Megint kedd van. Ugyanolyan kedd, mint múlt héten, az azelőtti héten, és mindegyik héten, amióta ismerem a napok nevét. A kedd az már csak kedd. Volt idő, amikor keddenként iskolába mentem, egyedül természetesen, mint Alice a csodatripjein, és bár nehéz elképzelni, hogy mindig el is jutottam az iskoláig, eljutottam ám, csak nem mindig, mert ahogy eljött a középiskola, az egyre több feladat, az érettségi vizsgák, nos úgy csökkent az életem erre áldozható tortaszelete. Már akkor elkezdtem dolgozni magasba szálló fekete mosogatói karrieremben, de voltam ételfutár, takarító, és egyszer, esküszöm, hogy megszereltem egy vízvezetékrendszert a Traitor családnál. A Traitor család ezt azzal hálálta meg, hogy feljelentett lopásért. Pedig csak száz dollárt és két arany nyakláncot hoztam el, mert tudtam, hogy azokra biztosan nincsen szükségük, hiszen ott volt még mindenből temérdek.

Csodaszámba megy az életemben, hogy leérettségiztem, mert a vizsgák előtti héten kirúgtak a gyorsétteremből és a szórólapos cégtől is, én pedig percről percre mindent pontosan kiszámítottam már: az utolsó vizsga napján délután összepakolok néhány holmit a félretett pénzemmel együtt, és nekivágok új hajlékot keresni. Este tíz körül már úgy nézett ki, hogy aznap a Brooklyn Bridge tövénél alszom, mert addig jutottam gyalog, de megtörtént, hogy betértem a Purgatóriumba. Aznap nem aludtam az utcán. Aznap nem.

Megint kedd van. Ma is, mint múlt héten és az azelőtti héten is, a Sweet Pain Tattoo szűk öltözőszobájának egyetlen foteljének kiálló rugója szúródik a lapockámba, ahogy alvás közben arrébb csúszik felsőtestem a karfa irányába. Izmaim teljesen elernyednek, és ennek következtében a háttámla tetejére pakolt lábaim egyik ólómsúllyal zuhan a padló fele. Felriadva rezzenek össze, és ügyetlenkedve mindent megteszek azért, hogy ne a padlón végezzem. Amint a küldetés teljesítve, letörlöm az arcomról a kicsorgott nyálamat, és újra rágni kezdem a reggel óta számban lévő rágógumit. Hajnalig a bárban voltam, majd két óra alvás után meglátogattam Miss Bettany Kernshaw műtermét, befizettem a következő havi tandíjat (ma nem lesz vacsora, ha rajtam múlik), és hát legalább egy rágógumit a számba kellett vennem, ha már választani voltam kénytelen a fogmosás és az újabb késés között. Inkább hallgattam végig, hogy az élő modellek kisugárzását befolyásolja a lehelletem bukéja is, mint hogy csütörtöktől nem vagyok a csoport része.

- Úristen – motyogok, és elkapom a számból kieső rágót, majd azzal a lendülettel vissza is dugom, ahogy elindulok a szalon fele. Kilenc perccel elmúlt öt óra. Ötre vártam a következő vásznamat, és biztos voltam benne, hogy nem késik, legalábbis nem volt szükségem panaszra Pansy fele, mert ha innen kirúg, akkor vége a festegetésnek és a rozsdafényes jövőnek. Kissé kétségbeesetten rongyolok ki a recepciós asztal fele, ami közvetlenül a pihenőszoba ajtaja mellett van, a szalon bejáratával átellenben. Néha elmormolom Pansy-nek, hogy a vörös falak irritációt keltenek az emberekben, enerváltságot áraszt, bár igaz, tüzet is, meg vért, a vér az itt kifejezetten hasznos szín, de Pansy szerint vadnak kell lennünk és szabadnak, mert ezt jelképezi a tetoválás tevékenysége, és egyébként is jól mutat a pepita padlócsempével és a két fekete huzatos tetoválószékkel. Meg a fehér recepciós pulttal, amihez odaérve kibányászom a számból a rágót, és a pult aljára nyomom az előző kettő mellé.
- Cső, Mr. B-b-b – mormolom az orrom alatt, miközben mindkét tenyeremmel dörzsölöm az arcom. Nem ugrik be a pasas neve. – Mi újság, Mr. B-b-b? Miért tűröd ilyen jól a fájdalmat, Mr. B-b-b? Látom, ahogy szétárad a sajgás azokban a hatalmas izmaidban, Mr. B-b-b – játszom el a gondolataimat abban a hitben, hogy még mindig egyedül vagyok a szalonban.

   B & Mr. B

“Getting a tattoo should hurt.
It’s a rite of passage.”

Nem sokszor engedem meg magamnak a luxust, hogy kiszabaduljak a bárból, vagy a bandában betöltött feladatkörömből. Mind a kettőben van mit csinálni 24/7. Néha felülök a motorra, és eltűnök pár órára, amerre az út visz, de az csak ideig-óráig csitítja le az agyam. Már amikor sikerül neki. Ezen túl... mit tehetnék? Nem állok neki barátságokat kialakítani, egyéb hobbikat kergetni, ne adj isten valami tyúkkal komolyabban belebonyolódni bármibe is, mert mind csak egy nagy hazugsághalmazon lenne a gejl tejszínhab. Megvagyok a bárral, a motorjaimmal, azzal, hogy mindent figyelek és megjegyzek, miközben azt várom, mikor lesz ennek az egésznek vége.
Mégis, most a harmadik hete ülök fel a motorra, és jövök át Brooklynba, hogy a Sweet Pain Tattoo szalonban tűvel szurkáljanak. Na nem annyira a tűszúrásokra vágyom, mint inkább a tetoválásra. Annak idején, mikor készültem erre az egész szarra, magamra varrattam pár dolgot, feltűnő helyekre, a látszat miatt. Aztán valahogy... évről évre egyre több van belőle. Volt egy haverom, aki általában rámvarrt ezt-azt, művész faszi, szóval nem épp a tipikus plecsnikkel vagyok tele, hanem inkább... rajzokkal. Bírom őket. Inkább, mint hogy random csajok nevét tetováltassam magamra, vagy az anyu szót szívbe foglalva, viktoriánus keresztek, szirének, sztripperek vagy hasonló szarságok. Az nem épp az én világom. Aztán Hem ment, és beadta magának az aranylövést, így vagy két éve nem varrattam magamra semmit. Nem volt meg hozzá az ihlet, vagy mi. De azért nézelődtem. Végül itt Brooklynban találtam ezt a kiscsajt, kislány még igazából, akinek pár munkáját látva rászántam magam, hogy megpróbáljam. A minta megvolt, Hem már rég megtervezett mindent az egész hátamra, miután a felkarjaimat televarrta. Csak kellett valaki, akinek hasonló a stílusa.
A csaj egy személyiség, mit mondjak. Pimasz fruska, két lábbal a talajon, de a feje a fellegekben, vagy nem tudom. Mégis... ügyes, szóval visszajárok. Hamarabb érkezem, a forgalom furcsa mód kegyes volt ma, így különösebb biztatás nélkül ülök le az egyik székre, amiben várakozni szoktak az emberek, és nyúlok egy tetkós magazin után. Hát öcsém ennyi szart, amit ebben látni... Őrült emberek vannak, én mondom. Szemgolyóba tetoválni. Jó hogy nem már a bránerét szurkáltatja tele. Felnézek, ahogy Billie nem pár másodperccel öt után bekóvályog a szalonba hátulról, úgy néz ki, mint valami zombi. Magasba szalad a szemöldököm, ahogy köszön, de valahogy mégis süt róla, hogy nem fogja fel a környezetét. Én lennék Mr. B, gondolom. Mikor folytatja, már biztos vagyok benne, a végére pedig halkan felröhögök. – Valójában az izmaim nem igazán fájnak tőle, de kedves, hogy aggódsz – jegyzem meg, ahogy visszadobom a kisasztalra a magazint, és feltápászkodom. – Ugyanakkor baszki Billie... ha elalszol tetoválás közben, és összebaszod a hátam, a minimum, hogy a térdemre fektetlek, és elfenekellek. Már megint éjszakai műszakot nyomtál, és csesztél kialudni magad utána? – érdeklődöm meg, bár a hangsúlyom kevésbé fenyegető, mint a szavaim. Tényleg morcos lennék, ha összebaszná a hátam, ugyanakkor tudom, hogy nem fogja. Mindig úgy néz ki, mint aki három napos alváselmaradásban van. Lassan már megszokom. Legutóbb elhatároztam, hogy hozok neki kávét, de gecire elfelejtettem, míg meg nem láttam, ahogy bezombizik. – Mi lenne, ha átmennék két kávéért szembe, míg összerakod a cuccokat? – vetem fel. Van ott egy kávézóféle, bár nem egy csicsa hely, ami nekem csak jó, a csicsa helyekről kinéznek. Tavaly bementem egy Starbucksba, konkrétan megijedtek az emberek, a bögrémre meg azt írták, hogy Thor. Ami nem tudom, honnan jött, mert kurvára nem vagyok szőke.

Úgy rám hoztad a frászt, hogy halk, de éles nyekkenéssel rezzenek össze. Mondanom sem kell, hogy az arcomat már nem takarom el a tenyereimmel, a szám nyitva van, nem pislogok, és abban sem vagyok biztos, hogy levegőt veszek.

Ismertem egy hawaii csávót, de nem hasonlított rád. Magas volt, izmos, de rövid volt a haja, a tiednél is sötétebb, időnként csillogott a zsírtól vagy a pomádétól, nem tudom. Gyakran csengetett be hozzánk, legtöbbször Parkerből akart kiverni pár száz dollárt, és egyszer tényleg úgy pofán törölte, hogy egy foga kihullt, kettő meg letört. Szerintem azóta még ennyi foga sincs a sitten. De aztán visszajött akkor is, amikor ő már hűvösön volt, és először azt hittem, hogy Lissandrán vagy rajtam akarja behajtani a tartozást. Azt mai napig nem tudom, hogy az előbbire ez tényleg igaz-e, de mindenesetre gerincre vágta néhányszor. Néha ezembe jut a kép, amikor Lissandra a konyhaszigeten fekszik hason, pucéran, a hawaii fickó meg úgy döngeti, hogy a márványlap majd’ lecsúszik a szekrényről. A nő sikongat, a hawaii morog, egyre hangosabban, aztán ordít, és elcsendesedik. Ezt már nem néztem végig az előszobából, de sajnos felhallatszott a padlásra, ahol a „szobám” volt. A történet vége az lett, hogy: „Te sírsz? Hülye buzi!” Lissandra ezzel dobta ki a behajtót, és soha többé nem láttuk őt.

A „baszki”-ra magamhoz térek, és ahogy a recepciós pult felé nyúlok, odaverem a kezem a naptárkönyv széléhez, így röptében kell elkapnom, mielőtt leesne. Még mondja valaki, hogy nem tudok eléggé koncentrálni! Az alsó ajkamra harapok, és mielőtt rád néznék, kicsit pipiskedve a naptár fölé hajolok, amiben a bejelentkezett vendégek neve sorakozik.
- Kit! – kiáltok fel, mint aki heurékát talált, vagy hogy szól az a közmondás, és csak utána koncentrálok a szavaidra. Még sosem aludtam el tetoválás közben, nem úgy, mint a bárpulton, de most, hogy mondod, lehet, hogy tényleg fennáll a veszélye. Lehetséges ez egyáltalán? Ha meg is történne, csak egy elfenekelés járna ért… Mi? – Öhm… Hát…aludtam… Esküszöm! Két órát – a végét már olyan halkan teszem hozzá, hogy ne mondhasd, hogy átverlek, de lehetőleg ne is halld az igazat. – De nem fogom elcseszni, megígérem! Látod, eddig sem rontottam el semmit. Meg vagy vele elégedve, nem? Vagy nem? – furán összeráncolom a homlokom, nem vagyok biztos benne, hogy megfelelően működnek már az arcizmaim. – Ne haragudj, suliba kellett mennem délelőtt, de kárpótollak, hogy…ne legyen panaszod – nyomatékosítom a végét, és tekintetemmel a panaszkönyvet keresem, ami szerencsére most éppen nincs kint a pulton.
- Hát ööö… Hát…átmehetek én is, vagy… Te nem tudod összerakni a…cuccokat, igaz – megvakarom a fejem, lehúzom a felcsúszott pólóm alját, és kilépek végre a pult mellől. – Akkor én addig összerakom a…cuccokat – ismétlem magam, zavartan rád mosolygok, és megvárom, amíg kimész.
- Az istenit! – sziszegek magamban, bemegyek a hátsó mosdóba, és bedugom az arcom a kagylóba jó hideg víz alá. Csak ne írj a panaszkönyvbe, kérlek! Átdörzsölöm a képem a törölközővel, visszamegyek a szalonba, és gyorsan átfertőtlenítem az eszközöket, odakészítem a festékeket, egy pár tiszta kesztyűt és némi gézt. A fekete ülés mellett felkucorodok a kerek bárszékre, és tovább dörzsölöm a szemeimet, amíg újra benyitsz.
- Kész vagyok, jöhetsz! – vágom rá gyorsan, mielőtt újra megjegyeznéd, hogy valójában valahol Tükörország és Timbuktu között járok félúton.

   B & Mr. B

“Getting a tattoo should hurt.
It’s a rite of passage.”

Igazából infarktust nem akartam neki okozni, de az arckifejezés, amivel a megszólalásomra reagál, röhejes. Diszkréten röhögök is, ahogy a foteltől, amiben eddig ültem, közelebb megyek a pulthoz. Megnyugtató, hogy az előbbi kis monológja ellenére azért emlékszik a nevemre, vagy legalábbis a keresztnevemre. Annyira nem bonyolult, három betű. Mondjuk a Boothman sem bonyolult, nem véletlenül hívnak egyesek Boothnak, csak egy nagy batár fülkére kell gondolni. Az vagyok én. De ha választani kell, hogy melyik nevemre emlékezzen, a Kitre, vagy a Boothmanre, akkor az előbbit választom, az legalább igazi, meg azt preferálom, ahogy a megismerkedésünkkor is mondtam. – Hogy mennyit? – kérdezek vissza, mert nem értem, mennyit aludt, csak azt, hogy motyog valamit. Ez már az öregség, és baszottul kezdek süketülni, vagy ő szórakozik velem. He... Nem is tudom, melyik lenne rosszabb. – Cicám, ha nem lennék megelégedne, nem evett volna ide a fene harmadjára is, elhiheted. Ha valami bajom van, mondom. Ahogy az előbb. Elbaszod a hátam, fenéken billentelek, de ha nem baszod el a hátam, tőlem úgy adod elő közben Frankenstein szörnyét, ahogy nem szégyelled – vonok vállat, mert ja, ennyire érdekel egyébként, hogy néz ki, miközben tetovál. Hem sem volt az esetem semmilyen szinten, mégis a tűje alá feküdtem rendszeresen. Ez a csirke amúgy is vagy... húsz éves. Porhanyós zombi. – Legyen jó a végeredmény, és nem lesz panaszom – teszem hozzá, mikor panaszt emleget, de fura hangsúllyal, mintha nagybetűs Panasz lenne. A szalon tulajának gondolja, vagy mi? Na persze... Esélytelen. Még ha tényleg elalszik a hátamra dőlve, akkor is kettőnk között intézzük el a dolgot.
- Megpróbálhatom összerakni én a cuccot... de szart sem értek hozzá. Viszont kávét hozni képes vagyok. Van két kezem, lábam, ilyenek – mondom lassan, magyarázóan. Ha nem lett volna érhető, kettőnk közül miért én hozom a kávét. Arra már az elején rájöttem, hogy itt nincs kávéfőző, vagy ő nem használhatja, mert akkor is akkorákat ásított, hogy láttam, még van mandulája, és a bal hátsó fogába vagy beleragadt valami, vagy lyukas, továbbá egy bölcsességfoga sincs még kint. Alaposan ismerem a csajt, na. Alaposabban, mint terveztem, egyébként. A második alkalommal is hasonló volt a helyzet, ezért akartam mára hozni kávét, csak nem jött össze. Na de majd most. A zebránál várok a zöldre, békésen rágyújtva egy cigire, mikor rájövök, hogy faszom se tudja, hogy issza a kávét. Mindegy, most erősen fogja oszt kész. Az ő poharába belefőzetek vagy három kávét, aztán zsebre vágok egy marék tejszínt meg cukrot, ő meg majd kezd vele, amit akar. Csávókám a pult mögött úgy tűnik, szólna, hogy nem oké ennyi belevalót elvinni, de meredek rá pár másodpercig, és gyorsan máshol lesz dolga.
Visszafelé is elpöfékelek egy cigit nagy békésen, elvégre ráérek, két órás időpontunk van, és nem ez az utolsó, annyi lesz kész, amennyi, Billie meg úgysem lesz éberebb, mire visszaérek. Max alszik egy kicsit. A fejéből ítélve pont ezt tette. – Nem tudtam, hogy iszod, szóval... tessék – teszem le mellé a papír kávéspoharat, és szórom oda a zsebeimből a tejszínes dobozokat, meg a cukros zacskókat. Ossza be. Vagy dobja ki. A saját kávémat feketén lehajtom vagy két kortyban, és megkukázom a poharat, aztán pedig ledobom a dzsekim, pólóm, hogy neki háttal letelepedhessek a tetoválószékbe.

Azért ennyire nincs őszinteségi rohamom, hogy megismételjem a válaszomat, helyette inkább megköszörülöm a torkom, csak úgy természetesen, és őzike szemekkel figyellek, ahogy végigregéled a megnyugtatásomra szánt vagy csak enyhe felháborodásból kitörő monológodat.
- Nem fogom elrontani – szaporán ingatom a fejemet teljes magabiztossággal, amit 90%-ban valóban el is hiszek, a maradék 10% pedig csak az emberi létből fakadó hibahatár. Lehet, hogy túl nagynak tűnik, de az olyan emberi létnél, mint ami én vagyok, egészségesen belefér. – Köszönöm! Olyan lesz, amilyet szerettél volna! – bizonygatom még mindig képességeimet dacára annak, hogy már másról beszélsz, és már csak azt veszem észre, hogy kimentél az ajtón. Mélyet sóhajtva könnyebbülök meg, nem amiatt, hogy megszabadultam tőled, mert tudjuk, hogy ez nem így van, és eszem ágában sincs megszabadulni tőled, mert ritka nagy tetkód van, ami ritka nagy pénzt hoz a házhoz, valami kis jutalék is csurran-cseppen majd, de be kell ismernem, amit neked sohasem fogok bevallani: néha ijesztő vagy.
Egy ideig nyitott ajkakkal elmélázva nézem a kirakatüvegen keresztül, ahogy átsétálsz az úton, majd elfordulsz a kávézó fele, végül pedig eltűnsz az ajtaja mögött. Újra sóhajtok, elvonom tekintetem a kilátásról, és az arcmosás után lassan összepakolgatom a…cuccokat. Már csak akkor veszlek észre, amikor a kilincsre teszed a kezed odakint, és újra bejössz.
- Öhm – a kezembe veszem a poharat, óvatosan, hogy meg ne égessen, és ezt elkerülendő mégis inkább visszateszem, mert baromira teletöltetted. Egy mosollyal konstatálom, hogy temérdek mennyiségű cukrot és tejszínt hoztál, csillogó szemekkel ingadozok a kupac és a zsebed között. Meg sem mozdulok, amíg te le nem gurítod a bizonyára ugyanolyan forró kávét, kicsit el is kerekednek a szemeim, de úgysem látod, majd mozdulatlanul, enyhén oldalra döntött fejjel nézem végig, ahogy levetkőzöl. – Khm – elkapom rólad a tekintetem, amikor rám nézel, majd elkezdek felbontogatni legalább három zacskó cukrot, majd annyi tejszínt, amennyi a pohárba még belefér. – Köszönöm a kávét! És a cukrot. Meg a tejszínt – mosolygok, de nem nézek rád, csak akkor, amikor már meztelen felsőtesttel ülsz előttem. Iszok néhány kortyot a kávéból, a másik oldalamon lévő szekrénykére teszem, és felhúzom a fekete kesztyűket. Egy darab gézre fertőtlenítőt öntök, és végigtörlöm vele a félkész tetoválásodat.
– Ma megcsinálom a lépcsősort teljesen, és még egyszer jönnöd kellene az óra körüli részletek miatt – beindítom a gépet, de még mielőtt hozzád érinteném, végigsimítok a bőrödön, ott, ahol a félkész tetoválás van. Vastag bőröd van, de olyan természetesen sima, csodálatos színű, Liliomtipró Emilio tónusa a nyomodba sem érhet, pedig az olaszok állítólag dögös pasik, de neked…ahh…csodálatos tested van. Csodálatos és tökéletes, mint egy mennyei alkotás, amit azért teremtettek, hogy megmaradjon az örökkévalóságnak, erős és hatalmas vagy, mint egy félisten, és esküszöm, megfordult a fejemben, hogy talán tényleg az vagy. De erre később visszatérek.
- Szólj, ha valami nincs rendben – ezt mindig mindenkinek elmondom, de kétlem, hogy pont te leszel az, aki szól is. A tűt a bőrödhöz közelítem, a nyelvem hegyét koncentrációm jeléül önkéntelenül is a szám sarkához érintem, majd egy-egy kanyarnál a kezem mozgásával párhuzamosan forgatom azt is.
– Mi újság a bárban? – mert egyszer mondtad, hogy ott dolgozol, de már arra sem emlékszem, hogy melyik városrészben van az a bár, de mindenesetre a tetkós ügyfeleimmel szívesebben beszélgetek az életükről, mint a pult mögül.

   B & Mr. B

“Getting a tattoo should hurt.
It’s a rite of passage.”

- Hát remélem... – hagyom annyiban a dolgot, mert nem szükséges túlragozni. Fáradt. Velem is megesik, de ha dolgozni kell, hát dolgozni kell. Máskor is volt fáradt, mikor jöttem, de nem cseszte el a hátam, szóval reménykedem benne, hogy ez most sem fog előfordulni. Ha tartanék ettől, nem lennék itt, igazából. Megnéztem azért pár munkáját, mielőtt a kezei alá feküdtem volna, mert valahogy Hem munkájának a megcsúfolása lenne, ha ezen a ponton elrontanák. Nem volt nagy barátság a miénk, nem ismertem annyira, de... mint tetováló-művészt nagyra tartottam. Billie meg majd most bizonyít vagy sem.
A magam részéről a mai nap kávéval szponzorálom, hogy a kiscsaj ébren tudjon maradni, többet nem igazán tehetek érte. Nekem sem árt, én is bárban dolgozom, három előtt ritkán kerülök ágyba, max annyi előnyöm van, hogy utána viszont nyugodtan alhatok kedvemre. Ellenben Billie-vel, aki valami művészeti dologról dumált, meg itt is dolgozik. – Szívesen. Mint mondtam, bármit, csak ne aludj el a hátamon – mondom, miközben elhelyezkedek a tetováló székben, a mellkas-támaszra dőlve, hogy neki jó szögben legyen a hátam. Elég hamar sikerül kényelmesen elfészkelődnöm, nem okoz problémát pár óra henyélés, miközben szurkálják a hátam. Egyelőre mondjuk még csak előkészíti, de előbb-utóbb gondolom neki is kezd, így harmincöt perccel azután, hogy kezdődött az időpontunk. Kicsit összerezzenek, ahogy váratlanul egy kesztyűs kéz végigsimít, mikor a tűszúrásra számítok a gép berregéséből ítélve. Hátrapillantok a vállam fölött, de Billie épp mégis emeli a tetováló gépet, szóval vissza is fordítom a fejem, vigyázva, hogy a vállam ne mozgassam. – Elvileg beírtuk az időpontot már jövő hétre is, nem? – kérdezek rá, mert nekem úgy rémlik, de aztán lehet, hogy csak feltételeztem.
Akaratlanul is felhorkantok, ahogy azt mondja, szólj, ha valami nincs rendben, mert hát max ha belém állítja azt a szart, akkor lesz baj, amúgy felőlem csinálja, amit csinálnia kell. A hátamnál sosem voltam annyira érzékeny a tetoválásra, mikor a lábszáram készült, be akartam szarni, egyszer meg is rúgtam Hemet. – Te is. Vigyázz, bele ne törjön a tű a hatalmas izmaimba – szemétkedek egy sort vigyorogva, mert na. Ha ilyen hülye helyzetekbe hozza magát, hát viselje a következményeit. Plusz addig sem alszik, míg ég a feje. – A bárban... mindenki balfasz. Épp most rúgtam ki az egyik pultosom, mert annyi dolga lett volna a műszakjában, hogy leadja a kibaszott rendelést, ami szépen össze volt írva, de az isten barma össze-vissza csúszkált a sorokban telefonos rendelés közben, szóval sör mennyiségű baracklevet rendelt. Baracklevet, baszki. Mi a faszomat kezdek én egy bronxi bárban tíz karton kibaszott baracklével, azt mondd meg nekem. És még át is vette a köcsög, nem küldte vissza a picsába. Inkompetens fasz. Sört tudok utánrendelni, a baszott ropi is elfogy, mert egy év a szavideje, de a baracklé?! Neki kell állnom seftelni vele. Agyfasz – mondom mogorván, ahogy megint felbaszom magam rajta. Még csak oda sem csöröghetek egy másik bárnak, hogy kell-e neki, mert úgy megbasszák a hatóságok, ha nem hivatalos forrásból származó italt árul, hogy a motorom is belefér utána a seggébe. Rohadt barackszmötyi miatt én sem tenném. Kiröhögnek, ha bepróbálkozom. A srácok után fogom hajigálni. Én leszek az útravaló-ellátó. „Fél óránál többet tervezel motoron ülni? Vigyél csak magaddal baracklevet meg ropit! Nincs táskád, nincs hova rakni? Nem baj, adok zacsit, csak vigyed magaddal, le ne essen a cukrod. Az tök veszélyes. Viszed baszki!” De fognak szeretni. Tökön lövöm magam.

Legszívesebben megismételném még másodpercenként ötször, ha szükséges lenne, hogy ne haragudj és ígérem, hogy tökéletes lesz, meg hogy legközelebb nem fogod látni, hogy alig veszek levegőt a kimerültségtől. De teljesen felesleges, még akkor is, ha te újra és újra elmondod, hogy csak a hátadat ne bántsam. Kicsit mosolygok is elpirulva, mert valahol vicces, hogy egy apró, törékeny lánytól félted a hátad. Ha eddig sikerült megóvnod, nem én leszek az, aki belerondít a történetbe. Egyébként is olyan biztos a kezem, mint egy orvosé, különben hogyan tudnám felfokozott érzelmi és stresszhelyzetben ellátni a sérüléseimet vagy máséit, hogyan tudnék aprólékos festményeket készíteni közvetlenül éjszakai műszak után. Ha lett volna esélyem tanulni, biztosan az ország egyik legjobb orvosa lehettem volna.
- Öhm… - már csak leheletnyire van a tű a bőrödtől, amikor elhúzom a kezem, leteszem az eszközt a mellettünk lévő zsúrkocsira, felugrom, és a recepciós pulthoz sétálok. – Mindjárt megnézem - elforgatok néhány lapot, pontosan a jövő hét keddig, mert akkor dolgozom, aztán megnézem a csütörtököt is, mert a neved nem szerepelt annál a napnál, és miután ezen sem, átlapozom újra az egész hetet hétfőtől péntekig. Lehet, hogy csak elírtam a napot. – Melyik napra is mondtad? – úgy teszek, mintha egyszerűen csak nem találnám, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy valóban nem írtam be őt sehova sem. Sőt, ami azt illeti, tele is van mindkét nap. Nélküle. Válaszos után nagyot nyelek, aztán nézegetem az ügyféllistát, hogy kit hívhatnék fel halasztásért, de már tudom, hogy ezt (is) megszívtam. Várható volt, hogy a fáradtságnak előbb-utóbb eredménye lesz. – Mi lenne, ha… Na jó, nem írtalak be. Elfelejtettem – sóhajtok lehajtott fejjel, majd összeszorítom a fogaimat. – Ne haragudj! Mondj egy napot, és…elmegyek hozzád, vagy nem tudom. Viszem a cuccokat, megcsinálom, ahol szeretnéd. Bármikor – csak ne kedden, szerdán és pénteken, mert akkor délelőtt festek, délután pedig alszom, ha minden flottul megy. Csütörtökön és hétfőn meg reggelig vagyok a bárban, hétvégén szintén. Francba…
Visszaülök mögéd, újra lefertőtlenítem a kesztyűim, kézbe veszem a gépet, és a hátadhoz közelítek. Megjegyzésedre megint csak elpirulva mosolygok, de szerencsére ezúttal nem figyeled az arcomat. Elkezdek rajzolni, festeni, letörölgetni a kibuggyanó vércseppecskéket, és egyszer-egyszer ott is végigsimítok rajtad, ahol se vér, se festék. Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzád, de hát miért is türtőztetném magam, ezek ártalmatlan kis érintések, rövid kis csillogás komor hétköznapjaimba, amik egyébként korántsem olyan komorak, mint milyennek elsőre tűnnek. Itt vagy például te, akinek már a jelenlététől is megnyugszom, és elfelejtem minden félelmem, egyet kivéve: nem akarok neked csalódást okozni. De ez nem a te kiváltságod, minden ügyféllel ez a helyzet, hiszen rajtuk múlik ez a munkám és a tandíj egyharmada. Meg a napi vacsora.
- Nem kellett volna még egy esélyt adnod neki? Főleg akkor, ha először hibázott. Mindenki hibázik – persze nem tudhatom, hogy ez hányadik ballépése volt a pultosodnak, de az első gondolatom mindig az esély. – Én egy részét elvinném egy gyermekotthonba – elmerengek, hogy a helyében mit tennék a narancslével. – Ingyen…természetesen - de nem valószínű, hogy az én „üzleti” gondolataim mérvadóak. – Egy részét meg kell tartanod a koktélok miatt. A maradékot pedig, ha mindenképp pénzzé akarod váltani, akkor eladhatnád kisboltosoknak. Vagy nem tudom, hogy ez mennyire legális. De Queens-ben, ahol lakom, az egyik kisboltos gyakran vásárol nagyobb üzletekből hamarosan lejáró termékeket 20%-kal olcsóbban. Ha nem is kapnád vissza a teljes árát, legalább nem maradna rajtad – lelkesen magyarázok, néha még gesztikulálok is, amikor épp nem érek a bőrödhöz, közben pedig egész szépen haladok a lépcsősorral.

   B & Mr. B

“Getting a tattoo should hurt.
It’s a rite of passage.”

Követem a tekintetemmel, ahogy felpattan mögülem, és lázas időpontkeresésbe kezd. Hamarabb látom a fején, hogy nincs időpont, mint hogy ő beismerné, mert elég feltűnő a pánik rajta, de nem dörgölöm az orra alá. – Jövő hét kedd – felelem egyszerűen a kérdésére, és várom, hogy kiderüljön, hogy kurvára nincs időpont. Felbasz? Nem igazán. Egyrészt annyira nem könnyű felbaszni, másrészt meg vártam már két hónapot is tetkók befejezése között, mikor Hem épp kötelező elvonón volt. Nem nagy ügy. – Hű tényleg? Nem volt tök egyértelmű a fene nagy lapozgatásból – horkantok fel, mikor elismeri végre, hogy elfelejtette beírni az időpontot. Magasba szalad a szemöldököm, ahogy ajánlgatni kezdi, hogy eljön, és megcsinálja, ahol csak szeretném. Mégis hol? Nálam? Na még az kéne. – Tudod, nem vagyok egy rendmániás valaki, de ha szurkálnak, akkor már inkább steril környezetben történjen a dolog, és nem egy lepukkan bár feletti szobában. Azt mondjad inkább, mikor van legközelebbre időpontod. És ha egy mód van rá, most írj is be oda – intek a határidőnaplója felé. Ha azt akarnám, hogy valami sötét, koszos lyukban tetováljon valaki, akkor megkértem volna azt, aki Vortex szarjait tetoválja rá, pont olyan szarul is. De én egy szalont kerestem, mert annak legalább megvan a professzionális jellege, szóval egy szalonban is szeretném megkapni a tetoválásom, köszi. Hogy mikor, az tök mindegy. Nagyjából. Azért ha meló van, akkor meló van. Már nem a bárban, hanem… az egyéb ügyekben.
- Nem figyelsz, babám. Elbaszta a rendelést, ÉS aztán még át is vette átnézés nélkül. Ez kapásból kettő rohadt kezdő hiba, és nem is ezek az elsők, amiket vétett, mióta nálam dolgozik. Alapvetően türelmes vagyok az ilyen szarságokat illetően, de ez akkora balfaszság volt, hogy repült. Ennyi. Örüljön, hogy nem szó szerint reptettem meg – mondom mogorván, mikor azzal jön Billie, hogy mindenki hibázhat. Na ja. Mindenki hibázhat. De ha valaki idióta, akkor idióta, és én is idióta lennék, ha arra számítanék, hogy ez az idiotizmus egyszer csak elmúlik nála, mert én angyali türelemmel hagyom, hogy tönkre tegyen idegileg.
Majdnem felröhögök, ahogy azt mondja, ingyen elvinné a baracklé egy részét egy gyermekotthonba, mert ez annyira tipikusan idealista ötlet, hogy már vicces. Megtehetném éppen, igen, csak épp kurva nagyot buknék rajta, arról nem is szólva, hogy egyáltalán nem illene bele a profilba, amit épp játszom. A gyermekotthonban sem épp baracklére van szükség, egyébként. – Hol is kezdjem… - sóhajtok fel, mikor az ötletelésének végére ér. – Egyrészt mit gondolsz, mégis milyen bárt vezetek én Bronxban? Csak mert ha nekiállnék koktélokat árulni, mindenki azt hinné, hogy buzibárrá léptünk elő. Nem azt mondom, hogy nem tudom, mi az a Long Island Tea, vagy a Sex on the Beach, de hót biztos, hogy sosem fog kikerülni az itallapra egyetlen koktél sem – közlöm vele kezdetnek talán a legfontosabbat. Nem mintha lenne itallapunk. Mi a fasznak? – Másrészt meg arra van engedélyem, hogy vegyek szarságokat, arra nincs, hogy eladjak szarságokat más helyeknek. Kiszolgálhatok embereket, ennyi. Hivatalosan egy hordó csapolt sört sem adhatok át magánszemélynek, még ha az más kérdés is, hogy ettől függetlenül megteszem. Kocsmából boltba átadni dolgokat elég lehetetlen törvényes kereteken belül. Én nem tudnék megfelelő számlát adni, ő nem tudná igazolni, honnan szedte. Hatósági rémálom. Ezért nézzük át a kurva szállítólevelet, mikor átveszünk bármilyen szállítmányt. Ha egyszer átvettük, baszhatjuk, mert a miénk. Nem veszi vissza senki, mert nem lehet bizonyítani, hogy nem lett basztatva vele. És ha ezt még hatvanszor nem rágtam minden alkalmazottam szájába, akkor egyszer sem, szóval… Kurvára kezdő hiba, mint mondtam. – Felbasz a téma újra és újra, mert egy olyan egyszerű feladat volt. Van egy papír, arra felírva tételek és mennyiségek. Be kell olvasni a telefonba. Ennyi. Még vissza is szokták olvasni, és egyeztetünk, bassza meg! Biztos vagyok benne, hogy a faszkalapja azt mondta, nem kell visszaolvasni. Nem lehet annyira hülye, hogy nem tűnt fel neki annyi baracklé.