"Perhaps home is not a place but simply an irrevocable condition."
Megint az az átkozott kaparászás odafentről. Lassan kezdem borzalmasan unni ezt, s még magamat is egyre bolondabbnak tartom, hogy nem kezdek valamit ezzel az átkozott házzal. - Jaj nem, nem vagy átkozott! - korrigálom hangosan gondolataimat, s megsimítom öreg falát. Ez az épület valójában egy csoda. Egy régi jó professzorom ajándékozta nekem, hogy használjam egészséggel, amíg itt tartózkodok, s tegyek vele bármit. Neki nincs már szüksége rá. Arra viszont nem gondoltam, mikor megérkeztem, hogy egy ekkora romhalmazról van szó... Egy nagyobb terület tartozik a házhoz, mely tele van vadul nőtt gazzal és gondozatlan fákkal, illetve a közepén egy öreg, megzöldült szökőkút pihen, melynek mocskos vizében még a saját tükörképemet sem tudom meglátni. Kovácsoltvas kerítéssel és kapuval van körbeölelve, melyet szintén megrágott már az idő, mégis eléggé masszív ahhoz, hogy a tetején levő éles tüskék elriasszák a betörni vágyó embereket. Egykor még egy kellemesen kikövezett út vezetett a ház bejáratához a kaputól, de mára amaz megrepedezett, s réseiből feltört a föld és a növényzet. Így joggal állíthatom, hogy kívülről egy igazi kísértetháznak tűnik a város peremén. A helyzet belülről sem jobb. Egy toronyszerű épületről van szó, mely szélességben eléggé szűk, azonban rendelkezik vagy négy szinttel. Egy rozoga lépcső vezet fel a verandához és bejárathoz, melyen belépve egyből egy sok lánccal lelakatolt ajtó néz velünk vészjóslóan farkasszemet, mely a felsőbb szintekre vezet. Hogy miért van így lezárva, még nem derítettem ki, s még időm sem igazán volt azzal foglalkozni, hogy felfedezzem a helyet. Tehát az alsó szintet laktam csupán be, mely a bejárati ajtótól jobbra nyílik. Itt van egy nappali egybekötve egy konyhával, ahonnan csupán egyetlen lezárt helyiség nyílik, mégpedig a fürdő. Az a romhalmaz és kupi, ami itt van... Professzorom itt hagyta régi könyveit, papírjait, felszereléseit (ő is régészettel foglalkozott), amihez hozzájönnek az én cuccaim, így úgy néz ki most ez a nappali/hálószoba, mintha valami őrült kalandor lakna itt. - Azaz én! - ejtem el halkan a levegőbe, mikor letelepedek a kanapéra. Olyan hatalmas rendszerető ember azért sosem voltam, de ez az állapot kezd már borzalmasan irritálni. Jó lenne berendezni a saját stílusomban, kitakarítani mindent innen, és egy rendes otthonná tenni. Mert valójában rettentően kellemes és nyugalmas hely a maga jelenlegi kísérteties hangulatával, de ha jobb állapotban lenne és személyre lenne szabva, tehát ha elhagynánk az “őrült” jelzőt a “kalandor” elől, akkor mesésen nézhetne ki az egész. Sajnos azonban nem fejlődtek ki a lakberendezői képességeim, így ezt a történetet egyedül buktam. Férfi vagyok, és valahogy nem megy a berendezés... Így történik az pár nap múlva, hogy most épp az ablak mögött állva lesek a kapu felé, hiszen délután három órára várok valakit az egyik cégtől, ugyanis nagy nehezen rászántam magam arra, hogy hívjak egy lakberendezőt, aki segít megálmodni az én stílusomban ezt az épületet. Sajnos a kísértetiességén az sem segít, hogy mikor megérkezik az illető a kapuhoz, egy károgó madár kinézi magának az egyik megszáradt fa ágáról, és az ostroma alá veszi a hölgyeményt. Én persze egyből kirontok a házból, mikor meglátom, az ajtó pedig hangos nyikorgással vágódik ki. - Üdv! Már vártam! - szólalok meg a távolból mély hangomon, s intek felé lelkesen, ahogy elkezdek robogni felé. Egy megtermett viking fekete és barna ruhába bújva, összefogott hajjal. Nem feltétlenül lennék bizalomgerjesztő, de a szakállam és bajszom mélyén húzódó mosoly ezt mindig megváltoztatja. Vagy csak én hiszem ezt?
Teljesen meg voltam zavarodva. Az utóbbi két hét olyan céltudatosan és határozottan ment, hogy már-már el is felejtettem minden búmat, és bánatomat. Aztán megint jött a szarvihar. Andy olyan szinten képes volt felkavarni nálam az állóvizet és olyan szinten össze tudott zavarni, hogy az könyvbe illett volna. A legrosszabb, hogy semmi új projekt nem jött, amivel legalább hosszasan le tudtam volna foglalni magamat. Hiába adtam fel hirdetéseket, hiába beszéltem a régi ismerősökkel az egyetemről, egyszerűen nem úszott be új munka. Ennek ellenére nem adtam fel, és vissza se sírtam magam, egyszerűen megmakacsoltam magamat és minden maradék időm a social médiára fordítottam, mert már csak az hiányzott a hirdetői körből. Aztán végre eredménye lett a kitartásomnak. Jött egy, majd két munka, én pedig megkönnyebbültem. Kezdésnek ennyi is bőven elég, főleg, hogy a kivitelezőknek még így is sok a dolga. Az első megbízás egy egyszerű lakberendezés volt egy új lakáshoz, a második viszont sokkal érdekesebbé nőtte ki magát. Már maga a helyszín is felkeltette a kíváncsiságom, mert a cím alapján a Google Earth egy igencsak elhanyagolt állapotú házra mutatott rá, ami rengeteg jó és rengeteg rossz dolgot is rejthetett. Ha félős lennék, azt mondanám, hogy horror filmbe illő, de sose voltam beszari. El is jött a nagy nap, én pedig a Ford Focus kombimmal le is parkoltam az élőben még kevésbé hívogató kerítés előtt. Az időjárás is szeles és felhős volt, amitől az egész megkapta a hozzájáró félelmetes hátterét, de engem nem sokáig zavart a küllem: azonnal elkezdtem a munkán gondolkodni, és az első ami eszembe jutott, az a statika. Elég biztonságos ez az épület? Az órámra tekintettem, aztán mivel nem akartam késni, kiszálltam a kocsiból. Kivettem a hátsóülésről a laptoptáskám benne a munkagépemmel, aztán megközelítettem a kerítést. ... Megközelítettem volna, ha egy jómadár nem esett volna nekem károgva. - Merde! - emelem fel gyorsan a fejem fölé a táskát, mert már az első csípés is igen fájdalmas volt, nem esne jól még egy! Fél kézzel igyekszem elhessegetni a madarat, de aztán hirtelen a házra kapom a szemem ahogy kirobban az ajtó, rajta pedig egy robosztus, szőrös alak robog ki egyenesen felém. Nyilván megfordul a fejemben, hogy most hátra arcot vágjak és visszabújjak a kocsim biztonságába, de a szakmámból adódóan azért találkoztam már néhány emberrel, és mindenki más. Ha nem kiabált volna ide olyan kedvesen üdvözölve, lehet hátráltam is volna néhány lépést, de így azért megnyugodtam A mosoly igazából már csak közelebb látszódik rajta igazán, és szeretném én is viszonozni ezt, csak elég nehéz, amikor egy varjú agresszíven neked esik. - Üdvözlöm! El..Au! - rázom meg a kezem, amibe a csípést kapom, és a mosoly egy fájdalmas fintorral keveredik össze, - Eleonore vagyok. Ronan, ugye? Nem láttam még házőrző madarat! Elég effektív.. - próbálom elviccelni a magam nyomorát. Szerencsére az említett károgó megfutamodik az óriás közeledtére, bár még mindig vészjóslóan kiabál rám a száraz ágról. Amikor a férfi kiér, óvatosan leengedem a táskát a fejem fölül, aztán az iménti ciki pillantoktól mosolygok úgy rá, mint aki mindjárt ás magának egy gödröt. Kezet fogok vele, ha felém nyújtja a nagy markát, és habár majdnem kitöröm a nyakam, ahogy felnézek rá, határozottan kezet fogok vele. Ha beljebb invitál, egy köszönöm mellett beljebb sétálok, de a szemeim a fekete ördögön tartom az ágon.
"Perhaps home is not a place but simply an irrevocable condition."
Oly rég volt már élet e kapuk mögött és e falak mélyén, hogy a természet és annak lakói úgy döntöttek, hogy visszaveszik azt, ami egykor az övék volt. Tán már a repedezett kövek és felfagyott talaj sem emlékszik arra, hogy mikor járt itt utoljára emberi lény. Nem véletlen hát, hogy az állati tevékenység a kapuk mögött talán jóval nagyobb, mint máshol. Vakondok nyomai a gazban, kutyalábnyomok a sárban, különös szűrcsomó a kovácsoltvas kapu tetején, vagy éppen a szúrós szemű varjak a közeli ágakon. A kocsi érkezésére ugyan elröppennek, egyetlen kitartó egyed kivételével, ki nem hagyja annyiban az újabb idegen felbukkanását. - Igen, Ronan! Ronan Nordahl, üdvözlöm. - a kovácsoltvas kapuhoz érve egyből feloldom annak vaskos zárát, s már nyújtom is kezem a kisasszonynak. Arcomra rátelepedik némi bűntudat, hiszen a madár még mindig úgy figyeli Eleonore alakját, mintha képes lenne újra támadásba lendülni. - Nagyon sajnálom, hölgyem! Képtelen vagyok elűzni ezeket a dögöket innen. Ők is próbálnak engem, azt meg kell hagyni! - biccentek egy távoli, megszáradt fa irányába, ahova áttelepedtek a bejárattól a varjak. Nem hajlandóak itt hagyni ezt a területet. - Remélem, az ilyenekre is van megoldásuk. Vagy magácska csak a beltérrel foglalkozik? Vagy csupán felveszi az adatokat? - kérdem tőle, miközben a ház felé haladunk a megrepedt köveken, melyekkel jobb, ha vigyáz, hiszen egy női cipellővel könnyen baleset érheti, ha becsúszik a sarka egy repedésbe. Az kellene még... Le nem mosnám magamról, hogy átkozott a ház, és épp minden erejével azon van, hogy távol tartsa magától azokat az embereket, akik meg akarják változtatni! - Parancsoljon, fáradjon beljebb. - nyitom ki a széles és magas, vaskos bejárati ajtót, mely kísérteties nyikorgással tárul fel. Ahogy belép Eleonore, szemben vele egyből egy sok oldalról lakatokkal és láncokkal lezárt ajtó néz vele farkasszemet. Jobb oldalra van az én ideiglenes lakrészem. - Ez az ajtó vezetne a felsőbb szintekre, de még nem szántam rá magam, hogy levágjam a láncokat. Viszont készültem! - mutatok egy vágóeszközre a földön, közvetlenül a láncok előtt. Szívesen fedezném fel a kisasszonnyal a felsőbb szinteket, hátha ő olyan alkat, aki előtt egyből megjelennek a fejlesztési tervek a lelki szemei előtt. Valójában inkább lusta voltam arra, hogy feljebb is terjeszkedjek, de most legalább kapok egy kis ösztönzést, hogy feltárjam az ajtót. - Eléggé régi ez az épület, de biztos lábakon áll. A kivitelezése is egyedi, széltére eléggé szűk, magasságra pedig... Magácska is láthatta. - invitálom beljebb az általam most lakott részre. Természetesen azért összepakoltam a holmijaimat, de le sem tagadhatnám, hogy épp egy férfi él errefelé. - Kér esetleg egy kávét, capucchinot, vagy bármi mást? - kérdem tőle, mielőtt még elmélyülnénk a terveimben.
Talán nem is baj, ha a megbízó ekkora és szőrös, ugyan is a tollas assassin egyelőre visszavonulót fúj és csak gyilkos tekintettel mered ránk az ágról, miközben én kezet fogok az óriással. - Semmi gond. Úgy látom, beléptem egy állóháborúba. - viccelődök, hogy oldjam egy kicsit a hangulatot, aztán belépek a kapun és a szemeim körbe járnak. Kell egy-két percig gondolkodok, hogy mihez hasonlít a látvány, miközben áldom a szerencsém, hogy csak emelt sarkú csizma van rajtam. Sárra számítottam, nem szárazságra egy elhanyagolt kertet emlegetve ezen a környéken. - Generál kivitelezésbe bele tartozik szükség esetén a kertrendezés is. Van tervezőnk és egy csapat, akik megtudják csinálni, bár attól tartok, hogy a madarakat csak úgy nem fogja tudni elűzni. Nem hiszem, hogy a fához, inkább a helyhez ragaszkodnak. Utána tudok egyébként kérdezni, ha szeretné. - a varjakkal sokkal nehezebb dolga van akárkinek, mert intelligens állatok. Nem lehet csak úgy áttelepíteni őket egyik helyről a másikra, főleg ekkora mennyiségben. A házhoz érve amikor Ronan kinyitja előttem a hatalmas, nyikorgó ajtót, rájövök mihez hasonlít ez a hely. Az Adams family házára és kertjére. Belépve az első, amit megpillantok az valami lánccal lezárt ajtó. Aztán jobbra és balra pillantok, a ház pedig belülről sincs jobb állapotban, mint kívülről. - Ma még csak méricskélek, felveszem az igényt, megbeszéljük a részleteket, hogy miket szeretne és miket nem, aztán kalkulálok egy árat és ha mindennel elégedett, megbeszélünk egy következő időpontot, amin a szerződést írjuk alá. - mosolygok fel a férfire. Egyedül elég nehéz lenne bármibe is bele kezdenem jelenleg. - Oh, nos... Ezek elég vaskos láncok. Lehet tudni, miért lett lezárva az emelet? - remélem igen, és remélem nem a statika miatt, különben nem fogunk tudni felmenni. Közben követem a férfit a láthatóan lakott részre és körbe fut a szemem. A viszonylagos rend nem is tűnik fel, inkább olyan dolgokat figyelek meg, amiket ide hozott. Dísztárgyak, emlékek, eszközök, bármi, ami egy kicsit is súghat arról, hogy Ronan miféle alak, és milyen házban szeret lakni. - Egy pressot elfogadok. Csak egy cukorral, tej nélkül. - bólintok, miközben egy közel eső, szabad felületre - asztalra - leteszem a táskám és elkezdem kinyitni, hogy kivegyem belőle a laptopot és a mérőszalagot, papírt, ceruzát. - Tudni lehet, mikor épült ez a ház? Meg van az alaprajza? - érdeklődök, miközben bekapcsolom a gépet, de a szemeimmel a férfit követem.
"Perhaps home is not a place but simply an irrevocable condition."
Írhatnék egy könyvet azzal a címmel, hogy „Hogyan riasszuk el a látogatókat”, vagy ”Mikor ne vidd haza a randipartnered”, hiszen a kezdeti összkép lássuk be, az emberiség kicsiny hányadának lehet szemet gyönyörködtető. Én ugyan megláttam a helyben valami sötéten gomolygó szépséget, hiszen valójában könyvbeillő az épület és az azt körbeölelő terület komorsága, azonba erősen kétlem, hogy egy kósza látogató arról fantáziálna álmai előtt, hogy milyen jó lenne itt élni. Engem ugyan elfogadtak már a szúrós szemű varjak, azonban az új arcokat mindig próbálják elűzni, s mintha csak féltékenységi rohamban törnének ki minden egyes alkalommal, úgy harsogják dühüket mindenkire. Eleonore sem menekül, de szerencsére az utolsó bátor varjú is letesz arról, hogy kikaparja a szemét, így sikerül bejutnia a zord házba. - Esetleg, ha végeztünk itt bent, csinálhatna pár képet a területről, s utána kérdezhetne, hátha akadna a csapatban valaki, aki bevállalná. Ezt megköszönném. - a robosztus, különös motívumokkal díszített bejárati ajtó kísérteties nyikorgást hallatva csukódik be utánunk. Nem épp bizalomgerjesztő környezet, de kezdem otthonosan érezni itt magam. - Sajnos nem tudom, miért lett így lezárva. Egy régi professzor ismerősöm hagyta rám, aki azóta már nincs köztünk. Odin vigye nyugalomba a lelkét. - helyezem öklöm szívemre egy elenyésző pillanatra. - Nem tudom, hogy élne rokona, eléggé magányos fickó volt. Se feleség, sem pedig gyermek. Egyke volt, s a szülei a hatvanas években haltak meg, így ha akarnám sem tudnám kinyomozni, miért van így leláncolva. Tudja, régóta üresen állt már a ház. Évek óta! - felmerülhetne a kérdés, hogy akkor miért akartam ennyire idejönni? Pénzem bőven lenne arra, hogy egy puccos kis lakást béreljek magamnak... De hát az túl egyszerű, s túl unalmas lenne. - Akkor egy kávé. - pillantok magam mögé, s megtömök egy öreg kotyogóst norvég kávéval, amit felrakok a tűzhelyre. Amíg az készül, odalépek Eleonore mellé, s széles tenyereimet megtámasztom az asztalon. - Az 1800-as években épült, de hogy pontosan mikor, azt nem tudom. Az alaprajz pedig ezen a szinten nincs, de a fentebbiek egyikén talán. Esetleg a padláson a régi iratok között, már ha van egyáltalán ott ilyen. Elvileg pince is van, de annak egyelőre nem találtam meg a bejáratát. Be kell vallanom valamit. - mély hangomat megfűszerezi a kotyogós halk zümmögése, s a norvég kávé különleges illata. Hamarosan készen van. - Az öreg bár rettentően intelligens volt, de kissé megszállott is egyben, és imádta a rejtélyeket. Tudtommal lehetnek itt rejtett ajtók, helyiségek, és megeshet, hogy apróbb csapdák is előfordulhatnak. Ennek tudatában vállalja vagy ne vállalja. - ezt az információt nem hallgathattam el, hiszen ez az épület minden bizonnyal bonyolultabb annál, mint ahol eddig járhatott. Remélem azért, hogy a kihívás nem tántorítja őt el. - Volt már dolga ilyen házzal? Nem riasztja el? - kérdem tőle váratlanul, mikor megperdülök, s leveszem a gázról a már elhalkuló italt. Egy kissé öreg, rúnaperemes csészébe készítem el neki a kávéját, s magamnak is löttyintek egy kevés feketét. - Parancsoljon. - helyezem le elé. - Tudja, archeológusként dolgozom, és ebben a stílusban is szeretném látni a belteret. Amolyan “kalandor” stílusban. - nevetem el magam, mikor is lépések halk nesze töri meg hangom odafentről. Nem lehet hirtelen eldönteni, hogy az átfújó, viharos szél, a ház alap recsegése, vagy esetleg valami más okozhatta a neszt.
Kezdőlap
× 
