Marcus & Dong-hyuk

A szívem dobogása úgy vert visszhangot az egész testemben, mintha minden ütemével emlékeztetni akart volna rá, mennyire életben vagyok. Ott lüktetett a sajgó bokámban, a bordáim között, amelyek felől szúró fájdalom nyilallt belém minden alkalommal amikor nagy levegőt vettem egy-egy sóhajtáshoz. A fülemben is ott dobolt az ismerős pam-pam-pam, ami csak iskolai feleleteknél tompította el annyira a hallásomat, hogy semmit ne érzékeljek mellette. Csak a szívem vergődését. Zúgott a fülem, lüktetett a fejem... És mégsem éreztem úgy igazán semmit. Nem akartam megmozdulni, nem tudtam mit akarok csinálni öt perc, fél óra, vagy akár egy egész nap múlva. Valójában nem éreztem úgy, hogy élni akarok. Dühös voltam, amiért mégis itt voltam és rettegtem, hogy mindenki megvet ezért. Könnyek szúrták a szememet, amelyeket azzal próbáltam a helyükön tartani, hogy egyenesbe billentettem a fejemet, így a kórházi szoba plafonjára szegeződött a pillantásom. Talán egyedül azt nem bántam, hogy itt vagyok. Ha választhattam volna, ezerszer inkább maradok itt az idők végezetéig, mint hogy haza kelljen mennem a saját szobámba. Ha csak kicsivel is tovább gondoltam az otthonomra, fullasztó érzés kezdte kaparni a torkomat és ismerős nyomás feszítette a mellkasomat. Ilyenkor azok a gépek is gyorsabb ütemben kezdtek sípolni, amelyekre még mindig rá voltam kötve. Ha még ezek sem kattogtak és sípoltak volna, olyan mérhetetlenül üvöltő csend vett volna körül, amibe biztosan beleőrülök. Így könnyű volt legalább annyira rávennem magamat, hogy olykor-olykor elkezdjem számolni a pulzusomat, ami bár nem volt egyenlő a bárányok számolásával, de mindig segített elaludni.
Mást nem igazán tehettem, mert még felültetni sem mertek, nehogy a testem túl hevesen reagáljon az új helyzetre, ami hónapok egysíkúságából mozdított volna ki. A nővérkék és orvosok, akik rendszeresen ellenőriztek nem sokat beszélgettek velem, rendszerint mert én sem voltam túl közlékeny. Úgy éreztem mindent elmondtam Junak, amikor rákiabáltam. Nem maradt több energiám magyarázkodni, az eredményeim pedig egyébként is elég információval szolgáltak az orvosok számára. Tudtam, hogy pszichiáterhez fognak küldeni, mert apa már említette, hogy így lesz. De még ez is hidegen hagyott. Nem tudom mi lesz a következménye, ha azt mondom neki, hogy nincs motivációm életben lenni. Nem akarom újra megpróbálni az öngyilkosságot, de csak mert a mentősök és orvosok megmentették az életemet és mindenki aggódott és talán még imádkozott is értem, nem hozták meg az életkedvemet. Ha örökbe be is zárnak ebbe a szobába, az sem rémiszt most meg.
Nem vagyok dühös senkire. Nem is okolom őket a történtek miatt, még ha a tagjaimba nyilalló fájdalom néha elviselhetetlennek tűnik is, nem fáj jobban, mint az elmúlt hónapokban bennem összegyűlt érzések és mindaz, amivel napról napra meg kellett birkóznom. Voltak pillanatok, amikor csak egy kicsivel jobban szerettem volna hasonlítani a bátyámra és úgy kezelni bizonyos helyzeteket, mint ahogyan ő képes rá. Önállóságból kettőnk közül csak belé szorult valamennyi, én meg azt is a fejéhez vágtam, hogy úgysem vagyok neki fontos, ha annyira önálló, hogy a világ másik felén is jól érzi magát és képes ott élni a fél életét. Még ha tudom is, hogy azért csinálja, mert olyasmivel foglalkozik, amit igazán szeret. Velem ellentétben. Én nem akartam orvos lenni, mint ahogyan anya azt elképzelte...
A pillantásom az ajtó felé kaptam, amikor az kinyílt, és némi megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy egy orvos lép be rajta és nem az anya. A tekintetem azonban hamar visszatért a fehér falakra. Talán ő is rosszakat gondol rólam azért, amiért annyi ember életét forgattam fel az öngyilkossági kísérletemmel. - Jó napot! - A torkomat száraznak éreztem, a hangom reszelős volt, olyan rég használtam utoljára. - Én Dong-hyuk - feleltem halkan, habár tisztában voltam vele, hogy ő már biztosan tisztában van nem csak a nevemmel, hanem a kórtörténetemmel is, különös tekintettel arra, hogy mi az oka a jelenlegi kórházi tartózkodásomnak. Ettől pedig én rögtön egy fokkal jobban szorongtam.
- A fejem... - Elhalt a hangom és hirtelen én magam sem tudtam, hogy mit mondhatnék. Egyértelműen lüktetett a fejem, de nem csak a fejem. Mióta felkeltem, minden nap úgy éreztem magamat, mintha átment volna rajtam egy úthenger és vártam azokat az órákat, amikor megkaptam a fájdalomcsillapítómat. - A fejem eléggé fáj. - Mondtam végül. - Néha... Néha nem igazán érzem a bal karomat, de egyébként meg tudom mozdítani. Csak... Zsibbad. - Nagyot nyeltem, majd lassan, s hosszan fújtam ki a levegőt. Többnek éreztem ezt a néhány szót, mint amire egyáltalán képes voltam jelenleg.
- Kaphatnék vizet? - Olyan halkan tettem fel a kérdést, hogy talán meg sem hallotta. Nem lepett volna meg, ha itt is csak annyira vagyok látható, mint otthon a mindennapokban. Anyát csak a jegyeim érdekelték, meg az, hogy jól teljesítsek az iskolában. Volt, hogy még az sem érdekelte, hogy lázasan megyek be dolgozatot írni, mert féléves témazáró volt, ami többet számít az év végi jegybe.
Csendben nyugtáztam a szavait, s egészen addig egy "rendbennel" akartam felelni, amíg szóba nem hozta, hogy a napfelkelte és naplemente milyen szépek tudnak lenni, még innen a kórház falain belülről is. A fejemet felé kaptam, talán egy kicsit túl gyorsan is, míg az arcom égni kezdett a szégyentől. Mi van, ha tudja? Mi van, ha neki is meséltek a levélről és nem csak a családom olvasta? A torkom immár egészen sivataghoz hasonlított, a szívmonitor pedig talán egy fokkal sűrűbben adott ki sípoló hangokat, mint eddig. - Sz... Szabad? - Kétkedő pillantásommal az arcát fürkésztem. Nem emlékeztem rá, hogy említette volna, pontosan milyen orvos ő, ránézésre pedig képtelen lettem volna megmondani. Talán ő lesz a pszichiáterem, én csak nem tudok még róla. A tanácstalanságom kezdett egyre inkább eluralkodni rajtam, s már-már könyörgő pillantással néztem a fiatal orvosra. Úgy éreztem egyedül képtelen vagyok helytállni egy ilyen egyszerű helyzetben is. - Esetleg... Nem tudja véletlenül hol van a családom? - Ha Ju-ra nem is számítottam, hogy mellettem lesz - különösen azok után, ahogy ráförmedtem -, apa olyan volt nekem, mintha ő lett volna a világító torony a parton. Mindig szilárdan és biztosan állva ott, amíg ki nem érek a ködből, be a kikötőbe. A bátyám pedig a horgonyom volt, aki a hajóm egyszerűen elveszett volna. Most pedig sem világító tornyom nem volt, sem horgonyom. Csak egy ismeretlen helyzet és némi félelem, Dr. Nakamura kedvessége ide vagy oda.

1002 | és ha nem szeretném? | bts - the truth untold | Ⓚ

Az emberek mindig nagyon tragikusnak élték meg azokat az eseteket, amikor gyerekeket hoztak be a kórházba. Valójában az volt az igazság, hogy a kisgyermekek megbetegedését kezelték a legtöbben ugyanúgy, emellett a hirtelen történt balesetek, amik harminc év alatt érték az embert, az mindig megrázta azokat a polgárokat, akik nincsenek benne az egészségügybe, vagy soha nem volt haláleset, súlyos megbetegedés a szeretteik körében. Kevesen vannak manapság azok közül, akik azt az idilli állapotot tudják élvezni, hogy csak az időskori megbetegedéssel találkoznak, főleg Amerikában, ahol nem ritka a tömegközlekedésen és iskolákban, vagy egyéb helyeken történő lövöldözés, késelés. Emiatt a kórházban szinte sosem unatkozunk és az ember idővel már rezidensként megszokja azt, hogy vannak olyan helyzetek, ahol egyszerűen helyt kell állni és teljesen mindegy az, hogy milyen hosszúra nyúlt az ügyelet, amiben volt.
Hasznosnak éreztem magam azóta, hogy már orvosként dolgoztam a kórházban és különféle osztályokon töltöttem az ügyeletet, esetleg műtéteknél asszisztáltam, ha nem volt elég tapasztalt orvos beosztva. Rutinfeladatokat már gond nélkül elláttam, emellett szebben varrtam, mint a legtöbb nő, szóval összességében könnyen tudtak mozgósítani, ha vizitről és egyebekről volt szó. Szívesen mozogtam a sürgősségi környékén annak ellenére is, hogy borzasztó néhány eset, ugyanakkor a legtöbb teendő itt volt, miután letudtuk a gyerekeknél a kötelező körünket.
Reggel kilenc van, de én nagyjából egy napot töltöttem el a kórházban. a 24 órás ügyeletek általában éjszaka nyugisabbak, ilyenkor a reggeli vizitek is gördülékenyen mennek le, mert a legtöbbet már mind rezidensek végzik és megfelelően fel tudjuk osztani a feladatokat, ráadásul az önkéntes orvosi előkészítős hallgatók között is akad segítségünk. Amikor a kezembe vettem a listát, hogy pontosan melyik betegekre kell ránéznem, egy két ismerős névvel találkoztam, ami most már nem sok mindent váltott ki belőlem. Az elején nehezebb dolgom volt, mert nem könnyű feldolgozni azt, amikor valaki látja ahogy egyik pillanatról a másikra összeomlik az addig stabilnak ítélt betegének állapota. Most ezt már jobban kezelem, mégis összeszorult a szívem, amikor annak a fiúnak a nevére siklott a tekintetem, akit pár hónappal korábban öngyilkossági kísérlettel hoztak be. Nyilvánvalóan mindent érte tettünk és annak érdekében, hogy lehetőség szerint maradandó agyi és testi károsodások nélkül folytatni tudja az életét, viszont hónapokig az sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán magához tér. Ehhez hozzájön az, hogy egyáltalán nem értjük, hogy hogyan élte túl azt, hogy leugrott egy – amúgy nem túl magas – épület tetejéről, mert a testi adottságai miatt nem lett volna meglepő az, ha konkrétan darabokra szakad. Ezek pedig mind olyan érzések voltak bennem, amikkel nekem is óvatosan kellett bánnom, mert orvosként tudnom kell kezelni valakit, aki öngyilkosságot kísérelt meg, hiába brutálisak a részletek, amiket tudok. Hyuk nemrég ébredt fel, ez pedig az első alkalom, hogy úgy találkozom vele, hogy már magánál van.
Amikor az ő kilincse ajtaja után nyúltam, igyekeztem ugyanúgy mosolyogni, mint a korábbi betegekre, de sokkal óvatosabb voltam vele, mint azokkal, akik más okból szorultak rá az ágynyugalomra.
- Szia, még nem találkoztunk – valójában igen, de nem kellett ezekkel a részletekkel fárasztani – Dr. Nakamura vagyok.
Nem húztam az időt azzal, hogy olyan felesleges dolgokat kezdjek el magyarázni neki, hogy jó ébren látni és örültem neki, hogy nem kell felébresztenem. Hallottam róla, hogy a testvére volt nála, amikor magához tért, de abban a műszakban én nem dolgoztam. Nyilván ettől még kaptam információkat azzal kapcsolatban, hogy jogosan haragszik az egész világra – elvégre meghiúsult a terve az öngyilkossággal kapcsolatban, és ennek mi voltunk az oka -, viszont bíztam benne, hogy okkal mertek hozzá beküldeni.
- Vannak fájdalmaid? – mielőtt rátértem volna a komolyabb vizsgálatra, inkább igyekeztem óvatosan a hogyléte felől érdeklődni, ügyesen megkerülve a kérdést. Egyértelmű volt, hogy szarul érzi magát, mert még talán hónapokig felültetni se tudjuk majd, de azért a kivizsgálás részét képezi az is, hogy a betegekkel kommunikálunk, mert el tudják mondani, ha fáj valamijük.
- A szobád az udvarra néz egyébként – magam sem értem, hogy pontosan miért erről kezdtem el beszélni, miközben az infúziót meg a műszereket kezdtem el ellenőrizni mellette, de úgy éreztem, hogy sokkal jobb, ha legalább az egyikünk nincs csendben – A mi pihenőnk is ilyen és nagyon szép a naplemente meg a napfelkelte ilyenkor. Ha szeretnéd, megoldhatjuk, hogy délután láthasd.
Valószínűleg kivan már a fekvéstől és a fehér falaktól, de egyelőre nem ültethetjük fel, szóval annyit tudtam volna tenni, hogy közelebb tolom az ablakhoz és állítok az ágyon, hogy láthassa. Talán több volt az ajánlat a semminél még akkor is, ha ezzel nem fogom tudni megmenteni az életét attól, hogy esetleg másodjára is megpróbáljon végezni magával. Nekem az a dolgom, hogy most életben tartsam.

590 szó ⁝ öltözék ⁝ hamarosan minden jobb lesz ⁝ CIX - Curtain Call ⁝ K.