Zsibbad a karom és viszket mindenem. Meleg van, túl meleg és…ez nem az én ágyam, ez ahhoz túl… puha. Anyám kimosott? Annyira finom az illata a , nyögve fúrom a fejem a párnába, ahogy oldalt fordítottam. Próbáltam feljebb nyomni magam, de azonnal vissza huppantam a párnák közé. Rohadtul fáj a hasam környéke, a környéke, mert eléggé nagy területen érzem a fájdalmat. Ez így nagyon nem jó. Felnyögtem újra, ezúttal fáradtan és elcsigázottan. Kinyújtottam a kezemet és a fejem fölé tartottam függőlegesen, aztán fókuszálni kezdtem, megvan… látom a kezeimet, nagy baj nincs. Viszont… újabb nyögés és a tenyeremmel eltakarom az arcom, a fény… minden annyira világos. Nem haltam meg! Döbbenek meg, újabb morranás és tényleg, lassan elkezdem igazán érezni azt a környezetet, ahol fekszem, egy kanapé, és…miért is vagyok teljesen pucér?! Felülnék én ló halálába, de újra visszahanyatlok. Szedd már össze magad! Körbe pillantok, úgy tűnik nincs itt senki. Akkor nyomás innen, mert az biztos,hogy nem otthon vagyok! Ezúttal oldalra fordulok és úgy nyomom fel magam. Csak lépésről lépésre, bepillantok a takaróm alá, ott is meztelen vagyok, úgy értem tényleg meztelen! Ki a fene vetkőztetett le? Az oldalamat megérintve egy nagyobb gézlapot pillantok meg az testemen, hm…véres kissé a tetejen. Biztos most mozogtam szét, mert nagyon fel akartam ülni. A hajamba túrtam és rákönyököltem a térdemre, majd hátra dőltem. Haza kell mennem. Akárhol is vagyok, el kell innen tűnnöm! Hiába a csábító paplan illat, a konyha felőli szagok, amitől igen csak megkordult a gyomrom, mennem kell! A tekintetemmel a ruháimat kutattam, pisilnem is kell! Kicsúsztam a heverő szélére és lassan felkeltem, újra megszédültem és inkább visszaültem, a mozdulat nyomán lehullott az ölemből a takaró is. Zihával csuktam be a szemem és átadtam magamat a sötétségnek újra, ott talán nem érzem annyira a fájdalmat. Azt hiszem újra elaludtam ülve.
Remegő kezekkel kavargattam a kávémat, miközben a felkelő nap fényeit figyeltem az ablakon keresztül. A szemeim alatt karikák feszültek, több mint 24 órája nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Az agyam folyamatosan újra játszotta az elmúlt nap eseményeit. Nem voltam benne biztos, hogy jó döntést hoztam, amikor összekapartam a bandatagot a földről. Viszont nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel ha csak úgy ott hagytam volna elvérezni. Volt valami a srácban, ami miatt rokonszenvesnek találtam. Talán az, ahogyan gondolkodás nélkül a barátja után vetette magát, nem számolva a következményekkel. Bevallom őszintén, a szakmai intuicióm is nagy kísértés a történetben, úgy érzem ebből az eseményből akár egy címlapsztori is kisülhet. Egyenlőre viszont az érzés ami főként helyet foglalt bennem a félelem volt. Egy vadidegen férfi feküdt a kanapémon, egy lőtt sebbel a hasán. Feltehetően nem törvényes módszerekkel keresi a kenyerét, ráadásul mivel nem találtam nála iratokat, még csak utána sem tudtam nézni az előéletének. Egyedül egy mobiltelefon volt nála, de az jelszóval védett, így abból sem tudtam meg több infót. A mikrohullámú sütő sípolására kaptam fel a fejemet a nagy ábrándozásból. Lassú mozdulatokkal álltam fel a konyha asztal mellől majd kinyitottam a mikro ajtaját. Mirelit lasagne gőzölgött a tányéron, amire gyakorlatilag össze futott a nyál a számban. Kivettem a tányért majd vissza ültem a helyemre az asztal mellé. Falatozás közben átnéztem a Nikonon levő fotókat. Igazi véres jelenet bontakozott ki a szemeim előtt, nagyon jó képek készültek. Amint lehet ki fogom nyomtatni őket. Éppen befejeztem az evést amikor tompa puffanás zaja ütötte meg a fülemet. A nappali felől jött a hang, ami csak egyett jelentett. A sebesült magához tért. Óvatosan indultam meg a nappali felé, nem tudtam mi vár rám, ezért magamhoz vettem egy konyha kést is. A szobába érve aztán láttam, hogy a férfi ülve alszik a kanapén. A takaró lecsúszott fedetlen testéről, így mindent tisztán lehetett látni. Mindent. Kínos torok köszörülések mellett léptem közelebb, útközben magamhoz véve az elsősegély dobozt. A kötés teljesen átázott, így újra kellett kötnöm. Miután végeztem a feladattal óvatosan vissza fektettem az alvó férfit a kapanéra és ügyeltem arra, hogy alaposan be legyen takarva. Átsiettem a fürdőbe ahol a szárítógépből kihalásztam a kimosott alsó gatyát és nadrágot. A pólót sajnos nem tudtam megmenteni mert teljesen átázott a srác vérével. Vissza térve a nappaliba, kicseréltem az infuziót. Amikor ezzel is végeztem, beültem a kanapéval szembeni fotelbe és onnan figyeltem a békésen alvó arcot. Talán én is elszundítottam pár percre.
Úgy éreztem, hogy szétszakad a kézfejem, mintha lenne ott valami aminek nem kéne ott lennie, utáltam beismerni de sosem éreztem még magam ennyire gyengének. Korábban talán felültem, de ismét fekszem, mindegy. Így legalább nem szédülök, úgy döntöttem, hogy fekve maradok még egy darabig, amikor is most kiszúrtam azt a valakit akit eddig nem láttam. Halványan emlékszem rá, le kellett fogni, meg kiütöttek valami nyugtatóval. Ketten voltak. Hm… akkor biztos, hogy itt van a másik is. Felemeltem azt a kezemet , amelyikben nem éreztem azt a folyamatos csípő érzést, és megdörzsöltem a szemeimet. Csak egy iciri picirit nyomtam fel magam, hogy a fejem feljebb legyen, de már ettől is kifulladtam. Sosem lőttek még meg, ezidáig. Ez… baromira fáj. - The…thm… - köszörülöm a torkomat, és kicsit fel is köhögök. – Tekivagy?!- bököm ki végül, ő volt az aki valamivel kattogtatott míg én a földön feküdtem, a kattogó hangra emlékszem, meg a nagy fényre. Azt hittem, hogy meghaltam ,de még sem. - Ez nem a kórház…- konstatálom nyugodtabban és visszaejtem a párnára a fejem. Haza kellene mennem, Ellie biztos aggódik értem, az öcsém is, de még nem érzem magam túl járás képesnek, ami azt illeti, azt se tudom,hogy hol vagyok, de egész biztos, hogy nem Bronxban vagyunk, nekem ott lenne a helyem, a testvéreimre vigyázva. Egyáltalán nem tudom,hogy hogyan viselkedjek vele szemben, nyilván segíteni akart, ha már nem a kórházban vagyok, csak mégis… Ez annyira… szar. Nem mutathatom magam gyengének, semmi esetre sem.
Kezdőlap
