Ahogy feltárulnak előttünk a szupermarket fotocellás ajtói, először a befújt hideg levegő küld pofont a félig lefagyott orromnak, majd a hirtelen fűtött meleg és a duruzsoló zsivaj – emberek, bevásárlókocsik guruló kereke és a halk zene. – Imádok vásárolni! – fordulok ragyogó mosollyal Watt felé, és az általa tolt bevásárlókocsi gyerekülésére hajtom a kabátomat. – Lehet, hogy mondtam már, de tényleg. Az ilyen nagy bevásárlásokat pedig főleg. Szinte elhiszem magamról, hogy felnőtt vagyok, ha mosószerek között válogatok. Ja, amúgy kell mosószer is. A hangszórókból valami retro sláger szól, talán Modern Talking. Apa imádta az efélét. A ritmusra ingatom a fejem, miközben jóformán beesek, olyan mélyen belehajolok a bejárat közelében elhelyezett akciós árukkal telipakolt hűtőbe. – Annak örömére, hogy ilyen önzetlenül eljöttél velem vásárolni, kiválaszthatod, mit csináljak vacsorára. Mindaddig, amíg akciós. Csajos csirke, vagy szuper-mega-férfias marhalapocka? – felé mutatom a két vákuumos tálcát, majd amelyikre rábólint, hármat bedobok a kocsiba. Fűszer szerencsére még van otthon, de az egyéb készletek vészesen megcsappantak, ráadásul alig pár nap múlva már nem csak hárman leszünk, hanem Torrie és Ines is beköltözik. Az elmúlt évek alatt kialakult egy rutin, ami szerint hacsak nem beszéljük meg előre, hogy közösen eszünk, akkor mindenki magának veszi a kis harapnivalóját (bár nagy viták kerekedtek már abból, hogy valaki rendelt pizzát, a másiknak meg nem szólt), de két hetente valaki ki volt jelölve, aki egy nagyobb bevásárlást megejtett. Ansel lassan fél éve kiköltözött, és Sera is még karácsonykor elvitte az utolsó dobozait. Dante ugyan nem zavar sok vizet, ami a fogyasztást illeti, de ha már egy nagy család szintjére bővülünk a lányokkal, ideje visszaállni a régi jó szokások sorába. – Megköszöntem már, hogy beköltöztethetem a baráti társaságom felét hozzád? – Nevetve sasszézom tovább a heti akciós termékeket felvonultató polcsorhoz, hogy hevesen szemezni kezdjek a babszemes kávékkal, ami határozottan örök hiánycikk. – Remélem, nem csak azért bólintottál rájuk, mert zsarolva érezted magad. Tényleg hálás vagyok érte; és boldog. Olasz vagy brazil pörkölés? – bökök a csomagokra. Amellett, hogy rajongok azért a hiperszuper és minden bizonnyal méregdrága őrlős kávéfőzőért, amit még Watt szerzett be tavaly előtti karácsonyra, az is tény, hogy háromból három lakó az én ajánlásommal került be. Rendben, igazából Watt csak egyetlen pasast próbált beajánlani, valami sebész rezidenst, akiből egyébként sem sokat láttunk volna, de valamiért végül én nyertem. Eszembe jut, hogy talán túl erőszakos voltam vele. Nekem nem tűnt fel, de lehet, hogy Ő úgy érezte. Az egészen biztos, hogy Dante csakis azért maradhatott, mert vagy sikerült nagyon meggyőzőnek lennem, vagy elég meghatóra fejlesztenem a kidobott, ázott kölyökkutya tekintetemet ahhoz, hogy meggyőző legyek, esetleg van egy olyan tartozása felém, amit nem ismerek. Biztos, hogy a negyedik lakbér vagy Dante felhőtlen társaságának gondolata messze állt tőle a döntéskor. A lényeg viszont az, hogy ott van velem, és nem csak figyelni tudom a gyógyulását, amit makacsul nem hajlandó lábadozásnak hívni, de egyszerűen ott van. Szerettem volna elmondani valakinek, hogy ez mennyire boldoggá tesz, valahogy szavakba foglalni a mellkasomat feszítő buzgó örömet, amit Dante úgyis csak kinevetne, Watt pedig… Hát, nem tudom, hogy reagálna rá. Pont olyan érzés ez, mint mikor kisgyerekként elmondtak nekem egy titkot, én pedig a világ közepén éreztem magam, és mindenkivel meg akartam osztani – most azonban, az akkori önmagammal ellentétben, tudok gyakorolni némi önkontrollt. – Én imádom, hogy ennyien vagyunk. Mint valami sitcom, nem? Mondjuk, kéne keresni még valakit, mert az ilyenekben általában hatan vannak. Úúú, ha majd jobb idő lesz, akkor tutira kell grilleznünk egyet a teraszon! Addig pedig bulizhatnánk egyet közösen. Majd csinálok egy szavazást a csoportba, hogy mindenki írja be, mikor ér rá. – Mert természetesen csináltam közös lakóközösséges csoportot Facebookon, és természetesen naponta legalább óránként posztoltam oda valami baromságot, ami szembe jött velem. A legutóbbi például egy vicces valentin-napi üdvözlőkártya volt amit a papírboltban láttam (you can „hacuna” my „tata’s” any time Pumba képével). – Azért egy kicsit hiányzik Ansel és Sera is, pedig lássuk be, visszajárnak. Nem lehet tőlük megszabadulni. Mint a csótányok… Ne felejtsünk el venni csótánycsapdát se – ugrálok könnyedén a témák között, bár igazság szerint a csótánycsapda már nem annyira funkcionális mivoltából lett elhelyezve újra meg újra, hanem megszokásból. Én több csótányt karatéztam le, mint amennyit az elkapott. – Ugyanakkor persze örülök, hogy tovább lépnek az életükkel… Előbb-utóbb muszáj. – Bedobok egy nagy zacskó akciós chipset meg csokis kekszet a kocsiba, és széles mosollyal odalépek Watt mellé, hogy összeborzoljam a haját. Utálta, ha hozzáérnek a hajához. – Ugye téged nem mi fogunk vissza az előrelépéstől, Hajas? Vagyis, lássuk be, én. Mert ha gondolod, bámikor kirúghatsz… De mindketten tudjuk, hogy hiányoznék neked.
Megállok a fotocellás ajtóban arra várva, hogy egyszer csak összecsukódik. Várok, hátha tényleg megindul egymás felé a két vége. Várok, talán megúszom a vásárlást. De egyszerűen nem akar bezáródni. Nem tehetek mást, mint követem Mac-et a bolt gyomrába és lélekben felkészülök a több órás mutatványra. Nagyot és feltűnőt sóhajtok. -Imádom, hogy imádod. – Válaszolom ugyanakkora mosollyal, mint amilyet ő küld felém, de legbelül konkrétan akkorát taszajtanék a bevásárló kocsin, hogy a bolt végén kötne ki valahol. – De azért nem töltünk itt órákat ugye? – Érdeklődöm cseppet sem finoman és kedvem lenne megbillenteni a fenekét,de csak azért, hogy fejjel a hűtőládába pottyanjon. Bár, ha fél óránál több időt kavargunk a sorok között, bedobom a halpultnál található óriási akváriumba, a pontyok mellé. – Te sose nősz fel Mac. – Fűzöm hozzá fejcsóválva, széles vigyorral, ahogy szerintem én sem. De ettől szép az élet. Önzetlen voltam, mert ismerem már annyira, hogy addig úgy sem hagy békén, amíg el nem jövök vele, meg aztán, nagy bevásárlást tervez, nyilván nem hagyom, hogy ő cipekedjen. Apámnak hála, belőlem még nem veszett ki. - Csajos csirke legyen, nem kívánom a marhát. – A csirkét nehéz elrontani, de a marhahúst, ha nem figyelsz oda rá, ha nem vagy vele gyengéd, olyan lesz, mint Dante munkás cipőjének a talpa. Vastag, büdös és gusztustalan. – Valami szmötyit tegyél rá és tésztával kérem. – Nem tudom pontosan melyik csajos csirkére gondol, úgy érzem, fölényben vagyok vele szemben már csak azért is, mert önszántamból elkísértem. Engedelmes férfi módjára tolom utána a kocsit, de megállok a sorok elején, így legalább szemmel tudom tartani. Rég rossz, ha követem egészen a közepéig, mert egy szempillantás alatt elveszik a szemem elől. – Nem emlékszem, de megköszönheted… – Szemöldököm ritmikus táncot jár a homlokomon, harminc foggal vigyorgok – az alsó két bölcsességfogam még nem jött ki – és óvatosan arrébb lököm a taligát a csípőmmel. – Egyébként a brazilt hozd, az olasz nem olyan finom. – Sosem voltam nagy kávés, az ízétől egyenesen rosszul voltam, de az első vizsgaidőszak felnyitotta a szememet. A kávé és én egyfajta szimbiózisban éljük az életünket immáron négy és fél éve. Én nem tudok létezni nélküle, ő pedig hiányolja az én szervezetemet, így nem tehetek mást, legalább napi kettőt meg kell innom. -Igazából Dante helyett is valami csaj kéne és akkor helyre billenne a világ rendje. Watt and the barbies, vagy valami ilyesmi… élvezném. – Nincs semmi bajom a sráccal, mert gyakorlatilag olyan, mint Harry Potter a láthatatlanná tévő köpönyeg alatt. Tudod, hogy ott van, néha neki is koccansz a konyhában, de mire odanézel, huss…. eltűnik. – Nem azért mondtam, mielőtt nekiállsz kombinálni. – Mert a nők egyedi tulajdonsága a dolgok hirtelen, random szerű összeválogatása. Tök mindegy, hogy az egy elejtett félmondat, vagy egy bontott óvszeres zacskó a padlón. Bármikor képesek összeesküvés elméleteket gyártani a semmiből. Jobb megelőzni ezt egy aprócska finomítással. Rádőlök a fogantyúra, homlokomat a karomnak nyomom, vakon vezetem magam előtt a bevásárlókocsit, úgy hallgatom a lelkendezését és bevallom, hogy nem rossz ötlet lenne még egy embert beinvitálni a kis közösségünkbe. – Valaki olyat, aki szóba is áll velem és farka van. Kicsit úgy érzem magam, mintha egyedüli pasiként élném az életemet. Ami nem rossz, tekintve, hogy lányok vagytok, de néha szívesen vodkáznék és mondanék szánalmas vicceket… amit megteszek amúgy is - ne szólj egy szót se -, de érted… – Össze kell haverkodnom ezzel a Dantéval. Talán ha megfenyegetem, hogy kiteszem a szűrét, egy kicsit meglágyul és nyit felém. Ostoba stratégia, de működhet. Mutatóujjamat a nyitott számba tolva imitálok öklendezést, majd hányást a Valentin napi üdvözlőkártya láttán. Azt se tudom, mikor kaptam ilyet utoljára. Egyszer anya csinált nekem, mert én voltam az egyedüli, aki nem kapott az osztályból. Az érettségi banketten mondta el. Egy világ omlott össze bennem… -Hogy tudsz embereket összekapcsolni a csótányokkal?! – Sose értettem az általa kreált összefüggéseket, még akkor sem, ha legtöbbször helytállóak voltak. – Nekem is… – Mármint hiányoznak, de nem leszek annyira érzelgős – főleg nem egy bolt kellős közepén -, hogy erről nyilatkozzak, épp a zöldséges pult mellett -Jasmine! – Ripakodok rá, ahogy ujjai a hajamba szántanak, a jól fésült frizurámat összekócolva. – Te fogsz a sírba vinni. – Mondom a hajamat igazgatva. – Van negyed órád, szóval hajrá kislány, mi kell még?!
Be kell valljam, egy egészen kicsit furcsa lett volna sokáig kettesben élni Wattal; bár már mindketten többször is bebizonyítottuk egymásnak hogy csak barátok vagyunk, és erre a barátságra nem nyomta rá a bélyegét a tény, hogy az elején néhány hónapot történetesen meztelenül is töltöttünk, egy kicsit akkor is ott van, valami halvány visszhang a múltból. Voltak pillanatok, amikor egy kicsit kényelmetlennek tűnt, mintha, nem is tudom, talán néhány perc erejéig elhinném, hogy nem meleg. Akkor pedig tényleg elég fura volna ez az együtt lakós dolog, nem? És ilyenkor rendszerint rám tör a pánik, de aztán szerencsére mindig mond valamit, amivel elejét veszi a nagyobb sokknak. Mint most ez a barbis dolog. – Én aztán nem kombinálok semmit! – mondja a szám nagyon határozottan, de állítja a teljes ellenkezőjét az arcom összes többi része, ami valamiféle komikus grimaszba ugrik. – Dante nem foglal külön szobát, mert nálam van, szóval tulajdonképpen már elérted a lakásban tartható nők maximumát. Na nem mintha érteném, mihez kellene neked ennyi nő… Kevesled az ösztrogénszintet? Mondjuk azt Ines kicsit elrontja. Néha félek tőle. Vagy szeretnél magadnak négy háttértáncost? Ne haragudj, de ha kettőnk közül valaki Beyoncé, akkor az én vagyok – húzom ki magam, majd sebtében elő is adom a legjobb impressziómat a Királynőről a kávé felé lépve, az ikonikus mozdulatsort a Single Ladies klipből, aztán nevetve behajítom a megfelelő zacskót a kocsiba. – Egyébként ha gondolod, valamelyik héten Tay éjszakai műszakos lesz. Ha gondolod, azt kihasználhatnánk – vetem fel, mintegy mellékesen, a rossz polcra visszatett sampont nézegetve. – Az egyik szaktársam egyébként is szeretne valami csajbulit, ahogy fogalmazott… Szerintem jól kijönnétek. – Elvégre, Steve tényleg rendes srác, és pont ugyanúgy nem engedi szabadjára a benne élő meleget, mint Watt. Talán egymásban előbb meglátnák a dolgot, én legalábbis látok rá esélyt. És ha a végén összejönnek, Steve hozzánk költözik, és minden nap kaphatok tőle olyan mogyorókrémes-csokis trüffelt. Ez mindenképp nyertes szituáció! De egyelőre próbálom nem túlzottan túlrajongani a helyzetet, a végén bevonzom a rosszat. – Olyan válogatós vagy – sóhajtok fel, alig bírom elnyomni a nevetést. Watt egészen aranyos tudott lenni, már azt leszámítva, hogy az elvileg elit neveltetéséhez képest meglepően mocskos volt a szája, mint egy vérbeli new yorki taxisé. És még volt képe megkérdőjelezni, miért egyértelmű, hogy meleg…! – Hahó, te figyeltél rám amúgy az elmúlt három évben? Vagy a SuperBowl visszajátszása ment a fejedben, mikor meséltem? Eddigi életem legnagyobb részében lényegében fiú voltam. Az egyetlen, amibe nem tudtam beszállni, az az, hogy ki hugyozza ügyesebben a hóba a nevét, de arról igazán nem én tehetek. – Arról pedig jobb, ha senki sem tud, hogy egyszer mégis megpróbáltam, de sajnos nem jött össze a technika, ellenben igazán kellemetlen helyzetbe kerültem gatya-tájékon. Még szerencse, hogy egyedül voltam. A csótánykérdésre is csak megvonom a vállamat. A fejemben általában sokkal vadabb párhuzamok is vonódnak, úgyhogy emiatt az egy miatt igazán nem aggódom; egészen addig, míg fel nem találják a telepátia-appot. Egy kicsit csalódott vagyok ugyan, amiért a reményeim szerint igen hosszúra és lélekszorongatóra nyúló beszélgetésünket egyetlen szóval zárja rövidre (ennyi erővel Danténak is mondhattam volna!), de aztán a hajborzolásos, előre borítékolható reakciója javított az önérzetemen. Jót derülök rajta. – Jaj, ne csináld már! Mi ez a mánia a férfiakkal meg a hajukkal? Úgy viselkedtek, mint a kislányok, pedig igazából mindenki szereti, ha simogatják… De neeem, ”mi a fenét csinálsz, Mac”, „hagyd a hajamat, Mac”, „azt már nem, Mac”, komolyan, te is, a bátyám is, az öcsém, sőt, még Dante is! Hogy túrnak a hajadba szex közben, ha azt sem hagyod, hogy hozzáérjenek? Költői kérdésnek szánom, és odafordulok a polchoz, hogy leemeljek róla egy adag gombát. Nem emlékszem, hogy akkor is ennyire kényes lett volna, mikor együtt jártunk, de tulajdonképpen régen volt. – Hé, mit szólsz a gombás-csirkés gnocchihoz? Sok sajttal. Mondjuk kéne egy gomba nélküli változat is, mert Tay nem szereti a gombát, Torrie-ban pedig nem vagyok biztos. Sőt, Inesben sem. Miért nem kérdeztem meg még őket…? – Nem szokatlan tőlem, hogy teljesen mindennapi beszélgetések közepébe hirtelen feltegyek egy szintén teljesen mindennapi kérdést, például hogy szereti-e az ananászt, és mikor megkérdezi, miért, a csak úgy valóban ösztönös és őszinte válasz. Szeretek tudni dolgokat emberekről, főleg, ha főznöm is kéne rájuk. – Akkor mondjuk sima tejszínes-szósz, gomba nélkül. Múltkor olvastam egy tök jó krémsajtos receptet. Tudod, régen nem hittem volna, hogy instán fogok főzőblogokat követni, de akkoriban azt sem tudtam, milyen anya főztje nélkül élni, úgyhogy… A következő kör a zöldséges résszel (ahonnét még szerzek egy kis hagymát és paprikát is, amiből sose lehet elég vagy elég csípős) szemben lévő kozmetikai osztályra vezet. Nem tudom, ki használja el a vaníliás-joghurtos tusfürdőmet, de végig fogok szagolni mindenkit. – Ha megígérem, hogy negyed óra alatt végzek… Hagyod, hogy egyszer kisminkeljelek? – vonom fel a szemöldökömet érdeklődve, egy leárazott szemfesték-palettát forgatva. – Nem az egész fejedet, belelóg a szakállad. Amit egyébként le kéne vágnod. De nagyon különleges szemformád van, és biztos vagyok benne, hogy rohadt szép lány lennél. Igazából egy kicsit örülök is, hogy nem az vagy, mert féltékeny lennék. – Valahogy sejtem a reakcióját, a hajából kiindulva, lehet, hogy a fején serkenő minden szőrszál szent és sérthetetlen. Még azelőtt megragadok a sor eleji reklámpolcról egy üveg Smirnoffot, hogy megszólalhatna, és az orra alá dugom. – És ha ezt megihatod előtte…?
-Nem mi?! – Emelem égnek tekintetem. Elég volt csak kiszállni egy liftből Dantéval és máris azt hiszi, örök barátság fűz minket össze és megosztom vele hajápolási dolgaimat. Egyetlen, kb egy perces utazás után leszűrte, hogy akár még jóba is lehetünk - ami akár igaz is lehetne, ha nem egy morcos medvével élnénk együtt -, de kevés esélyt látok rá, pedig ha mondhatok ilyet, az eddigi legtisztességesebb albérlőm, a valaha volt legnagyobb univerzumban. Na jó, kedvelem a srácot, mert keveset beszél, de ha olykor meg is szólal, legalább értelmes mondatok hagyják el a száját. -Nem értem egyébként, mit gondolsz te rólam?! – Fakadok ki. – Szeretem a nőket, nézegetni, fogdosni, dugni is néha napján, jössz állandóan ezzel a megkérdőjelezéssel, mintha nem lett volna közünk egymáshoz. – Előrébb tolom a kocsit, tettetett sértődéssel babrálok a gyümölcsök között, igazából nincs szükségem egyre sem, mégis mindegyiket megfogom, megnyomkodom, hagyom, hogy elguruljon egy teljesen másik irányba, amikor éjszakai műszakot emleget. – Mivan?! – Fordulok felé samponreklámba illő mozdulattal, a hajam később lobog utánam, minthogy megfordulnék. – Marha vagy… fegyvere van és börtönbe visz, nem gondolod… – Értetlen vigyorral engedem ki ujjaim közül az imént felmarkolt almát és megyek utána, akárcsak egy hűséges pincsi kutya. Mit hihetnek rólunk az emberek. – Még mindig nem értem, hogy mit értesz csaj buli alatt. Én és sok csaj vagy én egyedül olyan buzis felfogásban, mert az nem nyerő… – Rázom meg a fejemet, visszalépek azért a samponért, amit imént annyira vizsgálgatott. Neked nem jó, nekem annál inkább. -Én válogatós?! – Megtorpanok út közben. – Elfelejted, hogy én vagyok az egyetlen fehér a családomban? – A fehér seggű csóka, isten nyugosztalja nagyanyámat, aki szerintem abba halt bele, hogy anyámék örökbe fogadtak. Szeretett a maga módján, de nem engem vitt vasárnap templomba, sőt, boltba sem igen mentünk együtt. Legszívesebben a lábára tolnám a bevásárló kocsit, de nem teszem, inkább csak tehetetlenül mérgelődöm, türögetem a hajam és nézem magam az egyik hűtő ajtajában. – Mert amúgy is faszul áll, igazán tudhatnád, mennyi időt vesz igénybe, míg így beáll. – Összekötve csak nagy ritkán látni, maximum ha fürdök és nem akarom, hogy vizes legyen. Meg ha edzeni megyek, bár ezt inkább hajnalban szoktam megtenni, mikor egyik sincs fent és jobbára el sem hinnék, ha elmesélném. – Az teljesen más dolog. Akkor nem zavar, mert utána úgy sem látom többet. – Vagy nem emlékszik rám. Az esetek többségében úgyis ez a baj. Hogy senki sem emlékszik rám. -Jó lesz. – Kurtán válaszolok, kezd egy kicsit unalmassá válni az egész bevásárlás, pedig általában élvezni szoktam, főleg, ha új dolgokat is vehetünk. – Nekem kell a gomba. – Belepakolom a kocsiba, majd csinálok mást belőle, ha épp nem kerül a mai ebédbe. A zöldséges pultnak dőlök, nézem, ahogy válogat a paprikák között és kiütném a kezéből azt a hórihorgas, csípős fajtát, amitől pár héttel ezelőtt majdnem meghaltam. Senki nem mondta, hogy nem a csemege fajtából való, kemény volt és roppanós, ahogy beleharaptam, de az íz nem ugyan az volt, mint a megszokott. Sem a víz, sem a tej nem segített, kénytelen voltam felhívni anyámat, aki bepánikolt és autóba ült. -Fejezd már be ezt Mac. – Kiveszem a kezéből a sminkcuccot. – Kurvára elegem van belőle. – Eltolom az orrom elé lendített palackot, egyáltalán nem kívánok most semmi alkoholt. – Nem vagyok meleg!
Köztudomású tény, hogy két embertípusnál nincs nagyobb drámakirálynő: a szappanopera-színésznők és a melegek. Igazán nem lehet felróni nekik, az ő világukban eyszerűen ez az elvárt viselkedési forma. És még ha valaki nem is az a „tipikus meleg”, amire például néhány homofóbabb rokonom (például a nővérem férje) egyszerűen a „díszbuzi” jelzőt használja, akkor is ott lapul benne ez a kitörni készülő forgatag. Watt hasonló kirohanásaira csak a szememet szoktam forgatni, és teszem azt most is. Ez a túlkompenzáció igazából lenyűgöz; de azt hiszem, azzal sem nyerném meg a jóindulatát ebben a pillanatban, ha elmondanám neki: ha valóban teljesen biztos volna a szexualitásában, nem akadna ki ennyire, csak azért, mert egy személy máshogy gondolja. Ugye hogy ugye? – Kinek van fegyvere? – ráncolódik össze a szemöldököm, mert hirtelen nagyon nem értem, miért céloz. De nem akadok fenn rajta sokáig; nekem is vannak hasonló, másoknak érthetetlenül oda nem illő felszólalásaim, és ők is elég rendesek ahhoz, hogy ne tegyék szóvá, szóval inkább csak legyintek és tovább sasszézok a sorok között. – Ne legyél már ilyen zártelméjű! Nem mondták még neked, hogy gondolkozz a dobozon kívül? – fordulok felé menet közben, ilyesformán hátrálva a kocsi előtt, miközben egy négyzetet rajzolok a levegőbe. – Művész vagy, nem? Azt hittem, nektek elvontnak kéne lennetek. Vagy az csak LSD hatására megy? – Watt esetében mondjuk ez egy elég érdekes kombináció; habár nagyon is jól tudom, hogy a szíve az egyértelműen a rajzhoz húzza, ami igencsak szabados felfogást követel, addig azért orvostanoncként se lehet oka panaszra. Pedig az eléggé földhözragadt és egzakt. Watt is pont egy ilyen fura eleme a kettőnek; némi átlagosnál jobban működő önérzettel és drámaiságra való hajlammal. A haját és a „lányokat” illető megjegyzésére is csak megforgatom a szemem, és magamban mosolygok. Igazából szórakoztat. Ami a kérdésemre kapott reakcióját illeti, arra már hunyorogni kezdek, és szigorúan a csípőmre teszem a kezemet. – Kérem, Dr. Thyfault, magyarázza már el az ostoba, falusi lelkemnek: a szexuális beállítottságnak és a sminknek milyen elválaszthatatlan köze is van egymáshoz? – Ezt most nem engedem el. Ha a szupermarket közepén kíván vitát nyitni róla, hát felőlem aztán itt is lehet; nem vagyok mérges, de az egy kicsit zavar, hogy már megint bele kell vonnia az önigazolását valami olyanba, amit egyébként tökre bóknak szántam, és szívességet kértem tőle. Még piát is ajánlottam cserébe! – Nem tudom, mi jelent meg abban a túlsamponozott fejedben, de szerintem akikre gondolsz, azok a drag queenek, és totál más palettát képviselnek, na meg biztos lehetsz benne, hogy jóval extrémebb színeket használnak, mint ez a készlet – közlöm vele határozottan, és mintegy visszavágásként, határozottan a kocsiba dobom a füstös szemek elkészítését ígérő palettát. De nehogy azt higgye, hogy ilyen könnyen futni hagyom! – Csak hogy tudd: egyrészt bókoltam neked, amit illik megköszönni. Attól függetlenül, hogy mire buksz. Másrészt, ebből a szempontból rohadtul leszarom, hogy mire buksz. Azért kérdeztem, mert komolyan gondoltam, természetesen nyugodtan visszautasíthatod, de most már kezd érdekelni, hogy mi triggerelt téged ennyire. Ha smink volna rajtad, az nőies lenne? Ha ezzel van gondod, először is ne hordj zöld gatyát. Másodszor, ne legyen vele gondod, mert ez hülyeség. A színészek is használnak sminket. Vagy ők szerinted mind melegek? Ha azt mered mondani, hogy Johnny Depp meleg, ellopom az egyik Golden Globe-ját és azt vágom hozzád! – A Jack Sparrowhoz kötő szerelmem majdnem olyan mélyre nyúló, mint amit az olasz tészták iránt érzek, és nem tűröm, hogy sértegessék. Még Wattnak sem. Egy kicsit úgy érzem magam, mint az oviban, mikor el kell magyaráznod az egyik kiscsoportosnak hetedjére is, hogy nem, nem szép dolog levágni a kispajtások haját ollóval; türelmes vagy, megérted, hogy nehezére esik felfogni, amit mondasz, de azért valahol az összeszedett nyugodtság mellett ott tombol a határozottság is: eleged van. És egyébként is. – Ha a smink szerinted szorosan kapcsolódik egy bizonyos nemhez való vonzódáshoz és a nőiességhez, akkor szerinted aki nem sminkel, az nem is igazán nő? Mert ez kábé pont olyan jó következtetés. Szóval, Watson Ford Thyfault, szerinted ha nem sminkelem ki magam, akkor nem vagyok nő? – felvont szemöldökökkel, szinte oda sem pillantva dobok be még egy új luffa szivacsot is a kocsiba. Elhalad mellettünk két nő, láthatóan félig-meddig rossz következtetést vonva le az elcsípett beszélgetésből; valószínűleg azt hitték, Watt és én járunk, ő pedig épp most szólt be arra, hogy nem vagyok kisminkelve. Még tisztáznám is a helyzetet, ha nem az én pártomon állnának. Az a pillantás ugyanis, amellyel őt illetik, félreérthetetlen. – Ha egész nap ilyen random kiborulásaid lesznek, az a te dolgod. De ne rontsd el vele mindenki más napját. Szóval. Én megveszem ezt a vodkát. És ha úgy érzed, nem tudsz stabil lelkiállapotban eltölteni velem itt egy órát, akkor szia, menj haza. Majd hazacipelem a cuccokat egyedül. – Ezzel pedig nem is igen adok neki rögtönzött válaszra időt, jószerivel kiszakítom a kezei közül a bevásárlókocsit, és megindulok a tusfürdők felé. Az pedig rajta múlik, utánam elengedi ezt a hülyeséget, s jön-e vagy inkább megsértődik és sarkon fordul.
Lomha, egyre lassuló léptekkel követem, talán ha bekanyarodnék ebbe az átkozott sorba, fel sem tűnne neki, hogy elvesztem. Néha tényleg nem értem, hogy tudtunk mi együtt lenni. Úgy, mint egy pár. Szeretem, mert a barátom, nekem is vannak rigolyáim, de néha az agyamra megy. Főleg ezekkel a célozgatásaival. Fogalmam sincs, honnan szedi őket, vagy miért gondolja, egyáltalán, hogy fordult meg a fejében. Mindegy is, igazából higgyen, amit akar, ezért nem fogom boszorkánynak kikiáltani és nem kéretem máglyán való elégetését a városházán. -Dante-nak. Hagyjuk. – Nem fecsérelem az időmet magyarázkodásra, úgysem értené meg. – Oh igen, imádom az LSD-t. Unalmas estéimen, mikor tényleg nem tudom, mihez kezdjek magammal, bélyeget szoktam nyalogatni. Vagy ha nem, akkor felszívok néhány csíkot, hátha olyasfajta hallucinációkhoz jutok, amiből menten kipattan a fejemből egy újabb képregény terv. Gondolkozz kérlek, mielőtt megszólalsz… - Ha te így, akkor én is így és fűzhetnénk még tovább, de inkább óvatosan lökök egyet a kocsin, hogy visszapenderítsem eredeti állapotába. Mármint Mac-et és újra a bolt adta felhozatalt bámulja, ne pedig engem. Utálom, mikor fixíroz, aztán meg elemezni próbál és most is ezt teszi, engem meg az őrületbe kerget vele. -Tényleg nem értem, mi köze nekem a sminkekhez. Ott van Ines vagy Cherry, örömmel veszik, ha gyakorolsz rajtuk, kérdezd meg őket, engem meg hagyj békén. – Legalábbis a rúzsaiddal meg a csillogós, francos szemhéj festékeiddel. Alapozó sem kell, se körömlakk. Remélem nem talál a bolt valamelyik eldugott csücskében, mert lehidalok. Utoljára karácsonykor volt kifestve, de csak mert az unokahúgaim nem hagytak békén. -De érdekel Mac, máskülönben nem baszogatnál. – Halkabbra veszem a hangomat, úgy tűnik gyerekek is vannak a bevásárló központban és előszeretettel bámulnak a képembe. – Ah, mindegy, hagyjuk és ez sötét zöld, Ansel-tól kaptam a múlt héten, szerinte illik a hajamhoz. – Nem is értem, mi ezzel a problémája. Nem piros vagy rózsaszín cuccban nyomulok, igyekszem normális színekkel telepakolni a szekrényem, de akkor sem engedem, hogy kicicomázzon. Az túllép minden felállított határomon. -Jézusom Jasmine, ki beszélt arról, hogy nem vagy igazi nő? Látod?! – Mutatok rá ujjammal, kikerekedett szemmel. – Ez a ti bajotok. Minden szót kiforgattok, átvariáltok, megmásítotok, mit tudom én, mit csináltok. Aztán meg előadjátok, hogy mi férfiak mekkora szar, szemét alakok vagyunk. Szerinted érdekelt, hogy nem vagy kisminkelve, mikor jártunk?! – Igazából, máskor se nagyon izgatott, számomra nem attól nő egy nő, ha vakolatot képez rajta az alapozó, ha méteres szempillái vannak, vagy dagadtra pumpált ajkai. Ki nem szarja le ezeket a nüánsznyi fortélyokat. Marhára nem az a típus vagyok, aki foglalkozik az ilyenekkel. A mellkasomhoz kapok, ahogy kirántja kezeim közül a bevásárló kocsit, színpadias sóhaj kíséretében lépek egyet hátra. – Az a kocsi, hozzám tartozik. Én toltam eddig, ezután is én fogom. – Lefejtem ujjait róla – már ha engedi – és tovább araszolok mellette. -Három másodperc alatt felnyomod a pulzusom. – Vakkantom neki oda, szemeimet kizárólagosan az előttem tornyosuló wc papír várnak szentelve. Nahát, van kalózos is… -Veszek neked kólás gumicukrot. Még mindig szereted?
– A témához nem releváns – forgatom meg a szemem, mert tényleg nem az. Igazából nyilvánvalóan nem vagyok mérges rá, sosem lennék az senkire csak azért, mert visszautasít valamit vagy hasonló, de annyira (jobb szó híján) felbaszta magát az egészen és olyan hevesen reagál, hogy már azon vagyok kiakadva. Utálom, ha valaki ilyen indokolatlanul lesz mérges. Igazából ez az a pont, amit az egész városban is utálok, valamiért mindig mindenki annyira el van határolódva a másiktól és ugyanakkor kész leordítani a másik fejét azért, mert véletlenül rálépett a cipőfűzőjére. Mintha mindenki direkt keresné a konfliktusokat, és már a gyerekek is ezzel a vérükben születnek. Az is bosszant, hogy az érveim nagyjából háromnegyedét figyelmen kívül hagyja, válasz nélkül, és csak arra reflektál, amire épp kedve van. Alapvetően türelmes ember vagyok, és most sem szándékozom kijönni a sodromból, de van egy bizonyos határ, amikor már én is elkezdem rosszul érezni magamat. Nagyon könnyed kérdésnek indult az egész, és simán mondhatott volna úgyis nemet, hogy nem tesz úgy, mintha épp felvetettem volna, öljünk meg egy iskolabusznyi gyereket. Vagy kiskutyát. Valamiért az emberek néha nagyon nem érzik, melyik szituáció milyen megszólalást igényel, aztán meg ők vannak fennakadva, ha ezt valaki nehezményezi, mint most én. – Mégis mikor mondtam egy szóval is, hogy szar alak vagy? – hunyorgom rá. – Te mondasz és akadsz ki hülyeségeken, úgyhogy ne próbáld meg úgy beállítani, mintha ez valami hisztiroham lenne a részemről, mert ha valaki hisztizik, akkor az te vagy. És ez a legutolsó dolog, amire ma szükségem van! Oké, egy egészen kicsit mégis mérges vagyok, de az inkább annak a számlájára írható, hogy belelovallt engem is ebbe a vitaszerű hülyeségbe, pedig tényleg jó érzésekkel indultam neki ennek a napnak, good vibrations meg minden, úgyhogy egy kicsit csalódás, hogy így összetapossa a boldog kis buborékomat. Pont olyan ilyenkor, mint Dee. Egyszerűen képtelen hagyni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, akkor is, ha ezzel mindenkit elmar maga mellől. Határozottan indulok meg a kocsival, a fogókára támaszkodva olvasva a kis cetlit, amire a feltétlenül bevásárolandó listát írtam. – Nem, ez már az én kocsim, és én is fogom tolni, úgyhogy ne parancsolgass. Ha megpróbálod elvenni, megharaplak. Esküszöm. – Olyan pillantással meredek fel rá, amitől remélhetőleg felfogja, hogy komolyan is beszélek. Kicsit úgy érzem magam, mint anya érezhette, mikor öt gyerekkel nekiállt vásárolni. Mivel Ő nem szaladhatott öt felé, ezért inkább saját magát jelölte ki középső pontnak, és mindegy, merre szaladtunk, hozzá kellett visszatérni. Most úgy döntöttem, hogy én meg a kocsi lesz a középső pont, Watt meg tényleg elmehet a sunyiba, ha nem tud normálisan viselkedni. Nincs szükségem a negativitásra. – Ajánljak egy jó dühkezelési terápiát? – kérdem, oda sem figyelve motyogva. Épp egy újfajta (s ennek megfelelően drága) tusfürdő adalékanyagainak listáját bogarászom. – A haragtól savanyú, morgós öregember leszel. És még ráncos is, csak mondom. Jobban járnál, ha lecsillapodnál. – Megkérdezném, hogy vajon majd a gyerekekkel is így viselkedik-e, de tudom, hogy nem; velem sem szokott, csak ma ilyen harapós napja van valamiért. Persze, ezt közölhette volna azelőtt, hogy eljött velem, mert eljöttem volna egyedül, vagy megvárom, hogy Dante hazaérjen és megkértem volna őt. Ő is hajlamos morgós lenni, de egészen máshogy. – Ne vegyél nekem semmit, Watt! – sóhajtok fel, végül mégis a másik tusfürdő mellett döntve. Ezek után a férfi részleghez lépek, ami már csak színénél fogva is elhatárolódik; minden fekete meg szürke meg piros. Esetleg neonzöld. – Ez most az én bevásárlásom, úgyhogy legfeljebb magamnak vehetném meg, de nekem meg most nincs fölös pénzem. Meg egyébként is… – Sorra szaglászom végig ugyanazon gyártó elméletileg különböző termékeit, de a végére már eltömődik a szaglószervem a pézsmától, vagy mind ugyanolyan. Mármint, imádom az ilyen férfiparfüm-szagú dolgokat, mint az arcszesz vagy a tusfürdő vagy a dezodor de tényleg mindnek ugyanolyan az illata. Vagy szín szerint választanak? – Melyik a jobb? – kérdem meg végül az egyetlen velem lévő férfit, rámutatva a sornyi tusfürdőre. – Vagy tudod, Dante milyet használ…? – Elvégre, egy fürdőn osztoznak, szóval nem zárnám ki, hogy éppenséggel tudja, melyik az az egy doboz, ami nem az övé. Így vagy úgy, de végül bedobok egy tusfürdőt meg egy borotvahabot is a kosárba. – Ezek a borotvák is olyan egyformák… Egyébként hogy jöttök ki egymással?
-Teee… - Elharapom a mondat végét, nem kezdek bele fölösleges vitákba. Utána meg szó nélkül, duzzogva kerülgetjük egymást a lakásban. Semmi értelme, ő hajtja a saját igazát, én meg az enyémet, a végén meg összeveszünk ezen az istenverte kocsin. Makacsul ragaszkodik hozzá, én meg nem tépem ki a kezéből, így is megbámulnak minket, pedig még csak fel sem emeltem a hangom. Isten óvjon tőle mindenkit. Legutóbbi civakodásunk sem vezetett semmi jóra, két napig kommandóztam be a szobámba, csak hogy ne találkozzunk a nappaliban – az az összekötő pont a lakásban -, mire rájöttem, hogy enyém a kéró, azt csinálok, amit akarok. Bocs Mac, a pudingodat nem Ines ette meg, hanem én. Édes a bosszú… -Ez nem hiszti, csak nem tudom felfogni az észjárásod. – Tipikus olasz kéztartással, enyhe térd roggyantással gesztikulálva fejtem ki véleményemet, egy utolsó próbálkozást még teszek, hogy újra magamávé tudhassam a bevásárló kocsit, de kisujjam lecsúszik a fogantyúról és végleg elvesztem az irányítást. – Dante-t is harapdálod, ha valami nem tetszik? – Mogyorót hajítok a többi kaja közé, kedvem lenne megbontani, de a múltkor is kitessékeltek a boltból, amiért megszomjaztam és kinyitottam egy szénsavas löttyöt. Bár lehet azért, mert felráztam és konkrétan beterített mindent és mindenkit. -Tök nyugodt vagyok. – Emelem fel kezeim védekezésképpen, épp úgy, ahogy a filmekben szokták a rossz fiúk, ha elkapják őket a zsaruk. Mac totál úgy viselkedik, mint ők, csak a rosszabbik fajtából. -Apám ismer egy jó plasztikai sebészt, a ráncaimmal ne foglalkozz. – Vigyorgok, remélem, hogy lezárhatjuk ezt a baromságot egymás közt. Hajlamos vagyok hamarabb megsértődni, mint kellene, ezt aláírom. De érzékenyen érint, ha valaki azt feltételezi rólam, hogy saját kapura játszom. Fogalmam sincs, hogy kéne ebből kikeverednem, mert lassan egy lány sem hajlandó velem józanul beszélgetni. Ez meg tök gáz, tekintve, hogy azért nem nézek ki olyan rosszul. Vagy mégis?! Bedobok három csomag kólás gumicukrot, előre loholok és elveszek egy négyes csomagolású pudingot abból, amelyiket annyira szereti. -Figyu, a múltkor, amikor kerested a pudingod és azt mondtam, Ines zabálta fel… igazából én voltam, bosszúból. – Kettőt lépek a hűtők felé, épp csak bele nem ülök a sajtok közé. – De nézd, kárpótlásul kapsz egy teljes pakkot és még kólás bizét is. – Kiskutya szemekkel nézek rá, ezzel általában nyert ügyem volt anyánál, bármit is követtem el kissrác koromban. Kíváncsian várom az eredményt, működik e Mac-nél is. Egyelőre még életben vagyok, szóval fejemet a tengernyi tusfürdő felé fordítom és próbálom felidézni, vajon melyiket is láttam a múltkor a zuhanyzóban. Mert ugye mindenkié egy kupacon. Vajon kié lehet az a barack és vanília illatú, amivel meg szoktam mosni a… biztos nem Dante-é. -Talán az a fekete, fehér írással. Én ezt használom. – Mutatok rá egy piros dobozos, színes mintásra. – Még nem panaszkodtatok, hogy büdös lennék. – Nem tudom, van e otthon, de mehet a kocsiba. Nem baj, ha több van, lehet valakinek szüksége van rá. -Kábé úgy tudnám jellemezni, mint a terhes nők étrendjét. Én vagyok a nutella, ő meg a savanyú uborka. Külön véve marha finom, együtt meg olyan… bleeeh. Egyébként semmi bajom vele. – Rántom meg a vállam. – Az más kérdés, hogy ő miként vélekedik rólam. Próbálok tök kedves lenni, de tényleg, egy szavad sem lehet…
Nem szerettem veszekedni Wattal. Nyilván, senkivel sem szerettem veszekedni, de ez egészen diszfunkcionális fennhangot kapott, ha az ex-pasidról volt szó, aki meg amúgy az egyik legjobb barátod, lakótársad, meg kvázi a főbérlőd is. Néha tényleg megértem, miért menekült a mi fura kis bagázsunktól minden pasi és barátnő; nem könnyű… megemészteni ezt a helyzetet, amiben élünk, azt hiszem, nem csak elsőre. A szerencse persze az, hogy ez nem állandó, végleges szituáció, elvégre, bár tökre menők a tacokeddjeink, azért nem szándékszom örökre velük lakni, csak addig, amíg nem jön velem szembe valaki, akiért megérné itt hagynom azt a burzsuj gáztűzhelyet, ahogy valaki megjegyezte. Valaki, aki nagyon is könnyen lehetne az a valaki, aki… De nem, ilyenekre nem szabadott gondolnom, sem Wattal, sem nélküle, akkor pedig főleg nem, amikor Dante mellettem van. Még nehéz volt felfognom, hogy visszatért, hogy tényleg megint az életem része, úgyhogy tulajdonképpen teljesen reális ez az egész, a torkomba ugró szív meg az összeszoruló mellkas, meg hogy nem tudok másra gondolni, ugye? Félek, hogy elveszítem, úgyhogy persze, hogy futnék utána, akárhová szeretne menni. Ebben nincs semmi meglepő vagy fura. Hát persze… Egy kicsit még morcos vagyok, egy kicsit még nem tudom, hol áll a fejem a kavargó gondolatok közepette, úgyhogy Watt hirtelen felszólalása meglep. – A pudingomat…? A tápiókásat? De hiszen azt mondtad, nem is szereted…! – A kis hazug! Dougie ugyanígy fogta annak idején mindig Titora, hogy Ő volt az, aki megette az utolsó epres Pop-Tartomat, mert azt hazudta, hogy ő allergiás az eperre. Akkor bukott le, mikor egyszer szembe jött velem otthon az utcán, és nem csak a suliból lógott, de ráadásul jóízűen ette az epres fagyit. Áruló! – Bosszúból? – pillantok fel rá értetlenül összevont szemöldökkel. Hát már mi az, hogy bosszúból, hiszen én mit…! De nem, igazából nem érdekes. A levegőt, amit a válaszhoz szívtam be, most egy nagy sóhajjal engedem ki, aztán megvonom a vállamat. – Hát, most már mindegy. Ha mérges leszek, azzal nem tekerjük vissza a múltat, úgyhogy… De most nem tápiókásat kérek, hanem a biocsokisat! Igazából a tápiókásat is véletlenül vettem; akkor is csokisat akartam, csak valaki rossz helyre pakolta, és sosem vesszük le azt, ami a polcon legelöl van, úgyhogy… Úgyhogy tulajdonképpen nyertem. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy ha fürdés után büdös maradsz, valamit rosszul csinálsz – kuncogok magamban, a flakonok között nézelődve. Igazából rájöttem, hogy hülyeség volt megkérdeznem Wattot, mert ha Tay rájönne, hogy ugyanolyat vettem neki, mint Ő használ, kidobná az egészet. Nem tudom, miért, de azt hiszem, ez történne. Végül találomra döntök az egyik mellett, de el kell ismernem, ez olyasmi lehet, mint mikor mi küldjük el őket samponért, és meg vagyunk sértődve, amiért nem tudnak dönteni. – Miért pont ő az uborka…? Hülye kérdés. Tay tényleg uborka. – Nem is volt egy szavam se – vonom fel a szemöldököm halvány mosollyal, a legalsó polcnál guggolva. Végül leakasztom az egyik terméket, és miközben a kosárba dobom, odalépek Watthoz, hogy mindkét felszabadult kezemet a vállaira helyezhessem, és úgy nézhessek a szemébe, mintha legalábbis valamiféle önsegítő tréningen lennénk. – Én csak… tudom, hogy egy kicsit… érted. Fura a helyzet. És hogy ő nem olyan, mint… Mint a legtöbb eddigi lakótársunk. És köszönöm, hogy megengedted, hogy maradjon. Hálás vagyok. Ő is az, csak kicsit nehezen mutatja ki. Én csak… szeretném, hogy minden rendben legyen. És ha bármi feszültséget érzel, majd szólj, rendben? Megveregetem a felkarját, aztán már tovább is suhanok, egyenesen a fogkefékhez, mert azokból sem lehet elég. – Egy kicsit a’sszem olyanok vagyunk, mint egy család. Vitatkozunk, hülyeségeken, meg egymás agyára megyünk, de a nap végén azért nem olyan rossz, hogy nem egyedül vagy, ugye? Én semmi pénzért nem cserélném el.
Kezdőlap
