flegmatikus, önző, magánakvaló, introvertált, nehezen kommunikál, óvatos, rideg, barátságtalan, nehéz jellem, csendes
érzéketlen, törtető, szorgalmas, keményfejű, hazug, hirtelenharagú, forrófejű, meggondolatlan, alpári, gyarló

figyelmes, törődik a szeretteivel, bújós, mosolygós, kedves, odaadó, édes, szereti fogni a kezed, neked adja az utolsó szendvicsét akkor is, ha éhes
jóképű, magas, sportos, jó illata van, ért a divathoz, ápolt, mindig megborotválkozik, szép haja van, férfias keze van, élesek a vonásai, ami miatt egy tündére hasonlít, nagy, kedves szemei vannak

szürkezóna: olyan srác, akinek a jó és rossz tulajdonságai nagyrészt egálban vannak. A viselkedését nem a jelleme, hanem a környezete határozza meg. Nem tartja magát se jónak, se rossznak, csak önmagának, és minden vágya az, hogy önmaga legyen, mert nem képes másként viselkedni. Ugyanazokat a dolgokat csinálja, mint mindenki más, csak ő nem háborodik fel azon, ha hazugnak, bunkónak, érzéketlennek, vagy akár alacsony érzelmi intelligenciájúnak titulálják. Annak ellenére, hogy fejlődő jellem még, tisztában van vele, hogy ha valaki szereti, akkor az önmagáért teszi, ha pedig nem, akkor annak a véleményét úgysem tudja megváltoztatni. Nincs szüksége sok barátra, emiatt nem görcsöl azon, hogy kik kedvelik vagy kik nem. Ha egyetlen személy van az életében, aki teljes odaadással mellette van, akkor már boldoggá tették. Elsőre mindig rideg, távolságtartó, ugyanakkor érdeklődő személynek bizonyul. Úgy gondolja, hogy a világon nemtől, származástól, szexualitástól függetlenül kétféle ember található meg: azok, akikkel ki tud jönni és azok, akikkel nem. Az előbbiekkel édesen viselkedik, az utóbbi csapattal rideg és elutasító. Egyszerre tud lenni a legjobb fiú a világon és az ember legrosszabb rémálma is. Mivel nem érdekli, hogy az emberek mit gondolnak róla, válogatás nélkül kimondja a jó és rossz dolgokat is. Ha valakit szeret, akkor valósággal lángol, ha pedig nem, akkor hideggé válik. Ritka nála az átmenet, azzal ellentétben, hogy az emberek a megfontolt és komoly kiállása miatt úgy gondolják, hogy alacsony az érzelmi intelligenciája, a valóság teljesen más. Nagyon emocionális lény, minden helyzetben a szívére hallgat először, majd aztán veszi sorra a logikai szempontokat is.

kedvenc emberei: az édesapja, az öccse, Dong-hyuk, legjobb barátja Bomin
ellenségei: az összes érdekember körülötte, nem kedveli a hangos, rámenős vihogó lányokat, a félénk csajokat se bírja túlzottan, és az édesanyja

komplementerek: a szülei ennek felelnek meg. Míg az apukája szeretetteljes, támogató személyiség, ami megtestesíti a családi fészkükben a tüzet – azaz a melegséget, biztonságérzetet és távol tartja a ragadozókat az otthonuktól – addig az édesanyjuk nagyrészt a jeges realitást szimbolizálja. Kisgyermek kora óta rossz a kapcsolata vele, miatta hidegült el az öccsétől is, akit alapvetően nagyon szeret. Az anyja az oka annak, hogy csatlakozott egy olyan táncegyesülethez, aminek hála az év nagy részében nem tartózkodik otthon. Dong-ju jobban hasonlít az apukájára, mint az anyukájára. Szenvedélyes jellem, aki kitartó és a fájdalmak ellenére képes tovább haladni az úton. Fizikailag és mentálisan is képes erős maradni annak ellenére is, hogy a tánc nem csak a testét készíti ki. Mára egy olyan fiatallá vált, aki képes fakírként tűrni a fájdalmat csak azért, mert a tánc az élete. A térdein általában állandóan lila foltok éktelenkednek, a bokáiban gyengék a szalagok és a legtöbb ideget már megölte a testében, ami miatt nehezebben érez fájdalmat és nem mindig veszi észre a sérüléseit. Jelenleg többek között a Hybe labellel is együtt dolgozik, amit hatalmas eredménynek érez, de az édesanyja időpocsékolásnak tartja a táncot és nem nagyon vannak hozzá kedves szavai, amiért az iskolát kihagyja a turnék és forgatások miatt. Ju a kíváncsi jelleme miatt boldog, hogy láthatja a világot, minden városból küld haza szuveníreket a testvérének és az apukájának, olykor az anyukájának is, aki ezeket egyetlen alkalommal se köszönte meg. Mivel jó fizetést kap a tánc miatt, a családi kasszába is beszállt. Ju úgy gondolja, hogy azért lett olyan, amilyen, mert a szüleitől teljesen más mintákat látott el. Igyekszik ezekre a dolgokra nem túlságosan rápörögni, mert mindig lehangolt lesz tőle, ha önvizsgálatot tart. Ritkán beszél a családjával a folyamatos időeltolódás miatt, ami miatt magányos, de ezt soha senkinek nem mondja.

dolgok, amiket imádni fog benned:
- a belevaló, céltudatos embereket kedveli. Úgy gondolja, hogy az ilyen fiúbarátok építik őt, és a hasonló lányok nagyon szexik.
- emellett imádja a magas lányokat, akik jól esznek. Azok a lányok a típusai, akik nem túl vékonyak, nem babaarcúak, de mégis objektíven gyönyörűnek mondhatóak. Fontos neki a külső, de ebből nem is csinál titkot.
- hazugság, hogy nem tetszenek neki a babás lányok, csak nem a klasszikus értelemben vett dolly-style visual az, ami megfogja. Ő a barbie-kat szereti. Hosszú lábak, izmos test szép idomokkal, nőies arcvonások. Hosszú haj párti, de ha a párja levágatja a haját, azt is imádni tudja. Fontos neki, hogy a barátnője ápolt legyen és jól öltözködjön. A stílusra nincs megkötése, de nagyon tetszik az, ha a csajok fehérneműje kilátszik a nadrágjukból, vagy ha egy sportmelltartó köré építik az outfitjüket. Összességében a magabiztos kiállású emberek vonzzák, velük tud barátkozni és jó kapcsolatot ápolni.
- szereti, ha valaki okos. Ő magát nem tartja a világ legtájékozottabb emberének, de butának se. Fontos, hogy tudjanak beszélgetni.
- tiszteli, ha valakinek van saját véleménye és ki meri mondani azokat a dolgokat, amikkel ő nem feltétlenül ért egyet. Másrészt viszont meg kell birkóznia a másik félnek azzal, hogy Ju mindig azt hiszi, hogy neki van igaza és ezért képes harcolni. Akkor adja fel a vitákat, ha belefárad.
- azok az emberek vonzzák, akik hozzá hasonlóan szenvedélyesek.
- ha van egy jó képregényed, akkor van rá esély, hogy összebarátkoztok
- ha szereted a marhahúst meg a nehezebb ételeket. Imádja a koreai bbq-t és tuti, hogy szívesen menne veled ilyen helyre
- fontos, hogy ne adj neki laktózt tartalmazó ételeket és italokat. Sosem bocsájtja meg, ha miattad kell egy napot ülnie a vécén, ellenben, ha megjegyzed, hogy laktózérzékeny, mint a legtöbb ázsiai, akkor figyelmesnek fog gondolni.
- hip-hop soul r’n’b rajongók, horrorfilm kedvelők előnyben. Tuti kedvelni fog, ha megnézed vele az attack on titant.
- táncosok. Nem differenciál a stílusok között, el tudja ismerni a girl hip-hop-ot táncoló fiúkat is, ha jók abban, amit csinálnak és ezt élvezik. Nyitott a collabokra, mindenféle stílusban, szeret új dolgokat tanulni.

dolgok, amiket utálni fog benned:
- árulás, megcsalás. Ha hazudsz, és elkap vele, de jó magyarázatod van, azt képes elfogadni. Ha hazudsz és hantázol neki tovább azért, hogy jobb színben tűnj fel előtte, arra rendszerint rájön és tovább fog haragudni.
- ha a családjára teszel megjegyzéseket, kifejezetten fel lehet bőszíteni azzal, amikor az öccsét bántalmazzák fizikailag vagy szavakkal. Tud ő olyan dühös lenni, hogy a sírba tegyen, szóval nem kell próbára tenni azt, hogy megteszi-e. Szívesen leüli a „böriben”, ha ezzel elégtételt tud venni a testvéréért.
- viháncolók, picsogó, idegesítő, tapadós lányok. Akiben ez mind megvan egyszerre, az kiváltja belőle az elismerést és az undort. Egyetlen éjszakára bevállalja az ilyet, aztán úgy felszívódik, mintha soha nem létezett volna.
- primitívnek tartja azokat az embereket, akik másokkal foglalkoznak. Nem túl pletykás és nem is nyitott arra, hogy ítélkezzen és kibeszéljen valakit. Ha valaki ilyen céllal kezd el neki duruzsolni, annak általában egyetlen kérdést tesz fel: zavar, vagy irigyled?
- az irigy embereket se szereti, ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyja őket. Úgy gondolja, hogy az ilyenek önmagukban elég nyomorultak ahhoz, hogy a figyelméből bármennyit áldozzon nekik.
- szándékosan gonosz személyek. Nem szorul további magyarázatra.
- azokat, akik lefelé ütnek. A legtöbb esetben ő is üti őket.
- bárkit, aki lenézi a másikat az egyénisége miatt. Ebbe a körbe veszi a homofób, keresztény konzervatív fehér embereket is. A hímsovinisztákat és a rasszistákat. Ha valaki lesárgázza, annak kétszer szól és harmadjára állkapcson veri.

„Visszahívlak”
Amikor feloldottam a telefonom, ez az üzenet fogadott. Lassan sétálgattam körbe-körbe a terembe annak érdekében, hogy a véráramlat normális legyen a testemben. Egy intenzív koreográfia után soha nem szabad leülni még akkor sem, ha az ember bele akar halni a fájdalomba.
Mégis, sokkal jobban zavart, hogy nem hívtam vissza annak ellenére se, hogy ott lapult a táskámban egy aláírt lemez és egy fotókártya, amiért rengeteget kellett házalnom, ráadásul nem is hitték el, hogy nem én magam vagyok a rajongó. Évek óta dolgozom hírességekkel, ami miatt megtanultam kezelni ezt az egész helyzetet. Nem állítom, hogy Hyuk elájulna, ha meglátná az aktuális kedvencét, de azért nem vennék mérget arra, hogy szóba tudna elegyedni velük. Mind a ketten elég introvertáltak vagyunk, de kettőnk közül én voltam az, aki könnyebben beszélt professzionális keretek között valakivel. Úgy is mondhatnám, hogy én tudtam tárgyalni, ellenben neki velem ellentétben voltak barátai. Legalábbis biztosan több, mint nekem.
Az időeltolódás egy dolog volt, amit sosem voltam képes teljesen megszokni. Pont ez volt az oka annak, hogy rögtön hívni próbáltam, de a telefonja kicsengett és nem vette fel. Néha már magam sem tudtam megkülönböztetni a napszakokat az éjszakába nyúló gyakorlások miatt.
- Joohyuk, jössz? Ha sietsz még kapsz vacsorát és nem kell megint egy élelmiszerboltban összedobnod valamit – nem akartam mondani, hogy amúgy a koreai kiszállítási rendszer konkrétan őrületes, mivel még hajnalban is bármit meg lehet rendelni, csak bólintottam egyet a srácnak, akinek a hozzám hasonlóan fájdalomcsillapító tapaszokkal volt tele a bokája és a háta. Még egy picit várni akartam, hátha Hyuk mégis meghallja a telefonja csörgését és felveszi azt.
„Sajnálom, hogy nem hívtalak vissza. Music Bankre készülünk és egész nap a teremben vagyunk”
Ezen a ponton lefényképeztem neki a tükröt, ami teljesen bepárásodott. A rövid szünetekben, amit tartottunk, kis üzeneteket írtunk rá, amikkel magunkat akartuk megerősíteni, hogy folytatni tudjuk. Mind a csapat, mind a táncosok igyekeztek mindent beleadni, de attól még a gyakorlási folyamat nehéz volt, hiába szerettünk mindannyian színpadon állni. Az én üzenetem az öcsém és apukám neve volt. Már korábban futottunk egy érzelmekkel teli kört arról, hogy igen, nagyon hiányoznak.
„L.A-ben fogunk fellépni, de előtte megállunk New Yorkban is. Szereztem neked valamit, ami életed ajándéka lesz! Alig várom, hogy lásd”
Kiválasztottam azt a matricát az üzeneteinkben, amit korábban mind a ketten rengeteget használtunk, de még mielőtt elküldhettem volna, meggondoltam magam. Túlságosan elhidegültünk az utóbbi időben, amiért nem végeztem rendesen a feladatomat bátyként.
„Hiányzol Hyuk, sietek haza”
Az ujjam megállt a küldés gomb felett. Még egyszer a nevemet kiabálták, a gyomrom pedig korgott, ezért felkaptam a cipőimet, amiktől időközben megszabadultam és mezítláb szaladtam a csapatom után. Nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy elküldjem neki az üzenetem.

---

- Fogjátok – sok minden történt már, amióta színpadon álltam, de egyetlen alkalommal se szeltem át a megépített pódium alatti részt ennyire gyorsan azért, hogy a staff segítségére siethessek. A hozzám legközelebb eső tartópillért elkaptam és a műsorvezetővel közösen szorítottuk és toltuk a megfelelő irányba annak érdekébe, hogy ne essen szét a szerkezet. Vagy tízen érkeztek még csak hozzánk és tették meg ugyanezt.
- Ko Dong-ju, neked a színpadon kellene lenned fél percen belül – ezt a vezető koreográfus vágta a fejemhez, aki szintén egy másik pillért próbált fogni. Pedig teszteltük a színpad teherbírását.
- Ne haragudjon a bunkó kérdésért, de maga mit keres itt? – a tiszteletlenségem határtalan volt, de sokszor betudták annak, hogy amerikai vagyok, ami miatt hiába dolgozom rendszeresen Dél-Koreában, még nem tudom levetkőzni a rám ragadt stílust. Ezt a kérdést egyenesen Park Bo Gumnak intéztem, akire, ha ráesik a színpad és agyonlapítja, az nemzeti gyászt hozna maga után… De minimum meglincselnének mindenkit, aki nem tud ugyanerre a kérdésre válaszolni.
- Dong-ju, nem mondom el többször! Mi megleszünk, de neked fel kell menned – elkáromkodtam magam. Mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, egyszerűen megragadtam a karját és kirángattam a lépcső mellé, hogy legalább ne omoljon rá az egész szerkezet, ha tényleg arra kerülne sor, hogy szétessen a színpad. Én pedig abban a tudatban rohantam fel táncolni, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, amikor megtehetem. A tűzijátékok hangját már megszoktam, ahogy a lángoló színpadtól elkezdve még azt is, ha az én ruháimat gyújtották fel. Ebben a pillanatban viszont tényleg csak azt láttam magam előtt, hogy talán nem lesz holnapunk és egy tömegkatasztrófa történik a rosszul megépített színpad miatt. A legtöbb, amit tehettem életem leghosszabb két percében az volt, hogy úgy végeztem a munkámat, mint korábban még soha. Amint letereltek minket, szinte érezni véltem, ahogy kimegy az összes erő a lábamból és összeesek a lépcső mellett.
- Ju-ya, állj fel – Bomin ujjai fonódtak a derekam köré, de ő legalább annyira reszketett, mint én magam – Vége van.

---

Ahogy kirontottam a teremből, még mindig éreztem az ujjaim alatt az öcsém ingjének anyagát, de képtelen voltam visszafordulni és megnézni, hogy mi van vele. Egyenesen az emeleti mosdóba rohantam, nem foglalkozva azzal, hogy az emberek mind engem figyelnek. Az örvénylő tömegből többször hallottam a nevem, páran azt kérdezgették, hogy mi a baj. Valaki elkapta a karom, nem láttam pontosan, hogy ki volt, csak kirántottam a kezemet a szorításából és berontottam a mellékhelyiségbe. Nem igazán figyeltem a jelzést csak magamra csaptam az ajtót és éreztem, hogy a reggeli által elfogyasztott rántottát öklendezem fel. Annak ellenére sem lettem jobban, hogy a gyomrom tartalma már kijön belőlem, szédültem, a fülem sípolt és folyamatosan hallottam ahogyan a az éles penge felszántja a bőrét, majd a papírra csepeg a vére, ami az ujjaimon maszatolódott szét, amikor megrángattam őt.
- Nem akartam, nem akartam ezt tenni vele – ahogy a hajamba markoltam, több szál is kiszakadt a helyéről, olyan erősen kapaszkodtam bele a puha tincsekbe, fél percen belül pedig azon kaptam magam, hogy ököllel ütöm a fülke falát, majd a fejemet kezdtem el beleverni egészen addig, amíg a szédüléstől lecsúsztam a földre. Csend volt, szimplán a szaggatott levegővételem hallatszódott. Valószínűleg, aki bent volt is túlságosan megijedt a kiabálásomtól és inkább elhagyta a helyiséget, így magamra maradtam a kezemmel, amit beszennyezett az öcsém vére, és folyamatosan csak arra gondoltam, hogy hol rontottam el. Miért nem hívtam fel akkor, amikor megígértem neki? A szüleink miért nem vettek észre semmit és miért az iskolában vagdossa magát? Mi az oka annak, hogy szike van a tolltartójában? Mióta hordja magánál és hányszor csinálhatta ezt meg, amikor nem voltam itt? Az egész az én hibám és megint elcsesztem a reakciómmal mindent.
- Akkora egy barom vagyok – a körmeim erősen mélyedtek a tenyerembe – Helyre kell hoznom valahogy.
Viszont képtelen voltam megmozdulni. Nem tudom mennyi ideig feküdhettem egyhelyben a földön, csak a halk kopogásra lettem figyelmes. Félénknek tűnt, szinte biztos voltam tőle, hogy egy lánytól származik… Vagy az öcsémtől. Pár könnycsepp szinte azonnal utat tört magának, de vettem egy mély levegőt és megtöröltem az arcom. Folyamatosan magamban könyörögtem, hogy ő legyen az. A pár másodperc amíg kinyílt az ajtó, számomra legalább egy órával ért fel. És amikor megláttam, hogy pontosan ki áll előttem, képtelen voltam elrejteni a csalódottságomat. Az aprócska lány ennek ellenére fogta meg a kezem és vezetett oda a mosdókagylóhoz, nekem pedig már nem maradt erőm ellenkezni, csak hagytam, hogy megmossa először az arcomat, majd a kezemről leszedje Hyuk vérét és különböző színes ragtapaszokkal próbálja meg helyrehozni azt, hogy teljesen szétvertem a falon. Arra tippeltem, hogy nem sokon múlt, hogy a fejemet is odaloccsantsam.
- A szüleim hamarosan itt lesznek – ha fegyvert tartottak volna a fejemhez, akkor sem emlékeztem volna a nevére annak ellenére, hogy többször láttam már az iskolában – Hazaviszünk, jó?
Ahogy finoman húzni kezdett, éreztem azt, hogy nem akarok most elmenni, főleg nem haza. Ha üvöltök a szüleimmel, azzal egyáltalán nem segítek Hyukon. Szóval ahelyett, hogy egyetlen lépést is tettem volna, csak visszahúztam a lányt a karjaimba és szorosan öleltem magamhoz.
- Nem akarok elmenni most – éreztem, ahogy lassan leereszkedünk mind a ketten a földre és a fejem a kulcscsontja közelébe kerül ő pedig finoman simított végig párszor az arcomon – Kérlek maradj itt velem.

---

Nehéz felfogni azt, amikor az ember alatt egyszerűen megnyílik a föld és zuhanni kezd. Sokan talán lassított felvételként képzelhetik el a jelenetet, velem azonban másként történt a helyzet. Egyik pillanatban még a színpadon próbáltam meg némi boldogságot magamra varázsolni az elmúlt hetek eseménysorozata után, aztán a következőben már a földön feküdtem, kitekeredve és figyeltem, ahogy lassan minket követ egy hangfal is, ami az egyetlen – így nem nehéz a legjobbnak lennie – barátom húga felé zuhanyt. Valószínűleg az adrenalin volt az oka annak, hogy nem éreztem semmit, többek között a bal lábamat se, aminek a reccsenése szinte megfagyasztotta a levegőt egy pillanatra, majd ismét kitört a káosz. Nehezen eresztettem el a lányt, mire kettőt pislogtam már emberek vettek körül, akiktől elszédültem.
- Joohyuk, rá tudsz állni? – a kérdés ésszerű volt, én pedig reflexből próbálkoztam miatta. Úgy tűnt, hogy rendben leszek, nem fájt annyira, de nem tudtuk mennyire súlyos a sérülés. Persze azért kórházba visznek, az a biztos. Nem akartam a hírekben szerepelni, mert tudtam, hogy Hyuk nincs jól. Miért okoznék neki még nagyobb aggodalmat? Mindez nem történhet meg. A telefonom rezgésére szinte felugrottam, amire az egészségügyi dolgozók azonnal nyomtak vissza.
- Fel kell vennem. Könyörgöm – nem tudom miért sírtam el magam. Általában nem szoktam sírni – Apukám hív. Hadd vegyem fel.
Alapvetően nem lehetett volna nálunk telefon, de azóta, hogy Hyuk megvágta magát az iskolában, mindig elrejtettem a fellépőruháimban. A telefon törött képernyőjére nyomtam remegő ujjakkal, és mielőtt az apukám egyáltalán beleköszönhetett volna, szinte testen kívüli élményként éltem meg, ahogy a saját rémült hangomat hallottam a telefonba beszélni.
- Apa, ne ijedj meg… - nem tudtam folytatni, mert az, ahogy lassan csitítgatni kezdett még tovább növelte bennem a pánikot.
- Az öcséd kórházban van – éreztem, ahogyan megnedvesedik a tenyerem, de nem szóltam közbe, mert tudtam, hogy nem fejezte be. Ezen a ponton már az egész testem szinte képlékennyé vált – Leugrott egy épületről.
Pár pillanatig, tompán hallottam, ahogyan a nevemen szólít a vonal másik végéről, majd foszlányokat kaptam el abból, ahogy mások hozzám beszélnek. „Maradj velünk!”, „Térj magadhoz!” „Ne mozgassátok, lehet, hogy megsérült a gerince!” „Álljatok arrébb, levegőt se kap!” „Sínben van a lába, ideiglenesen megteszi, amíg a mentők ideérnek”.

---

- Hamarosan bemehetsz hozzá, csak még levágjuk a haját és a körmeit – már vagy egy hete voltam állandó lakója a kórháznak. Jelenleg tolókocsiban voltam, ami miatt sokan azt érezhetik, hogy nyomorultul voltam tőle. Ez részben igaz volt, de jelenleg úgy gondoltam, hogy megállíthatatlan vagyok. Ha a nővérek nem engednek be az öcsémhez szép szóra, akkor egyszerűen fogom magam, és elütöm őket.
- Megcsinálhatom én? – az arcom érzelemmentes volt, ahogy feltettem a kérdést, a tekintetemmel mégis kérleltem őket – Nagyon sok a beteg, ezzel legalább besegítek. Szeretném látni most.
Ahogy összenéztem, láttam rajtuk a tanácstalanságot, de végül félreálltak az útból, szóval minden probléma nélkül be tudtam gurulni az ölemben tartott kis tállal, amiben langyos víz, és egy törölköző volt. Az agyam tudta, hogy már képtelenség letörölnöm a nyakáról vér, mégis minden alkalommal hoztam magammal a nedves törölközőt, amivel áttörölgettem az ujjait, az arcát, majd hozzáfogtam a körömvágáshoz, óvatosan megborotváltam az arcát és közben minden alkalommal egy kicsit tovább bírtam ki sírás nélkül. Az orvosok azt mondták, hogy ha beszélek hozzá, akkor talán előbb felébredhet, ezért sok sok levelet kezdtem el felolvasni hétről-hétre, napról-napra, de soha nem értem a végükre. A múlt héten jöttem rá, hogy ez nem jó ötlet, mert azzal, hogy magamat is darabokra marcangolom, csak nehezebb lesz neki, mire ténylegesen magához tér. Milyen ironikus, hogy egész végig egyedül küzdött, most pedig folyamatosan mellette akarunk lenni.
- Hoztam neked a csokiból, ami miatt lelöktelek a dombról szánkózás közben, amikor még kicsik voltunk – éreztem, ahogy a könnyek ismételten szúrni kezdik a szemeimet, de az emlék hatására elmosolyodtam – Ipari mennyiségben találtam meg, de három hónap múlva le fog járni a szavatossága. Ne kelljen kidobnom, te is tudod, hogy nekem figyelni kell a súlyomra.
A keze teljesen élettelen volt az ujjaim között, miután sikerült visszatolnom a körömágya körül a bőrt és azt is levágni, szépen formára vágtam körmeit is.
- Miattad lassan már műkörmös szalont nyithatok – nem tudtam elképzelni magam, ahogy nőkkel pletykálok, miközben színeket válogatunk. Valószínűleg nem láttam volna túl jól az árnyalatok közti különbségeket – Mondjuk úgyis gondolkoznom kellene a b terven. Hadd ne legyen ez az. Ébredj fel szépen és segíts kitalálni, jó? Te sokkal okosabb vagy nálam.
Úgy szorítottam meg az ujjait, mintha arra várnék, hogy viszonozza az érintésem, de a keze még mindig nem mozdult meg. Minden pillanatban, az összes érzékszervemmel csak arra figyeltem, hogy ad-e valami jelet. Érezni akartam a bőrömön a leheletét, látni, ahogy kinyitja a szemeit és a tekintetünk összeakad. Leginkább arra vágtam, hogy ha megmozdítom az ujjaimat, akkor ne zuhanjon vissza olyan szerencsétlenül a keze az ágyra. Amikor ez ismét megtörtént, már kétségbeesetten kaptam utána és emeltem az arcomhoz a kezét, mert ezen a ponton már képtelen voltam visszatartani a zokogást. Nem vagyok sírós, de újabban, mindennap ezt csinálom.
- Sajnálom Hyuk – finoman remegett meg a testem, a kezét erősebben szorítottam, mert annyira vágytam rá, hogy az ujjai rákulcsolódjanak az enyémekre. Az életemet adtam volna azért, hogy boldog lehessen – Nagyon szeretlek. Köszönöm, hogy egyáltalán megismerhettelek. Tudom, hogy önző vagyok, de nem hagyhatsz csak így magamra. Csak egy kicsit tarts ki és együtt megoldunk mindent.

---

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nehéz épkézláb mondatokat megfogalmazni, megtalálni a megfelelő szavakat, amiket egy ilyen tartalmas, fájdalmas, szívszorító történetre mondani lehet. Ami azt illeti, leginkább azt szeretném, ha adnának a kezembe egy varázspálcát, hogy egy olyan fiatal fiú életét, mint Te - valójában az öcséddel együtt - egy pillanat alatt jobbá tehessem. Eltörölnék belőle minden megpróbáltatást, amitől mindig egy kicsit nehezebbnek tűnik belevágni valamibe, minden rossz élményt, tragikus eseményt, hogy ne maradjon más csak a boldogság, a jó emlékek, amikbe lehet kapaszkodni. Tudom-tudom, az élet arról szól, hogy szenvedünk és idővel megkapjuk érte a jutalmunkat, de mi értelme szenvedni, ha közben újra meg újra csak elvesz tőlünk a Sors? A kollégáiddal szemben tanúsított segítségnyújtásod mellé lehetetlen, hogy az legyen a következmény, mert jutalomnak még tréfának is rossz lenne nevezni, hogy a testvéred öngyilkosságot kísérel meg. Ha nem lenne elég, hogy fogalmad sincs mik a válaszok azokra a kérdésekre, amelyek az összezördülésetekkor fordultak meg a fejedben, még egy sérülést is kapsz a nyakadba, ami még inkább visszavethet. Lehet, hogy ezt hívják rossz csillagzatnak? Mondd, hogy Te is látod a reményt, hogy hihetünk abban, hogy lesz jobb. Hogy a lábad hamarosan meggyógyul, a testvéred egyszer megszorítja a kezed és nem engedi el újra.
A kiállásod, az elhivatottságod, amit a tánc iránt érzel és mutatsz mind olyan emberré formáltak, amelyekre mindenki büszke lenne. Fel nem foghatom miért nem látja ezeket az értékeket benned édesanyád és egyben miért nem értékeli jobban. Nem kell ahhoz három diplomát, vagy doktori fokozatot szerezni, hogy valaki sikeres legyen. A legfontosabb egyébként is az, ha Te magad úgy érzed, hogy megtaláltad a helyedet a világban.  A jellemedből én arra következtettem, hogy Te tudod milyen helyet szeretnél magadnak, milyen emberekkel szeretnéd körbevenni magad. Talán csak a körülmények nem a legideálisabbak még.
Tartalmas történetet hoztál nekünk, még ha szorongattad is a soraiddal a szívünket, de kétség kívül olvastam volna még tovább. Hogy mi lesz a testvéreddel, mi mindent mondanál neki ha felébredne, mi történik veletek most, hogy minden a feje tetejére állt. Igazi kincs vagy, ezt ne feledd, minden újabb sorod pedig újabb és újabb érték. Köszönöm, hogy olvashattalak!  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!