Dong-ju & Dong-hyuk

Életben vagyok.
De miért?
Minden egyes fájó lélegzetvétellel újra meg újra beleivódik a sejtjeimbe a felismerés, még azelőtt, hogy egyáltalán kinyitnám a szemeimet. Szinte azonnal megfájdul a fejem, ahogyan próbálom működésre bírni odabent az agyamat. Ezer kérdés cikázik át a gondolataimon, s egyikre sincs válaszom. Mi történt? Miért vagyok még itt? Hogyan lehetséges ez?
Annyira biztos voltam benne, hogy vége lesz.
A körülöttem csipogó, különböző hangokat adó kórházi gépek szimfóniája mellett, mintha nem lenne épp elég zavaró dolog a szobában, még mázsás súlyt is görgetnek a mellkasomra. Kétségbeesetten jövök rá újra: életben vagyok. Könnyek gyűlnek a szemeimbe, majd anélkül gördülnek le onnan, hogy bárki megállítaná őket. Talán ha csukva tartom a szemeimet, és nem szembesülök fizikailag is a valósággal, akkor vége lehet még ennek. Aki már így is a lelkemet akarta és hosszú, éles karmokkal kapaszkodott belé, megkeserítve a napjaimat talán eljön értem és egyszerűen elveszi az életemet, amit egyébként sem érdemlek már meg. Egyetlen dologra vágytam csak igazán és még azt sem érdemeltem meg. Hát nem dühítő, hogy még meghalni is képtelen vagyok?
Nem igazán tudok rájönni, hogy mi történhetett velem. A tető emléke is homályosan rémlik csak fel a gondolataim között. Még mindig nehezen fogom fel, hogy itt vagyok, hogy életben vagyok és hogy minden egyes lélegzetvétellel egyre inkább visszatér belém az élet. Olyan helyeken is fájdalom szúr a tagjaimba, amelyekről eddig nem is tudtam, pedig aktív voltam minden biológia órán. A lábujjaim, a combjaim, a karom, a nyakam, az ujjaim. Mintha szép lassan költöznék vissza a testembe, aminek eddig nem is voltam igazán birtokosa. Hogy mit találok odabent? Szégyent, értetlenséget, dühöt.
Nem akartam ezt.
Hogy fogom elviselni újra meg újra, hogy mindig van egy újabb nap, nekem pedig iskolába kell mennem, meg kell csinálnom a házi feladataimat, részt kell vennem a plusz óráimon, meg kell felelnem anyának? Miért, miért kell elviselnem?
Kíváncsiság vezérel, amikor jelet küldök a kezem, az ujjaim felé, hogy egyáltalán maradt-e annyi élet bennem, hogy megmozdítsam azt. Talán maradt még annyi lehetőségem, hogy ha valami nagyobb erő nem ragadott el az elmúlt percekben, hát én vessek véget a szenvedésnek egyszer, s mindörökké. Mindegy milyen módon.
Mégis megdermedek, amikor a kezem beleütközik valamibe. Valami melegbe és élőbe.
Azt sem tudom ki vigyázza az öntudatlan álmomat, most pedig szembe kell majd néznem vele. Vajon csalódást okoztam neki? Vajon bűntudata van? Újabb ezer kérdés cikázik át a gondolataimon, én pedig ezúttal kinyitom a szemeimet. Homályosan jelenik meg a kép, várnom kell rá, hogy kitisztuljanak előttem a szoba körvonalai.
Bátorságot kell gyűjtenem, elég erőt, hogy a pillantásomat elszakítsam a falakról, az árnyas szobában játszó árnyékokról, amitől szédülés fog el. Amikor megbillentem a fejemet, a kórházi ágy szélére dőlő alakra fókuszálok, mégis másodpercekbe telik, amíg felismerem a sötét tincsek tulajdonosát.
- Dongju... - Szinte csak lehelem a nevét, abban sem vagyok biztos, hogy hangosan kimondtam azt. A torkom száraz, a nyelvem nehéz, mintha ezer éve lett volna utoljára, hogy emberhez szóltam. A kellemetlen érzést fokozza az arcomra simuló oxigén maszk is, amiért most odanyúlok. Reflexből húzom ki a kezemet a bátyám ujjai közül, habár a gondolat erősebb, mint a mozdulat. Úgy hanyatlik a szám előtt domboruló maszkra a kezem, mintha maratont futottam volna, s most minden porcikámból kiszállt volna az erő. Az elhatározás azonban már ott van bennem, ha már elértem az oxigénmaszkot, meg is fogok szabadulni tőle...

537 | ne haragudj rám nagyon | bts - blue & grey | Ⓚ

Dong-hyuk & Dong-ju

A bokaszalag szakadás minden ember életében elég sok hátránnyal jár, főleg, ha arra gondolunk, hogy több hetes lábadozási idő van, sok esetben pedig műtétre van szükség. Mégis az egészben talán az a legrosszabb, hogy két óra múlva a fájdalomcsillapító enzim nem működik az ember testében. Nem vagyok otthon az anatómiában, valószínűleg meg sem tudnám jegyezni az összes testrész rendes működését és felépítését, de tisztában voltam vele táncosként, hogy vigyáznom kell a lábamra, többek között a térd és a boka részen, mert a karrierem kerülhet abba, hogy ha valami történik vele.
Emiatt nem volt a terveimben egy teljes bokaszalagszakadás, de mégsem tudtam arra koncentrálni, hogy mi lesz a jövőben a lábammal, ami még mindig fájt… Bár már kezdtem egészen hozzászokni, ahogy ahhoz is, hogy apának ölben kell vinnie vécére vagy fürdeni és a legtöbb esetben szorgalmasan cseréli a lábamon a jégzselét, amitől még mindig elsírom magam, hiába teltek el hosszú hetek a balesetem óta. Sok dolog miatt marcangoltam magam és bűntudatom volt, pedig nem én kívántam magamnak, hogy a technikai hibák miatt megsérüljek. Mégis úgy éreztem, hogy egyszerűen nem volt jogom nagyon sok mindenhez, amivel nem tudtam mit kezdeni. Mire kórházba kerültem, már képtelen voltam tűrni a fájdalmat, ami miatt sírtam és üvöltöttem, elájultam, magamhoz tértem és közben végig az öcsémre gondoltam, ezzel pedig csak annyit értem el, hogy apa most már mind a kettőnk miatt aggódott. Annak ellenére, hogy pihentetnem kellett volna a lábam, folyamatosan Hyuknál lógtam iskola helyett is, ami miatt az igazolatlan hiányzásaim és az elmulasztott házifeladatok miatt számolnom kellett azzal, hogy évet fogok ismételni… megint. Őszintén, nem igazán érdekelt a jövőm vagy az, hogy mit tehetek, mert minden kilátástalannak tűnt, miután képtelen voltam megvédeni Hyukot. Ha most feladja és többé nem ébred fel, az egyértelműen az én hibám lesz.
Keveset aludtam az utóbbi időben, ami miatt legyengült az immunrendszerem és én is láttam magamon, hogy fogytam az izmaimból, ami viszonylag természetes azok után, hogy már nem tudtam mozogni. Otthon egyáltalán nem voltam hajlandó enni, ha muszáj volt hazamennem inkább a szobámban kuksoltam ahelyett, hogy a szüleimmel töltöttem volna az időt. Nem akartam anyám vádló tekintetével szembenézni, mert pontosan tudom, hogy ha választhatna köztem és a kedvenc fia között, akkor inkább engem akarna a kórházi ágyon tudni. Őszintén belegondolva ez volt az első olyan dolog, amiben valaha egyetérthettem a nővel. Az öcsém mindig sérülékenyebb volt nálam az a tény pedig, hogy élni sem akar már, nagyon aggasztott. Pont emiatt töltöttem az utóbbi két hétben minden éjszakát az ágya mellett. Amíg tudtam fogni a kezét és az meleg volt, egy picit reménykedhettem abban, hogy még egyszer tudok vele beszélni majd és bocsánatot kérhetek tőle azért, amit vele tettem. Hogy egyszer elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem őt. Hogy megköszönhetem azt, hogy mi ketten egymás testvérének születtünk meg. Ez az egész nem arról szólt, hogy a magam érdekében szerettem volna kimondani ezeket a dolgokat. Tökéletesen megérdemlem, hogy nyomorultul legyek, amiért nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy ennyit szenvedett. Szimplán csak, ha bármi esély van arra, hogy életben maradhasson és újra boldog lehessen, akkor mellette szerettem volna lenni és segíteni ebben neki.
Egyszer, amikor az iskolapszichológus bemutatkozott nekünk még elsős korunkban, elmesélte azt, hogy az emberek nagyrésze felébred arra, ahogy a nevén hívják őket. Nem tudom pontosan, hogy mennyire aludhattam mélyen, mert jó ideje fáradtnak éreztem magam és a lábam miatt képtelen voltam rendesen pihenni, mert állandóan fájt.
Egy pillanatig azt hittem, hogy csak álmodom, aminek semmi értelme nem volt, mivel ebben a percben pattant ki a szemem. Egészen értetlen volt a tekintetem, ahogy Dong-hyukra néztem. Szólásra nyitottam a szám, majd becsuktam azt, mert egy pillanatra kiürült az egész fejem. Szerettem volna lekeverni magamnak egy pofont, hogy biztosra menjek arra, hogy nem csak álmodom, azonban sokkal inkább magamhoz tértem, attól, ahogy elhúzta az ujjait. Utána akartam kapni, de végül visszahúztam a kezeim, amik finoman remegtek meg. Túlságosan legyengültem mentálisan az elmúlt időszakban, de ezt most ki kell bírnom miatta. Egy. Kettő. Három. A szám széle finoman remegett. Négy. Öt. Hat. Magamban számoltam, miközben azon kaptam magam, hogy a lepedőt szorítom görcsösen és már egész testemben remegek. Hét. Nyolc. Kilenc. Fémes ízt éreztem a számban, ahogy beharaptam az ajkam. Tíz. Nem bírom tovább.
Halk nyüszítés hagyta el a szám, ahogy a csuklómra pillantottam, amin még mindig az öcsém törött óráját hordtam. Azok az áruló könnycseppek, amikről azt hittem, hogy már teljesen elfogytak olyan intenzitással indultak meg az arcomon, hogy pillanatokon belül már teljesen eláztatták a bőrömet. Nem álmodok. Ha mégis, akkor valószínűleg nem fogok többé felébredni.
- Itt vagyok – képtelen voltam józanul gondolkozni, talán orvosokért kellett volna rohannom, de a lábam állapotában ez sehogy sem ment volna, szóval jobb híján annyit tudtam tenni, hogy rátenyereltem a nővérhívóra, amit addig nem terveztem felengedni amíg valaki meg nem jelent és azt nem mondta nekem, hogy Hyuk tényleg él és magánál van. Azt hiszem sokkot kaphattam.
- Nem lesz semmi baj – gyakorlatilag csak az van, és a legrosszabb dolgot mondatta ki velem ez a káosz, de örültem neki, hogy egyáltalán képes voltam megszólalni. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, a testem erőtlenül hanyatlott rá. Próbáltam átölelni, de csak a szabad kezemet tudtam átdobni a hasán és a fejemet finoman billentettem a testére. Talán a szívverését kellene meghallanom és akkor elhinném, hogy most éppen megszólított.
- Itt vagyok és végig csináljuk, jó? – az ujjaimmal ismét a keze felé nyúltam, de nem mertem megérinteni – Nem hagyhatsz magamra még. Mit fogok csinálni nélküled? Majd együtt megoldjuk, jó? Nem teheted ezt velem még egyszer.
Már képtelen voltam beszélni a sírástól, amikor az érkező nővér finoman lehúzott róla, majd egy másik erősen tartott, hogy ne tudjak visszamászni az öcsémhez, amíg az orvos meg nem érkezik. A pillantásommal folyamatosan próbáltam elkapni a tekintetét és azon gondolkoztam, hogy vajon mi járhat a fejében.

öltözék | 946 | sosem haragszom rád   | cix - curtain call | Ⓚ

Dong-ju & Dong-hyuk

Soha nem gondolkodtam azon, mi van a halál után. Az iskolában tanultunk a világot és annak különböző lakosait leginkább meghatározó nézetekről és arról, hogy vannak, akik hisznek a mennyországban és a pokolban, a lelkünk újjászületésében, abban, hogy amit egyik életünkben tanulunk, azt felhasználjuk majd a következőben. Hogy vannak lelkek, akik nem először járnak a Földön és hogy egyesek úgy élik az életüket, hogy jutalom legyen számukra, amikor életük végén megszűnnek olyan formájukban létezni, ahogyan mi ismerjük őket. Akármennyit tanultam és akármilyen könyveket olvastam is el, nekem soha nem volt teljesen világos, hogy mit kellene gondolnom. A mindennapjaim voltak az a pokol, amin újra és újra végig kellett mennem és közben talán egy kicsit elhittem, meggyőztem magamat, hogy ha véget vetek ennek, akkor valami olyasmi vár a halálban, ahol már nem kell így éreznem magamat. Én őszintén abban reménykedtem, hogy a halál után nincs semmit. Csak csend, sötétség és nyugalom. Még arra is hajlandó lettem volna vállalkozni, hogy elveszítem a lelkemet és soha nem születek újjá, nem kapok új lehetőséget és nem tanulok semmit abból az életből, amit éltem. Egyébként sem voltam soha elég bölcs, hogy belássam a saját hibáimat, vagy hogy bizonyos helyzetekben mit kellene tennem. Ha kiállok magamért, nem hal meg Tae-oh anyukája. Ha meg tudom védeni magamat, talán a bátyám is néz valamibe. Ha jobban teljesítettem volna, anya is jobban szeretne. Ha összeszedem a bátorságom, talán van merszem megszólítani a lányt, aki tetszik. De nem tudom hogyan állhattam volna ki magamért, hogyan kellene megvédenem magam olyanok ellen, akik erősebbek nálam és többen vannak, hogyan szedjem össze a bátorságomat, amikor otthon is inkább hallgatok arról, ha valami nem tetszik, vagy úgy érzem képtelen vagyok rá. Nem tudom hogyan teljesíthettem volna jobban, hogy úgy érezzem elég, amit a jegyeimért teszek, amit a jövőmért teszek. Olyan érzés volt, mintha eltévedtem volna egy labirintusban, aminek nem csak az alaprajza lett volna rejtély számomra, hanem a plafonja és falai is elindultak volna felém, hogy idővel összelapítsanak engem. Szorongtam attól, ha újabb lépéseket kellett tennem befelé, de visszaindulni sem mertem, mert akkor úgy éreztem volna, hogy rögtön egy tucatnyi embernek okozok csalódást. Nem arra neveltek, hogy feladjam, hanem hogy megoldjam a problémákat és ésszel oldjam meg őket. Ehhez képest volt, amikor annyira kiürült a fejem és olyan sötétség uralkodott bennem, hogy már arra is gondoltam, hogy egyáltalán nem tudok normálisan gondolkodni.
Most is pontosan így éreztem. Mintha a gondolataim, az emlékeim egy pillanatra megtorpantak volna, egy pillanatig még nem éreztem semmit, aztán minden egyszerre zúdult rám. Az, hogy levegőt vehettem, hogy éltem, hogy valahogyan kórházba kerültem, hogy valaki volt mellettem. Szerettem volna felugrani és elszaladni, kiugrani akár a legközelebbi ablakon is, de a végtagjaim nem akartak engedelmeskedni, az agyam pedig talán szándékosan blokkolta a hirtelen jött érzelmeimre adott testi reakciókat, mert nem maradt bennem elég erő ahhoz sem, hogy felüljek.
Éltem.
És ez volt a világ legrosszabb felismerése, amit valaha tehettem. Aztán valami mégis megmozdul bennem, az ujjaim életre kelnek, pár másodpercnyi rémületbe fagyasztva az egész testemet. Átkozott gondolat szalad át az agyamon és sírhatnékom támad, amikor végül a bátyám fejét pillantom meg, ahogyan az ágyam szélére dőlve alszik. A pillanatnyi rémület elillan, amikor felfogom, hogy nem anyánk van a szobában, és úgy érzem bélyegként villog a homlokomon, hogy mennyire hálátlan gyerek vagyok. Sem az életemért, sem az értem tett ezernyi erőfeszítésért nem voltam hálás.
Néhány pillanatig úgy éreztem mindent el kell mondanom Dongjunak. Mindent, amit leírtam nekik a búcsúlevelemben és amit azóta is úgy gondoltam. Amikor felkapta a fejét és a szemembe nézett ez az elhatározás pontosan ugyanolyan gyorsan párolgott el belőlem, mint ahogyan jött.
- Dongju... - Ezúttal kétségbeesettebben ejtettem ki a nevét. Ha nem forrtak volna a torkomra a szavak, talán arra is megkértem volna, hogy végezzen velem ő. - Nem akarom... - nem kellett befejeznem a mondatot, hogy tudja mire gondolok. Valószínűleg mindenki, az egész kórház, az összes rokonunk, minden évfolyamtársam tisztában volt már vele, hogy mit tettem, ez pedig most olyan súllyal nehezedett rám, amit képtelen voltam elviselni. A bátyám kétségbeesett pillantása is sok volt. Nem akartam megvárni, hogy mások is pontosan úgy vizslassanak és sajnáljanak, miközben soha senki nem tudott segíteni. Senki nem értette. Senki nem tudta min megyek keresztül.
Felzokogtam, amikor Ju karja a derekamra nehezedett és úgy kapaszkodtam a kórházi takarómba, hogy elfehéredtek az ízületeim. - Nem akarok itt lenni - tört ki belőlem hirtelen az igazság. - Nem tudom ezt tovább csinálni. - Fogalmam sem volt mi vár rám holnap, lesz-e egyáltalán holnapom. Még azzal sem voltam tisztában, hogy vajon lábra fogok-e tudni állni még valaha, mert közben azon járt az agyam, hogy mi lesz, ha a legjobb barátom szemébe kell néznem és ugyanazt az elutasítást látom benne, amit az édesanyja halála óta folyamatosan. Mi lesz, amikor Dong-ju visszamegy Koreába, mert jobban szereti az ottani barátait? Mi lesz, amikor anya megtudja, hogy nem vagyok elég jó az orvosira? - Dongju... - Sírva pillantottam a bátyám után, akit egy időközben a szobába érkező nővérke húzott le rólam. Valamiért abban reménykedtem, hogy ő tud segíteni a fájdalmamon, most mégis az ajkamat erősen beharapva kellett várnom, amíg egy orvos nem érkezett, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy tényleg ébren vagyok. Még egy szánakozó szempár, amit egyre kevésbé bírtam elviselni.
Minden csalódottságom és haragom ott volt a szemeimben, amelyekkel a nővérkékre néztem és amivel talán a bátyám pillantása is találkozott olykor, amikor rárebbentek a szemeim. Kérdéseket tettek fel, én pedig kénytelen kelletlen válaszoltam csupán. A nevem...
- Dong-hyuk. Ko.
Tudom-e hol vagyok?
- Kórházban.
És hogy mi történt?
- ... - Megnedvesítettem az ajkaimat, miközben a pillantásom újra a bátyámra rebbent. Vajon olvasta a levelemet? Vajon bánja, hogy megtette? Vajon könnyebb lenne neki, ha nem hibázom el és tényleg nem élem túl? - Nem emlékszem - feleltem végül, habár a hangom bizonytalan volt. Mintha elhallgatnék valamit.
Értesítik a szüleimet.
Csend.
Nem akarom. De tudom, hogy túl fiatal vagyok hozzá, hogy helyettük döntsek.
Új infúziót helyeznek fel, amíg elő nem készülnek, hogy tüzetesebben is megvizsgáljanak. Mint egy kísérleti állatot. Addig harapom a számat, amíg ki nem ürül a helyiség, és még akkor sem tudok a bátyám szemeibe nézni. Nem akarom, hogy azt lássam benne, amitől a legjobban rettegek.

1000 | ne haragudj rám nagyon | BTS - save ME | Ⓚ