Evelyn&Lory I'am healing, slowly...

Mióta visszajöttünk Párizsból, olyan szinten felgyorsult az életem, hogy alig bírom követni. Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyen formában fogok nyilatkozni a nem teljesen százas féltesómról, de Pierre életszemlélete új kapukat nyitott meg előttem. Legalábbis elkezdtem más szemmel nézni a világra. S ahogy most a fürdőszobában állva a tükörképemre bámulok, olyan érzésem támad, mintha valaki más tért volna haza, mint aki pár héttel ezelőtt maga mögött hagyta az Egyesült államokat.
-Minden rendben lesz. - Tegnap óta ezt mantrázom. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Nem hittem volna, hogy Evelyn nekem adja a munkát, azt meg pláne nem, hogy valóban komoly szándékai, tervei vannak velem. Azt gondoltam, hogy ez az egész csak valami alkalmi dolog lesz. Hogy majd pár havonta jön felőle egy email néhány tervezés megkereséssel, és utána hónapokig megint nem történik semmi. Épp pszichológia előadáson ültem, ami az utolsó órám volt, mikor Evelyntől záporozni kezdtek az sms-ek, a benne szereplő tervektől pedig én magam is izgatottá váltam.  Mondhatjuk, hogy alig aludtam, mégsem érzem magam különösebben fáradtnak. Egyszerre izgulok, és nyilván van bennem valamennyi félsz is. Mi van akkor, ha ez az egész munka csak valami hazugság, egy átverés, hogy odacsábítson, és csak a megfelelő alkalmat várja, hogy lecsaphasson, hogy egy egész tömeg előtt járathasson le?! A mosdó fölötti tükrös szekrényhez nyúlok, ahonnan már szinte rutin szerűen emelem ki a hajvitaminommal együtt az antidepresszánsomat, amit a pszichiáter írt fel. Nem tárolhatom a szobámban. Sokáig még annyi engedményt se kaptam, hogy ha a szobámban nem is, legalább egy, attól független helyiségben legyen tartva, ahol bármikor hozzáférhetnek anyuék, hogy ellenőrizni tudják, nem-e fogyott esetleg belőle több, vagy épp kevesebb, mint ami elő van írva. Aztán lassan átkerült a fürdőszobába, aminek az ajtaja előtt hónapokon keresztül, mindig őrködött valaki a családból, amikor bejöttem... Azt mondják, hogy már nem ellenőriznek, de még mindig képesek szemenként átszámolni. Pontosan jól emlékszem, hogy tegnap este úgy raktam vissza a polcra, hogy az az oldala, amin a címke van, befelé volt fordítva.
Félrevont szájjal vizslatom a gyógyszeres dobozon szereplő nevet. Az én nevemet. A kellemetlen mellékhatásokra gondolok, majd kiveszem a szokásos, reggelre előírt egy szemet, és végig nézem, ahogy szépen végig bucskázik a lefolyóba, a biztonságkedvéért a vizet is ráengedem.
-Az első hivatalos munkanap! - Rikkantja anya, amint belépek a konyhába, s derült mosollyal az arcán felém tart tártkarokkal. Legszívesebben kitérnék az ölelése elől, de az túl feltűnő lenne, így inkább csak összeszorítom a fogaimat, és hagyom, hogy megtörténjen, még viszonzom is a gesztust.
-Apának nem szólsz róla, ugye? Tudod, hogy mennyire kiborulna...
-Csak ne menjen az egyetem kárára. - Tűr egy kiegyenesített tincset a fülem mögé, amit én azonnal vissza is igazítok oda ahonnan elsöpörte.
-Pierre azt mondta, hogy majd ő beszél vele róla. - Unottan megforgatom szemeimet a párizsból ide költözött féltestvérem említésére. Mióta bevette New Yorkot, és ideiglenesen hozzánk költözött, olyan mintha mindenhol ott lenne. Majd Pierre megoldja. Majd Pierre beszél vele. Majd Pierre érted megy. Majd Pierre megcsinálja. Néha olyan érzésem van, mintha valami szent lenne, de legalábbis a családunk őrzőangyala, a hős megmentő, aki majd egyben tartja azt, ami csupán egy hajszálon csüng a mély, halálos szakadék fölött már évek óta...
-Nem reggelizel mielőtt elmész?
-A stúdióhoz közel van egy kézműves pékség, majd ott veszek valamit. Szerintem még Evelyn se reggelizett, majd egy croissant fölött megbeszéljük a programot.
-Ez az Evelyn csak a főnököd, vagy a barátnőd is? - Érkezik váratlanul a kérdés, mikor már a bejárati ajtó kilincse után nyúlok. Felsóhajtok.
-Igyekszem anya. - Érkezik az igazán velős, de lényegre törő válasz. Scarlettékben az utóbbi időben csak csalódni tudtam, talán tényleg itt az ideje új emberek felé nyitnom. Hátha ott lakozik közöttük az igazi.
Hogy szociális szorongásomat leküzdjem, úgy döntöttem, nem kérem ma el a kocsit, és kiteszem magam a tömegközlekedés okozta stressznek. Egészen csendben, nyugodtan telik az út, el se akarom hinni. A metróról leszállva valóban teszek egy kitérőt az anyának említett pékségbe. Elviteles poharakban kérek máris két lattet, majd pár percig hezitálok, hogy vigyek-e Evelynnek is valamit reggeli gyanánt. Mi van, ha már evett? Ha nem eszik ilyeneket? Mi van, ha tőlem nem fogad el semmit, mert átragaszthatom rá a mocskomat?! Végül a mögöttem felgyűlt tömeg zúgolódása felráz sötét gondolataimból, és egy egész box, mindenféle mázzal, díszítéssel megszórt fánkkal, s két szendviccsel távozom. Evelyn örömteli fogadtatása teljesen ledöbbent. Jó értelemben, természetesen. Amint megbizonyosodom róla, hogy csak ketten vagyunk, kezdeti szorongásom is lassan oldódni látszik. A szívem hevesebben kezd dobogni, amint szemlélteti a projekttel kapcsolatos terveket, egészen felvirulok a felkérés hallatán, miszerint nekem kellene portrét rajzolnom a nő apjáról. Hasznosnak érzem magam. Végre!
-Hűű... hát váó! - Motyogom meglepetten, majd egy kissé félénk mosoly kezd lassan szétterülni az arcomon. A pékségből beszerzett zsákmányt a dohányzóasztalra teszem, én magam pedig helyet foglalok mellette a kanapén, tenyereimet a kezembe nyomott bögre körül melengetve.
-Én is hoztam kávét meg fánkot, szendvicset... - Mosolygok felé szelíden, fejemmel az asztal irányába bökve, s ahogy Evelyn mesélni kezd a projektről, úgy az aggodalmat tükröző ráncok is lassan kisimulnak a homlokomon, és a mosolyom már sokkal őszintébb, lelkesebb, mint ezelőtt.
-Nem rossz ómen ezeket az időket visszahozni egy céges megnyitón? Mármint, akkoriban sok illegális szeszgyárat felszámoltak. Én lehet, hogy inkább a Wall Street farkasait választottam volna. - Bár tudjuk, hogy vannak sem lett épp happy end a vége. Hirtelen eszembe jutnak a témával kapcsolatos filmek. Mint például a Nagy Gatsby vagy épp a Szenvedélyek viharában, ami számomra egy örök, megunhatatlan klasszikus. Amit ha megnézek -és mindegy hogy hányszor-, utána még napokig a hatása alatt vagyok. Nem szokásom édeset reggelizni, s bár kezdek oldódni, a gyomrom még mindig össze van szűkülve a bennem lévő feszültségtől, ezek ellenére feltárom a dobozt amiben töltött, és töltetlen, színes, cukormázzal leöntött fánkok sorakoznak. Kicsit meglökdösöm Evelyn felé a dobozt, jelezvén, hogy vegyen belőle bátran, majd én is kiemelek belőle egyet. Szükség lesz a cukorra, hogy kicsit felpörögjünk, bár mostanság annyit van üres járatban az agyam, és annyira szeretek ezekben a régi időkben kalandozni, hogy rövid időn belül záporozni kezdek agyamat az ötletek, amiket nem is vagyok rest megosztani vele.
-Arra gondoltam, hogy ha lesz főasztal, vagy valami pódium ahol beszédet mondanak, az mögött lehetne egy óriás, az egész falat kitöltő pószter, rajta különböző, a szeszcsempészet témájú filmekből egy-egy ikonikus jelenet, persze képekkel illusztrálva. Mondjuk sephiában, úgy még inkább azoknak az időknek a hangulatát idéznénk. - Magyarázom, s szinte már csaknem látom is magam előtt a kész verziót.
-A piákat, nyilván üvegestül, bele lehetne állítani régi boroshordókba. Ha lesz szivar, márpedig az ilyen nagy emberek előszeretettel szivaroznak, azoknak is lehetne valami pofás, lecsukható tárolót csinálni, szintén a húszas éveket idézve. A portrét megrajzolom szívesen, de én sokkal inkább egyet csinálnék belőle. Azt is jó nagyba, és biztos bekereteztetném, hogy egy központi helyre kiállítsam, mint a cég hírhedt atyja. - Persze ezt nyilván nem én döntöm el, de nem látom értelmét a több, kisebb méretű portrénak, valahogy elveszti a jelentőségét. Mielőtt folytatnám, újabb kortyot veszek magamhoz, majd ha ő is kivett egy fánkot, felé tartom az enyémet, az első harapás előtt amolyan koccintásszerűségre.
-Lehetne csinálni egy dartz táblát is Andrew Voltstead képével, aki az egész szesztilalmat bevezette. Vagy az már durva lenne? - Pillantok felé egy kissé kínos mosollyal, nyakig cukormázasan.
-Azt hiszem részemről hirtelen ennyi. Neked mik az ötleteid? - Pislogok rá kíváncsian. Minél többet beszélgetünk, annál inkább csökken bennem a feszültség, kezdem otthon érezni magam.

Evelyn&Lory I'am healing, slowly...

A reggeliért való hálálkodására elmosolyodom. Végre valamit jól csinálok!
Kissé értetlenül ráncolom a szemöldököm, mikor kitér arra, hogy a Wall Street Farkasainak semmi köze a húszas évek szesztilalmához. Beletelik néhány másodpercbe mire rájövök, hogy valószínűleg félreértelmezhetően fogalmaztam, avagy ő értett félre engem. Sose voltam valami történelem zseni, de azért úgy nagyjából el tudom rendezni az évszámokat.
-Persze, tudom. Én csak azt mondom, hogy az ürge helyében biztos, hogy inkább a Wall Street Farkasait választottam volna főtémának. A szeszcsempészeti idők elég rizikósak voltak, rossz ómennek tűnik egy induló cég megnyitójához. Ellenben a tőzsdével, ahol dől a lé, a hatalom, és hát igen... vannak drogok és kurvák is. De általában pont ezek azok amiktől az emberek az élet császárainak érzik magukat. - Fejtem ki egy kicsit bővebben véleményem, mint ahogy azt eredetileg szerettem volna, de nem akarom, hogy komplett hülyének nézzen, még a végén elbizonytalanodik, hogy kit is alkalmazott ezekre a nem kevés felelősséget, odafigyelést igénylő munkákra, aztán egyszer csak röpülök, mint az a bizonyos macska... Szeretném jól csinálni. Végre valamit az életben úgy igazán jól csinálni! Anélkül, hogy azon kellene aggódnom, mikor fogok hibázni,  mikor mondok olyat, amit talán nem kellene. A megfelelési kényszerem valahol az Empire State Building tetején, az önbecsülésem pedig a kénköves pokol legmélyebb bugyraiban. Jó lenne valamiféle aranyközéputat találni. Bízom benne, hogy ez a munka lesz a megoldás.
Az előbbi kis félreértés nem szegi kedvem -pár hónappal ezelőtt valószínűleg ennyitől is pánikrohamot kaptam volna, és azon nyomban felmondtam volna, arra hivatkozva, hogy alkalmatlan vagyok a munkára-, inkább csillapíthatatlan izgatottág lesz úrrá rajtam, s minél többet ötletelünk a témával kapcsolatban, úgy egyre inkább fel is oldódom.
-Ez jó! Basszus, miért nem jutott az eszembe?! - Csapok térdemre, mikor kitér arra a részletre, miszerint egyes italokat valóban ki lehetne hordóba önteni, hogy aztán annak csapjából engedhessék poharukba a vendégek.
-Várj egy pillanatot. - Nevetek jókedvűen, majd a ragacsos fánkot ráhelyezem a nyitott doboz tetejére, megtörlöm ujjaimat, és elővarázsolom a iPad-em, megnyitva a jegyzeteket. Kézujjaimat tenyérrel kifelé fordítva kiroppantgatom, majd egy széles, izgatott mosollyal nézek Evelynre.
-Készen állok! - Értem ezt arra, hogy elkezdeném felvésni az eddig megszületett ötleteket, mert hát szó elszáll, írás megmarad. Mielőtt azonban beirkálnám eddigieket, vetek egy pillantást a felém tartott mobilra. Elgondolkodva ráncolom homlokom, hogy hogyan lehetne ezt megoldani, még inkább feldobni.
-Váó, ez nagyon jó kiindulás! Ha szerzünk keményebb kartondobozokat, akrillal, ami talán annyira nem áztatná át az anyagot, szívesen megfesteném, hogy régiesebb hatást keltsen, vagy akár dekopír teknikával is tudnánk csalni egy kicsit. - Mintha valaki egy éles ágyúból lőné ki az agyamra a gondolatokat, terveket, egymás után jutnak eszembe a -szerintem-, jobbnál jobb ötletek. Hálás vagyok ezért a munkáért. Teljesen más embernek érzem magam tőle.
-A fegyverek pedig... azt talán meg tudom oldani, hogy ne kelljen vízipisztolyokkal elrontani az összképet. - Ezt csak úgy mellékesen, elég halkan jegyzem meg. Apáéknál a rendőrségen vannak úgymond leszázalékolt, kisebb és nagyobb kaliberű fegyverek is, amiket olyannyira nem használnak már, hogy csak úgy ki vannak rakva egy riasztóval ellátott üveg vitrinbe a rendőrőrs folyosóira, mint valami múzeumba. Talán meg tudom őt fűzni, bár gondolom ahhoz neki is fényesre kell nyalnia a felettesének a seggét, hogy ezt engedélyezzék. Meglátjuk.
-Oké, csak tervezünk, értem. Még a saját szobámat se tudom végérvényesen, úgy berendezni, hogy az hosszútávon megfeleljen. Havonta átrendezem. - Vonom meg finoman a vállam, eszembe se jutott hasonló. Végül inkább folytatom az eddigi ötletek felvésését. Amik még nem biztosak, azok mögé rakok egy kérdőjelet, amik különösen jónak ígérkeznek, azok mögé felkiáltójeleket.
-Csak egy ötlet volt a pószter. Gondoltam illett volna a témához. De persze, a megrendelő akarata szent, és sérthetetlen, a tiéd meg főleg! Szóval, megrajzolom azt a portrét, rajtam nem múlik. - Nevetek fel halkan.
-Az alanyról viszont majd szükségem lenne egy fotóra. Olyanra, amin az arcának vonásai jól kivehetők. - Jegyzem meg, még mielőtt megfeledkeznénk róla.
-Váó, ez csodás! Aki ilyeneket fest, annak nem is értem mi szüksége van rám. - Jegyzem meg, csupán viccből.
-A googleben rengeteg, a szesztilalom idején készült, fekete-fehér fotó van, azokat megrajzolhatom szénceruzás teknikával. Persze, nem részletről részletre mindent lemásolnék, mert az rengeteg meló és idő, de mondjuk a te városképedhez hasonló, elmosott teknikával. Ha akarunk még hasonlókat, gondolkozhatnánk ebben a stílusban, és akkor a festmények egységesek lennének, a vendégeknek nem lenne az az érzésük, hogy kavalkádba kerültek. - Lassan, de biztosan kezd minden darab a helyére kerülni, s szinte már csaknem látom is magam előtt, hogyan fog ez az egész kinézni.
-Oké, megoldom. Az apja portréját bízd csak ide! - Húzom ki magam egy lelkes mosollyal egyetemben, meg is kopogtatva öklömmel a mellkasomat.
-Szerintem rohadt jó! - Lelkesülök fel, már ha az izgatottságom még képes az eddigieknél is magasabb szintekre törni, s ahogy az imént a szendvicset a fánkkal összekoccintottuk, most ugyanúgy emelem felé az általa főzött kávéval teli bögrémet. Legszívesebben a nyakába ugranék.
-Mi is ott leszünk majd? Mármint, ragaszkodsz hozzá, hogy én is ott legyek? - Kissé félve, rengeteg kétellyel teszem fel a kérdést, ezek az érzések az arcomra is kiülnek, ha jól figyel, de azért próbálom a kávés bögre mögé rejteni. Az előzményekre való tekintettel, nem tudom készen állok-e, hogy csak úgy elvegyüljek egy ekkora tömegben ahol bármikor bárki felismerhet, de nem is bujkálhatok örökké.
-Nekünk is be kell majd öltözni? - Annak azt hiszem örülnék. Kevésbé lennék feltűnő jelenség, ha el tudnám maszkírozni az arcom. Bár, szerencsére nem én leszek az est fénypontja. Remélem!

Evelyn&Lory I'am healing, slowly...

Figyelmeztetésére, miszerint az általam ürgének titulált szervező valójában nagyon is a női nemet képviseli, először csak egy néma oh-t formálok ajkaimmal, legszívesebben belesüllyednék a kanapéba szégyenemben, aztán zavaromban csak előtör belőlem a nevetés. Sokadik próbálkozásra sikerül csak valamifél fegyelmet parancsolni a viselkedésemre, s vonásaimra egyaránt. Mielőtt megszólalnék, megköszörülöm a torkom, köhintek is néhányat, hogy valahogy visszanyelhessem a nevetést, ami alig akar abba maradni.
-Ne haragudj, bocsi! Úristen! Tiszta idióta vagyok. Annyira a portréra koncentrálok, amit az apjáról kell majd rajzolnom, hogy meg is feledkeztem a lányáról, aki az egész bulit csinálja. - Takarom el hirtelen támadt zavaromban arcomat az iPademmel, de szerencsére hamar túllendülünk ezen a kis bakin, és már bele is merülhetünk az agyunkból szinte szikrákként kipattanó ötletáradatba. Na és persze kávékba, fánkokba meg persze a szendvicsekbe.
Azért kicsit megnyugtat amit mond. Hogy nem kell ennyire görcsösen akarnom ezt az egészet, de leginkább a megfelelési kényszerem az, amit el kellene engednem. Vagyis, annak kéne inkább elengednie engem, de egyenlőre még nem érzem úgy, hogy a közeljövőben képes lenne legalább csak lazítani torkom szorításán.
-Ezt azért igyekszem észben tartani! - Haloványan elmosolyodom, s egy megkönnyebbült sóhaj is kibucskázik a számon, de már nem pillantok Evelynre, inkább csak a bögrémen lévő szívet kapirgálom, ami kissé elemelkedik a porcelántól, így három D-s hatást kelt. Sokat jelent számomra, hogy Evelyn ennyire közvetlen, hogy így bízik bennem és az ötleteimben. Örülök, hogy nem a múltban elkövetett hibáim alapján ítél meg. Igazából minél többet beszélgetünk, egyre csak arra jutok, hogy bárcsak már sokkal régebb óta ismernénk egymást.
-Még soha nem voltam maszkabálon. - Mélázom el egy pillanatra, s közben tenyereimet a bögre két oldalán melengetve, elbambulva pillantok ki az ablakon, a lassan őszbe boruló Brooklynra. Meg kell ráznom a fejem, hogy visszazökkenjek, s immár újból azon gondolkozom, mikkel lehetne még jobban feldobni, élethűbbé varázsolni a megnyitót.
-Okééé, vettem! - Vágom rá katonás szigorral, és még szalutálok is egyet a vicc kedvéért, de ekkor már én is mosolygok, ahogy a gátlásaim lassacskán feloldódni látszanak. Nem akarom, hogy Evelyn azt gondolja, egy kész, pszichiátriai idegroncs vagyok, és megbánja, hogy engem vett fel alkalmazottnak.
-Jó, semmiféle igazi fegyver, vagy vízipisztoly, oké. Jegyzem ezt is a többi közé. - Bólintok, majd pötyögöm is a már megkezdett listára.
-Majd szólj kérlek időben, hogy mikorra tervezed a díszlet összeállítását, festését, mert úgy kell kalkulálnom az egyetemmel. - Jegyzem meg, ezután már tüstént meg is nyitom telefonomban a naptárat, amit sokakkal ellentétben nem csak arra használok, hogy lecsekkoljam, jövőhét kedden hányadika lesz, mindent ide jegyzek fel. Hiába van meg elektronikusan, sőt, még papíralapon is az órarendem, szeretem, ha a naptáramban is rendelkezésemre áll, ahogy az is, hogy melyik napokon tudok menni önkénteskedni a menhelyre. De akad, hogy még a bevásárló listámat is ide írom...
-A jövőhét kedd tuti jó lenne. Sőt, még a szerda is. - Szemléltetem vele, hogyan is alakulnak a közeljövőben a szabadnapjaim.
-Oh nem, nem vagy egyedül! Volt olyan, hogy hajnali háromkor még valamiért nem tudtam aludni, és az egész szobámat átforgattam. Nálam csak a nagyon igénytelen növények élik túl. Azok sem mind. Adhatnál valami tippet. - Mondjuk, ha nem csak két hetente egyszer, amikor már az utolsókat nyögik azok a szerencsétlen gazok, jutna eszedbe a depressziós epizódjaid lecsengése után, hogy meglocsold őket, talán lenne esélyük a túlélésre...
-Eddig nem mondtál olyat ami béna lenne. - Mosolygok rá kedvesen, lelkesen. Annak ellenére, hogy valahol Evelyn a munkáltatóm, mellette egyáltalán nem egy utolsó, legalja alkalmazottnak érzem magam, akinek a szava mit sem ér. Egyenrangúként kezel saját magával, és ez egészen felvillanyoz. Mikor arra kér, hogy az összes kép festve legyen, elbizonytalanodva nagyot nyelek. Azonnal Pierre jut az eszembe. Talán megkérhetném, hogy tökéletesítsük a teknikámat mire Evelynnel összeülünk a nagy projektre, de ahhoz félre kéne tennem a büszkeségemet.
-Hát, a festéssel kicsit hadilábon állok, még csak gyakorlom a különböző teknikákat, és az egyetem mellett kevés időm jut rá, de megoldom. Esetleg kérek néhány szakmai tanácsot a nagyképű féltestvéremtől. Vagy inkább tőled! - Javítom ki magam, zavaromban fel is nevetve. Nem izgulok annyira, hiszen ha együtt fogjuk csinálni őket, bármikor ki tud javítani, ha valamit rosszul csinálnék. Kissé aggodalmasan ráncolom homlokom, ahogy látom leolvadni a mosolyt az arcáról, aminek helyét mintha bűnbánó vonások vennék át. Most fog kirúgni! És éppen azon gondolkodik, hogy hogyan tálalja az egészet. Tud a gyógyszerekről, tud a depressziómról. Egy ennyi problémával rendelkező ember nem lehet megbízható munkaerő.
Lélegzet visszafojtva várom a végítéletet, ám koránt sem azt hallom, amire számítottam. Más talán elszomorodna, talán még fel is háborodna, hogy csomót melózik a projekttel, és még csak ott sem lehet a rendezvényen, én azonban csupán megkönnyebbülten felsóhajtok, s a hozzá közelebb eső kezemet térdére simítom.
-Nincs semmi baj! Ez így teljesen rendben van. Én egyébként sem kívánok egyenlőre olyan rendezvényekre menni, ahol nagy tömegre kell számítani. - Azt hiszem az túlságosan is megugraná az ingerküszöbömet. Most még biztosan.
-DE! Azt elvárom, hogy csinálj egy videó vlogot a kész díszletről, meg selfieket! - Mondom dorgálóan, persze csak viccből, majd az időközben kiürült bögrémet a dohányzóasztalra helyezem, és egy sóhajjal hátra dőlök a kanapén, kicsit le is süppedve benne.
-Olyan brainstorm van most az agyamban, hogy azt hiszem nem jut jelenleg eszembe új ötlet. - Kacagok fel, kezeimet hasamon kulcsolva össze, így fordítva fejem Evelyn felé.
-Nagyon hálás vagyok ezért a munkáért! - Nem tűnnek nagy szavaknak ezek, nem foglalom imába a nevét, de talán a szemeimben, a tekintetemben minden benne van, amit könnyedén ki is olvashat belőlük, ha jól figyel.
-Annyira menő, hogy ilyen fiatalon ennyi mindent elértél már! Támogattak a szüleid ebben az egész tetováló szalon dologban? Azért egy ekkora városban, ahol szinte minden sarkon szalonba botlik az ember, elég merész belekezdeni egy ilyen vállalkozásba. - Sokan azt hiszik, attól mert meg tudnak húzni a tetováló tűvel egy egyenes vonalat, máris tetoválóművésszé válnak. Pedig ez az egész annál sokkal összetettebb. Na és persze rizikó is van benne bőven.

Evelyn&Lory I'am healing, slowly...

A "helykérdésre" csupán bólintok, ki tudja még mi fog történni addig?! Fölöslegesen pedig nem dolgoznék, ahhoz túl kevés a szabadidőm, ellenben hirtelen túlságosan is sok mindent magamra vállaltam, koránt sem biztos, hogy lépést fogok tudni tartani a "programokkal". Az első néhány hét egész biztos, hogy egy óriási katasztrófába fog torkollani, amikor majd először ütközik az órarendem például a munkabeosztásommal. Bár, azt hiszem nyugton állíthatom, hogy Remington és az alkalmazottjai minden szempontból rugalmasabbak lesznek, mint mondjuk az egyetem. Bízom benne! Ez a rendezvény, a munka a szállodában mind lehetővé teszik, hogy végre tiszta lapot nyissak. Nagyszerű lehetőség, innen már tényleg minden csak rajtam múlik, hogy képes leszek-e véghez vinni a céljaimat, vagy összeroppanok a teher alatt, és kudarcot vallok.
-Szerintem én lennék a földkerekség első olyan embere, akinél még a művirágok is kipusztulnának. -Nevetek fel jóízűen. Most, hogy nagyjából túl vagyunk a találkozónk "hivatalos" részén, megbeszéltünk mindent, már ami a munkát, rendezvényt illeti, kezdem egyre inkább azt érezni, hogy minden gátlásom, amik eddig szoros béklyóban tartottak, lassan eleresztenek, s én végre fellélegezhetek. Őszintén, nem tudom mit gondoltam, hogy hol volt éppen a maradék józan eszem, amikor kitaláltam, hogy nekem festenem kell. Koránt sem annyira egyszerű, mint amilyennek eleinte gondoltam. Azt hiszem egy kissé alábecsültem a rajzoláshoz képest. Nyilván a szénceruzával készült portréknak is megvannak a maguk buktatói, ott is rém egyszerű hibázni, pláne ha az embernek épp rossz napja van, és ha annyira maximalista, szigorú önmagával szemben, mint amilyen magam is vagyok. Általában törekszem rá, hogy minden apró részlet, a legutolsó hajszáltól elkezdve, a legapróbb szemkörüli ráncokig, tökéletes, élethű legyen, ezért nehezen viselem, ha az ecsettel hibát vétek. Márpedig lesz még részem nem egy, nem két csalódásban ameddig bele nem rázódom. Bezzeg Pierre...! Kiváló művész, az emberek szeretik, könnyen köt ismeretségeket, ahol csak tud segít, megmerte lépni azt, amiről sokan egész életükben csak álmodoznak -példának okául itt vagyok én-, hogy lelépett egy olyan országból, ami már régóta nem tud semmi újat nyújtani számára, és elköltözött a világ másik felére, hogy ott tovább ragyoghasson. A tökéletesség mintapéldánya! Várom, hogy mikor avatnak szobrot neki mondjuk a Times Square-en. Elég dicsőítő lenne.
-Ohh, attól nem kell félni, nagyon szeret okoskodni, biztos, hogy ellátna minket egy életre elég tanáccsal! - Mosolyogva körbe forgatom a szemeimet.
-Na jó... azért annyira nem gáz, mint mondjuk a másik bátyám, akivel édes testvérek vagyunk. Ő egy igazi szemétláda. De komolyan! Pierre... más... minden szempontból. És itt most nem arra gondolok, hogy a bátyámmal különböznek. Neki van egy olyan világ, életszemlélete, ami... nem is tudom hogyan fogalmazzam meg... - A mondandóm végén halkan, kínosan felnevetek saját magam esetlenségén.
-Legyen elég annyi, hogy nagyon sajátos módon szemléli a dolgokat, és a körülötte lévő embereket. - És most ne térjünk ki a gyermekkori traumákra, amiket okozott, na meg az állattetemek iránt táplált különös... nem is tudom... vonzalmára?! Fogalmam sincs hogyan nevezhetném ezt a morbid, beteg fétist, de azért bízom benne, hogy ezt már kinőtte, de legalább az anyja kikezeltette.
-De hát a művészek többek között pont ettől művészek, nem? Azt hiszem mi a társadalom által "furának, deviánsnak" megbélyegzett rétegbe tartozunk. - Finoman vállat vonok. Nem tudom, hogy Evelynnek vajon mi a véleménye erről, hogy volt-e már hasonló kiközösítésben része. Talán sohase tudom meg.
-A lényegre meg persze nem válaszoltam. Nemrég cuccolt át Párizsból New York-ba, nem tudom hogy meddig fog tartani a berendezkedés, a lakás találás neki, de megemlítem majd, hogy szívesen vennénk egy kis gyorstalpalót. - Pierre nevében nem ígérhetek semmit, de gyanítom, nem fog visszakozni, ha megtudja, hogy művészpalánták  hiányos tudását kellene egy kicsit palléroznia...
-Hát, ez akkor csakis egyet jelenthet. Hogy szimpatikus vagy, tetszenek az ötleteid neki, és talán később is felkeres majd valamilyen másik projekt kapcsán. - Szemeimben izgatottság fénye csillan. Persze, persze azért ne igyunk ennyire előre a medve bőrére, de hát ha egyszer elindul az a bizonyos szekér, utána az ember nehezen tudja megállni, hogy ne lássa maga előtt a fényesen tündöklő jövőt. Ezekből a magasságokból lehet csak igazán sötét, feneketlen mélységekbe esni...
Hálálkodása hallatán legszívesebben a nyakába ugranék, de még nem ismerjük annyira rég, és jól egymást, hogy legyen is elég merszem egy ilyen túlfűtött érzelmekkel teli gesztushoz. Ettől függetlenül az arcomon szétterülő mosolyom, szemeim sokatmondóak lehetnek a számára. Gyakorlatilag visszahozott az életbe. Őszinte áhítattal hallgatom, mikor a tetováló szalonról, a Melange Of Art-ról beszél, arról, hogy mennyi hálával tartozik a nagyijának, amiért hozzásegítette a céljai eléréséhez. Legalábbis egy részéhez biztos.
-Mindig is szerencsésnek tartottam azokat az embereket, akiknek úgy hozta az élet, hogy a hobbijuk lett a munkájuk. - Kezdek bele, de ekkor már nem Evelynt nézem, szégyenemben inkább az ölembe ejtett kezeimet fürkészem, ahol idegességemben körmeimet piszkálgatom. Rossz szokás.
-Szerettem volna komolyabban is foglalkozni a rajzolással, mint egy hobbi. De apa azt hiszem sosem hitt bennem igazán. Vagyis inkább csak abban, hogy a rajzolásból meglehet élni hosszútávon. Szerintem csak féltett. Hogy ne érjenek csalódások, túl nagy pofonok az életben. - Egy szomorú mosoly húzódik arcomra.
-Apa rendőr. Elég magas beosztású. Sokat jártam be régen vele az őrsre, igazából, a gimiben elég menőnek, érdekesnek tartottam ezt az egész nyomozósdit. Ezért is választottam az egyetemen olyan szakot, aminek köze van a bűnüldözéshez, és tudtam, hogy ezzel apát is büszkévé tehetem. De valami mindig hiányzott, nem igazán találtam a helyem, valamiért a rajzolás is háttérbe szorult egy kis időre, aztán jött az OnlyFans, és BUMM... - Összecsapom tenyereimet, mintha csak egy ingatag lábakon álló kártyavár összedőlését akarnám immitálni.
-Innen meg már tulajdonképpen ismered a sztorit. - Egy reszketeg, mély sóhajjal zárom mondandóm. Sokáig nem akartam beszélni róla, azt hittem ez a könnyebb út, de ma már látom, hogy koránt sem...
-Kicsit elkalandoztam. Ne haragudj! - Olykor hajlamos vagyok a kelleténél többet beszélni, és olyan mély részletekbe belemenni, amikről talán jobb lenne hallgatni.
-Nem volt nehéz tetoválni? Nem érezted furán magad, hogy fájdalmat okozol vele az embereknek? Még akkor is, ha a végeredmény szép lesz, és tudod, hogy a vendég kérte...? Te is gyümölcsökön meg disznóbőrön gyakoroltál eleinte? - Érdeklődöm őszinte kíváncsisággal.
-Egyszer szívesen kipróbálnám. - Saját magamon nem tudnék elképzelni semmiféle mintát, bár a combjaimon lévő vágásokat valamivel előbb-utóbb elkéne takarnom, de ahhoz nagyon komoly elhatározásra lesz szükség. Nem is a fájdalomtól félek, inkább attól, hogy mit fog gondolni az a tetováló, aki majd meglátja az öncsonkításom nyomait. Amúgy, szívesen kivarrnék valakit. Lehet megfűzöm Pierre-et egy őrült pillanatában.

Evelyn&Lory I'am healing, slowly...

Egyetértően bólogatok, nevetése engem is magával ragad. Aztán, amint egy kis bepillantást enged a gyerekkorába, szinte azonnal el is komorulok. Gyomrom öklömnyi görcsbe rándul, egy hangos, nagy nyeléssel kényszerítem vissza a torkomat fojtogató gombócot.
A gyerekek valóban igazi gennyládák tudnak lenni. De szerintem ez a legtöbbször a család felelőssége. Hogy mennyire tartják kordában drága, elkényeztetett utódjukat, aki talán épp a szülői nemtörődömség miatt viselkedik úgy ahogy. Az általános iskolás évek engem is kellőképp próbára tettek. Nehéz volt beilleszkednem, hiszen nem sokkal előtte költöztünk el Párizsból. Állandó szekálás tárgya voltam. Az azóta sokat halványodott szeplőim miatt -és tévedsz, ha azt gondolod, csak az arcomon vannak-, vörös hajam egyedül nekem volt az osztályban, talán azt is megmerem kockáztatni, hogy én voltam az első "narancssárga" fejű, akivel találkoztak életükben, ami miatt minden bizonnyal furának tartottak, és a gyerekek olvasatában a fura tudjuk mit jelent... Mindezek tetejében ott volt még az igen erőteljes akcentusom, amiből rendszeresen gúnyt űztek. Száz szónak is egy a vége, minden okom megvolt rá, hogy utáljam a gyerekkoromat, az osztálytársaimat, de én ehelyett inkább felszívtam magam, és a gimiben már a "menő lányok" táborát erősítettem, többnyire ugyanazokat a szemétségeket követtem el a "furák" ellen, amiket általánosban én is kaptam nap, mint nap. Hülye, önző dolog volt. De tudtam milyen az, amikor mindenki rajtad viccelődik, egyszerűen csak túl akartam élni, és erre a legrosszabb módszert választottam. Beálltam a szemétládák csoportjába. Mert ha közéjük tartozol, érinthetetlen, sérthetetlen vagy.
-Hé, szerintem furának lenni, kitűnni az unalmas, szürke átlagból, kurva menő! - Érintem meg a vállát egy biztató mosollyal. Mintha csak így akarnám jóvá tenni a gimiben elkövetett bűneimet. Nem mellesleg, ma már én is jócskán a furák táborát erősítem. Úgy egy fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha így fogok nyilatkozni arról, hogy más vagyok, de azt hiszem ez elég jó irány az újrakezdés felé, amit célnak kitűztem.
És, ha már a fura emberekről van szó, jobbkor szóba se jöhetett volna Pierre, aki egyenesen olyan, mintha egy másik bolygó szülötte lenne, de hogy nem a homosapiens fajba tartozik, abban is majdnem egészen biztos vagyok. Összehozni Evelynnel egy kicsit amolyan öngyilkos küldetésnek tűnik, Pierre az a fajta rokon, akit az ember általában a padláson rejteget ameddig el nem mennek a vendégek. Aztán ki tudja?! Még az is lehet, hogy jól megértik majd egymást. Ez lenne a leginkább kedvemre való forgatókönyv. Úgy érzem, hogy most jól mennek itt a Melange-ban a dolgaim ahhoz, hogy Pierre mindent elrontson.
-Csupán nagyvonalúságból nem tesz az ember ilyen ajánlatot. - Mindamellett, hogy igyekszem lelkesítően hatni rá, meg akarom erősíteni őt abban, hogy amit csinál, és ahogyan csinálja, az több mint jó!
-Akadnak kételyeid a dologgal kapcsolatban? - Kérdezem, homlokom aggódó ráncba fut össze.
-Ha igazán őszinte akarok lenni, te egyáltalán nem tűnsz olyan embernek, aki alkalmazottként tengődjön, egyik állásból ugrálva a másikba. Ne vedd sértésnek, nem annak szánom! Csupán te ennél többre vagy hivatott, és irigylésre méltó, hogy a negatív, pesszimista vélemények ellenére megmutattad a családodnak, ismerősöknek, hogy képes vagy arra amiben senki sem hitt. - Még saját magamat is meglepem, hogy mennyire könnyedén, természetesen törnek utat maguknak a szavak. Azt hiszem olykor mindenkinek jól tud jönni némi lelkifröccs. Még akkor is, ha az élete épp a lehető legjobb mederben csorgadozik, úgy ahogyan azt ő elképzelte. Igazából ezért a bizonyos támogatásért nekem sem kell túl messzire mennem, roppantul hálás vagyok neki érte! Vele együtt felnevetek, bár részemről inkább amolyan megkönnyebbült kacaj ez, az a fajta, amibe a kibuggyanni kívánkozó könnyeidet igyekszel belefojtani.
-Neeem, az teljesen kizárt, hogy huszadjára is kitörő lelkesedéssel hallgasd végig valamelyik unalmas agymenésemet, amit előtte már tizenkilencszer végig kellett bólogatnod. - Remény telve csillannak fel jeges kékjeim, amint azt ecseteli, hogy történjen bármi, ő mindig itt lesz mögöttem, mint egy kiváló hátvéd. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a világban, hogy van legalább egy valaki, aki hisz, bízik bennem, a munkámban, és teljes mellszélességgel kiáll a terveim, vágyaim mellett. Nehéz lesz kitörni a szüleim akaratából, árnyékából, de úgy hogy Evelyn segít benne, már nem is tűnik annyira lehetetlen küldetésnek.
-Nem is tudom, hogy hogy köszönhetném meg neked amit értem teszel! - Elkomorulok egy pillanatra, talán még hangom is elhalkul cseppet.
-Tudom, hogy nem várod el, hogy aranyba foglaljam a neved, és hogy szobrot állítsak neked mondjuk a Szabadságszobor-nál. - Némi viccel igyekszem elvenni a dolgok élét, hogy ne csússzunk át egy depressziós dráma sorozatba.
-De a szüleimmel te fogod közölni, ha végül mégis inkább művész babérokra törnék. - Nevetek fel röviden, majd teljes csendbe burkolódzva, őszinte érdeklődéssel hallgatom őt, amint beavat a tetoválás ügyes-bajos rejtelmeibe.
-Váóó szóval te ilyen tetkós csaj vagy! Saját magadnak varrtad fel a mintákat? - Első ránézésre, benyomásra Evelyn egy visszafogott -már ha a külső jegyeket vesszük alapul-, lánynak tűnik, aki nem rí ki a tömegből. Se a frizurájával, se a sminkjével, de még csak az öltözködésével sem igazán hívja fel magára a figyelmet. Az élet mindig tartogathat meglepetéseket, ugyebár.
-Állami titok övezi annak a mintának a hollétét? És hogy mi is az pontosan? - Manapság igen elterjedtek lettek az intim tetkók, piercingek, ki tudja?! Talán épp olyan helyen van kivarrva, amit nem mutogat az ember csak úgy, akárkinek.
-Na jó, egyre inkább kedvet érzek ehhez az egész tetoválósdihoz. - Vannak azok a fajta művészlelkek, akik tényleg mindenhez értenek, amihez kellő kézügyességre és fantáziára van szükség. A rajzolásról már tudjuk, hogy jól megy, úgy tűnik, a festésbe is bele fogok jönni hamarosan, lehet hogy profi tetoválóművész lennék. Egy igen csak beképzelt tetoválóművész...
-Elsősorban talán mint tetováló, de... - És itt megakadok. A józaneszem foggal-körömmel próbálja féken tartani a nyelvem, vagy legalább annyit elérni, hogy hazudjak. Azt kell, hogy mondjam, nem járt szerencsével...
-Van pár heg a combjaimon. Kisebbek, nagyobbak. Nem túl feltűnő helyeken, de szeretnék már végre úgy felvenni nyáron egy bikinit, vagy miniszoknyát, hogy ne kelljen takargatni a combjaimat.  - Hogy azok a hegek miből származnak? Jogos a kérdés! Képzelj el egy fiatal lányt, aki úgy érzi, teljesen kilátástalan az élete, nem látja a jövőjét, nem találja a helyét, és egyszer csak rákap az apja borotvapengéire, mert az öncsonkítás tűnik az egyetlen megoldásnak, az egyetlen járható útnak, hogy végre újra érezzen valamit, amitől tudja, hogy még él. Elbaszott egy helyzet ez.
-Ha lement ez az egész maszkabálos mizéria, és akad esetleg egy kis szabadidőd, nem lenne kedved tervezni nekem egy mintát? Azt még nem merem azért biztosan kijelenteni, hogy fel is varratnám őket, de mondjuk azt, hogy elgondolkodom rajta. - Persze, megtervezhetném magamnak is akár, de ha más csinálja, abban van valami különleges, a mintán keresztül talán megtudnám, hogy milyennek lát engem.
A reggel-délelőtt többi része már csak a szokásos, női csacsogással telik, viszonylag sok témát érintünk, olyanokat is, amik nem konkrétan a munkához, a projekthez kapcsolódnak. Mindenesetre roppant felszabadultnak érzem magam, rég tapasztaltam utoljára ilyet. Jobb volt, mint egy óra kínkeserves vallatás a pszichológusnál. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi időt töltöttünk el ennyire önfeledten egymás társaságában, de kissé letörten veszem tudomásul, hogy ideje távozni, mert még rengeteg elintéznivalóm akad, így hát egy gyors búcsúzkodást követően el is illanok.