Vajon mindannyian ártatlanok vagyunk a születésünk pillanatában vagy már akkor láthatatlan billogot viselünk a lelkünkön, ami örökre megpecsételi a sorsunkat?
Eden. Ezt a nevet kaptam, egy nőtől, akit sosem ismertem. Fiatal volt? Függő? Elhagyták ahogyan ő is tette velem? Egyszerűen félt? Felelőségteljes volt vagy éppen felelőtlen amikor a kórház várójában hagyott alig néhány órásan?
Eden. Talán a megváltása voltam, amire nem találta érdemesnek saját magát, az elérhetetlen boldogság kertje, amibe úgy érezte ő maga sosem léphet be, ahogyan az én életembe sem. Anya?.. Nem haragszom rád. Tényleg nem...
A szüleim sosem titkolták előlem, hogy örökbefogadtak. Nem lehetett saját gyerekünk.
Anya gyengédnek nevelt, együttérzőnek és empatikusnak. Ő mindig végtelen szeretettel fordult a világ felé, amit én ugyan sosem tudtam teljes mértékig eltanulni, de egy alapvető optimizmust el tudtam lesni tőle.
Apa ennek az ellenkezője volt. Ő mindenkivel goromba és kimért egészen addig, amíg valaki be nem bizonyítja, hogy méltóak a jóindulatára.
Ez a két egymásnak teljesen ellentétes ember volt az én példaképem. Szóval mi is lett belőlem?
Az emberek általában kedvesnek titulálnak első ránézésre, amíg ki nem váltják belőlem azt, hogy a hercegnő modoromat levetkőzve egy albán kamionost megszégyenítő stílussal tegyek rendet magam körül.
Akik azt mondják, hogy szerencsejátékos vagyok, azok nem értenek a kártya művészetéhez. Ha tudod, hogy mit csinálsz, akkor a szerencsének semmi köze nincs az egészhez. Ezért vagyok kitiltva Vegasban két kaszinóból is.
A bűvészkedés eredetileg egy szórakoztató hobbiként indult. Akkor jöttek a problémák, hogy a gyorsan járó kezem és az emberek figyelmének megvezetésének művészete mennyire kifizetődő tud lenni. Mérsékelt kleptománia alakult ki nálam, amit mondanám, hogy tudok uralni, de ez leginkább nap függő, hogy mikor tör rám erősebben a kényszer. Mondjuk.. jelenlegi társaságomban ez inkább előny, mint hátrány.

-Figyelj csak, tücsök! Le ne vedd a szemed az érméről.-apa duruzsoló hangja szinte betöltötte az egész konyhát, miközben én 6 évesen felállva a székre támaszkodtam az asztalra olyan közel hajolva, hogy kezei szinte súrolták az orromat.
-Segíts nekem... hogy volt a varázsige, ami eltünteti?-kuncogott a sűrű bajsza alatt miközben le sem vette ragyogó kék szemeimről a tekintetét.
-Abjakadabja.-nem ér nevetni. Pár fogam hiányzott.
-ELTŰNT! ELTŰNT!-tapsikolva visítottam amint apám ujjai közül a szemem láttára tűnt el az érme. Öblös nevetéssel dőlt hátra a székben a hasát fogva, én pedig a széken ugrálva örültem a világ egyik legegyszerűbb trükkjének.
-Leesik!!-sikkantott fel anya amint belépett a konyhába a nagy hangzavarra. Tényleg leestem, de csak azért, mert ő úgy megijesztett, hogy kiléptem a szék peremére onnantól pedig mint a vajaskenyér indultam meg pofával a föld felé. Akkorát bukfenceztem, hogy visszhangzott a konyha majd síri csend lett.
-Tücsök?-szólított meg apa behajolva az asztal alá, hogy lássa hol értem talajt, anya pedig olimpikonokat megszégyenítő gyorsasággal ért oda hozzám.
-Eden?!
-Apa... ? Hol az éjme?-kérdeztem átfordulva a fenekemre. Ő nevetve felkelt és odasétált, hogy a fülem mögül előhúzhassa.
-Tessék, tücsi.-adta a kezembe miközben anya már az orromból csordogáló vért törölgette.

-Fizess..-dőlök rá az asztalomra egy ártatlan mosollyal az arcomon a fülem mögé tűrve a hajamat.
David csak a fejét rázza miközben a törtélem könyvemre lerakja a pénzt amit az imént nyertem el tőle.
-Miss Lennox... az igazgatóhoz.-hirtelen kapom fel a fejem a tanterem ajtajának irányába, ahol a tanár összefont karokkal ácsorog.
-Bassz meg.-morgok az orrom alatt miközben a melltartómba süllyesztem a bankjegyet és a cuccaimat a táskámba söpröm majd a vállamra kapom és indulok is a jól ismert útvonalon. A tanár egészen az irodáig kísér ahol teátrálisan kinyitja az ajtót előttem majd amint beléptem be is csukja.
-Foglaljon helyet. Az édesapja 10 percen belül csatlakozik hozzánk.
-Mi?-skálázik fel a hangom.
-Felhívták az apámat?-jó hát.. lehet ma tényleg kitekerik a nyakamat.
-Ez a harmadik alkalom, hogy pókerezés miatt panaszkodnak magára a tanárok, úgyhogy igen.-kevergeti komótosan a kávéját.
Hát ez egyszerűen valami csodálatos.
A körmömet rágva ülök a székben és várom az ítéletet miközben az igazgató hosszasan ecseteli a problémákat apámnak. A homlokát ráncolja, a szemüvegét igazgatja, néha lemondóan sóhajt egyet anélkül, hogy akár egy pillantást vetne rám. Sírni tudnék. Zokogni, hogy pont neki okozok csalódást. Negyed óra múlva már ketten hagyjuk el az épületet.
-Apa ne haragudj.-zokogok fel amint beszállunk az autóba.
-Felelőtlen vagy, Eden!-nem is emlékszem mikor szólított utoljára a keresztnevemen.
-Úgy sajnálom, nem akartam baj.
-Csalódtam. Háromszor buktál le. Mária gyere le hát mintha nem is én neveltelek volna. Ha most még azt is mondod, hogy vesztettél én visszaveszem a vezetéknevet amit tőlem kaptál.-rázza meg a fejét miközben kitolat a parkolóból.
-Mi?
-Nyertél?
-Igen.
-Akkor a bánatnak sírsz? Szedd már rendbe magad hát hogy vigyelek így el pizzázni...-csapja le a napellenzőt előttem, hogy a kis tükörbe rendbe tudjam tenni magam. Hangosan felnevetek. Nála jobb ember nem létezik.

Hátrahagytam mindent. A családomat, a barátaimat, az életemet. Hogy miért? Mert felvettek a borostyán ligás Columbia Egyetem pszichológia szakára. A szüleim mindig a legjobbat akarták nekem, én pedig mindig New York-ról álmodoztam. Mindig is ez volt a cél. Most mégis idegesen gyűrögetem a lap sarkát amire anya kinyomtatta nekem a kiadó szobákat az egyetem környékén. Nem akarták, hogy kollégiumban éljek. Azt akarták, hogy mozognom kelljen a városban. Veszek egy mély levegőt és lassan fújom ki vörösre rúzsozott ajkaim között majd megnyomom a csengőt. Nem szól a kaputelefonba senki csak zizeg az ajtó jelezve, hogy mehetek. A lakás ajtaja már nyitva amikor odaérek. Vállát az ajtófélfának vetve támaszkodik az egyik legszebb kék szempár, amit életemben láttam és amit akkoriban nem tudtam, hogy az egyik legveszélyesebb is.
-Szia! Eden vagyok.

-Nyugi, nagyfiú...-lehelem a fülébe miközben ő egyre erősebben tol a falnak és kapaszkodik a testembe miközben az ajkai a nyakamat falják. Hol van már?
Kicsi vagyok az sráchoz képest, vékony és finoman ellenkező kezeimet mintha még csak meg sem érezné. Ahogy a fenekembe markol megforgatom a szemeimet és felsóhajtok. Szépen lassan beférkőzik a fejembe a gondolat, hogy itt lenne az ideje a táskámba rejtett késért nyúlnom amikor egy kéz hátulról a vállára fog távolabb húzva őt tőlem.
-Hello, baby.-mosolygok Rafe-re helyre igazítva a ruhámat. Csak biccent a srácnak, hogy ideje távozni és az kérdés nélkül hátrál.
-Bajban voltál..
-Én sosem vagyok bajban, édes. Főleg ha a közelben vagy.-vonom meg a vállaimat mintha 2 perccel ezelőtt még nem lett volna az egekben a pulzusom.
-Mit találtál?
-Tárca, telefon, óra, kocsikulcs.-kacsintok rá odanyújtva neki a kulcsot
-Hagytál bármit a zsebében?
-Nem. Még a rágóját is lenyúltam.
Néhány perccel később már a srác kocsijával haladunk végig New York utcáin a garázs felé. Lerúgom a magassarkút, hogy ne szorongassa tovább a lábamat.
-Van egy trükköm...-pillantok rá és felé fordulok az ülésben.
-Új?
-Régi, de hatásos..-harapok az alsó ajkamba.
-Mi az?
-Van valami a nadrágodban amit el tudnék tüntetni a számmal miközben vezetsz..-áthajolok a könyöklő fölött egy gyengéd csókot adva a nyakára.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt gondolom, nagyon pozitív és szép dolog, hogy képes voltál megbocsájtani a biológiai anyádnak, amiért lemondott rólad. Elsősorban magad miatt, hisz neked a legjobb és legegyszerűbb, ha nem kell magaddal cipelned ennek a terhét egy életen át. És nekem úgy tűnik, nagyszerű szülőket kaptál helyette. Apád igazi egyéniség, és téged is azzá nevelt, ez egyértelmű.   Okos, vagány és belevaló csaj lettél. Az más kérdés, hogy kissé ragadós a kezed, és olyan táraságba keveredtél, akikkel csak a bajt hozzátok egymás fejére.   Mert azt hiszem, az, amit ti műveltek, már kicsit túllépi a "fiatalság bolondság" életérzést, de legalább nem unatkoztok!      

Nos, elmondtam már, de leírom újra: imádtam a lapot, minden sorát, a jellemzéstől a történet végéig. És alig várom, hogy a játéktéren is láthassam ezt a kis enyves kezűt, úgyhogy már engedlek is tovább!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!