A második nap reggelén Marco viszi ki őket a repülőtérre az egyik SUV-al. Szokatlan mindenkitől a némaság, ami ráül az autóra; a két férfi részéről talán azért, ami Francescot és a sorsát illeti, Alfonso pedig biztos abban, hogy Kira hallgatása a barátja érdeme, mert most már ő is látja jól, hogy nem szívlelik kifejezetten egymást. Lesz még ezt ideje rendbe tenni, gondolja, mert most egészen másra kell mindenkinek koncentrálnia.
A reptér egy félreeső részén áll meg végül az autó, meg a kíséret, ami két másik, sötétített ablakos, fekete kocsit jelent, amiben a testőrök és Alfonso háztartásának egy része ül, hogy velük tartsanak. Nem magyarázott túl sok mindent Kirának arról, hogyan fog ez pontosan kinézni, inkább hagyja, hogy tapasztaljon, ha pedig kérdése lenne, akkor azt feltegye. Felkészíteni, úgy gondolja, már felkészítette, amennyire csak lehetséges, a többinek jönnie kell így, vagy pedig úgy.
Innen még egy óra, amíg mindenki a helyére kerül és amikor már Kira a gépen ül, Alfonso még mindig kint beszélget a barátjával, hogy arra az egy hétre, amennyiben Kirával megállapodtak minden rendben legyen a clubban, illetve még egyszer négyszemközt átbeszéljék a Francescot érintő részeket, és megkérje Marcot, hogy ne ebben az egy hétben csapjanak Fabiolával balhét, ha erre egy mód van.
Elég sok energiájába telt, hogy végül ilyen rövid időn belül meg tudjanak indulni haza, ezért meglepően hamar elalszik, amikor a gép már megfelelő magasságba kerül. Az ülések végtelenül kényelmesek, a gép ringatása meg gondoskodik arról, hogy pihenjen egy kicsit, mintha a tudata előre készülne, mert a családja körében a pihenés nem létező fogalom. Órákkal később tér magához, és akkor csatlakozik a másikhoz a privát részen, ami egészen hajaz egy kisebb hálószobára. Nem célja zaklatni őt, de valahogy minden magától jön, amikor a jelenlétével felébreszti Kirát, és bár annyira óvatosan vele, amennyire csak lehetséges, minden porcikájából, mozdulatából, az ajkait elhagyó sóhajokból lehet tudni, mennyire hiányzott neki. Nem ezért jött be hozzá, csak le akart dőlni mellé, de nem bánja, hogy végül így alakult, mert az tőle elég nevetségesen hangzana.
A gép a nápoly melletti reptéren száll le, és innentől már teljesen más minden; kocsisor fogadja, rengeteg testőrrel, akik mind feketébe öltözve, napszemüveggel magukon mozdulnak, amint Kira megindul előre leszálláskor, Alfonso pedig utána. Olaszul jönnek és mennek a kérdések, ahogy az itteni embereivel egyeztet, aztán Kira hamar bekerül a férfival együtt egy golyóálló, konkrétan fekete ablakos, hatalmas autóba, ahol a hátsó két sor ülés egymással szemben van.
Amíg a nápolyi vidékre érnek, az megvan egy óra is, de amint az olívabogyófák takarásából a szemük elé tárul a sötét üvegeken keresztül a Deluca villa, Kira elkönyvelheti magának, hogy amit Long Islanden birtokol a férfi, az ehhez képest maximum egy vicc lehet, és a túlzások abból erednek nála, ahol és ahogyan felnőtt. Mert Alfonsonak ezt a monstrum a gyerekkora.
- Anya van csak itthon. Vele szerintem megbirkózol. - Tudja, hogy ha valaki nem tesz majd megjegyzést a választására - és arra, hogy külsős személyt hozott haza kvázi bejelentés nélkül -, az az édesanyja lesz. Mielőtt kiszállna, odafordul a másikhoz, hogy egy szenvedélyes csókkal adjon egyszerre lendületet az itt töltött időnek, és vezesse le az izgalmát, ami őt is átjárja Kira bemutatása miatt. Nem negatívan, mert a választásába konkrétan beleszólni senki sem merne, de a családja fontos, és szeretné, ha idővel Kira a részese lehetne.
Ahogy kiszáll a kocsiból, megtartja az ajtót a másiknak, kikerülve az autót, és segít is neki kiszállni, annak ellenére, hogy tudja, erre semmi szüksége nincsen. Ekkor hallja meg, hogy valaki kicsi fiának hívja őt olaszul, és a könnyeit potyogtatva igyekszik hozzá, alig megállva, hogy szaladjon. Az anyja annyira tradicionális, hogy a maffia gazdag közegére általában tesz, és inkább Gino kedvéért játssza a szerepét, amit most ugye nem kell.
- Ciao Mamma. - Mondja vigyorogva, de be sem tudja fejezni, mert már a nyakába ugranak finoman, ő pedig vigyorogni kezd, de ez egészen máshogy hat most a vonásain, mint amikor pimaszkodni igyekszik, vagy igaza van, vagy Kira közelében lehet. Rengeteg olasz mondat hangzik el ezt követően, még Alfonso is nehezen követi, ahogy az anyja nyelve pörög, de nem telik bele sok időbe, amíg Rosana hirtelen elhallgat, és Kirán fixálódik a tekintete.
És azt találja kérdezni, hogy ő-e az. A kérdés nem éles, nem számon kérő, csak tárgyilagos. Alfonso bólint, és miközben igyekszik jelezni, hogy Kira vállára vigyázzon, az anyja nekiveselkedik, és megfogja Kira nem sérült kezét, hogy megemelje, és megnézze őt magának.
Aztán lelkesen magyarázza neki, mennyire gyönyörű, és Alfonso hol rejtegette eddig, és, hogy már öreg ahhoz, hogy csak így lányokat hozzon haza bemutatni, de neki igazán örül, és... mindezt olaszul, Alfonso arca pedig megmerevedik, mert nagyon szeretne nevetni, de nem akarja sem Kira, sem Rosana pillanatát elvenni. Majd nevet, ha a szobájába jutnak... valaha.

Hiába beszéli a nyelvet, hiszen itt született és nevelkedett, ezt a lelkesedést még nem nagyon látta az édesanyjától, úgyhogy neki is nehezebb most követnie a szavait, amiket egyébként szigorúan, és jól érthetően szokott megfogalmazni. Olyan, mintha erre várt volna hosszú évek óta, hogy a második fia is hazahozzon valakit bemutatni, hiszen az exét nem kellett, azóta pedig nem jeleskedett egyáltalán ilyesmiben.
- Mamma, rallenta per favore. - Dorgálja meg finoman, hogy lassítson egy kicsit, mert tiszteli annyira, hogy ne viselkedjen vele úgy, ahogyan az apja szokott; Gino kiakadásait hallgatva néha nem csoda, hogy egy földrésszel odébb tette a székhelyét, és ha valamit, akkor a vele való találkozást egyáltalán nem várja. Már húsz éve annak, hogy kimérten viselkedik a családfővel, és alig várja, hogy Fabrizio átvegye a helyét, mert akkor lehet, több időt lesz neki is kedve itthon tölteni.
Rácsapnak a felkarjára, mert szólni mert, hogy lassabban, ő meg félig vigyorogva, félig a másikat sajnálva néz most Kirára, hiszen egy perce talán, hogy itt vannak, de már látja rajta, hogy nem tud mit kezdeni az anyjával. Ezért egyáltalán nem hibáztatja, de ha eszébe jut a bátyja, vagy az ikerhúgai, ne adj isten a legfiatalabb öccse, akkor itt kő kövön nem marad, valószínűleg.
Amíg Rosana ad még néhány izzasztó percet a másiknak, hozzá odalép néhány alkalmazott, ők is őrök valószínűleg az itteni felhozatalból, és nekik súgja halkan, hogy minden óra minden percében az lesz mostantól a dolguk, hogy Kirára vigyázzanak, arra pedig nincsen bocsánat, ha valami mégis történne vele. Teszi mindezt úgy, hogy a hölgyek a társaságban ne is hallják, és amikor visszafordulva az anyja lelkesedése még mindig nem csillapodik, vállon ragadja őt két oldalról, és a villa felé orientálja, azt mondva neki, hogy folytassa csak, de ne álljanak itt álló nap.
Elengedve őt Rosana elindul befelé, és a cselédekre irányítja a figyelmét addig, hogy ki tudja még a villa előtt fújni Alfonso is a levegőt, és rávigyorogjon Kirára, mikor tudja, hogy a másik mindent fog csinálni, csak vigyorogni nem.
- Ne haragudj, nem lesz egyszerű. - Vált angolra könnyedén, akcentus nélkül, pedig a nápolyi olasz dialektus elég érdes, sokak szerint nem is túl szép, és ő is egészen másként hangzik, amikor az anyanyelvét beszéli. Ő legszívesebben a másik nyelvét kezdené el beszélni, nem csak azért, hogy ne kelljen az anyja hadarását hallgatniuk, hanem sok minden másért is, de ez még várat magára.
Odalép a lányhoz, azon az oldalán, ahol nem sérült a válla a derekára fog, közelebb húzza, és nyom egy csókot a homlokára. - Mondanám, hogy kérhetsz tőlem bármit, de sosem élsz vele. - Ami szerinte még mindig nagy butaság a lány részéről, hiszen egy mindenre rávehető Alfonso kincs is lehetne, neki mégsem kell. A füléhez hajol, hogy úgy folytassa, senki más ne hallja a szavait.
- Attól én még tehetek majd bármit. - Vigyorog úgy, hogy az ajkai a másik fülét érintik, aztán eltávolodik, mert a holmijukat már pakolják ki a kocsiból, az édesanyja hangja meg kihallatszik a villából, miközben navigálja a személyzetet azzal kapcsolatban, hogy mit hova tegyenek.

A mélyvízzel vitatkozna, hiszen már az első néhány találkozás egyikén szóba került, miért lakik ennyire messze a családjától és miért is jó ez neki így; nyilván Gino béna maffiatörekvéseit, és az ebből fakadó szégyenérzetét nem vehette előre, hát érvelt a családja temperamentumával, és tisztán emlékszik, hogy a hangos szót használta rájuk. És ez még csak az anyja volt.
- Valószínűleg nem. - Hiszen az nem opció, hogy elinduljanak hazafelé, ahogy az sem, hogy a szobájukban tölthesse Kira az egész hetet, messze bárkitől. Ismeri már a lány egy részét, azt pedig nagyon is, így anélkül tisztában van azzal, hová kívánja ezt az egészet, hogy részletesen belemennének. De ahogy az édesanyja fogadta őket, és ahogy még valószínűleg minden testvére, unokatestvére, meg azok gyereke is fogja, a fejesekről nem is beszélve mind a terv része. Kira így és itt lesz a legnagyobb biztonságban, és ehhez kell mindez a figyelem, különben ha nem így volna, akkor a helyzetre való tekintettel valószínűleg elnapolja a hazalátogatást a szülinapja alkalmából. Kiáért még az anyja olasz szidalmait is hallgatta volna órákig a telefonban, ha van más megoldás, Alfonso pedig kicsit örül, hogy nem volt. Rosana nem csak Kirát tudja gyorsvonatként elsodorni. És van itt még gyorsvonat bőven.
A bármit alatt neki egyébként már van egy ajándéka, amit holnap, a születésnapjára rendezett estélyre gondolt a másiknak, bár látja a két szemével már előre, mennyire nem fogja díjazni a dolgot. Ez viszont így megy itt Nápolyban, és bár nem tudja elképzelni a lányt, hogy ebbe az életbe valaha beleszokjon, a szerelem adta rózsaszín köd egyelőre mindent elhitet ezzel a férfivel, amit csak szeretne. Nyilván a Francesco adta szarságok valamennyire a földön tartják, de nem annyira, hogy ne akarja részesévé tenni mindennek idővel a másikat.
- Itthon vagyok. Nem ígérek semmit. - Nyom csókot a lány arcának oldalára, és elengedi őt, hogy a személyzet ne kezdjen el idő előtt sutyorogni. Alfonso ismeri az itteni hálózatot, tudja, hogy minden az anyjához fut, úgyhogy Francesco nevét például ki sem mondhatják ebben a villában az itt tartózkodásuk alatt, nehogy annak fényében, ami történni fog, még összekössék az eseményeket vele. Erre azonban az is vonatkozik, hogy ha túl sokat enyelegnek a ház előtt, azt Rosana anélkül fogja tudni, hogy látná a nagy sürgés-forgásban.
- Adj nekik egy esélyt. Szóltam előre amúgy is, hogy hangosak. - Vigyorodik el, aztán elindul befelé a másikkal az oldalán, amikor a dolgaikat már hangyaszorgalommal elpakolták a helyükre, és ahogy belépnek, ő máris segít maguknak elveszni a villában, ami valóban nagyon egyszerű, csak néhány lépésébe telt, és Rosana hangja már falakkal arrébb utasítja a személyzetet. Alfonso sem akar szem előtt lenni, mert ő meg az apját kerüli, annak ellenére, hogy úgy illene, odamennek őt köszönteni, ahol van. Alfonso viszont meg fogja várni, amíg visszaér a villába az örege, mert miatta a lábát ki nem teszi innen.
- Le akarsz pihenni? Addig igyekszem kifárasztani anyámat. - Vigyorog szélesen, és az egyik oldalsó lépcső aljában megállva illedelmesen előreengedi a másikat, hogy amikor fellépkednek rajta, akkor némi sétát követően benyisson egy szobába.
Ebben a szobában nőtt fel, bár a neveltetésének köszönhetően igazából a bútorokon kívül üres az egész, és ő már nem is emlékszik, hogyan nézett ki régen. Itthon nem volt szokás a sok személyes tárgy, a kupák, meg az amerikai tinikre jellemző szarságok. Őket nem a ragaszkodáshoz kondicionálták, hanem a veszélyhez, ott pedig nem szabad ragaszkodni semmihez.
Ezért vétett hibát a másikkal, de ez ellen sosem fog visszakozni.
- Már mindened itt van, ahogy nézem. - Fordul a másik felé, amikor körbenéz a semmitmondó helyiségen, és várja, hogy akar-e pihenni, vagy inkább vezesse körbe, hátha elvesznek együtt, és nem is keresik őket addig, amíg néhányszor el nem intézték egymást.

Ő sem tudja hogyan lehetségesek, és hogyan nem értek még csúfos véget, de nem is akar ilyeneken gondolkozni, ha nem muszáj. Alfonso érzi a csontjaiban, hogy nem egy dolog fog még történni az életükben, ami vízválasztó lehet a szerelmüket illetően, úgyhogy amilyen illékony az egész, ő annyira igyekszik ragaszkodni foggal és körömmel, de nem tudná megmondani, hogy pontosan miért.
Mármint, hogyan ne tudná.. Valahogy az életének szerves része lett a lány, már-már zsigeri szinten a bőre alá ivódott a gondolata is, ezért nem akarja elengedni. Nem ostoba férfi, nagyon is jól látja, hogyan feszeng itt a másik - miközben ez még csak a kezdete a hétnek, meg talán egy életnek is, ő pedig sehogy sem tudja kényelmessé varázsolni a körülményeket, amik vele járnak. Ez a megszoksz vagy megszöksz tökéletes esete, és igazából ő a pillanatot várja, amikor Kira úgy szalad ki a világból, hogy már ő sem borul meg, annyira egyértelmű, hogy miért csinálta.
Senkiért nem tett még meg ennyit, mint a másikért ilyen rövid idő alatt, és ő igazából attól tart csak, hogy a családja Kira előtt erre gyorsan rá fog világítani. Hogy ez miért baj esetleg a férfi számára már egy egészen másik történet.
- Dehogynem. - Mondja lágyan, ahogy végignéz még egyszer a szobán, meg a holmijukon, mintha kérdéseket tenne fel magában, amikre innen várná a választ. Óvatosan, vigyázva a rosszabbik vállára a másiknak magához öleli féloldalasan, ezzel is jelezve, hogy akkor nem robog tovább úgy, ahogyan tervezett. Nem Kira elől menekül egyébként, és nem is volt célja magára hagyni, csak hazaérkezvén mindig és mindenki őt akarja, hiszen a szülinapja számára egó kérdés, abból pedig nem szűkölködik, de ezt a lány is tudja róla. A szervezkedés azonban várhat, ha itt van rá szükség, és ez is rengeteget elmond arról, meddig lenne képes kettejükért elmenni.
- Lassan szieszta lesz majd, mondjuk ez anyámat sosem állította meg semmiben. - A cselédség sem tud ilyenkor pihenni miatta, mert ha a ház asszonya az arcán pörög, akkor nem illik, hogy a cselédség meg pihen a melegre való tekintettel. Mondjuk ez a férfiakat a házban sosem tartotta vissza semmitől, úgyhogy Alfonso erre a szokásra meleg szívvel emlékszik vissza egyébként.
- Este velük kellene vacsoráznunk. - Mondja óvatosan, mert akkor már mindenki ott lesz valószínűleg, úgyhogy vagy egyszerre állja mindenki kérdéseit a másik, vagy még a délután folyamán váltanak pár szót a testvérekkel, meg az apjával, ahogy érik őket. Erőltetni semmit sem szeretne.
- Holnap meg olyasmi lesz mint Alvize estélye volt. - És belevigyorog a másik bőrébe, ahogy a vállára hajol, mert akkor történtek meg bizonyos dolgok közöttük először, úgyhogy ő személy szerint azt az estélyt sosem fogja elfelejteni, már nem az öreg műtétjéből való felgyógyulása miatt, hanem a lány végett.
És amikor eltávolodik, egy kicsit mintha hallgatna valamiről, ráadásul szándékosan, de aztán csak belekezd.
- Szereztem egy ruhát, de ne egyél meg. - Nevet fel halkan, elengedve finoman és lassan a másikat, hogy ha mégis harapna, akkor legalább ne egyenesen és telibe kapja azt. Semmi extra egyébként, mert még emlékszik, mit vett le magáról a lány a medencéje szélén, mielőtt leült a szélére, úgyhogy azon a vonalon indult el és ment tovább, hogy a doboz, benne a ruhával ott legyen amúgy az ágyukon, és most arra vezesse szándékosan a tekintetét, hogy Kirának is leessen.
- A születésnapokat itthon kicsit.. El szoktuk túlozni. - Nevet halkan tovább, és ezek miatt érzi ő személy szerint azt, hogy Kira ki fog egyszer szaladni a világból. Ezekből nem tud engedni, ezeket nem tudja az ő kedvéért a végsőkig formálni, hanem ezek csak vannak, ahogy már negyvenkét éve emlékszik rájuk. Az anyja pedig valamiért az ő születésnapjának különösen nagy feneket szokott keríteni, és teszi mindezt valószínűleg azért, hátha össze tudja boronálni egy közegbelivel, ez azonban egyetlen évben sem sikerült. Most pedig még ő sem tudja, mire számíthat tőle a külsősként hazahozott lány miatt, akire már elég komolyan gondol, de ezt Rosanával még nem osztotta meg egyáltalán.
- Nagyon lelkes, nézd el neki. Régóta vár erre, azt hiszem. - Próbálja szavakkal elbagatellizálni, de valóban így van; fontos az anyjának, ezt tudja, és Rosanának valahol mindig rosszul esett, amiért pont Alfonso nem követett szinte semmilyen családi hagyományt. Nincs felesége, nincsenek gyerekei, elment Nápolyból, és bár a maffia életéből kiveszi a részét, azt is olyan alternatív módon csinálja, ami az asszonynak nehezen emészthető, mégis büszke rá. Úgyhogy Kira most a minden, de ezzel még Alfonso sem akarja ráhozni a frászt, ha nem muszáj.

Nem csak vigyorog már, de el is neveti magát, mert akárhányszor visszagondol arra az estére, legalább annyira szürreális ami akkor, meg ami onnantól kezdve történt, mint amennyire minden vágyának tárgya azóta is. Néha számára is hihetetlen, milyen hatással van a testére ez a lány, azóta pedig elmondhatja, hogy az elméjére is, mert amikor hiányzik neki, akkor az nem mindig csak az érintése, sőt. Ha nem lenne Kira, hogy kiakadjon rá néhány naponta, még a végén elkezdene unatkozni.
- Az az este nagyon jól sikerült. - Mondhatná ezt Alvize miatt, vagy bármi más végett, ő mégis a végeláthatatlan szexre gondol, meg a felismerésre, hogy mennyire jól működnek együtt, pedig igazából elképzelni sem tudta volna. Nem voltak kifejezett elvárásai, mégis minden nem létezőt közülük felülmúlt a másik, azóta pedig az elméjére égetett emlékeket és gondolatokat, amikre ha csak gondol, a teste azonnal reagál. Úgyhogy nem is baj, hogy nem ment még tovább a villában, most amúgy sem tudna.
Ingatva a fejét kezd nevetni, ahogy leül az ágy szélére, és érdeklődve figyeli, mit fog a másik szólni a ruhához, amit választott.
- Szó sincsen erről. Ez egy ajándék, tőlem. Most nem egy egész ruhatárat hoztam neked ide. - Egyébként Alfonsonak is tetszik ez a szín, valószínűleg azért, mert már elképzelte a másikon kismillió alkalommal, és tudja, hogy passzolni fog hozzá, nem csak a vonalait tekintve, de úgy egészében. Persze a képzeletében sosem maradt sokáig Kirán a ruha, úgyhogy a valóság majd segít neki tovább csodálni őt benne, mert a fejének nem tud parancsolni ha a másikról van szó. Az álmai és a gondolatai sosem voltak még olyan színesek, mint az elmúlt időszakban.
Miközben Kira mindenfélét mond a ruháról, ő szokásához híven nyúl a másikért, és finoman odahúzza maga elé, hogy ő az ágyon üljön, de a másik állva maradjon még előtte. Finoman a mellkasára nyom néhány csókot, és felmordul kelletlenül, amikor Kira szerint felesleges volt, hiszen egyértelműen telitalálat volt a választása, és ezt nem engedheti eltékozolni egyikőjüknek sem.
- Válaszolva a kérdésedre.. - Súgja a lány bőrébe, miközben az egyik keze lecsúszik a hátán és a fenekébe markol. - ..praktikus ruhát kerestem, ami úgy áll rajtad, hogy meg is veszek tőle. - És kell vennie egy mély levegőt, mert ez valóban így van, szóval ha nem hagyja abba a másik csókolgatását most, akkor már nem is fogja tudni. Ezért elveszi a bőrétől az ajkait és felnéz rá elégedetlenül, amiért nem folytathatja, amit a fejében elkezdett.
- Ne utasítsd vissza. - Mondja halkan, és felemelve a kezét a másik arcára simít, miközben a szemeit vizsgálja. Nem is baj, amiért nem a ruháról beszélnek hosszabban tovább, mert különben tényleg nem tudja majd visszafogni magát, és még csak nem is sajnálja, hiszen ez valahol igenis Kira hibája. Ha nem ezt váltaná ki a férfiból, lehet tudná is magát türtőztetni, amikor szükség van rá.
- Mindkettő. De inkább az utóbbi. - Mondja őszintén, de nem esik nehezére, hiszen ezek a tények, Kira pedig azt szokhatta meg tőle, hogy mindent úgy mond el, ahogy az van. Legyen szó az anyjáról, vagy egészen más dolgokról, mondjuk evés előtt, közben és után. Azokra a pillanatokra mindig ráérez.
- Ahogy mondani szoktad, öreg vagyok. Csodálkozom rajta, hogy ennyire türelmesen várta egyébként, hogy végre újra szerelmes legyek. - Vigyorodik el szélesen, nem is nagyon figyelve, hogy azért súlyos dolgokat mond, hiszen ez egy erős utalás arra, hogy nagyon régen volt az utoljára, és nem emlékszik rá, hogy erről valaha beszélgettek volna ők ketten mélyebben, vagy egyáltalán. Pedig a témának sok köze van ahhoz, hogy miért borult meg annyira, amikor Kira otthagyta a múltkor.
- Igen, én is azt hiszem. - Neki is nagyon fontos az édesanyja, szerencsére nem toxikus módon, hanem annyira, amíg még az egészséges. Mondjuk ebben a közegben kevés minden marad egészséges keretek között, de valahogy Rosana lénye megmaradt annak, aminek mindig is ismerte, és ez legalább annyira fontos Alfonsonak, mint a köztük lévő kapocs.
- Meg is bántottam szerintem. Beszélnem kellett volna rólad neki már hónapokkal ezelőtt. - Alfonso sem így tervezte az egészet, de mivel Kira külsős, azért a történet nem annyira egyszerű, mint azt lehet az anyja elvárta volna tőle, még sem akart csalódást okozni éppen neki.

Annyira régóta a közeg tagja, és annyira jól ismeri a saját családját, sőt, a vendégek nagy részét a holnapi estről, hogy pontosan tudja, milyen reakciót fog ez a ruha a másikon kiváltani. Órákig lenne képes ecsetelni, miért pont erre esett a választása, legyen az a szín, vagy a fazon, esetleg az anyag miatt - az oroszlán a férfiben le sem tudná magát tagadni -, és igazából az egész ünnepségben azt várja a legjobban, hogy minden szem a lányra szegeződjön.
Közben pedig taktikai lépés is a részéről, mert, bár Kira a figyelem helyett bármit szívesebben fogadna ezen a helyen, csak azt kell igazából, hogy kapjon, hiszen amíg mindenki róla beszél, rá figyel, vagy őt bámulja, Francesco nem léphet semmit. Az unokatestvére végtelenül ostoba, de megszavazza neki, hogy ennyire talán még ő sem az, és ez Alfonsotól viszonylag nagylelkű gesztus a senkiházi irányában.
- Hogy ne kellett volna. Mondtam már, hogy érted bármire képes vagyok. - És igazából dicséret járna, amiért nem esett olyan végletekig menő túlzásokba, mint szokott. Igyekszik a lehetőségeihez mérten figyelni a lányra, és arra, minek örülne igazán, úgyhogy a sokkarátos és soksoros gyémántnyakláncot elvetette, és leküzdötte a torkából a gombócot is, mert nagyon akarta, de képes volt felismerni, hogy Kira egyetlen reakciója a láncra az lett volna, hogy leüvölti a fejét. Ezt pedig, az itt tartózkodásuk ideje alatt, szeretné elkerülni, ha egy mód van rá. A családja olasz, így valószínűleg nem lepődnének meg azon, ha felkeltenék a fél villát egy veszekedéssel, mégsem szeretné, ha olyan megközelítésből beszélnének róluk, amire nincsen ráhatása. Eddig pedig mindent ő irányított, és még fog is a narratíva kapcsán, ami őket illeti.
- Kibaszott irigyek lesznek rám. - Vigyorodik el szélesen és büszkén, hiszen ez így van, és tudja jól, és nem csak a férfiakra érti, hiszen a közeg női nehezen fogadják a szépet a megszokott berkeken belül, főleg, ha a gyönyörűség Alfonso Deluca oldalán jelenik meg. Nem tagadja, élvezi az egészet annyira, mint amennyire kijárhat neki az alapvetően feszült és aggodalmas helyzetük ellenére.
Egy pillanatra elhallgat, mert nem biztos benne, hogy a lány hallani akarja, amit mondani fog, de végül is ő kérdezett rá, Alfonso pedig nem titkolhat a továbbiakban előle semmit. Francesco esete egy érdekes kérdés, hiszen arra, mi a megoldás, és mi fog vele történni Kira még nem kérdezett rá, most pedig, hogy itt vannak, nehéz lesz azt megbeszélni.
- Volt egy menyasszonyom régen. Közegbeli. - Fogalmaz röviden, de az arca egyébként őszintén elárulja, hogy nem elfojtott, régen meg nem élt érzések végett törekszik szűkszavúan előadni magát. Egyszerűen csak nem érzi okos dolognak ragozni a dolgot.
- Szakítottam vele, amikor harminc körül lehettem. Szóval ez nem ma volt. - És talán arra ez a történet nagyon jó, hogy Kira a bőrén érezhesse, hogy Alfonso anyja tizenkét éve vár.. nos, a lányra, ami azt illeti.
- Senki sem fogja utálni, ahhoz túlságosan gyáva az összes. A családom pedig sosem állt belém semmiért. Nem minden testvérem teljesen normális, de mindenki épelméjű annyira, hogy nyugtot hagyjanak nekem. - Talán még Fabrizio sem annyira tökös, hogy szándékosan hozza ki Alfonsot a sodrából. Egyedül a legfiatalabbik okozhat bárkinek őszinte és kemény fejtörést, de ha valaki tudja kezelni Fiorentinát, az pont Alfonso lesz.
- De azt jól látod, hogy anyával van és lesz is a legkönnyebb dolgod. Hozzá fordulhatsz is bármikor, ha a többi már túl sok. Éjszakánként néha szokott magányosan főzni. - Ad némi tippet a másiknak vigyorogva, és ezzel talán azt is megmagyarázza, miért állt neki főzni a múltkor, amikor szétvetette az ideg a másik miatt.
- Senki. És ez így is fog maradni. - Mondja kicsit szigorúan, és lényegre törően, közben pedig sóhajt, mert megint olyan helyzetben van akarata ellenére, ahol tudja, hogy magára fogja haragítani a lányt valószínűleg, még sem akarhat most veszekedést a nyakába. A végeredmény sokkal fontosabb, mint az eszköz, amivel el fogják érni, de abban nem reménykedhet, hogy ezt Kira is meg fogja érteni. - Direkt nem kérdeztél még rá egyébként, hogy mi is fog történni? - Ezzel nem kérdez olyan egyértelműt, amit kívülről hallva bárki arra tudna használni, hogy leleplezze őket, meg a céljaikat, mégis tudni szeretné, hogy csak elsiklott az információ felett, vagy csak nem akarja tudni, mi Alvize módszere arra, hogy biztonságban tudjanak innen már hazamenni.

Tudja, hogy mennyire kellemetlen lesz a másik számára a cápákkal úszni, de muszáj vigyorognia, ahogy Kira szépen lassan összeteszi a képet, és még csak nem is kifejezetten tűnik úgy az olasznak, hogy különösebben haragudna rá. Végig mellette lesz, segít neki úszni is, ha kell, de nem gondolná egyébként, hogy megoldhatatlan a feladat. Ijesztő, azt elismeri, hiszen holnap nem csak a családja lesz ott a partin, hanem az ismerősök, a közeg fontos tagjai, és mindenki, aki a család, vagy Alfonso seggét akarja nyalni. Mivel már ritkábban fordul meg itthon, az ittenieknek ezeket az alkalmakat kell kihasználnia, és őszerinte egyébként ez a legtökéletesebb lehetőség, hogy mindenki tudtára hozza, szerelmes. És nem is akárkibe.
- Csodálatos leszel, ők meg egyenek kefét. Senkivel ne foglalkozz majd, csak velem. Hozzád képest egyik sem ér semmit. - Mondja a másik bőrébe bújva még, és ezúttal talán egyértelmű, hogy nem feltétlenül a családjára gondol, bár ő már közöttük sem húz éles, meg látható határokat. Mára már vannak a nagyon fontos, a fontos, meg a jelentéktelen emberek az életében, és ez a maximum, amíg elmegy a kategóriákkal. A nagyon fontosak között szerepel az anyja, a bátyja, a húga, meg Marcoval együtt Kira is, a fontosak közé még esetleg az üzleti kapcsolatai, a többi testvére, meg a család odafér, a partin szereplők pedig már a jelentéktelen csoportba zuhannak lefelé, mindegy, mennyire tepernek. Persze ezt talán Kirával osztja meg először, mert közegen belül közegen belülit semminek hívni nem túl okos, úgyhogy Alfonso néha nem bánja, hogy Kira nem közülük való. Sőt, ő ezt soha nem is bánta.
- Pedig emlékszem akkoriban mindenki ki volt akadva, hogy harminc vagyok, de még nem vettem el. Ő mondjuk sokkal fiatalabb volt nálam. - Mesél tovább, aztán hirtelen vigyorodik el, mert rájön, hogy ez lehet egy minta nála, pedig sohasem kergette a nagyon fiatal nőket - már magához képest. De ha belegondol, Bria után, aki akkor a húszas évei elején járt valahol, Fabiolával volt viszonya, aki szintén akörül járt, most pedig, tizenkét évvel később még mindig egy húszas évei elején járó lányt választott magának. Fel is nevet a gondolatra, mert ez a sors keze, biztos benne, de akkor is viccesnek hat.
Egy pillanatra elgondolkozik a kérdésen, mert tudja ő jól a választ, csak lehet, nem akarja kimondani. Nagyon szereti a legfiatalabb húgát, de tökéletesen tisztában van azzal, mennyire nehéz vele néha. Alfonso a legtöbb dolgot elnézi neki, nem csak azért, ami történt vele, de azért is, mert rengeteg mindenben hasonlítanak egymásra, saját maga felett pedig sohasem ítélkezne, akkor hogyan nézne ki, ha pont a húgával kezdené ezt el.
- Fiorentinával. - Mondja ki végül, mert a szeretete nem szépíti meg a helyzetet, azt mindig csak ő próbálja megtenni, mikor a lány takarítani valót hagy maga után. És ez általában minden alkalom, amikor meglátogatja.
- Nagyon szeretem, de ő kiszámíthatatlan. Teljesen. - Súgja még a másik bőrére, mielőtt elengedné, mert ha tovább bújik, akkor már nem fogja tudni megállni a dolgot. Így nyom még egy csókot a másik bőrére, aztán feláll az ágyról, és a saját sporttáskájához lép, hogy kivegyen belőle néhány dolgot, holott ez a szoba tökéletesen tele van az ő dolgaival, és nem merne a lány előtt rámutatni, mennyi inget tart itthon, tökéletesen élükre vasalva, felvételre készen. Nagyjából annyit, mint a közös lakásukban.
- Azt ígértem, hogy egy ideig visszatartalak a közegtől, és ketten leszünk. Mivel ez nem jött össze, és már szinte a közegben vagy, mit gondolsz? Örökre távol akarod majd magad tartani ettől? - Tudja, hogy a Francescos ügy sokkal fontosabb annál, minthogy Kira ilyen meg ehhez hasonló dolgokon gondolkozzon, de mivel itthon vannak, akarva-akaratlan eszébe ötlik, hogy a másik akar-e majd valaha ennek a része lenni. Nem lenne fair a férfi részéről, ha időről-időre hazahozza, itt rosszul érzi magát, és utána fellélegezve hazautaznak. Nem érzi vízválasztónak a témát, csak szeretné ismerni a másik gondolatait, ahogy mindig.
Ahogy Kira előveszi a fájdalomcsillapítós táskáját, ő az órára pillant, és egy pillanatra összevonja a szemöldökét. Ha jól emlékszik, még nincs itt az ideje, hogy bevegye, de lehet elszámolta magát. Egy pillanatig csak nézi, amit csinál, meg hallgatja a hangját, ahogy kérdez, aztán kifújja a levegőt, és ráveszi magát a saját kérdésére.
- Maradok, persze. Ennyire fáj? - Kérdezi óvatosan, szándékosan nem úgy fogalmazva, ahogy a fejében először felötlött a kérdés. Persze ő nem orvos, nem is ért hozzá, de drogok között tölti a napjának nagyobb részét, hangozzon ez bárhogyan is. Látott ő már mindent, ismeri a jeleket, és csak biztosra akar menni, hiszen Kiráról van szó. A válaszát viszont, legyen bármilyen, egyelőre el fogja fogadni.

Egy kicsit fáradt a mosolya, amivel válaszol a másiknak, mert valóban, egyik lány sem a legegyszerűbb a maga nevében, mégis ők ketten talán a legfontosabbak az életében jelenleg. Ezért is lenne fontos, hogy ha Kira nem is akarja a közeget, vagy az egész családot a nyakába venni, de legalább Fiorentinával találják meg a közös hangot, hiszen ő szokott is jönni látogatóba, és nem úgy tagja a nápolyi közegnek, mint a többi testvére. A lány a bátyjához hasonló módon döntött úgy, hogy innen mozdulni kell, mert csak olyasmi várja őket haza, amit nem egyszerű kezelni, benne élni meg számukra hosszútávon szinte lehetetlen.
- Mondhatod így is. - Teszi még hozzá a mosolyához a mondandóját, és bár tényleg okoznak neki fejfájást mindketten, egyikőjüket sem cserélné le semmiért. Fiorentinát nehezebb is lenne, hiszen vér köti hozzá, Kirát pedig csak valami csoda folytán tudná kikaparni a bőre alól, úgyhogy felteszi a két kezét a két lány előtt, és igazából tehetnek vele, amit akarnak. Nem kell, hogy erről ténylegesen is tudjanak, de ha kicsit is ismerik őt, akkor már réges-régen tudják, hogy ez így van.
Valószínűleg nem meri még megfogalmazni magában Kira kompatibilitását a közeggel, mert csupa olyan eredményre jutna, ami igazából senkinek sem hasznos hosszútávon. Bólint a szavakra, mert érti, mit akar ezzel mondani a másik, viszont hazudni nem fog, ezt megbeszélték már néhány nagyon fájdalmas pillanat után, amit sikerült a rövid kapcsolatuk alatt megélni.
- A közeg a mindennapjaim része. De régóta és elég távol élek tőlük ahhoz, hogy valamilyen megoldás hosszútávon legyen erre. - Nem látogat olyan sokszor haza, hogy az ne lenne esetleg a másiknak is viselhető, ha pedig végre pont kerül Francesco kurva sztorijának a végére, ahogyan azt Alvize ígérte, Alfonso némi békére számít. Öt évig, legalábbis amíg nyelte az unokatestvére szarját, szinte semmilyen atrocitás nem érte a környezetét, úgyhogy ha a közeg egyként felsóhajtott már elégszer, amiért Kira külsős, a férfi hisz abban, hogy rendeződni fognak természetes módon, anélkül legalábbis, hogy bármit is erőltetnie kellene bármelyiküknek. Lehet, hogy ez naiv hozzáállás a részéről, de Kirával szemben mindig meglágyul a lelke, hiába akarna szigorúbban fellépni vele szemben bármit illetően.
Először azt gondolta, a másik válasza majd megnyugtatja, hiszen Alfonso hajlamos túlgondolni, túlmagyarázni, és ami a legfontosabb, túlreagálni dolgokat, de ez a neveltetésének köszönhető, és itt a rangok tekintetében akár családtagok között is mehet a versengés, úgyhogy mindig és mindenre készen kellett álljon, az meg nagyjából csak így megy. Igyekszik most azonban nem túlgondolni a dolgokat, inkább csak arra koncentrálni, amit valóban válaszol a másik, az pedig.. lehetett volna jobb is.
- Persze, én mindenre figyelek. - Nem hangoztatja, hiszen a több lépéssel mások előtt járás alapfeltétele az, hogy nem mutat rá, mivel jár előrébb, de az ehhez hasonló információk ebbe beleszámítanak. Igyekszik az arcáról eltörölni a féltést, meg a gyanakvást, mert Kirának pihennie kell, azt pedig egy rész mellett szeretné megtenni, Alfonso pedig igazából annyit szeretne, ha tudna néhány órát aludni, mielőtt az oroszlánok elé kell vesse, még ha nem is önszántából.
- Jobban értesz hozzá, de légy óvatos. - És ezzel most szeretné is lezárni ezt, ezért leveszi a cipőjét, és lefekszik az ágynak azon oldalára, ami távolabb esik a másiktól. A távirányító már a kezében, és csak egy sóhaj árulkodik arról, hogy a látszólagos nyugalma mögött rengeteg gondolat rejtőzik, amiket megtart magának.
- Sosem hagynálak magadra. - Válaszolja végül halkan, és bár nincsenek elég ideje valószínűleg együtt, hogy Kira ebben száz százalékig biztos lehessen, de mindenki, aki jól ismeri ezt a férfit tudja róla, hogy tűzbe megy azokért, akiket szeret. Kira pedig nagyon különleges a számára, úgyhogy rá hatványozottan lesz ugyanez igaz.

Tudja, hogy ez az egész, ha körülnéz, egyáltalán nem fair, nem csak Kira, de Alfonso részére sem. Ő sem így tervezte, sőt, ennél sokkal megfontoltabban, okosabban akarta csinálni, követve azt a vonalat, amit legelőször kitalált maguknak, és ha minden az ő indíttatásait támogatta volna elméletben, akkor úgy egy év múlva mutatta volna be a közegnek, lehet hasonló módon, csak mondjuk legalább a családjának előzetesen. Ismeri már ezt a lányt, tudja, hogy a legrosszabb rémálmát váltotta ezzel valóra, azonban..
Alfonsonak  a másik halála a legrosszabb rémálma. A helyzet pedig úgy hozta, hogy valamelyikükének teljesülnie kellett ahhoz, hogy a másik elkerülhető legyen.
- Ó, én tudom. A vacsora alatt gondoltam elrabollak az egyik dolgozóba. Vagy a kerti szökőkút mögé, nekem mindegy. - Mondja vigyorogva, látszólag lesöpörve a saját, meg a másik válláról is a kérdést, mert a jövőjük egy akkora kérdőjel, amit, legyen bármilyen hatékony és előrelátó, még ő sem tud megfejteni. Viszont, mivel a másik kitölti a mindennapjainak legkisebb részletét is, fontos lenne a lelkének, ha legalább egy-két kérdés letisztázódna, és ebben lényeges szerepet játszik a közeg és Kira egymáshoz való viszonya. Látja azonban, hogy ez nem a megfelelő idő bármit is kielemezni, úgyhogy egy másik napra hagyja majd, nem feltétlenül a héten, hanem amikor elő tudja érdemben venni.
Úgyis lesz még a napokban olyan káosz, ami mellett eltörpül majd a kettejük viszonya a jövőre nézve.
- A szemedben már az vagyok. - Jelenti ki könnyedén és mosolyogva, miközben megérkezik az ágyra, és érzi a testén, meg talán a lelkén is, hogy az elmúlt időszak vagy tényleg öregített rajta, vagy csak nem figyelt eleget a pihenésre. Az, hogy Alfonso nincsen a toppon nem csoda, de egyelőre remekül kompenzálja azzal, hogy elhiteti még saját magával is, hogy mégis így van. De harminc nap kemény piálás nem azonnal tűnik el az ember bőréről, az érdekes meg az, hogy mivel Kira kitölti a pia után hagyott űrt - vagy inkább visszalép az eredeti helyére, hiszen a pia próbálta ezt a funkciót először ellátni -, neki már nincsen rá úgy szüksége. Józan akar lenni minden pillanatban, amit megél a másikkal, az a néhány whisky meg, amit ledönt néhanapján, akár fényes nappal is, ezt nem befolyásolja.
Még keresi a menüben azt a részt, amire vissza kellene menniük, mert legutóbb mindketten elaludtak, és fél éjszaka mentek előre az epizódok, úgyhogy arra koncentrál, amikor meghallja, amit a másik mond. Nem ostoba, hogy úgy csináljon, mint aki nem érti a lány gesztusát, de nem ez volt a célja a sóhajjal.
- Semmi konkrét. Csak az elmúlt két és fél hónap. - Régen volt már az, hogy ennyi minden szar a nyakukba boruljon ilyen rövid idő alatt, és bár Kira is tényező ebben, az nem az ő hibája. Alfonsonak ott van Francesco, és Marco, Marconak ott van Fabiola és Alvize, ő meg azt érzi, hogy a betonbiztos alap, amit felépítettek kicsit mintha ingadozni kezdene. De azt is tudja, hogy vissza fognak térni magukhoz, és ezt mindenkire érti, aki résztvevő a történetben.
- Idő lesz mindent rendbe hozni, és próbálok egy olyan sorrendet a fejemben létrehozni, ami a legeffektívebb. - Leggyorsabb, részben legkegyetlenebb, de azokat a részleteket a lánynak nem kell tudnia, hiszen az előbb jelezte, hogy nem akar jobban belekeveredni, mint amúgy is belerángatták. Pedig a java még csak most jön talán.
- Ne foglalkozz vele, kérlek. Bőven van más, amivel kell és érdemes. - Mert, hogy Marco-t végül kinyírja-e az egyik vezér a lánya miatt, nem Kira problémája, és a jelenlegi helyzet szerint lehet még örülne is neki. Hogy Fabiolát férjhez adják-e nem érinti a lányt, Francesco sorsa már talán igen, de az sem az ő keresztje.

Felnevet a szavakra, mert bár igaz, hogy a libidójával szinte sohasem volt probléma, de Kira teljesen más szintre helyezte a szex témát az életében, és maga a férfi sem érti, honnan jön ez a hatás. Öregezheti, amennyit akarja, hiszen valójában csak fiatalítja, mert a tini megjegyzés teljesen megállja a helyét, még akkor is, ha az ő maffiaózó seggéről van szó. Egyszerűen nem bír magával a másik közelében, ezen pedig nincsen mit szépíteni, mert még fel kell készülnie arra, hogy a születésnapi estjét kibírja valahogy anélkül, hogy félrevinné valahova a másikat, és egyszerűen csak elhúzná az egyik felsliccelt részt, hogy hozzáférjen. A praktikus megközelítés a ruhájánál ugyanis ez volt.
- Ez tökéletesen a te hibád, egyébként. Remélem tisztában vagy vele. - Van még némi nevetés a hangjában, miközben válaszol, és nem hazudik, mert ez az igazság. Volt már dolga nőkkel, hiszen senkinek nem fogadott meg semmit az elmúlt időszakban, úgyhogy lehetősége bőven volt, ő meg élt vele. De ez egészen más, teljesen felforgatta a világát, a maradék, józan észnek csúfolt részeket a fejében, és sorolhatná napestig.
De élvezi és nagyon boldog. Nem véletlenül süllyedt a szakítás után akkorát, ahogy az sikerült.
- És melyikre buksz jobban? - Teszi fel a buta kérdést, hogy ő is oldja némileg a helyzetet, de látszólag ez a sóhajtás miatt végül nem sikerül, mindegy, mennyire szeretné. Először nem tűnik fel neki, hogy valószínűleg magára vette a másik, amit mondott, de egy idő után felveszi a fonalat, és anélkül válaszol, hogy megint sóhajtani támadna kedve. Tudja, hogy hol mehetett el, amit mondott, ahogy azt is, hogyan hat az egészen, de nem. Hiába azzal kezdődött minden, hogy Kira besétált az életébe, ő semmiről nem tehet. Maximum arról, hogy Alfonso elkezdett megint igazán élni.
- Ha visszamehetnék Alvize estjére, nem várok a medencéig sem. Te vagy a minden, mindegy, mi a fasz történik körülöttünk. - Igyekszik jelezni, hogy vissza is menne megélni újra mindent, és, hogy annyin változtatna, ami az egyesülésük idejét illeti, de semmi mást. Békét szeretne, ezt ő sohasem tagadta, de ez a közegen belül amúgy is nehéz, mégis, érzi a terhet a vállán erősebbé válni, mert tudja, hogy néhány nap múlva már nem lesz belőle semmi. Ő ennyire bízik Alvizében, meg a módszereiben, és valójában nagyon szerencsés, hogy ilyen közel állnak egymáshoz. A következő időszak majd arról szól, hogy vele kapcsolatban is jóvátegyen mindent, mert az atyai pofon csak egy kezdete annak, amit majd állnia kell az öregtől, teljesen jogosan.
Van annyira fáradt ő is, hogy ne sajnálja a részt annyira, annak ellenére sem, hogy ez egy közös pont, ami összeköti őket egy Kira számára idegen helyen is. Óvatosan magához öleli a másikat és lehunyja a szemét, folyamatosan belélegezve az illatát, ami nélkül sokszor már annyira sem tud aludni, mint általában szokott.
- Ne viccelj. - Kiráért bármit félredobna, de ezt már láthatta tőle; a munkájában a kihagyások, majd az utazás, ami alatt teljesen el is vonja magát tőle, a lakások, amiket pillanatok alatt intézett, és még annyi minden, hogy ha belegondolna, az olasz is meglepődne saját magán. Szerelmes viszont annyira régen volt már, hogy lehet, csak elfelejtette, hogyan megy ez nála.
- Ha kell, az egész hetet itt töltöm veled a szobában. Egy-két dolgot kivéve, mert azok nekem is kötelezőek. - Mert a közeg azzá teszi őket, de ezt már nem fűzi hozzá. Mégis, ha egy egyszerű vacsoráról lesz majd szó a héten, amire Kira valamiért nem akar majd lemenni, akkor itt lesz vele.