Szeretem a kutyákat, és értek is hozzájuk, hiszen a nagybátyám kutyákkal foglalkozik, és mivel engem mindig érdekelt, megtanított arra, amire csak lehetett. Szinte a kutya fejével tudok gondolkozni, ha arról van szó. Bár gyereknek volt saját kutyám, a kora miatt idő közben elpusztult, és azóta nem volt lehetőségem, hogy újra legyen. Persze a szüleim engedték volna, de mivel Osloból költöztem az Államokban egy fősuli kollégiumba, így nem volt lehetőségem, hogy magammal hozzam, így pedig nem is az én kutyám lett volna. De ez nem akadályoz abban, hogy foglalkozzak velük, bár korlátozottan az időhiányom miatt.
Kezdetben még könnyebb volt, mert a NYU-ra jártam, de otthagytam egy fél év után, mert a szak nagyon nem nekem való volt, így váltottam. Most a Cornellre járok, ami nincs közel New York városához, viszont a diákmunkáim itt vannak, és még a rendszeres utazással is nagyon megéri.
Nemrég felhívtak a fejvadász cégtől, akik a melókat szerzik nekem, hogy lenne egy nagyon neveletlen kutya, és bár tudják, hogy kutyasétáltatást vállalok leginkább, de bíznak benne, hogy talán mégis be tudom ezt vállalni, hiszen volt már ilyenre példa. Nos, egy próbát megér ez is. Találkoztam a gazdikkal és a kutyussal, és kiderült, nagyon kell a segítségem. Péntektől vasárnap estig naponta foglalkozok néhány órát a kutyával és a gazdikkal is, hogy megértsék egymást, és jól működjön a dinamikájuk. Az egyik és a legnagyobb nehézség, hogy a keverék kutya, Max állandóan meglép, és olykor napokig kóborol, ami nagyon veszélyes, főleg itt a nagyvárosban, ahol ekkora az autós forgalom is.
Egy kutyát nevelni, és a már berögzült rossz szokásokat kinevelni belőle nem könnyű, és nagyon sokáig tart. A gond pedig általában, hogy a gazdik türelmetlenek. Most is ez volt.
Csütörtök este érkeztem meg a barátnőmékhez, a szülei manhattani otthonába, akik most vendégül látnak. Péntek reggel viszont nagyon korán jött egy telefon. Max gazdái hívtak, hogy teljesen kétségbe vannak esve, mert a rosszcsont blöki két napja meglépett, és még nem találták meg, pedig mindenhol keresték. Nos, a beszélgetésből kiderült, hogy ez még sincs teljesen így, mert a szórólapok és a megannyi közösségi hálózaton, amin egyébként rendszeresen lógnak ők is, nem tettek fel hirdetést, hogy ”Eltűnt kutya” és egy képet mellé.
Én, amint tudtam már indultam is, hogy segítsék a keresésben. Először viszont kértem egy képet a kutyáról, és a metrón utazva feltettem a hirdetést néhány, általam is látogatott közösségi platformra. Ha meglátják az emberek, biztos észreveszik, és megjegyzik, mert egyedi kutyus. Egy corgi és egy golden retriver keveréke, ami nagyon tökéletesen sikerült. Legalább is szerintem.
A párhoz érve javasoltam, hogy váljunk szét, mert úgy gyorsabb. Ebbe bele is egyeztek, így mindenki megindult egy-egy irányba, és megegyeztünk, ha megtudunk valamit, hívjuk egymást.
Az én útvonalamon van egy állatmenhely, amit nem tudtam kihagyni, így bementem. Ha másban nem, akkor legalább annyiban biztos tudnak segíteni, hogy itt van-e vagy sem. De lehet, hogy akár abban is, hogy a többi, közeli menhelyhez adnak elérhetőséget, hogy tuána érdeklődjek. Szerencsére az épületbe belépve egyből megpillantottam egy vörös hajú lányt, aki körülbelül velem lehet egyidős. - Szia! Ne haragudj! Tudnál nekem segíteni? - kérdezem kedvesen, amit azt látom, hogy tud rám figyelni.

Karin&Lory Dog are our link to paradise

Sose volt kutyám. Az egyik apropója ennek az, hogy apa semmilyen állatot nem tűr meg a háznál, a másik, hogy mikor még Párizsban éltünk, nem voltam elég felelősségteljes ahhoz, hogy saját háziállatot tartsak, a két szobás kis garzonunk meg egyébként sem volt kutya kompatibilis, úgyhogy némi céltalan rimánkodás, hónapokon át tartó ábrándozás után lemondtam róla, hogy bármikor is egy rosszcsont ebadta szerető gazdija legyek. Legalábbis amíg otthon lakom. A menhely a lehető legjobbkor kopogtatott be az ajtómon. Jobban mondva, inkább én kopogtattam be a menhely ajtaján, pontosabban, a főnök irodájának ajtaján, s bár tele voltam kétségekkel, félelemmel a dolgot illetőleg, de a szociális szorongásomat, depressziómat végül sikeresen elnyomta Toby abszolút segítő, pozitív hozzáállása. Nem várok, soha nem is vártam fizetést a segítségemért cserébe, csupán annyit kértem tőle, hogy akkor jöhessek, és addig maradhassak, amikor és ameddig szeretném. Kutyák között lenni, törődni velük, jobb mint egy terápia. Az eddigi, a pszichológusoknál, pszichiátereknél eltöltött kényszerbeszélgetéseknél legalábbis mérföldekkel többet ér. Mikor egy kutya végre szerető családhoz kerül, mindamellett, hogy hálás vagyok érte, örülök neki, egy kicsit valahol meg is szakad értük a szívem. De ezeken a dolgokon meg kell tanulni tovább lépni, és inkább a pozitív oldaláról kell szemlélni a dolgokat. Ez lehetne akár a napi mantrám is, és mióta nem szedem azokat a rohadt gyógyszereket -önakaratomból, titokban természetesen-, azóta lényegesen sokat javult az állapotom, majd kicsattanok örömömben! Kár, hogy nem hagytam el hamarabb a pirulákat. Ma nem terveztem, hogy jövök, de egy belsőhang mégis ide húzott miután Evelynnel végeztünk a Melange-ban. Azért előtte még gyorsan csekkoltam a mai beosztást, és a pékségből, ahonnan a reggelimet is szereztem, hoztam egy kapucsínót Briannanak is. Jóízűen elfogyasztottam a reggelire vett mozzarellás, aszalt paradicsomos kornspitzemet, és bele is vetettem magam a munka legjavába. Ilyenkor mindig megkérdezem a többieket, hogy mi az amivel elvannak maradva, miben kell segíteni és általában az alapján vágok neki a dolgoknak. A csutakolást kevesen szeretik, így ha tehetik, rám szokták sózni a feladatot. Minden, újonnan bekerült ebet alaposan megfürdetünk, parazita mentesítünk, kapnak féreghajtót is, és a chipp olvasás után egy ideiglenes kennelbe kerülnek ameddig a gazdájuk értük nem jön. Már ha van gazdájuk... Így tettem a legújabb "lakónkkal" is, akinek hiába hívtuk fel a gazdáját a chiphez csatolt telefonszámon, nem elérhető, valószínűleg telefonszám változás történt. Nem ez az első ilyen eset, de kétség sem férhet hozzá, hogy ezek a kis bakik rendesen próbára szokták tenni a csapatot. A kóbor, gazdátlan nőstény kutyákat mindig igyekszünk lehetőségeinkhez mértan hamar ivartalanítani, de Sue, a Kaukázusi juhászkutyánk már vemhesen került befogásra, és tegnap meg is ellett, a kölykökről viszont nem hajlandó gondoskodni. A nyolcból három már el is pusztult, a maradék ötöt elvettük tőle, és mi igyekszünk betölteni az elmaradt anyaszerepet az életükben, beleértve az etetésüket is. Három óránként esznek akárcsak egy csecsemő, teljeskörű odafigyelést igényelnek, ez nem egy emberes meló, de napközben egyedül is megbirkózunk velük.
-Gyere kicsikém. - Emelem ki az alomból az utolsó kölyköt, aki éles hangon nyivákolva jelzi, hogy itt az ideje megtömni a hasát. Könyörgésének eleget téve, kényelmesen befészkelem magam a kennelükbe, s míg a testvérei már tejkómába zuhanva az igazak álmát alusszák, addig ő kisajátítja a cumisüveget, s ölembe fészkelve magát, úgy kezd el habzsolni, mint akit éheztetnek. Egészen belemerülök ebbe a szemet gyönyörködtető látványba, az elégedett kiskutya cuppogásból egy ismeretlen hang ráz fel. Meg is kell ráznom kicsit a fejem, hogy észhez térjek. Akárhányszor idegennel találom szembe magam, mindig elfog a szorongás, a gyomrom öklömnyi nagyságúra ugrik össze, és csak arra tudok gondolni, ki lehet az, mit akar tőlem, vajon hozzá is eljutott-e a rossz hírem?
-Szia! Amint ez a falánk kis görcs befejezte a kajálást, igyekszem. Bár én nem dolgozom itt, csak önkéntes vagyok, lehet hogy a kollégáim többet tudnának mondani. - Szeretem előre letisztázni a pozíciómat mielőtt kellemetlen helyzetbe keverednénk.
-Ez még elfog tartani egy ideig, de addig elmondhatod miről is van szó. -

Én határozottan az a korosztály vagyok, akik már születésük pillanatában is értették a különböző kütyük működését, és úgy használták őket, amint a kezükbe vették, mintha évtizedes tapasztalattal rendelkeznének. Használom őket, hogy megkönnyítsék az életemet, de valahogy sosem vették át felettem az uralmat. Persze telefon mindig van nálam, mert a nélkül egy lépést sem, de inkább azért, hogy szükség esetén a segítségemre legyen, mintsem a függőségemet éljem ki. Ha kirándulok, bármikor kellhet segélyhívásra, vagy tartalék lámpának, ha bármi történne, és a régi, „idejét múlt” technika bármi okból csődöt mondana. De én ezek mellett az eszközök mellett megtanultam használni az eszemet, és nem fér a fejembe, hogy egyesek hogyan nem tanultak meg józan, logikus ésszel gondolkodni., legalább annyira, hogy egy okos telefon nem csak arra jó, hogy a Tik-Tok-on, Instán, és társain olvasgassunk, nézelődjünk olyanok után, akikhez vagy nem érünk fel, vagy csak jobban leépülünk tőle. A kutyás párnak eszébe nem jutott ott segítséget kérni, így nekem kell az egész keresést koordinálni. Ez a dolog pedig eléggé bosszant, mert valamennyivel idősebbek tőlem, jó nem sokkal, de akkor is, és végső soron az ő kutyájuk, és nem az enyém. Persze én is megkedveltem a négylábút, de nem nekem kellene a felelősséget vállalnom a legjobban érte, hanem nekik. Bár, hogy ez miért lep meg, azt nem tudom, hiszen a nem túl régi túrázásomon is bebizonyosodott, hogy az emberek többsége felelőtlen. Annyira örülök, hogy akkor ott volt Angelo, akivel közösen támogattuk egymást, és úrrá lettünk a helyzeten. Persze jobb lett volna, ha a végén az a pár sem sérül meg annyira súlyosan, de a mi lelkiismeretünk tiszta, mert, amit lehetett, mi megtettünk.
Bár sokat vagyok Manhattanban, azért nem ismerem annyira a várost, hogy minden utcát, és azokban minden épületet ismerjek, így előveszem a telefonomról a térképet. Így tűnik fel, hogy a közelben van egy állatmenhely, ahol próba szerencse alapon megpróbálok segítséget kérni.
Bár kutyákkal foglalkozok, és sokszor inkább én is ajánlom, hogy a kisállatot keresők ilyen helyen is nézzenek körül ne csak a tenyésztőknél, én ritkán járok ilyen helyen. A magam részéről hívjuk önvédelemnek. Nagyon szeretem az állatokat, és kifejezetten a kutyákat, így egy ilyen helyen simán előfordulhatna velem, hogy befogadom az összes kisállatot. És bár szép gondolatnak is lehetne tekinteni, reálisabb az a végkifejlet, hogy ott tartanánk végül az állatokkal, ahol a part szakad, mert egyedül ez túl nagy falat lenne, még akkor is, ha nem tanulnék mellette. Van egy bizonyos állatmennyiség, ami felett már az állatok sínylik meg a dolgot. Viszont így nehezen igazodok el egy ilyen helyen, hiszen nem ismerem a felépítésüket. Ezért is örülök, hogy ennyire hamar találok valakit, aki elsőre is úgy tűnik, hogy ide tartozik, és nem „látogató”, mint jómagam.
Azt már elsőre észreveszem, hogy tündéri kiskutyák… mármint nagykiskutyák veszik körbe, akik mindegyike kinyúlva alszik. Nekem is leköti a figyelmem jó részét, hogy nézzem, ahogy békésen pihennek, így hiába a kérdésem, nem is igazán nézem, hogy mit is csinál éppen a lány. Az, hogy pótmamát játszik, csak akkor tűnik fel, amikor felém fordulva válaszol.
Hallgatom, ahogy magyarázkodik, hogy ő itt csak besegít, de nem esek kétségbe. Ha csak annyit tud tenni, hogy útba igazít egy olyan személyhez, aki jobban ismeri az itt folyó dolgokat, nekem már az is nagy segítség lesz. - Ne aggódj, nem veszem el ettől a cukiságtól a pótmamáját, aki éppen most eteti - mosolygok rá kedvesen, jelezve, hogy folytassa nyugodtan a megkezdett feladatát. - Az pedig, hogy önkéntes vagy, nem feltétlen jelenti, hogy nem tudsz segíteni - teszem még hozzá a dolgot kedvesen mosolyogva.
- Az a helyzet, hogy van egy pár, akinek, hivatalosan, a kutyáját próbálnám megnevelni, de, amikor magukra hagytam őket, hogy gyakorolják az általam mutatott dolgokat, elkezdtek kapkodni, és kutyus két napja ismét megszökött. Most szétválva megpróbáljuk bejárni a környéket, hátha látta valaki. A környéken járva eszembe jutott, hogy lehet valaki ide hozta, vagy, ha még nem, akkor leadni a képét, hogy keressük - halászom közben elő a telefonomat, hogy megmutassam a hirdetést, amin rajta van a kutya képe is. Nem érdekel, ha észre veszi, hogy bár két napja eltűnt, még csak most tettem fel a hirdetést, hiszen én csak nemrégen tudtam meg. - Őt keressük - mutatom meg a lánynak a képet. - Ja, egyébként Karin Bjorge vagyok - mutatkozok be végre, ha már eddig elfelejtettem ezt megtenni. A kezemet pedig csak azért nem nyújtom felé, mert neki mind a kettő tele van.