Santiago & Bo-na

ide Valószínűleg az emberek jó része egy hiú ribancnak tartana, amiért gyakorlatilag egy fűző tartja össze a testem, én mégis úgy próbálom az ujjaimmal beletapogatni a minimális mennyiségű rúzst az ajkaimba, mintha randira készülnék. A komor valóság azonban az volt, hogy ha nem viselkedtem volna úgy, mint a mindennapokban, akkor üvöltve-sírva feküdnék és már az orvosok is lekötöztek volna. Az utóbbi időben mondhatni csak rossz híreket hallottam, ami egyrészt a bűntudatomat erősítette bennem, másrészt próbáltam úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne, de ez nehéz volt. Örültem neki, hogy Avia meglátogatott, de közben pont az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy előtte közölt velem az orvos olyan dolgot, amit ennyi idősen valószínűleg fel se fogok. Ennek ellenére igyekeztem a legjobb formámat hozni, mert értettem hozzá, hogy legalább megpróbáljak összeszedettnek tűnni annak ellenére is, hogy túl sok érzés kavargott bennem még mindig.
Egyrészt ott volt a bátyám barátja, aki miattam sérült meg nagyon és időközben hallottam, hogy az öccse is megpróbált öngyilkos lenni. Az, hogy most ketten állhatunk a karrierünk legvégén nem volt éppen bíztató, emellett ő neki más komoly gondokkal is szembe kellett néznie. Ha az én derekam nem akart volna kiesni a helyéről, az biztosan megkönnyítette volna Joohyuk dolgát. Ha ő nincs, akkor lehet, hogy meg se úszom ép bőrrel ezt az egészet, emiatt hálás voltam neki, mégsem mertem ránézni, hogy mi van vele. Még nem tudom, hogy mit mondanék neki.
Emellett ott van Avia, aki látszólag – hála az égnek – egészségesnek tűnt. Ugyanakkor felfordult a gyomrom attól, hogy az anyja ajándékot küldött nekem, mert pontosan tudom, hogy mi ketten csak akkor vagyunk jók a szüleinknek, ha egymás ellen fordíthatnak minket. Kiskoromban is jobban szerettem apukámmal játszani, vagy a bátyámmal, mert anyámmal csak teapartizni meg babázni lehetett, míg apa elvitt minket a hegyekbe és mókusokat fényképezett velünk. Együtt sátraztunk, kirándultunk hármasban, ami során sok emléket szereztünk és szorossá vált a kapcsolatunk. Anyámmal inkább monoton volt ez. Mindig ugyanazokat a dolgokat csináltuk együtt.
Pont a vállamra húztam fel a farmeringet – ami egyébként Bomin egyik fellépéséről lett lenyúlva, mert amúgy sem tudom, hogy hogyan adhatnak az én csodaszép testvéremre egy ilyen rongyot – amikor láttam nyitódni az ajtót, de csak résnyire. Sejtettem, hogy nem Oppa lesz az, mert ő valószínűleg a rémálmaiban sem akarja látni a pucér bőrömet, Avia meg túlságosan fél attól, hogy felmérgesít ahhoz, hogy ne kopogjon. Az orvosok igyekeztek tiszteletben tartani a magán szférám, ha már vip szobát kaptam, amiben teljesen egyedül tartózkodtam. Baromi unalmas volt ez annak ellenére is, hogy sokkal kevésbé tűnt sterilnek a szimpla kórházi szobákhoz képest. Ettől függetlenül nagyjából annyira éreztem magaménak a környezetet, mint minden turnéállomáson a hotelszobákat. Hiába voltak szépek és álltak közelebb egy luxus lakosztályhoz, mint az otthoni dormunk, attól még semmi személyes nem volt benne.
Amikor a Napsugaram bedugta a fejét az ajtón, valamiért automatikusan a resting bitch fejem jelent meg, pedig titokban örültem neki még annak ellenére is, hogy a folytonos jókedve irritált. És az is, hogy mindig hercegnőnek hív, pedig nem vagyok oda ezért – és ezt nagyon jól tudja. Annak ellenére sem, hogy az egész országom ugyanezzel a becenévvel illet folyton.
- Hercegnő? – nem voltam biztos benne, hogy bármit is tudna rólam. Nem várom el, hogy az egész világ ismerjen, mert fellépek Ázsián kívül is, ezért próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy alapvetően sokan hívtak így – Hány lánynak mondod ugyanezt?
Nem lepődtem volna meg azon, ha a következő pillanatban egy bbl gyanús csaj vérben forgó szemekkel rontott volna rám és még meg is kopasztott volna. Pont ezért hagytam figyelmen kívül a másik kérdését. Nem mondom, hogy hiányzott. De azt sem, hogy egészen eddig nem jutott eszembe a napsugárarca.
- Vagyunk? – már közös a hangulatállapotunk? Értetlenkedtem, de nem akartam egy bunkó paraszt lenni, mert utáltam volna, ha a kedves kis vonásai csak azért alakulnak át, mert én képtelen vagyok visszafogni a személyiségem – Megvagyok, köszönöm. Jobban lennék, ha kivinnél a levegőre, ha már boldogítasz.
Ezen a ponton szinte azonnal nyújtózkodni kezdtem felé, mert nem engedélyezték még, hogy magamtól elhagyjam a szobát, azonban akkora baj nem volt, hogy ne tudjanak felvenni engem. Elég tehetetlennek éreztem magam így, de jobb volt, mintha csak az ablakba tudnék kiülni.
- És veled mi a helyzet? Hogy vagyunk? – szándékosan használtam ugyanazt a szóhasználatot, amit ő is megengedett felém – Milyen irányból és mikor várhatom az asszonyodat, aki el akar tenni majd láb alól, mert engem látogatsz a szabadidődben? Csak mert ki kell találnom, hogy hogyan szerezhetnék helyzetelőnyt félig lebénulva.