Bár nem sokat értek az üzlethez, de azzal még én is tisztában vagyok, hogy a vendégeket nem túl szerencsés elűzni, még akkor sem, ha épp ott lenne az ideje a zárásnak. Nem az a baj, hogy sietnék bárhová is, csak a tudat, meg a Boby beszólása - amit tudom, hogy nem sértésnek szánt -, olyan érzést kelt bennem, hogy mindenképp meg kell szabadulnom a mai napon magamba tömött kalóriáimtól, amelyek már most érzem, hogy eltorzították az egyébként sem túl normális testem. A tény, hogy nem tudtam uralkodni magamon és, hogy nem engedhetem meg jelenleg magamnak, hogy félre vonulva könnyítsek a testemen és lelkemen is egyszerre, csak pokoli kínzó rosszullétet kelt bennem. Ezen pedig nem segít egyáltalán semmit az azon az asztalon lévő étel illata sem, amelybe görcsösen kapaszkodok bele, mintha attól tartanék, hogy a lábaim nem bírnák el tovább, a testem, amit tele tömtem, és itt helyben esek majd össze.  Általában szokott zavarni az, hogy az emberek milyennek látnak vagy gondolnak, de jelen állás szerint, nem érdekelne az sem, ha a férfi megsértődve és szitkolózva kezdené védeni a jogait, mert biza egy jó vendéglátónak muszáj, hogy türelmes legyen azokhoz is, akik megfeletkeznek az időről. Helyette azonban semmi gorombaság nem hallatszik ki a szavai mögül, aminek örülök, mert most túl nem jól érzem magam ahhoz, hogy kevésbé legyek hisztis. Lélekben talán fel is készültem egy valamiféle szócsatára, de mivel egyenlőre nem ad rá okot, csak megkönnyebbülten sóhajtok és rögtön azután bólintok is. Szerencsére éppen egy normális emberhez van szerencsém, aki elsőre is megértette, amit mondtam és nem kell újra meg újra elismételnem a záróra szó jelentését. Következő megszólalásán azonban még jobban rászorítok az asztalra, mert látva ahogyan néz és amit mond, elsőre azt gondolom, hogy a kinézetemmel van valami problémája, vagy, hogy majd mindjárt szóvá teszi, hogy nem normális súlyom van a méretemhez képest. Szerencsémre - vagy az övére -, viszont nem a testalkatom zavarja, sokkal inkább a rosszullétem, amit nem is gondoltam, hogy az arcomról is leolvasható.
- Orvos vagy? Milyen orvos? Nem ér elsütni azt a poént, hogy nőgyógyász vagy valami... azt úgysem veszem be. - közben pedig eszembe jutnak azok a gagyi viccek az abszolút szerencséről, meg mit tudom miről, de...  tényleg mekkora egy mázli rosszul lenni egy orvos előtt. Már, ha tényleg az, és nem csak úgy mondja. Ha valamit megtanultam az életem során akkor az az, hogy senki szavában sem lehet túlságosan hinni, mert épp azok az emberek a legőrültebbek, akikből ez ki sem látszik. Értetlenül nézem a felém kínált helyet, de mielőtt azt elfogadnám, óvatosan engedem el az asztal szélét, és remegő kezekkel tolom arrébb a bűzölgő ételt, mert képtelen lennék úgy ülni, hogy az még az orrom előtt is legyen. Remélem nem gondolja, hogy terhes vagyok, vagy valami. Azt hiszem, hogy rajtam kívül még azok ilyen érzékenyek a szagokra.
- Nem. Nem túl gyakran. Csak egy pillanatnyi állapot. Azonnal el fog múlni. - hazudom szemrebbenés nélkül, mert valójában elég sokszor szoktam ilyet érezni, főleg akkor, ha azonnal nem könnyíthetek magamon miután tele zabálom magam mindenfélével, ami hízlal. Mert bármennyire is tudom, hogy bűnbe esek valahányszor megbontok mondjuk egy tábla csokit, mégsem tudom azt mondani magamnak, hogy ezt most inkább nem kéne. - Basszus... mi tényleg ilyen ételeket szolgálunk fel embereknek? Bocsánat, de... nincs túl jó szaga. - távol álljon az tőlem, hogy el akarjam venni az Ő étvágyát is, de tényleg baromi zavaró még így is az az étel. Normális esetben valószínűleg én is ennék belőle, meg bármiből, mert vállogatós egyáltalán nem vagyok, de jelen állás szerint minden zavar, ami ételnek néz ki. Veszek egy mély levegőt, majd annak kifújása után, egy hírtelen ötlettől vezérelve, bújok ki a rózsaszín hosszú ujjú blúzomból, ami alatt egy fekete pántos top van. Nem akarok semmiféle showt lenyomni neki, ahhoz túlságosan rosszul érzem magam, viszont... kíváncsi vagyok, hogy egy kívülálló milyennek lát.
- Oké. Most én kérdezek. Mit látsz, ha rám nézel? Őszintén... nem kell udvariaskodni. Nem sértődök meg. - még kicsit ki is húzom magam a tekintetét kerülve, mert lássuk be, nem túl normális azért egy idegennek mutogatnom magam. Mármint ez nem is mutogatás, hisz mindenem takarva van... de azért mégis érdekel a véleménye. Biztosan azt mondja, hogy rám férne egy kis fogyókúra, vagy csak simán faképnél hagy, mert szerinte őrült vagyok. Tényleg nem sértődnék meg, ha ezt a választ kapnám? Nem olyan biztos...    

- Én néha nem értem, hogy hogyan fér el benned ennyi étel. - neveti el magát Boby, mire megáll a levegőben a kezem, amelyben egy aprócska mogyorószem van. Igaza van. Reggel óta egyebet sem csinálok, csak zabálok, mint akinek otthon nem adnak enni. Erre egyébként az a magyarázatom, hogy rohadtul meguntam a semmittevést és az irodámban az asztalom mögül bámulni mindenféle papírt, amelyek annyira képesek le szívni az agyamat, hogy a nap végére sokszor még a nevemet is elfelejtem. Ha bárki is azt gondolná, hogy jó móka egy hely tulajdonosának lenni, hát ki kell, hogy ábrándítanom, mert egyébként egyáltalán nem az. Ezért, mivel folyamatosan unatkoztam ma a papírok előtt ücsörögve, mindenfélével tele tömtem magam, mert ha eszek, telik az idő. - Jól van már...tudod, hogy csak vicceltem. - szólal meg ismét a legrégebbi alkalmazottam bűnbánóan nézve a majdnem kiürült tálra, ahová az imént vissza dobtam a mogyorót. Mivel minden viccnek fele igaz, így képes vagyok halálosan komolyan venni az ilyen megjegyzéseket, amelyek csak még nagyobb bűntudatot keltenek bennem. Napi szinten megfogadom magamnak, hogy addig fogok diétázni, amig a tükörbe nézve nem érzem azt, hogy meg lennék elégedve a látvánnyal. Mert basszus... ha így folytatom sokkal könnyebb lesz engem át szökni, mint megkerülni. A tegnap beértem a mindenféle salátákkal, ma meg itt fel falom az egész helyet.
- Oké. Most menj haza. Én egyedül majd zárok. - bököm oda végül neki úgy téve, mint aki egy ici-picit mégis megsértődött, pedig valójában hálás vagyok azért, amiért figyelmeztetett, hogy túllöttem a célon. Boby egy ideig csak értetlenkedve néz, de mivel látja rajtam, hogy abszolút nem vicceltem, végül egy váll rántással tűnik el a pult mögötti öltözőben, ahonnan röpke pillanatok alatt már távozik is, engem még mindig abban a pozicióban találva, bámulva a kis tálat. Sóhajt, amiért nem vagyok hajlandó rá nézni, majd végül magamra hagy a gondolataimmal. Szerencséjére, mert egyáltalán nem vagyok jó kedvemben. Hála neki. Meg annak, hogy nem tudok megálljt parancsolni saját magamnak. Morcosan egyenesedek ki, és fogom meg a tálat fintorogva, amit mindenestől a kukába hajítok, majd mint aki jól végezte dolgát kerülöm meg a pultot, hogy - mivel mára mindenkit elűztem - leszedhessem az egyik megüresedett asztalt. Addig azonban nem érek el, megtorpanok egy másik asztal előtt, ahol egy férfi még javában fogyasztja a vacsoráját, mert egy pillanat erejéig megszédülök, így kénytelen vagyok az asztal sarkába kapaszkodnom, az azon lévő étel illata pedig még hányingert is kelt bennem, ami dupla pánikra ad okot. Ha otthon lennék, vagy legalább nem egyedül, akkor valószínűleg már régen a mosdóban lennék, ahol az ujjamat ledugva a torkomon adnék ki mindent magamból, amit ma magamaba tömtem, de így sajnos még ki kell bírnom egy kicsit.
- Sajnálom. Záróra. - köszörülöm meg a torkomat, még mindig görcsösen az asztalba kapaszkodva, és bízva abban, hogy a férfi vette a lapot és távozik, hogy azáltal én is végezhessem a dolgomat. Általában türelmes szoktam lenni az ide járó emberekhez, most is törekszem arra, viszont a rosszullétem miatt sajnos ez ma nem egy olyan nap, amikor kijelenthetem, hogy bőven van időm, amig az utolsó ember is jóízűen megeszi a vacsoráját. Muszáj, hogy teljesen egyedül maradjak ahhoz, hogy azt tehessem, ami már mindennapossá vált a számomra.