Nehezemre esik megállni, hogy a hazavezető úton ne vegyem elő legalább egyetlen egyszer a mobilomat és ne dobjak a közös beszélgetésünkbe valami hangulatjelet, de tudom, hogy Robin több mérföldes körzetből képes kiszimatolni, ha vezetés közben telefonozok, így ellenállok a kísértésnek és nem tudatom vele minden második kilométeren, merre járok éppen. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer találni fogok valakit, akihez hosszú évek múltán is ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel és izgatottsággal megyek haza, még a létező legátlagosabb, legunalmasabb nap után is. Mintha ez a tűz nem hogy nem akarna kialudni, hanem napról napra, hónapról hónapra erősödne, ami teljesen irreális és tuti, hogy Robin valamelyik Coelho könyvéből szedtem, amelyiket az orrom alá tolt egyszer-egyszer. Vagy a giccses szócsokrok az éjjeliszekrényről másznak bele éjszakánként a fejembe? A mi háztartásunkban, főleg a hálószobában, bármi elképzelhető. - Bébi, megjöttem! - kiáltom be a résnyire nyitott ajtón, mielőtt még teljesen kitárnám azt. Addigra a kezemben már ott a mobil, sorra lövöm ki az értesítőket, hogy rendesen letudhassam a nap hivatalos részét és átadhassam az egész estémet a szerettemnek. Az a fajta vagyok, aki még kikapcsolni is hajlamos a hétvégéken a mobilt, vagy csak hagyja teljesen lemerülni, hiszen ha bármi fontos vagy életbevágó történik, akinek szüksége van rá, talál rá más módot, hogy elérjen. Meg aztán a virológia nem egy tűzoltóság, nem fogja egyetlen mutáns vírus sem fél nap alatt felzabálni New Yorkot, úgyhogy a hétköznap esték igenis a feleségemé. Kivéve, mikor valami béna telefonos játékban versenyzünk. De akkor meg inkább ott az xbox. - És itt a posta is. Megint jött kupon a kedvenc helyünkre. - kiveszem a hónom alá csapott szórólap- és borítékcsokrot és a lakáskulcsommal együtt ledobom a legközelebbi kisszekrény tetejére. A mobilomat a farzsebembe gyűröm, az ajtót a fenekemmel lököm vissza a helyére, és már sietek is Robin keresésére. Ha adott bármiféle verbális útmutatást, céltudatosan arra, ha nem, akkor a leggyakoribb előfordulási helyei szerint indulok csökkenő sorrendben: konyha. - Meghoztam a gyereknek a homokozót, meg neked is, amit kértél. - Akár a konyhában találom életem nőjét, akár nem, a szatyrot leteszem a pultra, hogy ne kelljen átcipelnem az egész házon. Mintha csak megérezné az alom émelyítő citrusosságát, máris meghallom az ismerős nyávogást valahonnét talajcirkáló magasságból. - Nincs benne kaja, ne siess ennyire, te dagi... - dünnyögöm, de amint megpillantom, leguggolok hozzá, hogy megdögönyözzem kicsit halvány, ám annál beismerőbb mosollyal. - Na jó, talán egy kis jutalomfalat... - Pont olyan, mint az anyja. Ki a fene képes ellenállni bármelyiküknek? Én biztosan nem.
Riley feleségének lenni olyan, mint egy álomutazás Thaiföldön. Soha nem tudod kiszámítani, hogy mikor mi fog történni. Hogy mikor jön egy pusztító cunami, ami fenekestül felforgatja az életeteket. Kettőnk közül rám jellemzőbb a spontaneitás, az extrém sportok kipróbálása amikbe aztán rendszerint belerángatom őt is -többnyire egy meleg fürdő, néhány gyertya és egy szexi fehérnemű elég szokott lenni, hogy úgy bólogasson, mint azok a... szóval, azok a bólogatós kutyák a kocsi hátsó szélvédőjénél-, de azért ő is meglép értem olyan dolgokat, amik hellyel közzel kibillentik a komfortzónájából, csak azért, mert tudja, hogy imádnám. Még ha ő kissé ódzkodik is a dologtól. Például a nászutunk. Mindenki a tengerpartra megy, egy eldugott kis szigetre ahol kettesben lehetnek. Mi az íratlan hagyományoktól eltekintve, északabbra utaztunk. Pontosabban Norvégiába. A világ legcsodálatosabb rönk házába. A szabad ég alatt felfűtött dézsa fürdőben gyönyörködtünk a sarki fényekben. Khm... a vízhez hasonlóan felfűtött hangulatban... Mondanám kedves nővéremnek mindezt amolyan szemrehányóan, ha hagyna szóhoz jutni természetesen. Amikor az utolsó üzenetet pötyögtem Rileynak, vészjóslóan megcsörrent a telefonom -igen, komolyan a Sikoly zenéje van beállítva csengőhangnak, amikor a nővérem hív-, és kezdetét vette a Végtelen történet egy másfajta, felújított változata. -Aha... aha... - A telefont a fülem és a vállam közé szorítva tartom, monoton hangon válaszolgatok, viszonylag szűkszavúra fogva, és a lehető legminimálisabbra csökkentve a kedves bájcsevejt a kedves nővéremmel. Míg egyik kezemmel a leégni készülő Basmati rizst kutyulom, addig a másikkal kacsaszájat formázva hápogok, szemeimet többször is körbeforgatva a tengelyük körül. Már rég elvesztettem a fonalat. Valahol azon a ponton amikor elkezdett a férje bőkezűségéről áradozni. Cöhh... Azért sajnált a gyerekeitől azon a fesztiválon is hat dollárt két vattacukorra... Smucig bunkó! Elzárom a gázt, és némán toporzékolni kezdek, amikor szembesülök a csúfos kudarccal, miszerint séf létemre egy rohadt köretet nem tudok megfőzni anélkül, hogy ne állna össze valami gusztustalan maszlaggá az egész. A főzés tudomány. Az étel odafigyelést, törődést igényel, lelke van, de mégis hogy hozzam ki belőle a maximumot, ha közben a vonal másik végén a testvérem aznapi élménybeszámolóját kell hallgatnom, megspékelve mindezt az unokahúgaim háttérben történő sikongatásaival?! Az asztalt még azelőtt ízlésesen megterítettem, hogy megszólalt volna a telefon, így a középen lévő gyertya, a vörös, bársony asztalterítő, a fehér színű porcelán tányérok talán kárpótolják majd a sült és a rizs páratlanul ízetlen, és mind emellett száraz egyvelege végett. Az egyértelmű megfontolatlanságból magamra kapott rongyom pont úgy néz ki, mintha a macska alól rángattam volna ki, akinek éppen valamelyik testrészén gázolok keresztül. A nyervákolásából legalábbis erre merek következtetni, amint az emelet felé tartok, kétségbeesetten célozva meg a fürdőszobát, ahol aztán az egész szekrényt feltúrom, lázasan kutatva a hideg gyanta szettem, akarom mondani... khm... szettÜNK után. A nővérem meg csak mondja, és mondja, én pedig egyre inkább kifutok az időből. -Ühümm... - Ismétlem már vagy ezredjére az elmúlt fél órában, és amikor végre rálelek arra amit kerestem, vadállat módjára kezdem el tépni a csomagolást. A heves mozdulat persze meghozza kevésbé várt gyümölcsét, és játszi könnyedséggel söprök le mindent a pultról a földre. Van ott fogkefe, fogmosópohár, parfümök, és egyéb, méregdrága pipere kellékek amikről azt hazudtam, hogy Glamour napokon vettem őket féláron... A gyantacsíkokat melegítse meg két tenyere közé fogva blablabla... haladjunk, nem érek én rá egész nap! Miután kihangosítottam a telefont, hogy a fürdőszoba csodás akusztikájának köszönhetően immáron 5.1-ben hallhassam a testvérem rikácsolását, először jobbomat dobom fel a kád szélére. Ouff... olyan a csülköm, mint egy őzikéé. Nem olyan kecses, hanem olyan szőrös. Bleee! Rásimítom az első csíkot a lábszáramra, és az elkövetkezendő másodpercekben nem tudom eldönteni, hogy a nővérem kérése, vagy a szőröm letépése fojtotta inkább belém a szót. Felszisszenve törölgetem meg diszkréten a szemeimet, hogy a két másodperces sminkemet ne kenjem el még jobban. -Hogy mi? Egész hétvégére? A lányok? - Igazán gavallér dolog a sógoromtól, hogy annyi együtt töltött év után végre teret adott a Don Juan oldalának, de mégis miért kell ebbe belekeverni minket is? Azzal, hogy egész hétvégén ügyeletes babysittert kell majd játszanunk...? -Én... ezt meg kell még beszélnem Rileyval. - Tudom, hogy ettől a szimpla, ártatlan mondattól máris keserű szájíze lett, de ez nem olyan, mint amikor lepasszolja valaki az aranyhalát egy hétvégére. -Most le kell tennem. Mindjárt itthon van. Este visszahívlak. - Még hallom ahogy fennhangon rikácsolni kezd, de már nem várom meg a végét. Elhadarok egy gyors Mi atyánk-ot, bár ezután a húzásom után elkerülhetetlen a pokol, de azért próbálkozni még lehet. Szentségelve lehúzom a maradék, oda nem illő pihéket a lábamról, egy gyors fogmosás -hogy tutira ne érezhesse meg a cigit-, és már trappolok is le az emeletről, újfent átesve a macskán. -Hol a párja? Hol-van-a-pá-r-ja? - A rendelkezésemre álló igen csekély idő alatt felforgatom a nappalit, lázasan keresve a magassarkú szandálom párját, de bele kell törődnöm, hogy a jobbom ékes cipő nélkül marad. Aztán kattan a zár, a dagadt gombóc, mint egy kutya, somfordálva indul az ajtó felé, én meg jobb híján átvetődöm a kanapé háttámláján, hogy aztán, mint a milói Vénusz -koránt sem olyan kecsesen-, kiterülhessek a kanapén, egyik kezemmel megtámasztva a fejemet, sejtelmesen túrva bele hajzuhatagomba. -Üdvözlöm Miss.Hale! Már nagyon vártam ezt a találkozást. - A létező összes csábomat bevetem. Már ami még maradt. A hívogató, kaján mosolyom minden próbálkozásom ellenére átcsap valami fájdalmas grimaszba, ahogy tekintetem elcikázik a gyanta nyomán vöröslő lábszáraim irányába. -Na jó... ez egyáltalán nem szexi. - Csalódottan vetem le a fejemet a karfára, szégyenemben eltakarva tenyereimmel az arcomat is, végül súlyosan sérült, maradék önbizalmammal felülök a kanapén, és a hozzá közelebb eső karfáig húzódom, feltérdelek, s a megérdemelt csókomat várva csücsörítek felé. Basszus! Azt hiszem maradt egy kis fogkrém a szám szélén... -Remélem nem vagy éhes. Nagyon... Azt hiszem egy pöppet elszúrtam a vacsit. - Kínos mosolyra húzom a számat, és annál a bizonyos szónál -pöppet... ami egyáltalán nem tükrözi a valóságot-, mutató és hüvelykujjamat egymáshoz szorítva emelem őket a szemem elé, hogy érzékeltessem vele a nem éppen valós arányokat.
Még csak azzal sem fáradozom, hogy a konyhába vigyem a szatyrot, egyenesen a földön köt ki, épp a macska mellett, aki el is veszti minden érdeklődésemet, amint megpillantom Robint. Az agyam újraprogramozza magát a kanapén elterülő feleségem láttán, még olyan szemet szúró részletek felett is átsiklik, mint hogy miért van rajta csak egy cipő, meg úgy egyáltalán miért van rajta bármi, ha már Kate Winsletet megszégyenítően bepózolt a kedvemért. Remélem, Winsletnek hívják a színésznőt. Valahányszor végig kell néznem a Titanicot, épp eléggé cukorsokkban vagyok ahhoz, hogy megjegyezzem a színésznő nevét. De a cicikre határozottan emlékszem a filmből! Arra nem, hogy hívták a hapsit. James? John? Kit áltatok, az a jelenet volt az egyetlen értelmes része annak a tragikomédiának. - Miss Spencer! Nem jobban, mint én. - A cipőm orrával gyengéden félretolom a szatyrot szaglászó cickót, izé, cicót az útból, hogy ne essek rajta keresztül, mikor a nappali felé indulok, a szemem ugyanis túlságosan nehéz lenne most levenni életem nőjéről. Mindig mondom neki, hogy a fehér az ő színe, de sosem hiszi el! Pedig ha látná most magát... - De, de, nagyon is szexi! - Fél pillanat alatt váltok át szexéhes ragadozóból aggódó, pátyolgató feleséggé, még a hangom is elvékonyítom, mintha a nővére gyerekeihez beszélnék. Ez az empatikus hangom - az egyetlen hangszínem mindenre, ami akár egy kicsi EQ-t is igényel tőlem. Gyakran összemosódik a füllentős hangommal, bár akkor másfél oktávval magasabban szoktam beszélni. - A fél cipővel igazán divatteremtő vagy. Stílusújító. És elképesztően, szótárdefiníció pontosan szexi. - A nagy lélekmentés közé azért becsúszik egy halovány, hamar rejteni kívánt mosolykezdemény, remélve, időben elfojtom az ugratós élét a megjegyzésemnek és nem veszi észre, hogy azért enyhén cukkolom is. Ha mégis, úgy a következő pillanatban igyekszem kárpótolni, mikor két tenyerem közé fogom az arcát és hosszú, szerelmes csókkal üdvözlöm az ajkait. - Elszúrni? Te? - Hitetlenkedve felszalad a szemöldököm, kicsit hátrébb is húzom a fejem, hogy jobban szemügyre tudjam őt venni, mintha azt ellenőrizném, épp csőbe próbál-e húzni és ez is valamelyik tesztjeinek egyike. Remélem, nem, mert azokon általában csúnyán el szoktam hasalni. - Az kizárt. Bármi is az, örömmel elfogyasztom, mivel tőled van. - hízelgek, miközben hüvelykujjamat megnyalva nekilátok letörölgetni a szája sarkához ragadt fogkrémet. - Vagy bármikor rendelhetünk pizzát. - toldom hozzá vakmerőn. Úgy érzem, Robinnál sosem tudni, az ilyen ötlet felér-e egy öngyilkossággal, vagy épp megváltom vele az egész estét. Mindenesetre kap tőlem egy vidám és elégedett mosolyt, utóbbit azért, mert sikerült leszednem az arcáról a fehér ragacsot, aztán egyszer még visszahajolok hozzá és megcsókolom. - Vagy akár rögtön kezdhetjük a desszerttel is... - duruzsolom a szájába, pimaszul belemosolyogva a csókunkba, és már bújok is ki a cipőmből. Előbb az egyik sarkát taposom le, aztán a másikat, utána pedig a karfára térdelve megtolom Robint. Egyik kezemmel a támlába kapaszkodom, a másikkal őt karolom át, és ha nem tiltakozik nagyon, csókjaim ostroma közben addig mászom rá, míg el nem tudom dönteni a kanapén, kicsit vele együtt zuhanva, kicsit őrá érkezve, amitől halkan belenevetek a csókcsatába, de aztán ostromolom tovább felette megtámaszkodva, mintha pontosan így terveztem volna. - Biztosan ki tudunk találni valamit, hogy ne maradjak éhes... - Sejtelmes mosollyal pillantok le rá, kérdőn vonogatva a szemöldököm, de egy centit sem távolodok róla, tőle, csak hogy egy kis segítséget adjak abban, mi is jár a fejemben. Már ha az nem lenne elég egyértelmű, ahogy a csipkéket birizgálom a vállán azzal a szent szándékkal, hogy lesimogathassam a ruha ujját az egyik oldalon, fentről kezdve a vetkőztetést.
Már annyiból tudom, hogy Ő jött haza, ahogy Lizzie kéjelegve megindul a bejárati ajtó irányába, hogy aztán rátapadva a bokájára, körbehízelegje némi jutalomfalat reményében. Parfümének illata megtölti a szobát, beleissza magát a bútorokba, a hajamba, a bőrömbe, mosolya, szemeinek buja csillogása, az a tekintet amivel rám néz, végigmér, teljesen lázba hoz. Különös melegséggel tölt el, jólesően végigszalad a gerincem vonalán, hogy aztán maréknyi pillangóként egyesülhessen a gyomromban. Ez a napom kedvenc része! Amikor fáradtan hazaesik, mégis mosolyog. Amikor együtt megvacsorázunk, elmeséljük a másiknak a napunkat, ő elújságolja, hogy az új kolléganőt mellé osztották be, én pedig kedvesen mosolyogva bólogatok, érdeklődve kérdezősködöm, és próbálok felülkerekedni a gondolaton, amelynek köze van az új kolléganőhöz és egy ásóhoz. Mert egy jó feleség ezt teszi. Amit a közösen eltöltött vacsoránál is jobban szeretek, az az összebújós tévézés a kanapén. Legtöbbször csak össze-vissza szörfölünk a csatornák közt, kielemzünk egy-egy reklámot, vagy egyszerűen megállapodunk a Dr.Csonton, aminek egyetlen részét se tudjuk úgy végignézni, hogy ne kritizáljam a szereplők játékát, vagy ne faggassam Rileyt az egy-egy képkockán feltűnő szakmai jelenetekről. Mindezek ellenére, szerettem volna, ha ez az este egy kicsit más. De tényleg, annyira szerettem volna! Erre rendre olyan dolgok történnek, amik koránt sem sorolhatóak abba a bizonyos kívánatos kategóriába. Eddig az egész randiest olyan, mintha leülnénk megnézni egy részt a Jerry Springer showból. Vagy, mint az összes többi, átlagos esténk... -Egy kicsit azért jobban is megerőltethetted volna magad! - Duzzogva lefelé biggyesztem az ajkaimat. Jelenleg a szexi jelző, mint olyan, annyira távol áll tőlem, mint Üzbegisztán. A szívem hevesebben kezd el kalapálni a mellkasomban, amint puha tenyerei közé fogja az arcomat. Mindenki azt mondta, hogy idővel ez az érzés alábbhagy, majd szépen lassan kikopik, egyszerűen csak eltűnik az életünkből anélkül, hogy észre vennénk. Eltelt tíz év. Mégsem érzem azt, hogy a kapcsolatunk egy ingerszegény mókuskerék lenne. Hogy kevésbé szeretném, vagy kevésbé vonzódnék hozzá. Alig várom, hogy közelebb hajoljon, hogy ajkaival az enyémeket érintse. Ujjaim körbefonják az övéit, szerelmesen sóhajtok bele a csókba, nagyjából ennyitől is teljesen cseppfolyóssá válva. -Vigyázz mit mondasz! Még a végén szavadon foglak, és az utolsó falatig meg kell enned a kiszáradt húst az összeragadt rizzsel együtt, és ami a legrosszabb, repetát is kérned kell. - Kirívóan megvonogatom a szemöldökeimet mintha valami új, a neten elhíresült küldetés játékszabályait szemléltetném éppen, száradt, fehér fogkrém maradványos szám egyik széle pimasz félvigyorba görbül, ami hamarosan átalakul valami szelídebbé. Vágyakozóan beharapom alsó ajkamat, mint valami istenségre, úgy pislogok fel rá csillogó szemekkel ahogyan hüvelykujjával az árulkodó nyomokat igyekszik eltüntetni az arcom azon részeiről ahol semmi keresnivalójuk. -Nézzenek oda, Miss.Hale! Az anyukája nem mondta soha, hogy az édességet csak a vacsora után kaphatja meg? - Gyermeteg rajongásom hamar átfordul pimasz, kirívó csipkelődésbe miképp hangom is sejtelmessé válik, szinte már az ajkai közé duruzsolva az utolsó szavakat, cirógatóan becézgetve, megadóan dőlve hátra a kanapén, húzva magammal őt is. -Nos, a pizza még mindig fennáll, mint lehetőség. - Dünnyögöm sejtelmesen, igyekezvén fenntartani a rejtélyes, szexis nő látszatát, de hiába minden igyekezetem, zavaromban elnevetem magam. Egymáshoz préselt ajkakkal, egy visszatartott sóhajjal borzongok bele ujjbegyeinek érintésébe ahogyan a ruha ujját, majd az alatta meglapuló bőrt érintik. Lábaimat összekulcsolom valahol a derekán, begyeim cirógatóan szántanak végig hajának megnyírt részén, míg másik kezem besiklik felsőjének anyaga alá, hogy körmeimmel játékosan végigcirógathassam meztelen vállát. -Azt hiszem van nézőközönségünk is. - Halkan felnevetek, fejemmel a karfán ülő sziámi felé bökök, aki megbabonázva szemez Riley lábszárával. -Lehet, hogy valahol máshol kellene folytatnunk. - Egy rövidebb tincset a füle mögé simítok, válla felett ismét a macskára pillantok, aki lesből támadni készül. Az ég felé tornyosuló, hatalmas szőrös seggéből, és farkából, kitágult pupilláiból legalábbis erre tudok következtetni. -Lizzie, menj már...! - Dorgálóan igyekszem kiiktatni a képből a szőrös jószágot, aki nem hajlandó eleget tenni a kérésemnek. Helyette rázni kezdi a seggét, támadásra készen, és még mielőtt az akció filmek drámai jelenetéhez hasonlóan testemmel védelmezhetném a feleségemet a golyózáportól, a macska már rugaszkodik is el a karfától, hogy az összes körmét kieresztve levadászhassa Riley lábszárát. Először riadtan pillantok rá a felettem tornyosuló feleségemre, és bármennyire is küzdök, hogy magamban tartsam, nem bírom tovább, a nevetés úgy tör ki belőlem, hogy majd' belefulladok. Igazi pancserek vagyunk! Két lábon járó romantika gyilkosok.
Sokszor gondolkodtam már rajta, és mindig arra jutok, hogy egyetlen olyan része sincs Robinnak, amit ne szeretnék benne. Vannak dolgai, amelyek néha bosszantanak, vagy túl soknak érzem - minden embernek vannak -, de még ezeket is kifejezetten szeretem benne. Szeretem, amikor duzzog, amikor szétszórt, amikor rossz napja van, és el sem tudnám képzelni, hogy akár egyetlen napot is nélküle töltsek el. Régebben kizártnak tartottam, hogy valaha is beszippantson egy cukormázas szerelem, és voila, itt vagyunk. Nem tudnám megmondani, hogy az ördögbe kerültem ide, de minden egyes percét élvezem. - A nagyobb erőfeszítéseket későbbre tartogatom - Sokatmondó mosollyal érintem össze a szánkat, és úgy érzem, a csókkal sikerül visszanyernem a félrecsúszott bókkal elvesztett pontokat. Helyes, hosszú nap volt és mindennél jobban szükségem van rá a zárásaként, hogy Mrs. Spencer-Hale kedvében járhassak. Ha ő elégedett, én is az vagyok. Ezek a kémiai reakciók, amik lezajlanak az agyunkban, egészen őrültek... - Az összeragadt rizs maradékából tökéletes szushi lesz. Kettő az egyben. Mi az igazi profizmus, ha nem ez? - Nem tartom magam konyhamalacnak, de azt fontos megjegyezni, hogy ami Robin szótárában "elrontott" és "pocsék" kaja, abból az ember általában igenis szokott repetát kérni. Épp ezért, és mert a házasságtól teljesen elvakultam, önként vetném bele magam a vacsorába, ha nem foglalta volna be ennyire édesen a kanapét. Így kénytelen vagyok egy éles kanyarral a desszert elé vágni, kémiai folyamatok, ugyebár... - Mit tegyek? Mindig is lázadó gyerek voltam - És hogy a szavaimra ráerősítsek, már gyűröm is magam alá a kanapén, enyhe türelmetlenségtől vezérelve. Helyeslőn hümmentek, amikor rábólint a pizza-javaslatomra, de már minden figyelmem elvonja nem annyira titkos hadműveletem, miszerint mihamarabb ruha nélkül tudjam őt. Egészen belemelegszem ruhájának ostromlásába, tenyerem már lejjebb kalandozik, hogy a derekam köré kulcsolódó combján simítsak végig, amikor felhívja a figyelmem a plusz egy főre. Előbb értetlenül ráhunyorgok, aztán hátra. - Lizzie... - siccelek rá bosszúsan, nem úgy tűnik azonban, hogy a macskába bújt démongyereket annyira meghatná a fújásom, úgyhogy visszafordulok Robinhoz, ellágyulva bólintok rá az ötletére. - Maradjunk az uncsi ágy felállásnál, vagy valami merész zuhany alatti mutatványra vágysz, esetleg kint az erkélyen? - Utóbbit félig-meddig viccelve toldom hozzá, sunyi mosolyom mondjuk eléggé árulkodó, ám a macska ismét megtöri a pillanatot. Megacélozom magam egy sóhajjal és felkészülök rá lelkileg, hogy lemásszak a feleségemről és elzavarjam az ördögfajzatot, ám a következő pillanatban a tűhegyes fogak és karmok beleállnak a lábszáramba, én meg nem túl nőiesen visítani kezdek. - Lizzie, az isten áldjon meg! - megragadom a grabancánál, de elég nehéz úgy fordulnom, hogy Robint se térdeljem össze és a fogadott gyerekünk is valahogy megadja magát, meg még én se boruljak le közben a kanapéról. Kicsit odébb is túrom a nőt, hogy legalább az oldalamra tudjak fordulni mellette, a lábamat és a rajta csimpaszkodó macskát a magasba emelve. - Ne nevess már, inkább segíts! - Bármennyire is próbálok durcás képet vágni, valahol félúton én is elnevetem magam, ami csak jobban megnehezíti a macskaeltávolító manővert. Szerencsére sikerül letépnem magamról, nem túl elegánsan elhajítom a kanapé mellé, és amíg őfelsége duzzogva elvonul, én átdörgölöm a fájós lábamat. - Na ez aztán tényleg nem volt szexi. - sziszegem még a nevetés utóhullámaival küzdve, aztán lehajolok Ruhoz és röpke, gyengéd csókot nyomok a szájára, már ha hajlandó arra a két másodpercre abbahagyni a nevetést. - Te intézd el a macskát, kajával vagy ásóval, nekem mindegy, én meg addig... Megengedjem a fürdőkádba a vizet, vagy előbb vacsiznál? - Az egyből a desszertre térős tervemről kénytelen vagyok szégyenszemre lemondani, de hát ezzel jár, ha befogadunk az otthonunkba egy harmadik főt is. Megoszlik a figyelem, ahogy a szükségletek is, valaki pedig fél lábára lesántul a nap végére.
Mielőtt az étterem ennyire beindult -őszinte leszek, egy hónapot se adtam volna az egésznek-, minden reggel együtt keltünk, közösen megreggeliztünk, többnyire csak ő, én rossz szokásomhoz híven soha nem szoktam reggelezni. Tehát, minden reggel afféle elmaradhatatlan rutin volt, hogy jóval előtte felkeltem -világ életemben koránkelő típus voltam-, összeütöttem neki valami tápláló, de még az egészséges kategóriába sorolható villásreggelit, és ameddig ő jóízűen bepuszilt mindent az utolsó falatig, én kócosan, félig elkészülve, félig még az ágyunk után vágyakozva ültem vele szemben a bögre kávémat morzsolgatva a tenyereim közt, szerelmesen bámulva őt. Aztán beindult a Green Panther, őt is előléptették a laborban -vagy mi-, és ezek a közös reggelik szépen lassan elmaradoztak. Ezért is tértünk át a közös vacsorákra, amit többnyire a nappali kanapéján töltünk el valami rendelt vacakkal, polár pizsiben, a tévécsatornák céltalan váltogatása közben. Nem túl romantikus, be kell vallani. Szóval gondoltam én, a mai az egy olyan emlékezetes, és romantikus este lesz amilyenben már rég volt részünk. Nyilván gondolhattam volna, hogy az egész abban a percben megdőlt, amikor megcsörrent a telefonom, és a vonal végéről -mint valami rossz ómen-, a nővérem jelentkezett. Aztán a gyantacsíkkal cseppet sem szexi harci sérüléseket okoztam a lábszáramnak, végül a kaját is eltoltam szégyenszemre. Nagy akarásnak nyögés a vége. Mégis úgy érzem, hogy kezének cirógató simogatása a combomon minden mai veszteségért kárpótol. Jólesően cikázik végig a hideg a gerincemen, egész testem beleborzong. Ahogy telik az idő, egyre jobban kiismerem őt, és megismerem minden porcikáját, a legjelentősebbtől a legjelentéktelenebbig -bár olyat nem igazán tudok mondani-, mégsem érzem azt, hogy megunnám. Sokkal inkább egyre többet és többet akarok belőle, legszívesebben bekebelezném, tennék rá egy billogot amin az áll: Robin Spencer-Hale tulajdona. De az már túl beteges lenne, és különben sem hiszem, hogy élvezné, ha túlontúl meg akarnám fojtani a rajongásommal. Nem úgy, mint Lizzie, aki sokkal inkább levadászni akarja, mint az örökkévalóságig ajnározni. -Valaki ma nagyon pajkos! Az ágy, hogy a te szavaiddal éljek, valóban uncsi, a zuhany... a zuhaaany... - Szünetet kell tartanom, és mialatt sajnálkozóan nézek fel igen csak feltüzelt szemeibe, némiképp idegesen babrálok egy, a felsőjéből kilógó felszaladt szállal. -...mondjuk úgy, hogy a fürdőszobába most nem szívesen mennél be. - Ártatlanul egymáshoz préselem a bénán, lóhalálban ki szájfényezett ajkaimat, szemeimet úgy forgatom körbe, mintha nem is tudnám miről beszélek. Pedig nagyon is tudom. A kutakodás közben levertem a szekrényről a parfümöket. Köztük az ő kedvencét is. Ami baromi drága volt ahhoz, hogy most csak úgy ott heverjen ripityára törve a fürdőszoba kövén. Mindenesetre, ezt rendkívül kínos lesz kimagyarázni. De majd mindent a nővéremre fogok. Úgyse csípik egymást. -DE! Az erkély nagyon izgalmasan hangzik. Elképzelem ahogy felülsz a korlátra, és az összes szomszéd irigykedve hallgatja majd a sikolyodat... - Megtámaszkodom hátul a könyökeimen, így tornázva magamat valamelyest feljebb, éppen csak annyira, hogy a füléhez hajolva tudjam súgni a buja gondolataimat, picit rá is szorítva fogaimmal a fülcimpájára. -Úgy értem... nem azért sikítanál, mert átesel a korláton, hanem mert... ahh... hagyjuk! Nagyon béna vagyok ebben. - Valamelyest lehangoltan, csalódottan hanyatlok vissza a díszpárnák gyűrött tömegébe, örök kárhozatalra ítélve magam amiért minden pillanatot aminek romantikusnak, vagy éppen erotikusnak kéne lennie, elszúrok. De talán még mindig nem annyira, mint ahogy hiú ábrándjaink közepette azt Lizzie is teszi. Nem tudok vele mit csinálni. Ez egy macska, nem kutya akit meg lehet nevelni. Öntörvényű, makacs és féltékeny. Még a felém guruló krumplira is! Rileyról már ne is beszéljünk, pláne azok után, hogy hányszor végignézte már az ágy végében ülve a lepedőakrobata mutatványainkat. Perverz dög! Csoda, hogy egyszerűen képtelen vagyok kontrollálni magam, és abba hagyni a röhögést amibe éppen belefulladni készülök? -Bocsibocsibocsi Baba! Ne haragudj! De egyszerűen komédiába illő ahogy foggal körömmel meg akarjuk menteni ezt az egész kudarcba fulladt estét. - Még mindig a kanapén fekve, egyik kezemmel a hasamat fogva, másikkal kitörölve egy könnycseppet a szemem sarkából, igyekszem végre erőt venni magamon és lehiggadni. Veszek néhány mély levegőt, s látva pillanatnyi csalódottságát, a csókot követően máris ülő helyzetbe tornázom magam, jobban mondva valahogy befészkelődök a hátához. Lábaimmal innen hátulról ölelem körbe a csípőjét, lábfejeimet nyugodtan pihentetve meg valahol a combjai tájékán, hogy két karommal nyakánál fogva átölelhessem, arcomat felnyírt tarkójába fúrva, nyomva is egy csókot a nyakára vigaszdíj gyanánt. -Mi lenne, ha előbb megvacsiznál? - Teszem fel a kérdést gyermeki ártatlansággal kezeimet lassan lejjebb vezetve nyakáról a mellkasára. -...mert a nővérem valószínűleg nem sokára telefonálni fog... - Állok elő a csúf, eddig eltitkolt vallomással, mindezt szánakozva, teljes bűnbánással cincogva bele valahova a tarkójába. Riley egy végtelenül türelmes ember -mi más lehetne, már ide, s tova tíz éve elvisel-, de a nővéremmel valahogy soha nem tudott zöld ágra vergődni. Ha van valaki ezen a bolygón, aki kicsapja nála a biztit, na az a testvérem. -Most már ha akarom, ha nem, el kell mondanom, igaz? - Motyogom aggodalmasan, szinte alig hallhatóan, a konyha felé terelgetve őt amennyiben engedi. Egyedül talán a teríték az amivel némi plusz pontot szerezhetek ezen a förtelmesen induló estén. A vacsorát már korábban kiszedtem neki, a minden bizonnyal pocsék íz ellenére nagyon igyekeztem gusztusosan tálalni a húst a rizzsel, hogy legalább a látvánnyal kárpótolhassam a szegény, száraz ízvilágért cserébe. -Rosé van csak. Jó lesz? - Kinyitom a hűtőt és ki is emelem belőle az említett nedűt, idegesen kezdve el csavargatni benne a dugóhúzót a pultnál állva, egyre nehezebben küzdve meg az agyamat záporozó negatív gondolatokkal. -Na jó... mielőtt jöttél felhívott, és vagy fél órán keresztül nyomta nekem a szokásos sódert. Neki köszönhető egyébként, hogy elcsesztem a kaját és felsértette a gyanta a lábam! Na, de ez most nem lényeg... szóval, a minden lében kanál hülye sógorommal el akarnak menni valahova egy hétvégére. Csak ők ketten. És nem tudják kire bízni a lányokat. Apára nem igazán merik a köztudott alkohol problémái miatt, meg egyébként is sok lenne neki egy hosszú hétvége a lányokkal összezárva. Szóóvaaal... Mi vagyunk az utolsó, és egyetlen esélye. - Sajnálkozva nézek rá, egyik kezemben a továbbra is bontatlan borral, másikban a dugóhúzóval. -Azt mondtam, hogy ha hazaértél, akkor majd megbeszéljük, de... ahjj... hogy mondhatnék nemet neki? Mégis csak a tesóm?! - Ártatlanul szaladnak össze homlokom közepén a szemöldökeim, és fittyennek le ugyanebben az időben szomorúan az ajkaim. -És ezt a szart se tudom kinyitni. - Csapom le az üveget magam mellé a pultra végső elkeseredésemben.
Sejthettem volna, hogy háborús övezetet csinált a fürdőszobánkból, de a tudat, hogy miattam fáradozott ennyit, valahogy jól esik. Azt sem bánnám, ha minden este erre a káoszra érnék haza, mert minden mozzanatában benne van Robin, az esetlensége, a szeretete, az odaadása, és ennél jobban már tényleg nem lehetnék belezúgva akkor sem, ha patyolattisztasággal és éttermi vacsorával várna. Fenének kell a tökéletesség! Nekem csak ő kell. - Mmmh... - Elégedetten mosolyogva hallgatom az elképzeléseit és a közelségét kihasználva végigbújom az orrom hegyével az arcélét, a nyakát, mélyen letüdőzve a samponja illatát. Ahogy elkezdi magyarázni, hogyan is értette a képet, önkéntelenül felnevetek. - Semmi baj, nem baj. Akkor marad az erkély. - igyekszem rendre utasítani az arcizmaim és nem vigyorogni, hanem a tőlem telhető legkomolyabban állni a témához, de istenemre mondom, nehezen megy, mikor a csillagok ennyire összeesküdnek ellenünk. - Vagy kénytelen leszek alternatívákhoz folyamodni, ... - Ám az ebben az életben nem derül sajnos ki, mifélékre gondolok (mosógép, konyhaasztal, konyhapult, kanapé), mert az az alattomos szőrgolyó támadásba lendül és elvonja minden maradék figyelmem. Legalább hármunk közül valaki jól mulat, habár Robin nevetése pillanatok alatt átragad rám is. Ez persze nem tántorít el attól, hogy nevelő jelleggel elhajítsam a macskát - úgyis mindig talpra esik - és fájdalmasan átdörgöljem a lábszáram. Amennyi harci sérülést összeszedtem már az évek alatt, a fájdalom igazán elenyésző. Lassan immunissá válok Lizzie karmolására. Mintha Ru megérezné, mikor kezdek elcsüggedni, olyan édesen simul mögém és zár a karjaiba, hogy ha kell, még tízszer alávetném magam a macskatámadásnak, csak hogy ennyire babusgatós legyen velem. Megkapaszkodom a karjaiban és oldalra fúrom a fejem annyira, hogy puszit nyomhassak az arcára, az enyémmel az övét bújva lehunyt szemmel, kiélvezve a meghitt közelséget. - Ühüm... - Ennél aktívabb helyeslésre most nem futja, túlságosan jól esik így lenni vele ahhoz, hogy ebben az évtizedben fel akarjam adni. Aztán bang, az üvegbúra eltörik, a lufi kipukkad, a nővére említése bevonzza az összes démoni aurát a környékről és a fejünk fölé gyűjti mindet. Miért is akar a nővéred felhívni minket?, kérdem anélkül, hogy egyetlen szó elhagyná a számat. A tekintetem épp elég beszédes helyette, még enyhén hátrébb is húzom a fejem, hogy minél hatásosabban ostromolhassam egy Riley-féle, szúrós pillantással. - Ru... - Ha eddig tartogatta a hírt, akkor valószínűleg nem akarom hallani. Nagyon nem akarom hallani. Hagyom magam a konyha felé terelgetni, de a balsejtelem oda is követ és akkor sem hagy békén, mikor helyet foglalok a tányér előtt. Annyira a látványt sem tudom értékelni, pedig ínycsiklandóan fest és az illata is tökéletesnek tűnik, de egyszerűen a nővére említése blokkolta az összes felsőbb szintet a Maslow-piramisomon. - Ne sajnáld - Fáradt sóhajjal könyvelem el, hogy valószínűleg az egész palackra szükségem lesz, ha fel akarom dolgozni a híreket. A nővére és a telefonhívás együtt még sosem érkeztek semmilyen pozitív mondatban, és igen, lehet, hogy kissé előítéletes vagyok, de nagyjából a sógornőm az egyetlen létforma ezen a bolygón, akivel szemben úgy érzem, megengedhetem magamnak. Ahogy Robin mesélni kezd, sokféle érzelem átsuhan az arcomon és egyik sem túl pozitív, ám igyekszem a nyelvemre harapni és nem közbeszólni. Ha mérges is vagyok valakire, az csak a drága sógornő, meg a papucs férje, aki képtelen a sarkára állni és hagyja, hogy elkényeztessék azokat a démoni ivadékokat. - Nincs valami gyerekmegőrző a városban? A kisállatoknak szokott lenni... - Őszinte jó szándékkal ráncolom a homlokom, utána esik le, hogy talán kicsit sértő lehet a feleségem unokahúgait kutyákhoz hasonlítani, de hát ki tudja, talán tényleg létezik hasonló... Elvégre ez New York. - Meg ha már megszülték őket, miért nem viszik magukkal? - Ez az érvem még az előzőnél is gyengébb, így Robin elkeseredettsége láttán végül felkelek az asztaltól és odasietek hozzá, hogy elvegyem tőle a dugóhúzót. Egyik kezem az üvegre, a másik a hátára simul. - Na, jól van, ez nem akkora tragédia... Milyen nehéz lehet vigyázni a lányokra két napig? Leültetjük őket a TV elé és ellesznek... - Meg egy frászt, kontrázok rá magamban, hiszen épp elég családi összejövetelen vettem részt, hogy tudjam, az a hétvége életem kihívása lesz. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy el kéne törnöm a laborban az egyik üvegcsét és karanténolni magam a hónapra, de hát mégsem hagyhatom Robint egyedül a szorult helyzetben. Esküt tettem, hogy mellette maradok. Mi lenne, ha jönne velem ő is? - Meg aztán csak neked vérszerinti rokonaid. Én olyan kegyetlen és fasiszta lehetek velük, amennyire csak akarok - átkarolom a hátát és fél karral, játékosan megszorongatom. Félig csak viccelek, félig komolyan gondolom; nem igazán jövök ki jól a gyerekekkel, és épp elég, ha kettőnk közül az egyikünket szeretik. - Te leszel a jó zsaru, én meg a rossz. Kisangyalként adjuk őket vissza a nővérednek. Csak két nap, hmm? - Negyvennyolc óra. Nem a vég. Lehetne rosszabb is, ezt mantrázom magamban. Kizártnak tartom ugyan, hogy ha Lizzie-t nem sikerült megnevelnem, a gyerekekkel menne, de nem akarom, hogy Robin elkeseredjen. Úgy igyekezett, hogy szebbé tegye az estét... Ha alá kell szállnom egy hétvégére a pokolba, hogy felvidítsam, akkor megteszem, még akkor is, ha onnan esélyesen nem teljes létszámban térünk majd vissza.
Idejét se tudom már annak, hogy mikor volt utoljára egy olyan esténk, aminek a kellős közepébe nem csapódott be meteorként valami, vagy éppen valaki, ezzel nagyjából tönkre is téve az oly' ritkán megadatott, együtt töltött idő szépségét. Amikor vacsora készítés közben megszólalt a mobilom, és megláttam a kijelzőn felvillanni a nővérem nevét, két dolog jutott az eszembe. Az első: Hagyok egy búcsúlevelet szeretett feleségemnek és inkább belefojtom magam a gázon rotyogó barna mártásba, minthogy végig kelljen hallgatom a minden lében kanál, maximalista, szuper mami testvérem értelmetlen locsogását, rosszabbik esetben panaszáradatát. A második: Kitalálok valami hazugságot amivel lerázhatom. Ez azonban több ponton is kockázatos húzásnak bizonyult, és mivel nem érzem magam elég elszántnak egy esetleges öngyilkossághoz, vállaltam a telefonhívással együtt járó, mindennemű kockázatot. Aminek naná, hogy megint mi fogjuk meginni a levét. Egy igazi képmutató dög vagyok! Számtalan elképzelésem lenne a testvérem ignorálására. Eme vad gondolataimat rendszerint meg is szoktam osztani Rileyval, leginkább akkor, mikor az átlagosnál is jobban ki vagyok borulva arra a kitömött pulykára. Amikor azonban alkalmam nyílna a tükör előtt jól begyakorolt, megalázó szitkaimat rázúdítani a fejére, valahogy mindig megfutamodom, és nem teszek mást, mint meglapulva, engedelmesen bólogatok a sarokban, akárcsak egy jól idomított kölyökkutya. De az unokahúgaim nem tehetnek róla, hogy az anyjuk egy irányítás mániás, rasszista, nem kicsit homofób, konzervatív nézeteket valló Teréz anya, az apjuk pedig egy igazi papucs, aki egy szöget sem tud beverni a falba. Tudom, mert nem egyszer kérték már kölcsön a feleségemet, amikor össze kellett rakni egy ikeás szekrényt. Ahhoz ellenben nagyon is jól ért, hogy hogyan vonja ki magát a köztudatból, a családja életéből, hogy aztán az egész hétvégét a kanapén henyéléssel töltse egy üveg sörrel a kezében, a kockás bermudájában, igazi adonisz férfi állatként vakarva a tökeit. Nem másért, csakis az unokahúgaim miatt vagyok ennyire előzékeny, amikor utolsó esélyként felhívnak, hogy szükségük lenne egy-két óra babysittelésre. Nem ez lenne az első alkalom, így hát fogalmam sincs, mi az ami annyira megrémít, hogy még egy olyan egyszerű feladattól is, mint ez az üveg Rosé kibontása, teljesen ellehetetlenít. Csak egy estét akartam volna. Egyetlen egyet! Amikor csak ülök vele szemben a kedvenc kuckózós polár pulcsimban, lábamon a legmelegebb mamuszomban, egy bögre gőzölgő zöld teát szorongatva, miközben szerelmesen rebegtetem rá a szempilláimat, ameddig ő jóízűen megvacsorázik. Olyan, mintha az én pokoli testvérem valahogy mindig ráérezne, mikor tudja a lehető legalkalmatlanabb pillanatban ránk rúgni az ajtót. Feszülten szorongatom a dugóhúzót, tenyereimet egyszeriben elönti a jeges veríték. Azt hittem, ha beszélek a problémáról, majd megkönnyebbülök, hogy a lelkiismeretem egy időre megnyugszik annyira, hogy visszavonulót fújjon, de úgy érzem, csak rontottam az amúgy sem éppen fényes helyzetünkön. A feszültség, amely a konyha kellemes, huszonkét fokos hőmérsékletéből mínusz harmincat csinált, szinte kézzel foghatóvá válik. Tudom, ha tehetné, legszívesebben teljesen elszeparálná mind a kettőnket a nővérem földönkívüli családjától, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy rám való tekintettel megpróbál még kitartani egy darabig. Az esetek többségében elnéző és toleráns, bármiről is legyen szó, most mégis inkább azt érzem rajta, hogy őt is legalább annyira feszélyezi az egész helyzet, mint engem. Ez nem jó. Nagyon nem! Kettőnk közül általában ő szokott lenni az, aki az utolsó utáni pillanatig megőrzi a hidegvérét, aki képes lehűteni, ha már túl messzire merészkedtem. Állkapcsaim fájdalmasan megfeszülnek a minden bizonnyal viccnek szánt -mióta a nővérem hívott, nem vagyok vicces kedvemben-, gonosz megjegyzése hallatán, amit az unokahúgaimra tett. Nem is igazán tudom átadni magam az érzésnek ahogyan egyik tenyerét finoman a hátamra futtatja, onnan a vállamra, hogy közelebb vonjon magához. Ha ez lehetséges, inkább egy kicsit még ellen is állok a közelségének, vonakodva hátrébb húzódom tőle. -Ugye azt tudod, hogy az unokahúgaimról beszélsz, akik nem tehetnek róla, hogy hova születtek? A családját nem választhatja meg az ember. - Némiképp dacosan, kissé talán sértetten szólalok fel a lányok pártját fogva, mindeközben úgy mustrálva Riley arcát, mintha valami nem odaillőt látnék rajta. A pukkanást követően leakasztok a bárpultról két talpas poharat, átveszem tőle az üveget és jócskán töltök a borból mind a kettőnknek. Ez az az este, amikor szükségünk lesz rá. -Igazából én arra gondoltam, hogy elmehetnénk velük valahova kirándulni. Hogy kicsit kirángassuk őket az otthoni közegből. Hogy új ingereket tapasztalhassanak meg, hogy inspirálódjanak kicsit. Ilyenkor ősszel olyan szép Staten Island! - Kíváncsi tekintettel, valahol mégis kissé tartva a merész ötletem okozta reakciójától, fordulok meg, bepréselődve a teste és a bárpult közé. Tenyereimmel megtámaszkodom valahol magam mögött a gránit munkalap szélén, ezzel a távolságtartó viselkedéssel jelezve, hogy azért még nem felejtettem el amit az előbb mondott a lányokról. Aztán csak-csak elmosolyodom. -Jó zsaru, rossz zsaru. Oké, ez tetszik! - Nyugtázom egy elégedett "hümmentéssel", majd felemelem mind a két poharat, az egyiket a kezébe nyomom, sajátomat hozzákoccintva az övéhez, csak ezután kortyolva bele. Jobban mondva, húzva le az egész poharat egy szuszra, mintha csak ezzel akarnám felkészíteni magam a következő mondatomra, ami némiképp megfontolatlanul szalad ki a számon. -Te nem szeretnél a közeljövőben gyereket? Nem vágysz rá? - Reményteljesen pislogok fel a szemeibe, idegesen préselve egymáshoz az ajkaimat, ujjaim mindeközben nyughatatlanul kocogtatják az üveg poharat. -A legutóbbi kötelező szűrővizsgálatomkor Dr.Gahan megemlítette, hogy lassan ketyegni kezd a biológia órám, és hogy minél idősebb az ember, annál kevesebb az esély egy sikeres beültetésre. Azóta is ezen gondolkozom. Egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, és tudnom kell, hogy te mit gondolsz erről... - Mintha valami mázsás súlyt emeltek volna le a mellkasomról. Hirtelen sokkal könnyebbnek érzem magam, hogy ezt kimondhattam, ugyanakkor ezzel egy időben újabb aggodalmak születnek meg bennem.
Tudom, ugyanis még én is rendelkezem bizonyos szintű lelkiismerettel, amit a gyilkosabbnál gyilkosabb vírusok kutatása és a leszbikus-férfigyűlölő életvitel nem ölt ki teljesen belőlem, hogy rosszul kéne éreznem magam az unokahúgaira tett megjegyzésem miatt, és tényleg szeretném, mert tudom, hogy igaza van, de nem megy. Nem én szültem őket, nem én vállaltam a felelősséget, hogy gondoskodom róluk életük végéig, vagy míg be nem töltik a huszonegyet, hogy aztán legálisan az utcára dobhassam őket. A családi életet tekintve elég gyenge példák állnak előttem, és ha visító, hiperaktív szörnyetegek tolerálására vágynék, akkor szülnék vagy születtetnék Robinnal kettőt és teljes odaadásomat, elkötelezettségemet, türelmemet és szeretetemet fogadnám meg irántuk. Csakhogy az ő unokahúgaihoz nekem, bunkón és nagyon házastárshoz méltatlan módon, semmi közöm. Így hát hiába mondom teljes őszinteséggel, hogy: - Igazad van, bocsánat. - Annyira rosszul mégsem tudom érezni magam közben. Szerencsétlen gyerekek tényleg nem tehetnek a szüleik hozzá nem értőségéről, de ez miért kell, hogy a mi problémánk legyen? Miért a mi hétvégénket tegye tönkre? Igyekszem toleráns lenni, de fáradt vagyok, a macska elrontotta a szexuális életünket, ez a nyomorult palack tényleg nehezen adja magát és most még a nemezisemnek is szívességet kell tennem a hétvégénken. Bárki morcos lenne, ugye? - Jól van, legyen, ahogy szeretnéd. - bólintok beleegyezőn, magamra erőltetve egy békítőnek szánt mosolyt, ám érezhetően nem a lelkiismeretem vagy a hirtelen feltámadt igazságérzetem késztet helyeslésre, hanem az, hogy szeretem őt és mérhetetlenül fáradt vagyok vitatkozni. Főleg a nővére miatt vitatkozni. Ha valaha közénk áll bármi is Robinnal, az biztosan nem a testvére lesz, neki nem adom meg ezt a fajta örömöt, ám ez nem azt jelenti, hogy lelkesednem kéne a hétvégi tervek miatt. Ettől tízes skálán vajon mennyire vagyok szörnyű? Eléggé a tetején értékelném magam. Meg aztán Robin ismer, tudja, hogy ha veszekedni kell, hajlamos vagyok rá. Kettőnk közül őt tartom hevesebbnek és érzékenyebbnek, ám az igazán fontos dolgokról mindig hajlandó vagyok vitatkozni. Az, hogy ezúttal inkább elkerülném ezt az egészet és ezért rábólintok bármire, amit mond, nem feltétlenül sugall sok jót a hozzáállásomról. Összekoccintom a poharam az övével és kortyolok egyet a borból. Nem szeretném elsietni, úgy érzem, szükségem lesz rá, hogy sokáig kitartson, ami bölcs döntés, a következő kérdésével ugyanis valószínűleg menten félrenyeltem volna, ha még maradt volna a torkomon. Némileg kigúvadt szemmel meredek rá, pislogva kettőt, azt remélve, ettől kitisztul a hallásom és rájövök, hogy nem azt kérdezte, amit gondolok... - Honnan jött ez ilyen hirtelen? - Ismét a kerülést választom, mert ez sokkal érzékenyebb téma ahhoz, hogy az előzőhöz hasonló módon, elhamarkodottan lerendezzem. Itt alaposan meg kell fontolnom, milyen választ adok, ehhez pedig időre van szükségem. Míg a magyarázatát hallgatom, felhajtom a maradék bort a poharamban és rögtön az üvegért nyúlok. Bármit is terveztem a lassan tartó hatásáról, mehet a kukába. Kell az alkohol, most és azonnal. - Kicsim... Azért még ne temesd a méhed. Még van időnk. - Habár abban igaza van, hogy érdemes minél előbb elkezdeni erről a beszélgetést és a tervezgetést. De miért pont ma? Miért nem lehetett csak még egy nyugodt, testvér- és gyerekmentes, átszerelmeskedett esténk? - Szeretnék. Persze, hogy szeretnék - sóhajtok fel végül, mert bár az anyai ösztönök eddig messziről elkerültek, abban azért biztos vagyok, hogy egyrészt meg tudnám szokni ezt a szerepet, másrészt túlságosan szeretem Robint ahhoz, hogy őt megfosszam ettől. Igenis megpróbálnám vele a családalapítást, de azt reméltem, néhány évig még tologathatjuk a témát, hogy a lemaradt ösztönök is beérjenek közben. Hiszen láthatja, hogy ahogyan most állok a gyerekekhez, az nem éppen ideális édesanya-alapanyag. - , csak még nem most. Hiszen... - Itt újabb szünetet kell tartanom, főként azért, hogy az újratöltött poharamat meg tudjam húzni, meg hogy az övébe is tölthessek, ha kér. - ...most olyan jól elvagyunk hármasban, nem? Mindkettőnknek jó munkája van, élvezzük a házas életet, a közös életet. Egy gyerek hatalmas változás. Nem akarnád még egy kicsit élvezni ezt az állapotot, mielőtt fenekestől felborítanád? - A fejem ingatom. Nem akarom, hogy azt higgye, ki akarok bújni a téma alól és teljesen elutasítom az ötletet, egyszerűen csak túl fáradt vagyok hozzá, hogy szebben körítsem a valóságot, miszerint én egyelőre még nem érzem úgy, hogy készen állnék rá. Nem csak a terhességre, hanem a terhes Robinra sem. Jól emlékszem a nővére terhességére, és ugyanaz a család... - Te úgy érzed, menne nekünk? - Őszintén érdekel, mit gondol erről. Bízom a megítélésében, és ha szerinte is szar anya lennék a jelenlegi állapotomban, akkor megnyugszom. Ha viszont máshogy látja, akkor lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodnom arról a biológiai óráról.
Az étterem, a labor, a rengeteg meló, az hogy szinte alig jut időnk egymásra, hogy a legromantikusabb, legerotikusabb dolog ami mostanában jut kettesben, kimerül valami agyzsibbasztó vetélkedő műsor értelmetlen bámulásában, mindezt tesszük kockás, flanel pizsamában, néha teljesen elkeserít. Másra vágyom. Izgalomra, minőségi időtöltésre. Amikor tényleg csak ketten lehetünk. Idejét se tudom már annak, hogy mikor utaztunk el utoljára egy hétvégére kettesben. Ahol nem kellett azon stresszelni, vajon mikor sózza ránk a nővérem néhány órára -egy egész hétvégére-, a lányok közül a két nagyobbat, hogy mikor jön a telefon a laborból, Rileynak be kéne mennie túlórázni, vagy az egyetemre oktatni. Más életre vágyom. Valami újra, ami eddig még nem volt. Ami kicsit kizökkentene ebből az állandó mókuskerékből. Időnként úgy érzem, hogy megőrülök. Hogy a nyomás, ami rám nehezedik, megfojt, maga alá temet. Egy gyerek felelősség. Onnantól kezdve, hogy megfogan, az életed alapjaiban véve változik meg. Átértékelődik, mi a fontos, mi az ami talán sose számított. Ameddig élsz és lélegzel, felelősséggel tartozol érte. Életben kell tartanod. Meglehet, az egészben talán ez a legijesztőbb. Mégis vágyom rá. Vágyom egy pozitív terhességi teszt látványára, az érzésre, amikor legelőször megmozdul a szívem alatt. Tudni akarom milyen érzés először látni a kis arcát az ultrahang felvételen, milyen érzés világra hozni, a karomban tartani, belenézni a szemébe. Készen állok rá, úgy érzem, azt hiszem készen állok rá, ám látva a bizonytalanságot Riley szemében, úgy torpanok meg, mint egy verseny ló az első átugrásra váró akadály előtt. Hálásnak kellene lennem amiért bevállalta hétvégére a lányokat, de már egyáltalán nem hoz lázba, hogy közös programokat szervezzek. Mégis hogy örülhetnék felhőtlenül az unokahúgaimnak, ha a feleségem látszólag a jövőbeli közös gyerekünk gondolatától is szörnyet akar halni?! Vagy csak én reagálom túl...? Képes vagyok rá. Profin tudok bolhából elefántot csinálni. Pont, mint most. -Miből következtetsz arra, hogy hirtelen jött? Ha tudni akarod, egy ideje már rágódom rajta, csak eddig nem mertem szólni. Pont ezért. Mert féltem, hogy hogyan fogsz reagálni. - Idegesen kocogtatom gél lakkal bevont körmeimet tenyereim között szorongatott poharamon, ami bőszen várja az újratöltést. Nem futamodom meg, és bár némiképp kétségbeesve, de annál kitartóbban állom a tekintetét. -És ha őszinte akarok lenni, amit eddig láttam, az elég lehangoló. - Mintha több tonnás súlyok nehezednének egyszerre a mellkasom közepébe, préselek ki magamból egy gondterhelt sóhajt, úgy nyújtva közelebb a kezében tartott üveghez a poharamat, hogy közben végig a mimikáját tanulmányozom. Pillanatnyi letörtségem talán még abban sem gátolna meg, hogy megpróbáljak némi lelket önteni bele, hogy a fejére beszéljek, igenis jó anya lenne. A legjobb! Mert annak ellenére, mennyire terhesnek érzi időnként az unokahúgaim jelenlétét, imádják őt. Nem véletlenül. Én látom, amit ő nem lát. Hogy hogyan bánik velük. Miként tesz rendet a két nagyobbik között, amikor épp ki akarják tépni egymás haját. Mennyire határozottan fogja a cumisüveget és eteti, majd büfizteti meg Stellát. Erre szemrebbenés, lelkiismeret furdalás nélkül csak úgy a fejemhez vágja, hogy a gyerekvállalással mindent fenekestül felborítanék?! -Sajnálom, hogy csak ennyit sikerült az egészből leszűrnöd. - Lemondóan futtatom rajta végig tekintetemet tetőtől talpig. Ebben az egy pillantásban most minden benne volt. És ezt ő is nagyon jól tudja. -Miért gondolod, hogy nem menne? - Ismét szorosabban markolom a talpas poharat, kétségbeesett, kutakodó pillantással zárva satuba tekintetét. Ez a kínzó, feszült csend megfojt. -Elmegyek, veszek egy fürdőt. Addig gondolkozz, hogy mit szeretnél. Vagy mit nem. - Már-már közömbösen adom tudtára a tényeket, hogy aztán lehúzva a poharam újabb tartalmát, az emelet felé vehessem az irányt, eltűnve a fürdőszobában, ahol már engedem is a kád forró vizet.
Kezdőlap
