Egyelőre nem tudja megmondani, hogy a másik mellett érzett optimizmusa, ami elhiteti vele, hogy sokkal jobb lehet minden az elég lesz-e hosszútávon, és képes lesz-e kitartani mellette végig. Az erő volt az utolsó, amit az elmúlt években érzett magában, de mióta ez az egész a másikkal tart, több olyan dolgot is csinált már, amiket elképzelhetetlennek tartott volna néhány héttel ezelőtt; a legjobb példa erre, amikor a másik lakhelyét, mielőtt megkereste volna, céltalanul járta New York utcáit, ráadásul részegen, amit egy bárban valósított meg, több száz emberrel maga körül. Viszont nem akar végleteket folyamatosan, mert azok nem építenek, inkább rombolnak, és már látja a Napsugár fényét kopni ezekben, úgyhogy oda kell figyelnie arra, mit tesz vagy mond. Legalább addig, míg visszatalál magához, és már nem kell majd szavakat és mozdulatokat keresgélnie a másik mellett.
Kifújja a levegőt, miután elválnak, mintha addig visszatartotta volna, de ezt tulajdonképpen észre sem vette egészen mostanáig. Nem tudja hova helyezni egyelőre azt, amit az ölelés kivált belőle, ezért vizsgálgatni kezdi, mert számára így nyernek két éve értelmet a dolgok; ahhoz, hogy csak megéljen valamit, és átadja magát ennek az érzésnek bátorság kell, abból a fajtából, amivel most még nem feltétlenül rendelkezik. Antonionak simán nekiment, holott sérült is, és valószínűleg semmi a másikéhoz hasonló izomzattal nem rendelkezik, de ahhoz másféle bátorság kellett, azt pedig dühből simán tud meríteni.
De dühvel tovább már nem közelíthet a szőkéhez, hiszen ahogy mondja, makacs, és ha nem tágít majd mellőle, akkor vigyáznia kell rá.
- Hidd el, van már elképzelésem. - Mondja, ahogy a mosolya lassan vigyorrá alakul, pedig nem akar mulatni azon, mennyire kitartó Clara, hiszen ha ő nem lett volna akkor bunkó, neki sem kell állnia a sarat. De ha egy pillanatra eltekint magától, és kibújik a sérült áldozat szerepéből, akkor ez egy szimpatikus tulajdonság, pedig úgy másfél, két hete még arra gondolt, hogy a másik nem kifejezetten az a számára. És ettől egy pillanatra még szélesebb lesz a gesztus az arcán.
Még egy falat, és eltünteti a bagelt a kezéből, de csak akkor szólal meg ismét, amikor ivott egy kortyot a kék löttyből.
- Kérdezhetek valamit? - Fordul a másik felé, és ha a szőke a bagele felett jelez valahogy, akkor teszi csak fel a kérdést óvatosan.
- Azt mondtad Antonio a testvéred, de.. és ne érts félre, nem gondolom, hogy nem az, csak nem nagyon hasonlítotok egymásra. - A régi Ben biztosan szebben körül tudta volna ezt a kérdéskört járni, de a mostani csak a célt látja a szeme előtt, az eszközök még nincsenek tökéletesen a kezében; ez pedig az, hogy megismerje kicsit jobban a másikat. Nem akarja, hogy csak róla legyen szó mindig, akkor sem, ha a céljuk miatta közös jelenleg. És hiába próbál visszagondolni, semmit sem tudott még meg a másikról attól eltekintve, hogy kitartó, ehhez a világhoz túlontúl kedves, és egyébként még szép is.

Úgy tűnik, egyikük sem látja igazából a fától az erdőt, és annyira arra összpontosítanak, ami ennek az egész kapcsolatnak a végeredménye lehet, hogy elvesznek a részletekben valójában. Ben már ebben a pár napban is rengeteget fejlődött, csak a mostani képességeivel ezt nem képes még érzékelni, legalábbis nem olyan mélységekben, ahogy az történik; az a puszta tény, hogy elmesélte az ex-barátnőjéről szóló történetet, ráadásul nem csak néhány szóval elintézve, hanem olyan részleteiben, ahogy azt már régen illett volna, felér egy csodával. Csodákat pedig ő egyedül nem képes művelni, hiszen ahogy látszott rajta még nem is olyan régen, nincsen szüksége ilyesmire.
Nem volt legalábbis, csak aztán jött a Napsugár, és elérte nála az első csodát, amikor hozzá tudott mindenféle gond nélkül érni. Azóta átgondolta, hogy mégis kinek a hibája volt, amiért ez nem került bele a kartonjába, és Clara egyáltalán nem tudott róla, mert meglehet, ha senki sem vét ilyen hibát, akkor most nem ülnének itt egymás mellett egy ölelés után, normálisan beszélgetve, mélyebb dolgokat megosztva egymással. Egyébént Catherinere gyanakszik, bár a nő nem jövőbelátó, úgyhogy ezt Ben betudja egy véletlennek, amit nem is szabad megemlíteni neki, mert még a fejébe száll hosszútávon.
Hallva a másik sóhajait ráemeli a tekintetét, mert nem számított rá, hogy a családdal mélyebb pontokba tenyerel ő is; viszont reméli, hogy mivel neki is lett volna lehetősége elkerülni bármire a válaszadást, úgy a szőke sem érzi úgy, hogy muszáj válaszolnia.
- Engem is. - Teszi hozzá ahhoz, hogy Clarát örökbe fogadták, de nem azonnal, csak egy kisebb szünet után, és elmosolyodna az egyezőségen bármilyen más esetben, de most nem teszi meg mégsem.
- A szüleim meghaltak, amikor középiskolás voltam. - Csak néhány évet kellett kihúznia a nagybátyjánál, de az is éppen annyival volt több az életében, mint amire bármikor szüksége lett volna. Abban a pár évben érezte magát az életében a leginkább magányosnak.
- Nem mutatkoztam be a legjobban a bátyádnak, de szerintem nála jobbat nem kaphattál volna vér által sem. - És ezt nem csak azért mondja, mert látva a másik bezárkózását szeretné biztosítani arról, hogy nyithat felé ezzel kapcsolatban, hanem mert valóban így gondolja. Neki sosem voltak testvérei, de már akkor úgy gondolta, hogy ha lenne húga, így akarná őt megvédeni, mikor még Antonio éppen az arcát akarta átrendezni a botrányos viselkedése miatt.

Régen nem gondolt már úgy a szüleire, ahogy talán illene, hiszen ahhoz képest, mennyi idős most, nem történt a haláluk annyira régen. Sajnos a páncéljáról elmondható, hogy rengeteget vett el tőle annak érdekében, hogy valamilyen formában Ben funkcionális maradhasson az elmúlt két és fél év távlatában, ezért most az arcában elernyednek kissé az izmok, ahogy hagyja a szégyenérzetnek átjárni a testét. Valóban fejlődik, hiszen akár csak egy héttel ezelőtt is ez a téma úgy suhant volna el mellette, hogy a benne rejlő érzéseket észre sem vette volna, nem, hogy foglalkozzon velük akár csak egy kicsit is. Pedig a szülei csodás emberek voltak, így tőle biztosan többet érdemelnének annál, mint ami jelenleg kapnak, de egészen mostanáig nem volt semmi, amit adhatott volna, éppen csak most kezd visszakanyarodni egy olyan irányba, amivel még nem biztos, hogy képes egyáltalán szembenézni.
A változások abban is megmutatkoznak, ahogy kiérzi a Napsugárból, hogyan vette el a hangját a téma, pedig semmi olyat nem akart felhozni, ami kellemetlen lehetne neki. Ezt viszont jogos, ha a másik nem tudhatja biztosra, mert ahogyan viselkedett vele az elmúlt hetekben, minimum egy pofont, de még annál is jobban egy fejmosást érdemelne tőle, még sem kapott eddig mást, csak türelmet és kedvességet. És akkor még témákat is érint, meg beléjük tenyerel, pedig annyi hajtotta a kérdés felé, hogy kicsit jobban megismerje a másikat. Lehet, ez most nem tűnik így, de nincs oda érte, ha csak róla van szó, ennek az egésznek talán nem is az a lényege, sokkal inkább, hogy mennyire kétségbe van esve a saját feje által kreált kis börtönében.
De mindenek előtt magányos és egyedül van. Akkor is, ha azt tökéletesen magának köszönheti.
- Én is. - Emeli a tekintetét a másikra, és ha már a szavai nem magyarázzák, akkor a szemeiben ott lapulhat a válasz; ezt sem magára érti. Nem tudja, mi történt pontosan Clara szüleivel, és miért került egy másik jellegű családba, de nyilván az a szociálisan ideális, és azt lehet teljesnek nevezni, amikor az ember szülei együtt öregszenek meg, és közösen gondoskodnak a gyermekeikről.
- Eddig sem haragudtam rá. - Vonja el a tekintetét a válaszadás közben, pedig semmi gondja nincsen azzal, hogy ezt megfogalmazza, aztán pedig kimondja. A tényeket könnyen kezeli, mindegy, milyen állapotban van éppen, sőt, sokszor azok segítenek a földön járva maradnia. Ez pedig egy egyszerű tény, semmi más.
- Nem hiszem, hogy valaha barátok lennénk egy ilyen után, de harag nincsen. Nem tehetett semmiről. Visszafelé megértem viszont, hogy tudni sem akar rólam. - Ezt is tényként kezeli, hiszen csak akként lehet, illetve a világa egyelőre nem rázkódik meg attól, ha Antonio nem kedveli különösebben, mert már így is romokon taposnak mindketten a Napsugárral, annyi különbséggel kettejük között, hogy Ben valahol alatta van, Clara meg felülről próbálja kihúzni őt a saját elméje szorításából.
- Nem, nincs családom. A nagybátyám volt egyedül, de ő belehalt az alkoholba végül. Catherine és Hunter vannak csak nekem. - És annyira elviszik a gondolataiban azt illetően, hogy igazából meg sem érdemli egyikőjüket sem, hogy nem magyarázza, ki is ez a két személy valójában.

Őszintén hitte eddig, hogy nincsen szüksége senkire, sőt, még az a két személy is képes volt szinte az őrületbe kergetni őt a törődésükkel, akik vannak olyan jószívűek, hogy nem hagyták magára. Szerette volna elérni, de bármit tett vagy mondott, Cate és Hunter nem tágítottak mellőle. Ha nem lenne most vele a szőke, és nem tett volna hasonlóan, mint ők, akkor lehet sosem nyílik fel annyira a szeme, mint eddig sikerült azt felnyitnia, és nem jön rá önszántából, mennyit köszönhet nekik az elmúlt két és fél évért. Némi szégyenérzet már a bőrére kúszott, amióta a Napsugár segít neki, és már tervezi, hogyan kérjen bocsánatot, vagy engesztelje ki őket a viselkedéséért, mert bár tudja, hogy megértik őt, hiszen végignézték, ami vele történt, még sem gondolja úgy, hogy megérdemelték, amit tőle kaptak. Ez talán az egyértelmű része, de kell még egy kis idő, amíg gyakorlatba képes a gondolatait majd ültetni, és valóban, tényleg őszintén leülni velük megbeszélni, mi és miért történt. Mert, egy dolog látni, Ben szerint viszont más megélni, így ők ketten sem érthetnek feltétlenül mindent.
Hiszen azt is még csak most érti meg, mennyire egyedül volt valójában. Nem azért, mert ők ketten ne lettek volna a közelében, hanem mert nem törődött senkivel eléggé, hogy észrevegye.
Sejti egyébként, hogy lehetetlen küldetés lenne a másik bátyjával megbarátkoznia, és nem is tűnik annak a típusnak, mint akit mondjuk az ő története meghatna; de azok után, hogy Clara hozzá tud érni, és az ismeretségük rövid ideje alatt máris ennyit változtatott Benen elhiteti lassan a férfivel, hogy nincsenek lehetetlenek. Egyelőre csak még nem látja, miként hozná azt a sors, hogy ő Antonioval leül egy sör mellett akármiről is beszélgetni.
- És te? - Kérdezi egészen halkan, már-már óvatosan, és igazából fogalma sincsen, mit szeretne hallani, vagy miért fontos az, hogy bármit halljon a másik gondolataiból. Őszintén nem szeretné, ha minden csak róla szólna, és még mindig játszik a bőrén az, mennyire furcsa a kapocs kettejük között. Megijeszti, de mindig, ha vesz egy mély levegőt ez a félelem egy kicsit háttérbe szorul. És szeretné, ha ez mindig működne, mert nem akarja bántani a másikat.
Az arcvonásai arra, ami ezután elhangzik először megmerevednek, mint aki nem számított ezekre a szavakra egyáltalán. Hiszen arról volt szó, hogy Clara segít, és bár nem tudta, vagy tudja most, hogy ez pontosan mit jelent, mégis, mintha másnak szólna, amit a szőke mond neki. Az embernek, aki Benben lakik, nem a betegnek, akit ki kell húzni a saját elméje épített börtönéből.
Értetlenül néz Clarára, aztán elvonja a tekintetét, mintha ezzel el tudná rejteni a zavarát. Aztán a saját arcához nyúl, és végigsimít a borostáján, ezzel próbálva elsimítani az egyértelmű érzéseket a vonásairól, végül, mikor már túl hosszan hallgat, megszólal ismét.
- Rendben, észben tartom. - Ennél sokkal hálásabbnak érzi magát, csak nem tudja jól kifejezni, így amikor ismét a másikra fordítja a tekintetét, a terelés szándékos a részéről.
- Szeretnél még sétálni? - Nem tudja, mennyi az idő, mert a telefonját a táskájában hagyta a kórházban, hiszen nem számított semmilyen hasonló kitérőre, de ezért is hálás a másiknak. Reméli, egy nap vissza tud majd adni mindent, amit a Napsugártól kapott eddig, és amit még kapni fog, legyen az bármi. Tőle sem érdemli meg ezt a rengeteg mindent, ahogy a barátaitól sem, akik szinte olyanok neki, mint a fogadott szülei, csak korban nem lehetne rájuk ezt mondani.

Némán hallgatja a Napsugár gondolatait arról az estéről, amikor részegen jelent meg náluk válaszokat követelve, ráadásul erőszakot alkalmazva, mégis, szinte észre sem veszi magán, de elkezd a szavaktól mosolyogni. Nem feltűnően és nem önfeledten, de nagyon őszintén, ráadásul a másik ekkor még el sem jut oda, hogy örült volna annak, ha a bátyja valamivel később ér vissza.
A szíve egy leheletnyivel hevesebben kezd verni, amikor visszagondol az utolsó percekre; ugyan a düh váltotta ki belőle, és talán az alkohol is nagyobb szerepet kapott az egészben, de emlékszik rá, mennyire közel állt a másikhoz, ahogy arra is, mennyit gondolt arra a pillanatra az azt követő napokban, míg eljutottak idáig. Nem tudja, mert sohasem találkozott még olyan jószívű és önzetlen személlyel, mint amilyen a másik, hogy mégis hogyan eszkalálódott minden ennyire gyorsan, de annak ellenére is várta a mai időpontot, hogy fogalma sem volt, elszalad-e a gyógyulás lehetősége elől még egyszer az életében, vagy szembenéz végre a vele történtekkel. Hiába veszi körül apró, de támogató közeg, Ben biztos benne, hogy a szőke nélkül nem tartana ott, ahol.
- Sajnálom, tényleg. Nem tudtam kezelni, hogy amiről azt hittem, már sosem lesz lehetséges, neked mégis sikerült. - Vallja be őszintén, bár nem tudja, hogy esetleg azon az estén ne mondott volna hasonlót, mert a szavakra az alkohol hatására kevésbé emlékszik mint a mozdulatokra, amiket tett. Tökéletesen fel tudja idézni, ahogy behúz egy akkorát Antonionak, hogy attól ő a földre ült, ahogy az elváláskor a kapuban érzett tétovázásra is. De a szavaira kevésbé, mert szinte akadt még a nyelve, amikor megérkezett.
Végül mielőtt válaszolna másra is, barna szemeivel megkeresi a másik kékjeit, és nincsen bennük tétovázás ezúttal, amikor válaszol.
- Annak én is. - Valószínűleg elhamarkodottan cselekedett volna, mert azon az estén a legrosszabbik énjét erősítette fel az alkohol, és a meggondolatlanság nem olyasmi, amit a régi Ben erényként kezelt volna. Mégis, amikor odatévednek a kósza gondolatai időről-időre, valami benne sajnálja, amiért nem volt lehetősége kideríteni, mit adott volna még néhány perc nekik.
Bólintással fogadja végül az ajánlatot, mert sokkal személyesebben érinti, mint ezek a foglalkozások, akkor is, ha a mait nem a négy fal között töltötték el. Végül feláll ő is, és ingatni kezdi a fejét.
- Szerintem menjünk vissza. - Érzi a tagjain azt a fajta fáradtságot, ami nála már-már fájdalomba és sajgásba tud átcsapni, mindezt pedig azért, mert valójában lelkileg érzi magát lemerülve, ahogy újraélte a történteket. Tart tőle, hogy az előző témához hasonlókra terelődik ismét a beszélgetés, ő pedig nem tud koncentrálni a tőle elhangzottakra ilyen állapotban, ezért jobbnak látja, ha máskor folytatják. Lehet legközelebb szaván fogja a másikat, még nem tudja, hogyan tovább pontosan.

Amikor a Napsugár a kezére vezeti a sajátját, először olyan érzése támad, mintha teljes testében bele akarna rezzenni a gesztusba, de végül ez elmarad, és a kezdeti meglepettség az arcán egy őszinte, szokatlanul széles mosolyba vált néhány pillanaton belül. Mondta más sokszor, de igazából író létére is képtelen szavakba önteni mindazt, amit kivált belőle a tény, hogy a másik gond nélkül hozzá tud érni. Már nem akarja erőszakosan a válaszokat azonban arra, miért van ez, hiszen ha a saját történeteiből, illetve a mögöttük lévő gondolatokból indul ki, akkor úgy hiszi, a világon mindenre van magyarázat, csak nem minden annyira egyértelmű, hogy azonnal megtalálja rá a válaszokat.
A mostani Ben pedig sohasem lehetett volna ennyire türelmes, ahogy néhány napja nem is volt az, így nem csak az érintés előtt áll döbbenten valójában, hanem a gyors változás lehetősége előtt is. Azt viszont nem veszi még észre, milyen vékony cérnaszálon függ ez a remény, és mennyire vigyáznia kellene rá, nehogy megboruljon ismét, amikor már képes tulajdonképpen önmagát előcsalogatnia a páncél mögül, amit ő hozott létre, a saját védelme érdekében.
A szőke mosolya szinte a tükörképe is lehetne most Benének, de nem tudhatja biztosan, mit érez a szavak mentén a másik, hiszen még ő sincsen a saját érzéseivel tisztában. Hajlandó azonban elhinni, ha csak a közeli jövőre nézve egyelőre, hogy lesz minden kérdésére válasza, ha elég kitartó, és ezúttal nem adja fel úgy, ahogy az elmúlt években az jellemző volt rá. Tudja, hogy nem akar már az áldozat szerepében létezni tovább, éppen csak az homályos még, mennyire tud megbarátkozni az újdonsült Bennel, aki reméli, nem az, akit eddig Clara láthatott belőle, viszont tudja, hogy nem lehet a régi már soha.
Most már legalább ismét úton van látszólag a jó irányba.
- Tudom. - Válaszolja röviden arra, mit kell megosztania a világgal a másik szerint, és ezzel nem is érthetne egyet jobban; a világot a balesetet követően nagyon érdekelte, hogy mi történt vele, azonban az állapotáról nem hivatalos a hírzárlat annak érdekében, hogy az ex-barátnője a lehető legkevesebb információval rendelkezzen róla. Még maga Ben sem tudja, mikor fogják a sajtót értesíteni a részletekről, valószínűleg akkor, ha egy új regénnyel hajlandó lesz a jövőben bármikor visszatérni, már ha erre bármi esély van.
- Már most sokkal jobb. Köszönöm. - Mondja kicsit halkabban, pedig semmi titok nincs abban amit mond. Ezt követően már nem szól sokat, mielőtt visszaérnek a kórházba, csak élvezi a kényelmes csendet kettejük között azok után, mennyi elzárt érzelemmel kellett szembenéznie nem is olyan régen, a padon ülve. Arra pedig már egyáltalán nem emlékszik, volt-e az életében valaki, akivel képes volt olyan szinten élvezni a csendet, mint most a Napsugárral teszi.