- Én néha nem értem, hogy hogyan fér el benned ennyi étel. - neveti el magát Boby, mire megáll a levegőben a kezem, amelyben egy aprócska mogyorószem van. Igaza van. Reggel óta egyebet sem csinálok, csak zabálok, mint akinek otthon nem adnak enni. Erre egyébként az a magyarázatom, hogy rohadtul meguntam a semmittevést és az irodámban az asztalom mögül bámulni mindenféle papírt, amelyek annyira képesek le szívni az agyamat, hogy a nap végére sokszor még a nevemet is elfelejtem. Ha bárki is azt gondolná, hogy jó móka egy hely tulajdonosának lenni, hát ki kell, hogy ábrándítanom, mert egyébként egyáltalán nem az. Ezért, mivel folyamatosan unatkoztam ma a papírok előtt ücsörögve, mindenfélével tele tömtem magam, mert ha eszek, telik az idő. - Jól van már...tudod, hogy csak vicceltem. - szólal meg ismét a legrégebbi alkalmazottam bűnbánóan nézve a majdnem kiürült tálra, ahová az imént vissza dobtam a mogyorót. Mivel minden viccnek fele igaz, így képes vagyok halálosan komolyan venni az ilyen megjegyzéseket, amelyek csak még nagyobb bűntudatot keltenek bennem. Napi szinten megfogadom magamnak, hogy addig fogok diétázni, amig a tükörbe nézve nem érzem azt, hogy meg lennék elégedve a látvánnyal. Mert basszus... ha így folytatom sokkal könnyebb lesz engem át szökni, mint megkerülni. A tegnap beértem a mindenféle salátákkal, ma meg itt fel falom az egész helyet.
- Oké. Most menj haza. Én egyedül majd zárok. - bököm oda végül neki úgy téve, mint aki egy ici-picit mégis megsértődött, pedig valójában hálás vagyok azért, amiért figyelmeztetett, hogy túllöttem a célon. Boby egy ideig csak értetlenkedve néz, de mivel látja rajtam, hogy abszolút nem vicceltem, végül egy váll rántással tűnik el a pult mögötti öltözőben, ahonnan röpke pillanatok alatt már távozik is, engem még mindig abban a pozicióban találva, bámulva a kis tálat. Sóhajt, amiért nem vagyok hajlandó rá nézni, majd végül magamra hagy a gondolataimmal. Szerencséjére, mert egyáltalán nem vagyok jó kedvemben. Hála neki. Meg annak, hogy nem tudok megálljt parancsolni saját magamnak. Morcosan egyenesedek ki, és fogom meg a tálat fintorogva, amit mindenestől a kukába hajítok, majd mint aki jól végezte dolgát kerülöm meg a pultot, hogy - mivel mára mindenkit elűztem - leszedhessem az egyik megüresedett asztalt. Addig azonban nem érek el, megtorpanok egy másik asztal előtt, ahol egy férfi még javában fogyasztja a vacsoráját, mert egy pillanat erejéig megszédülök, így kénytelen vagyok az asztal sarkába kapaszkodnom, az azon lévő étel illata pedig még hányingert is kelt bennem, ami dupla pánikra ad okot. Ha otthon lennék, vagy legalább nem egyedül, akkor valószínűleg már régen a mosdóban lennék, ahol az ujjamat ledugva a torkomon adnék ki mindent magamból, amit ma magamaba tömtem, de így sajnos még ki kell bírnom egy kicsit.
- Sajnálom. Záróra. - köszörülöm meg a torkomat, még mindig görcsösen az asztalba kapaszkodva, és bízva abban, hogy a férfi vette a lapot és távozik, hogy azáltal én is végezhessem a dolgomat. Általában türelmes szoktam lenni az ide járó emberekhez, most is törekszem arra, viszont a rosszullétem miatt sajnos ez ma nem egy olyan nap, amikor kijelenthetem, hogy bőven van időm, amig az utolsó ember is jóízűen megeszi a vacsoráját. Muszáj, hogy teljesen egyedül maradjak ahhoz, hogy azt tehessem, ami már mindennapossá vált a számomra.    

Bár nem sokat értek az üzlethez, de azzal még én is tisztában vagyok, hogy a vendégeket nem túl szerencsés elűzni, még akkor sem, ha épp ott lenne az ideje a zárásnak. Nem az a baj, hogy sietnék bárhová is, csak a tudat, meg a Boby beszólása - amit tudom, hogy nem sértésnek szánt -, olyan érzést kelt bennem, hogy mindenképp meg kell szabadulnom a mai napon magamba tömött kalóriáimtól, amelyek már most érzem, hogy eltorzították az egyébként sem túl normális testem. A tény, hogy nem tudtam uralkodni magamon és, hogy nem engedhetem meg jelenleg magamnak, hogy félre vonulva könnyítsek a testemen és lelkemen is egyszerre, csak pokoli kínzó rosszullétet kelt bennem. Ezen pedig nem segít egyáltalán semmit az azon az asztalon lévő étel illata sem, amelybe görcsösen kapaszkodok bele, mintha attól tartanék, hogy a lábaim nem bírnák el tovább, a testem, amit tele tömtem, és itt helyben esek majd össze.  Általában szokott zavarni az, hogy az emberek milyennek látnak vagy gondolnak, de jelen állás szerint, nem érdekelne az sem, ha a férfi megsértődve és szitkolózva kezdené védeni a jogait, mert biza egy jó vendéglátónak muszáj, hogy türelmes legyen azokhoz is, akik megfeletkeznek az időről. Helyette azonban semmi gorombaság nem hallatszik ki a szavai mögül, aminek örülök, mert most túl nem jól érzem magam ahhoz, hogy kevésbé legyek hisztis. Lélekben talán fel is készültem egy valamiféle szócsatára, de mivel egyenlőre nem ad rá okot, csak megkönnyebbülten sóhajtok és rögtön azután bólintok is. Szerencsére éppen egy normális emberhez van szerencsém, aki elsőre is megértette, amit mondtam és nem kell újra meg újra elismételnem a záróra szó jelentését. Következő megszólalásán azonban még jobban rászorítok az asztalra, mert látva ahogyan néz és amit mond, elsőre azt gondolom, hogy a kinézetemmel van valami problémája, vagy, hogy majd mindjárt szóvá teszi, hogy nem normális súlyom van a méretemhez képest. Szerencsémre - vagy az övére -, viszont nem a testalkatom zavarja, sokkal inkább a rosszullétem, amit nem is gondoltam, hogy az arcomról is leolvasható.
- Orvos vagy? Milyen orvos? Nem ér elsütni azt a poént, hogy nőgyógyász vagy valami... azt úgysem veszem be. - közben pedig eszembe jutnak azok a gagyi viccek az abszolút szerencséről, meg mit tudom miről, de...  tényleg mekkora egy mázli rosszul lenni egy orvos előtt. Már, ha tényleg az, és nem csak úgy mondja. Ha valamit megtanultam az életem során akkor az az, hogy senki szavában sem lehet túlságosan hinni, mert épp azok az emberek a legőrültebbek, akikből ez ki sem látszik. Értetlenül nézem a felém kínált helyet, de mielőtt azt elfogadnám, óvatosan engedem el az asztal szélét, és remegő kezekkel tolom arrébb a bűzölgő ételt, mert képtelen lennék úgy ülni, hogy az még az orrom előtt is legyen. Remélem nem gondolja, hogy terhes vagyok, vagy valami. Azt hiszem, hogy rajtam kívül még azok ilyen érzékenyek a szagokra.
- Nem. Nem túl gyakran. Csak egy pillanatnyi állapot. Azonnal el fog múlni. - hazudom szemrebbenés nélkül, mert valójában elég sokszor szoktam ilyet érezni, főleg akkor, ha azonnal nem könnyíthetek magamon miután tele zabálom magam mindenfélével, ami hízlal. Mert bármennyire is tudom, hogy bűnbe esek valahányszor megbontok mondjuk egy tábla csokit, mégsem tudom azt mondani magamnak, hogy ezt most inkább nem kéne. - Basszus... mi tényleg ilyen ételeket szolgálunk fel embereknek? Bocsánat, de... nincs túl jó szaga. - távol álljon az tőlem, hogy el akarjam venni az Ő étvágyát is, de tényleg baromi zavaró még így is az az étel. Normális esetben valószínűleg én is ennék belőle, meg bármiből, mert vállogatós egyáltalán nem vagyok, de jelen állás szerint minden zavar, ami ételnek néz ki. Veszek egy mély levegőt, majd annak kifújása után, egy hírtelen ötlettől vezérelve, bújok ki a rózsaszín hosszú ujjú blúzomból, ami alatt egy fekete pántos top van. Nem akarok semmiféle showt lenyomni neki, ahhoz túlságosan rosszul érzem magam, viszont... kíváncsi vagyok, hogy egy kívülálló milyennek lát.
- Oké. Most én kérdezek. Mit látsz, ha rám nézel? Őszintén... nem kell udvariaskodni. Nem sértődök meg. - még kicsit ki is húzom magam a tekintetét kerülve, mert lássuk be, nem túl normális azért egy idegennek mutogatnom magam. Mármint ez nem is mutogatás, hisz mindenem takarva van... de azért mégis érdekel a véleménye. Biztosan azt mondja, hogy rám férne egy kis fogyókúra, vagy csak simán faképnél hagy, mert szerinte őrült vagyok. Tényleg nem sértődnék meg, ha ezt a választ kapnám? Nem olyan biztos...    

Látva a férfi arckifejezését, arra merek következtetni, hogy nem igazán a poénkodás a lételeme, azt hiszem, hogy éppen ez az oka, hogy nem igazán szeretem az orvosokat. Mindegyikük olyan komor, hogy ha nincs semmi bajod, akkor is már előre stresszbe hoznak, mert pontosan úgy néznek ki, mint akik valami nagyon rossz hírt készülnek közölni. Bár önmagában nem mond túl sokat a valódi hivatása, mégis úgy teszek, mint aki teljes mértékben tisztában van azzal, hogy mit tesz egy traumatológus.
- Oh... - ennyi csúszik ki az ajkaim közül miközben próbálom legyőzni a rosszullétem, amire az előttem lévő étel csak még jobban rásegít. Talán még azt is mondhatnám, hogy piszok nagy szerencsém van, hogy egy orvos előtt érzem magam ennyire ramatyul, de én mégis ezt inkább pechnek mondanám. Mert pontosan tudom, hogy mi bajom van, az meg már elég kellemetlen lenne, ha minderre Ő maga is rá jönne. Azt hiszem, hogy meg is érdemlem, hogy így érezzem magam, mert ismét képtelen voltam uralkodni magamon, pedig minden egyes ilyen alkalom után megfogadom, hogy kicsit jobban vigyázok arra, hogy miből és mennyit eszek. Az én hibám, hogy az elmúlt pár hétben - bár a mérleg szerint nem - híztam.  Ezt egynő mindig érzi magán, na meg a ruhatárán is. Az a tipikus "nincs, amit felvennem" probléma nagyon is elveszi az életkedvem, mert hiába jön fel rám az a ruha is, ami hetekkel korábban is tökéletesen passzolt rám, mégsem úgy érzem magam benne.
- Már egy ideje. Nem tudnám pontosan megmondani. - válaszolok eltöprengve az első kérdésére, mert próbálom felidézni magamban, hogy pontosan mikor is kezdődött el nálam ez az egész, de nincs túl sok időm vissza emlékezni az elejére, mert rögtön egy újabb kérdéssel bombáz meg, ami miatt megfeszülve komolyodok el, majd mint aki teljesen biztos magában, rázom meg a fejem. Tényleg már csak egy terhesség hiányozna és egy hatalmas nagy púp a hátamra. Főleg, mert kettős kapcsolatban élek. Ezt így kicsit beteges kimondani, főleg megnevezni a két félt, de a saját valóságom akkor is ez, amiért egyszer majd valaki biztosan meg is kövez.
- Ha azt hiszed, hogy terhes lehetek, akkor... az kizárt! - tisztázom is vele rögtön az egyáltalán nem lehetetlen tényt, mert lényegében semmi akadálya nincs annak, hogy abban a mások szerint áldott állapotba kerüljek, ugyanakkor ez a legutolsó lenne, amire gondolni szeretnék. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a gyerekeket, de aligha tudnék mit kezdeni mondjuk egy mindig síró csecsemővel, ami olyan picin inkább hasonlít egy csupasz békára, mint gyerekre. Ráadásul meg nagyon hisztis vagyok, ha éjjel nem hagynak aludni. Úgyhogy nem... nem tervezek a következő pár évemben anyává válni, főleg mert még én magam sem tudom, hogy merre is tart épp az életem. Valahol megcsúszott, az egészen biztos.
- Olyan szagja van, mint a döglött halnak. - fintorogva nézek a már arrébb tolt tányér irányába és komolya el is gondolkodok azon, hogy ki kéne vennünk ezt a menüt az étlapról. - Bocsánat... nem akarom el venni az étvágyad. - fűzöm azért hozzá, mert jó vendéglátósként nem túl szerencsés elűzni az ide betévedt embereket. Még akkor sem ha záróra van. Vagy legalábbis nem ezzel a módszerrel. Így csak bízok abban, hogy elnézi a megszólalásom, hisz szerinte beteg vagyok. Szerintem pedig csak agyon zabáltam magam, amitől mindenképp jó lenne megszabadulnom még azelőtt, hogy bármi is rám rakódna. Azt hiszem, hogy éppen ez is vett rá arra, hogy le vessem magamról a felülről valamelyest eltakart ruhadarabot, amit azonnal meg is bánok, hogy a férfi ahelyett, hogy megnézne, csak szeretné, hogy vissza öltözzek. Mi is bizonyítja jobban, hogy elhíztam, mint ez a reakció? Normális körülmények között meg kellett volna bámuljon.
- Azt hiszem megkaptam a választ. - motyogom csak nagyon halkan, mintha saját magamnak szánnám ezeket a szavakat, majd idegesen veszem vissza a blúzomat, mint aki meg van sértődve a férfi reakciójától. Pedig nem. Csak újból olyan akarok lenni, akit megbámulnak a férfiak. Még akkor is ha férjnél vagyok. Sóhajtva, engedelmesen követem végül az ujját, aminek fogalmam sincs, hogy mi értelme van, de gondolom Ő orvosnként lát ebben logikát.
- Úgy nézek ki, mintha valami drogos lennék? - ugrik is fel a szemöldököm értetlenül és szeretném eldönteni, hogy ezen a helyzeten most sírjak vagy épp nevessek. - Néha megiszok egy-két pohár bort, de semmi mást nem fogyasztok, ami az elmémre hatna. Sőt, még a cigit és annak a füstjét is utálom. - adom meg végül számára a megfelelő választ mielőtt még kitalálna valamit, ami nem is rám vall. Szeretek néha bűnbe esni, mindig is azok a helyzetek vonzottak, amik tilosak, de a kábítószerektől mindig igyekeztem távol maradni. És ez a közel jövőben is így lesz. Persze nem láthatok bele a jövőbe, még sosem tudhatom, hogy mit érek.
- Úgy gondolod, hogy bolond vagyok? - forgatom ki a szavait, eljátszva a sértődöttet, mert abban reménykedek, hogy így legalább elbizonytalanítom egy kicsit, mert kezd elég közel járni a valóságomhoz, amit eddig mindig igyekeztem rejtve tartani mindenki előtt. - Csak kíváncsi voltam, mert én... nem válaszoltál az imént feltett kérdésemre. Milyennek látsz? Azon kívül, hogy szerinted elment az eszem. - érzem, hogy az amúgy is sápadt arcom még fehérebbé változik át, de nem akarom, hogy bármit is megállapítson addig, amíg nem is mondja el, hogy milyennek lát. Szükségem van valaki megerősítésére, hogy elhiggyem: nem ragadt rám semmi felesleg. A blúzomat azonban nem veszem le ismét, mert korábban is elég kínos volt, hogy még csak rám nézni sem volt hajlandó, de még mindig reménykedek abban, hogy csak azért, mert túl inteligens ahhoz, hogy nőket bámuljon meg. Vagy csak simán meleg. Ebben a mai világban nem lehet tudni, hogy ki minek képzeli magát.     

Már nem is igazán emlékszem arra, hogy mióta küszködök a hasonló rosszulléteimmel, amelyet mindig olyankor érzek, ha sikerül túlesnem a ló túloldalára, ami az evészetet illeti. Általában - vagyis az esetek többségében - igyekszem uralkodni magamon, de mivel ez nem mindig jön össze, így marad az önmarcangolás, meg együtt élni azzal a gondolattal, hogy saját magamat hízlalom fel. Minden szerencsétlenségem mellett talá szerencse is, hogy ezúttal épp egy orvos előtt történik minden, és néhány émelygés legyőzése közben épp azon gondolkodom, hogy megsértődjek-e a kérdésein, vagy inkább lássam benne azt a komolyságot, amellyel Ő próbálja orvosolni a helyzetem. Talán, ha valahol a kórházban lennénk, nem érezném az egész helyzetet ennyire zavarbe ejtőnek, de jelenleg csak egy idegen férfit látok magam előtt, akit megzavartam vacsorázás közben.
- Maradjunk annyiban, hogy minden, amit teszek az felelősségtudatosan történik. Többnyire. Szóval, bár nem lehetetlen, de nem...nem vagyok terhes. - válaszolom meg végül a kellemetlen kérdését, jól megnyomva ismételten a magam igazát. Talán, ha ez lenne az első, hogy ilyen pocsékul érzem magam, akkor még én magam is elgondolkodnék azon, hogy nem-e mégis valami olyasmi állhat a dolog hátterében, mint egy nem várt gyerek, de jelenleg pontosan tudom, hogy mi okozza ezt az állapotomat. A telhetetlenségem, na meg az étel szaga. Bár egy jó vendéglátónak többek között az is lenne a feladata, hogy ha érez is bármilyen kellemetlen szagot bármelyik ételen is, azt ne adja az enni kívánó emberek tudtára, mert a férjem szerint egy jó üzletasszony képes eladni bármit, de jelen helyzetben még hazudni sem tudnék mást, mint amit érzek, mert az ajkamon lévő grimaszok szerintem amúgy is hamar lebuktatnának.
- Igen...azt hiszem. Vagyis ez mindenkivel előfordul, nem? Te még sosem érezted úgy, hogy egy ételnek kellemetlen szaga van? - kicsit még a szemöldököm is felvonom, úgy téve mintha teljesen normális lenne minden, ami bennem zajlik. - Nem erősségem a főzés. A felszolgálás sem igazából, de néha ha muszáj megteszem. Mondjuk úgy, hogy enyém ez a kóceráj. - mutató ujjammal körkörösen mutogatok a levegőbe, egyáltalán nem úgy, mint aki büszke arra, amit elért. Csak szerencsém volt. - Téged még nem láttalak itt. - fűzöm azért hozzá, bár nem mintha minden emmbert észben tudnék tartani, aki erre téved. Aztán meg jó magam sem tudom, hogy honnan a fenéből jött az az ostoba gondolatom, hogy le vegyem előtte a blúzomat, de miután megteszem, már nem igazán van vissza út. talán csak jól esne a lelkemnek, hogy mondjon valamit, ami vissza lendítiti a magabiztosságomat. Meglehet, hogy a rosszullétem is elmúlna.
- Szerintem pedig aki furcsán viselkedik az Te vagy. Ha egy nő le veti a ruháit egy férfi előtt, akkor általában a férfiból az szokott kiváltani valamiféle reakciót. Vagy jót, vagy roszat...  de valamit mindenképp. Rajtad nem látok semmit. Ez elég bosszantó. - zavarba inkább azért érzem magam, mert nem az történt, amire számítottam, így a vissza öltözésem követően, igyekszem minél normálisabban viselkedni, miközben az ujját követem. - New Yorkban egyébként bármi megtörténhet. Hidd el vannak nálam furább emberek is. - az egyértelmű most már, hogy talán csak nem olyan rég van itt, bár én nem tudom, hogy hol lehet egy olyan hely, ahol a nők nem szokták ledobni magukról a ruhájukat. Mármint a 21. században nem értem, hogy miért kell bármin is meglepődni. Persze nem azt mondom, hogy gyakran csinálnék ilyet, főleg nem idegenek előtt, de valamiért ez a reakcióm olyan ösztönösen jött. Bár ne tettem volna semmit. Ez a férfi túl komolynak néz ki, olyannak, aki a poénokat sem érti. Vagy csak túlságosan benne van a szerepében, bár azért vannak olyan orvosok, akik előtt le kell vetnünk a ruhánkat. Függetlenül a nemünktől. Talán egy kicsit megnyugtat az, hogy nem tart bolondnak, de mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy kellemetlenhelyzetbe sodortam saját magam. Le ülve a székre, a könyökem az asztalra támasztom - igen, tudom, hogy ez nem illik itt az elitek földjén -, és miközben beszél az észrevételeiről a homlokam a tenyeremre nyomom és kezdem azt maszírozni is közben, hogy enyhítsek valamennyit a most már fájó fejemen is. Közben mélyeket lélegzek és csak akkor nézek ismét az orvos felé, amikor a valóságomat majdnem eltalálva állapítja meg a problémámat.
- Nos... a lelki világom mostanában egész rendben van. Azt hiszem. Már nagyon az sincs aki kritizáljon. Igyekeztem ki zárni az életemből az olyan embereket. Inkább én vagyok a saját magam kritikusa. Nőként nagyon fontos lenne az, hogy az alakomat formában tartsam, csak valamiért nem sikerül. - le engedem a kezem az aztalon és hátra dőlve a széken mutatok végig magamon ismét, feltéve újra azt a kérdést, amit az imént nem válaszolt meg. Most talán egy kicsit többet mond, de még mindig nem azt, amit hallani szeretnék. Még csak őszintének sem tűnik. Hogyan lehetne megfelelő a testtömegem, amikor ma egésznap ettem? Erre a gondolatra megint hányingerem támad, így kénytelen vagyok egy apró pillanatra még a szemeimet is becsukni. Már így is eléggé lejárattam magam.
- Oké... megértettem. Nem vagy az a bókolós tipus. Figyelj...én nem akarlak felszedni vagy ilyesmi. Férjnél vagyok. Csak tényleg érdekelt volna, hogy férfiként hogyan látsz. Nem orvosként. Az orvosok amúgy is mindig azt mondják, amit hallani akarunk. Nyílván nem vághatod a képembe, hogy itt-ott azért vannak súly feleslegek rajtam. - lemondóan sóhajtok és még legyintek is egyet, mert az az érzésem, hogy nem számít miket mondok, úgysem fogja kimondani azt, amire vágyom. Nem olyan nagy dolog pedig. Csak legalább megnyugtatna. Bár nem biztos, hogy el is hinném most már amúgy sem. Az első reakciója egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem lát rajtam semmit ami jó lenne.
- Gyömbért? - újra a magasba szökik a szemöldököm a különös kérésén, de aztán kicsit ugyan nehézkesen, de feltápászkodok az asztal mellől. Még engem tart furának... soha az életbe nem tudtam meginni azt, amit Ő kér egy sima beszélgetés mellé. Különös. - Megoldom. Hozok hideg gyömbért. - látványosan még a hideg is kiráz, holott hallottam olyan meséket, hogy mennyi mindenre alkalmazható az az ital, még a hányingerre is tökéletes, de valahogy engem a lélek sosem biztos, hogy rá tudna venni arra, hogy meg is igyam. Kicsit nehézkesen, nem túl nagyokat lépkedve végül a pult mögé sétálok, időnként a homlokamhoz kapva, de kitöltöm azt, amit a férfi kér és bár kissé remegnek a kezeim, miközben visszafelé még arra is koncentrálok a rosszullétem mellet, hogy ne öntsem ki, de végül egész jól sikerült megúsznom mindent, bár sokkal fárasztóbb ilyen állapotban megtenni ezt a pár lépést, mint gondoltam volna. Ha csak még nem menekült el az orvos, akkor le rakom elé a poharat, majd vissza is ülök vele szembe.
- Sosem értettem, hogy ezt hogyan lehet meginni. - fintorgok is egyet a pohárra sandítva. Elképzelni sem tudom, hogy mit gondolhat rólam. Az előbb kritizáltam az ételét, most meg az italát. Esküszöm semmi bajom vele... ma úgy tűnik csak ilyen a hangulatom. - Szerintem Te már most torkig vagy velem, nem? Nem tudom honnan jöttél, és, hogy ott milyenek voltak a nők, de én...nem ilyen vagyok, amilyennek láttál. Végülis nem mintha nem lenne mindegy, de... nem muszáj úgy tenned, mintha élveznéd a társaságomat. Jobban vagyok... azt hiszem. Szóval ha csak miattam akarsz maradni... nem szükséges. Megleszek. - a maga módján persze udvarias, de akkor is megérzi azt egy nő, ha nem kívánják a társaságát. Az igaz, hogy általában könnyen megsértődök, de jelenleg legkisebb gondom is nagyobb annál, hogy hisztizni kezdjek csak mert valaki esetleg nem kedvel. Nem olyan nagy ügy. De inkább hagyjanak magamra őszintén, mint kényszerből tegyenek úgy, mintha jól éreznék magukat velem.