To my lovely brother

- Ééééés merre van Hyun Tae...? - kérdezem is, rá se nézve  nőre. Csak megyek egyenesen a szobák felé. Vagy legalábbis abba az irányba, amerre vélem, hogy a szobák vannak. Minden egyes ajtót tárva nyitva hagyom, hogy Jennifer alig győzi őket visszacsukogatni, míg meg nem találom azt a szobát, amit épp keresek. Ez pedig nem más, mint az én drága öcsém birodalma. Mert az mostantól az enyém lesz. Legalábbis addig, míg itt vagyok. Szerencséjére azért nem szándékozom olyan sokáig itt maradni, csak addig, amíg rá nem akadok arra a bizonyos Henry-re. Aztán már megyek is haza.
- Még az egyetemen van, csak délután fog hazaérni...
- Oooh remek... Akkor még van időm kipakolni... Most pedig ha megbocsát... - még egy bájos mosolyt is villantok felé, mielőtt szinte az orrára csapnám az ajtót. Tudom, tudom... ez tényleg nem volt szép dolog... De mentségemre szóljon, hogy nem volt épp a legrövidebb az a repülőút, és agyon elfáradtam. Persze, az út alatt azért aludtam valamennyit, de az mégsem volt olyan kellemes. Most pedig itt van nekem ez a meglepően kényelmes ágy, ami tulajdonképpen Casper-é. De most ez is megteszi. S szinte amint becsukom a szemem, már alszom is...

Nem is tudom, hány órát tudtam aludni, mire felébredek. Igaz, még szívesen visszamerültem volna az álmaimba, de az ajtó mögötti csacsogások, majd annak nyílása felébresztenek. S mire Casper megpillant, én már az oldalamra fordulva, fejemet a tenyeremben megtámasztva pillantok rá.
- Szia öcsi! Vagy mondjam inkább, hogy Casper...? Ha jól tudom, az itteniek így ismernek...

Remélem kezdetnek megteszi  

Nem semmi egy év volt ez, bár az eleje egy kicsit döcögősen indult, a végére csak kiforrt. Végre mondhatni a szerelmi életem is sínen van. Az persze már csak mellékes, hogy hamarabb is sínen lett volna, ha kicsit merek is lépni. De hát a fene gondolta volna azt, hogy Cedricnek is ugyanazon gondolatok jártak a fejében éveken át, ami nekem is. Most viszont már, hogy kibújt a szög a zsákból, minden a legnagyobb rendben van. Van egy hihetetlenül édes párom és ez a lényeg. Persze a suli mellett eddig is sok volt az elfoglaltságom, hiszen ott volt a munka is. Bár apám még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy anyagilag támogasson, én az ő pénzével nem tudok mit kezdeni. Ha jóban lennénk, sem fogadnám el, nem hogy így, szánalomból. Így amióta csak tehetem, dolgozok. Magamért és a jövőmért, hogy ne a nulláról kezdjem az életet. Örökké úgy sem maradhatnék apám ölében. Aztán a munka mellett ott vannak az edzések is. Mindig kondiban kell lennem, így az edzőtermek és harcművészeti órák lelkes látogatója vagyok. Bár Jennifer már nem nagyon érti hova gyúrom magam, ő teljesen ellenzi a két ajtós szekrényformát, bár akkorára nem is tervezek nőni. Egyszerűen csak örülnék annak, hogy ha a környezetemet és magamat megtudnám védeni, főleg így, hogy most már van is kit. Aztán ott vannak a pszichológiai vizsgálatok is, amik most a suli miatt kötelezővé váltak. Vicces, bár egészen élvezem is őket, mert mindig tanulok valami újat magamról. S mivel hát férfi vagyok, a haverokról sem mondhatok le, őket is be kell tuszkolnom valahova a kívántalan bulijaikkal együtt. Eddig is egy elég sűrű menetrendem volt, most már viszont Cedricet is illene valahova beillesztenem, lehetőleg úgy, hogy rá több időm jusson. Emiatt szerintem otthon csak aludni lát a nevelőm. Bár őszintén, azt sem mindig. Igyekszem nem sokat egyedül hagyni, hiszen bármi is történhet vele, míg én oda vagyok. S mivel szinte már az anyámként tekintek rá, nem akarom, hogy baja essen. Bár én mindig is ilyen voltam. Mindenkire is odafigyeltem és óvtam mindentől, ellenben magara ritkán figyelek. Nem mindig veszem észre – vagy csak nem akarom- a testem jelzéseit, mivel néha egy kis piheni is rám férne. Hiába vagyok kissé hiperaktívabb, az energia mennyiségem nekem is véges.
Most is egy hosszabb napon vagyok túl, az egyetemen egész hamar végeztem is, de mire körbe zongoráztam minden más programot, addigra elég szépen eltelt az idő. Kissé fáradtabban is esek haza a kelleténél, de amint elfordítom a zárat az ajtóban úgy érzem némiképp több erőm lett arra, hogy eljátsszam a nevelőm előtt a gondtalant. Mindig aggódik értem, ha már csak egy picit is látszik rajtam a fáradtság jele. Szokásomhoz hívem már lököm is a táskámat a kanapéra és már támadnám is be hátulról az éppen mosogató nőt, mikor az az érkezésem hallatán eldobja a kezében tartott edényt, majd egy gyors kéztörlés után szalad is felém. Na, ez nekem több, mint új, ilyet még nem láttam tőle. – Baj van? – értettlenül pislog is le a nálam alacsonyabb és idősebb asszonyra, akinek az arcán elég vegyes érzelmek rajzolódnak most ki. Miről maradtam le? A nő csak finoman megfogja a kezem, hogy kicsit közelebb húzzon magához, jelezvén, hogy lejjebb kéne hajolnom, amit meg is teszek neki. – Kérlek ne akadj ki, de… Úgy tűnik itt van az egyik nővéred. – mondja is kicsit halkabban, mire nekem egyből összeszalad a ránc a homlokomon. – Tessék? – mi az, hogy itt az egyik nővérem? Minek? Miért? Mi lett azzal a családdal? Eddig csak apám zaklatott félévente, most meg már a testvéreim is? Mitől lettem én értékesebb, hogy most mindenki is megtalál? – A fiatalabbik nővéred ma rontott be, míg oda voltál. Nem mondott semmit, hogy miért jött. Megkérdezte merre vagy, majd elfoglalta a szobádat. Gyerekként valahogy még egész aranyosnak is tűnt, de most csak a neveletlenségét látom! – mérgelődik is az ajtóm felé pillantva, mintha csak azt remélné, hogy a pillantása kellően fenyegető a jövevény számára így a falon keresztül is.
Kissé zavaros fejjel engedem is el a nő kezét, hogy úgy közelítsem meg a saját szobám bejáratát, mintha a mögött valamiféle veszély leselkedne rám. Óvatosan nyomom is le a kilincset, hogy aztán elém táruljon, egy meglehetősen átlagos fiú szoba. Legalábbis, gondolom ebben még nem sokban tér el a kormbeliekétől. Némiképp letisztult és a színek helyett inkább egy világosabb krémszínű fal fogad néhány poszter és kép kíséretében. Az íróasztalomon katonás rend található, ahogy az egész szobában is nem csak Jennifer munkájának köszönhető ez a nagy tisztaság. Körbe kémlelve a berendezésen, túl nagy kupit nem is látok, csak az ágyamat elfoglaló nővéremet, illetve annak két szép nagy bőröndjét. Remélem nem azért jött ennyi cuccal, hogy ide költözzön. – Minek köszönhetem a látogatásod? – szólalok meg kissé talán hűvösebben a kelleténél, miközben neki dőlök az ajtófélfának. Bár őszintén, nagyon nem is örülök a látogatásának, így talán érthető is, hogy miért szeretnék ennyire a tárgyra térni. Kezeimet összefonom magam előtt, ezzel is jelezvén, hogy elzárkózom az ismeretlen felől. Ötletem sincs, hogy mi szél hozta felénk, illetve, hogy miért pont most. Először és utoljára kiskoromban láttam a féltestvéreimet és bár csak annyi közös van bennünk, hogy egy apától származunk, túl sok közünk nincs is egymáshoz. Némiképp elég viccesnek is tartom azt, hogy a sok gyerek közül csupán én voltam eddig kinézve, amiért az én anyám hivatalosan nem is tartozott a feleségek sorába. De így utólag nem is bánom, mert a mostani életemet jobb szeretem, mint azt, amit abban a családban kaphattam volna.

To my lovely brother

Nem gondoltam volna, hogy az apám valaha is el fog engem engedni egyedül New Yorkba. Igaz, legkisebb lányaként én vagyok a szeme fénye, és elég csak bevetnem azt a cuki hanglejtést, és a hatalmas szemeim, és máris megkapom, amit akarok. Ez mindig is így működött. Talán egy cseppet - borzasztóan nagyon - el is vagyok kényeztetve. Hisz soha nem szenvedtem hiányt semmiben, jó életem volt odahaza, az iskolában is mindig a népszerűek körébe tartoztam. Ennek ellenére, még ha elég gyakran nem is úgy tűnik, nem az a beképzelt, az orromat mindig magasan tartó picsa vagyok.
És talán pont ezért is döntöttem úgy, hogy nem az apám által kiválasztott hotelba megyek, hanem az egyetlen kis öcsikémhez. Akinél egyébként csak néhány hónappal vagyok idősebb, de szinte semmi emlékem nincs róla. Ami nem is csoda, hisz apu csak nagy ritkán engedte, hogy találkozzunk, és mióta Caspert Amerikába üldözte az öreg, azóta még csak annyit sem hallottam felőle, hogy él-e vagy már meghalt. Bár ez utóbbit egészen kétlem, hisz minden hónapban hallom apát arról beszélni, hogy megint mennyit utalt annak a törvénytelen gyereknek. Nekem pedig ez után nem is telt túl sok időbe, míg a gépén rá nem leltem testvérem tartózkodási helyére. Így most, legalább addig, míg el nem intézem az ügyeit, boldogítani fogom Hyun Tae-t.
De míg haza nem ér a fiatalabb, bevetem magam a szobájába. Kifejezetten hosszú volt az út, így szinte mint ledőlök az egészen kényelmes ágyba, azonnal el is alszom, s már csak akkor ébredek fel, mikor HyunTae is megérkezik. S mire az ajtót nyit, én már a tenyeremen megtámasztva az állam helyezkedek el az ágyon. Ami erre a pár hétre már az enyém. És csak vigyorgok. Persze, sejtettem, hogy nem fog neki túlzottan örülni a másik. Hisz ki örülne egy olyan testvérnek, aki még csak annyit se mond évente egyszer, hogy "boldog szülinapot", vagy valami... De a mentségemre legyen szólva, az nem az én hibám, hogy a tesómnak semmiféle közösségi felhasználója nincsen. Mert ha lenne, akkor biztos kapott volna legalább egy üzenetet minden nap.
- Szia neked is... Örülök hogy látlak... De megnőttél...! - pattanok is fel az ágyról, "az üdvözlés" hallatán, hogy közelebb merészkedjek hozzá, és megpaskoljam a pofiját. Már ha engedi. Bár ebben sem vagyok olyan biztos, ezt a kedves fogadtatást hallva. - Így kéne fogadni a testvéred, nem? Hát milyen neveltetést kaptál te...? - billentem is oldalra a fejem, miközben egy kicsit meg is dőlök, hátha Casper háta mögött megpillantom a dadust. Mert igen, itt most őt, és a nevelési módszereit kritizáltam.
- De a kérdésedre válaszolva... Akadt egy kis elintéznivalóm, szóval egy darabig még itt leszek... Szokj hozzá...

Remélem kezdetnek megteszi