Amikor akkora nevek kerülnek terítékre a Mirage-ban, mint a tegnap esti DJ, akkor a buli éjszakáját mindig szándékosan megnyújtják, mert a nagy név maradásra készteti a fiatalokat, hisz a FOMO egy nagyon is valós dolog, amit pofátlanul meglovagol, amikor csak tud. Ő így használja ki azokat, akik idejárnak fogyasztani.
Hatkor még ő is ébren van, és ezer dolga akadt az éjjel; néha rendet kellett tenni a tánctéren, mert a hírességeknek érdekes hatása van a bulizó fiatalokra, és egyesek kicsit túl komolyan vették az estét, illetve neki ott van feladatként a VIP szórakoztatása, ami elvárt dolog tőle, de továbbra sem esik nehezére. Szeret egyébként több felé szakadni, szereti fontosnak érezni magát, és amikor egyik dologra kell a másik után figyelnie, az feltölti nagyképű energiával.
Érdekes ízt hagyott azonban az az idegen lány a szájában, és igyekezett úgy tenni, mint akinek a büszkeségét nem sértette meg a fanyar elutasítás, de ha egy valakinek, akkor magának nem szokott hazudni semmivel kapcsolatban, mert az egy céltáblaként funkcionálna később, és célpontként jelölné őt meg abban a világban, amiben mozog. Nem akar tenni azonban semmit vele kapcsolatban, mert nem kapott olyan visszajelzést, amitől érdemes lenne tovább nyomulnia, és így már nem annyira mókás az egész, mint legelőször gondolta, hogy lesz.
Reggel hétre összeszedik az összes személyes holmit, amit képesek szétszórni egy ilyen durva éjszaka alatt a fiatalok, és mivel a hosszúra nyúlt éjszaka után gyorsabban kell rendbe tenni a helyet a következő estére, ilyenkor segít, ahol tud. Persze ezt nem tudja a személyzeten kívül senki más, még a végén megvádolnák azzal, hogy van szíve, közben pedig a valóság az, hogy sokszor nem bízik senkiben eléggé ahhoz, hogy értve a dolgukat képesek legyenek pontosan elvégezni egy feladatot.
Sok dolog a kukában végzi, néhány marad csak a "talált tárgyak osztályán", az egyik pult alatt, amit amúgy egy hétig hajlandó tárolni, aztán kivágat a kukába, mert nem tároló egység ez, hanem rendezvényhelyszín. Az iratokat azonban elzárva szokták tartani, mert ha annak lába kél, még bajuk lesz belőle, és nem szokott feleslegesen játszani a tűzzel, ahhoz ő túlságosan is alapos és megfontolt.
Így akad a kezébe egy ismerős arc egy ismeretlen névvel, és maga sem tudja, honnan az a széles vigyor a képén, amit rögtön odatapaszt a felismerés. Vagy azért, mert már tudja így a lány nevét, vagy azért, mert a könyvtári tagságát - hát persze - igazoló kártyáját is elhozta az ő clubjába. Ha azt hitte, annak a furcsa történetnek vége lett, akkor valószínűleg téved, mert ha valamiért, ezért a lány biztosan vissza fog jönni, ő meg, a könyvei, és egyéb szarságok.
Tájékoztat mindenkit, hogy ha megérkezne érte a tulajdonos, azt csak és kizárólag tőle veheti át, és felvitte az iratokat a VIP részre, elzárva egy fiókba, hogy muszáj legyen feljönnie érte vele, ha valóban nagyon akarja. Nem bosszú ez, csak egy kis revanzs a tegnap estéért, gondolja.
Tehát amikor Kira a pultnál türelmetlenkedik az iratai miatt, őt hívják fel a pultból, hogy megérkezett értük, és a tudat, hogy ércelődhet a másikkal még legalább öt percig feltölti egyfajta hirtelen jött energiával, pedig nem sokat aludt, és már délutánra jár az idő, lassan el kell kezdeni készülődni az esti nyitásra.
Nem siet hozzá, beletelik tíz percbe is, amíg megérkezik ahhoz a bizonyos pulthoz. Este élére vasalt nadrágot és patyolat inget viselt zakóval, most egy öltönynadrág és egy lazán gombolt, karjánál felgyűrt ing van rajta, egyszóval sokkal kényelmesebben lépked oda hozzá, mint néhány órával ezelőtt.
- Kira, ha minden igaz. - Vigyorog ismét a másikra, hiszen megtudta a nevét, és még csak fáradoznia sem kellett érte különösebben. - Mi hozott vissza a fertőbe? - Kérdezi, hangjában erősen tettetett érdeklődéssel, mert jól tudja, miért jött a másik, mégis ki fogja mondatni vele.

Az éjszaka, amikor akadt pár szabad perce, és az agyát semmi mással nem tudta már lefoglalni, akkor próbálta elemezgetni, miért tűnt az a lány annyira érdekesnek, és miért szórakoztatta a stílusa, amikor másokat megfojtani is képes lenne azért, ha így merészelnek vele beszélni. Olyasmire jutott, hogy ez az idegen nem a köreikből való, a szavainak nincsen úgymond súlya, és rá nézve akármit mond, az nem kicsinyít a róla kialakult képen, hiszen azt sem tudja, ki ő, és miben utazik. Ha a köreikből való nő volna, aki valakinek a valakije, akkor lépéseket kellett volna tennie annak érdekében, hogy mindenki tisztában legyen a helyével a világban, de a lány szinte tinédzser volt, akinek egy porcikája sem kívánta, hogy itt legyen, tehát még a törzsvendégi körhöz sem tartozott hozzá.
Messziről hallja a másikban rejlő türelmetlenséget felszínre törni, de nem csak a hangjában érezni, hanem egész testében küzd valami ellen, ami valószínűleg Alfonso újabb játéka, és, amit nem akar magán érezni. Nos, a férfi megadta a lehetőséget arra, hogy egyenlő felekként, ugyanazt a játékot játszva mérkőzzenek meg, és a másik volt az, aki nem akart élni a lehetőséggel. Pedig a titok nyitja ennyi; ha az oroszlán bajszát a saját barlangjában húzogatod, akkor ne csodálkozz, ha megharap. Ha pedig felajánlja, hogy egy szívességért cserébe akár győztesen is távozhatsz a barlangból, akkor az elfogadod.
És nem kell idegesen várnod a főnökre, hogy végre hajlandó legyen időt szorítani a zsúfolt napjában éppen rád, ugyebár. Innentől, ha eddig lett is volna bűntudata a másik heccelése miatt, most már erre esélyt sem lát, sőt, addig megy el, amíg a másik fel nem robban. Az ő nagylelkűsége nem terjed sokáig, így ha fel van ajánlva, csak az ostobák nem élnek vele.
Márpedig Kira kifejezetten okosnak gondolja magát.
- Rám vártál, valld csak be. - Dől neki a pultnak, amikor odaér, és a tekintete a pult mögött álló alkalmazottra terelődik, miközben Kira a korán élcelődik. A lány szája tátva marad, az álla a földre esik, és egészen megmerevedik a másik bátorságát látva, így Alfonso nem tudja, hogy rajta nevet, vagy Kira szavai szórakoztatják ennyire.
- Tanácsos volna az előítéleteid otthon hagyni, amikor épp szívességet akarsz kérni a hanyagságod miatt. Nekem nem kell ugrálnom, mert te itt vered a pultot. - Hiszen kivételesen Alfonso keze semmi sunyiságban nincsen benne, és nem ő intézte úgy, hogy Kira iratai itt maradjanak. Ő csak kihasználja a helyzetet, ahogy a helyében mindenki más tenné, gondolja ő.
- Szóval a kukákban? - Kérdez vissza, a hangjában ott gyöngyözik a nevetés, amit az előbb hallatott, és ingatni kezdi a fejét, mintha nehezére esne elhinni, mekkora méregzsák ez a lány valójában.
Alig tizenkét óra alatt csak fel fogja tudni vinni a lányt a VIP-ba, szóval elkönyveli az egészet egy győzelemnek. - Ó, hát persze. Erre, kérlek. - Mutogat a feje mellett abba az irányba, amerre menni fognak, hogy elérjenek a lépcsőhöz, aminek a végében van az ajtó, ami mögött az iratokat megleli majd a másik.
- Mondd csak, az iratok a fontosabbak, vagy a könyvtári belépőd? - Kérdezi, és furcsán megmerevedik az arca, ahogy igyekszik a nevetést visszafogni. - Valamelyik pótolhatatlan, ha visszajöttél ide értük. Nem mellesleg, ha ennyire kerülnéd a helyet, meg engem is, telefonálhattál volna, hogy egyáltalán itt van-e. Tudod, azzal a készülékkel, amit felétek kommunikációra használnak. - Természetesen minden lehetőséget meg fog ragadni arra, hogy tovább hergelje a másikat, hiszen ha megint csak öt percet kap, azt érdemes megtölteni az ő kénye kedve szerint, a saját szórakoztatására.

Sejti, hogy a másik szavaiból csöpögő irónia miatt az álmában való megjelenése nem lesz igaz, mégis, Kira mintha szándékosan adná a férfi alá a lovat, hogy ha túl messzire megy, akkor dorgálhassa, és elhordja mindenféle szoknyapecérnek, meg ostobának magában. Tisztában van vele, hogy utóbbiban egy bizonyos pontig a lány tökéletesen hitt, azóta viszont mintha a bejáratott, karót nyelt lemez néha megakadna, és Alfonso éppen erre játszik. Senki sem tud mindent, még ő sem, az ő erénye, vagy éppen előnye viszont az, hogy ezt képes belátni. Ez teszi jobb játékossá egy olyan meccsen, amit egyébként a lány provokál tovább folyamatosan.
Hiszen megtehetné, hogy szépen kér, köszön, és tovább áll. Nem véletlen a férfi szerint az, hogy Kirának egyik sem megy igazán.
- Arról később szívesen hallanék. - Csillan meg valami férfias a szemében, egy olyan gesztus, ami félreérthetetlen, és alig bírja megállni, hogy ne nézze meg magának ismét a lányt, annak ellenére, hogy semmilyen kihívó ruhadarabot nem visel ezúttal. Nem hátrány, gondolja, tegnap este látott eleget szabadon ahhoz, hogy legyen elképzelése, és akarjon is többet tudni. De most a játék azt követeli meg tőle, hogy tartsa magát, hát így lesz.
- Tudod, itt én vagyok a főnök. És vannak szabályok. Engem hívtál, csak nem tudtál róla. - Válaszolja, és nem csak a mosolyában, de a hangjában is ott van az önteltség, mert nem fogja tagadni, nagyon szórakoztatónak találja a csevegést, főleg, mióta úgy érzi, a lány sokkal inkább akarja tovább vinni a mondatokat, mint valaha beismerné. Nem kell beismernie, jó ez Alfonsonak így is.
Vigyorogva ingatja a fejét, amikor elindulnak a lépcső felé. Mennyire lehet elzárva ez a lány a saját kis világában, ha azt feltételezi, hogy a férfi nélkül itt bárhova bemehet, vagy bármit csinálhat? Ez nem bizalom kérdése, ez szintén a szabályok részét képezi, meg amúgy is.
- Úgy gondolod? Akkor ha valamim nálad marad, bemehetek a lakásodra nélküled, és kutakodhatok? - Tesz nagyon egyértelműen megjegyzést a jövőre nézve, és most rajta a sor, hogy provokálni kezdje a másikat, hiszen miért is ne, öt percből csak így lehet a legtöbbet kihozni; ha ő is beleteszi a maximumot. Eltekintve a tréfa részétől, a szavainak van logikus értelmezési lehetősége, és reméli, ez a része azért átmegy Kirának, mert az ő birodalmában szigorúak a szabályok, főleg, ami az idegeneket illeti. - Egyébként is, zárva vagyunk, örülj neki, hogy beengedtek a biztonsági őrök. - Ő mondta nekik, hogy amikor megérkezik, engedjék be, de hagyják neki, hogy feltalálja magát. És ha ezt tudná, akkor rájönne, hogy valójában tényleg Alfonsot kereste, amikor bejutott ide, de ezt a részét a férfi megtartja magának, mert most ehhez van kedve.
- Én remekül, ami azt illeti. - Jelenti ki határozottan, és ha nem is lassan, de komótosan sétál; vagy azért, hogy az öt percet kicsit hosszabbra nyújtsa, vagy azért, hogy tovább hergelje a másikat, aki az előbb még végtelenül türelmetlen volt az alkalmazottjával, és kíváncsi, vele is az lesz-e, amíg megszerzik az okmányokat és kártyákat.
- Kizártnak tartod, hogy mindkettő egyszerre érvényesüljön? - Igen, minden elvesztett iratot megnéznek egyesével, különben honnan tudnák, hogy itt van-e azé a személyé, aki éppen rajtuk keresi, és igen, felkészült a másikból az iratai alapján, éppen annyira, amennyire szükségesnek érezte.
A lépcső aljához közeledve figyelmesen hallgat minden részletre, ami elhangzik a lánytól, bár szinte biztos abban, hogy ezt nem volt szükséges ilyen mértékben túlmagyaráznia. Mégis, egyfajta elégedettséggel tölti el, ha úgy érzi a másik, hogy neki, a fertő tulajdonosának, ennek a pimasz fráternek ilyen hosszan kell magyaráznia az élete aspektusait.
- Ez a kör minden, csak nem felesleges. - Mondja, de egyetlen szót sem magyaráz meg, ahogy a lépcső aljához érnek, ő pedig először végigfuttatja tekintetét a fekete márványfokokon, mielőtt visszanézne a lányra, és biccentene felfelé. - Csak utánad. - Mosolyog udvariasan, de ebben a két szóban azért jóval több bújik meg annál, mint ami az egyszerű jelentésüket illeti; először is, Kira tartozik neki még egy lopott tekintettel, amiért csak az egyik oldalát figyelhette meg az este, illetve nagyon kíváncsi arra, mit szól hozzá, hogy nem csak, hogy nem a kukában vannak az iratai, de egy olyan helyen, ahová nem biztos, hogy fel mer csak úgy menni Alfonsoval. Ő viszont szeretné tudni, hogyan reagál a másik.

Már-már azt veszi észre magán, hogy muszáj gátat szabnia a saját vigyorgása terén, mert szabályosan fáj az arca, még sem tudja egészen megállni azt, amit kiötöl a fejében. Ezért a lány hosszas, kissé talán okoskodó, de egyébként logikailag teljesen rendben lévő okfejtésére megtorpan egy pillanatra, és ezzel, mivel a másik előtt áll meg, arra készteti, hogy tegye ezt meg ő is.
Kölcsönösen provokálják egymást, ezért idővel egyiküknek illene kimondani néhány igazságot. A bátorság kártyája pedig mindig inkább Alfonsonál lesz, ezért ő mondja vigyorogva, és nem máshogy, mert nem tudja abbahagyni a gesztus folyamatos ismétlését.
- Egyszerűbb lenne azt kérdezned, neked szól-e a műsor. - Mutat rá a rengeteg mondat rövidített jelentésére, aztán már nem is állja tovább a másik útját, és tovább indul a rövid szünetet követően. Úgy tűnhet, nem akarja folytatni az okfejtést, mintha a válasza az egyértelműre még nem akarna eljönni, de Alfonsora ez egyáltalán nem jellemző; sosem volt az a személy, aki belekezd valamibe, és azt nem fejezi be, ez pedig minden egyes kis részletre igaz az életében. Ebből szeretne majd megmutatni néhányat a lánynak, ha elégszer kap tőle öt percet az életéből.
- Igen a válasz, ha még nem jöttél rá. - Ezzel az információval pedig kezdjen a másik, amit szeretne, mert bár nagyon is élvezte az évődést kettejük között, néha azért szeret meglepetést is okozni, főleg egy olyan személynél, akinek a rendezett világát könnyedén fel tudja borítani, és ő ezekért a reakciókért él. Minden más, meglehet már unalmas neki, kipróbált mindent és mindenkit, de olyan kihívással, minta mit ez a lány jelent, még nem találkozott.
Hogy pontosan mi hajtja, azt még nem tudná megfogalmazni.
- Még mindig gyorsan vonsz le következtetéseket. - Egy igazság nem jelenti azt, hogy ne folytatná Kira piszkálását, így az, hogy ki kinek a lakására fog még eljutni, egy nagyon képlékeny, és könnyedén formálható dolog őszerinte, így hát nyitott végű mondatokban szeret fogalmazni, míg a másik inkább kizár mindent, aminek úgy gondolja, esélye sem lehet. Pedig ebben az életben mindennek van esélye, csak át kell gázolni hozzá mindenen és mindenkit, gondolja a férfi.
Valahol azért meglepi, amiért a lépcsőhöz, illetve annak útjához, vagy egyáltalán a miértjéhez egyetlen megjegyzés sem érkezik, ez pedig jelenthet jót is, rosszat is, bár utóbbit, hiába játssza azt a másik, nem sokat érez belőle. Mindezek tudatában belefeledkezik néhány gondolatba, és nem nézi meg magának különösebben hátulról a lányt, hanem a hátára szegeződik a tekintete, és valószínű, hogy legalább annyira igyekszik őt megfejteni, ahogyan Kira próbálja fejben megérteni a saját reakcióit a férfi minden mozzanatára.
Követni kezdi, és, mint akinek már hiányzott bármilyen jellegű megjegyzés, nevetve ér fel a lépcső tetejére, és elsétálva a másik mellett kinyitja a hatalmas ébenfa ajtót, ami olyan hatást kelt, mintha csak nyikorogva tudna kinyílni, mégis, furcsán hangtalanul teszi azt.
Bent szivarszag és patika tisztaság fogadja őket. Az első terem egyfajta üdvözlő, ahol egy nagyon hosszú bárpult foglal helyet bárszékekkel, a teret bőrfotelek és kerek asztalok töltik ki, egymástól elég távolságra, hogy a diszkrét beszélgetések ne hallattszódjanak át esetleg egy másikhoz. Az egész hely valahol tükrözi a húszas évek burlesque-jét, talán csak egy kicsit visszafogottabb formában.
- Inni valamit? - Sejti a választ, hiszen a másik egyszerű életet él, valószínűleg dolgozni megy majd, vagy egyéb fontos, józanságot követelő kötelességei vannak, Alfonso pedig, ha most a sárga földig issza magát, még mindig lenne ideje kijózanodni annyira, hogy végig vigye a mai estét is a clubban. Olyanok, gondolja ismét, mint ég és föld, és fogalma sincsen, miért feszeget lehetetlent, mégis megteszi, mert most erre van szüksége.
A pult mögé sétálva először tölt magának egy hatszögletű pohárba whiskyt, pontosan három jégkockára, ahogyan mindig, majd felemelve a poharat forgatni kezdi azt, hogy a kockák egymásnak koccanó hangja megnyugtassa az idegeit. Majd iszik egy kortyot, és már húz is ki egy fiókot, kiveszi abból a másik iratait, és felemeli őket olyan magasságba, hogy láthassa a lány, nem hátsó szándékkal hozta fel ide, hanem azért, amiért idejött.
Jó, van azért itt hátsó szándék.
- Mit kapok értük? - Kérdezi ezúttal mosoly és vigyor nélkül, mert ő üzlettel nem szokott viccelni, aztán iszik még egy kortyot, ami akkorára sikerül, hogy az italból már csak a jégkockák maradnak.

Felötlik benne, hogy a lány ellenkezése talán nem is neki szól - hiszen ki ne akarná pont őt hazavinni -, hanem a körülményeknek, vagy valami rajta teljesen kívülálló dolognak, de valamiért úgy dönt, nem viszi tovább az oda-visszának ezt a részét, hanem meghagyja a másiknak, lezárás nélkül, mintha nem is lenne rá egyáltalán szükség.
Bólint, jelezve, hogy megértette Kira kívánalmait, és ezzel együtt úgy értelmezi az elhangzottakat, hogy vizet sem kér tőle. A figyelme innen a gondosan elkészített whiskyre terelődik, olyan ez számára, mint egy kisebb rituálé, amit fontosnak gondol és úgy is él meg. Ez a talán egy perc, amíg a lány a férfi figyelméből semmit sem kap, de amikor végzett, az első korty után a szelleme visszatér oda, ahol ők ketten egymást piszkálják, hiszen ő üzletre készült attól a pillanattól kezdve, hogy a kezébe fogta a másik iratait, és szinte biztos volt benne, újra fogja látni sokkal hamarabb, mint valaha képzelni merte volna.
Alfonso pedig, ha egyszer el is enged valamit, másodszor már ritkán szokása. Nem hisz a sorsban, annál ő sokkal erősebb kézzel fogja a gyeplőt, minthogy feltételezni merje, ennél létezik felsőbb hatalom, egyszerűen csak tudja, még egy ilyen véletlen nem lesz.
- Nem elég jó. - Sőt, valójában simán csak nem jó, ő ennél sokkal többet szeretne, vagy inkább az ellenkezőjét, és ezt nyomatékosítja a másiknak, és saját magának is a szavaival. Mindeközben elkezd megint tölteni magának whiskyt, már kevesebb gonddal a mozdulatokban, hiszen a frissen készült ital adta öröm már nincsen meg; a jég a pohárban, kissé már olvadt is, egyszóval nem ugyanaz az érzés. Innen már hanyagul kezeli az italát.
Vigyorog is, a szemöldöke is felszalad, mert őszintén nem tudja, mire számítson Kirától, de a gondolatai azonnal száguldozni kezdenek, és akkor sem állnak meg, amikor az UNO kártya előkerül. Lehet a lány úgy gondolja, meg tudja lepni, és ha valóban így is van, Alfonso remekül kezeli az összes arcvonást, gesztust, bármit, amit a világra manifesztál a gondolataiból. Igen, valóban meglepte, de most üzletelnek, ebből ő tényleg nem csinál viccet, ezért elveszi a pultról a kártyát, és finom mozdulatokkal elkezdi lebontani a dobozról az átlátszó fóliát.
- Azt mondtam, bármilyen általad választott kártyajáték. - És ezt komolyan gondolta, hiszen vannak a bonyolult, szinte fenséges játékok, amiket tisztelet övezi, de ezeket nem mindenki ismeri. Ez is kártyajáték, és ebben is lehet nyerni, vagy éppen veszíteni. Vajon Kira tisztában van vele, hogy ezzel most szinte kezet fogtak, és ha nyer, bármit kérhet a férfitől? A feltételek egyenlőek, talán jobban, mint bármikor eddig.
Profi módon kezdi el keverni a kártyapaklit, úgy, mintha egész életében ezt csinálta volna, és valóban, a kártya világa legalább annyira kiteljesíti az életét, mint a sakk, és az UNO-ban megvan egy olyan tulajdonság egyébként, mint ami a pókerben is; taktikázni kell, csak egy kicsit másképpen.
- Hét lap, ugye? - Tökéletesen tisztában van a kártyajáték szabályaival, éppen csak körítést ad az egésznek azzal, hogy bevonja a másikat is. Könnyedén kerül váltott osztással hét lap elé is, meg a lány elé is, hogy egy sárga ötöst csapjon fel a végén a maradék kártya mellé, mint kezdőlap.
- Te kezdesz. - Mivel, hogy ő osztott. Még mindig nem vigyorog úgy, mint eddig tette, de persze ez nem jelenti azt, hogy ne élvezné, ami történik. Nagyon is élvezi, csak éppen másképp; ilyen lesz Alfonso, amikor kártyázik, sakkozik, üzletel. A koncentrációját kimaxolja, így a vigyorgásra már nincsen úgymond energiája, hiszen ezeket az energiákat máshová összpontosítja most.
Nem lehet közömbös, mert a lehetőség, hogy egyikük akármit kérjen újra felüti a fejét, és ennél jobban most semmi sem izgatja. Olyan szinten kitölti ez a gondolatait, hogy nyerni sem feltétlenül szeretne, mert mindkét végkifejletben lát fantáziát.

Minden gesztusából süt, hogy nem fogad el sem nemleges választ, sem ellenkezést; hümmög a bajsza alatt, amikor a másik magyarázkodni kezd arról, hogy akar-e valójában játszani, a tekintete a keverésen marad, hogy véletlenül se hibázzon, és vár, türelmesen, egészen addig, amíg Kira meg nem adja magát.
Akkor már, minden komolysága ellenére, megenged magának egy halvány mosolyt. De csak azért, nehogy véletlenül hiányozni kezdjen az a lánynak.
- Szóval, ha jól értem.. - Kezdi a tekintetével még mindig a paklin, amiben folyamatosan változtatják a helyüket a kártyák, és a halvány mosoly az arcán ottmarad egészen addig, amíg osztani nem kezd. De előbb szeretné összefoglalni a lány cselekedeteit, mert szerinte tele van logikai bukfencekkel, és ezekre nagyon szeret rávilágítani, legyen szó bárkiről. - Telefonálás helyett azonnal idejöttél, miközben mindenáron el akartál engem kerülni, de azért hoztál nekem egy pakli kártyát. - Nem von le semmilyen konklúziót abból, amit kimondott, megtette azt már magának és magában, ennyi pedig neki bőven elég. Okoska úgyis meg akarná magyarázni, miért nincsen igaza, pedig Alfonso nagyon ritkán szokott tévedni. A lánynak pedig tudnia kell, hogy egy véletlen még megeshet, három már szándékosság inkább.
- Persze, hogy azokért. Mi másért? - És még mindig megengedi magának, hiába van szó üzletről, és játékról, hogy halványan mosolyogjon, sőt, megint olyan az arca, mint aki erővel igyekszik nem teljes fogsoros vigyort villantani. A kissé merev vonások azonban jókedvről árulkodnak továbbra is, és ha tehetné, egész nap ezt csinálná; cukkolná a másikat, amíg nem próbálja megmagyarázni a nyilvánvalót, hogy utána rámutasson az érvelése hiányosságaira. Ezt most bármilyen drága hobbinál jobban élvezi.
- Az eredeti szabályok szerint nem lehet, de tegyünk kivételt. - Mondja, mert sejti, hogy ha ezekre a másik rákérdezett, akkor hozta valahonnan, tehát nagy valószínűséggel így szokták csinálni. Ő pedig semmi jónak nem elrontója, talán izgalmasabbá is válik a kártyaparti, ha még ez is eszköz lehet a kezükben a másik cukkolására.
- A szívem szakad meg. - Kommentálja a kártyát, ami szerint ő kimarad, és amíg a második lapot is leteszi a lány, addig kortyol a whisky-ből. Ha már ivás, Alfonso képes rá, hogy spicces, vagy éppen részeg legyen a nap kellős közepén, persze mindezt olyan napokon, amikor nem vár senkit sem ide, sem a villájába, mert az ő szabályait be szokták tartani. Senki, még a legnagyobb kutya sem jöhet ide legalább egy órás figyelmeztetés nélkül. Egy óra alatt pedig rendbe tudja tenni magát bármikor. Az évek és a rutin.
A következő kártyájával színt vált, pirosra, hogy ha már a kártyajátékok közül az egyik legunalmasabbat választotta Kira, akkor legyen benne valami izgalom.
- Miért akartál látni megint? - Ezt a lány így nem mondta ki, de ez a férfi fittyet hány az illem meg a morál összes kódexére, és ha arra van szükség a saját szórakoztatásához, felteszi a legkellemetlenebb kérdéseket is akár. Plusz, mivel sokkal többet nyert, mint öt perc, muszáj meglátnia, hogy fel tudja-e robbantani a másikat. Illetve lássuk be, a magyarázkodása üdítő, egyelőre.

- Pont így. - Helyesel úgy, hogy közben a figyelme igazából a kiosztandó lapokra terelődik, hiszen legyen akármekkora elme és üzletember, számolni aközben, hogy a másikkal is tartja szavakban a lépést, nem feltétlenül tud. Feledésbe nem merül a téma, amit boncolgatni akarna a másikkal, de nem is gondolja, hogy jelen pillanatban több szót igényelne. Jó emberismerő, és látványosan régebb óta van a világon, mint a lány, így továbbra is tartja magát ahhoz, hogy igaza neki szokott lenni. A megérzéseiről már ne is beszéljünk.
Néhány perce már igyekszik a fókuszát a játékra terelni, de ez Kira mellett nem a legegyszerűbb feladat; már nem azért, mert kihívást jelentene számára az adok-kapokban tartani a szintet, hanem azért, mert sokkal érdekesebb a szócsatájuk, mint bármilyen kártya most tudna lenni, és érdekes számára a felvetés, miszerint ezt az este nem vette észre. Akkor annyira a kártyára koncentrált, hogy hiába ment a szóváltás akkor is, nem értékelte annyira, mint az elvesztegetett partit, és ez okozta a csalódottságát.
De most mit mondjon? Mindig megkapja, amit akar, és ez most sincsen másként. Csak nincsen hozzászokva ahhoz, hogy tizenkét órán keresztül váratják, miközben úgy gondolja, teljesen megérte.
- Úgy gondolod, ismersz. - Mondja egyszerűen és könnyedén, mintha ennek semmi súlya nem lenne, és valójában nincs is; egészen nyilvánvaló, hogy az előitéletein kívül a lány mást nem lát belőle, így az egója kérdése sem lehet számára tiszta. Mert Alfonso tudja, mennyire összetett dolog valakinek az egójáról beszélni, és ha valaki ennyire leegyszerűsítve akarja használni az övét, annak nem lehet igaza. Mondjuk ettől függetlenül semmi kivetnivalót nem lát benne, ha az egóját akarja a száján tudni a másik, tegye kedve szerint.
- Annyit, amennyihez kedvem van. - Ennél őszintébb kijelentés nem nagyon fogja elhagyni a száját, valószínűleg egész életében. Őt a kedve irányítja, a hangulata diktálja a cselekedeteit, és ha úgy kel fel, hogy felgyújtaná a fél világot, akkor egyetlen kedves szót sem fog magára erőltetni, senki kedvéért. A legjobbkor találkoztak ők ketten, mert annyira van kedve játszani - kártyával, a lánnyal, mindennel -, amitől simulékony és formálható a kedve. Máskor meg úgy ragaszkodik a rögeszméihez, hogy ölni tudna értük.
A tekintetét akkor emeli fel - még, mielőtt lerakna bármilyen lapot -, amikor a lány tagadni kezdi a felvetését, ő pedig érdeklődik aziránt, és látványosan, hogy erre milyen magyarázatot talál majd. Halvány mosollyal teszi le a következő piros lapot, tudva, hogy ez a szín most akadály a másiknak, és utána kezd bele a saját kis mondókájába.
- Az emberi agy nem így működik, de merem feltételezni, hogy ezt tudod. - A lány vagy orvos, vagy annak tanul, a korából kifolyólag talán éppen gyakornok lehet, pályától függően. Hiszi, vagy sem, de nem nézte meg a kórházi belépőjét, sőt, a személyi igazolványát sem, neki csak egy név kellett, meg az, hogy a könyvtári kártyájával tudja cukkolni, amikor ismét találkoznak. Nem ha, hanem amikor.
- Tételezzük fel, hogy a telefonálás tényleg nem lett volna számodra logikus, ezért jöttél személyesen. Azt is tételezzük fel, hogy egyáltalán nem számítottál rám. De ez.. - Mutat az ujjával a paklira az asztalon, és hozzá is ér vele a tetejéhez.
- Azt mondtad, heccelni akarsz ..senki nem ad ekkora fricskát úgy, hogy soha ne tudja meg, mit szólt hozzá a másik személy. - Azt egyébként valóban elhiszi a másiknak, hogy nem akart vele kártyázni, hiszen ennek így van tétje, és nem biztos, hogy a végkifejlet Kira ínyére lesz, ha Alfonsonak sikerül nyernie. De az összes többiben csökönyös szamár lesz, megmásíthatatlan véleménnyel, és ha elég ügyesen játszik - függetlenül az UNO-tól -, be fogja tudni bizonyítani, mire gondol.

Nehezére esik elhinni, de a lány könnyedén játszik rá a szavaira, aztán meg felrója neki, hogy kiforgatja őket, és jelen helyzetükben ez is csak egy olyan aspektus, ami foglalkoztatja, szórakoztatja, elveszi az idejét. Hiszen az övével is ugyanaz történik, mint Kiráéval, ő sem fogja visszakapni ezeket a perceket, a különbség csak talán az, hogy ő nem siránkozik rajtuk úgy, mint a másik.
- Úgy viselkedsz. - Mondja, miközben a tekintete a kiosztott kártyalapokon fixálódik, és ahogy minden kártyajátékban, elkezdi latolgatni az esélyeit, memorizálja őket, szinte számol a fejében, hiszen Alfonsonak az egyik legnagyobb erőssége az, hogy még a játék kezdetén belefektet egy csomó energiát a lehetőségekbe, és így mások előtt járhat néhány lépéssel. Hátrány, hogy az UNO valójában egy szerencsejáték, attól még, ha tisztában van a letehető lapok számával, máris jobban látja majd az arányokat a fejében.
- Nem biztos, hogy ez annyira megmagyarázhatatlan. - Jegyzi meg, igyekezve ő is felvenni az okoska szerepét, nehogy a lány azt gondolja, csak az ő gondolatai lehetnek helyesek. Alfonso úgy gondolja, már régen kiverte volna a balhét a másik, és követelte volna az iratait tőle, ha annyira nem akarna itt lenni. Ha nem is előbb, de legalább akkor, amikor keverni kezdte a kártyapaklit, és láss csodát, már a sokadik lapot rakják le. Szóval, ha nem fél tőle, márpedig erre egyelőre egyetlen okot sem adott, akkor oka van annak, hogy most kártyáznak. És ezt vagy látja a másik - és miért ne látná -, vagy nem annyira okos, mint gondolja.
- Ezzel nyugtatod magad? - Kérdi mosolyogva, miközben arra vár, hogy a következő lap is lekerüljön a másik kezéből a pultra, és kortyol egyet a whiskyből, mielőtt folytatná a gondolatot.
- Hogy mindent kiforgatok? - Őszintén nem gondolja, hogy így lenne, neki csak vannak meglátásai - szerinte nagyon is okos meglátásai -, és ezeket nem fél elmondani a másiknak, ahogy azt sem tagadta egy percig sem, hogy érdekli őt a lány. Ha egyik pillanatban őszinte, aztán meg állítólag kiforgat dolgokat, hogy igaza legyen, akkor ez két olyan állítás, ami az ő fejében képtelenség, hogy egyszerre képes legyen létezni.
De ezen igazán nem fognak összeveszni.
Azon annál inkább, hogy tarkón csapja egyfajta felismerés, miszerint a másik igyekszik őt hülyének nézni. A nagy számok törvénye alapján akár lehetne is úgy, hogy nem tud rakni a lány, azonban azt jobb esetben nem követnék szavak, amik ennyire felhívják erre a figyelmet. Alfonso arcán soha és semmi olyan nem látszik, amiről ő nem akarja, hogy látszódjon, így - és mivel az alkohol oldja a személyiségét már annyira, hogy ezen ne akadjon ki teljesen -, képes egy mosollyal, a másik szemébe nézve a pakli felé nyúlni.
- Ó, képzeld... én sem. - Ez egyáltalán nem igaz, mert van pluszosa és színváltója is, de ha Kira így akar játszani, akkor így fognak játszani. Lehet egy másik helyzetben majd keményen ráolvassa, hogy becsületről papol, amikor még egy egyszerű kártyajátékot sem tud tisztelni, de most elég még egy korty whisky, és benne is van a dologban, pedig máskor földindulás nála, ha megpróbálják bármilyen formában hülyének nézni.

Erővel tódul mindenféle szómassza a nyelve hegyére, amik talán már tényleg a kiforgatás határát súrolnák, és nagyon nehezére esik elengedni az összes szót, amivel bizonyítani tudná, hogy azzal, amit az előbb a lány mondott, neki adott igazat. Most, mivel vár rá egy másik győzelem, ami valójában sokkal érdekesebb, mint ez az aprócska, megtartja magának az ünneplés lehetőségét, és egy vigyorral adja ki magából a felgyűlt, diadalittas energiát.
- Nem is olyan nehéz. - Mondja elégedetten, de nem hangosan, és nem mindenáron határozottan, ahogyan, és amilyen lenni szokott. A lánnyal másképpen viselkedik, mint alapjáraton szokott, többször figyel oda magára, ezt már észrevette, és bár ez hosszútávon egyáltalán nem lesz tartható a részéről, most tökéletesen megfelel neki az, ami kettejük között, és ilyen formában lebeg. Úgy vette észre, így könnyebben terelgeti a lányt, mintha erőből akarná az akaratát ráerőltetni, azt még azonban titkolja saját maga előtt, hogy most jóleső, ahogy az elméjével tud csatázni minden más helyett.
- Azok a fránya véletlenek. - Olyan sok kezd közöttük kialakulni, hogy mostmár igazán megérdemelné azt, hogy Kira színt valljon néhány dolgot érintően, de ezeket a gondolatokat megtartja magának, mert most nem ez a lényeg. A megjegyzés, amit tehetett a másik szavaira éppen elegendőek ahhoz, hogy lendüljenek előre, neki pedig semmi más célja nincsen. Már azon kívül, hogy megnyerje ezt a kártyapartit, ha a másik hajlandó szépen, szabályosan játszani, ahogyan azt illik. Még egy olyan alak sem próbál meg soha csalni, mint amilyen Alfonso, így ettől a lánytól még annál is többet vár el, mint el tudná róla képzelni.
De ez nem a most beszélgetése.
Követi a szemével az összes lapot, keresi a hibát, mert már tudja, hogy óvatosan kell kezelnie a másik minden mozdulatát, talán majd a szavait is, de nem talál semmit. Megnézi, mivel végzett, konstatálja, hogy négy lap van még a kezében, ahogy az övében is, aztán a tekintete odaragad a másikra.
Nem sajnálja, amiért kötelesség hívja el, azt az életet ő választotta. Azt azonban megteheti, hogy figyelembe veszi ezeket a kötelességeket, és nem húzza a játszmát feleslegesen. Most már az számít, hogy nyerjen, nem az, hogy mennyi oda-visszával járják ezt körbe.
- Sokkal jobb. - Mondja ismét vigyorogva, aztán letesz egy kék kimaradsz, egy kék plusz kettes, és egy színváltó kártyát, amivel zöldet kér, de előtte azt mondja.
- Uno. - Innen még nem biztos, hogy vége van, de nagy rá az esély, és ezzel nem csak magának tesz most jót, de Kirának is, amit igazán értékelhetne majd később, valamilyen formában, mert Alfonso minden általában, csak nem ennyire kurva figyelmes..

Egészen dagad a melle, ahogy ezt a megtörhetetlennek tűnő lányt kezdi rávenni néhány vallomásra, vagy inkább reflexióra saját magával kapcsolatban, ez pedig elégedettséggel tölti el, ahogy minden az életben, amivel szemben nyerni tud. Számára nincsen lehetőség második helyre, ő képtelen megelégedni a legjobb utáni kullogással, főleg akkor nem, ha elérheti, hogy mindenki más utána kullogjon. Az élete ebből áll, és ezért tud az elméje toppon lenni.
- Szóval észrevetted te is. - Egy kis gúnyolódást megenged itt magának a végére, hiszen a kártyapartit követően a lány le fog lépni, amit egyelőre nem bán, hiszen ha a végkimenetel az ő malmára hajtja a vizet - tehát nyer, és ugyan miért ne nyerne -, akkor lesz a tarsolyában egy kérés, amiről úgy gondolja, a lánynak teljesítenie kell majd mindenféle akadékoskodást mellőzve.
Azért még mindig nem ostoba, és sejti, hogy Kira minden porcikája működésbe lép majd az ellenkezés oltárán, de több dologra jó lesz ez a kis játék, amit a végére hagyott; biztos benne, hogy zavarni fogja valamilyen szinten, hogy nem tett eleget a vesztesek követelmének, másrészről meg lehet, hogy ezúttal tényleg annyira felhúzza majd, hogy kipukkan itt előtte a feje. Azért a bőrkárpitokat sajnálná, őszintén.
A játszma vége gyorsan elérkezik, nincs is már értelme tovább húzni azt, és tulajdonképpen mindketten megkapják, amit annyira akartak; Alfonso a kérés lehetőségét, Kira pedig az iratait. És ezek a preferenciák egyszerűen és mindent elmondanak erről a két személyről. Az univerzum furcsa játéka ez biztosan, hiszen annyira más világ ez a kettő, hogy nem szabadott volna normál körülmények között összefutniuk, Alfonso viszont szereti provokálni az univerzumot, meg a tréfáit, ezért élesedik ki ennyire a kettejük egyelőre rövidnek tűnő viszonya.
- Ez nagyon kedves tőled. - Mondja, miután letette az utolsó lapot, Kira pedig szemrebbenés nélkül gratulál neki. Ennél azért nagyobb csalódottságra számított, már olyan értelemben, hogy ugyan miért akarna ilyen gyorsan veszíteni, amikor ezzel igazából még nagyobbat veszít? Alfonso sokszor köt alkukat kártyázás címén, és mivel vérprofi bennük, általában eléri, amit akar, és hát.. nem egyszerű dolgokat szokott kérni.
Bár most egész kellemes ötletek járnak a fejében, úgyhogy igazán nem lesz oka a másiknak panaszra.
- Előbb még meg kell tárgyalnunk, hogy mit fogok tőled kérni. - A tudatalattijából kiszakad egy furcsa gondolat, és van egy olyan sejtése, hogy Kira vagy nem emlékszik a tegnap esti alkura, vagy nem érzi a súlyát egyáltalán. De egyelőre nem tesz úgy, mintha nem lenne egyértelmű, hogy most kérhet valamit, inkább csak türelmesen várja Kirát, amíg eszébe jut esetleg, és még ki is akad rajta. És addig is természetesen az iratok már az ő kezében vannak ismét, nem bíz a véletlenre semmit.

A tudatalattijának azon része, ahonnan a megérzései szabadulnak fel meglepően nagy gyorsasággal, szinte le merte volna fogadni, hogy a másik a sötétben tapogatózik. A játék ugyan a végére úgy tűnt, hogy az Alfonso által felkínált, egyenlő feltételeknek megfelelően zajlott le, a lányból azonban hiányzott az akarás, ami biztosan ott van benne, hiszen egy részét látja, csak számára ez mást jelent, mint mondjuk a férfinek.
Nem érdekelte, hogy megnyeri-e a játszmát, pedig az lett volna a legegyszerűbb útja ki innen, és Alfonso életéből is. Ehelyett elherdálta a lehetőségeit, nem figyelt a lapokra, nem számolt a következményekkel, úgyhogy most itt vannak. Nem érti, minek kellene még a másikhoz kötnie, Alfonso pedig mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy tökéletesen tisztán írja le a helyzetet valakinek, akit vagy csúnyán rászedtek, vagy egyszerűen csak nem figyelt.
Kezdi egyébként megkedvelni az állandóan morcos arcot a másiktól, hiszen sokkal jobbal még nem illette őt.
- Ez nem az iratokról szól, Kira. A kártyajáték annak fényében lett felajánlva, hogy a nyertes bármit kérhet a másiktól. Ebben az esetben ez én lennék, és tőled kérhetek. - Teljesen mindegy, hogyan akarja majd kimagyarázni magát ebből a helyzetből a lány; hiperventillálva, vagy anélkül, hangosan, vagy nyugodtan - ettől mondjuk meglepődne -, észérvekkel, vagy azok hiányában, Alfonso megnyerte a kártyajátékot, amit valóban olyan feltétellel ajánlott fel az este, aminek következménye, eredménye, nevezze mindenki úgy ahogy akarja, a lényeg, hogy van.
A lány még paklit is hozott ahhoz, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, ennek iróniáján pedig mosolyognia kell.
- Amint felvázoltam a részleteket, mehetsz a dolgodra. - Mondja, ahogy hanyagul az ajtó felé legyint a szabad kezével, a másikat ugyanis lefoglalja a whisky utolsó kortya. Az iratokat betette a pult belső részére, és mint aki tényleg nem siet sehová - lassan egyébként dolga lenne, de ennek egyetlen picike jelét sem mutatja -, újabb italt tölt magának, és közben a lányt figyeli, meg a reakcióját.
Kíváncsi, mennyire rezdülnek bele a falak a felismerésbe, ami most végbemegy benne, hogy aztán a teljes ellenkezés zengje körbe az egész épületet. Ő legalábbis így képzeli el a dolgot.
- Egyébként tök jó kedvemben vagyok, még a végén tetszene is, amit kitaláltam. - Tárja szét a karját, mint valami ártatlan madár, akire feleslegesen lenne mérges a másik, hiszen nem minden küldetése az életben az, hogy keresztbe tegyen Kirának. Tenne ő jót is, ha nem nézné le ennyire őt a lány, és nem lenne ennyire nehéz feltörni ezt a külső, kitin szerű páncélt, amit magára húzott, isten tudja miért. Az élet nem lehet ennyire savanyú, gondolja.

Legszívesebben lehunyná a szemét, és úgy hallgatná végig az összes kifogást, amit ez a számára még elég ismeretlen, de aspektusaiban már ismerős lány előad neki. Tenné mindezt mosolyogva, mint aki jól végezte dolgát, és valójában így is van; mindenkinek van gyenge pontja, mindenkinél szakad a cérna, még nála is, sőt. Alfonso egyedül az üzletben nagyon türelmes típus, minden mással szemben, ha nem azonnal érvényesül az akarata, akkor többféle variációban, de kiakad, és vagy hangosan, vagy némán, de minden esetben erővel szerzi meg végül, amit akart.
Ciccegő hangot ad ki, ami mellé ingatja a fejét is, egyértelműen jelezve, hogy Kira nem úgy idézi fel a tegnap este után maradt emlékeket, mint ahogyan megtörténtek. Furcsa, hiszen Alfonso eddig abban a hitben volt, hogy benne volt egy nagy rakás alkohol - ami egyébként nem szokott rajta látszani, mert gyönyörűen képes leplezni -, nem pedig a másikban, hogy ilyen szinten valami befolyással legyen a memóriájára, ami, ha orvosnak tanul, tanácsos volna, hogy toppon legyen.
Tanulhatna a férfitől bőséggel.
- Engedd meg, hogy kijavítsalak. Én nem éltem vele. - Alfonso, ha egy valamit tisztán csinál, az a játék. A lány önként felajánlotta azt, amit ő egyenlő feltételek mellett akart győzelem formájában elvenni, és miért is fogadta volna el csak úgy? Abban nincsen semmi izgalom, egyáltalán nem érdekes, inkább csak szánalmas lehetne, de ezt valamiért nem érezte a lány részéről.
Főleg azért nem, mert visszajött a fertőbe, önként hozta a kártyát, és még a játék ellen sem tiltakozott olyan erővel és olyan hanggal, mint Alfonso gondolta volna. Most mindjárt lehet, hogy belép a szánalmas kategóriába, mindjárt kiderül, gondolja.
- Az este önként ajánlottad fel, hogy kérhetek bármit, csak kapd vissza a telefonod. Ennyi erővel vegyük úgy, hogy a telefont visszakaptad, de még semmit sem kértem, úgyhogy nem a mostani csúfos vereséged az oka a helyzetednek, hanem a saját hülyeséged. - Mondja annyira derűs arccal, mint akinek semmi sem esik most annál jobban, hogy rávilágíthat a másik hiányosságaira, és ebből még az sem lendíti ki, hogy kézfogást emleget a másik.
- A kézfogás fogadást pecsétel meg az én kultúrámban. Én nem fogadtam, hanem alkut akartam kötni. Az, hogy nálad ez jelent valamit, nem biztos, hogy másnak meg ugyanazt. - Vonja meg a vállát, aztán elvigyorodik, amikor Kira követelőzni kezd, és legszívesebben ismét lehunyná a szemét, hogy elképzelje, amint a rendőrök megérkeznek, mert talán a lány már itt tart kétségbeesésében. Tehát ennyire nem akar semmit sem teljesíteni a férfinek, és hát ez mi volna számára, ha nem szórakoztató.
Ehelyett kortyol a whiskyből, és odacsúsztatja Kira elé az iratait. - Ha jobban belegondolok, így járok én is a legjobban. Sosem szerettem, mikor valaki morálisan feljebbvalónak gondolja magát, a becsületét viszont kimagyarázza bárhogy. - Lendülettel ér kettejük között le a pultra a whiskys pohár, nagy hanggal, de nem törik el. Mostmár komolyak a vonásai.
- És nem a kérés teljesítésén van a hangsúly. Még én sem csaltam sosem kártyában. - Pedig biztos benne, hogy Kira fejében ő egy rossz fiú, és láss csodát, igaza volt. Nincsen akkora különbség kettejük között, mint azt a lány gondolná.
Flegmán legyint az ajtó felé, miközben elkezdi elmosni a poharat, amiből a whiskyt fogyasztotta. - Merem remélni, hogy kitalálsz magadtól is.