Bona & Santiago

Voltak azért még kifejezetten homályos részletek Xavi szerelmi életét illetően... Technikailag nem is a szerelmi életéről volt szó, mert bár magyarázott nekem valamit arról, hogy mi van Aviával, én megálltam a gondolkodásban valahol ott, hogy egyértelműen bejött neki a csaj. Kettőnk közül mindig a legjobb barátom volt inkább büntetőjogi felelősségének tudatában, ezért a legjobb tanács amit adhattam neki ebben a helyzetben az volt, hogy várja ki a megfelelő időpontot, amikor már nem lesz fura, ha egy olyan lánnyal jár, akinek az iskolájában ő egyébként a gyakorlatát tölti. Ettől függetlenül én jellemzően ott segítettem ahol tudtam, meg amúgy se rabolhattam mindig a kedvesem idejét, aki ha nő lett volna, simán feleségül veszem. Akinek nincs hasonló kapcsolata, valószínűleg nem értené meg, de mi soha nem is törekedtünk arra, hogy másokkal megértessük magunkat, amíg közöttünk minden rendben volt. Azok után, ahogy Xavi fogadta azt, hogy én is New Yorkba jövök és ahogyan ezt is sikerült felnőtt emberek módjára megbeszélnünk, én már tényleg képes lettem volna azt állítani magunkról, hogy megállíthatatlanok vagyunk.
Ez a megállíthatatlanság pedig az élet minden területén jellemző volt, rám kifejezetten. Jóval extrovertáltabb személyiséggel áldottak meg, mint amilyennel Xavi rendelkezett, ezért nem esett nehezemre eleget tenni a kérésének, amikor azt mondta látogassam meg Avia kuzinját a kórházban. Úgyis épp elég fölös energiám - na meg időm - volt, amit el kellett ütnöm valahogyan.
- Megint jöttél udvarolni, kedves? - A nővérpult mögött helyet foglaló molett nő úgy csóválta a fejét, mintha egyébként sorozatosan a kórházban fekvő szép lányokat próbáltam volna levenni a lábukról. De tudtam, hogy csak azért mondja, mert neki nem hoztam már múltkor sem rózsát és neheztel rám.
- Nem tudom miről beszél, Doris - jelentettem ki vigyorogva, miután kinevettem magamat a hozzáállásán. - Ma is olyan csodaszép, mint mindig - jelentettem ki gátlástalanul, mire csak egy legyintést kaptam cserébe. Még mielőtt a megfelelő kórterem felé indultam volna, kaptam egy kacsintást, amit én magam is egy vigyorral viszonyoztam.
Szeretek én lenni az, aki mosolyt csal mások arcára, akivel együtt lehet nevetni és akire jó szívvel emlékeznek az emberek. Ezt persze nem lehet a végtelenségig űzni és amit Doris kapott a folyosón sosem lesz ugyanazon a szinten, amit adott esetben Xavi, vagy bárki más megkap, akiről úgy érzem, hogy közel áll, vagy állhat hozzám. Pontosan emiatt volt, hogy megfordult a fejemben, hogy el kellene végeznem valamilyen coach képzést, de arra jöttem rá, hogy hosszú távon csak adni másoknak és nem mindig kapni vissza lelkileg elég kimerítő lehet. Én pedig tartottam annyira kiváltságosnak a számomra fontos embereket, hogy csak nekik akarjam tenni a szépet.
Nem mentem volna odáig, hogy Bonát is besoroljam ebbe a kategóriába, mert határozottan éreztem némi ellenkezést a részéről, amit hajlandó voltam betudni a balesetének és annak, hogy nem az élet legfelemelőbb dolga egész nap és hétről hétre egy kórházi szobában dekkolni, miközben orvosok járnak-kelnek körülöttem és mutogatnak, mint valami kísérletet... A változatosság kedvéért tehát most én érkeztem hozzá, hogy az agyára tudjak menni. Az ajtajában megállva csak addig lassítottam le amíg bekopogtam, s megvártam a válaszát. Nem számítottam rá, hogy épp öltözni fog, mert elég biztos voltam benne, hogy ágynyugalomra van ítélve, de jobb biztosra menni.
Hiába kaptam engedélyt a belépésre, egyelőre csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy az ajtófélfának támaszkodva be tudjam dugni a fejemet. - Szia, hercegnő. Hiányoztam?- Széles vigyorral az arcomon tettem fel a kérdést, remélve, hogy ha meg is dobál valamivel, nem vagyok elég közel, hogy eltaláljon. - Hogy vagyunk?

outfit || 562 || muzsika || szia szépség || ☐

727 ✰ iu - love wins all ✰ te vagy egy szépség   ✰ öltözék ✰ Ⓛ

Bona & Santiago

Szerencsés voltam, ha arra gondoltam, hogy eddigi életem során egész kevés időt kellett kórházban töltenem. Nem csak magam miatt, de a családom és ismerőseim miatt is. Nyilván megszületni meg kellett valahol és hálás vagyok a szüleimnek, amiért nem próbáltak meg valami otthoni műanyag medencés házi szülést elintézni, mert inkább elásom magam, mint hogy erről hallgassak történeteket minden alkalommal, amikor összegyűlik valahol az egész család, vagy a barátaink. Én amúgy sem voltam az a gyerek, aki a szülei szexuális életét támogatta volna, mert nem kértem, hogy csináljanak nekem kistesót, amint megtaláltam azt egy személyben. Brother from another mother. Épp ezért volt az, hogy amire Xavi kért, azt általában meg is csináltam, mert kettőnk közül mindig is neki volt több esze és az olyasmiben is jobb volt, hogy hogyan lehet két kamaszlány viharos kapcsolatát elsimítani. Kár lenne ráfogni, hogy ez csak azért van, mert ehhez kapcsolódnak a tanulmányai, valójában a legjobb barátom kedvessége soha nem olyasmi volt, ami hátráltatta volna őt az emberi kapcsolataiban. Ha nem is akart magának ezer ismerőst szerezni, attól még nagyon könnyen átlát másokon és jól ítéli meg őket. Én legalábbis így láttam őt. Elfogult vagyok vele, de soha nem is akartam más lenni.
Ha Xavi nagyon könnyen kiismert másokat, akkor rajtam valósággal úgy nézett át, mint egy folpack fólián. Ismerte minden lépésemet és tulajdonságomat, mindegy hogy az jó, vagy rossz volt és azt is tudta, hogy nekem szükségem van arra a nyüzsgésre, amit az soha nem adott meg, hogy egy városban voltam túl sokáig, vagy épp csak néhány órára jártam be hetente. Oké, más volt egyetemre járni mint középiskolába odahaza Spanyolországban, de képes voltam még a bulik és egyéb elfoglaltságok mellett is unatkozni, ha a kedvesem nem szánt rám elég időt, amit rendszeresen fel is róttam neki. Végső soron nem vagyok biztos benne, hogy leckének szánta-e, hogy beküldött engem Avia unokatestvéréhez a kórházba, vagy őszintén fel akarta dobni a lány napját, de ellenállni ugyanúgy nem tudtam a kérésének, mint bármilyen más esetben. Talán csak amikor elvonóra kellett küldeni őt. De az is az ő érdekében volt.
Ebben a kórházban egy fokkal sem volt jobb érzés járkálni és ha önös érdekekből is, de ha valamit kívánhattam Bonának, akkor biztosan az volt, hogy minél hamarabb kerüljön ki innen. Biztosan ő sem vágyott arra, hogy nap, mint nap a fertőtlenítőszagot lélegezze be és olyan emberek között legyen, akik kedvesek ugyan, de mégsem a családja.
- Miért, nem érzed magad annak? - nevettem fel jókedvűen, amivel nem őt akartam kinevetni, szimplán a helyzetet. Kevés olyan hozzá hasonló lánnyal találkoztam, akinek legalább akkora szája volt, mint Bonának. Persze lehet az volt a gond, hogy Aviát ismerve rögtön azt gondoltam, hogy a lányok nagyon hasonlítanak egymásra. Amikor kicsit is jobban megismerkedett velük az ember, rögtön kiderült, hogy ez alaptalan feltételezés. - Csak annyinak, amennyiről tényleg azt gondolom, hogy hercegnők - feleltem gátlástalanul, vigyorogva. Soha nem riasztottak vissza azok a helyzetek, amikor gyorsan kellett reagálnom valamire, mert amúgy sem gondolkodtam sokat azokon a dolgokon, amik elhagyták a számat, még ha arra próbáltam is figyelni, hogy ne bántsam meg a beszélgetőpartnereimet.
Figyelmen kívül hagytam ahogyan visszakérdez, mert annyi rejtélyt azért szerettem volna meghagyni magam körül, hogy nem magyarázom túl azt, amiért úgy beszélek, ahogy. Helyette megvártam, hogy választ adjon az eredeti kérdésre, majd előhúztam a hátam mögött rejtegetett egy szál virágot, amit idefelé hoztam és odanyújtottam a lánynak. - Arról meg kell kérdezni az orvosaidat, de addig is nézegesd ezt. Ez kintről van. - Nyilván a kettő meg sem közelítette egymást, de akit majdnem úgy kellett összerakni, mint egy puzzle-t, az ne akarjon odakint rohangálni. Még tolószékben sem. - Ha rábeszéled a nővérkéket, hogy hozzanak neked egy tolószéket, kiviszlek. - Kételkedve néztem a gépekre, amelyek össze-vissza csipogtak még most is, és amelyeknek a másik vége épp Bona valamelyik pontján csatlakozott a lány bőréhez. Nem értek sokat az orvostudományokhoz, de nekem úgy tűnt a legjobb opció, ha kinyitom neki az ablakot.
- Én jobban nem is lehetnék - feleltem mosolyogva, nem hagyva figyelmen kívül a tényt, hogy az én szavaimmal "támad" nekem. - Nincsenek ma óráim, szóval meg kell hívnod engem ebédelni. - Természetesen a kettő semmilyen módon nem függött össze, de attól még igaz volt, hogy nem kellett sehová rohannom és addig maradhattam, amíg fel nem tűnik a lány egy másik rokona.
- Abból az irányból... - mutattam rögvest az ajtó felé. - Máshol nem tudna bejönni - jegyeztem meg vigyorogva, majd a haja felé nyúltam, amit úgy borzoltam össze, mintha nem tanultam volna már meg Xavitól, hogy ezt nem mindenki viseli el. - Ha lenne. - Tettem hozzá végül, hogy feloldjam az egyébként nem túl nagy rejtélyt a nem létező párkapcsolatommal kapcsolatban. - Xavi kérte, hogy jöjjek, úgyhogy kérlek az ő nevét foglalt az átkaidba, ha később ilyesmit tervezel. - Olyan jókedvűen jelentettem ezt ki, hogy nem lehetett félreérteni, hogy mennyire nem gondolom őt egyébként boszorkánynak. - És ne mondd el neki, hogy elmondtam, mert meg fog sértődni. Ő ért az emberekhez és gondolta, hogy unatkozni fogsz nélkülem. - Ilyen alapon persze lehetnék nagyképű és mondhatnám azt, hogy mindenki élete unalmas nélkül, ami végső soron... Igaz is.

outfit || 837 || muzsika || köszöntem || ☐