Ezerszer hozzáértem, de nem így. A megmaradt józan eszem is semmissé válik, amint utat enged a vágyainak és a keze határozottan a testemre feszül. Ösztönös megszólalásomra olyan választ kapok, hogy ha rajtam múlott volna nem jutunk el a szobájáig sőt valószínűleg az előszobát sem hagytuk volna el. Az sem kifejezetten érdekelt volna, ha mindenki végignézi, ahogy végre megkapom tőle azt, amiért azóta sóvárgok, hogy először megpillantottam őt. Benne legalább még maradt annyi, hogy megoldja, hogy a lehető leghamarabb az ágyában kössek ki. A súlyom semmilyen jellegű kihívást nem jelent a számára miközben a karjaiban visz a szobája felé, mégis határozottan fonom köré a lábaimat, mintha csak attól tartanék, hogy a pillanat kicsúszhat a markomból. Amint lehetőségem nyílik rá máris vetkőztetem. Elég volt már abból, hogy ennyi réteg választja el tőlem. Egyszerre gyűlölöm és imádom őt, amiért ilyen sokáig váratott. Rafe tökéletes nekem és én nem tudok betelni vele, éppen ezért képtelen vagyok arra, hogy időt adjak számára, így amint a felsőteste már az enyém a nadrág következik. A segítségével néhány másodperc alatt az is a földön köt ki valahol a többi ruhadarab mellett. Egy halk sóhaj hagyja el az ajkaimat amint visszahúz magához és ajkai a nyakamat csókolják. A tarkójáról felfelé simítva a kezemet túrok a hajába, miközben úgy érzem, valósággal lángol a bőröm a tenyere alatt ahogy a fenekemre markol. -Helyes... pontosan az volt a cél... majd.. észben tartom, hogy ez az egyik gyengéd.-beleőrülök abba, ahogyan egyre lejjebb halad a testemen a csókokkal. Kiélvezi a mozdulatot, ahogyan szépen lassan lecsúsztatja a testemről a szűk, fekete ruhát egészen addig, míg végül el nem fogy a türelme. Kettős érzések kavarognak bennem. Az egyik felem szeretné a lehető legtovább elnyújtani az egészet, míg a másik szinte ordít, hogy már bennem legyen. Ahogy hátrébb lép az ajkamba harapva figyelem a szemeit. Kicsit sem vagyok szégyenlős vagy szemérmes, így nem takargatom magam előtte. Korábban megannyi képet küldtem már neki, ami keveset hagyott a fantáziájának maradékul, így tudhatta mire számíthat tőlem. Amint visszatér hozzám és az ajkaimat veszi birtokba már a dobhártyámon érzem szívem heves lüktetését. A melltartómmal félkézzel is gond nélkül elbánik, nekem már csak az utolsó centiken kell segítenem amikor kettőnk közül kihúzom majd a gravitációra bízom a sorsát. Kezeim végigsiklanak a felsőtestén, lefelé haladva mielőtt elérném a csípőjét, akkor viszont fordítok magunkon és egy határozott mozdulattal lököm az ágyra, ahova fölé helyezkedve követem. Ujjaim könnyen vándorolnak tovább a testén becsúsztatva őket az alsónadrágjának gumis része alá, hogy a férfiassága köré fonódhassanak miközben alsó ajkába mélyesztem a fogaimat gyengéden. Lassan mozdul a kezem rajta kiélvezve, hogy végre határok nélkül hozzáérhetek. Nem tudom, hogy meddig fogja hagyni, hogy felül maradjak. Bármennyire is élvezem ezt a helyzetet tudom, hogy rövidesen ebből helycsere lesz.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
Túl sokáig voltam úriember Eden mellett, ha egyáltalán lehet így nevezni, amiért tartóztattam magam, de megvoltak a magam indokai, a magam szabályai, én pedig egyszerűen ilyen vagyok. Ilyen embernek nevelt az a seggfej apám: szeretem szabályok közé szorítani magamat, mert az segít megtartani az önuralmamat akkor is, amikor kurva nehéz. Segít rendet tartani abban a káoszban, amivé az életem vált, mióta eljöttem Chicagoból. Azt hittem, jót teszek mindkettőnknek azzal, ha nem keverem a munkát az élvezettel, főleg úgy, hogy együtt is élünk. Eden azonban a bőröm alá férkőzött, és olyan szinten eltekerte már a fejemet, hogy várható volt: előbb-utóbb az én híres önuralmamnak is annyi lesz. Hát ma jött el ez az éjszaka, amikor sutba vágok minden eddig fontosnak tűnő észérvet. Mostanra úgy érzem, abszolút nem éri meg, ha amúgy is folyton ő jár a fejemben, és az, hogy hány féleképp, hány féle felületen és hányszor szeretném magam alá gyűrni végre. Az elveim megtartása ilyen módon többet árt, mint használ. Akarom őt, ő nyilvánvalóan ugyanezt akarja, úgyhogy innen már nincs visszaút.
Nem egyszerű feladat úgy elbotorkálnunk a parkolóházból a lakásunkig, hogy véletlenül se kövessünk el közszeméremsértést, de az utolsó csepp türelmünket is felélve valahogy sikerül megoldanunk. Ám amint az ajtó csukódik mögöttünk, már nincs megállás. Őszintén, még annyira sem állok meg, hogy végig gondoljam, esetleg van-e itthon rajtunk kívül más, akit megzavarhatunk vagy felébreszthetünk. Nem is kimondottan érdekel, ha van, egyébként is az a cél, hogy nagyon hamar a szobám falain belülre kerüljünk.
Eden tenyere a pólóm alatt csak tovább hergel, így a falnak préselve fedezem fel a gyönyörű idomait még csak futólag, egyelőre kicsit kapkodva. Válaszképpen körmei a hátamon szántanak végig, miközben az ajkaimra leheli a felszólítását. - Éppen azon vagyok, baby – felelem nemes egyszerűséggel, majd a combjai alá nyúlva felkapom, és már indulok is vele a szobámba.
Az ajtó csukódik mögöttünk, ő pedig szinte azonnal tépi lefelé rólam a pulóvert és a pólót, majd éhes tekintete végigsiklik rajtam. Elismerem, nem kis elégedettséggel tölt el, ahogy végigmér, pedig még némi sértettséget is felfedezni vélek a szemeiben, mintha azért duzzogna, mert erre csak most kerülhetett sor. Most rajtam lenne a sor, hogy levetkőztessem, de a nadrágom után nyúl, nekem meg eszemben sincs ellenkezni, inkább segítek neki, hogy végre enyhülhessen a szorítás, majd hamar le is rúgom a farmert magamról.
Aztán visszahúzom Edent magamhoz, és miközben a nyakát csókolom, a tenyerem felfelé siklik a combján, először a ruha anyagán keresztül simítva a fenekére, majd a szegély alá akasztom az ujjaimat. - Ez a gönc teljesen elvette az eszemet ma este. Nem tudtam betelni a látvánnyal, amilyen tökéletesen rád feszül - ismerem el rekedtes hangos, miközben már a dekoltázsa felett becézgetem ajkaimmal, a tenyerem viszont apránként felfelé csúszik, egyre feljebb tolva rajta a ruhát. De csak addig haladok ilyen finomkodva, amíg el nem érem a derekát, aztán egy mozdulattal leveszem róla a ruhadarabot. Fél lépést hátrébb lépek, és vággyal teli tekintettel végigmérem, majd az alsó ajkamat beharapva erőltetek magamra még egy kis önuralmat, hogy ne rántsam azonnal vadul magam alá. Visszalépve felé a bal tenyerem a tarkójára simul, és magamhoz húzom egy újabb szenvedélyes csókra, míg a jobbom a melltartóját pattintja ki a hátán, majd finoman le is húzom a válláról.
Ez igaz. A kedvéért sok mindenre... bármire képes lennék és vagyok is. Rafe az egyetlen élő ember ezen a világon, aki képes kontroll alatt tartani, hiszen nem titok, hogy mennyire el tud gurulni a gyógyszerem. Basztam már el, sodortam veszélybe a csapatot, mert éppen az adrenalintól széthullott az egyébként is ingatag lábakon álló önuralmam. Ön és közveszélyes vagyok, sokszor ezért nem kapok töltött fegyvert a kezembe, sőt gyakorlatilag soha és hiába háborodok fel ezen igazából teljesen megértem. Impulzív vagyok ez pedig veszélyes amikor kimértségre lenne szükség. Most is az autóban... mintha az lenne a fő célom, hogy mindenáron felbasszam Rafe agyát, szétkapjam az idegeit azért, mert én nem férek a bőrömbe. Mondjuk tett ő is ezért, hogy most ne bírjam magam visszafogni attól, hogy minimum a nyakát csókoljam. Mégsem tudom figyelemben venni, hogy már ittunk, szívtunk sőt egy kisboltot ki is raboltunk, így jó lenne minél simábban elhúzni a csíkot. A hangjából már tisztán érződik, hogy végre megtört. Vége a türelmének, az ellenállásának és hajlandó arra, amire korábban sosem... megszegi a saját szabályait ma. Amint kiszállunk és a kocsinak dönt és az ajkai a nyakamra találnak szét tudnám őt tépni. Az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy itt helyben nekiessek az az, hogy tudom, végül leállítana, hogy a lakásig eljussunk, azt pedig már nem biztos, hogy túlélném. Már így is szinte döbbenetes, hogy marad lelki erőm arra, hogy eltoljam magamtól. Azt garantálhatom, hogy mára ez volt az utolsó legalább mérsékelten megfontolt húzásom. Szükségem van az alkoholra, hogy legalább azalatt a rövid séta alatt ne basztassam. Jóformán mindent csak lebaszok az előszobában a kis asztalra, hogy a lehető leghamarabb a kezem alatt érezhessem a testét. Dominanciám rövid életű, amit kicsit sem bánok, hiszen neki hajlandó vagyok alárendelni magam, nem mintha lenne esélyem bármi másra. Vérpezsdítő, hogy végre valaki tudja hogyan nyúljon hozzám. Határozottan fog a fenekemre, amitől az ajkaira nyögök és kissé talán a körmeim is végigszántják a bőrét a póló alatt. Lesz ennél több karmolás nyom is rajta... -Baszd meg Rafe.-a testébe kapaszkodok ahogyan a kezei az idomaimra vándorolnak, de amint megemel a nyaka köré fonom a karjaimat és a csípője köré a lábaimat. Szinte el sem hiszem, hogy végre a szobájában vagyunk, de ez még közel sem elég nekem. Amint lerak az ágyra és nem kell kapaszkodnom belé máris tépem le a pulóvert és a pólót egyszerre róla, amiket nemes egyszerűséggel valahova elhajítok. A tekintetem végigsiklik rajta és szívem szerint most megütném, hogy ettől tartott távol engem, de ehelyett újra magamhoz húzom, hogy folytatódhasson a csók miközben már a nadrágját igyekszem kigombolni, hogy enyhíthessek a szorításán.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
- Ez igaz, de azt is tudom, hogy a kedvemért képes vagy féken tartani magadat egy kicsit – hajolok felé az álla alá nyúlva, hogy magamhoz húzzam egy gyors csókra, mielőtt újra csak a vezetésre fókuszálnék. Eden gyakran teljesen kiszámíthatatlan, és ez általában csak hozzátesz a vonzerejéhez, nem is tudom, hogy lehet valaki ennyire dögös, miközben éppen valami őrültséget csinál. De vannak helyzetek, amikor ügyelnem kell arra, hogy ne szálljon el nagyon, mert azzal nem csak saját magát, de egy közös munka során akár az egész csapatot is veszélybe sodorhatja. Szerencsére általában képes ráérezni, hol a határ, vagy elég csak egy szó, egy pillantás felé, hogy ráébredjen, éppen azt feszegeti. Mondjuk ez nem biztos, hogy tényleg meg is állítja őt. Most is pontosan ez a helyzet. Nagyon a türelmem határán vagyok, és elsősorban arra kellene koncentrálnom, hogy mielőbb eltűnjünk, ne hagyjunk nyomot, nem kellene megosztania a figyelmemet a vezetés és közte, ő pedig ezt jól tudja, mégsem hajlandó kímélni. Becézgető ajkaival a nyakamon elég nehéz bármi másra fókuszálnom, és nem hagyni, hogy teljesen és maradéktalanul elvegye az eszemet.
- Ó, ne aggódj, ezúttal meg is kapod! - Ezt akár veheti ígéretnek is. Nincs az az isten, hogy a mai este után ismét beérjem egy hidegzuhannyal, vagy bármi, illetve bárki mással. Már nem érdekelnek a saját szabályaim sem, nem találnék rá semmi értelmes indokot, ami képes volna távol tartani tőle. Azon a ponton már határozottan túllendültem, nincs visszaút. Csak érjünk haza...
Egy örökkévalóságnak tűnik, de percekkel később végre leparkolok a parkolóházban a lakásunkkal szemben. Kipattanok a Volvoból, majd Edent is kisegítem, és magamhoz is vonom. Megcsókolom, majd az ajkaim a nyakára vándorolnak, és emlékeztetnem kell magamat, illetve őt is, hogy már csak egy kicsit kell kibírnunk. Ellenkező válaszára elnevetem magam. - Helyes – mondom aztán. Igazából én sem akarom, hogy valaha jókislány legyen. Ma éjjel meg pláne nem kéne már visszafognia magát... legalábbis, ha végre lakáson belül leszünk. Útközben néhányszor még meghúzzuk a tequilás üveget, talán mindketten az alkoholtól várjuk az önuralmunk megerősödését - mintha nem tudnánk, hogy ez nem így működik. Aztán végre megérkezünk, és amint belököm magunk után az ajtót, már egymásnak is esünk. Eden tenyere a felsőm alá csusszan, finom ujjai alatt szinte ég a bőröm, én pedig a legközelebbi falhoz préselve csókolom őt. Egyik kezem végigfut a csípőjétől lefelé, és a fenekére markolok. Aztán felfelé indul a tenyerem, egészen a mellére. - Baszki, annyira kurvára szexi vagy! - De ez még mindig nem a legmegfelelőbb hely erre, úgyhogy nem időzöm sokáig tovább a bejarát mellett. A combjai alá nyúlok, hogy a derekam köré húzzam lábait, aztán már indulok is nagy lépésekkel vele a szobámba. A könyökömet használva nyitok be, majd berúgom utánunk az ajtót. Végre, basssza meg, végre kettesben!
-Óóó édes, nem a tehetségem volt megkérdőjelezhető, hanem az önuralmam... és te is tudod, hogy az nem kifejezetten megbízható..-pillatok rá ártatlanul. Mintha minden szélsőséges személyiségjegyem felerősödött volna amióta Rafe oldalán vagyok. Mellette egyszerűen nem érzem azt, hogy minden folyamatosan kontrollálnom kellene, így pedig hajlamos vagyok elhajítani a gyeplőt és szabadon ereszteni minden intuitív gondolatomat. Vitatható lenne, hogy ez mennyire egészséges, hiszen minél szabadabban mozgok, annál rizikósabb az egész jelenségem, viszont sokkal inkább azt érzem, hogy önmagam vagyok, amikor nem igyekszem az emberek által elfogadottnak titulált normák közé szorítani a viselkedésemet. -Szűkösek voltak a lehetőségek.-vonom meg a vállamat vigyorogva, amíg ő a játékautót nézi én pedig az üvegből töltök a számba illetve a vízipisztolyba. Jóval értékesebb dolgokat szoktam hazahordani a srácoknak ajándék címszóval, amikért soha nem fizetek természetesen, hiszen annál ügyesebb kezem van, a bolti lopás pedig egy mindennapos program nálam. Nevetve figyelem, hogy hiába lohol a nyakunkban a helyzet komolysága, még így is hajlandó játszani velem előadva, hogy meg is kapta azt a fejlövés a vízipisztolyból. Szinte rajongva figyelem ahogyan vezet mielőtt más jellegű támadást indítok ellene -Rafe?-búgom a nyaka bőrére az apró csókok között míg ő figyelmeztető hangon próbál jobb viselkedésre bírni. Ellenem ez édes kevés főleg ha közben a keze a combomon játszik, én pedig többet remélve sóhajtok amikor az érintése feljebb vándorol rajtam. -Ja az most már tényleg rám férne.-nevetek egy kicsit minden frusztrációm ellenére amikor végül nem folytatja, hanem inkább megsürgeti a hazajutást. Az ülésen hátradőlve lövök a számba a tequilából a játékpisztollyal, amíg ő elkanyarog a parkolóházban. A tasakot és az üveget magamhoz véve félig a kezébe kapaszkodva szállok ki, de arra nem számítok, hogy egyből a karjaiban kötök ki. Amint megcsókol azonnal viszonzom a közeledését és az ajkaim éhesen tapadnak rá. -Én? Jó kislány? Soha...-nyögök félig amikor az ajkai már a nyakamon vannak. Most tényleg nekem kellene jól viselkednem, miközben egyszerre tüzeli minden érzékszervemet. Egyek kezemmel kapaszkodok a mai szerzeményeinkben másik a tarkójára simulva kapaszkodik belé. -A kurva életbe már.-sóhajtok végül eltolva magamtól őt. -Ha ezek után kitalálod, hogy jajj mégse, isten a tanúm megöllek.-mosolygok rá angyalian miközben az ajkaihoz hajolok közelebb, de végül nem csókolom meg, mert biztos vagyok benne, hogy akkor nem hagyom abba, amíg nem kapom meg tőle, amit akarok. A hazaút egy kínszenvedés, hiszen konkrétan haldoklom és szenvedek bármilyen érintéséért, így jobb híján iszok és az üveget passzolgatjuk egymás között, amíg végre át nem jutunk a küszöbön. Szinte meg sem várom, hogy az ajtót becsukja mögöttünk csupán annyi ideje van amíg én megválok az tequilától és a tasaktól. Amint megüresedik a kezem, máris köré fonódnak a karjaim a tenyereimet a pulóver és a pólója alá simítva.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
Eden tökéletesen játsza a szerepét, ez kétségtelen, mégis abból, ahogyan az alakja hozzám simul, ahogy a teste finoman meg-meg feszül, érzem, pont annyira szeretne már dobbantani innen, és végre kettesben maradni, mint én. Szóval megsürgetem a szerencsétlent a pult mögött, bár valószínűleg nincs szüksége további motivációra, már így is remegő kézzel kapkodva igyekszik teljesíteni a kérésemet. Mikor végre megkapjuk a pénzt, Edent továbbra is magam előtt vezetve elhagyom a boltot, aztán megszaporázzuk a lépteinket a kocsiig. Legjobb mielőbb eltűnni innen jó messzire. Hogy őszinte legyen, nagy hülyeség ilyen kis magánakciókba kezdeni, mert semmi szükségünk arra a max párszáz dolcsira, amit ilyenkor begyűjthetünk, de nem is azért csináljuk, mert nagyon kellene a pénz. De az adrenalin jobb a fűnél, vagy bármilyen piánál is, talán csak a kokónál nem, azzal viszont nem élek, az nem nekem való. Ezek a kis rablások viszont igazából nem fájnak senkinek, hisz konkrétabban nem ártunk senkinek, a legtöbb ilyen boltnak meg tuti van biztosítása, ami fedezi minimum a kár nagy részét, ami eleve nem is egy nagy összeg.
- Ó, ugyan, szivi! Tudom, hogy milyen jó színésznő vagy, bíztam a tehetségedben! - Nevetek fel Eden szavaira, miközben épp gázt adok, majd olyan mellékutcák felé veszem az irányt, ahol jól tudom, kisebb eséllyel vehetnek bennünket utcai kamerák. Igyekszem összpontosítani, figyelni a részletekre, hogy ne tudjanak a nyomunkra bukkanni a talán perceken belül kiérkező zsaruk, de azért az üveg tequilát habozás nélkül elfogadom, és meg is húzom. Aztán valamelyest lelassítok, amikor úgy ítélem meg, hogy valószínűleg már elég jól megkavartam a nyomainkat. Visszaszolgáltatom az üveget, és helyette elvigyorodva veszem át Edentől a hot wheelst. - Wow, ez klassz! Kösz, édes! - megforgatom az ujjaim között, aztán a zsebembe csúsztatom, hogy még véletlenül se maradjon a kocsiban. Meg fogom őrizni.
Enyhén oldalra rántom a fejemet, amikor Eden “lelő” a vízipisztollyal, félkomolyan megjátszva, hogy eltalált, de a figyelmem részben még mindig az úton van. A szemeimet akkor sem veszem le teljesen az útról, amikor valamit a nyakamnál matat, majd a kendőt lebontva rólam közelebb hajol. - Eden! - figyelmeztetem, mert ez most tényleg kockázatos játék. Biztosra kell mennem, hogy nem tudnak visszakövetni bennünket az utcai kamerák alapján, eleve józan sem vagyok teljesen, és akkor még a maradék eszemet is el akarja venni? Mégsem tolom el. Ellenkezőleg. Egyik kezemet levéve a kormányról a combjára simítom a térde felett, majd onnan lassan felfelé csúsztatom, és csak akkor állok meg, amikor elérem a ruhája alsó szegélyét. - Bassza meg! - Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne lépjek tovább, de ahelyett a kezemet visszateszem a sebváltóra, aztán gyorsítok. Még egy utolsó kör után egyenesen a lakásunkhoz közeli parkolóházhoz vezetem a Volvot, és leparkolom az első szabad helyre, ami szembe jön. Nem akarok most a részletekkel szarakodni, csak futólag végig törlöm a pulcsim ujjával a kormánykereket az ujjlenyomatok miatt a biztonság kedvéért, aztán már pattanok is ki. Később mondjuk lehet, megkérem majd Harryt, hogy babráljon a biztonsági kamerákkal is, és igen, nem tagadom, néha túlságosan is elővigyázatos vagyok. Bár őszintén, a “mi szakmánkban” nincs olyan, hogy túl elővigyázatos.
Megkerülöm a kocsit, hogy kisegítsem Edent is, aztán azzal a lendülettel magamhoz is húzom, és egyik kezem a derekán, másikat a tarkójára vezetem, majd megcsókolom. - Légy jó kislány, amíg felérünk a lakásba, mert már nagyon a türelmem végét járom - kérem, és egyben figyelmeztetem, miközben az ajkaim már a nyakára vándoroltak. Gondolatban komolyan már hidegzuhanyt kell vennem, hogy ne essek neki itt és most. Ez az este már kezd nagyon hosszú lenni, nekem meg lassan kijárna valami érdemrend az eddigi összeszedettségemért.
Ha akarnám sem tudnám békén hagyni őt. Azóta mozgatja az agyamat, a testemet, minden egyes érzékszervemet, amióta először becsöngettem hozzá, hogy megnézhessem a szobát. Onnantól kezdve, hogy ajtót nyitott végem volt. Bármit tett vagy mondott csak egyre leküzdhetetlenebbül vágytam rá, akartam őt és hiába láttam meg a sötétebb oldalát is, amitől más sikoltozva menekült volna én csak a ruháit akartam letépni, hogy nekem Ő kell. A sorozatos visszautasítása csupán olaj volt a tűzre, hogy bátrabban és szemtelenebbül tegyem próbára a türelmét és az ellenállását, ami ma végre megtörni látszik. Megvolt a győzelem, meglesz a rablás és utána meglesz ő is, csak ne szúrjuk el. Vagyis pontosabban én, mert a tompult... egyébként sem túl erős... ítélőképességem most döntő szerepet fog játszani. A színjátékunk már jól begyakorolt, mégis minden egyes alkalommal olyan veszettül felhevül a testem, mintha először csinálnánk. Sírok, zokogok, totális kétségbeesést színlelek miközben az lehető legjobban Rafe-hez simulok és a hátamon érzem nyugodt lélegzetvételét. Rohadtul be vagyok tőle indulva, erre ez a mocsok a fülembe súg és ha nem félnék, hogy a kamerák rögzítenek valami olyat, ami lebuktathat, akkor most nyúlnék hátra kettőnk közé, hogy rámarkoljak. "Ja mozogj már haver, mert kurvára mást akarok már csinálni.." gondolom magamban, de ebből az arcomon semmi sem látszódik. Rafe utasítását követve magamhoz veszem a szatyrot és az üveget is mielőtt megcéloznánk az ajtót. Feltett kezekkel tartom a zsákmányt amíg el nem érjük a kocsit és a fegyver miatt még csak elő sem kell adnom, hogy megpróbálkoznék komolyabb ellenállással. Én bekerülök az anyósra, pedig a kormány mögé és amint a gázra lép felnevetek. -Jó kislány? Rossz bácsi? Az egészben az volt a legnagyobb rizikó, hogy be mertél nekem ilyet dobni éles helyzetben.-nevetek a tequila kupakját letekerve és belekortyolok. Grimaszolok és átnyújtom neki. A dzseki ujjával letörlöm az arcomra száradt könnyek maradékát és a zsebemből két dolgot húzok elő. Egy Hot Wheels Lancer-t és egy vízipisztolyt, hiszen kérte, hogy hozzak valamit. -A mai nap emlékére.-vigyorgok rá és ha visszakerül hozzám az üveg a vízipisztolyt megtöltöm tequilával le sem szarva, hogy mennyire locsolom szét a lábrészen. -Olyan kibaszott dögös voltál.-incselkedek a halántékához nyomva a játékpisztolyt. -Phew!-adom a hangeffektet és elemelem onnan mintha elsütöttem volna mielőtt áthajolok a könyöklőn és a leszedem a nyakából a kendőt, hogy az ajkaimmal hozzáférjek a bőréhez és csókokkal borítsam a füléig. Ügyes fiú.. tud ő így is vezetni.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
- Velem nem is kell... - ingatom a fejemet ajkaim szegletében egy félmosollyal. Persze kivéve, ha épp jó kislány akar lenni. De a lényeg, hogy velem tényleg önmaga lehet, bár szerintem ezt amúgy is tudja.
Az állkapcsom megfeszül, épp úgy, ahogy a kezem is egy kicsit a fenekén, amikor arra hívja fel a figyelmemet, hogy mire lenne képes a ruha nélkül. Ezt most inkább jobb, ha nem is próbálom elképzelni, mert akkor a tervezett mókából nem lesz semmi. Vagy olyan szinten eltereli a figyelmemet, hogy valamit félrekalkulálok, aztán a végén a hűvösön végezzük mindketten. Nem, egyelőre muszáj fókuszálnom. A kocsit feltörni valójában semeddig nem tart, az a munka könnyebbik része. Bár a másik fele sem sokkal összetettebb vagy kockázatosabb, csak épp kicsit máshogy rizikós. De amíg az agyam – nagy része – a játékra koncentrál, addig nagy gond nem lehet. Ezekben a pillanatokban tényleg már szinte büszke vagyok magamra, amiért képes vagyok állni a sarat Eden folyamatos ostroma ellenére is. Minden lehetőséget megragad, hogy tekerjen egyet az agyamon, de miután elhagyja a kocsit, és már nem marad utána más, csak a parfümje kellemes illata, viszonylag könnyen át tudok szellemülni a feladathoz az előkészületek közben.
A srác a pult mögött majd össze csinálja magát, amint a fegyver előkerül, de tulajdonképpen ez a legjobb opció. Amíg ennyire fél, legalább biztosan nem fog hősködni. És az is tuti, hogy nem fog neki feltűnni az Eden és köztem izzó, vibráló levegő. Én azonban nagyon is tudatában vagyok, milyen készséggel simul hozzám, még ha az ajkain kiszökkenő sikolyok másról is árulkodnak.
- Jó kislány – suttogom elégedetten a fülébe, amíg az eladó elfordul a tasakért, amiért ilyen ügyesen legyőzte az ösztöneit, és a szerepében maradt a helyzet ellenére. Pedig nagyon is érzem az izmai feszességén, a teste rezdülésein, hogy épp annyira beindítja a helyzet, mint engem.
- Ha nem akarod, hogy a te lelkeden száradjon a csaj vére, kicsit gyorsabban mozogjon a kezed, haver – sürgetem meg a pasast, aki amúgy már így is épp eléggé reszket, de hátha csak egy kis ösztönzés kell neki, hogy összekapja magát. - Cch! - csettintek a nyelvemmel elutasítóan, amikor végre felém nyújtja a pénzzel teli szatyrot. Eléggé el van foglalva mindkét kezem ugyebár. - Te most szépen velem jössz, szépségem. Kikísérsz a kocsimhoz! Fogd a tasakot! És az az üveg tequila is velünk jön – bökök fejemmel a pulton hagyott ital felé. - Gyerünk, mozgás! - Indítom meg magunkat, ha Eden magához vette a zsákmányainkat. - Eszedbe ne jusson, hősködni! - figyelmeztetem még egyszer, utoljára Gregoryt – a névtábláján legalábbis ez áll –, mielőtt elhagynánk az üzletet.
- Gyere, szivi, te most a rossz bácsival jössz! - vigyorodom el aztán a bandana alatt, miután becsukódik mögöttünk az ajtó, de továbbra sem engedem el, hisz az utcán is kamerák vannak. Egyik kezemmel a felkarját fogom, és a hátán tartom a fegyverem csövét, amíg el nem jutunk a Volvoig. Aztán már pattanok is be a volán mögé, és gázt adok, hogy minél hamarabb eltűnhessünk a környékről. - Huh, baszki! - húzom le az arcomról nevetve a kendőt. Ez a kis akció majdnem olyan adrenalin löketet adott, mint korábban a verseny a Lancerrel.
Frusztráltan szívom be a levegőt. Direkt csinálja. Ajkaimat összepréselve rá sem merek pillantani, mert félek, hogy ez az az pillanat, amikor már az Ő kedvéért sem tudnék várni se tűrni, se bírni semmit sem. Szemeimet néhány másodpercre lehunyja lassan engedem ki a bent tartott levegőt ajkaim között, ez azonban annyira nyugtat, mint a szavai. Semennyire. Nevetésére viszont már felengedek, hiszen olyan ez a hang számomra, mintha valaki egy meleg puha takaróba csomagolt volna még akkor is ha közben kérdése pimasz. -Jogos. Veled sose ment..-széles mosolyra húzódnak az ajkaim. Nem mintha máshol egyébként megerőltettem volna magamat a viselkedést illetően, de egyértelműen a közvetlen környezete az, ami valamilyen kémiai folyamatot elindít bennem és végképp elveszítem minden motivációmat, hogy kulturáltan viselkedjek. Hozzá hasonlóan én is szeretem az irányítást. Kettőnk között az a jelentős különbség ezzel kapcsolatban, hogy én erről hajlandó vagyok lemondani, hogy ha a megfelelő kezekbe helyezhetem a hatalmat, ő viszont erre teljesen alkalmatlan, hiszen ha bárki veszélyezteti a helyzetét akkor veszi elő azt az arcát, amitől az emberek térde megremeg a félelemtől.. az én esetemben mondjuk mástól, de ez most mellékes. Amint a keze a fenekemet veszi birtokba én az ajkamba harapva igyekszem elrejteni elégedettségemet több kevesebb sikerrel. -Képzeld el hogy ki tudnálak csinálni enélkül a kibaszott ruha nélkül.. letépheted majd.-vonom meg a vállaimat miközben az ég se tudja, hogy hogyan találom meg még mindig a nyugodt és édes hangomat mintha csak azt mondtam volna neki, hogy kaphat sütit, ha jól viselkedik. Azok az ügyes kezei olyan gyorsan feltörik a kocsit, hogy nem tudok nem eljátszani a gondolattal, hogy később ebből még milyen és mekkora örömöm fog származni. Azt hiszem pontosan emiatt szalad ki a számon az egyik utolsó kegyelemdöfés, amit még azelőtt viszek be neki, hogy betenném magamat a kocsiba. Mindent meg kell majd tennem neki, amivel valaha húztam az agyát és... már alig várom. Éppen ezért nem is időzök sokat miután leparkolt indulok is, hogy a kabát minden lehetőségét kihasználva hozzak el jó néhány dolgot a bolt készletéből mielőtt Rafenek jelezném, hogy részemről mehet a dolog és a kasszához vonulok. Éppen csak annyi időm van, hogy felegyenesedjek és hátrapillantsak, de ekkor már meg is érzem magamon Rafe erős karját és a fegyvert a halántékomnál. Ahogy a mellkasához ránt felsikoltok, ami abban a pillanatban el is hal ahogy megszólal. Zihálva szorítom össze a szemeimet. Hirtelen nyílnak ki a szemeim és íriszeim a srácba kapaszkodnak aki olyan fejet vág, mint aki éppen most hugyozza össze magát. -Kérlek! Kérlek! Csak csináld amit mond!-zokogok fel és köszönöm szépen valaki fényezze az Oscar díjat, mert patakokban folynak a könnyek az arcomon. A srác végre bólint. Hála a kibaszott égnek már kezdtem izgulni, hogy baj van a felfogásával. Ahogy Rafe megint ránt egyet rajtam egy újabb félsikkantás kicsúszik belőlem.. még szerencse, hogy ez mert ebből akár egy nyögés is lehetett volna, alig lett volna gyanús a buli. Mekkora bizalom kell hozzá, hogy félig ittasan és félig beállva hagyjam, hogy fegyvert nyomjon a fejemhez? Semmilyen valós félelem nincs bennem, mégis a szívem hevesen zakatol az izgalomtól és ez az amit sosem szeretnék majd pszichológiai tanulmányaim birtokában elemezni. -Siess!-nyöszörgök a srácra aki remegő kezekkel tömi az ajándéktáskát a kassza tartalmával, de így legalább belehúz egy kicsit és végül habozva Rafe felé nyújtja bár látszik rajta, hogy nem tudta eldönteni, hogy letegye-e a pultra. Nem vergődök, ilyen helyzetben senki sem tenné, csak sírva hagyom, hogy Rafe mozgasson.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
Apró, alig észrevehető mosoly fut az arcomra attól, ahogy hosszan elnyújtva kiejti a nevem. Elégtételt érzek, tudva, hogy nem csak ő veszi el az én eszemet, hanem ez fordítva is igaz. Hogy elég volt egyetlen mozdulat, egy pillanatnyi kontrollvesztés ahhoz, hogy ilyen reakciót váltsak ki belőle. De ez közben megerősít abban, hogy még uralom a helyzetet, uralom magamat, és bizonyos értelemben őt is, és nekem ez egyelőre elég.
- Már csak egy kicsit kell kibírnod, szivi. Az én kedvemért – hajolok a füléhez, hogy a fülébe suttogjam a szavakat, amik bár csitítóan csengenek, mégis tudom, hogy egyben a tüzet is tovább szítják. De ez van, türelmesnek kell lennünk, hisz van még egy kis befejezetlen játékunk, mielőtt mindketten megkaphatnánk, amit akarunk.
- Mert eddig jó kislány voltál? - nevetek fel halkan. Mindketten tudjuk erre a választ. Eden igazi angyalbőrbe bújtatott démon, de imádom érte. A mostani terveink is egészen ördögiek, de legalább egymás előtt igazán önmagunk lehetünk, jól kiegészítjük egymást. Mondjuk azt elképzelésem sincs, hogyan csinálja, hogy egyik pillanatban még teljesen a meló kidolgozására fókuszálok fejben, aztán egy ártatlan kijelentésétől elkattan bennem valami. Eddig nem úgy gondoltam magamra, mint akinek bejönne az ilyesmi, de... Nem tudom, úgy látszik, tényleg szeretek irányítani és uralni. Eden pedig olyan könnyen adja magát, hogy a legrosszabbat hozza ki belőlem.
A kezem a fenekére siklik, míg ő édesen a fülembe duruzsol. - Teljesen kikészítesz. Meg ez a kibaszott ruha is. - Alig várom, hogy levehessem róla. Újra és újra a tűréshatárom szélére sodródom, mélyeket kell lélegeznem, hogy visszataláljak a hidegvéremhez, és fókuszáljak a feladatomra. Aztán én magam sem tudom, hogy vagyok erre képes, de valahogy összehozom, hogy szinte rekord időn belül feltöröm a Volvot. Talán motivál az, hogy tudom, jutalom vár, ha mindezt letudtuk. Addig meg igyekszem tényleg úriember lenni – minden különösebb hátsó szándék nélkül, teszem hozzá –, csak hogy kiderüljön, hogy Edent ezzel épp annyira ingerelem, mintha direkt fűzögetném most is. A szavaitól mindenesetre élesen szívom be a levegőt, ami aztán benn is akad egy pillanatra. A milliszekundum törtrészén és az utolsó ép idegsejtjeimen múlik, hogy nem kapom el, és préselem az autó oldalához, hogy megcsókoljam, és behajtsam rajta az ígéreteit és ajánlatait, mielőtt beülhetne az anyósülésre. De helyet foglal, mielőtt cselekvésre szánnám magamat, és ez mindkettőnk szerencséje jelenleg.
Figyelem, ahogy magára ölti a talált kabátot, elkészül, majd indul is. Én csak ezután veszem magamhoz a hátizsákomat, illetve azt, amire szükségem lehet belőle. Először is egy sötét, fekete-szükre mintás bandanát, amit összekötözve a nyakamra húzok, onnan pedig fel a számra és az orromra. Aztán feljebb cipzározom a pulcsimat, és a fejemre igazítom a kapucniját. Végül magamhoz veszem a kilenc milliméterest, és bebiztosítva az övrészembe teszem a hátamnál. Ekkor jön Eden üzenete, úgyhogy nem is habozom tovább. A fejemet lehajtva közelítem meg a boltot, hogy ne keltsek nagyobb feltűnést a kelleténél, illetve hogy az utcai kamera ne tudjon rólam használható felvételt készíteni. Mondjuk egyébként is este van már, elég sötét és kihalt a környék, hogy ne szúrhassak szemet senkinek.
Ahogy belépek az ajtón, azonnal akcióba is lendülök, hisz a meglepetés ereje még könnyebb együttműködésre késztetheti az eladót. Eden mögé lépek, majd fél karral átfogva a hasánál rántom őt magamhoz, hogy a háta a mellkasomnak ütközik, miközben a másik kezem már a fegyverért nyúl, amit aztán – épp olyan kibiztosítatlanul, ahogy eddig magamnál tartottam – a halántékához szorítok.
- Csak semmi hirtelen mozdulat, vagy átlyukasztom a csaj fejét, világos? - Az iménti gyors és határozott mozdulataimmal szinte éles ellentétben van a nagyon is higgadt, és szinte csendes hangom, bár ügyelek arra, hogy elég tisztán és érthetően csengjenek a szavaim a számat takaró kendő ellenére is. Megvárom, amíg a csávó bólint egyet, és csak akkor bökök a pisztollyal a pult mögött az ajándéktasakokra. - Fogj meg egy olyat, és pakold tele a kassza tartalmával. Gyerünk, iparkodj, és semmi hősködés! - rántok egyet ismét Eden törékeny alakján, aki ettől egész kellemesen hozzám simul.
Majd egyszer lehet, hogy bevallom Rafe-nek, hogy fele annyi srác sem kapott meg, mint amennyit mondtam neki. Soha nem vigasztalt igazán, hogy más nyúljon hozzám miután ő húzta fel az agyamat akár csak akaratlanul is. Csak olyankor feküdtem le másokkal, amikor már konkrétan fizikailag szenvedtem, de valahogy sosem hozta meg a kívánt eredményt. Elég volt még egyszer rám emelnie a tekintetét és nekem azonnal újra végem volt. Ha ma megpróbál visszakozni Isten a tanúm kikötözöm az ágyamhoz. Ha nem lett volna mindenkinek teljesen egyértelmű, hogy teljes mértékig kiszolgáltatott vagyok testileg és érzelmileg Rafe számára, akkor a kocsinál lefolytatott jelenetünk már senkiben sem hagyott kérdést még akkor sem ha végül a keze megáll. Ahogy egy pillanatra megfeszül a keze ott veszítem el a kontrollt teljesen. Az egyetlen szerencse, hogy ő még ilyenkor is észnél van. -Rafe!-a hangom figyelmeztetőnek indul, de szinte könyörgővé válik mire ténylegesen kimondom a nevét. A torkomat megköszörülve, a combjaimat összeszorítva próbálom összeszedni magam, hogy ne olvadjak ténylegesen ennyi ember szeme láttára a lábai elé. Vajon tisztában van azzal, hogy mit művel velem? Határozott kijelentésénél kell ráeszmélnem, hogy már ő is annyira szenved, mint én. Helyes. Remélem ez azt is jelenti, hogy az önuralma sincs már a helyén. Ahogy a tekintete végigsiklik rajtam szívem szerint azzal a lendülettel vetkőznék is neki. -Akkor lehet többet kell majd rosszalkodnom neked.-nem mintha ebben lett volna hiány... a szó bármelyik értelmében... folyamatosan pimaszkodok vele, bosszantom és a szeme láttára zsebelek ki embereket, lopok, csalok, hazudok... most mégis úgy néz rám, mintha nálam szebbet soha nem látott volna életében. Rafe minden szempontból tökéletes nekem. Izgalmas, dögös, intelligens és ugyan sokakat kiborít az örökös hidegvére, de én valahogy pontosan azt szeretem benne, hogy mindig minden helyzetben helytáll. -Komolyan?-pillantok rá meglepetten. Pont ezt hagytam ki eddig? Nem baj. Legalább egy újabb ponton körbedorombolhatom. -Pedig ez az egyik legnagyobb gyengém.-mondom neki megnedvesítve az ajkamat. Furcsa, hogy éppen akkor sikerül egy érzékeny pontra tapintanom nála, amikor egyébként tényleg nem ez a célom és hirtelen függesztem fel az utca kémlelését hirtelen rákapva a tekintetem. Tekintete arról árulkodik, hogy éppen most sikerült egy új fétist feloldanom a fejében, ami őt is teljes meglepetésként érte, ráadásul a jelek szerint ezt olyan szinten sikerült kiviteleznem, hogy tényleg most ért a tűrőképessége határára. Ha most otthon lennék, akkor már kezdenék is kegyelemért könyörögni, hogy megkapja amit akar, de most az utcán inkább csak egy elégedett mosolyra húzom az ajkaimat. -Majd otthon... vagy ha végeztünk a rablással a kocsiban..-súgom neki oda amint közelebb húz magához, hiszen én már kicsit sem vagyok benne biztos, hogy ezt a szintű feszültséget még haza bírjuk cipelni. Ha már lendületben leszek a szerepben akkor lehetek az ijedt őzike a vadász előtt. A kocsi majdnem olyan gyorsan adja meg magát a kezeinek, mint ahogyan én is tenném, hiszen épp csak kiválasztom a célpontot és néhányszor körbepillantok, hogy jön-e erre valaki és már meg is érzem a nyakamon a leheletét. -Tudod, baby, már ezért a gengszter, úriember kombinációért eléd térdelnék bárhol.-mosolygok rá angyalian miközben beteszem magam az anyósülésre. Amíg vezet megnézem, hogy van-e valami a kocsiban. A hátsó ülésen találok egy női dzsekit, ami ugyan legalább 2 mérettel nagyobb, mint amit én hordok, de pont ezért tökéletes lesz, hogy néhány dolgot kihozzak majd alatta. -Persze, édes.-vigyorgok rá és egy gyors csókot nyomok az ajka szegletére mielőtt kiszállok. Gyors léptekkel hagyom magam mögött a kocsit és térek be a boltba. -Hello, szia..-mosolygok angyalian a pénztárban ácsorgó srácra, aki rögtön ki is húzza magát, hogy magasabbnak tűnjön néhány centivel. -Szia! Szólj ha segíthetek!-szól utánam kissé elhaló hangon miközben én már el is tűnök a sorok között. -Köszi, drágám, boldogulok!-kiabálok neki vissza miközben a tekintetem gyorsan fut egy kört, hogy hol vannak kamerák. Nincs szükségem sok időre. Gyors vagyok, hogy ne keltsek feltűnést és amint tele a kabát küldök egy sms-t Rafenek. "Gyere, baby. Kapj el ha tudsz." Egy üveg tequilát teszek fel a pultra a kassza mellé. -Uncsi estéd van... Gregory?-kérdezem tündérién mosolyogva felkönyökölve az asztalra. -Hát öööö...-nem jut el addig, hogy elmesélje, mert nyílik az ajtó.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
Eden nagyon is tisztában van vele, hogy mit művel velem, efelől már semmi kétségem, viszont most kezdek rájönni, mekkora idióta vagyok, amiért ilyen sokáig tartottam magam a saját szabályaimhoz. Ez a lány sok millió szempontból és okból tökéletes, én meg hagytam, hogy mások élvezzék ezt, ahelyett hogy velem lett volna. De már olyan szinten elpattintotta az agyamat, hogy nincs visszaút. Nem érdekelnek a következmények, ma egész biztosan nem. Ma este már, bármit művelünk, az már csak az előjáték része. Ebbe beletartozik az is, ahogy tenyerem végigsimít a derekán, miközben betekintést enged a dekoltázsába, vagy ahogy az ajkai az érzékeny bőrt érintik a fülem alatt, és ahogy felsóhajt, amikor a kezem megáll. Nem áll szándékomban ingyen pornót biztosítani a körülöttünk állóknak, bár attól, hogy ismét erőt kell vennem magamon, és már sokadszor visszafogni magamat, a kezem kicsit megfeszül rajta. - Igényt is tartok rá... - felelem a szavaira, és megint be kell harapnom az alsó ajkam, hogy ne tegyek vagy mondjak többet. Teljesen őrültek vagyunk, hogy nem vonulunk máris vissza kettesben, de végül is ha már képesek voltunk három évet várni erre, igazán belefér, hogy még egy kis izgalmat csempésszünk ebbe az estébe.
- Óó, dehogyis nem, kicseszettül bejön – szívom be élesen a levegőt, aztán elvigyorodva mérem végig Edent. Szerintem még csak fogalma sincs róla, mennyire bejön. Hogy mennyire tetszik a tény, hogy az észjárása ennyire hasonlít az enyémhez, hogy az őrültebb oldalam ilyen jól passzol az övével.
Néhány pillanatra el kell fordulnom tőle, amíg lerendezem a Lancer sorsát Jimmyvel, hisz azzal most nem mehetünk, itt meg nyilvánvalóan nem hagynám. De kettőnknek igazán nem jelent nehézséget szerezni helyette egy másik kocsit, egy olyat, amivel nem keltünk feltűnést.
- Nem, azt hiszem, ezt még nem említetted – pillantok egy fél mosollyal a lányra, ahogy az utca feltérképezéséről elvonja a figyelmemet a szavaival. Tényleg nem voltam vele tisztában, hogy bejön neki, amikor ennyire a feladatra fókuszálok, de be kell ismernem, baromira jólesőn legyezgeti a hiúságomat. Azt hiszem, annál is motiváltabban igyekszem összeállítani egy gyors, de jó tervet a rabláshoz. Ám Eden a következő kijelentésével, miszerint imádja az áldozat szerepet, egy pillanatra megakaszt, mert egy olyan részemet ébreszti fel, amiről eddig talán nem is igazán tudtam, hogy létezik.
- Baszki, Eden – mérem végig őt, ezúttal igencsak elsötétülő pillantással. Már kurvára biztos, hogy az őrületbe fog kergetni előbb-utóbb. Lassan mély levegőt veszek, aztán a derekát átkarolva közelebb vonom magamhoz, mielőtt tovább haladnék vele. Már csak egy kicsit kell észnél maradnom...
Körbe járom a Volvot, amit kiválasztott nekünk. Abszolút jó döntésnek tűnik. Az újabb kocsikhoz a modern elektronika miatt összetettebb felszerelés és komolyabb felkészülés kell, de ezzel minden komplikáció nélkül gyorsan elbírunk. Még riasztója sincs. Igazából két perc sem kell, hogy feltörjem a vezetőülés felől a zárat, aztán csak áthajolok, és kinyitom manuálisan a másik oldalt is. Miután végzek, Eden mögé lépek, hogy a válla felett a telefonja kijelzőjére pillantsak én is. - Kiváló választásnak tűnik. - bólogatok. - A hintója elő is állt, hölgyem – intek aztán a Volvo felé. Ki is nyitom neki az ajtót, aztán már ülök is be mellé, hogy a kinézett helyre fuvarozzam magunkat. - Hozol nekem valamit? Lepj meg! – fordulok Edenhez újra egy apró, sunyi mosollyal, mikor leparkolok az éjjel-nappali közelében. Nem közvetlenül előtte, mert ott kamera van, és nem lenne jó, ha visszanézve a felvételt látnák, hogy mellőlem száll ki, és együtt vagyunk. Az ő arcát felismerhetik, és nem keveredhet bele.
-Konkrétan.. bármit.-szélesebbre húzódik a mosolyom, hiszen már látom is ahogyan elérem a kívánt hatást. A fantáziája már minden bizonnyal olyan terepet jár be ahova eddig csak félve merészkedett. Jelenleg azonban még túlzottan ura a gondolatainak, hiszen hamar vissza is talál a pillanatba mégis érzem rajta a változást. Határozottabban simul rám a keze és ahogyan a testem az övéhez illeszkedik nem tolja félre a csípőmet az ágyékáról, hanem hagyja, hogy tovább hergeljem, ennek pedig érzem is az egyértelmű válaszreakcióját, amibe még én magam is belepirulok néhány árnyalattal. Ahogy előre előrehajol a jobb belátás érdekében halkan nevetve lehelek egy csókot a füle tövéhez. Ha ez az este így folytatódok ma már tényleg nem adok majd neki választást, hogy rajtunk marad-e a ruha vagy sem.. Amint a keze elindul a testemen hátrabillentem a fejem vállára miközben ösztönösen, meg egy kicsit talán szándékosan szakad fel belőlem egy sóhaj. Úgy érzem lángra tudnék lobbanni amint a keze megáll. -Hmm.. az összes csak rád vár, baby.-ez azt jelentené, hogy ma tényleg sikerült elborítanom? Olyan régóta szenvedtetem mindkettőnket, hogy belegondolni is szörnyű.. vagy éppen izgató? Más lányok azzal kínozzák a férfiakat, hogy játsszák az elérhetetlent, míg én próbálom léptem nyomon meggyőzni őt, hogy bárhol és bármikor birtokba vehetne. Ő az egyetlen, akinek levetkőzöm minden tartásomat és ezt tudja. Talán pont ez bassza annyira az agyát. Tudom, hogy mennyire szereti az irányítást.. igényli.. főleg akkor ha valami olyat hajthat a hatalma alá, ami másoknak nem hajlandó engedelmeskedni. Minden érintéséért gyakorlatilag megvadulok, amit nem félek verbálisan is a tudtára adni.. hülye lennék titkolni miközben haldoklom azért, hogy végre köpjön minden általa felállított szabályra. Amint felé fordulok és a tekintetét a szemeimen felejti résnyire nyílt ajkakkal tartom vele a szemkontaktust. Minden egyes másodperccel gyengébbnek érzem a térdeimet. Valósággal levegőért kapok ahogy végül a cigarettára terelődik a figyelme. Észre sem vettem, hogy még lélegezni is elfelejtettem. Baszki.. Halkan nevetve szívom el az utolsó slukkot mielőtt egyszerűen a földre ejtem, hogy eltapossam a csikket. -Úgy mondod, mintha nem jönne be.-mosolygok rá oldalra billentve egy hangyányit a fejemet. Hátrébb lépek tőle, hogy a kocsi sorsát el tudja intézni. Addig legalább van időm egy kis önuralmat erőltetni magamra, aminek látványosan a hiányát szenvedem az este folyamán. Kuncogva kapaszkodom a kezébe amikor magával ragad és már el is indulunk a magunk dolgára, hogy a saját ízlésünk alapján dobjuk fel a bulit. -Mondtam már, hogy mennyire imádom, hogy ilyen okos vagy?-pillázok rá ábrándos szemekkel miközben sétálunk. Még így is, hogy ivott, szívott és mérsékelten átcsoportosítottam a vérkeringésében a prioritást teljes mértékig alkalmas maradt arra, hogy megfontoltan tervezzen meg egy rablást. Velem van a baj, hogy ez totálisan beindít ugye? -Hmm mintha szülinapom lenne tudod, hogy imádom az áldozat szerepet.. be vagyok állva ilyenkor még sírni is tudok egy kicsit..-vigyorgok rá izgatottan kicsit megszorítva a kezét és közelebb bújok a karjához miközben sétálunk. Egy rövid séta után azt hiszem meg is találjuk amit kerestünk. -Nézd csak. Az jól jönne.-biccentek az idősebb Volvo irányába. Közelebb sétálunk, hogy ő alaposabban szemügyre tudja venni én pedig belebújok a telefonomba, hogy megnézzem mit lehetne kirámolni. -Két saroknyira van egy éjjel nappali.-mondom neki, de még nem lépek le, hiszen jobb ha valaki figyeli az utcát, amíg legalább bejut az autóba. Utána már azt hiszem előre mehetek, hogy mégse egyszerre érjünk majd oda.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
- Bármit? - kérdezek vissza óvatosan beharapva az alsó ajkam, így elrejtve egy kaján vigyort, mert a gondolataim egy röpke pillanatra vadul elkalandoznak. Eszméletlen, hogy Eden még egy ártatlan kijelentéshez párosított pillarebegtetéssel is képes ilyen hatást gyakorolni rám, de hamar visszarántom magam a jelenbe, hisz most túl sokan vesznek körül bennünket ahhoz, hogy legyen időm belefeledkezni a fantáziálgatásba. Később azonban... Komolyan azt gondolom, olyan fordulóponthoz érkeztünk, amikor képes volnék sutba vágni minden eddigi elvemet, és elvenni tőle, amit már túl régóta akarok. Ideje lesz fokozatosan valósággá változtatni mindent, amit eddig legfeljebb csak a fejemben művelhettem vele, lehetőleg még azelőtt, hogy teljesen elveszi az eszemet.
Mondjuk abszolút nem könnyíti meg a helyzetemet, illetve a jelenre való fókuszálást azzal, ahogy a fenekével hozzám dörgölőzik. Úgy érzem, egyre inkább biztosra megy, hogy ma már semmiképp se hagyjam lógva, pedig ha tudná, hogy ez már egyébként is ki van zárva. Bár most ahogy macskaként hozzám simul, már valószínűleg ő maga is kétséget kizáróan érezheti, hogy mennyire komolyak a szándékaim.
- Üh-hüm – hümmentek kicsit akadozó hangon, ahogy előre hajolva bepillantok a dekoltázsába, amit olyan kedvesen feltár előttem, és az egyik kezem szinte önálló életre kel, ahogy önkéntelenül is felfelé siklik közben derekán, majd a melle alatt állapodik meg. Azon a ponton megálljt parancsolok magamnak, hogy ne haladjak tovább, ahelyett csak a kiszáradt számat nedvesítem meg a nyelvemmel. - Most talán még nem... De határozott szándékomban áll hamarosan felfedni minden... kis titkodat. - Az agyam mondjuk most eléggé egy irányba lódult meg, és egy bizonyos típusú felfedezést tervezek vele, de... mi tagadás, tényleg kíváncsi lennék arra is, mi mindent rejtegethet még előlem. Mindenesetre már nem tudok, nem is akarok megálljt parancsolni magamnak, amikor rám tör a vágy, hogy a nyakára hajoljak, és belecsókoljak. Ám az élményt azt teszi teljessé, ahogy erre reagálva káromkodva a nevemet nyögi. Mit művelünk mi, bassza meg?! Miért tesszük ezt magunkkal? Miért nem tartunk már rég hazafelé, vagy bárhová, ami közel van, és kettesben lehetünk? Gondolom, mert élvezzük a szenvedést. Kibaszott mazochisták vagyunk!
Felém fordul, és a szám elé tartja a spanglit, de hosszan a szemeibe nézek, mielőtt beleszívnék. Az jár a fejemben, hogy kurvára meg szeretném csókolni, de ha megtenném, félek, már nem tudnék utána megfelelően uralkodni magamon. Szóval marad a fű a vigasztalásom.
- Érdekes elképzeléseid vannak az előjátékról, de... benne vagyok. - Igazából már van is tervem, és bassza meg, azt hiszem, tényleg hatásosan izgalmas felvezetése lesz az esténk további részének. - Hé, Jimmy! - Szólítom meg a cimbit, miközben a zsebembe nyúlok. Előhúzom belőle a Lancer kulcsát, és a megszólított felé hajítom, amint felém fordítja a fejét. - Megtennéd, hogy visszaviszed a garázsba? - Jimmy csak bólint, miközben elkapja a levegőben a slusszkulcsot, aztán azonnal vissza is tér a beszélgetéshez, amit éppen folytatott. Azért mielőtt magam mögött hagynám a kocsimat, még felnyitom a csomagtartót, hogy magamhoz vegyem belőle a hátizsákomat, illetve egy-két dolgot, amire szükség lehet.
- Gyere, menjünk! - ragadom kézen Edent, és megindulok vele kifelé a csődületből. - A verdám túl feltűnő lenne, de majd keresünk helyette mást... - magyarázom meg röviden a döntésemet. - Mit szólnál, ha bemennél valahová előre, mint egy ártatlan vásárló, én meg az leszek, aki az életedet fenyegetve követeli a pénzt és az egyéb értékeket minden jelenlevőtől? Te választhatod ki a helyet... - ajánlom fel, de ahogy megindulunk az éjszakába Queens utcáin, a tekintetem máris a lehetőségeket keresi, és a környéket térképezi a veszélyeket elemezve.
Egy győzelem kipipálva. Vagy másfél? Azt hiszem ma már tényleg majdnem olyan sebesen haladok én magam is a célvonal felé, mint Rafe, hiszen amint megáll a kocsi már húz is magához, én pedig pontosan ezt akartam mindig elérni. Ma már másodjára avatkozik a sors és most már tényleg kezdem kicsit úgy érezni, hogy egy magasabb hatalom szánt szándékkal szemétkedik velem. -Hát.. ott nem hagyhattam.-vonom meg a vállaimat miközben nevetek egyet. Igazából rohadtul nem azzal voltam akkor éppen elfoglalva, hogy valakinek lepasszoljam az üveget, hiszen még égtek az ajkaim a csókjától miközben már be kellett ülnöm az autóba mellé. -Neked bármit.-pillantok rá ártatlanul, mint a világ legkészségesebb nője. Meg sem tudnám tippelni, hogy hány ember szemöldöke csúszna a hajvonaláig a meglepettségtől, hogy Rafenek ennyire kezes vagyok. A testéhez simulva helyezkedek el és ahogy közelebb húz magához, pontosabban magához szorít egy pillanatra még a lélegzetem is elakad. Lövése sincs róla, hogy mekkora hatalma van felettem, hiszen már ettől magasabb fokozatba kapcsol a pulzusom. Camille érkezése kicsit kizökkent, hiszen megint ezer felé szakad a figyelmem, ami lássuk be nem az erősségem, főleg amikor Rafe keze rajtam pihen. Legalább arról nem feledkezem meg, hogy egy gyors csókkal megköszönjem barátnőm gyors beszerzőkörútját mielőtt visszasimulok a már bérelt helyemre félig magamtól, félig azért mert érzem, hogy már ő is igényli az érintkezést. Na végre... Az üveget átvéve tőle iszok néhány kortyot, amitől néhány másodpercre össze is ráncolom az orrom, mert égeti a torkom az alkohol és vissza is adom neki, hogy meg tudjam gyújtani a cigit. Kérdésére felnevetek lepillantva. -Itt?-kérdezem és habozás nélkül húzom előre egy kicsit a ruhám nyakrészét, hogy be tudjon nézni, hogy mit is takar a ruha, ha már ennyire kíváncsi és ilyen lelkesen feldobta a magas labdát. -Nem fedem fel minden lapomat... Még neked sem, baby.-muszáj túráztatnom az agyát, hogy esélye se legyen megunni, bár nem mintha emiatt izgulnom kellene. -Baszki, Rafe..-sóhajtok egyet lehunyva a szemeimet amikor megérzem az ajkait a nyakamon és érzem, hogy még a derekam is libabőrös lett. Beleszívok a cigarettába, hogy lazítsak egy kicsit az agyamon, mert hiába játszok teljes mellbedobással még mindig mocsok módon ő áll jobban. Lassan fújom ki a füstöt és a tekintetem végigméri a körülöttünk lévőket. Igaza van, a mai esténk nem itt fogja elérni a tetőpontját. Felé fordulok és ugyanúgy hozzá simulok, mint az előbb miközben ismét elé tartom a spanglit, hogy szívhasson. -Lépjünk.-bólintok egyet.-Itt kurvára nem tudom kijátszani magam...-túl sok az ismerős, akit nem szívesen zsebelnék ki. -Kirámolunk egy boltot bemelegítésnek?-vonogatom meg a szemöldökeimet mielőtt lábujjhegyre emelkedve épp csak egy pillanatra csókolom meg az ajkait.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
A futam pont úgy alakul, ahogy akartam, és elégedettebb nem is lehetnék. Persze ez nagyrészt fizika, jó vezetési készségek, meg egy adag mázli, de fantasztikus érzés, amikor végre elsőként begurulok a célba, pláne mert az egész verseny ad egy nagy löket adrenalint, amitől mindent fokozottabban érzek. És ezt a sok mindent most szívesen irányítanám ismét Eden felé, de ebben ezúttal sincs sok szerencsém, mert alig fél perc után szó szerint szétszednek bennünket, és rángatnak ki a kocsiból, hogy együtt tomboljunk és ünnepeljük a győzelmet. És el kell ismernem, az is piszkosul kellemes, amikor ennyien örülnek velem és éltetnek. A lelkesedésem azonban lassan csillapodni kezd, és jól esne egy ital. Mondjuk nem panaszkodhatok, mert szinte azonnal több oldalról is érkezik a többféle kínálat.
- A tequila is tökéletes... - vonok vállat, mert jelenleg nekem aztán tényleg tök mindegy, pláne amíg nem valami nagyon silány piáról van szó, amitől holnap ki akar majd robbanni az agyam. Kicsit hátrébb lépve, fejemet oldalra billentve figyelem, ahogy Eden behajol a kocsiba a dugi italért. - Ez végig ott volt? - kérdezem röhögve, mielőtt átvenném tőle az üveget. - Kösz, édes - Őszintén szólva nem is tudom perpillanat, hogy az alkoholnak örülök-e jobban, vagy annak, ahogy a lány visszatérve hozzám, a hátát nekem döntve a fenekét hozzám simítja a legjobb helyen. Fél karral meg is fogom a csípőjét, hogy még egy kicsit közelebb vonjam, ezzel is kifejezzem a tetszésemet felé. Aztán lecsavarom a tequilás üveg tetejét, és épp belekóstolnék, amikor Camille visszatér. A felém tartott whiskeyvel már inkább csak koccintok, hiszen már megvan a választott mérgem egyelőre, aztán enyhén meg is emelem felé a tequilát. - Proszit – kortyolok az üvegből, majd visszaszolgáltatom azt Edennek - de csak miután enyhén felfelé mozduló szemöldökkel végignézem, ahogy lesmárolja a másik csajt. Közvetlenül utána viszont ismét vissza is húzom magamhoz a korábbi tökéletes helyére.
- Mi mindent rejtegetsz még ott? - vigyorodom el, látva, hogy a melltartójából szedi elő az öngyújtót. - Vagy úgy egyáltalán... - teszem hozzá fejemmel a Lancer felé intve, ahonnan az előbb a dugi pia előkerült. - És én meg még azt hittem, a titkos rekeszek az én asztalom - nevetem el magam. Majd előre hajolok, hogy beleszívjak az elém tartott füves cigibe. A fejemet oldalra fordítva fújom ki lassan a füstöt, aztán Eden haját félresimítva a válláról a nyakába csókolok. - Keresnünk kellene valami igazi bulit, mert ezeket a srácokat ismerve itt hamar el fognak laposodni a dolgok – pillantok a jelenlevők felé, akik már a verseny előtt is jó alaposan megalapozhatták a hangulatot, hamarosan pedig valószínűleg már kezdenek majd leereszteni.
Az adrenalin szinte szétrobbantja az ereimet, miközben Rafe a lehető legnagyobb magabiztossággal vezet. Az útról épp csak egy pillanatra kalandozik el a tekintetem az egyik egyenesben a kezére amivel a kormányt markolja. Amikor viszont figyelmeztet újra a előre kapom a tekintetem, hogy felkészüljek arra, ami történni fog. Lelkes vagyok, hát hogy ne lennék, sosem voltam az a típus aki könnyen beijed, de ha így is lenne, azt biztosan nem most adnám a tudtára. A csúsztatott kanyarban erősen markolom a kapaszkodót, hogy annak ellenére, hogy az öv is erősen tart a helyemen. Amint egyenesbe rántja a kormányt és a gázra tapos hangosan felnevetek jókedvű kiáltására. Már abban a pillanatban biztos volt, hogy ő fog áthaladni elsőként a célvonalon, ez pedig néhány másodperccel később meg is történik. Egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem ahogy a kocsi megáll és kicsatolom az övemet. Csak akkor eszmélek fel ösztönös közeledésére amikor a keze már a az arcomra simul, hogy maga felé fordítson. Éhesen viszonzom a csókját közelebb hajolva hozzá és a tenyerem a combomra markoló kézfejére simul. Mire belekényelmesedhetnék a dologba már nyílik is mindkét ajtó és szinte kiszednek minket az ülésekből. Camille sikoltozva, ugrálva húz magához. Úgy megszorongat, hogy néhány csigolyámat még helyre is roppantja. -Jól láttam??-búg a fülembe, mire csak felvonom a szemöldökeimet. Most annak örül, hogy nyertünk, vagy annak, hogy Rafe nyelve a számban volt? Az arcából ítélve.... az utóbbi. Vigyorogva rákacsintok válasz helyett mire még több helyben toporgós sikoltozással reagál. -Erre iszunk!-nevet fel és el is tűnik az emberek között. -Hé! Hé! Cigit is szerezz!-szólok utána, de nem vagyok benne biztos, hogy meghallja a hangomat. Nem maradok azonban túl sokáig parlagon hiszen Rafe keze hamar simul a derekam köré miután megkapta a neki kijáró gratulációkat, még Bradtől is akinek konkrét fizikai fájdalom volt az arcán, hogy ezt meg kellett tennie. -Oooo megvan még.... de elkeserítelek.. tequila és nem whiskey..-mondom és behajolok a kocsiba, hogy kihalásszam az üveget, ami közben becsúszott az ülés alá. Kiveszem és odanyújtom neki, ha kéri majd a hátammal a mellkasának dőlök figyelve, hogy a fenekem az ágyékának támaszkodjon. -De talán ha van egy kis szerencséd, akkor Camille whiskeyt hoz...-mosolygok miközben hátrapillantok az arcára a vállam fölött. Néhány perc múlva Camille be is fut egy üveg Jack Daniel's-el a kezében. -Ezt a hősünknek..-nyújtja az üveget Rafe-nek. -Ezt pedig a csinibabának..-röhög Camille miközben az ujjaim közé illeszt egy spanglit. -Kösz, édes...-mosolygok rá és a derekánál fogva közelebb húzom magamhoz, hogy röviden megcsókoljam az ajkait majd elengedem, hogy mehessen a többiekhez. A tekert cigarettát az ajkaim közé fogom majd egy korábban lopott gyújtót előveszek a melltartómból és meggyújtom. Először csak kicsit szívok bele, hogy megnézzem mennyire szerzett erős cuccot Camille nehogy megfulladjak. Néhány slukk után az ujjaim közé fogom a spanglit és Rafe szája elé tartom.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
Nehezebb leválasztani magamat Edenről és nemet mondani a vágyaimnak, mint valaha, de nincs más választásom. Kezdődik a verseny, mindenki felsorakozik, nem maradhatok le, és nem is akarok Hawkinsnak meg a többi idiótának még több okot szolgáltatni arra, hogy beszólogassanak. Egyébként is nyerni akarok – nyernem kell. A biztonságot is szem előtt tartva ellenőrzöm az öveinket, aztán minden zavaró tényezőt meg cseszegetést figyelmen kívül hagyva, a legtöbb ellenfelemet leelőzve kilövök a Lancerrel. Egy szuper rajtolás mindig nagy előny, de minden kanyar egy újabb kockázat, hogy ha nem jól manőverezem, leelőzhetnek. Az egyenesen utakon erre kisebb az esély, hisz egyértelmű, hogy a verdám a leggyorsabbak között van, de ez egyébként sem olyan verseny, ahol a gyorsaság elég volna, illetve megfelelő technika és cselezések nélkül bárkinek esélye lenne a győzelemre. Ezúttal is trükköznöm kell egy kicsit, némi kockázatot vállalva, hogy végleg leelőzzem Bradet, ezzel egyidejűleg végre egy időre be is fogjam a száját. Már amúgy is elegem van a folytonos pofázásából.
Szóval Eden lelkes válaszára elvigyorodva bólintok, aztán padlógázzal megyek neki a kanyarnak, és csak az utolsó pillanatban lépek a fékre, hogy aztán a többletsúlyt is kihasználva sodródva vegyem be az éles kanyart. Végül amint sikerült bevágnom Brad elé, egyenesbe húzom a kormány, majd ismét a gázra taposok, és hamar egy kocsihossznyi előnyhöz is jutok vele szemben.
- Vuhuu! - kiáltok fel az izgatottságtól a kormányra csapva. Tudtam, éreztem, hogy ez be fog válni, de nagyon más ezt élesben megélni. Az adrenalin szintem az egekben, ami néha jobb mint bármilyen drog. Innentől igazából már szinte sétagalopp, hisz már nincs messze a cél. Csak tartanom kell az iramot, és végül elsőként gurulok át a célvonalon. Ahogy leállítom a Lancert, és kikapcsolom az övemet, azonnal Edenhez fordulok, majd egyik tenyeremet az arcára simítva, másikat a combjára csúsztatva újra szenvedélyesen megcsókoljam. Ám sajnos megint nem kapunk sok időt egymásra, hisz azok, akik a győzelmemet várták, most izgatott ujjongással veszik körbe a verdámat, és tépik fel mindkét oldalról az ajtaját. Jimmy konkrétan szinte kiránt a kocsiból, hogy örömittasan magához öleljen, és megveregesse a vállamat, majd az ő példáját követi Sandy is, és még néhányan. Brad is befut, kelletlenül nyújtja a kezét felém gratulációra, de a tekintete azt üzeni, ezzel még nincs vége. Persze hogy nincs, de tetszik vagy sem, a mai győzelem már az enyém.
- Most már jöhet valami erősebb? - kérdezi aztán Jimmy, ahogy egy kicsit leülepszik az őrület körülöttünk.
- Naná! Jut eszembe, korábban mintha láttam volna nálad egy üveg jóféle whiskeyt, azzal mi lett? - fordulok Eden felé lazán átkarolva a derekát.
Sikerül. Most először érzem azt igazán, hogy sikerül a bőre alá férkőznöm és kibillentenem őt abból a fene nagy önmegtartóztatásából, amit évek óta az irányomba tanúsít. Azért el kell ismernem kifejezetten elbaszottak vagyunk. Kocst lopunk, illegális versenyeken veszünk rész, én szemrebbenés nélkül pakolom ki az emberek zsebét, tárcáját és táskáját mégis akkor szólal meg az erkölcs bennünk, amikor arról van szó, hogy akár le is feküdhetnénk az egyik legjobb barátunkkal. Mármint.. főleg Rafe-nél... ez bennem sokszor mélységesen hallgat. Végre megkapom. Legalább egy kis ízelítőt abból, hogy milyen is lenne, ha végre tényleg megadnánk magunkat a vágyainknak. Gyakorlatilag szabad szemmel nem is látható esélyt adtam volna annak, hogy szarul csókol, ami legalább gyökerestül kiírtotta volna minden érdeklődésemet az irányába... Az ajkai birtoklóak. Erősen feszül nekem, amitől a térdeim máris elgyengülni látszanak miközben boldogan engedek minden érintésének. Nincs bennem se szemérmesség se kislányos zavar még akkor sem amikor a keze a ruhám alá vándorol ezzel talán a kelleténél nagyobb belátást biztosítva a bámészkodóknak, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy nem egy szempár kíséri végig érdeklődve a mozdulatainkat. Szabályosan gyilkolni tudnék amikor megszólal a kezdést jelző sziréna, de annyi azért vígasztal, hogy őt ez most legalább annyira hergeli, mint engem. Elfoglalom a nekem szánt ülést majd amint felállunk a rajthoz elhelyezkedek, hogy ne érjen váratlanul az indulás. Amikor áthajol felemelem a kezeimet, hogy könnyebben hozzámférjen és le tudja ellenőrizni a biztonsági övet. Nem először használok ilyet, de jobb ha ő is rábólint, hiszen rutinosnak aligha nevezném magam ezzel a típussal. -Veled bármire.-hiába... még ilyenkor sem hagyhatom őt teljesen békén. Utasítására csak az ajkamba harapva elfojtok egy mosolyt mielőtt az ujjaim az ajtón lévő kapaszkodó köré fonódnak. Amikor meghallom az idegen hangot már dőlnék előre, hogy kinyissam a számat válaszadásra, de az öv erősen tart és egy centit sem jutok előre így inkább ezt most elengedem, főleg, hogy Rafe sem volt hajlandó nagyobb figyelmet szentelni a srácnak egy bemutatásnál. Sandy alakja jelenik meg és én máris erősebben szorítom a kapaszkodót miközben az ülésbe simulok. Amint Rafe a gázra lép olyan érzés, mintha a Lancer ereje konkrétan az ülésbe szippantana. Meg sem próbálok harcolni ellene csak igyekszem egyhelyben megtartani magamat, amiben szerencsére a kocsi kialakítása sokat segít. Kell néhány másodperc mire megmerek és bírok annyira mozdulni, hogy a visszapillantóba nézzek vagy éppen a mellettünk haladó másik autóra pillantsak. -Csináld!-nevetek fel és kicsit jobban szorítom magam a helyemre. Az adrenalin az egekben van a véremben. Ültem már mellette úgy, hogy keményen kellett vezetnie, mert éppen a rendőrök elől menekültünk, de az meg sem közelítette azt a technikát, amit most produkál.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
A lány már két-három éve húzza az agyamat, illetve játszottuk ezt oda-vissza, de ez eddig nem volt több némi plusz izgalomnál a szürke hétköznapokban, észnél tudtam maradni, meghúzni a határt mindkettőnk érdekében, amit aztán nem léptünk át. Nem tudnám megmondani, mi az, amivel most képes annyira hatással lenni rám, vagy mikor volt az a pillanat, amikor végleg elpattant bennem valami, az utolsó idegszálam is, valószínűleg, és átbillentem a másik oldalra, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Ahonnan már nem is akarok. Talán éppen az itt és most a lényeg. Az a tudat, hogy úgysem tudnánk befejezni azt, amibe most belekezdünk. Hogy bármeddig is jutunk, bármennyit is engedünk meg magunknak, végül úgyis szétválaszt majd bennünket a verseny kezdetét jelző kürtszó. Az érzés, hogy ezáltal tulajdonképpen tilosban járunk, ez lehet a titok. Ezek a dolgok bármit meg tudnak édesíteni. És egyben el is tudnak rontani.
Annyira készségesen simul hozzám, és túr hevesen a hajamba a tarkómnál, hogy már ettől kicsit elveszítem a fejemet. És amilyen élvezettel az ajkaim közé nyög, kevés hiányzik ahhoz, hogy ugyanilyen megadóan viszonozzam ezt. Tulajdonképpen ahogy így belefeledkezünk egymásba, akármilyen szívás is, talán jobb is, hogy a jelzés egyszer csak figyelmeztet rá bennünket, hogy hol is vagyunk, mielőtt túl messzire mennénk. Mármint valóban csak amiatt, mert ezt nem itt kéne, mert egyébként a három éve sziklaszilárdnak hitt elveimet szerintem az imént dobtam ki az ablakon. Persze nem most van itt az ideje, hogy ezt valóban végig is gondoljam. Kelletlenül húzódom el Edentől, hogy kinyissam neki a kocsim ajtaját, aztán megkerülve a motorházat, beülök a volán mögé én is.
Másodperceink vannak már csak az indulásig, a mellettem felsorakozó verdák felől érkező túráztatások is ezt támasztják alá, de én még áthajolok a kísérőm felé, hogy ellenőrizzem a biztonsági övet rajta. Ezekben a járművekben egyáltalán nem olyan egyszerű mindent helyesen bekötni, mint egy átlagos személygépjárműben. Én meg nem akarok felesleges kockázatot vállalni. Legalábbis nem többet, mint amit már vállaltam azzal, hogy Edent beültettem magam mellé.
- Naná! Te készen állsz? - fut rajta végig még egyszer a pillantásom. Úgy tűnik, minden megfelelően áll. Végül a szemein állapodik meg a tekintetem. - Kapaszkodj, szivi – vigyorodom el. Egy pillanatra még lesiklik a pillantásom az ajkaira, de aztán visszafordulok, bekötöm magamat is, és máris a gyújtáson a kezem, illetve az úton a figyelmem.
- Látom, emelted a tétet, Clyborne! - kiabál át a szomszédos verda sofőrje, Brad Hawkins, a legnagyobb riválisom. - Vagy kabalának hozod magaddal a csajt? Szükséged is lesz rá – röhög, én meg a válaszképpen a középső ujjamat tartom felé anélkül, hogy egyáltalán odanéznék.
Sandy érkezik be az út közepére egy-egy kendővel mindkét kezében. A lábam már a gázon, az adrenalin szintem a magasban, kicsit túráztatom a Lancert bemelegítésképpen, aztán kilövünk, amint megkapjuk a jelzést. Nem tart sokáig, hogy a legtöbb kocsit lehagyjuk, és az élmezőnybe kerüljünk. Fél percen belül már Braddel haladunk a menet elején fej-fej mellett, és szinte minden kanyarban változik, hogy melyikünk húz egy kicsivel előrébb. A nyomunkban meg szorosan Ted robog. A múltkori óta javult a technikája, de még mindig nem elég ide. Mondjuk nem is ő a lényeg. Az agyam kattog, és fejben az előttünk álló pályát térképezem fel, keresve a lehetőséget, hogy hogyan tudnám végleg magam mögött hagyni Hawkinst. A végén talán éppen a plusz teher lesz a kulcs, mert van előttünk egy-két olyan kanyar, amiben javíthat az egyensúlyon. - Na most tényleg kapaszkodj meg, mert ez húzós lesz! - figyelmeztetem Edent az első igazán éles kanyar előtt, de az útról egy pillanatra sem veszem le a szemeimet.
Azt kell mondjam, hogy sosem igazán rajtam múlott a dolog. Olyan hatalma van fölöttem, hogy minden tartásomat képes vagyok a kukába hajítani amint egy kicsit erősebben odateszi magát, hogy felhergeljen. Persze neki sose vallanám be, hogy mennyit képes szenvedni érte a testem és ha lehet akkor ezt titkolom is előle, hogy ne érezze magát túlságosan nyeregben. A belé vetett bizalmam megkérdőjelezhetetlen. Más kezébe sosem adnám így az életem, hiszen ezt már hazardírozásnak neveznék, felesleges kockázatvállalásnak, ami a Lennox családban nem szokás. Pillanatnyi habozásom nem az ő személyének szól, hanem a sikerét nem tenném kockára. Mégis bízok a megítélésében. Talán nem túl kedves a részemről, hogy pont most kérem fel egy keringőre az idegein, de mint tudjuk csak azt lehet táncba vinni, aki egyébként is a parkettre vágyik. Egyre erősebb hajlandóságot érzek benne, ami csak azért meglepő, mert még csak nem is ivott, hiszen a verseny még előtte áll. Kevésbé tiszta fejjel is jobban szokott engem leterelni a kapcsolatunk jellegére hivatkozva. Tudom, hogy szereti a kezében tartani a gyeplőt és amikor így megbolygatom akkor úgy érzi, hogy kicsúszik a kezéből. Ha a visszavágás mellett dönt, akkor hiába hoz engem is gyengébb helyzetbe.. saját magával pontosan ugyanezt teszi. Amikor a tekintete elsötétül miközben az ujja a számban van már szinte érzem a győzelem édes ízét. A szemem láttára törik meg amikor magához húz és az ajkai hevesen találnak az enyémekre. Elengedve a csuklóját a tarkójánál a hajába túrok így közelebb húzva magamhoz amennyire csak lehetséges. A csípője az enyémnek feszül, hogy a tudtomra adja mennyire kemény már a helyzete, amire válaszként az ajkai közé nyögök. A ruhám alá nyúl és azonnal lábujjhegyre emelkedek, hogy könnyebben elérjem az ajkait. Mielőtt azonban bármi mást tehetnék megszólal a harsona és elszakadunk egymástól. Ugye most mindenki csak kibaszottul szopat engem? A torkomat megköszörülve igazítom vissza a ruhám alját a helyére. -Köszi, édes.-mosolygok rá miközben beteszem magam az anyósülésre. Ahogy becsukja az ajtót bekötöm magam és meg is szorítom a 4 pontos biztonsági övet, hogy erősen fogjon az ülésbe. Amint beül végigmérem az arcát, amin már egészen más kifejezés ül. Elszánt koncentráció. Átnyúlok középen és kicsit rászorítok a combjára. -Lenyomod őket, baby.-mosolygok rá és vissza is húzom a kezem, hogy ne zavarjam. Miközben felállunk a rajtvonalhoz megtalálom Camille-t az emberek között és látványosan le is esik az álla amikor a kocsiban lát meg. Rávigyorgok az üvegen keresztül majd elhelyezkedem az ülésben és hátradöntöm a fejemet a fejtámlának, hogy amikor Rafe ellövi a kocsit akkor már meglegyen a megfelelő támaszom.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
Elégedett mosoly terül szét az arcomon a válaszát hallva. Közben egy kicsit úgy érzem, mintha ezt kihívásnak kellene tekintenem. Kieszközölni, hogy abból a „kicsi frusztráltságból” kibaszott epekedés legyen. Bár figyelembe véve, hogy épp azon lennék, figyelmeztessem magunkat: eddig és ne tovább, ez elég nagy mocsokság tőlem, de ez van. A csaj totál az őrületbe kerget, illik ezt viszonozni.
Be kell ismernem, tetszik, hogy így bízik bennem. A vezetési technikámban, a győzelmemben. Ez is egy plusz löketet ad ehhez a versenyhez. Talán éppen ezért akartam, hogy velem tartson. Mert a jelenléte arról biztosíthat az egész futam alatt, hogy mennyire bízik bennem és a képességeimben, és ez segíthet magabiztosnak maradni. Csak azt remélem erősen, hogy a figyelmemet nem fogja elterelni. Arra lesz időnk utána is.
Az a baj, hogy, fogalmam sincs, mi a francot művel most velem, de minden szavával és mozdulatával egyre jobban beindít. Ez pedig azért nem olyan jó taktika így indulás előtt. És mégsem tudom elszakítani magamat tőle. Minden másodperccel egyre többet akarok belőle, az incselkedéseiből. Kicseszettül rosszul időzítesz ezzel, szivi. Nem mondom ki ezt így hangosan, de ott van egy elnyújtott, halk morgásban a véleményem, az egyre nehezebben kordában tartott vágyakozás, mikor közli, hogy mennyi mindent megtenne nekem. Szinte kedvem lenne hagyni a büdös francba az egész versenyt. Kár, hogy a tét amúgy nem kicsi.
És ezt még mindig tudja fokozni... Persze hogy tudja, igazából nem is vártam mást, és mégis... Ahogy az ujjamat az ajkai közé engedi, az agyamra sűrű köd ereszkedik le, a tekintetem pedig elsötétül. - Bassza meg! - Amint elereszti az ujjamat, a tenyerem visszasiklik a nyakára, majd így közelebb vonom, és keményen megcsókolom. A csípőm az övének feszül, érezze csak, hogy mit művel velem. A fenekén kalandozó kezem pedig csak annyira siklik lejjebb, hogy a fekete anyag alá csúsztathassam, így az ujjaim már a finom bőrébe marva térjenek vissza eredeti helyükre...
És ebben a pillanatban elhangzik a verseny kezdetét előrejelző harsonaszó.
- Bassza meg! - szakad fel belőlem a káromkodás másodszor is, ahogy hátrahúzódom tőle. Tudtam, hogy balfaszság ebbe éppen most belekezdeni. Oldalra lépek mellette, hogy előre hajolva kinyithassam neki az anyósülés ajtaját. - Hölgyem? Csak ön után!- legyintek előre, hogy legyen kedves helyet foglalni, és ha megtette, be is csukom utána az ajtót. Aztán kocogva közelítem meg a verdám vezetőülés felőli oldalát. Majd attól a pillanattól kezdve, hogy helyet foglalok a volán mögött, már látható a tekintetemen az erős koncentrálás, ahogy az előttem álló útra és feladatra fókuszálok.
Mindig is szerettem a játszmákat és ezt az örökös feszültséget közöttünk. Voltak esték, amikor a szobámban unatkoztam, hallottam ő kint tv-zik és már meg is volt a programom, hogy mivel kössem le magam. A legtöbb ismerősünk azt gondolta, hogy egy idő után úgyis megunjuk, de valahogy ez mégsem történt meg annak ellenére hogy még csak meg sem csókolt soha. Lehet, hogy már mindketten rég lenyugodtunk volna ha egyszer úgy tisztességesen megrendezett volna az ágyban és végre tovább léphettünk volna ezen, de igazából borzasztóan élvezem ezt az egészet. -Talán egy kicsit..-válaszolok neki csendesebben. Kicsit? Francokat. Néha úgy elviszi az agyamat, hogy órákon át csak álmatlanul forgolódok még akkor is ha máson megpróbáltam levezetni a feszültséget. Főleg ha tudom, hogy az én erőfeszítéseim miatt egy másik csajnak lett jó az estéje... az kifejezetten fel tud bosszantani. Ahogy a fülemhez hajol érzem a leheletét a bőrömön és már ettől libabőrös lesz a nyakam. Nem tudom eldönteni, hogy most tényleg figyelmeztet és el akar rettenteni vagy éppen ellenkezőleg. Én az a fajta lány vagyok aki szeret a tűzzel játszani. -Ugye tudod, hogy ezzel csak jobban meghozod a kedvem?-kérdezem kicsit felvonva a szemöldökeimet. Amikor átfordít minket már tudom, hogy nagyon jó úton járok. Az ő javára bármikor boldogan lemondok az irányításról, mert ő azon kevesek egyike akik remekül teljesítenek vezető szerepben. Mellette tényleg lehetek nő, ezt pedig bármilyen furcsa egyre kevesebben tudják megadni. -Tudom, édes. Különben nem mentem volna bele.-azért remélem, hogy ez nem fog a teljesítménye rovására menni. Mondjuk tény, hogy ha velem az anyósülésen nyer, akkor azzal még komolyabban feladja majd a leckét a többieknek. Nem baj. Szívják csak a fogukat, hogy a plusz súllyal és a zavaró tényezővel is csak a hátsó lámpáját nézhetik. -Kár.. pedig annyi mindent megtennék neked..-sóhajtok lemondóan. Az idő hiánya viszont nem rettenti el attól, hogy még ennél is jobban felforrósítsa a hangulatot. Érintése nyomán végig libabőrös lesz a lábam és még időben sikerül kicsit összeszorítanom az ajkaimat, hogy ne nyögjek fel hangosan amikor rámarkol a fenekemre. Rohadék.. Már a válaszon gondolkozom amikor a másik keze is elkalandozik és sikerül újra elvesztenem a fonalat. A kezem a mellkasáról az alkarjára simul és ráfogok a csuklójára, hogy ne tudja elvenni a kezét. Amint a szemeimbe néz állom a tekintetét miközben nyílik a szám és szépen lassan beengedem a hüvelykujját majd az ajkaimat köré zárom. Lassan húzódok hátrébb, hogy ki is csússzon a számból az ujja. -Igen... én valami másra gondoltam... de még meg kell nyerned egy versenyt mielőtt erre kitérhetnénk.-válaszolok neki végül egy önelégült mosollyal.
"Auto racing, bull fighting, and mountain climbing are the only real sports… all the others are games."
Ha nagyon őszinte akarok lenni, tulajdonképpen tetszik, hogy folyton próbálkozik, ezzel elérve, hogy résen legyek folyamatosan én is. Tetszik, hogy feszegeti a határokat, nem csak abban, hogy kizsebeljen, hanem általánosságban is, de ha most erről beszélünk, hát úgy igazán ez sincs ellenemre. Inkább szórakoztat. Ahogyan a reakciója is, valahányszor rajtakapom őt. A meglepett, szinte riadt tekintete. Mintha megijedne, vagy tartana tőlem... pedig tudhatja, hogy nem bántanám, csak épp meghúzom a határaimat. Amiket aztán tovább feszeget majd, minden bizonnyal...
- Azt akarod mondani, hogy frusztrálttá teszlek? - nevetek halkan. Ha már itt tartunk, én sem okvetlenül vagyok boldog a gondolattól, hogy mindenki más olthat tüzet nála, csak én nem. Ahogy attól sem, hogy amikor ő húz fel engem, nekem is máshol kell megkönnyebbülést keresnem. De nem tudom, hogy készen állunk-e arra, hogy mindent kockára tegyünk. Nagyon könnyen elbaszódhat minden, ami most jó, ha egy új szintre lépünk. Közelebb hajolok a füléhez. - Vigyázz miket kívánsz! - figyelmeztetem, mert valahogy kötelességemnek érzem. Bár lehet, hogy ezt nem csak neki mondom, hanem egyben magamat is próbálnám észhez téríteni. Nehéz ilyenkor úgy igazán tisztán gondolkodni, amikor befészkeli magát a privát szférámba. Talán már csak emiatt is fordítok a helyzeten, és szorítom őt sarokba; hogy kicsit újra úgy érezhessem, én irányítok. Hogy ő legyen az én hatásom alatt, és ne fordítva.
- Helyes – mosolyodom el elégedetten, amikor igent mond az ajánlatomra. - Ígérem, vigyázni fogok rád. - Ha valaki kérdezné, nem tudnám megmondani, miért vállalok ezzel plusz felesleges kockázatot. De tény, hogy izgalmasabbá teszi a versenyt, ha ott ül mellettem. Nem beszélve arról, hogy kibaszottul dögösen fog festeni mellettem ebben a falatnyi fekete ruhában. És ha már itt tartunk...
- Ó, én sok mindent akarok, szivi, el sem tudod képzelni, mi mindent, de egyelőre ennyivel is beérem, tekintve hogy perceken belül a rajtvonalnál kell lennem... - sóhajtok, és miközben ő közelebb hajol, majd csókot ad az államra, az egyik kezem lesiklik a csupasz combjára, majd onnan lassan indul felfelé. Amikor elérem a ruhája alsó szegélyét, a tenyerem a feneke irányába indul tovább, majd rámarkolok. - Vagy te valami másban reménykedtél? - teszem fel a kérdést úgy, hogy közben a szabad kezem hüvelykujja az alsó ajkán simít végig, aminek minden mozzanatát követi az éhes pillantásom is. Végül az ajkamat kissé beharapva nézek a szemeibe, és egész picit felvonom a szemöldököm.
Halkan nevetek egyet gúnyolódásán. Adam sosem volt az élmezőnyben, de ettől függetlenül mindig lelkesen kijárt az ilyen eseményekre és ebből legalább én ma profitálhattam egy kicsit, viszonzásképp pedig legalább feldobtuk az estéjét. Alapvetően sosem vagyok rosszindulatú az emberekkel, amit anya mesébeillő életfelfogásának köszönhetek és kifejezetten sokat kell tenniük az embereknek azért, hogy átbillentsenek a pszicho ribanc üzemmódomba.. de hát ugye semmi sem lehetetlen, csakis akarás kérdése. Talán nem harapnék ekkorát oda Sandy-nek verbálisan ha józan lennék, de én már tisztességgel alapoztam Camille-al, ami aligha segít egyébként sem túl kifinomult modoromon. Mindig mindenkivel közvetlen vagyok, ami a szívemen az a számon, ami a zsebedben az a kezemben. Sosem teszek semmit sem ok nélkül és az, hogy gyakorlatilag az egész alakom Rafe testéhez simul az két okból is kedvező. A srác konkrétan a gyengepontom minden szempontból. Másról talán már rég lemondtam volna, mert nem bírok egyről a kettőre lépni, de vele túlságosan élvezem ezeket a játszadozásokat. Mindegy hogy éppen az agyát igyekszem kikészíteni vagy éppen a zsebét kiforgatni. Lebukok. Megint. A hirtelen mozdulatra pedig nem vagyok felkészülve, de főleg csak azért mert azt hittem, hogy most tényleg jó úton járok. Szerintem azt hiszi, hogy ő kerül nyerő pozícióba amikor más irányba tereli a kezemet és talán így is van, hiszen a hangjából ítélve nagyon is jól esik neki amikor a nadrágon keresztül ráfogok. Ajkamba harapva figyelem a reakcióját és be kell vallanom már most rohadtul be vagyok indulva tőle. -Mások biztos nagyon hálásak neked ezért... csak nem én.-mosolygok rá ártatlanul. Pontosan tudom, hogy miért nem teszünk soha ennél többet, de ez nem vígasztal amikor konkrétan készülök élve elégni tőle. A puszi után azt gondolom egy futó pillanatig, hogy megúszom büntetlenül, de a keze határozottabban tart meg mielőtt átfordít. Ahogy fölém tornyosul az alakja szinte érzem hogy kitágulnak a pupilláim miközben az arcát figyelem. A francért nem tud minden férfi ilyen határozottan bánni a nőkkel. -Na és mit szeretnél?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet miközben a szabad kezemmel az övébe kapaszkodok és annál fogva közelebb húzom a csípőjét az enyémhez. Kérését hallva kicsit meglepetten pislogok rá néhányszor és ha nem róla lenne szó akkor a válaszom egy határozott "nem" lenne. Benne viszont bízok. Ajkamat harapdálva gondolkozom néhány másodpercig. -Ha ezt szeretnéd, akkor megkapod tőlem, baby. Beülök melléd.-bólintok végül beleegyezve. Nem szokott magával vinni senkit és ugyan vannak fenntartásaim, de egy ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki. Elengedem az övét és a pólója alá csúsztatva a kezemet simítom végig azt a V alakú izmot a hasa alján. Nehéz lenne eldönteni, hogy ilyenkor melyikünket hergelem jobban. -Ennyit akarsz?-kérdezem miközben közelebb hajolok hozzá és finoman végigcsókolom az állkapcsa vonalát.
Kezdőlap
