Tessa & Jamie

A férjhez menés. Minden lány álma, avagy a Nagy nap, ahogyan csak egymás között mondjuk. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez a pár miatt jön létre, de akkor elárulok egy kis titkot. Ez a nap azért van, hogy minden lány legalább egyetlen napra hercegnővé váljon, hogy a barátok, rokonok, és az ismeretlen egybegyűltek előtt tündököljön. A habos-babos ruhában egy tündérre emlékeztetve osszák meg az élményt a szeretteikkel. Nem tagadom, hogy annyi lányos könyv elolvasása után, mellyel a fiatalkori énemet tápláltam ez nálam sem alakulhatott volna másképpen. A menyasszony bőrében lenni egy különleges és megismételhetetlen emlék. Nem egyszerűen a felhajtás miatt, vagy Életünk szerelmének tett örök hűségünk miatt, maga ez a nap, ami valljuk be az urak előtt is, de rólunk szól. Scott-tal felejthetetlen volt maga a szertartás is abban a kis kápolnában. Nem vártam el, hogy sok pénzt költsön rám. Sosem tudták lenyűgözni a zöld bankókkal, többet ért az adott személy….jó azért a gyűrű, és a körítés is levett a lábamról, és mégis…mi van, akkor, ha túlvagyunk a hetedhét országra szóló lakodalmon, de nem jön el a boldog befejezés? Itt jöttem rá, hogy a tündérmesék nem léteznek, és a valóságban minden férfi egyforma…vagyis ebbe a hitbe kergettek. Scott lett a gonosz főhős, a rajongásom tárgya lett a rémálmom. Vakon bíztam, és szerettem, mert naivan álltam a dolgokhoz. A laptop előtt ülve elderengek a múlt eseményein, de amint felnézek a zöld szempárba, egy aprócska mosoly ívelődik ki az ajkaimon. Jamie túlságosan meg akar felelni nekem, abban keresi a boldogságom zálogát, hogy megszervez egy hatalmas esküvőt, és minden meglesz, amit leírtam egykoron. A halál torkából édesgetne vissza, de ha a szívembe látna, akkor már bizonyosan a papért kiáltott volna, és nem vesződne azzal, hogy virágkompozíciókat rendeljen telefonon. Becsülöm érte, de már nem egyszer elmondtam neki, ha igazán hatni szeretne rám, akkor beérhetné az egyszerűbbel is. A gyémánt is több, amivel kifejezhette volna a szándékát. Sosem kedveltem az esztelen költekezést, még akkor sem, ha ezzel próbál kompenzálni. Bűntudata van, csak sejteném, hogy miért. Mi járhat a fejedben Jamie? Mi tartott vissza attól, hogy idehívj egy esketőt, és a kórházi ágyon, a szüleimtől, a nővéremtől távol fogadj nekem hűséget? Némán barangolok a neten, de zsong a fejem a sok adattól, nem szeretem, ha sürgetnek. Még fel se fogtam, hogy ez a valóság. A jegyese vagyok, éppen elég öröm egy napra, és nem állok készen arra sem, hogy megosszam a hozzám legközelebb állókkal. Tegnap még a kapcsolatunk mivolta is titkot őrzött, hát akkor miért kürtölnénk világgá, hogy egymás szívének az elrablói vagyunk? Jamie sürgető, mindent azonnal akar, és belátom a kezdeti lelkesedése átragadt rám is, de most egy-két óra elteltével jobbnak vélném, ha várnánk a beavatással. Nehezen emésztik meg a szüleim a betegségemet is, nemhogy egy ilyen horderejű, az érzelmek alapuló döntést. A nővéremről nem is akarok beszélni, aki nemrégen osztotta meg velem, hogy a második babáját várja. Szeretem őt, és Sophiet is, de úgy érzem…eltitkol előlem valami…igazán fontosat. Scott halála óta nem álltam senkihez ennyire közel, ő húzott fel, állt mellettem, és a szüleim sem tudtak arról a tragikus estéről. Igazi testvérekké kovácsolódtunk. Meg szeretném értetni Jamie-vel, ha nem is kedveli őt Molly, ez nem jelenti azt, hogy idővel nem fogja elfogadni. Scott halálának az estéjén senki nem volt mellettünk, csak mi hárman hordozzuk eme súlyos tragikumot. Megöltem, és szenvedtem miatta. Elizolált mindenkitől, senki nem látogathatott meg, és a nővérem is csak egy sugallatra jelent meg. Mi lett volna, ha sosem veszi a bátorságot, és a férjem tiltása ellenére távol marad? Meg kell értenie mindenkinek, hogy aznap nemcsak én mentettem meg Mollyt, és az unokahúgomat, hanem Ő is engem. Túlféltő, és haragos, de nélküle nem lennék. Nekem megadatott hosszú évek múltán, hogy igazi testvérem legyen. Feltekintek Jamie-re, és megadom neki a választ a virágokra, de a gondolataim odakint járnak. Neki Peter vagy Oliver lenne a biztosabb pont? Senki nem értheti, ami köztem, és a nővérem között van. Tudom, hogy nem jönnek ki mostanában a leendő…férjemmel?
- Jamiee…nem értesz, ugye? A meghittség nem a szűk családi körben mutatkozik meg. Nagyon szeretem őket, mindennél fontosabbak, mert ott voltak, de ez még friss. Nekem nem számítana az sem, ha… - kár fecsérelnem az időmet, legyen egy kis öröme, hogy boldoggá tehet.
- Semmiség. – rázom meg a fejemet, és visszatáncolok az eredeti tervemtől. A félelme a bőre alól szivárog át, én is tartok a haláltól, láthatta, hogy mennyire nem tesz jót, ha arról beszélünk, de most itt van. A kezéért nyúlok, és szorosan fűzöm össze az ujjainkat, mert szükségem van arra, hogy mellettem legyen. A szimpla jelenléte ad erőt a folytatáshoz, és nem az, hogy telefonálgat, mint egy mérgezett egér. A gépet félreteszem, nincs kedvem újra átmenni a ruhákon, meg a ránk váró gyötrelmeken. A kopogás ver éket közénk, automatikusan pukkasztom ki a buborékunkat, mert feláll, és eltávolodik az ágytól. Értékesek ez a percek, nem tudom, hogy honnan fakad ez az emóció, de meg kellene fogunk. Kitárva az ajtót úgy érzem, hogy meztelen vagyok. Ismerősök, mégis idegenek, akik betolulnak az ajtón, és nem hagynak időt, hogy megízleljem a szerelmet. Jamie nem erőszakos, de talán sejti, hogy ez már a változás szele. A gyűrűmet elrejteném, de Allegra szimata jobb, mint egy kopóé. A sikítás, a rengeteg kérdés, és a nem várt fordulat. A pillantásom átsiklik a zavaros tömegen, és hiába kutatom a smaragdra emlékeztető íriszeik világát, egy kékre lelek, mely felfogja, hogy baj van. Jelzésem nem marad riposzt nélkül. Jake Lester az utolsó lélegzetem ebben a káoszban, melyet mi teremtettünk. Talán ez lesz a vég? Emlékek…sír, fojtogatás. Elfáradok, és elnémulok, akár a fehér zaj.

Órákkal később

Orvosok hada leledzik ebben a kis teremben, ahol az előbb még a boldogság szele kísértett, de mostanra csak a halálhörgés van. A csend súlyosabb, mint órákkal ezelőtt. A pillanat rozsdás kerekének foga beakadt, és nem forog tovább. Dr. Kellner az ügyeletes kardiológus, Cornelia Hannah Jones az ötlet horribilis megalkotója, Jake Lester a híres neruológus, John Norton a négyszeres apuka, és egyben Jamie Woodward példaképe, illetve Virginia Woodward üléseznek arról, hogy mi a fene lenne a legjobb megoldás Tessa Wilson életének a megmentésére. Az eredmények rosszabbodnak, a mostani vizsgálatok alátámasztották, hogy a daganat növekszik, és a mostani szív nem bírja talán egy-két napig, vagy addig sem. Ez már nem holmi álom szőttes fonalai, hanem a rút realitás, ahol az idő aranyat érne. A műszívtől kezdve, már eljutottak mindenig, de az egyetlen járható út azé lenne, aki éppen szerelme kezét fogja, és várja a csodát, hogy felébredjen. A vita egy órája minimum zajlik, a folyosón eközben a tömeget maga Russel Morgan oszlatta fel. Nem volt kérdés, hogy a szitkok, a méreg elterjedt a levegőben a halálfélelemmel együtt. Russell egy-két rezidens, és ápoló segítségével különválasztotta a családokat, és ha jutott ideje, akkor mindenkihez volt-egy két kedves szava. Madelaine Riggs-et értesítve azonban már könnyebben egyensúlyozott a kettészakadó, a sérelmeit feltépő Wilson família között, és a Woodward házaspárt is egy új feladattal látták el. Az esküvőre érkező szállítókat, és futárokat tereljék át, vagy mondják le, mert nyilvánvalóan a nász nem lesz megtartva az ara állapotára való tekintettel. Mindenki tette a maga dolgát, csak a két szerelmesnek állt meg az idő. Az orvosi szárnyon végül előállt az ötlet, és habár sokak nem értettek vele egyet, tudták…a lehetetlen is jobb, mint a reménytelenség közlése a legjobb barátjukkal, fiúkkal. Russell volt az, aki végül beszélt Corneliával, és meghagyta neki, hogy majd társalog a betegével. Csendesen tette meg a lépéseket a teremig, aztán könnyedén nyitott be. Jamie Tessa kezét fogta, aki még mindig békésen aludt, talán eljutottak hozzá a szavak, de tudván az igazságot, nem bíztak abban, hogy egyelőre fel fog ébredni a lány.
- Csak én vagyok az. – lépett közelebb, és az ágy másik felére egy széket húzott a tapasztalt pszichiáter. Gratulálni illene, de az ember jobb, ha tudja, hogy mikor hallgat el, és ez itt nem az a pillanat, mikor érdemes egy esküvőről beszélnie.
- Tessa sokat mesélt rólad. A feltételezései arról, hogy mi járhat a fejedben. Ezek kötötték le a legtöbb idejét, mikor feljárt hozzám konzultálni. Egy időben még azt is mondta, hogy: Morgan, ez a férfi megőrült! Nincs még egy ekkora hólyag a Földön. Igaza volt, nemde? – néz rá a lélegeztetőgépen lévő alvó szépségre.
- Rengeteg benne a tűz. Én láttam, és beszélgettem is vele. A szenvedélye lettél. Őrülten hitt abban, hogy a körülmények tettek arrogánssá, és gátlásossá. Az álcád mögé látott az első percben. – előrehajol, és összefűzi a két karját, de csak finoman, és a térdére fekteti.
- Túl sok minden történt veletek. A negatívitás, a külső tényezők összeesküvése, de még maguk azok az emberi tényezők is, melyekkel nehezen számol bárki is. Tudod mit mondott még nekem? Hogy hisz abban, hogy egyszer megbékélsz a családoddal, az igazival, mert tudja, hogy ide is elfogsz jutni. Megmászol mindent, mint a Himaláját. Elsírta magát, mikor behódoltál neki, reszketett az irodámban…de azok örömkönnyek voltak. Te vagy neki a második élet Jamie. Scott-tal elbukott, de benned a megmentésre várót látta. Mindketten rászolgáltatok, hogy boldogok legyetek. A terem előtt vár egy ifjú hölgy, egy őrült elképzeléssel, de ha jól hallottam ez az ötlet tőled ered. Két szív, ugye? Mi más, ha nem ez. Ahogyan neked az első próbálkozás volt Victoria, úgy legyen a sikered záloga Tessa. Láttam már furcsább csodát is, mint ez. Egy egész team áll mögötted Jamie…képes vagy rá. Már London is visszajelzett, várnak rátok, ahogyan Svájc is. Mindent meg fogsz kapni, ha két olyan anyatigrised van, mint Virginia, vagy éppen Cornelia. Mutasd meg Tessának, hogy milyen, ha te nem adod fel. Barátom ez a nő élted él, és fog. – áll fel, és megpaskolja a vállát, intésre pedig belép Cornelia is. Félszegen tekint rájuk.
- Mindenki elkísér…ott leszünk Jamie. Beültetjük a két szívet. – a dacos Jégkirálynő most sehol sincs, csak egy összefogás a szeretet jegyében.

Music |     | Clothes

Lélegezz! Csak lélegezz! Ne tégy semmi mást, csak befelé figyelj, és lélegezz!
Fáradtan hajtom a fejem a takaróra, miközben a hűvös, vékony ujjakat tartom az enyéim között. Ennyit kell tennem, hogy ne omoljak teljesen össze. Lélegeznem kell, befelé figyelnem, megragadnom a pillanatban. Csak arra a pontra fókuszálni a tudatom mélyén, hogy még kitartsak. Elájultam. A legkritikusabb pillanatban életemben először éreztem azt, hogy nem vagyok képes cselekedni. Rosszabb volt, mint a műtőben, amikor csak lefagytam. Itt szabályosan megsemmisültem, pedig messze nem volt annyira rossz a helyzet, mint amikor teljesen leállt a szíve. Itt csak közel állt hozzá. Ott meghalt. Mégis, most valamiért nem tudtam már kezelni a helyzetet. Szerencsém volt, hogy John és Jake itt voltak, különben nem tudom, mit tettem volna. És anya...egyre azok a szavak járnak a fejemben, amit mondott Tessának. Hogy szükségünk van egymásra. Annak ellenére, hogy egész idő alatt el akart minket választani, most mintha egy másik nő állt volna az ágy mellett. Régen, gyerekként láttam ilyennek őt. Csodálatosnak. Szuperhősnek. Annak a nőnek, akire mindig is hasonlítani akartam, akinek a figyelméért, a szeretetéért küzdöttem akkor is, ha azt feltétel nélkül megkaptam. De az, hogy a megbocsátására van kiéhezve, még engem is meglep. Van valami, amit tudni kell az anyámról. Virginia Woodward magabiztos, csodálatra méltó orvos, kitűnő üzletasszony, csodás édesanya, a családjáért a legmesszemenőbbekig képes elmenni, és ezt már bizonyította nem egyszer és nem kétszer. De az, hogy valaha bocsánatot kért volna bárkitől? Nem, ez Virginia Woodwarddal sosem történt meg, soha, senki nem tudna felhozni felnőtt életéből egyetlen olyan esetet sem, amellyel igazolhatták volna, hogy ez megtörtént volna. Sokkolóbb volt számomra ezt hallani tőle, mikor az életéért küzdött, mint amikor Tessa apja azt kérdezte, a lányának mennyi ideje van még hátra. Az anyám, aki bocsánatot kér egy haldoklótól. Hová jutott ez a világ?
Lélegezz, Jamie! Lélegezz! Ne csinálj mást, csak tedd, amit születésed pillanatától teszel. Csak lélegezz!
Újabb néma percek telnek el. Angie és Peter tehetetlenül ültek mellettem órákon át, de végül feladták. Nem tudtam egyetlen szót sem kinyögni azóta, hogy visszajöttem a szobájába a szüleitől. A jótékony öntudatlanság békés percei nyújtottak egyedül vigaszt számomra. Legalább ő nem érez semmit. Ő nem szembesül a temérdek kérdéssel, a várakozás idegőrlő momentumaival, amely minden kattanással az analóg órán megöli a lelkem egy darabját. Én juttattam ide. Nem tudom hogy jutottam erre a következtetésre, de tudom, hogy így van. Ha akkor, azon a vizsgálaton nem küldöm el, talán most nem lenne szüksége egy új szívre. Akkor észrevehettem volna azt a daganatot, és egy egyszerűbb, kockázatmentesebb eljárással megmenthettem volna az életét. Ha nem lettem volna olyan gőgös és büszke, nem kergettem volna az őrületbe azzal, hogy teljesen kiidegelem, talán jobban odafigyeltem volna, felülemelkedtem volna a sértettségemen és nem küldöm el, hogy aztán macska-egér játékot játsszak vele, de elutasítsam minden próbálkozását arra vonatkozóan, hogy segítségemre legyen. Beláthattam volna, hogy tényleg nem vagyok jól, és egyedül nem tudok kilábalni a problémáimból. Jobban támogathattam volna. Hagytam volna, hogy randizzon Jareddel, teret engedtem volna neki, és talán most boldog lehetne. Megannyi lehetőség közül ki tudja mégis miért alakult így a kettőnk viszonya?  Döntések és visszakozások tarkították az ide vezető utat. Miért nem érzem hibának a kapcsolatunkat? Miért erőltettem, hogy házasodjunk össze? Hisz épp azelőtt beszéltük meg, hogy titokban tartjuk még. A magunkénak, ami csak a miénk. Ha csak egy kis időnk lehetett még így, miért nem tartottuk meg? Azt akartam, hogy hozzám jöjjön. A nevemet akartam neki adni, bizonyítékot szolgáltatni arra, hogy az, amit tettem eddig, azért volt, hogy megvédjem őt. Eleinte el akartam üldözni, bebizonyítani, hogy alkalmatlan arra, hogy ellássa a munkáját. Ő kiállta az idő próbáját, én elbuktam sorra őket. A sydney-i incidens után azonban mindent csakis azért tettem, hogy őt megvédjem. Akár magamtól is. Legfőképpen magamtól. De nem tudom kitörölni azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor megláttam a nevét a felvett betegek közt. Aztán amikor a folyosón odaértem hozzá, és szembesültem a hanyag orvos tetteinek következményeivel. Aztán azt, amikor megállt a szíve és én a kezemben tartottam. Megannyi szervet szorítottam már élet és halál mezsgyéjén, de ez maradandóbb volt mindennél. A múlt, a jelen és a jövő ott, abban a momentumban teljesedett ki. Megszűntem létezni vele együtt, s aztán újjászülettem, amikor visszatért. Siettettem az esküvőt, akaratomon kívül kértem meg a kezét, mert nem így terveztem. Még tudtam volna várni, de aztán...nem tudom hogy fordulhatott velünk ekkorá az a bizonyos kocka, s mire feleszméltünk már a nyakunkon volt a ceremónia.
Lélegezz mélyeket, Jamie! Ne hagyd abba! Belégzés! Kilégzés! Lassan! Mélyen! Csak lélegezz!
Hallom az ajtó nyílását, és már érzem, hogy fájdalommal szorul össze a torkom. Nem akarom hallani, hogy hogyan alakul az esküvő lemondása. Annak idején is képtelen voltam egyetlen alkalommal is eljárni annak érdekében, hogy a készülő menyegzőmet visszamondják, most sem vagyok ehhez elég erős. Egyetlen esélyem volt, és elszúrtam. Mint mindent, ezt is elszúrtam. Mégis felemelem a fejem, és a közeledő Russell Morgan doktor láttán már nem hajtom vissza a takaróra. Fáj a hátam. A nyakam, és a térdem. De csak mereven nézek magam elé, nézem a kezébe fonódó kezemet, a vékony ujján ragyogó eljegyzési gyűrűt. Némán asszisztálok a visszaemlékezéséhez. Ha nem lennék ennyire összetörve, talán nevetni is tudnék azon, hogy egykor hogy vélekedett rólam Tessa. Egy követ fújtak Russellel, és nagyjából mindenkivel ezen a Földön, aki ismert. A szemükben megőrültem és kifordultam önmagamból, és talán így is volt. Talán kárba veszett idő volt rám pazarolni a tudásukat. Néha azt érzem, tényleg kár volt érte. Nem mondok semmit, csak hallgatom, mit mond nekem. Tudom, hogy segíteni akar. Russell az idők folyamán valahogy ellenségből legfőbb támogatónkká vált. Talán Sydney volt a végső lökés, talán az, amit itt tettem, nem tudom. Kár, hogy én nem látom ilyen derűsnek a kilátásainkat. Cornelia belépése zökkent ki a mélabús hallgatásból. Morgan megpaskolja a vállam, és elindul az ajtó felé, ahol a csodálatos mentoráltam várakozik. Feléjük pillantok, és összeszorul a torkom. Annyira hisznek bennem. Valahol a kórházban, vagy a városban John és Jake ugyanígy tekintenek rám talán. Vakon bíznak bennem, annyira elvakultan, hogy alig bírom el. Tessa eszméletlensége elegendő volt ahhoz, hogy a szülei vegyék át a döntést az állapotának kezelése felett, és ők azonnal aláírták, hogy amint lehetséges, próbáljuk meg ezt az új eljárást, azonban ahogy Corneliára és Morganra nézek, akik most várakozóan állnak egymás mellett, engem pásztázva átható tekintetükkel, úgy érzem, minden tudás, minden érv és gondolat kiszállt az agyamból.
- Meg...megkaptuk az engedélyt? - kérdezem reszkető hangon, és az agyam nem képes befogadni az információt. Mintha üvegen át néznék rájuk. Cornelia boldogan mosolyog, Russell elismerően bólint. A bizottság döntött hát. Nem nagy a nyomás. Csupán az egész orvostársadalom figyeli majd árgus szemekkel, hogy egy gyerekorvosból lett kardiológus egy új eljárást tesztel a tulajdon menyasszonyán. Még szerencse, hogy ezt a tényt csak a család tudja és az én közvetlen barátaim, különben már rég elvették volna tőlem. Mégis, most, amikor az egész lassan valósággá kezd válni, egy hang bennem azt kívánja, bárcsak valaki más csinálná meg.
- Én...én nem...azt hiszem, nem...- nyögök elfehéredett arccal, de Cornelia összecsapja a kezét és a hang hatására összerezzenek.
- Dehogynem, Jamie, hisz erre vártunk! Máris intézem a repülőt, és értesítem svájcot, hogy holnapra ott leszünk, legyen előkészítve minden. A szülők aláírták a beleegyező nyilatkozatokat? Azt még át kell faxolnom az illetékeseknek, és kellenek a friss eredményei is. Echo, labor, ekg és uh. ne felejtsd el ezeket az eredményeket eljuttatni hozzám, egy órátok van rá. - mondja, de én ugyanúgy lefagyva állok.
- Jamie, hallasz egyáltalán? Bólints, ha érted amit mondok - csettint Cornelia, de nem tudok reagálni. Még pislogni sem, igazság szerint. Megbénít a felelősség, amely minden eddiginél nagyobb méreteket kezd ölteni rajtam.
- Jamie! - csattan fel Cornelia türelmetlen aggodalommal, s mikor Russell elindul felém, végre én is magamra találok.
- Hogy? Mi? - kérdezem néhányat pislogva, aztán végre eljut a tudatomig, hogy mi is zajlik körülöttem, és bólintok - Khm...elnézést...öhm, persze, máris intézkedem. Hamarosan küldöm az eredményeket.
Morgan kutatva néz rám, és közelebb lép hozzám.
- Minden rendben van? Ugye tudja, hogy nem lesz egyedül? Ahogy Cornelia is mondta, és én is, sokan állunk ön mögött, Dr. Woodward. Nem lesz egyedül, nem kell minden döntést egyedül meghoznia. Nem kell mindent egyedül csinálnia. A felelősség...
- Jól vagyok, Dr. Morgan - szakítom félbe, és a megértő szemekbe nézek, és remélem, hogy elhiszi a hazugságot - Semmi gond. Kezelem a helyzetet. Én vagyok az orvosa, és képes vagyok uralni a fellépő esetleges akadályokat, ne aggódjon. Nem fogok összeomlani, sem megrendülni. Ismerem a kockázatokat, képes vagyok mérlegelni őket. Nem vagyok már kezdő, és most is, mint mindig, a legjobb tudásommal fogom ellátni a betegemet. Ha most megbocsájtanak, el kell rendelnem a vizsgálatokat - ellépek mellettük, és a nővérpulthoz érve kiadom az utasításokat. A laborokat ők is meg tudják csinálni, a vérvétel és a kiértékelés nem tart olyan sokáig. Az echohoz és az egyéb vizsgálatokhoz Dr. Kellner segítségét kérem, aki készséggel teszi a dolgát, ha esélyt lát arra, hogy valamiképp ő is részesüljön majd az átütő siker dicsfényéből. De ezzel még nem nyertük meg a háborút. Ez csak egy papír. Még annyi mindennek kell összejönnie, hogy hihetetlen. Kell egy szív, amely megfelelő mind méretben, mind egyéb téren Tessának, és egy kicsit gyakorolni sem ártana. Svájcban a klinikán állítólag van erre lehetőség, és ott aztán tényleg kitűnő orvosok vannak, akik értik a dolgukat, úgyhogy nagy a nyomás, amely rám nehezedik, de igyekszem megküzdeni vele. Muszáj valahogy legyőznöm önmagam, hogy győztesen kerüljünk ki ebből a csatából, amelyben a halállal csapok össze, és hiába minden fényesen ragyogó kő, amellyel ki van kövezve a siker felé vezető út...az az érzésem, hogy ez az, ami majd a pokolba visz.

*A repülőn*

A kezemben tartom Tessa eredményeit. Aggódva futom át újra és újra az adatokat.
- A szaturációja még mindig csak 72, a vérnyomás 85/40. -dörzsölöm meg az állkapcsomat - Nagyon ingadozik, de leginkább lefelé tendálódik.
- Indulás előtt megint volt egy mélyrepülése, kapott dobutamint. Ideiglenesen segített. Nem túl jók az eredmények,  de ezek nekünk kedveznek. Áttették 1A-s státuszba a várólistán. Állítólag már találtak is megfelelő donorszívet a számára, már csak a család beleegyezése kell. A szülei...
- A szülei? - kapom fel a fejem, és a papírok közt kezdek kutatni - Ugye nem...
- Jamie, higgadj le, ezek még nincsenek nálunk, egy régi egyetemi évfolyamtársam küldte csak át szívességből amit megtudott. Igen, a szülei. A donor egy tizenhat éves fiú. Egy hónapja nyilvánították agyhalottnak. Hegymászó baleset.
Nem kell tovább firtatnia a dolgot. Mindent értek. Valószínűleg lezuhant a srác, és hiába vitték már be a kórházba, érdemben nem tudtak segíteni rajta. Sok ilyet láttunk már, gyakoribb eset, mint ahogy egyesek gondolnák. Sóhajtok egyet szomorúan.
- Bele fognak egyezni a donor adományozásba? -kérdezem, és a kék szemekbe pillantok. Megértésre lelek bennük. Bólint.
- Bele. Csak egy kis időre van még szükségük.
Leteszem a papírokat az asztalra és a tenyerembe hajtom a fejem.
- A francba...
- Jamie, ez a srác így is, úgy is....
- Ne, Cornelia! Az égre kérlek, hogy ne szólj egy szót sem. Egy szót sem. Egy tizenöt...Istenem, hisz az még csak egy gyerek! Már így is...így is alig akarta elfogadni, hogy újra műteni kell, van fogalmad róla, mit tesz vele az, ha megtudja, hogy a donor egy tinédzser kölyök volt? Cornelia, Tessáról beszélünk, emlékszel még rá? Ő az, aki képes volt elrepülni velem Rióba csak azért, hogy szemmel tartson, mert tudta, hogy ha magamra hagy csak egyetlen percre is, nagy valószínűséggel megölöm magam, és...
- Tessék?
Megakadok. Döbbent pillantás mér végig, és olyan mély fájdalom, hogy úgy érzem, kettévág. Az ádámcsutkám megugrik, de már nem tudok visszakozni. Lehajtom a fejem.
- Én..én...úgy értettem, hogy...
- Neked az járt a fejedben, hogy megölöd magad, Jamie?
Hallgatok, majd vállat vonok.
- Nem. Vagyis...nem tudom. Talán. Akkor volt, mikor...
- Emlékszem, mikor volt - emeli meg a hangját feháborodottan - Igen élénken emlékszem arra, amikor a kórházból egyszercsak eltűntél napokra, és csak egy üzenet formájában közölted, hogy nem leszel jelen. Tudod miért emlékszem? Mert akkor halt meg a fiam, Jamie. És te...
- És én voltam, aki a kezében tartotta, Cornelia a halott fiadat. Annak a nőnek a gyerekét nem tudtam megmenteni, akibe a legtöbb bizalmamat fektettem. Ahogy John és Nadia babájával majdhogynem ugyanazt éltem át, majdnem közvetlen egymásutánban. Van fogalmad róla, hogy éreztem magam? Nadia volt az egyetlen...az egyetlen ember ezen a Földön, aki soha sem hibáztatott semmiért, és aki mindig támogatott. Azt hiszed nem tudtam, hogy mennyire zavarja Johnt, hogy becuccoltam a lakásukba? De Nadi harcolt értem, mert tudta, hogy szükségem van némi támogatásra Mayával szemben, és mégsem tudtam tenni semmit értük! John megölte a tulajdon nejét, és én mégsem tudtam...- nyelek egy nagyot, sóhajtok, majd kicsit csendesebben folytatom - Aztán tudod mi történt? Te azt vágtad a fejemhez, hogy gyűlölsz, és tönkretettem az életedet. Majd jött John, és eltörte a kibaszott orromat, jól összevert a kollégáim szeme láttára, aztán azt mondta, hogy nem vagyok méltó arra, hogy orvos legyek. Sőt, nem is vagyok orvos, csak egy pszichopata sorozatgyilkos szikével és PhD-vel. Hogy én öltem meg a fiadat, és az övét is, és...a sajátom halála is az én lelkemen szárad.
Felállok a szűkös térben, és teszek néhány lépést. Cornelia megrökönyödve huppan vissza a székbe, de a tekintetét nem tudja levenni rólam.
- Hogy gondolhattad ezt? Hogy lettél volna képes...
- Nem direkt csináltam, Jones, ezt elhiheted. Csak akkoriban úgy éreztem, minden amihez kezdek, minden, amit kitalálok csak kárt okoz. Mindent megtettem, és nem volt elég. Fontos volt nekem Tessa, de ellöktem, ahogy téged, és mindenki mást is. Borzalmasan egyedül voltam, érted? Russell is megfenyegetett, új munkába fogtam, amivel semerre nem haladtam, de mindenki őrültnek nézett. Hallottam, ahogy összesúgtak a hátam mögött, ahogy megkérdőjelezték minden döntésemet. Mintha már nem hittek volna bennem, érted? És én...én nem tudtam kezelni tovább. Inkább elfutottam. Szükségem volt néhány órára, amikor nem kell ezekkel a terhekkel szembe néznem. Cornelia, tudom, hogy te is sok mindent átéltél. Hidd el, nálam senki nem értheti meg jobban, de mielőtt elítélnél, tedd a szívedre a kezed, és mondd őszintén azt, hogy James halála után, miután Adriannek adtad a felügyeleti jogot Dylan felett, neked nem fordult meg a fejedben. Hogy nem jutott eszedbe egyszer sem, hogy könnyebb lenne megszabadulni a terhektől. Vagy még inkább megszabadítani a világot magadtól és attól a sötétségtől, amely benned ölt testet.
Némán nézünk egymásra, és talán valahol felsejlik neki a gondolat, amely egykor az ő fejében is megfordult, de nem mondja ki. Nem is kell. Nem kell, hogy ugyanazt érezze, mint én, erre nincs szükségem. Még csak megértenie sem kell. Csak ne ítéljen el. Ha ezt megteszi, nekem épp elég.
- És azóta...- kezd bele a félszeg kérdésbe, de azonnal megrázom a fejem.
- Nem, nem, természetesen azóta nem jutott ilyesmi eszembe. Jóban lettem Jake-kel, John is lehiggadt, a kutatás eléggé lefoglalt, és mi is közelebb kerültünk. Volt, akivel megbeszéljem a dolgaimat, és Sydney után Russell is nagyon sokat segített. Most is úgy tesz, mintha Tessa miatt érkezett volna kizárólag, de én tudom, hogy miattam is felelősséget vállal.
Cornelia kiereszti a mellkasában rekedt levegőt, én visszaülök a helyemre és kinézek az ablakon. A lemenő nap csodálatos narancssárga mezővé változtatja az összefüggő felhőréteget. Idefent csend van és nyugalom, legalábbis látszólag, de nekem már ez is sokat segít.
- Sajnálom, hogy nem mondtam eddig. Csak...ne mondd el senkinek, rendben?
Cory feláll, majd kérdés nélkül az ölembe fészkeli magát, akár egy bújós kismacska és a fejét a fejemnek dönti.
- Ígérd meg, hogy ha bármi bajod lesz legközelebb, ha úgy érzed, hogy nem ért meg senki, és nincs értelme az életednek, hozzám fordulsz, oké?
- Cornelia, ne csináld - nevetem el magam, de komolyan néz a szemembe.
- Jamie, komolyan mondom. Ha ismét rád törne a frász, vagy úgy éreznéd, nem bírod tovább a terheket, fordulj hozzám. Hívj fel. Írj. Gyere hozzám, akár az éjszaka közepén is. Csak beszélj hozzám, rendben?
- Cory!
- Ígérd meg!
- De én...
- Jamie! Ígérd meg nekem! Oké? - veszi az arcomat a két kezébe - Ígérd meg, és ha úgy látom, hogy igazad van, én is megígérek neked valamit. Segítek neked meghalni, ha valóban annyira kilátástalanná válik a helyzeted, amennyire te úgy érzed. Én segíteni fogok neked.
Megdöbbent a kijelentése, pillanatokon át meg sem bírok szólalni. De olyan határozottan néz, hogy alig bírok lélegezni is tőle. Végül bólintok.
- Ígérem.
Magamhoz ölelem, és csak hallgatjuk egymás összetört szívének dobbanásait. Az övé darabokban hever. Az enyém úgyszintén. És bárhogy igyekszünk, azokat a sebeket már csak Isten tudja majd helyrehozni, senki más. De még egy halvány reménysugár mindenkinek jár ebben az életben, hogy rálelhet még a boldog befejezésre, nem?

* Switzerland - Zurich*

- A repülőtér bejáratától nem messze már vár bennünket egy autó - emeli a füléhez a telefont Cornelia - Hogy mi? De...én értem, de...nem, azt nem lehet, a francba is...Akkor találjanak egy újat!
Lecsapja a telefont, én kérdőn nézek rá, miközben magunk után húzva a bőröndjeinket elhagyjuk a repteret.
- Mi történt? - pillantok rá idegesen, és ő felfújva vörössé vált arcát tárja szét a karját.
- Hogy mi van? Az van, hogy valaki lenyúlt a szívünket, az van.
- Hogy...tessék?
- Pontosan. Most szóltak, hogy egy nőnek azonnali transzplantra lett szüksége New Yorkban, és mivel Tessa...
Döbbentem pislogok, de azonnal leesik.
- Mivel Tessa elhagyta a várost, így esélyesebb volt, hogy az a beteg még időben megkaphatja a szívet.
Cornelia bólint.
- Charlotte Green új szívvel élhet, hála Shane Harpernek. De Tessa...
Elindulok az autó felé, amely mellett fekete ruhás sofőr áll, kezében tartva a nevünkkel ellátott táblácskáját, hogy tudjuk, hogy melyik várakozó autóba kell szállnunk.
- Tessa visszakerült a várólistára, és mivel ez már nemhogy nem New York, de még csak nem is az Egyesült Államok, ezért semmiképp nem fog megkapni semmiféle szívet! Shane... én megölöm azt a pasit! Esküszöm, hogy kitekerem a nyakát, aztán felkoncolom, és az összes szervét, de még a bőrét is eladományozom, annak a beképzelt, arrogáns...
Bólintok a sofőrnek, és a bőröndömet a csomagtartóba vágom Coryéval együtt, aztán kinyitom neki az ajtót, hogy beszállhasson, aztán beülök mellé.
- Kijátszottak minket, ugye tisztában vagy vele? - teszem fel a kérdést, idegesen szántva végig a hajamat az ujjaimmal.
- Még semmiben nem lehetünk biztosak, Jamie.
- De, biztos lehetsz benne. Beleegyeztek, hogy megcsináljam a műtétet, hogy ne tudjak balhézni, mert tudták, hogy nagy jelenet rendeznék, ha nem mennének bele. De ha nincs megfelelő donor, nincs műtét sem. Tudták, mennyire beteg Tessa, és hogy órái vannak hátra, ezért megsürgették a dolgot. Csak arról nem szóltak, hogy ha nem Tessa kapja a szívet, akkor más is várományos lehet. A rohadékok elintézték, hogy elhagyjuk az országot, és amint nemzetközi vizek fölé értünk, egyszerűen átpasszolták a másik betegnek. Tudva azt, hogy Tessa úgysem éli túl, ha a repülőút után nem kapja meg a szívet, így egy csapásra megszabadultak egy incidenstől velem, és így esélyük lett volna visszanyerni a hatalmat felettem is, mert tudták, hogy ha ő nem éli túl, abba belerokkanok. Talán az járt a fejükben, hogy így esélyük lett volna diliházba juttatni...
Egyre jobban elragadnak az indulatok, míg az autó elindul velünk a Hirslanden Klinikára, ahol az elsődleges egyeztetéseket ejtenénk meg. Cory a kezemre fekteti a tenyerét.
- Jamie, ne lovald bele ennyire magad. Felesleges, ez csak spekuláció. Nem tudjuk, mi volt a háttérben. Én is dühös vagyok, de most nincs időnk dühöngeni. Szereznünk kell egy új szívet, és ez a legfontosabb. Tessa állapota most még stabil, de ez egy óra alatt kritikussá válhat. A megoldáson gondolkodj, Jamie. Csakis a megoldáson!
Nagyjából húsz perc leforgása alatt érkezünk meg a szívklinikára, ahol Dr. Prof. Jüng Grünenfelder már vár minket.
- Üdvözlöm Önöket a klinikánkon - fog kezet velünk - A nevem Dr. Grünenfelder, én leszek a konzultánsuk. Erre parancsoljanak.
A folyosóra kísér bennünket. Igazi magánklinika fogad bennünket. Letisztult, tökélyre faragott formák, csodás berendezés, rendezettség és igazi, svájci szervezettség fogad bennünket. Tökéletes angolsággal beszél, csak minimálisan lehet érezni az akcentusát.
- A helyzet az, Dr. Grünenfelder, hogy időközben akadt egy kis problémánk - engedem előre Corneliát a tárgyalóba, ahová vezet bennünket a kolléga, aki kíváncsian néz hol rám, hol Corneliára.
- Valóban? És mi lenne az? - kérdezi, miközben újabb emberek özönlenek be, akik kíváncsian méregetnek bennünket - Talán időközben meghalt a beteg? - kérdezi, és ettől összeugrik a gyomrom. Tessát épp most szállítják át velünk egy időben egy másik klinikára, ahol megfelelő körülményeket tudnak neki biztosítani, úgy, mint steril szoba, műtő és felszerelések. Nagyot nyelek, és elkezdem kipakolni a papírokat az asztalra, miközben aláírok néhány formaságot ahhoz, hogy megkapjam az engedélyt a műtétre. Nem buktathatom le magam, hogy érintett vagyok Tessa kapcsán, ez létfontosságú, így a lehető legszenvtelenebb arccal próbálok a kolléga kék szemeibe nézni.
- Nem. A beteg még él. Ellenben a donorszívet épp most kapta meg egy másik beteg New Yorkban.
Döbbent csönd telepszik a szobára, minden zizegés elhal. A professzor egy csapásra elkomorul, látszik rajta, hogy izgatottan várta már a műtétet, és hogy megbeszéljük az eljárást.
- Hmm...hát ez sajnálatos. És a beteg állapota? - kérdezi, mire Cornelia fordul felé, és elé tartja a telefonját, majd kihangosítja.
- Kihangosítottam, kolléga, megismételné kérem a paramétereket? - szól bele a telefonba, amelyet az asztalra helyez.
- Természetesen, Dr. Jones. Üdvözlöm Önöket, Dr. Swartzberg vagyok. Épp most csináltunk friss vizsgálatot a betegnél. A szaturációja 65, a vérnyomás 70/40, de a repülőgépen hipertóniás lett és tüdőödémája van. Már nem húzza sokáig. Mikor ér ide a donor?
Az asztal szélébe markolok, miközben hallgatom a további beszélgetést, amelyet folytatnak Tessa állapotáról. Nem szólok bele, mert itt kifejezett kardiológus szakemberek dolgoznak, nem csak általános sebészek, úgyhogy  tudom, hogy jól csinálják, akármit is tesznek. Tíz percbe sem telik, hogy átbeszéljük az eljárást, egy kivetítőn át mutatva be a 3D-s prezentációt, amit mindenki nagy elismeréssel fogad. Most nincs idő kérdésekre, de mire végzünk. Dr. Grünenfelder tér vissza hozzánk.
- Siettem, ahogy tudtam, és miután sikerült néhány kollégával beszélnem, megtudtam, hogy akadna egy donor. Budapestre kellene érte menni, de akár azonnal szállítható. Egyetlen kérés van csupán, hogy amint a szervet kiemelték a betegből, szállítsák vissza azonnal Budapestre, hogy a család méltóképp búcsúzhasson el tőle.
Döbbenten pislogok rá.
- A hozzátartozók beleegyeztek? - kérdezem, mire elneveti magát, és a vállamra teszi a kezét.
- Ez nem Az USA, Dr. Woodward. Itt nem kérdezzük meg az embereket, hogy akarnak-e segíteni egy másik embernek a szervükkel. Itt...csak elmegyünk, és elvesszük, amire szükségünk van. Főleg, ha valaki jó pénzt fizet azért, hogy ne a temetőben kössön ki az értékes szerv - vigyorog rám, én pedig életemben először nem ítélem el a kommunizmusból hátra maradt szokásokat, amelyekkel az európai népek együtt élnek.
- Rendben. Bármennyit kérnek, megkapják, ha azonnal gépre teszik a donort és ide szállítják sértetlenül. Amint megkaptuk amit akarunk, Dr. Jones átutalja a számlájukra a kért összeget.
- A szállítás is önöket terheli. Oda és vissza is.
Értetetlenül nézek rá, mire megvonja a vállát.
- Nézze, Dr. Woodward, valamit meg kell értenie. Ön egy gazdag ország szülötte. Én is az vagyok. De Magyarország...nagyon szegény. Ott az orvosok nem kapnak annyi fizetést, mint mi, a kórházak még kevesebb támogatást kapnak, így hát...ott ragadják meg a lehetőségeket, ahol csak tudják. Ez az ára, azonban nagyon diszkrétek, ha ez számít valamit.
- Köszönöm a kimerítő magyarázatot, de egyszerűen csak nem értettem, miért kell ezt így kiemelni. Nem érdekel, mibe kerül. De a donor azonnal legyen úton.
A kolléga bólint, majd németül beszél néhány mondatot, miközben kifelé igyekszünk az épületből, hogy átszállítsanak bennünket a megfelelő helyszínre, ahol Tessa már vár bennünket az előkészítőben. John és Jake elvileg úton vannak Russellel és az anyámmal, majd csak a későbbiek folyamán jöhet Tessa családja. Peter és Angie otthon maradtak, hogy ne legyenek útban, és addig Johnékhoz mentek, hogy Nadia nem maradjon egyedül a gyerekekkel. A gépezet beindult.

*Másfél órával később*
Tessa letakarva fekszik a műtőasztalon. A donor a másikon várakozik, hogy felnyissák, de még várnunk kell. Erősen koncentrálok, miközben tartom a szikét.
Csak lélegezz, Jamie! Lélegezz! Most minden rajtad áll! Lélegezz!
Óvatosan metszem ki a daganatot a szívéből, darabonként szabadítva meg a gyötrelmes tehertől. Még látom a heget, amelyet csináltam rajta a legutóbbi műtét során. Megremeg a kezem, ahogy felidézem a pillanatot, amikor egyenletes vonallá simult az ekg-ja.
- Dr. Woodward, minden rendben? - kérdezi Dr. Grünenfelder és a maszkja felett felém pillant. A galérián egy gombostűt sem lehetne ledobni, annyian vannak, és két kamera rögzíti minden mozdulatunkat. A homlokomról izzadtság indul lefelé, pedig Tessa teste igencsak le van hűtve már. A bypass ütemesen pumpálja a vért a szerveihez, míg egy másik gép oxigénnel tölti meg a tüdejét.
- Igen, hogyne - bólintok, majd a nővér felé hajolok - Törlést kérnék. Köszönöm - sóhajtok, majd újra a szív felé fordulok.
- A hőmérséklet 31, 4 Celsius, azaz 88, 52 Farenheit. Bypass rendben, szaturácó 97%, a beteg állapota stabil, az anesztézia állandó - tájékoztat egy másik kardiológus kolléga Tessa állapotáról. Próbálok a munkára koncentrálni, de olykor azért a szívem erősebbnek bizonyul a tudatomnál.
- Mi a helyzet odaát? - kérdezem a vállam felett átszólva a másik páciens fölé hajoló orvostól.
- Itt minden rendben, kolléga. Folytassa, és amint úgy gondolja, hogy mehet a buli, máris nekilátok kikapni azt a szívet a helyéről.
Feszesen bólintok a lazának ható kijelentés után, aztán újra némaságba burkolózva folytatom a munkát. A daganat kivétele zökkenőmentesen működik, de egy kis időre átadom a varrás lehetőségét Dr. Grünenfeldernek, hogy pihenjek, amikor az elvékonyodott szívfalra megerősítésként egy gondosan méretre vágott hártyaréteget varrunk. Nehezen vonatkoztatok el attól, hogy ez Victoria szíve, ami most Tessában dobog tovább. Az jár a fejemben, mintha Vicky a sírból állna bosszút Tessán, amiért egymásba szerettünk. Az időről-időre rám törő pánikrohamokat nehezen rejtem véka alá, és ha most egy szívmonitor lenne rám kötve, biztos vagyok benne, hogy azt mutatná, hogy szívinfarktus közeli állapotban állok a műtőben. Cornelia is a galérián van, John és Jake társaságában, mögöttük az anyám. Idelent mindenki idegen számomra, így különösen jól esik időnként rájuk pillantani, hogy kissé megnyugodjak. Túl sok forog kockán ahhoz, hogy elszúrjam egy kis idegesség miatt. Majd később kiakadok, most nem érek rá.
Ahogy a hártya utolsó öltéseit csináljuk intek a kollégának, aki a team segítségével operálja ki a szervet. Dr. Grünenfelder a lelkünkre kötötte, hogy a dolog üzleti részét senkinek ne áruljuk el. Azt mondta, a papírokat meghamisítják, másként nem tudták elintézni, hogy Tessa szívhez jusson. Milliókba került nekem, de nem érdekel. Nekem megérte, ha ő élhet ez által. Majd legfeljebb nem mesélem el neki. Egy kicsiny részem mer azonban csak a dolog orvosi részének örülni, hisz itt mindenki el van ájulva az eljárásomtól, az évszázad áttörésének nevezik, bár én még nem merek előre inni a medve bőrére, főleg, mert nem ezért csinálom. Én csak meg akarom menteni Tessa életét. Nem több, és nem kevesebb.
Ahogy a szívet kiemelik a testből, ismét átadom a helyemet Dr. Grünenfeldernek, hogy ellenőrizze, minden funkció megfelelően működik-e a bent maradó szíven, és előkészítse az új varratok helyét, addig én pedig egy ezüst színű tál felett megpróbálom tökéletesre igazítani a vénát, az aortát, és a megfelelő helyekre graftokat varrok, hogy gyorsabban tudjunk dolgozni. Most már pisszenés sem hallatszik, csak a gépek egyenletes csipogása töri meg a csendet. Lélegzetvisszafojtva helyezem a tálba az immár frissített anatómiájú új szervet és adom átmosásra a műtőssegédnek, és visszatérek Tessához.
- Nos, kedvesem, akkor lássuk a medvét. Most kapsz egy új szívet, amit örülnék, ha ellenkezés nélkül elfogadnál. Tudom, hogy makacs természet vagy. Sőt, te vagy a legmakacsabb ember, akit csak ismerek, de...most az egyszer, hallgass az orvosodra, oké? Érjünk révbe - mondom neki, mire néhányan mosolyogva néznek rám. Nem tudják, hogy nem csak mint orvos beszéltem hozzá...
- Rendben, és akkor most ismét elmondom az eljárás lényegét. Azért van szükség arra, hogy ezt az eljárást alkalmazzuk, mert a betegnek kariomiopathiája voltr, egy daganattal a kamrában. Rossz általános állapot jellemezte az első műtét előtti időszakot, vérrög alakult ki a carotisban, amit sikerült orvosolni, azonban egy új teljes transzplantációt félő volt, hogy nem bírt volna már ki. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy a régebbi, meggyengült szív mellé egy másikat ültessünk be. A két szívnek, ha sikerül összehangolódnia, együtt működve képesek lesznek ellátni a feladatukat anélkül, hogy bármelyikük túlterhelődne. Ehhez egy graftot alkalmaztam a pulmonalis arteriák között, majd összekötöttem a vena cava superiort és az aortákat, végül pedig egy újabb grafttal a vena pulminalist is. A régi szív ez által kevesebb munkát végez, az új, beültetett szívnek pedig lesz ideje alkalmazkodni a befogadó testhez - kezdek bele a műtét további részébe, majd amikor tudok, magyarázom tovább az eljárást.
- Rendben, most Hegar-fogót és kettes Prolene-t - utasítom a műtőst, aki kiveszi a kezemből a már nem szükséges eszközt és máris a kezembe adja a kért fogót. Ennek hosszabb a nyele, és könnyebben elérem a megfelelő helyet, ahogy megkezdeném az első öltéseket, de nem megy, valamiért nem férek el. Összeugrik a gyomrom azonnal, ahogy felfedezem a hibát, és lesápadok.
- A fenébe...nem...- szorítom össze a fogamat és mindkét kezemmel igyekszem helyet csinálni a mellkasüregben, de nem sikerül túl jól.
- Mi a probléma, Dr. Woodward? - kérdezi  Dr. Grünenfelder, és összeakad a tekintetünk. Egy pillanatig mereven nézek rá.
- Nem fér be az új szív. Nincs elég helye, egyszerűen...túl nagy. Össze fogja nyomni a tüdejét - pislogok, de a tapasztalt orvos a segítségemre siet.
- Ne aggódjon, doktor, csak gondolkodjon. Ez a maga eljárása. Mit lehetne tenni? - kérdezi, de lefagy az agyam. Pánikolva meredek magam elé, de őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, mit tehetnék. Szerezzek egy új tüdőt is, amely jobban megfelel számára méretben? Beletelik néhány pillanatba, mire rájövök a megoldásra.
- Talán, ha...
- Ha? Mire gondol, doktor? megosztaná velünk?
- Öhm...a pediátrián...
- Ahol ön igen jelentős eredményeket ért el, megjegyezném.
-Nos, igen...szóval a pediátrián, elég gyakran előfordul, hogy a gyerekek teste egy nagyobb szervet kénytelen befogadni. Ilyenkor legtöbb esetben elegendő a beleket áthelyezni kissé, és néhány hónap alatt a test tökéletesen alkalmazkodik a nagyobb szervhez, hisz a hasfal tágulékony. A mellkas esetében ez már kicsit nehézkesebb, mert a bordák miatt a hely korlátozott. Ilyen esetekben szoktuk azt alkalmazni, hogy a szegycsontot nem teljesen kapcsoljuk össze, hanem titániummal pótoljuk a hiányzó részeket, így esztétikailag alig látható módon növekszik a mellkas térfogata, és lesz elegendő hely minden szervnek a zavartalan működéshez. Jelen esetben is megpróbálhatnánk ezt, de a szegycsontot kicsivel meg kell emelni szerintem. Nem sokkal, épp csak egy kicsivel, hogy elég hely legyen.
- Remek. Mekkora növekedésre lenne szükség? - kérdezi, én pedig állítok a bordaterpeszen és fejben számolok egy kicsit.
- Úgy 2,4 centiméternyire oldalanként.
A kolléga bólint és látom, hogy mosolyog a maszkja mögött.
- Akkor lásson munkához. Azt hiszem, Nobel-díj szagot érzek a levegőben - pillant fel a galériára, és ezernyi mosolygó, büszke arc néz le ránk. Mindenki a részének érzi a szellemi felemelkedést, de én csak azért imádkozom, hogy az elkövetkezendő nyolc órában ne történjen semmi baj.

*Az utolsó öltések*

Lélegezz! Csak lélegezz, lassan, egyenletesen. Koncentrálj! Kibírod! Muszáj kibírnod! Lélegezz!
Huszonhárom órája operálok. Lassan elfogy az erőm. A team időközben teljesen átcserélődött, még Dr. Grünenfelder is kiment fél órára, hogy egy órát percet aludjon, majd igyon egy kávét és elmenjen mosdóba is. Egyedül én vagyok jelen még mindig. Nem ettem, nem ittam, semmit nem csináltam azon kívül, hogy operáltam. Azt hiszem már vagy ötven vagy hatvan órája talpon vagyok, és ez annak köszönhető, hogy a műtét kissé elhúzódott néhány váratlan komplikáció miatt. Ahogy megpróbáltuk levenni a bypassról, elszakadt az egyik varrat és majdnem elvérzett, újra kellett toldani azt a részt. Ilyenek előfordulnak. Aztán az újabb próbálkozásnál embóliája lett, azt kellett kezelni, végül majdnem leállt az egyik veséje ugyanezen okból. Szerencsére sikerült mindegyiket orvosolni, de jelentősen megnehezítették az életmentést.
- Rendben, ismét itt vagyok, hogy állunk, doktor? - lép be ismét az immár felfrissült kollégám, én pedig ismét törlésért hajolok a nővérhez, aki készséggel enyhít a kényelmetlenségemen.
- A graftokat ismét ellenőriztem, a tüdő funkciók rendben, megfelelő hely áll rendelkezésre a két szívnek is, már csak újra kell indítani őket. - emelem fel a fejem, miközben a doki ismét beöltözik, majd odalép.
- Akkor kezdjünk neki - veszi el a tappancsokat, majd nyújtja át nekem.
- Tíz joule-ra - int a fejével, én pedig behelyezem a tappancsot.
- Tíz joule.
- Hátra - szólok, így mindenki felkapja a kezét, én pedig közvetlenül a szívre ható elektromossággal árasztom el a szervet.
Semmi.
- Két egység epit, és tizenöt joule - intek, majd újra megteszem. Semmi.
- Még két egységet, és húsz joule.
Kezdek megijedni, de igyekszem kontrollálni magam, ám amikor most sem indul be a szervpár, kézzel nyúlok be a mellkasba, és kezdem masszírozni őket egyszerre.
- Gyerünk! Mi lesz már? Indulj el! - drukkolok, miközben ütemesen szorítom össze a szerveket, amelyek most együtt lennének képesek életben tartani Tessát. A világ kezd elsötétülni, és már csak az adrenalin képes egyben tartani az elmémet, úgy érzem mindjárt elájulok, de nem adnám át másnak éppen most. Újra a tappancsokért nyúlok, és ismét húsz joule-lal sokkolom a szívet, amikor végre kissé disszonáns, de egyenletes szívritmus indul meg a monitoron. Leizzadva, leforrázva nézem az együtt működő szíveket. Sehol egy szivárgás, sehol semmi probléma. Minden veszélyt elhárítottunk. Ez pedig azt jelenti, hogy Tessának most már csak a következő huszonnégy órát kell kibírnia, és nagy eséllyel túléli.
- Gratulálok, Dr Woodward! Az imént forradalmasította a kardiológiát! - nevet rám Grünenfelder, és én csak zsibbadtan pislogok rá.
- Életben van - motyogom, majd felpillantok a galériára, ahol a legjobb barátaim szélesen mosolyogva ujjonganak és tapsolnak a jelenlévőkkel együtt. Bátor és merész tettet hajtottam végre, és talán Tessa haragudni fog, amiért a szülei döntöttek helyette, de akkor is megérte.
- Életben van! Halljátok? Él! - kiáltom el magam, és végre én is merek mosolyogni egy kicsit, hogy immár utolsó erőmet összeszedve én magam zárjam be egészen a bőrvarratokig, amelyekhez egy plasztikai sebész segítségét kérem. Meg tudnám csinálni, de olyan fáradt már a kezem és a szemem, hogy félek, még jobban elcsúfítanám szegényt, így pedig jó esetben csak egy vékony kis heg marad a mellkasán.
Egészen addig maradok talpon mellette, míg ki nem tolják az intenzívre. Képtelen vagyok egyetlen szót is kinyögni. Csak leveszem magamról a maszkot és a köpenyt, majd egy villámgyors kör a mosdóba, mert hát a testem azért még működik, és a folyosóra érve egyszerűen térdre rogyok a fal mellett. Mire sikerül hasra feküdnöm, addigra már alszok is, és a csapatom odaérve hozzám csak annyit láthat, hogy gyakorlatilag eszméletlen vagyok. Azt sem veszem észre, hogy egy adagnyi infúziót szúrnak belém, és felemelnek egy hordágyra. Orvosok és nővérek fotóznak le a földön fekve alvás közben, és akkor is, amikor az anyám az arcomat simítva végig büszkeségtől könnyes szemmel csókot lehel a homlokomra, majd utasításokkal látva el a többieket elsietnek velem egy szobába, hogy a túlterheltség miatt megtámogassák a szervezetemet. Lassan három napja vagyok ébren, és ezt a test megbosszulja magán, de ez engem már nem zavar. Én már az öntudatlanság puha fellegén pihenem ki az elmúlt kegyetlen időszak fáradalmait.

Tessa & Jamie

Kedves Naplóm!

Sosem hittem volna, hogy ez újra megtörténik velem, de lássanak csodát, mégis itt vagyok, és a legnagyobb félelmem válik valóra azzal, hogy papírra vetem, jó…gépen írom, de most nem is ez számít. Újrakezdés. Felépítettem egy életet, megvolt mindenem a második szakaszban. Lediplomáztam, mert minden okos embernek ezt kellene tennie, akit arra buzdítanak, hogy válasszanak olyan szakmát, ami nem érdekli őket. Én tudtam, hogy segíteni akarok másokon, hogy ezáltal is több legyek. Pszichológus akartam lenni, egy lélek, aki megtalálja a hasonlóan sérülteket, és ad nekik egy lehetőséget arra, hogy felemelkedjenek. A sötétség választás kérdése. Születésünk pillanatában eredendően nem bűnösnek vagyunk kikiáltva. Ártatlanokként hódítjuk meg a planétát, és válunk eggyé az anyatermészettel. Kiválasztunk egy közeget a nagy szürkeségből, és öntudatra ébredünk. Az első sírástól az utolsó lélegzetünkig kitartunk a porhüvelyünk, és a családunk mellett. A lelkünk ide akart jönni, és ehhez ragaszkodik is. Nem hittem Istenben, a mennyekben, és a pokolban sem. Én csak azt érzékeltem, ami ebben a világban történik, és ha a szívem ütemes motorja feladja a küzdelmet, akkor én is megszűnök létezni. Nem így lett, és ebből kifolyólag már hiszek a nagyobb hatalomban is. Más kultúra, más az elnevezés, de a cél ugyanaz. Én a legközelebb talán mostanság a hinduizmushoz állok, és vonz is az eme fajta vallás. A kasztrendszer igazságtalan, de a reinkarnáció, és a karma nem. Kik vagyunk, és honnan jöttünk? A számtalanszor feltett kérdés, a tudósok vitatott témaköre, a filozófusok megmagyarázhatatlan ösztönzője, és az átlagemberek fennkölt gondolkodási módszere. Mások vagyunk, mégis egyformák. Gyönyörű teremtmény az ember, de a bennünk rejlő erő a lélekből táplálkozik. Mi ez a sok halandzsa, és miért nem térek rá a lényegre? Hát éppen ez az…az utazás. Én simán életnek nevezném, egy egyenes vonalnak, melynek van egy kiinduló pontja, és egy végpontja. A születés, és a halál. A választásaink, és a döntéseink által leszünk azok, akik lenni akarunk, vagy akik éppen nem. A nagyszerű, és rejtélyes életről beszélek, amelyről eddig csak szuperlatívuszokban regéltem, de a közelében se voltam. A második szakasz, én így neveztem el, de mindenki lássa annak, aminek szeretné. A szerelem csodás megismerése nemcsak a könyvek által, hanem egy húsvér férfiban. Nem is igazán a nem az érdekes, hanem a személyiség. Sosem ítélkeztem a külső alapján, mert hiányzott belőlem az a fajta ego, ami ehhez szükségeltetik. Molly megtehette, mert normális körülmények között cserepedett fel, de nekem egy kutya volt a legjobb barátom, és a titkos világom a fantáziám. Elmenekülhettem a zord valóság elől, járhattam, lélegezhettem, és ismerkedhettem az első fázis…erről szólt, de itt a második szakasz a jelentős, a Scott-időszak. Az imádott férj, a megmásíthatatlan hímnemű. Külsőre átlagosnak mondták volna, de nekem a világmindenséget jelentette. A haját a méhek gyümölcséhez hasonlítottam, a hangját a szirének csodás énektudásához mértem, az eszét a platóni korszakhoz kötődtem. A tökéletes ember, avagy az idealizált kép szerelmesévé váltam. Mi is az a szerelem? Jogosan merül fel az olvasóban a kérdés, de bízom benne, hogy eme sorokat rajtam kívül senki más nem fogja látni, mert túl bensőséges, túl intim ahhoz, hogy megosszam a családommal, vagy éppen a vőlegényemmel, akiről később szeretnék mesélni, de létezik, és nem a második szakasz főhőse. Én a harmadikat élem, mert a második lezárult. Miről zagyválok? Az utazás…igen, a kedvencem. Szóval diplomás voltam, meg szerelmes, és ebből a kettőből lett a házasságom. A szent frigy, a papok előtt kötött örök hűség. Babonás lennék, de nem vagyok…hiszen könnyedén nyilatkozom az esetről. Nem minden tiszta, de a legtöbb emlékem valódi, és nem veszett el. A katolikus egyház szerint én csakis egyetlen férfihoz tartozhatnék, aki a halálba vitt volna magával…Scott Harringtonhoz. Elárulom…Jamie nem tudja, de sosem lesz egyházi esküvőnk. Megvolt a menyegzőm, a fehér ruha, és a boldogító igen, de most már nem kell. Róma előtt házas vagyok, a lelkemben szabad. Butaságokat beszélek össze biztosan még a gyógyszerek hatása. A BiPap gépem segít a légzésben. Egyesek szerint úgy nézek ki, mint egy vadászpilóta, és ez az aortás kanül. Csövek lógnak ki belőlem, nem vagyok szép látvány. Az orromat, és a számat is a maszk védi, és e nélkül még nem csinálhatok semmit. Fekszem, egy szép fehér szobában vagyok…még tv is van, meg egy kis gép. A felüléstől messze vagyok, a táplálásom még intravénás. Elmeséltem az elején, hogy ez egy újrakezdés…a harmadik szakasz. Nem ködösítek többet. Meghaltam, és feltámasztottak. Ez a Biblia szerint csak egy ember kiváltsága lenne, de velem tényleg megtették. A sötét éterben lebegtem, fáztam, és várakoztam. A sejtjeim megőrzik az emlékeket, ezt olvastam az egyik fórumon a halál közeli élményekről. A magány, és a sötétség szimbolizálja az átjárót. Még nem döntötték el a sorsomat, még nem mondták ki, hogy mennem kell, vagy maradnom, és aztán jött a fény. A szívdobbanás, és bumm…abban az ördögi körben ébredtem, amit szívátültetésnek neveznek. A harmadik szakasz…a második szívem. Új megérzések következnek, új álmok. Félek, ismeretlen a terep. A körülöttem dolgozók tapintatosak, és emberileg a legjobb szakemberek, de rettegek. Váratlanul ért véget a második, és most nem tudom, hogy mit kezdjek. Ott álltam a családommal, a gyűrű az ujjamon volt, és a tökéletesség felé száguldottunk. Megbékéltem vele, hogy a halott menyasszony velem együtt él, és bár Jamie-nek nem meséltem róla, de találkoztam Victoriával. A babát nem láttam, de a nővel, akit az életénél is jobban szeretett…színt vallott. Csoda…igen az. Emlékeztem a földöntúli élményekre, a tópartra. Nem az én fejemet átszövő képzelet teremtődött körénk, hanem a Victoria által megjelenített kép. A nyaralóhelyük valahol az Államokban, egy csendes tóvidék, ahol Jamie imádott lenni. Nem mesélt róla. Sosem említette, hogy miket csináltak együtt Vic-kel, hova jártak. A terápiákon megnyílt, de nem eléggé. A legfájóbb héja még fedetlen volt, nem érdemeltem ki, hogy megszemléljem. Beszippantott az örvény, és itt ébredtem. Földrajzi megnevezés Zürich…Európa. Tulajdonképpen ki vagyok én? Abigail, vagy Tessa…sőt továbbmegyek, én vagyok Victoria, és most már? Két szívem van. Nem egy…hanem kettő. Az egyik támogatja a másikat, és egységet alkotva pumpálják a vért az egyik kamrából a másikba. A mostani énem még képlékeny. Menyasszony vagyok, vagy még feleség? Scott Abigail-je, vagy Tessa az egyedülálló, az örök szabadúszó…de őszintén most én ki vagyok? A donorszervem magyar. Hol van ez az ország? Ó…a rejtvény. A harmadik szakasz, ami még a jövő zenéje. Fáradt vagyok. Jamie jön. Altat. Félt.

Drága Jamie!

Megőrjítesz azzal is, hogy lélegzel, de most komolyan. Mit vártál, hogy örömtáncot fogok járni, ha magamnál leszek, és boldog mosollyal ajándékozlak meg? Tévedtél. Nem az a nő vagyok, akit megmentettél. Ismét több lettem, és valamivel kevesebb. Formálódom, mint egy anyag, de ez inkább az a rengeteg emlék, és fájdalom, melyek erősebbé tettek. Megváltoztam. Túlságosan közel vagy, és mégis távol. Borzalmasan összezavarodtam, és nem mondhatod többet nekem, hogy a Csillagod vagyok a sötét Univerzumodban, mert akkor önző vagy. Én nem lehetek az iránymutatód, mikor én is a sötétségben tapogatózom. Feltámasztottál, de akkor mesélek valamit…egy régi történetet, ahol a férfi nem tudta elengedni az imádott nőt. Hagynia kellett volna, hogy elmenjen, de fájt a búcsú…nem készült fel rá, és még sorolhatnám az olcsó kifogásokat. Ó, de ostoba vagy. Egy halott menyasszonyt csináltál belőlem, az akaratom ellenére fordultál a szüleimhez, és hoztátok meg azt a döntést, mely kihatással lett rám is. Mit látsz belőlem? Egy sápadt, fekete hajú rémet? A kékjeimben kihunyt szikrát? Jól látod, mert így van. Az élet eltávozott belőlem, mikor leállt az a nyamvadt szívem. Most mégis dobog…mert Istent játszottál. Dacoltál a halállal, és mindent feltéve egy lapra hoztál meg egy mindenkire kiterjedő döntést. Megtartottál magadnak, mint egy porcelánbabát, és ezt, hogy megbocsájtsam neked…nagyon hosszú idő kell majd. A túlzott féltésed, az állandó kérdezgetésed idegesítenek. Nincs szükségem arra, hogy az ágyam mellett üljél, és baromságokat hordj össze. A kedvenc írómtól idézz, vagy belemerülj a gondolataimba. Nem kívánom, hogy éjszaka fogd a kezemet, de még azt sem, hogy virrassz az ágyam mellett. Az egyedüllétet óhajtom, az üres szobát, de sosem hagysz egyedül. Kicsit olyan érzés, mintha fojtogatnál. Nem fizikailag bántasz, hanem pszichésen. A reménykedő arcod napról napra megöl bennem valamit, és még annyit sem voltál hajlandó elárulni, hogy kitől kaptam a másik szívet. Mondd…szerinted ez játék? Mások élete a tét, és úgy bólintottál rá a szervre, mintha már akkor is a te tulajdonod lett volna. Utállak érte, hogy engedtél a szüleimnek, Mollynak, és mindenki másnak. Bíztam benned, és elárultál. Megmutattam a hegeimet, meghallgattad a szívem dalát az első találkozás alkalmával. Felborítottad ismét az intimitást, és belém másztál, mint valami rossz csótány. Levakarhatatlan vagy, és elviselhetetlen. Minek mosolyogsz, ha sírni lenne kedvem, és elmenni? Komolyan nem látod be, hogy mekkorát tévedtél? Esik…itt ebben az országban is esik, mert hiába vagyunk Európában, az eső utolér. Már nem altathatsz el, mert ülhetek. A maszkot egy órára levettétek, és te el voltál varázsolódva. Én szótlanul, fapofával tűrtem, hogy körbezsongj. Meséltél az esküvőnkről, a jövőnkről, melyet egyelőre csak te látsz. Kifakadtam…mert nem akarlak hallgatni. Megbántottál, és nem teheted jóvá. Engedj már el, kérlek, ne legyél makacs, csak menj el. Kiborít az eső, és a szerelmi vallomásod. Duruzsolj a szomszéd macskának. Minek említetted meg Corneliát? Ó, kurvára nem érdekel, hogy be akar jönni, vagy Jake…meg a John pajtid. Paraziták vagytok…ott voltam, és mehettem volna tovább. Minek akarod, hogy beszéljek állandóan Russell-el? Nincs kedvem még vele is megosztani ezeket, de mindegy, mert miatta írom ezt a naplót is. Azt mondta, ha nincs kedvem beszélgetni, akkor simán üljek le, és írjak, mert így tisztábban fogok látni a későbbiekben. Már attól is rosszul vagyok, hogy a jövőről beszélünk. Nincsenek terveim, mert ágyhoz vagyok kötve, és ez a fájdalom. Kitágítottad a mellkasomat? Mire hajtottál, a dicsőségre? Bevallhatnád, hogy milyen indíttatás feküdt a háttérben. A szüleim még Seattle-ben vannak, és a nővérem is. Ne is hívd ide őket, mert nem akarom látni. Gyűlölöm Svájcot, a csokit, és…ugye nem? Mi ez a hangzavar a folyosón? EGYEDÜL AKAROK LENNI. Mikor fogod már fel, hogy nincs szükségem az istápolásra? Megmerevedek…kinyílik az ajtó, és csak Jake az, és…na ne…

Drága Jamie!

A puha szőr, a nyalintás, és azok a vakító kék szemek. Szerelmes lettem, és te voltál az ötletadó. Jake csendesen tűrte az első megnyilvánulásaimat, de Samira…ó, mintha Milliet láttam volna. Az én egyetlen kislányomat, aki mellettem virrasztott, vigyázta az álmaimat, és mindenkinél jobban szeretett. Még sosem meséltem neked úgy igazán róla, talán még képet sem mutattam pedig van nem is egy, mert nekem ő volt az a játszó pajti, mint neked a testvéred. A fehér bundája inkább hatott koszos fehérnek, mintsem annak az aranyló, szűz hóra emlékeztető valaminek, ami télen hullik, és a szobám ablakából látszik. Az Alpok hófödte csúcsai, a jégkrémek puhaságára hasonlítanak. Samira odafeküdt mellém, és nyüsszögés nélkül pillantott fel rám. Ő látta, amit mások nem. A szenvedést, és egy kis reményt hozott. A kutyák megérzik, ha egy ember bajban van. Millie mindig felvidított. Az a szokása volt, hogyha sírtam, vagy elszomorodtam, akkor a farkát kergette, vagy az ölembe túrta magát. A méretek nem számítottak, kölyöknek látta magát…akárcsak az elején volt. Az első találkozás viccesre sikeredett. Születésnapi ajándék volt, mert Molly elmehetett az első önálló nyaralására a barátaival, de én nem mehettem sehova az állapotom miatt. Anyáék kiengeszteltek. Ott gubbasztottam, mikor bedugta a kis fejét az ajtón keresztül, és átesett a saját lábain. Megéreztem, hogy hozzám tartozik. Ez fura, mert általában csak az emberekkel esik meg, hogy ráéreznek a másikra, de nekünk megvolt a közös pillanatunk. Ezután elválaszthatatlanok lettünk, én csak ültem ott, ha esett az eső, ő meg az orrát a hasamhoz nyomta, és a melegével fűtött. Nem kellett takaró sem, a szívverését hallgattam, mert megnyugtatott. A világot jelentette nekem, elmondhattam neki a titkaimat, a legnagyobb bajaimat. Eldőlt a sorsom. Életemben először úgy éreztem, hogy valaki feltétel nélkül szeret, és elfogad. Milyen botorság, hogy egy négylábú lett az első barátom? Nem szeretett a testvérem, féltékenyen nézett rám, mert több figyelmet kaptam a szüleimtől, mint ő. Millie az enyém volt, és nem kellett félnem, hogy hátba döf, vagy elárul. Sírtam…akkor és most is. Samira látja bennem a kételyeket. Nem találtam a szavakat a harmadik szakaszhoz. Minek írok…? Mert erre kértek. Istenem, de félek újrakezdeni. Samira itt van. Jake kiment, és azt mondta, hogy nyugodtan beszélgessek vele. Nem bánod, ha egy kutya átveszi a helyed? Hiányzik Millie. Tudom, hogy nem élnek örökké, de hiszek benne, hogy ők azok a teremtmények, akik szárnyak nélkül is angyalok. Jake érzi…neki még itt van…az enyém visszatért a helyére. Jamie annyira félek…szeretlek, de ez elegendő lesz ahhoz, hogy együtt építkezzünk?

Négy héttel  a műtét után

Kedves Naplóm/Jamie!

A félelem nem erény, de megtanít arra, hogy felkészülj a legrosszabbra. Pesszimista ember vagyok, én nem úgy lettem kódolva, hogy simán átugorjam az akadályokat. Ha te vagy a menekülés nagymestere, akkor én a depresszió királynője. Megtapasztalhattad, hogy a móka és a kacagás nem feltétlenül járnak kéz a kézben, és nekem is van egy sötét, meg nem értett oldalam. Russell nem nyúz, ahogyan a barátaid sem. Kellő odafigyeléssel, és szabad térrel ajándékoztatok meg, de csak most fogtam fel igazán, hogy miért mentettél meg. Életed első olyan akadálya lettem, melyet akartál, és nem dobtál el. Nem féltél szembeszállni a legnagyobb problémákkal, ha rólam volt szó. Áthágtál szabályokat, kimerítetted a tartalékaidat, és felnőttél a feladathoz. Olyan férfivá váltál, aki önzetlenül ad, és nem azt nézi, hogy mi lesz az ő jutalma, hanem, hogy mit nyer vele a másik, és a világ. Nem egy feladat voltam, hanem az életcélod. Aggódtam, hogy összekevered ezt majd a ragaszkodással, de már régen nem úgy viszonyulsz hozzám, mint az elején. Fejlődtél, új játékos vált belőled. A nővéremmel is szembenéztél…emlékszem Jamie. Sydney, a part, Olivia, Jared, a sír, és az a pár nap kettesben. Mi lett az én tanulságom ebből? Elszalasztottam majdnem életem értelmét. Téged. A szív nem azért kellett, hogy életben tarts, hanem, hogy életben maradjunk. A vakság elmúlt, nem vágyom a halálba. Életet akarok, egy harmadik szakaszt. Egy jövőképet, ahol a feleséged leszek, és egy gyermeket, akit én adhatok neked. Egy életet, ahol nem szenvedünk, ahol nincsenek bajok, csak mi. A szürke hétköznapokat, a kandalló előtti összebújást, a téli sétákat, a tengerben való úszást, az első karácsonyfát…mindent. A szerelmet megélni, melyet olyan nehezen tápláltam, de végül fellángolt, és a tűz azóta is ég. Ez lenne a terv, a harmadik szakasz, ahol Mrs. Woodward leszek.

- Szia… - becsukom a fekete, bőrkötéses kiskönyvet, és egy mosollyal ajándékozom meg a belépő férfit. A zöld íriszek fura tánca ennyi hét után megkopott, de mikor meglátja bennem a fényt, akkor tudom, hogy másképpen fog alakulni a nap.
- Mi az? – döntöm oldalra a fejemet, és a kezemet nyújtom felé.
- Kiviszel? Egy óra….ennyi szabad. Nem…és még nem olvashatod el. Majd, ha eljön az ideje. – suttogom, és a mellettem heverő polcra fektetem.

Music |     | Clothes

Papírhalom mellől állok fel, kinyújtóztatom megfáradt izmaimat. Szemem alatt sötét karikák, szívemben kihunyt remények. Hát ennyi volt. Nem maradt más belőle, csak egy halom papír, még kifizetésre váró számlák, és egy név, amelyet felvéshetek a megmentettek listájára. Ennyi ami megmaradt Tessából nekem. Valahol tudtam, hogy ez lesz. Számítottam rá. Csak nem voltam rá felkészülve. Sóhajtani szeretnék, de még ez sem megy. A műtét után majd tizenhat órát aludtam egyhuzamban, bár meg kell mondanom őszintén, nem vagyok benne biztos, anyám nem adott-e egy kis altatót az infúziómhoz. A felébredés után egyből Tessához siettem, akiről pozitív híreket kaptam. A boldogságom és a megkönnyebbülésem egészen addig kitartott, míg először ki nem nyitotta a szemét és fel nem ébredt. Ott voltam. Amikor felfogta, mi történt vele, elmagyaráztam neki, milyen döntésre kényszerültünk, a pillantása...mintha megütött volna. Nem, nem ez a jó kifejezés. Mintha szíven szúrt volna. Egyetlen másodperc, amikor rám emelte a tekintetét elég volt, hogy felfogjam: gyűlöl. Emlékszem, mennyire reménykedtem abban, hogy majd ha túl lesz a műtéten, másként fogja látni a dolgokat. Ahogy arra is, hogy abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Annyira akartam, hogy megbocsásson, hogy már én is elhittem, hogy ez lehetséges, de nem. Nem volt az. És aznap valami összetört. Valami, ami életben tartott mindkettőnket, elszakadt. És már nincs visszaút.

- Nem tehetik ezt, Virginia! Mégis, hogy a fenébe gondolják ezt azok a mocskok? - fortyog Angelica és fel-alá járkál a folyosón, miközben az ügyvédre vár - Nem engedheted, hisz joga volt kilépni. Jogilag nem volt köteles ott tartani az örökségét, ha nem akarta. Felnőtt ember, az ég szerelmére - csap a combjára, és leül egy kék bársonnyal borított fotelba. Magas szárú csizmát, farmert visel, egy bő selyem blúzzal. Még igyekszik takargatni mindenki elől a várandósságát. Legfőképp a férje elől, aki szerencséjére elég szeleburdi ahhoz, hogy ne vegyen észre efféle változásokat. Gumicukrot vesz elő a táskájából és idegesen kezdi rágcsálni. Anyósa a vonal túlsó végén türelmesen várakozik, míg kidühöngi magát.
- Tudom, Angie, én is feldúlt vagyok. De hidd el, hogy erre készülnek. És ugyan be fog bizonyosodni, hogy semmiféle illegális dologról nincs szó, de akkor is elindítják majd, hogy ezzel is sarokba szorítsák Jamiet. Tisztességtelen, de ez lesz.
- Mégis, mire számíthat? Házkutatás? Ráhúzzák, hogy drogozik? - teszi fel a kérdést a nyomozónő, és ruganyosan átveti az egyik lábát a másikon.
- Majdnem. A vagyonosodási vizsgálat során átnézik a bankszámláit, az ingatlanait, minden ingatlan és ingó tárgyának beszerzési körülményeit. És ha bármi gyanúsat találnak, börtönbe kerülhet, elkobozhatják mindenét.
- Na, de...
- Nem, Angie, ezt még én sem tudom megakadályozni. Ameddig tart, az adóhatóságnak joga van lefoglalnia mindent, ami a nevén van. Épp ezért van rád szükség. Sajnos azt nem teheti meg, hogy a számláján lévő pénzt átutalja a nevedre. De a lakását visszamenőleg még átírhatjuk.
- De miért éppen rám?
- Nem, nem egészen rád, kedvesem. - mosolyog a telefonba, épp amikor kinyílik az ajtó, és egy jelenés libben be rajta. Angie ismét kissé eltátott szájjal néz végig a körömcipőbe bújtatott lábakon, az elegáns kosztümön, és az ismét tökéletes Cornelia Jones-on. Vörös rúzzsal kiemelt szája mosolyra siklik, majd kimért eleganciával lép Anigehez.
- Szervusz. Kérlek add át Virginiának, hogy megérkeztem. - mondja, majd az órájára pillant, és nyílegyenesen az ügyvédi iroda ajtajához lép. Angie is ellenőrzi a magáét. Pontban tíz óra, a megbeszélt időpont, bár vele közölték, hogy az ügyvédúr házon kívül van, előfordulhat, hogy ma nem tud fogadni.
- Hallottam, drágám. Most már jó kezekben vagy. Nem a te nevedre lesz írva a lakás és a ház. Te csak képviseled Jamiet, mint családtag. Corneliánál már ott van Jamie részéről a beleegyező nyilatkozat. Csak írd alá, ahol kell. A többit bízd Corneliára. Hívj, ha végeztetek.
Az anyós bontja a vonalat. Odabentről Cornelia hangja hallatszik ki, Angie zavartan követi a tárgyaló felé. A nőt a titkárnő asztalára támaszkodva találja.
- ...úgyhogy mondja meg szépen a főnökének, hogy ha holnap is szeretne még ebben a városban, sőt...ebben az országban ügyvédként tevékenykedni, akkor azonnal az íróasztala mögé gurul, és megcsinálja azokat a papírokat, és nem vesztegeti tovább a drága időmet. Világos? - kérdezi, majd felegyenesedik, és Angie felé fordul - Gyere csak, gyere. Az ügyvéd úr már alig várja, hogy beszélhessünk vele. Az irodájában megvárjuk, ott kényelmesebb. Kérsz valamit inni? Nekem egy karamellás latte igazán jól esne - mosolyog, majd minden teketória nélkül lép be az ügyvéd irodájába, és leül az asztallal szemközti székre. Angie sejti már miről van szó, és cseppet sincs elragadtatva a dologtól, de utána megy. Leülnek, néhány percig csak feszengve nézek egymásra.
- Mióta tart? - töri meg a csendet végül Angelica. Cornelia hátradobja lágy barna haját a válla felett és rá mosolyog. Angiet kirázza a hideg ettől.
- Micsoda?
- A viszonyotok - veti oda, majd pontosít - Jamivel. Mióta van viszonyod a sógorommal? - kérdezi és félre billenti a fejét. Corneliának meg sem kell szólalnia, a teste máris elárulja. Egy gyakorlott nyomozónak sokszor a testbeszéd, a mimika többet mond ezer szónál.
- Mi nem...
- Ne áltass, csak rontasz a helyzeten. Hagyd a mellébeszélést.
Cornelia nagyot nyel, felszegi az állát, majd ismét elmosolyodik.
- Ebédelj velem, Angelica, és bármire is szeretnél választ kapni, megkapod. De nem itt, és nem most.
A két nő közti feszültség szinte kézzel fogható. Angie félti a sógorát, és félti Tessát is a ragadozótól. Cornelia pedig nem sok embertől tűri el ezt a hangnemet, most is csak azért huny szemet felette, mert szüksége van a nőre. A csata a vízfelszín alatt zajlik tovább.


Két órával később

Ízletes zöldséges tésztát tekerget a villája köré, míg a másik egy jó szelet steak-et farigcsál. A tányérja körül az asztalterítőn sült krumpli halmok kevernek. Ujjai csöpögnek a szafttól, ő különös élvezettel nyalogatja le cuppogva az egyiket a másik után. Kiábrándító látvány lenne, ha Cornelia nem lenne hozzászokva ehhez. Jamiet idézi, úgy tűnik, a mértéktelen evészet családi örökség. Ez utóbbi a jelek szerint házasuláskor okoz változást a genetikai tartományokban.
- Ez mennyei. Nem kérsz egy falatot? - motyogja a nő szaftos képpel, mire Cory elnézően mosolyog rá és megrázza a fejét. Még csak azt kéne, hogy a bulvár most azon csámcsogjon, milyen illetlen! Az efféle húzásait ő szereti megtartani, és a négy fal között intézni. A további percekben némán fogyasztják el az ebédjüket. A desszertre után mindketten kipillantanak a forgalmas utcára. New York a megszokott arcát mutatja most is, süt a nap ugyan, de lóg az eső lába.
- Szeretem Jamiet - szólal meg most ismét Angie.
- Ahogy én is.
- Tessát is szeretem.
- Én is.
Angelica fürkésző, szomorú tekintete vetül a nőre. Állja a pillantást. Hazugságot keres rajta, de minden szava színigaz.
- Akkor miért?
Nem kell folytatnia, Cornelia hálás, amiért a lehető legdiszkrétebben próbál kommunikálni vele, az esetleges kémektől tartván. Ezek szerint nyomon követte a botrányokat, amelyek az életét övezték eddig, vagy visszamenőleg tájékozódott. Nem is számít, csak az, hogy így van esélye rá, hogy a titkuk titok is maradjon. A válaszát alaposan megfontolja, csücsörítve kapja a szívószálat a szájába, és iszik a limonádéjából, majd gondosan manikűrözött körmét is ellenőrzi, mielőtt újra a türelméről cseppet sem híres nyomozónőre pillant.
- Hosszú és bonyolult történet. Nagyjából akkor kezdődött, amikor egyetemre mentem. Az elsők közt láthattam azokat a videofelvételeket, amelyeken Jamie operált. Azonban ha pontosabb képet szeretnél kapni, azt javaslom, most induljunk.
Nem kérdezi, vele tart-e a nő, csak feláll, és épp fizetni óhajt, amikor Angie megfogja a kezét. Cornelia meglepetten vonja fel a szemöldökét.
- Angelica, erre semmi szükség, én...
- Igen, valóban jóval több pénzed van, mint nekem. De ettől még nem jelenti azt, hogy nem tudlak meghívni egy ebédre, Cornelia. Szóval vagy elrakod a bankkártyádat, vagy kikapom a kezedből és feldugom a formás kis seggedbe. A helyedben nem kockáztatnék - suttogja, mire Cornelia megfeszítve arcizmait lassan bólint. Nem szokott hozzá az efféle beszédhez, de a helyzet pengeélen táncolása okán inkább fejet hajt. Készséggel elhiszi, hogy ellenlábasa gond nélkül hajtaná végre a beígért műveletet, és hideg fejjel végiggondolva, érti is az okait. Kár, hogy félreértés miatt ennyire ellenséges.
Fizetnek, elhagyják az éttermet, és kilépnek a forgalmas utcára. Egyetlen szó nélkül ülnek be Cornelia autójába, aki a sofőrrel felhúzatja a válaszfalat. Mióta néhányszor megfenyegették már nem mer egyedül utazni. Vagy sofőr, vagy testőr van mellette, esetleg mindkettő. Adrian, a párja irtózik a személyzetétől, így ha együtt vannak, mellőzi őket. Szerencsére Adrian majd' két méteres magassága és kidolgozott teste elég visszatartó erőnek számít, ha vele van, akkor sem merik inzultálni. Most nem fél attól, hogy Angelica esetleg kárt tenne benne.
Az autó elindul, a két nő egymás felé fordul.
- Mit tudsz a sógorodról, Angie?
Félrebillentett fejjel, türelmesen nézi Jamie sógornőjét, érzi a belőle áradó ellenszenvet, védelmező ösztönt. Az nyel egyet.
- Elég sokat. Peter elmesélte nagyjából minden tüsszentésüket, és évek óta én is részese vagyok a Woodward-őrületnek. A férjem hihetetlenül sokat beszél, ha nem tűnt volna fel - mosolyodik el, és őszinte szerelem tündöklik fel a kritikán túl a szemeiben, majd ismét elsötétül a pillantása. Nem hagyja, hogy elgyengítsék az érzelmei. Cory bólint.
- Igen. Ez így van. És mit tudsz Jamieről?
- Most mondtam...
- Nem. Tudod a körülményeit, ismered a hátterét. De mit tudsz Róla?
- Mit kéne tudnom?
Cornelia kényelembe helyezi magát. Hosszú mese lesz, de igyekszik gyors és pontos lenni.
- Évekkel ez előtt szerettem bele Jamiebe. Persze ő akkor még azt sem tudta, hogy a világon vagyok, a kapcsolatot köztünk néhány videokazetta jelentette a műtéteiről, amiket az egyetemi lakótársaimmal szereztünk meg. Ezekben az időkben nagyjából száz másik lánnyal imádtam Jamiet. Persze nem az embert, inkább a tehetségét, a szakmai elhivatottságát. Orvosi körökben ő olyan volt, mint Elvis. Mindenki magának akarta, csoda volt még a járása is, együtt dolgozni vele nagyjából mindenki vágyálmát testesítette meg. Amikor gyakornok lettem, egy kórházba kerültünk. Véletlen volt, de végül kiválasztott. Jamienek szokása volt, hogy egy szerinte alkalmas jelöltet kipécézett magának, és addig kínozta, addig gyepálta, míg szerinte az illető eléggé alkalmassá nem vált arra, hogy orvos legyen. Ritka kiváltságnak számított ez. Nagyjából ez idő tájt estem teherbe Adriantől. A barátságunk nagyjából ekkor kezdődött.
Cornelia kipillant az autó sötétített ablakán. Elmereng.
- Oké, értem. Jamie sztárdoki, te felnéztél rá. Tovább?
Cory ismét elmosolyodik. A nyomozó tényekre kíváncsi.
- Angie, valamit meg kell értened. A köztünk lévő kapcsolatot nem fogod tudni megérteni ha csak a tényekre hagyatkozol. Ez annál jóval bonyolultabb.
- Szerintem meg nincs benne semmi bonyolult. Nektek viszonyotok van. Amiről sem a te párod, sem Tessa nem tud.
Az arcán harag hulláma suhan át, tükrözve a hozzáállását a dologhoz. Nem tetszik neki, ez tisztán látszik. Cornelia megérti.
- Persze, sarkosítva így van. Mocskos szeretők vagyunk, akik nem bírnak a vágyaikkal, és bántani akarják azokat akiket szeretnek. Úgy tudom, téged is megcsalt a férjed. Nem Peter. Az első férjed.
Angie megfeszül, Cory tudja, jó útra lépett - De a közelében sem jársz annak, hogy megértsd, a viszonyunk miként alakult azzá, ami. Úgyhogy gyors leszek, és kíméletlen, Angelica, mielőtt még téves következtetéseket vonnál le az előbb hallottakból. Angie. Én nem vagyok szerelmes Jamiebe. Nem szeretem, és az egyetemi kislányos rajongáson kívül sosem voltam belé szerelmes. Nem akarom elvenni Tessától. Sőt! Azt akarom, hogy együtt maradjanak, legyenek boldogok, éljenek teljes, szeretetben és boldogságban gazdag életet. Szeretem Tessát is, rengeteget segített nekem, és jószerével neki köszönhetem, hogy élek. Nem akarok neki ártani. Az én szívem Adrian Skybergé. Őt szeretem mióta csak ráeszméltem, hogy ő az egyetlen ember a Földön, aki nem csupán eszközként tekint rám, hanem a hús-vér embert látja bennem. El tudod ezt fogadni, Angie, és kicsit nyitottabban állni a viszonyunkhoz, hogy tovább léphessek és megértessem veled végre, mi van köztünk?
Angie hosszasan hallgat, elemzi a hallottakat. A fejében megannyi gondolat cikázik át, visszafognia magát nagyon nehéz. Végül bólint.
- Rendben, Cory. Akkor összegzem. Nem szereted Jamiet, csak barátok vagytok. Akkor mégis...miért?
- Mint mondtam, ez bonyolult, de talán ha megmutatom ezeket - húzza fel a csukójáról a blézerét, majd a bokájáról a nadrágot -, akkor jobban megérted.
Angie elhül.
- Ezt...- tenné fel a kérdést, és Cory gyorsan bólint.
- Igen. Ő volt. Akkor csinálta, amikor Tessa még itt volt kórházban.
- Nem értem - zavarodik össze Angie - Akkor Jamie a szexuális aberrációját vezeti le rajtad, vagy mi?
- Nem, dehogy! - rázza meg a fejét - Nem arról van szó, hogy Jamienek sajátos igényei vannak. Nem. Jamie sérült, Angie. Te is tudod. Látod rajta. Olyan mélyen gyökeredző sebei vannak, amelyek időről-időre felszakadnak. Nehezen bízik meg másokban, de betegesen vágyik rá, hogy elfogadják és szeressék. Ez akkortájt tetőzött, mikor kiderült, hogy örökbe fogadták és a családja nem kereste őt. Maya akkoriban elég rusnya dolgokat művelt vele...
- Hallottam hírét. Mocskos egy ügy, rács mögött lenne a helye annak az elmebetegnek.
- Egyetértek. De most nem is ez a lényeg. Azután, hogy elvesztettem...hogy elvesztettem a fiam, Jamie és én még közelebb kerültünk egymáshoz. Segített talpra állni, ő jelentette a kapcsot köztem és Dylan között. Mindenben számíthattam rá, és ez végül odáig ment, hogy egy véletlen eset folytán összefutottunk egy bárban, és...tudod...egy ittas pasi, egy hasonlóan ittas csaj...
- Kijön a steak - emeli fel a kezét Angie - tovább, részleteket nem kérek.
- A következő alkalommal akkor hívott, amikor visszatértek Sydneyből. Jamie totál össze volt törve. Kellett valaki, aki lenyugtatja, aki megérti min megy keresztül.
- De ezt bárki megtehette volna.
- Nem, Angie, nem érted. Te azt látod, hogy Jamie egy adott problémát hogy láthat. Hát nem érted? Ha Jamienek valami baja van, akkor nem csak az adott gondot veszi fel. Az a fő szál, ez igaz, de mellette felelevenít minden vala elkövetett hibát, minden aprónak tűnő, de számára jelentős vereséget. Egyszerre tombol benne a gyereke, a menyasszonya elvesztése, a sikertelen műtétei, a családját ért kudarcok, a megfelelési kényszer és a bukástól való rettegés. Nem tudja kifejezni magát, mert...ő Jamie. Ritkán találja a megfelelő szavakat, de a tettei...én ismerem őt, Angie. Hidd el, hogy nem közéjük akarok éket verni. A szex...tudod miért vannak rajtam ezek a horzsolás nyomok? Azon az estén, amikor rájött, hogyan mentheti meg Tessát, el kellett vinnem mellőle. Annyira rettegett attól, hogy elveszítheti, hogy valahogy el kellett terelnem a figyelmét, mert blokkolta a saját agyát. Ha Jamie fél, sok esetben nem megfelelően jön ki rajta. Kiabál. Verekszik. Esetenként pedig megbéklyózza saját magát. Különleges elme, akit nagyon nehéz kiismerni. Akkor este jobbnak láttam eltávolítani Tessa közeléből, nehogy végzetes hibát kövessen el.
- Ezek akkor keletkeztek?
Cory bólint.
- Szex terén sosem volt még ennyire domináns. Jamie rettegett. És persze nem volt kegyetlen, szó sincs róla. De Angie, ő nem Peter. Közel sincsenek egy súlycsoportban. Szerinted mit tett volna Jamie, ha hagyom, hogy minden frusztrációját, tehetetlen dühét a makacskodó Tessára, vagy a családjára eressze?
Angie elhallgat.
- Tudom, hogy ez hogy hangzik, de...úgy képzelj el bennünket, mint a villámhárítókat. Az, hogy mit csinálunk együtt, csak a vezeték. Egy eszköz. Ez lehetne akár póker is, vagy terepfutás. Pont olyan súlya van számunkra. Semmi érzelem. De ha ez megvan, akkor a végzetes viharokat túlélhetik a környező fák, a házak, az emberek. Elvezetjük egymásból azt a tízezer voltot, megsemmisítjük, mielőtt valaki másnak baja eshetne. De nem jelent ennél többet. Ő a legjobb barátom. Segítek neki, hogy boldog lehessen, ahogy olykor, amikor én vagyok a vihar, ő segít nekem, hogy ne Adrian vagy Dylan igyák meg a levét.
- Ezért vetted meg a sydney-i házat és a két lakását? Hogy segíts neki?
Cory elmosolyodik, és bólint.
- Jamie a legjobb barátom. Ennél többet nem menthettem meg számára. Ha meg akar szabadulni ezektől az otthonoktól, azt önszántából kell, hogy megtegye. Addig pedig jó helyen lesznek ezek az ingatlanok az én kezemben. Tudod, milyen nehezen küzd meg a változásokkal. Most is lesz néhányban része, elég lesz számára ezt feldolgozni.


Ujjaim végigszántanak a világosbarna hajszálak között. Zöld tóra emlékeztető szemeim fáradtan tekintenek vissza rám. Tessa gépelésének hangja a mosdóig elhallatszik. Kézfejemmel törlök le egy könnycseppet, visszafojtom magamba az elkeseredettséget. Nem, Russell azt mondta, erősnek kell lennem. Akkor is, ha már rám sem bír nézni. Akkor is, ha látszik rajta, hogy ami volt köztünk, az örökre elveszett. Bízott bennem és én elárultam. Nem beszél hozzám. Mindenkivel kommunikál. Csak velem nem. És én már napok óta csak ülök bent vele a szobában, és beszélek, beszélek, beszélek. Már nincs olyan téma, amit ne hoztam volna fel. Semmi. Néha azt sem tudom, miket mondok. Fáj, hogy biztatni próbálom. Fáj, hogy próbálom elhárítani a családjáról a felelősséget. Fáj, hogy már annyiba se vesz, mintha egy élő, lélegző személy lennék mellette. Miért tartok ki akkor mégis? Néha én sem tudom. Most sem tudom. Itt állok, szemben a tükörképemmel, és keresem magamban a választ, miért maradjak még egy napot. Hisz holnap is ez vár rám, és azután, meg azután. Mennyit bír ki egy ember? Mennyire lehet ostorozni valakit azért, mert egy kéréssel ellentétben azt cselekedte, amit helyesnek vélt?
Lehajolok, megmosom a csapból folyó hideg vízzel az arcom, és már tudom a választ, amit újra és újra elmondok magamnak. Mert szeretem őt. Nem fogok elmenni addig, míg el nem küld. Nem adom fel a harcot, míg azt nem mondja, a háborúnak vége. Nem fogok lemondani róla, rólunk akkor sem, ha ő maga már feladta. Russell is azt mondta, kemény lesz. Borzasztó kemény, mert Tessa makacs jellem. Azt mondta, akkor járok jó úton, ha már a fájdalom elviselhetetlenségig fokozódik, mert akkor azt jelenti, elég ideje vagyok már a Tessa által vezetett terror alatt, hogy a mérleg végre kibillenjen valamerre. Csak ne adjam fel, és egyvalamit tartsak meg magamnak: a dühömet. Semmilyen módon nem láthatja rajtam, hogy milyen érzelmek dúlnak bennem. Minden nap legyek olyan, amilyennek lennem kell. Nyugodt, derűs, de nem mesterkélten vidám, és teljesen átlagos. Így minden nap így megyek be hozzá. Az általános állapotáról beszélek neki, a javulási fokozatairól, arról, mit tehet aznap és mit nem. Mesélek neki a családjáról, arról, mit üzentek neki, mesélek Peterről és Angieről, vagy felolvasok neki valamelyik könyvből. Óvatosan beszélek mindenről. Puhatolózom, egyáltalán akarod-e még az esküvőt, de olyan köntösbe bújtatom, mintha reménykednék a szép jövőben. Pedig tudom, hogy az rég elveszett. Csak azért nem mehetek el, mert képtelen lennék újra feladni.
Sírok. Most már szinte minden napos a dolog. Észre sem veszed. Hogy is vennéd, mikor rám sem bírsz nézni? Csak azt az idióta laptopot nyomkodod állandóan. Írsz. Mindig csak írsz. De soha nem nekem. Sosem nekem. Azt hiszem tényleg fel kéne adnom. Előveszem a mobilomat, és leülök a zuhanyzó szélére. Előkeresek egy rég nem használt e-mail címet.

Szia! Eszembe jutottál. Remélem nem baj, hogy írok neked. Hogy vagy? Hogy sikerült a beilleszkedés? Sikerült megbirkóznod azzal a nehéz esettel, akiről meséltél?
Én jól vagyok. Vagyis...megvagyok. Inkább így mondanám. Kérdezhetek valamit? Voltál már úgy vele, hogy valaki, akit nagyon szerettél annyira bántott, hogy szinte belehaltál? Nem fizikálisan. Hanem inkább lelkileg. Tudom, hogy nem szabadna ilyet kérdeznem tőled, főleg nem ennyi idő után, de...

Körözök a kijelző felett, aztán kitörlöm az e-mailt. Nem, ezt nem írhatom le neki. Hónapok óta megszakadt a kapcsolat köztünk. Elrakom a mobilt, de a lelkiismeretem végül győzedelmeskedik, mégis írok egy rövid üzenetet.

Szia Shygirl! Hogy vagy? Remélem nem bánod, hogy írtam neked, elég rég beszéltünk. Ne értsd félre, nem randizási célból írtam rád, hogy őszinte legyek, azért tűntem el az éterből, mert összejöttem valakivel. Csak eszembe jutottál, és gondoltam megkérdezem, mi újság van veled. Remélem jól sikerült a beilleszkedés a suliba, és minden rendben veled. Ha nem válaszolsz, azt is megértem. Legyen szép életed! Üdv: Firestorm

Elküldöm, majd lenyelem a könnyeimet, ismét felfrissítem magam, és visszamegyek. Akár egy kriptában, olyan érzés fog el. Tessa fel sem pillant, amikor belépek, így egy órányi beszéd után homlokon csókolom, és kimegyek. Ezt nem bírom tovább. Felhívom Jake-et.



Feszültségtől nehéz vállakkal állok meg a szobája ajtaja előtt. A kezemben üvegtál, benne valami süteményféleség, amit a közeli étterem cukrászdájából hoztam. Nem akarok bemenni, mégis éget a vágy, hogy ott legyek.  Tudom, mi vár rám. Mint minden nap. Ugyanaz. Tessa boldog, ha láthatja Jake kutyáját. Javult a kedélyállapota, gyorsan gyógyulnak a hegei is. Már egy hónap eltelt a műtét óta, óvatosan mozoghat is. Beszélget a nővérekkel, Russell és Jake, John, mindenki kap tőle néhány szót. Csak én nem. Egy hónapja, hogy azt a gyűlölettel, megvetéssel teli pillantást kaptam Tessától, és azóta még csak felém sem néz, nemhogy hozzám szóljon. És én mindig ugyanazt teszem. Tehetetlenül hagyom, hogy úgy taposson rajtam, mint egy koszos szőnyegen. Mert még ez is jobb annál, mintha elzavarna. Mindenki türelemre int, de én mára már elvesztettem a hitem. Szerintem sosem kaphatom vissza őt. A szíve dobog ugyan, de ő meghalt. Tessa Wilson, a nő, akit szerettem, meghalt a műtőben, amint a szike hozzáért a bőréhez.
Benyitok. Nem várok csodákat, de egy szerény mosolyra még azért futja. Már köszönésre nyitnám a számat, és várom, hogy amint belépek az ajtón, és felismer, elfordítsa a fejét, vagy egyszerűen csak belemerüljön a képernyőbe, a kis könyvbe, vagy a kinti táj bámulásába, de most a szemek, amelyekből kihunyt a fény, ismét rám vetülnek. Az ajtóban megtorpanok, megszólalni sem tudok, és amikor felém nyújtja a kezét, még a lélegzetem is elakad. Mi a jó fene történt? Mégis, mi a jó franc történt? Körbe nézek a szobában, hátha valahol valami kandi kamerát helyeztek el. Hogy lehet, hogy most rám néz? Nem csak néz. Mosolyog!
Óvatosan lépek be, a kezemből majdnem kis is ejtem az üveg tálat. Nem is bánnám, törjön ez a francba szét, ha maradhat ez a kép a valóság. De még nem merek hinni a szememnek. Samira lapul vajon a takarója alatt, azért ilyen jókedvű? Fáradtnak és öregnek érzem magam most. Leteszi a könyvet, és sétát követel. Mintha delíriumból ébrednék, összerezzenek.
- Hogy? Tessék? - kérdezem, majd bólintok - Öhm, persze...ööö...séta. Máris...máris hozok egy tolókocsit. Meg plédet. - indulok el az ajtó felé, de amint hátat fordítok, rájövök, hogy a kezemben van az üveg tál, így visszafordulok - Csak ezt lerakom. És máris...jövök.
Odalépek mellé, és lerakom az asztalra a tálat. Nem is emlékszem, mit kértem. Főleg, mert németül volt, és az elmúlt egy hónap alatt nem tettem szert német nyelvtudásra. Sajnos beletörik a bicskám a fura, ugatásszerű, raccsoló nyelvbe. Nem jutottam tovább a Guten Tag!-nál. Szerintem még azt sem ejtem helyesen, úgyhogy csak ráböktem egy nagyjából felismerhető desszertre, aztán fizettem és eljöttem. Az elmúlt kicsivel több, mint egy hónap alatt tizenkét kilót fogytam. A pulóverek és a vastag kabát ugyan elrejtik még a változást, de én látom magamon, és a mérleg sem hazudik. Már eszemben volt, hogy kivizsgáltassam magam a biztonság kedvéért, de azt hiszem csak a stressz miatt történt. Nem igazán volt étvágyam az elmúlt hetekben.
- Máris hozok egy tolószéket. Még nem erőltetheted meg magad - mondom csendesen, és rá mosolygok, bár én is tudom, hogy ez a mosoly nagyon nem őszinte. Valami most bennem törik darabokra, de még én sem tudom, mi az, csak a gyomromból kiinduló feszültséggombócot érzem kavarogni. Kisietek az ajtón kívülre, és ott megtorpanok egy pillanatra. Nehezen veszem a levegőt, a mellkasom ég és úgy érzem a falak rám fognak omlani. Lélegeznem kéne, de mintha elfogyna a levegő körülöttem. Senki nincs itt. Senki, aki segíteni tudna. Valaki magyarázza el, mi történik most! Perceken át kapkodom a levegőt, mire képes vagyok lenyugtatni az idegrendszeremet annyira, hogy elbotorkáljak egy tolószékig.
- Kiviszem. Felöltözik, kabátot és sálat, meg sapkát vesz fel, és egy rövid időre kiviszem sétálni. Ezt szeretné, hát ezt kapja. Én pedig erős leszek, és azt teszem, amit csak kér, nem nyavalygok, mint egy hisztis kis picsa. Russell azt mondta, maradjak higgadt, derűs, ne mutassam ki a valódi érzelmeimet, nehogy felzaklassam. Gyerünk, Jamie, világhírű sebész vagy, nem egy negyven kilós nő fog rajtad kifogni. Menni fog. Ha ezt csak azért csinálja, hogy elmondhassa, hogy gyűlöl téged és soha többé nem akar látni, te akkor is erős leszel, és kibírod. Cseszd meg, ki fogod bírni, mert szereted őt. Szereted még, Jamie? Azt a Tessát, akit ismertél, szereted még? Szereted hát, majd' bele gebedsz, annyira. Hát akkor tessék, most mutasd meg, mennyire. - vágom képen magam, aztán felszívom a tüdőmet levegővel, és nagy erővel kifújom, és ezt megismétlem háromszor. Aztán visszamegyek hozzá, és csendben segítek neki felöltözni. Sapkát húzok a fejére, sálad kötök a nyakába, vastag, meleg csizmába bújtatom a lábait, végül felsegítem rá a meleg tollkabátot is. Nem épp a legdivatosabb darab, csak egy síkabát, de a környéken csak ezt kaptam hirtelen neki. Amerikából drágább lett volna postázni a sajátját, mint itt venni egyet, és egyszerűbb is volt ez. Kitolom a kórház udvarára, és lassan a fehér lepellel borított fák alatt húzódó járdán tolom előre. Könnyen megy, le van takarítva az út. Közben a lassan ereszkedő vastag, puha hópelyheket nézem. Néhány méter megtétele után megállok és elé lépek.
- Hogy érzed magad? Nem fázol? - kérdezem, és kerülve a pillantását megigazítom rajta a szürke, vastag plédet. Mondani szeretnék valamit, de fojtogat a tehetetlenség. Lehajtom a fejem. Nem tudom, mit kéne mondanom. Gyötör a bűntudat, kétségek, amelyekkel nem tudtam megbirkózni. Félek, talán sosem bocsájtja meg nekem, amit tettem. Hogy önző módon életben tartottam. Hogy annyira szerettem, hogy végül ez a szerelem ölte meg.