Timothy Rashford régen várt gyerek volt, a szülei éveken át sikertelenül próbálkoztak és minden második évben a kórházat is meglátogatták, csak hogy megnézzék mindkettejüket, termékenyek-e még, vagy bármelyikük félelme beigazolódott és genetikai hulladékokká váltak. Ők fogalmaztak így minden egyes alkalommal korábban is és most, a válásuk kellős közepén járva is. Richard kezdetben mindig megfedte Christinát, Timmy anyját, hogy óvatosabban kellene bánnia a szavakkal és nem önmagát ostorozni minden vélt és valós bűnért, de egy ideje már leszokott arról, hogy a nő lelkét ápolja. Három hónap alatt megfordult párszor nála Christina, éppen annyiszor, hogy Rick rájöjjön, meddő vitára nem érdemes. Az éveken át tartó reménytelen küzdés utolsó állomása a lombikprogram volt, ami végül sikerrel zárul és annak eredménye pedig épp most, szélvészént hasalt el a murván a bokron átfutva és annak egyik ágában elakadva. Rick már meg sem lepődött, amikor az öt éves gyerek teli torokból üvölteni kezdett, mintha kínozták volna és fogadnia sem kellett, tudta, hogy Tina felpattan és a gyereket úgy veszi magához a földről, mintha a világ összes pénzét viselné a gyerek bőre alatt. Ameddig az anya igyekezte megvigasztalni az egyetlen utódját, addig Sullivan hátradőlt a pad támlájának, kihalászta a telefonját, csak hogy megnézze, az utóbbi másfél órában, mióta nem tartózkodott az irodájában, mennyien zaklatták őt.
Az öccse Itt vagyok! üzenetére csak ráncolta a homlokát, mert sem képet, sem pedig pontos címet nem adott meg a helyszínről, így ez akárlehetett a Torontoban élő szülei háza, de akár a Szabadság-szobor is, egy fogda, valamelyik aktuális nőjének a lakása, vagy akár Richard bármelyik lakása és ez az egyszerű kijelentés jelenthette azt is, hogy feltörte Rick lakását és éppen a kádjában mereszti a hátsóját Long Island-en. Egy "Na és?" választ még elküldött Henrynek, mielőtt Tina dobta volna le magát mellé, viszont Henrynek volt egy olyan borzasztó szokása, hogy amit lehetett, azt rövidített is, illetve képtelen volt arra, hogy teljes mondatokban írjon meg bármit is. Így egy egyszerű téma akár negyven sort is felölelt a messenger, whatsapp, viber alkalmazásokon. Rick telefonja pedig annyiszor csippant is. A huszonötödik üzenet hangjánál már kezdte magát kínosan érezni, mert látta, hogy Tinát is idegesíti ez a hang, az épp csak elhalkuló gyerek pedig szinte PTSD-ben szenvedett már az állandó, mégis ritmustalan zajtól. Mert kezdett azzá válni, Henry elemében volt.
- Ha megbocsátasz, felhívom az öcsém, hogy szórakozzon mással - kocogtatta meg a telefon kijelzőjét, de beszéd közben felemelkedett, mintegy jelezve, ha nemet is mondanak, akkor is fel fogja hívni Henryt.
- Ez az öcséd?
- Néha szeretem is. Most csak idegesít. Adj két percet, kiderítem, kell-e váltságdíjat fizetnem érte - valamiféle mosolykezdeményt megengedett magának, Tina nevetését hallotta, ahogy elfordult és messzebb sétált a duótól, csak hogy a fiatalabbik Sullivant ne zavarja, ahogy a gyerek az anyját kérdezi minden élőről és holtról menet közben. Három hete Timmy sípcsonton rúgta, csak mert nem tudott neki adni nyalókát vagy dínót az irodájában. Azóta sem bocsátott meg teljesen a gyereknek, mert dínót ő is szívesen kért volna, szinte bárkitől. De csak azért, mert a szülei épp válni készülnek, még nem feltétlenül kell vagdalkozni. - Hmm? - csak ennyi, bele a telefonba, ahogy Henry belevakkantott a hívás túloldalán.
- Itt vagyok. Ahogy írtam is. - valószínűleg azt is sikerült megosztania, hogy mit reggelizett tegnap. Valahol a huszonnyolcadik üzenet környékén.
- Menjek érted? Vagy életben maradsz addig, ameddig nem leszek szabad? - fogalma sem volt arról, az öccse milyen fontos híreket osztott meg vele, jobban lekötötte a gondolatait az, hogy hogyan is vezesse fel mindenféle sértés nélkül Tinának azt, hogy a fiának előfordulhat, hogy viselkedésbeli gondjai és deficitjei vannak, ami nincs kezelve jelen pillanatban. Épp elég beszélgetésen vettek részt ahhoz a gyerek elhelyezése miatt a válás közepette, hogy Ricknek sejtése legyen arról, valami nem kóser a gyerekkel.
- Nem terveztem, hogy meghalok - jó, ez mindig jó hír volt. Ahelyett viszont, hogy tovább faggathatta volna az öccsét, a félig oldalról beérkező hangosabb Rickezésre körbenézett. Nem volt egyedül a világon ezzel a névvel, de a galambraj segített neki abban, hogy a megfelelő irányba nézzen és észrevegye nőt. Jó, most már biztosan őt keresik, ha nem is a név, de az őt nézp Kate elég bizonyíték volt erre.
- Henry, maradj, ahol vagy. Nekem.. dolgom van, több is egyszerre, ha minden igaz.
- Már megint nőzöl? Mikor váltok már Whittel?
- Nem válunk el - a puffogó, röfögő nevetést csak félig hallotta, ahogy megszakította a hívást és előbb Christináék irányába nézett, aztán Kate felé ismét. Tina még mindig úgy dédelgette a gyerekét, mintha konstans tövissel csapkodták volna, ezért egy biccentés kíséretében jelezte, hogy hagy időt nekik, ezért is indult meg Kate felé, intett is, de csak két lépésre megállva a nőtől beszélt.
- Helló, Kate! Nem gondolod, hogy egy kicsit túlöltözött vagy a szökőkúthoz vagy a papírpohárhoz? - mutatott a nő irányába, nem éppen a hétköznapi viseletre. - Mi járatban vagy a parkban? Vársz valakire? - remélte, hogy igen. Kate öltözéke, a sminkje, a két pohár pontosan ezt jelezte volna.