Santiago & Xavier

Nagyon sok minden történt velem azóta, hogy kikerültem az elvonóról. Soha nem voltam egy vasgyúró férfi, de összességében elmondható volt rólam, hogy szerettem sportolni és odafigyeltem arra, hogy pontosan mit eszek, mert fontos volt nekem az egészségem megőrzése. Nyilvánvalóan a húgom eltűnése sok mindent megváltoztatott, és itt nem csak arra gondolok, hogy mentálisan jelenleg mennyire vagyok okés, vagy éppenséggel a padlóra kerültem-e. Nyilvánvalóan a szintetikus drogoknak még a nem tartós fogyasztása is baromi káros, elvégre ezeket arra találták ki, hogy az embereket teljesen ki lehessen ütni velük. Az, hogy én ilyenekhez nyúltam, gyakorlatilag egy kicsit szar emberré is tett, de minimum nagyon önzővé. Az, hogy füvezek, vagy belövöm magam abszolút a saját döntésem. Viszont én olyan tablettákat szedtem, amiknek gyakorlatilag annyi volt a funkciója, hogy teljesen kiüssenek és ezzel támogattam az előállítását egy borzalmas dolognak. Amikor az ember totál be van állva, akkor nem nagyon gondol bele olyan dolgokba, hogy pontosan mibe sodorja a körülötte levőket. Utólag visszagondolva már úgy voltam vele, hogy baromi nagy szégyen, hogy olyan szerekhez nyúltam, amikkel lányokat ütnek ki és adnak el valahol szexrabszolgának, főleg annak a fényében, hogy a húgom is eltűnt valahol.
Nem mennék New Yorkba, ha nem a pszichológusom javasolta volna a környezetváltozást. Hiába vagyok jó ideje tiszta, ettől függetlenül nem szabad megragadnom egy olyan helyen, ahova fájdalmas emlékek kötnek. Összességében nagyon boldog életem volt, leszámítva az utóbbi pár évet. Egy család szétesése nyilvánvalóan nagy tragédia, ugyanakkor a miénk az nem is szokványos módon esett szét. Az utóbbi időben már nem fájdalmat éreztem miatta, hanem sokkal inkább üressé vált a kapcsolatom a szüleimmel. Szégyenérzet volt bennem, amiért a legjobb barátom családja nevelt tovább, és az anyámat jó ideje a keresztnevén szólítottam, őt pedig ez egy kicsit sem rázta meg, mert hozzátettem a mama jelzőt. Apámmal sem volt fényesebb a helyzet, a nagybátyám pedig nem állt szóba velem, amióta kiderültek a dolgok. Tisztában vagyok vele, hogy neki fontos a politikai karrierje, de attól még a családnak a legfontosabb építőköve az összetartás, ami nálunk ezek szerint nagyon régóta hiányzott.
Máig nem tudtam mit mondani arra, hogy Santi velem akar jönni New Yorkba. Kettőnk közül nem ő a jó abban, hogy átgondolja teljesen a döntéseit, emellett neki megvolt az élete itthon, egyetemre járt. Mindezt azért, mert én ki akarom szellőztetni a fejem, nem kellene feladnia, ezen a ponton pedig csak az erősödött bennem, hogy el kell hagynom őt és a családját, mert túl jóhiszeműek. Én pedig csak szimplán lehúzom őket azzal, hogy nem vagyok jól és terhet jelentek nekik még akkor is, ha ennek teljesen az ellenkezőjét állítják. Attól nem leszek erősebb, ha tovább támaszkodok rájuk, a szüleim pedig rendesen fizetnek és állják az oktatásom, szóval összességében nem lehet probléma abból, hogy mi lesz velem.
Talán nem volt jó az időzítés, nem most kellene megvennem neki a kedvenc helyünkről az ebédet, mert így is éreztem, hogy egyetlen falat sem fog lecsúszni a torkomon. Ezt tovább rontotta, amikor a nappaliban megláttam a felbontott papírokat arról, hogy elkezdheti Santi a félévét az NYU-n. Ezen a ponton nem tudtam eldönteni, hogy most be kellene mennem a szobájába és egyszerűen lenyelni a véleményem, vagy pedig elmondani neki dolgokat. Mikor a kezembe vettem a papírokat, nagyon vegyes érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy most a lelkébe kellene gázolnom annak, aki a legfontosabb, vagy elkövetni azt a hibát, ami miatt még most sem vagyok teljesen jól.
Hirtelen kedvem lett volna kopogni annak a szobának az ajtaján, ahol eltöltöttem a fél életemet. Így is természetellenesen lassan nyomtam le a kilincset, holott egy olyan helyiségről volt szó, aminek minden zugát ismertem és ahol most is rengeteg időt töltöttem. Amikor kiengedtek nagyon sokáig nem tudtam egyedül aludni.
- Hali – nem lepett meg annyira, hogy az ágyban találtam, ezért az általam hozott ételt csak az éjjeliszekrényre tettem le, aztán lehúztam róla a takarót, amivel ebben a hőségben egyetlen épeszű ember sem burkolózna be. Hármat csaptam a seggére és miután nem mozdult egy negyedikkel is megpróbálkoztam.
- Nem fogsz felkelni? – egy kicsit elnevettem magam, még a feszültség ellenére is, ami bennem volt – Szólok apádnak és bedobunk a medencébe.
Mielőtt elkövettem volna mondjuk a dolgot – amihez tényleg két ember kellett, mert oké, hogy fekve kinyomom a saját súlyom, de azért Santit lecipelni a lépcsőn még így is megterhelő lett volna ennyire korán – egyelőre a két kezénél fogva igyekeztem ülő helyzetbe húzni és kitámasztani a hátánál a párnájával.
- Magadhoz tértél? – egyértelműen az arcára volt írva a válasz – Néha azt hiszem, hogy arra vársz, hogy valaki a szádba lógassa a nyelvét és úgy próbáljon meg felébreszteni.
Nem akartam azt hozzátenni, hogy ez a személy biztosan nem én leszek majd, mert elég hipokrita kijelentés lett volna. Mondjuk azt is megbeszéltünk, hogy kettőnk között nem esik szó arról a két alkalomról, amikor a buli hevében csináltunk valami olyat, amit alapból biztosan nem tennénk meg egymással.
- Gyorsan szedd össze magad, mert beszélnünk kell – még egy puszit nyomtam az arcára, aztán levetettem magam az ágyára. Számítottam rá, hogy még negyedóra könyörgésre lesz szükség ahhoz, hogy egyáltalán magához térjen.

öltözék || 826 szó || Loona - Vamos a la playa || szia bébi   || ☐

Xavier & Santiago

Az elmúlt időszakban nem feltétlenül ismertem magamra. Nem abban az értelemben, amire most mindenki gondolt, mert nem azzal töltöttem a szabadidőmet, hogy embereket forgattam ki a pénzükből, vagy érzelmileg zsaroltam volna bárkit is. Abba inkább ne menjünk bele, hogy okoztam-e aggodalmat a szüleimnek a bulikban elfogyasztott alkohol mennyiségével, mert még mindig jobb volt, ha röhögtek rajtam egyet, amiért úgy sikerült hazajutni, hogy az előszobában lefolytatott cipőlevétellel történő harcot követően egyszerűen elaludtam a padlón, mint hogy a rendőrségről kelljen összeszedniük, amiért belekötöttem valakibe. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az örök mosoly mögött már egy sokkal komolyabb fiú rejtőzött, mint akinek lennem kellett volna ennyi idősen. Legalábbis én így érzékeltem. Ha Xavi húga nem tűnik el, a szülei nem úgy kezelik a helyzetet ahogyan és a fogadott testvérem nem kerül elvonóra, két gondtalan srác maradtunk volna, akiknek nincs más dolga azon kívül, hogy élvezzék az életet. Valójában erről most sem kellett lemondanunk, még ha nehezen is lehetett megállapítani, hogy mikor mennyit engedhetünk meg magunknak. Nekem ugyan nincsen testvérem, akivel ténylegesen összeköt minket a vérünk, de Xavi olyan régóta a legjobb barátom már, hogy el tudom képzelni milyen egy testvérrel felnőni, épp ezért az elvesztése is legalább annyira megviselt volna, mint őt a saját húgáé. Kicsit sem éreztem úgy, hogy le kellene kicsinyelnem az érzéseit, vagy az indokait, amiért droghoz nyúlt. Tényleg abban a hitben éltem, hogy ugyanazt tettem volna amit ő hasonló helyzetben, ezért egy fikarcnyit sem tudtam elítélni őt. Valójában azt utáltam a legjobban, hogy nem tudtam egy csettintésre megszüntetni minden fájdalmat, amit éreznie kellett. Az elvonón töltött időszaka, de főleg a tény, hogy Amerikába akart menni tanulni - és most mindegy, hogy kinek a javaslatára, mert ha ezt a szempontot is figyelembe vennénk, akkor igencsak el akarnék beszélgetni a pszichológusával - ráébresztettek arra, hogy még én sem vagyok elég neki ahhoz, hogy harmóniában legyen a jelenlegi életével. Ahelyett, hogy ő függött volna valamilyen szertől, most én függtem a társaságától.
Szemét húzás lett volna ráerőszakolni magam azzal, hogy vele megyek az Atlanti-óceánon túlra? És képes voltam mégis utána járni hogy hol tanulhatnék New Yorkban legalább olyan színvonalon és feltételek mellett, mint itthon, Sevillában? Hogyne, minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Mert hittem abban, hogy valójában csak megspórolunk magunknak egy tök felesleges félévet amit minimum külön kellene töltenünk, amíg Xavi rájön, hogy nem is olyan buli egy másik város nélkülem, én meg rájövök, hogy az otthonom sem lenne ugyanolyan a fogadott testvérem híján. Lehet, hogy ez önző volt tőlem, az is lehet hogy a döntéseim már súrolták az érzelmi zsarolás határát, de ha számít valamit, hogy megbeszéltem a szüleimmel és ők nem állítottak le, akkor van némi validitása az egésznek. Nekem ez már elég volt.
Ha át lehetne élni, hogy milyen medvének lenni, aki éppen felkel a téli álmából, minden bizonnyal pont olyan érzés lenne, mint amit én átéltem jelenleg. A párnába fojtott nyögésem valószínűleg megfelelt volna a medvék által kiadott hangnak, a nyújtózkodás közben kicsavart testem viszont biztosan nem a szőrös négylábúak sajátossága. Torokköszörülve igyekeztem életet lehelni a testembe, habár a szemeimet még nem sikerült annyira kinyitnom, hogy felfogjam a körülöttem lévő helyiség egészét.
- Szevasz, Xavi. - Ezt még mindig a párnának nyomódó, gyűrött arccal mondtam, mert bár látni nem láttam csukott szemmel, de a hangját ezer közül is megismertem volna. - Mhm, csináljátok nyugodtan. - Nem rémített meg, hogy a medencébe akart dobni, igazából mi sem esett volna jobban, mint a vízen lebegve élvezni a spanyol nyár napsugarait, habár előtte meg kellett volna mártóznom a korántsem olyan kellemes hullámok között.
Óriásit fújva billentettem felőre a fejemet, hogy az közelebb legyen a kezemhez, amivel a hajamba túrtam és meg is borzoltam azt valamelyest. Ötletem sincs hogy nézhettem ki éppen, de lassacskán kezdtem úgy érezni, mint aki értelmes ember, nem pedig hibernálás alatt lévő hulla. Vagy azokat csak fagyasztani szokták? Mindegy is.
- Nem akarod kipróbálni, hogy megtudjuk? - Másodpercekbe telt csupán, hogy egy széles vigyor jelenjen meg az arcomon. Nem volt semmi rendkívüli ebben a megjegyzésben, mivel nem épp neki kellett magyaráznom, hogy mire gondolok. Megbeszéltük már, hogy akkor venném el, ha nő lenne és azt is, hogy a jövendőbelije szerencsés lesz, ha vele csókolózhat. Tudom igazolni, mert tapasztaltam.
- Mi van, nincs lyukérzéked? - Csücsörítve fordultam utána, hogy a számra mutogassak, ha már felvetette, hogy valakinek a nyelvével kellene találkoznom minden reggel, hogy könnyebben felébredjek. A grimaszomat egy nevetés követte, majd némi mocorgás, hogy visszacsússzak az ágyba. Egyelőre vonzóbbnak tűnt vízszintesben feküdni bármi másnál, még ha kockáztattam is vele, hogy nem csak a párnáim közé süppedek vissza, hanem az álmaimba is.
- Mondjad csak. Hallgatlak. - Mert hogy nézni épp nem néztem, a karommal takartam le a szemeimet, hogy így próbáljak tovább relaxálni. Ha most elmesél valamit, amúgy is könnyebb úgy vizualizálni, hogy közben belülről bámulom a szemhéjamat.

outfit || 780 || muzsika || szia szépség || ☐