha újra találkozunk. Akkor szükségem lesz egy barátra – nos abból pedig elég szűkösen állok. – Az a gond párkapcsolati, igaz? Vagy szülőkkel van gond? Munkahely? Netalán az FBI üldöz? – mosolyogva tippelgetek, mert amúgy pontosan tudom, hogy egy korombelit nagyjából ezek a dolgok zavarhatják a legjobban. Nálam az első kettő pipa, a harmadik meg lehet ez a kis lógás miatt azzá fog válni.
gyűjtést szervezek fahéjnak végtelen mennyiségű jutifalatért - K.
You – yourself, not someone else – need to determine where you want to go and what you want to do in your life.
“Life's can push pretty hard sometimes; like when you fall in love with someone but they forget to love you back, like when your best friend leave you alone.. As I said, the rule is: 'stepping up' ”
.
Igazából Fahéj azért lett az enyém mert féltem. Féltem egyedül maradni és jó volt, hogy valakiről gondoskodhattam, akinek a világot jelentem és ahogy rám néz azokkal a boci szemekkel. Ki tudna ellenállni neki? Hát persze, hogy senki, hiszen ha sétálunk, vagy betérünk egy-egy boltba azonnal oda ugranak, hogy megdögönyözzék. Ezzel mindenkit levesz a lábáról. Mint, ahogy újdonsült ismerősömet is. - Igen, sosem ítélkeznek ha egy pohár borral iszol többet egy borzalmas műszak után – nevetek egyet, mert általában bekucorog a lábamhoz és együtt nézzük a sorozatokat. Napja fénypontja valószínű, mikor kifújhatja magát és simán csak szunyókálhat miközben simogatva van. Mint egy elégedett kisgyerek, aki egész nap rosszalkodhatott és az anyukáján kipihenheti a fáradalmait. - Legyen bármilyen finom is, nem hozzuk rá a frászt a gazdánkra – ingatom meg a fejem és mielőtt még tiltakozhatnék már be is áll a sorba, hogy minden ellenvetést félre söpörve nyugtatásképp hozzon valami lehengerlően finomat. Biztos jót fog tenni az idegeimnek, az már biztos. Helyet foglalva még párszor ellenőrzöm, hogy az a csomó fixen tartja-e a kutyát, vagy még magas sarkúban át kell fussam a fél várost miatta. Ha ezt tudom egy edzőcipőt húzok helyette. Nem úgy készültem, hogy a reggeli spininget folytatom. Szemeim végig szaladnak azon a helyen, ahol vagyunk és tényleg olyan picike ez a helyiség, hogy az asztalok szinte összeérnek és Fahéj is megpróbál úgy helyezkedni, hogy ne legyen senkinek láb alatt és fejét a lábamra helyezi, ahogy lefekszik. Biztonság érzettet ad mindkettőnknek, hogy ott vagyunk a közelben. Így már csak arra kell figyelnem, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat, hogy megijedjen vagy épp megsebesítsem. Végül pedig a társaságunk új tagja is csatlakozik, ahogy megkaparintom a kávét és a kiflire nézek, majd elmosolyodom. - Én már reggeliztem, egyél csak – megrázom a fejem. Nekem mai programom a Netflix lesz, így akkor nyitom ki a hűtőt vagy rendelek valami ételt, amikor akarok, de ő melóba igyekszik. Kérdésén egy pillanatra elgondolkodom, vajon tényleg a kutya volt, aki segített vagy csak megtörtem a barátaimnak, akik megállás nélkül segítséget akartak nyújtani. - Is. Sokat segít, ha van valaki, aki az életed része. Akinek szüksége van rád – bólintok. Bár ezt az emberek nagy része vitatná, hiszen ennyi erővel egy férfit is kereshettem volna. De úgy érzem, hogy ez most nem fog menni. Nem tudok csak úgy egy kapcsolatba ugrani, anélkül hogy nem rettegnék mikor válik minden erőszakossá. Még kell egy kis idő. Amit nem biztos, hogy mindenki meg tud érteni. A mai rohanó világban pedig képtelenség úgy kialakítani egy kapcsolatot, amikor megbízol a partneredben. Láttam már mindent, szenvedést, egy olyan kapcsolatban való maradást, ami csak azért volt, hogy elmondhasd, van valakid, még ha nem is érezted jól magad. Vagy megcsalást, mert olyan munkád volt, hogy éjszaka nem voltál jelen az ágyba, neki meg éppen akkor forrt fel a vére. - Hát, ha elmondanád minden bajodat, akkor egy idegen egy kávéval szívesen meghallgatja. Legtöbb barátom szívesen megteszi. Eggyel több vagy kevesebb, már nem oszt nem szoroz. Meg szeretek más lelkében turkálni – mosolyodom el bátorítóan. Úgy is a pszichológia vonz jelenleg a legjobban és mikor máskor tudnám ezt kipróbálni, mint egy idegennel egy kávézóban, ahol még egy terápiás kutya is jelen van. Főnyeremény. - Honnan tudtad, hogy az FBI a bibi? - nevetek fel jókedvűen és belekortyolok a kávéba, ami eddig csak az illatával csábított. Majd felsóhajtok. - Párkapcsolatom nincs, a család kinél nem probléma? - kérdezek vissza, mert ha úgy vesszük nincs olyan család, ahol minden boldogság mázban úszkálna. Csak valaki nem akar róla beszélni és titkolja. Annál pedig nincs is rosszabb.
Csak megvonom a vállamat a csodás croissant visszautasítására. Kinek a pap, kinek a papné. Emiatt nem fogok összeveszni az új ismerősömmel. Kitépek egy nagyobb darabot a péksüteményből de még mielőtt a szám irányába tolnám jól megmártom az italomban. Csodás ötlet, ugye? Ráadásul még isteni is. – És nem túl nagy nyűg? Felelősség. Mármint ő tényleg mindenben rád számít. Csak rád számíthat. – Nem mintha terveznék kutyát tartani. Dehogy. Nagyon nem nekem való. Egyszerűen csak jó érzés elcseverészni ezzel a lánnyal, és érdekel a véleménye a kutyatartásról. Remélem azért nem tűnt túlságosan tolakodónak a kérdésem, sem kioktatónak. Lindy. Lindy. Magamban mondom a nevét, mert néha szokásom az újakat elfelejteni. Még jó hogy nem a teljes nevén mutatkozott be. Akkor teljesen meg lennél lőve. De megtudom érteni amúgy. Jó ha az ember mellett áll valaki. Még ha ez egy kutya is – ugyan úgy társ. Mostanában én is egyre jobban megtapasztalom a magány rám nehezedő nyomását. Főleg mióta haza költözem New Yorkba. Itt van ez az óriási nagy város, mondhatni gigászi… És én még is teljesen egyedül töltöm minden szabadidőmet. El kell kezdenem sürgősen kapcsolatokat kialakítanom. Az elmúlt 7 évet azzal töltöttem, hogy szakmailag a jövőképem rendben legyen. Hogy saját lábamon tudjak állni a szüleim nélkül. Hogy olyan életem legyen, ami lehet nem tökéletes, de legalább az enyém. Csak hát az ide vezető úton az összes kapcsolatomat felégettem. Nagyot sóhajtok és egy pillanatra elgondolkozok, hogy kezdjek e bele. Egyefene. A legrosszabb ami történhet, hogy valami brutálisan jó tippet ad és az összes gondomat megoldja. – Van egy lány, akivel régebben együtt voltam. Elég komoly volt a kapcsolatunk, végül lánykérésig is eljutottunk. Én viszont akkor több mindentől is megijedve elhúztam Európába. Most költöztem vissza az államokba majdhogynem 7 év után… És… Szívem szerint felkeresném őt, de ugyan akkor úgy gondolom, hogy ez egy nagyon rossz döntés lenne, mert ahogy elképzelem borzalmasan utálhat még mindig – fejezem be a kis történetemet, és rögtön a reakcióját nézem. Biztosan szánalmasnak gondol. Én hagytam el Rose-t, én mentem el…És még is ennyi év után is epekedek utána. Tényleg kellene kapnom valami tanácsot a témában, mert amúgy senkivel sem tudom megosztani. Talán ezért is fakadok ki könnyen az előttem ülő lánynak. Szegény elveszítette a kutyáját, és még az én rinyálásomat is hallgatnia kell. Csodás nap mint ne mondjak. – Titokban amúgy FBI ügynök vagyok, akit rád állítottak. Én lazítottam meg reggel a pórázon a csatot, hogy biztosan eltörjön – veszem elő a sokkal viccesebb és nem olyan gondterhelt énemet miközben jóval halkabban beszélek. Tudok vicces is lenni, ha akarok. – Nálam anyámmal van sok gond. Irányítás mániás, de szerintem csak azért mert a nagy jólétben borzalmasan unatkozik. Nálad mi a gond?
“Life's can push pretty hard sometimes; like when you fall in love with someone but they forget to love you back, like when your best friend leave you alone.. As I said, the rule is: 'stepping up' ”
.
Elgondolkodva nézek a lábamhoz, ahol a szőrmók olyan nyugodtan alszik, akár egy kisbaba. Egy lágy mosoly jelenik meg az arcomon, mert ilyenkor olyan akár egy angyal és nem az az ördögfióka aki szét cincálja a holmimat. Felsóhajtva rázom meg a fejem. - Tudod, sok bosszúságot tud okozni, mert még kölyök. Ha unatkozik rosszalkodik, sok cipőm, kábelem bánta meg, hogy nem foglalkoztam vele. De nézz rá, lehet rá haragudni? - nevetek egyet, ahogy rá kell jönnöm, hogy jobban szeretem ezt a bolhazsákot, mint az életemet és nem érzem tehernek, hogy az életem része lett. - Amúgy nem, mert lefoglal. tudom, hogy szüksége van rám és nekem is rá. Így kölcsönösen leszívjuk egymás energiáit így este legalább nyugodtan alhatok. Nincsenek rémálom – megvonom a vállam, mire rájövök, hogy olyan infó csúszott ki a számon, amit eddig senkinek nem mondtam. Végül inkább elhessegetem az olyan információkat, amik ki akarnak szökni a számon. Látom rajta, hogy van ami emészti. Kit nem ebben a nyamvadt városban? Mindenkinek meg van a maga baja, főleg ha kiadná magából de meg kell válogatni, hogy kinek is mondod el. Egy idegen pedig teljesen jó alap, mert valószínű, hogy soha nem fogtok találkozni. Én is elárultam magam párszor. Még ha nem is szándékosan, de örültem, hogy hangosan is kimondtam. De szerencsére, bár inkább a kávénak köszönhetően megered a nyelve és figyelem, ahogy reagál a saját szavaira, talán jobban meg nézem, mint kellene. Mert anyám mindig azt mondta, hogy lányom, a száj hazudik a szem igazat mond. Milyen igaza van. Bár itt nem látom, hogy hazugság lenne. Női szemmel elég borzalmasan hangzik. Bár életkor nincs hangosan kimondva, és rá nézésre nem olyan öreg, hogy ne lehessen tippelni, hogy hét éve mennyire fiatal volt. Elhúzom a számat, ahogy a végére ér a mondani valójának. - Borzalmasan fiatalok lehettetek akkoriban. Én ezt szűrtem le. Sosem értettem, hogy lehet életed szerelmét megtalálni mondjuk gimiben? Mai rohanó világban, mikor időd sincs egy kapcsolatra? - kezdek bele, ahogy újra a kávéba feledkezek és végül rá nézek újra. - Ha megfogadsz egy tanácsot, akkor elkerülöd azt a lányt, akinek a világot jelentetted, főleg ha gyűrűt húztál az ujjára. Majd angolosan távoztál – rágcsálom a számat. Mondom én, aki még egy épkézláb kapcsolatot nem tud felmutatni. Ahhoz az én szívem túlságosan el van zárva a nagy világtól. Nem is akarok bele gabalyodni egy érzelmi hullámvasútba. Főleg ilyenbe, ami most pörög. Mindenki, mindenkivel együtt van kimondatlanul, de simán lefekszik minden gondolkodás nélkül valakivel akivel épp akkor ismerkedik meg, mert szép a mosolya, vagy a szeme. Itt már indok sem kell, hogy ledobáld a ruháidat. - Mármint, ha mindenképp bocsánatot kérnél tőle, akkor olyan helyen kéne felkeresned, ahol nem fog hozzád vágni valami éleset. Vagy nem töri be az orrod. Ne becsüld le azt a nőt, akinek összetörik a világát és szívét – bólintok. Mert igaza van, valószínű, hogy nagyon nem bocsájt meg egykönnyen, hogy már az esküvői ruhák között válogatva hirtelen egyedül marad és minden tervét sutba kellett vágni, majd újra tervezni az életét. - Tényleg? Milyen ügynök vagy? Vagy miért én lettem a célpontod? - nevetek fel, ahogy végig hallgatom a kis előadását arról, hogy a titkosszolgálat embere. - F.B.I. nem akad ki, mert összemocskoltad az egyenruhát? - vonom fel a szemöldökömet, mintha teljesen komolyan gondolnám és végül felnevetek. - Apám mindig úgy nevelt, hogy semmi pasi. Mert mindegyik egy dolgot akar. Az a férfi aki tényleg akar meg fog küzdeni a sárkánnyal és nem fog eldobni egyetlen éjszaka után. Vigyázz a szívedre Adalind! Erre majdnem harminc év házasság utána, kiderült, hogy nem is olyan klisé megdugni a titkárnődet és lelépni, anyámnak meg az orra alá dugni a papírokat. Szembe ment a saját szavaival és meglépte azt, ami ellen nevelte az egy szem lányát – megvonom a vállam. Ha már ennyire közvetlenre sikeredett az első találkozás és olyanokat osztunk meg a másikkal, amit még a barátaim is nagy nehezen mondtam el. Mert nem akartam, hogy én legyek az akit állandóan szánni kell. - Most építhetek fel egy új világot – sóhajtok egyet.
Még nem érzem helyesnek hogy rákérdezzek milyen rémálmok gyötrik. Nagyjából szerintem egy bő félórája ismerem, így ez a kérdés most még túl tolakodó lenne. Ha embernek ilyen álmai vannak, akkor amögött valami súlyosabb lappang – vagy csak túl sok horror filmet néz és élénk a fantáziája. Itt viszont a hangsúlya alapján inkább az elsőről van szó – valami nagyon személyes dologról. Inkább csak egy bátorító mosollyal próbálkozok. Ismerős, ha a dolgok a fejünk felett összecsapnak. Ő viszont az én viharomat megkapta miután szó szerint ráborítottam. Kicsit rosszul is érzem magamat miatta. Pedig esküszöm nem akarok az a pasas lenni, aki csak panaszkodik, de a másikat nem kérdezi. Egyszerűen én csak nem tudom, hogy tehetnék fel egy ilyen kérdést. “Na és milyen rémálmok miatt vették kutyát?”. – 19 évesek voltunk, és igen gimis szerelem volt.– Először rövidre akarom fogni, de végül csak belekezdek hogy kifejtsem a véleményemet. - Fiatalok voltunk az esküvőhöz. Abszolút igazad van, de azért abban nem értek egyet, hogy ne lehetne már akkor megtalálni életed szerelmét. Akár találkozhatsz vele 12 évesen, vagy 40 évesen is. Emiatt nem lesz kevesebb vagy több a szerelem értéke. – Ezen azért volt pár évem gondolkodni, így már elég stabil véleménnyel rendelkezek. Igaz, hogy ezeket a gondolatmenetek leginkább egyedül tettem meg. Mivel a Rose témát mindenki előtt tabuként kezeltem az elmúlt években. Szóval mikor meghallom Lindy véleményét az egészről: nos az felért egy mellberúgással. – Tudom, hogy az lenne az egyszerűbb ha hagynám az egészet. 7 éve meghoztam egy döntést… De most úgy érzem ez az egész nincsen lezárva. Ma már máshogy csinálnék nagyon sok dolgot. Ha vége is van már ami köztem és Rose között volt… Nos akkor is megérdemel egy normális lezárást. Nem egy megijedt kisfiú hangüzenetét. – felelem már jóval magabiztosabban, mint ahogy az elején elkezdtem. Talán vannak bökkenők az elméletemben, talán Lindy egy mondattal le fogja söpörni az asztalról, de én egyre inkább ezt érzem a helyesnek. Most már csak rá kell vennem magamat, hogy megtegyem. Olyan nehéz nem lehet Rose elé állni és bocsánatot kérni tőle. – Áhh. Ő nem olyan lány. – legyintek egyet, de rögtön rájövök, hogy igazából fogalmam sincsen Rose hogyan reagálná le az egészet. Soha se láttam még szakítás után. Előttem nem volt másik pasija. Azt se tudom, hogy a mi szakításunkat hogyan élte meg. Simán lehet, hogy ha meglát nekem esik egy késsel. – Vagy mégis. Majd megtudom. Lehet hogy jobban át kellene gondolnom ezt a nagy találkozást. – Teljesen titkos, hogy milyen állítottak magára. Még én sem tudhatom. A feladatom csupán az életének feltérképezése. – Teljesen komolyra vezetem a szerepemet. – Ugyan. Ezt a tisztes adófizető polgárok fizetik. Ön az? – Előre hajolva összehúzott szemöldökkel kérdezem tőle – Lehet adócsalás miatt vagyok itt. Hm… Feketepiacon mikor jár utoljára? Tetszik, hogy veszi a poént és nem akad ki a bohóckodásom miatt. Bírom az ilyen embereket. Több Lindy -féle kellene az életemben. Nem az a sok beképzelt alak, akikkel tele van ez a város. – Ne hagyd, hogy a szüleid élete irányítsa a tiédet. – Most úgy érzem, hogy nekem kell tanácsot adnom. Vagy legalább is már nagyobb felhatalmazást érzek. – Ne hagyd, hogy az alapján éld le az életedet, hogy ők mit tesznek. És most nem a tanácsára gondolok, mert azzal egyet tudok érteni. Inkább hogy ne engedd, hogy apád hibája téged is rossz irányba vigyen. Inkább mutasd meg neki, hogy vele ellentétben te nem vagy álszent.
“Life's can push pretty hard sometimes; like when you fall in love with someone but they forget to love you back, like when your best friend leave you alone.. As I said, the rule is: 'stepping up' ”
.
Minden napért hálás vagyok, hiszen az életem eddig egy aranykalitkában teljesedett ki. A régi ismerősöket is próbáltam kerülni. Egy hullámvasúttá váltak az érzelmeim, hirtelen jó kedv, majd mély depresszió. Azt hittem nem lábalok ki belőle, belekapaszkodtam emberekbe, akik segítséget ígértek, de mindezek ellenére úgy éreztem, hogy lehúzom őket a mélységbe, ahelyett, hogy engedném szárnyalni őket. Még ha egy barátság arról szól, hogy vannak viharfelhők, amiket együttesen kell szétoszlatni. Most pedig itt ülök egy idegennel és kávézom a lelki problémáinkról csacsogva. Amikor ezt olyanoknak nehezen mondtam el, akik közel állnak hozzám. Neki viszont olyan könnyen megy, mintha egy csapot nyitnék meg és a szomjúságomat oltsam el vele. De ahogy látom, mindketten ki vagyunk száradva, hiszen ő is kiadja magából mindazt, ami a lelkét nyomja. Igyekszem a legjobbakat mondani, bár tanácsot nem szívesen adnék. Még a végén nagyobb kárt okozok, mint haszna lehetne belőle Mikor pontosítja az életkort csak meghökkenek. Én abban az időben azon stresszeltem, hogy az egyetemen úgy teljesítsek, ahogy elvárják. Leginkább a könyvtárban gubbasztottam, hogy mindennél több információt szívjak magamba. Nem pedig az életemet egyengessem egy férfival. Sőt, most sem az a fő célom, most már pedig igen csak arra is kellene időt szánnom. - Hiszek a szerelemben, abban az elsöprő érzésbe, ami az évek alatt még erősebbé válik, nem pedig elhalványul. Ahogy küzdünk a másikért, együtt átvészelni mindent. Jóban, rosszban. De a mai világ nem érett meg erre. A mostani emberek már csak könyvben olvasnak ilyet, vagy a tv-ben nézik. Abban a világban élünk, mikor lecseréljük a meghibásodott dolgokat, nem pedig megjavítjuk – megvonom a vállam. Mert leginkább úgy tűnt, hogy kételkedik abban, hogy hiszek a szerelemben. Pedig igen, vágyom rá. De úgy tűnik, hogy a szerelemnek más tervei vannak az én életemmel. Mondjuk ezen meg sem lepődöm, eléggé kifacsart az élet. - Te hangüzenetben szakítottál vele? - kerekednek el a szemeim és megrázom a fejem. Oké, lehet, hogy megérdemelné azt a bizonyos orrtörést. Ha valaki velem ezt tenné, gondolkodás nélkül vágnám hozzá az első tárgyat, ami a kezembe akad. Azért nem épp felnőtt viselkedés. - Sok sikert a lezáráshoz, újra kezdéshez. Bármi is van fejedben. Mert, ez kemény menet lesz. Még ha nem is ismerem a leányzót. De mi nők azért hasonlítunk abban, hogy ha összetörik a szívünket, kegyetlenné tudunk válni – húzom el a számat és elgondolkodom, hogy is reagálnék, ha újra felbukkanna az életemben egy olyan férfi, aki ennyire elintézte a lelkemet. Biztos, hogy mindkettőnknek fájdalmas lenne az már biztos. Főleg az én gyenge lelkem megtörne újból. - Majd biztosan kifog derülni, hiszen az évek peregtek és mindenki változik – megvonom a vállam. Mert olyan biztosan állítja. Én sem lennék képes megütni valakit, de most el kell gondolkodjak azon, hogy továbbra is hagynám, hogy gyötrődjek, vagy álljak a sarkamra és vágjam el magamtól azt, ami csak romba dönt. Felnevetek, ahogy áttereli a témát, kellemesebb vizekre és megrázom a fejem. - Az életem totál unalmas, szóval megmondhatja az ügynököknek, hogy felesleges utánam nyomozni – hunyorítva nézek rá, végül, de széles mosolyom elárulja, hogy jól szórakozom. - Természetesen, minden fillért becsületesen befizetek – bólogatok és elgondolkodva dőlök hátra a székembe és sóhajtok. - Bár, lehet, hogy az egyik cipőt amit vásároltam ki se fizettem, csak a másik kettőt. Az törvényszegésnek minősül? - vigyorgok rá, nem mintha ez valóban megtörtént volna. De attól még vicces lenne. - Mivel kereskednék a fekete piacon? Dobhártya? Esetleg egy rossz mandula? Begyulladt hangszál? - nevetek fel, mert hát mással eddig nem volt dolgom, de attól még jót mulatok magunkon. Aztán újra komor vizekre hajózunk és nagyot nyelve adom ki magamból a fájdalmat. Bár felnőtt nő vagyok, és már külön élek, saját életemet építem. Még is megvisel az, hogy az eddigi életem romokba került. - Rendben, bár nem tudom, hogy is tudnám ezt kizárni, ha a fejemben csak ez zakatol. Mármint, apám szavai. Annyira lázadnék, de tudom, hogy lehet, hogy cseppnyi elégséget éreznék, de utána marna a bűntudat, hogy hülye voltam – húzom el a számat. Igen, sok minden megfordult a fejemben és örülök, hogy végül nem tettem meg. Mert nem akarok hidakat felégetni. Pedig meg lett volna rá az alkalom. Bár így sem vagyok benne biztos, hogy az a bizonyos híd még egyben van.
Kezdőlap
