Mostanában mindenki, szó szerint MINDENKI, még random ismeretlenek is azzal zaklattak, hogy egy control freak, irányításmániás kis görcs vagyok, akinek nincs saját élete, miközben de! Már hogyne lenne? Hatalmasat tévednek. Ez az év legnagyobb baromsága, amit hallottam. Az, hogy szeretem a munkámat, jó vagyok benne, lelkiismeretesen csinálom, és időnként vannak hullámvölgyek vagy mélypontok, még nem jelenti azt, hogy valami őrült elmebeteg vagyok. Ezt be is fogom bizonyítani, és akkor talán végre mindenki, ismétlem MINDENKI kurvára leszáll rólam.
A legjobb barátomhoz, avagy a Google keresőhöz fordultam segítségért, mivel ha bárki mástól kértem volna tippet, akkor az kicsit olyan lenne, mintha beismertem volna nekik, hogy igazuk van. Neehehehem. Azt az örömöt nem adom meg nekik soha. Leshetik. Így is folyton az agyamra mennek.
Szóval nem túl hosszas, túlgondolásoktól mentes keresgélés után akadtam rá Dr. Valeria Callegaria nevére, aki a Mount Sinai Hospital-nál dolgozik pszichológusként Manhattan-ben. Igazából tök random döntés volt, mivel amúgy sem hiszek az ilyen agyturkász hülyeségekben. De ha így utólag bele akarok magyarázni valamit, szimpatikus volt, hogy nem valami vén hülye, aki a szemüvege mögül nem is tudom, kinek képzeli magát. Az olaszos név jól hangzott. És Manhattan rohadtul nem Queens, szóval kicsi az esély, hogy ismerősbe botlok. Aaaz fura lenne.
Küldtem egy e-mailt a nőnek, hogy mikor lenne szabad időpontja. Meg is adott egyet, ahogy a helyszínt is megjelölte. Egyrészt szokatlan volt, de közben valahol rohadt nagy megkönnyebbülés is, hogy nem a Mount Sinai-ba kell becsattognom, hanem egy kávézóban fogjuk megejteni ezt a hátam közepére sem kívánt első, és reményeim szerint utolsó beszélgetést. Persze nem csóró nő hibája, hogy körülöttem mindenki egy képzelgő idióta, akik belém akarnak magyarázni valamit, ami nincs is.
A megbeszélt időpont előtt negyed órával értem a kávézóba, ledobva magamat egy eléggé kieső asztalhoz, amit a nevemre foglaltam. Mivel még sosem találkoztunk, így könnyebben megtaláljuk egymást, mintha random embereknek kellene integetni, hogy vajon ő lehet-e a másik.
- Üdv! - köszöntöttem az érkező szőkeséget valamiféle udvarias mosollyal. Így első blikkre simán inkább modellként kellene dolgoznia, nem mások hülye fejében turkálnia.
- Remington Fellowes. - mutatkoztam be neki az illem kedvéért, bár az e-mailből ezt az infót már tudta rólam. Csak akkor nyújtottam neki a kezemet, ha ő is így tett, ellenkező esetben csak vissza leültem a székre.
- Köszönöm, hogy eljött? - pislogtam bizonytalanul. Őszintén, tudja valaki, ilyenkor mit kell mondani!?
- Mit iszik? - alap, hogy a vendégem, ha már egyszer elrángattam. Ha sikerült választania, leadtam a rendelésünket a pincérnek, aztán minden figyelmemet Dr. Callegaria-nak szenteltem.
- Lövésem sincs, hogy kell ezt csinálni. - néztem rá kérdő segítségkéréssel. Főleg, hogy ez egy kávézó, még az sincs, hogy lefekszel a kanapéra, aztán elsírod sanyarú sorsodat, mint a filmekben.

- Ugyan. Semmi gond. Azt lehetetlen kiszámolni. - a forgalom olyan tényező, amit nem tud befolyásolni, így nincs miért szabadkoznia. Egyébként fel sem tűnt a késése, én azon se sértődtem volna meg, ha el se jön. Akkor megkímélhetnénk magunkat ettől az egyébként teljesen felesleges találkozótól. Nincs nekem semmi bajom!
- Nekem nincs kifogásom a kávézó ellen. - a rendelő szótól szerintem a legtöbb embernél automatikusan bekapcsol a fehér köpenyes orvos fóbia. Attól csak még őrültebbnek érezném magamat, pedig nem is vagyok az.
- Szabadságon? Így még inkább köszönöm, hogy szakított rám időt. Bár eszem ágában sem volt a szabadsága alatt munkával zaklatni. Ráért volna utána is ez az egész. Szóval... sajnálom? - de így utólag már tök mindegy, hisz itt vagyunk, már nem lehet visszacsinálni.
Miután a nő elmondta, hogyan is issza a kávéját, ami valójában egy fekete cukorszirup receptjére hajazott, mindkettőnkét megrendeltem.
A tegezős kérésére lelkesen bólintottam. Oh, hála az égnek!
- Benne vagyok! Én sem szeretem a felesleges hivataloskodást. - anélkül is meg lehet adni egymásnak a tiszteletet, és sokkal közvetlenebb. Hozzám amúgy sem illik a kimért stílus. Alkatilag képtelen vagyok az ilyen formális hülyeségekre. A tárgyalásaimat sem tudom karót nyelten lebonyolítani. Tessék! Ennyit arról, hogy nem vagyok laza. Pfff.
- Hát öhm... ez egy érdekes történet. - vakartam meg a tarkómat. Nyugi, nem fogadásból vagyok itt. Annyira azért nem extrém a sztori, inkább csak baromság.
- Gondolom mindenki ezt mondja, aki öntagadásban él, szóval ez baromi hülyén fog kijönni... Szerintem nincs nekem semmi problémám. - ráztam meg a fejemet.
- De mindenki más szerint igen. És a nagy számok törvénye alapján elvileg nekem kellene tévednem... - forgattam meg a szemeimet.
- A barátaim szerint munka- és irányításmániám van, és ettől nincs életem vagy mi. Ami hülyeség, de... mond meg te. - te vagy a szakember, a te véleményed dönt.
- Az hogy szeretem a munkámat, szívesen és lelkiismeretesen csinálom, szerintem nem egyenlő valami őrült függőséggel, inkább csak elhivatottság. Gyanítom őket csak a "bocs, de most nem érek rá" mondat zavarja, amiért nem ugrok azonnal, amikor ők valami programot akarnak. - vontam vállat.
- Szerintem nem én vagyok az egyetlen elfoglalt ügyvezető a Földön, akinek időnként beüt a hajtás. Egyszer megdöglünk, máskor meg pangós időszakban láblógatás van. Ilyen ez a vendéglátás. - probléma megoldva. Igyuk meg a kávét, aztán tiplizzünk. Úgyis szabadságon vagy.

- Lehet. Biztosan rendelő és rendelő között is van különbség. - fogalmam sincs, hogy az övét hogy kellene elképzelnem, de már maga az a megnevezés, hogy "rendelő", önmagában is taszító.
Arra a sakk matt mondatára, hogy akinek egyáltalán eszébe jut orvoshoz fordulni, annak kell, hogy legyen problémája, nem igazán tudtam mit reagálni. Pokerface mögé rejtettem a " Touché " életérzést, és inkább a diplomatikus hallgatást választottam. Talán igaza van. És csak remélem, hogy nincs.
- Igen! Én is ezt mondtam. Az, hogy szeretem a munkámat, odaadással csinálom, mert maximalista típus vagyok, nem kell, hogy azt jelentse, hogy valami workaholic is egyszerre. - na végre, köszönöm.
- Nem mindig utasítom vissza őket, ez túlzás, de tény, hogy kevesebb időm jut a szabadidős programokra, mint régen. De akkor nem is vezető pozícióban voltam, hanem csak egy mezei alkalmazott, alap, átlagos felelősséggel. Most minden rajtam áll vagy bukik. - ami lehet, hogy nagyképűen hangzik, de ez a valóság. Ha nem sakkozok, nem fizetem a számlákat, nem lesz munkahelyük, nem kapnak fizetést, stb.
- Nem hiszem, hogy bármi olyan lenne az életemben, ami elől a munkába kellene menekülnöm. Vannak barátaim, jóban vagyok a családtagjaimmal is. Nem én vagyok a legmagabiztosabb ember a világon, de nincsenek önértékelési zavaraim sem. - nem több, mint az átlag embernek.
- Mit értesz az alatt, hogy el kell választani a magánélettől? Én nem tudom leadni a munkát, és munkaidőn kívül nem gondolni rá, mert nekem soha nem ér véget. A vendéglátásban vagyok, és nincs se hétvége, se ünnep. Ha vasárnap este kell megoldani valamit, akkor vasárnap este kell. Ha befut egy ellenőrzés, akkor ott kell lennem. Ha jön egy halaszthatatlan e-mail, meg kell válaszolni. Ha azonnal alá kell írni valamit, mint képviseletre jogosult személy, akkor intéznem kell, mert más nem tudja helyettem. Szóval az én esetemben elég nehéz elhatárolódni és meghúzni a határokat. A hét minden napján, a nap minden órájában a cég vezetője vagyok. Aztán vannak kevésbé pörgős időszakok, amikor nincs rám nonstop szükség. Máskor meg kétpercenként. Ez nem olyan munkakör, és nem olyan ágazat, ahol beülök nyolctól négyig, hétfőtől péntekig a légkondis irodámba és netezgetek, másoknak meg parancsolgatok. - ezt csak szeretik hinni.
- Ja igen... a control freak. - forgattam meg a szemeimet.
- Nem a barátaimmal szemben vagyok irányításmániás, hanem úgy általában bizonyos dolgokban, főleg ugye a munka terén. Szerintük! De ez is a maximalizmussal köthető össze. Szeretek mindent kézben tartani, mindenről tudni. Csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok, vagy amit én magam csinálok meg. Nem igazán szeretek másokra olyat bízni, amit jobb ha inkább magam csinálok, mert túl fontos, és nem fér bele a hibázási lehetőség. Ha mégis kiadok valamit feladatnak, akkor átnézem utánuk, hogy tutira tökéletes legyen minden, és ez rosszul esik nekik vagy micsoda. Vannak dolgok, amikben ragaszkodok ahhoz, ahogy én csinálnám, és nem engedek belőlük, például módszerek, vagy mondjuk egy megfogalmazás. Szerintem az az egyszerűbb, szerintük nem, mert csak az én kvalitásaimmal. - pedig szerintem tényleg a legegyszerűbb, legalapabb módszert dolgozom ki nekik. A pincéreknek a napi elszámolásnál is csak kvázi számokat kell behelyettesíteniük a képletembe, és tök gyorsan megvan. A levélsablonjaim átgondoltak, udvariasak, és minden benne van, ami fontos. Nem tudom, hogy kinek mi a bonyolult.
- Tény, hogy még a számlázóprogramot is leellenőrzöm papíron számolással, nehogy tévedjen a rendszer. - ez kóros vagy precíz?
- Szerintem csak alapos vagyok. Szerintük őrült. - vontam meg a vállamat.

A nekem szegezett kérdése eléggé sarokba szorítós volt. A túltolt maximalizmus sem feltétlenül egészséges, de azért nem hasonlítható össze valamiféle függőséggel.
- A maximalista a legjobbra törekszik, de van élete a munkán túl is. A munkamániásnak meg az teszi ki mindenét. És elvileg nem élvezi, amit csinál, nem? Én igen. - többnyire.
- Szóval a maximalizmus sem normális dolog? Nincsenek fokozatai vagy ilyesmi? Csak mert én nem érzem azt, hogy túlhajtanám magam, aztán majd idegösszeroppanással végzem valahol. - vagy legalább is elenyésző arányban. Több a jó pillanat, mint az ilyen.
- Tudom, hol vannak a határaim. Majd leállok, amikor azt érzem, hogy már nem bírnám tovább ezt. Semmivel sem szoktam fáradtabb lenni, mint azok, akik fele annyi időt sem dolgoznak, mint én. Sőt. Van hogy esténként még próbálunk vagy fellépünk a bandával, más meg otthon döglik a TV előtt, vagy húzza a lóbőrt. Mégsem panaszkodok, hogy jaj de hulla vagyok. Ez nem jellemző rám. - van, aki képes emberfelettit teljesíteni, van aki a minimumot sem. Nem vagyunk egyformák.
- Ez nem igaz, hogy valami mindig fontosabb náluk. - pontosítottam.
- Ha velük vagyok, csak nekik szentelem a figyelmemet, és nem nyomkodom a telefonomat, mint valami őrült. Kikapcsolom a mobilt, vagy letiltom a hívásokat, és nem kattogok az e-maileken sem. Mondom, hogy nincs nekem semmi bajom, csak ők reagálják túl. Mindent kézben tartok és teljesen jól működik. Nem én tehetek róla, hogy nekik túl sok a szabadidejük hozzám képest. - vontam vállat. Egyesek szerint pedig rossz szakmába ölöm az energiáimat.
- Egyébként vannak olyan dolgok, amik nem várhatnak néhány órát sem. Sokan meglepődnének, hogy mennyi minden van, ahol azonnal kell intézkedni. Csak máshol többen képviselik az üzemeltetőt, nálunk viszont kizárólag én. Mert ugye a többiek alkalmatlanok rá. Ha leáll a szerver, azt is meg kell mutatni, melyik gép az, és melyik gombbal kell bekapcsolni. Pedig felcímkéztem. Most erre mit mondjak? - van aki a saját egyetlen betanult posztjára alkalmas, és minden máshoz sík hülye. Rengeteg életképtelen ember van.
- Persze, hogy élhet a szabadság jogával. Ha van olyan embere, aki képes helyettesíteni. Nálunk nincs ilyen. Nem kell hagynom próbálkozni őket, mert már a feladatot sem értenék meg. A saját szakmájukhoz értenek, nem a cégvezetéshez. Lövésük sincs, hogy miből áll a papírmunkám, hogy kell bevételezni az árukat. De mire elmagyaráznám, hogy megértsék, inkább ezerszer megcsinálom én. Én lennék a legboldogabb, ha valaki jobban tudná nálam. Hajrá. Csak kár, hogy totál esélytelen. - aki nem dolgozik ebben, az nem látja át. Még a kollégáim sem, nem akkor a barátaim, vagy Valeria. Nem az ő hibájuk, hogy túl van bonyolítva minden.
- Értem én, hogy az lenne a megoldás, hogy váltsak mondjuk munkahelyet, ahol esetleg kevesebb feladat jut nekem, de szeretem ezt a közeget. A munkámat. A kollégákat, minden faszságuk ellenére. És nem szeretném, ha nélkülem összeomlana, és esetleg emiatt valakik munkanélküliek lennének, mert a tulaj nem talál még egy ilyen mindenes balekot a helyemre. - ez a rideg valóság.

- Egyáltalán nem hiszem azt, hogy tökéletes lennék, vagy hogy mindenben az tudnék lenni. Nem is törekszem erre. De ha elvállalok egy munkát, aláírom a szerződésemet, a munkaköri leírást, és a tulaj maximálisan megbízik bennem, akkor az a minimum, hogy igyekszem a legjobbat kihozni az egészből. Egyszerűen szeretem a kihívásokat, és hogy meg is tudom oldani őket. - nem beteg elméjű vagyok, csak bonyolult eset.
- Ezt nem tudom... még sosem próbáltam... leállni. Nincs olyan, hogy napokig nem foglalkozom semmivel. Mindig van valami. De egyébként nincs is igényem rá. Örülök, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és így mindig számíthatnak rám mindenben. - nem tudnám elviselni, hogy csak úgy legyek. Ne legyek hasznos vagy valami.
- Oké. Nem sajnáltatni akarom magam, de mégis hogy pihenjek? Az én munkámat továbbra sem fogja tudni megcsinálni más, és nem tolhatom el hetekkel. Rajtam kívül más nem tudja elutalni a számlákat, amiknek határideje van. De ha ezeket átküldik, akkor már ránézek az e-mailekre, vagy ha emiatt bemegyek, akkor akár már meg is csinálhatom a bevételezést. Ebben nincs szünet. Engem a szüleim nem feladásra vagy félmunkára neveltek. Vagy csinálom jól, vagy akkor nem csinálom sehogy. De akkor cserbenhagyok másokat és kereshetnek másik munkahelyet. - ez egy ördögi kör.
- Bezárhatunk egy hétre, hogy ne menjen se a szálloda, se az étterem. Mindenki egyszerre veszi ki a szabadságát. Elvileg nem lenne munkám. De mégis. Akkor nem lesz bent senki, aki nézi az e-maileket, felveszi a telefont, kiszedi a postaládát, ügyel az üres épületre, stb. A többiek nem fognak bejönni, mert a szabadságuk alatt nem akarnak munkával foglalkozni. Tehát csak én maradok megint, vagy a hatalmas bevételkiesés. - mondom, hogy nincs megoldás, hanem csak beszippant a munkám. Nem a mániám, hanem ez egyszerűen ilyen és kész. Plusz emberekre költeni pedig nagy érvágás lenne a boltnak. Bérek, járulékok.
- Deee. Gondoltam rá. Ezért is vagyok itt. A nagy számok törvénye alapján a többségnek van igaza, és én tévedek. - de ezt már az elején is mondtam.
- Lehetnék ügyesebb az időbeosztásommal, de szerintem annyira nincs gond vele. Jut időm másra is. - aztán persze magamat lehet, hogy máshogy ítélem meg, mint valaki más külsős szemmel.
- Kétlem, hogy nyomás alatt lennének. Igyekszem megkönnyíteni a dolgukat, kb. helyettük gondolkodok, besegítek a pincéreknek is például valami nagyobb rendezvénynél. Hogy lehetnének túl nagy nyomás alatt? Igyekszem mindegyiküknek segíteni mindenben, hogy ne akarjanak máshol dolgozni, vagy felhagyni a szakmájukkal, mert a világ minden értelemben rohan. A technika is fejlődik, a szabályok is. Ez alól a vendéglátói rendszer sem kivétel. - és az idősebb generációnak ez megterhelő. Pár éve még azt sem tudták, hol kell bekapcsolni egy számítógépet, nem még ennyi mindenre figyelni, és ezekben a programokban kicsi a hibázási lehetőség. Nem én tartom nyomás alatt őket, hanem az ágazat.
- Hát a barátaimat biztos, hogy nem akarom leváltani. Szerintem ők csak aggódnak értem a maguk módján. Gondolom ők is attól tartanak, hogy túlhajtom magam, aztán leghamarabb a föld alatt pihenek. - vontam vállat.
- De majd igyekszem több feladatot adni a kollégáimnak, elosztva néhányat a sajátjaim közül. - amitől már most pánikrohamom van. És nem azt fogják érezni, hogy bízom bennük, és de szívesen vállalják, hanem hogy nem elég a maguk baja, még ezt is nekik kell pluszban megcsinálni. Aztán jön a több munka, akkor több pénz kell szöveg. Néha utálom az embereket...
- És a felszabaduló időmet a barátaimmal töltöm. - bólintottam rá.
- Nos... mi a diagnózis? Mértéktelen munkafüggőség? Vagy csak egy fiatal, ambíciózus srác, aki karrierista beállítottságú, mert ilyen szakaszában van az életnek? - néztem rá kérdőn. Elég, ha azt mondja, hogy normálisnak tűnök és mindketten mehetünk a dolgunkra.

Kezdtem kicsit azt érezni, hogy nem igazán figyel rám. Vagy nem is érdekli, amit mondok, vagy rohadtul nem lehetek szimpatikus neki. Ha nem volt alkalmas az időpont a szabadsága alatt, mondhatott volna nemet is. Elhiszem, hogy szívesebben töltené máshol és mással a szabadidejét, mint velem. Ráért volna ez az egész akkor is, amikor újra rendel. Így csak... nem is tudom... elbeszéltünk egymás mellett? Feszültnek tűnt. Talán inkább neki is szüksége lenne valakire, aki meghallgatja, mert kisebb gondja is nagyobb az enyémnél. Aztán lehet, hogy tévedek és csak alapból van bennem egy tiltakozás, mert továbbra is úgy gondoltam, hogy nincs velem semmi baj, mármint agyturkász orvosilag.
Olyan érzésem volt, mint ha mindenáron belém akarta volna magyarázni, hogy azt hiszem, hogy én tökéletes vagyok, és mindenki más meg teljesen hülye, akik nem érhetnek fel még csak a cipőtalpamig sem. De én nem vagyok ilyen. Sosem voltam, és nem is áll szándékomban undorító, nagyképű, lekezelő, főnökösködő, parancsolgató féreggé változni, aki rettegésben tartja a kollégáit. Nem tudom, miért gondolja ezt rólam, főleg hogy mások inkább kishitűnek és önbizalomhiányosnak tartanak. Mondjuk annak sem gondolnám magam.
- Nem arról van szó, hogy mindenben a legjobb legyek, hanem hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen. - a munkatársaimnak, a cégnek, a tulajdonosnak. Talán épp csak nekem nem. Inkább pont az a baj velem, hogy nem vagyok elég törtető és a légynek sem tudnék ártani.
- Képes vagyok meglátni, ha valaki jobb nálam, és ezt el is tudom viselni. - nem vagyok sem irigy, sem féltékeny, és nem képzelem azt, hogy én vagyok a világ közepe. Vagy... nem igazán értem, hogy mire akar kilyukadni.
Felvont szemöldökkel, a csészében lévő kanalat forgatva hallgattam, ahogy kifejtette, hogy nem én vagyok az egyetlen ember a világon, aki üzletet vezet. Ők velem ellentétben mégis nyaralni járnak és hasonlók. Ööö... oké. Nem is tudom... Éreztem némi gúnyt és kioktatást ebben az egészben. Egyáltalán nem hiszem azt, hogy egyedül vagyok ezzel a fokú terheltséggel, mint valami mártír. Eszem ágában sincs sajnáltatni magam. Bár gondolom, ha valahol megteheti ezt egy ember, akkor az pont a pszichológusnál van, nem? Végül is tök mindegy. Nem ez volt a célom. De azért azt se felejtsük el, hogy nagyobb cégeknél a főnököknek vannak olyan beosztottaik, akikre rá lehet bízni bizonyos feladatokat. Nekem nincs ilyen asszisztensem vagy micsodám. Én töltöm be a menedzseri pozíciókat is. Ez egy kis vállalkozás, nem egy multi, nem egy nagy szállodalánc, és a tulajdonos sem valami milliárdos. Mindegy. Úgyis az én hibám ez is. Nem vagyok hajlandó kiengedni a kezemből semmit sem. Sőt! Miért nem mondom meg a tulajnak, hogy vegyen még fel pár embert? Pláne, hogy a cég úgyse tudja kitermelni. Logikus.
- Tessék!? - pislogtam értetlenül.
- Nem dolgozok senki helyett sem. Ezt egy szóval sem mondtam. Nem veszem ki senki kezéből a munkáját, azt képzelve, hogy én jobban tudom náluk. Mindenki csinálja a maga dolgát. A pincér az pincér, a szakács az szakács. Én nem vagyok egyik sem. Én a céget vezetem, és az ott dolgozókat. Azzal van a baj, hogy nélkülem nem képesek az önálló gondolatokra, döntésekre. Szájba kell rágni a legalapvetőbb feladatokat is. De lényegtelen. - még hogy azt éreztetem velük, hogy semmit sem tudnak, miközben pont, hogy folyton pátyolgatok mindenkit, hogy jól érezze magát a munkahelyén. Egy a lényeg... szerinte minden is az én hibám. Magamnak generálom a munkát, rossz az időbeosztásom, túl nagyra vagyok magammal és a tudásommal, mindenki mást stresszben és nyomás alatt tartok, mert egy hajcsár vagyok, aki mindenkitől a maximumot várja. Ettől ők összeroppannak és miattam hibáznak.
A mások által kóros munkamániának tartott hülyeség miatt vagyok itt, erre megtudhattam, hogy csak egy maximalista seggfej vagyok, aki azt hiszi magáról, hogy tökéletes, de rohadtul nem, szóval le kellene szoknom erről. Tipikusan olyan vagyok, aki folyton mások fölé helyezi magát, és a magas lóról, lenézően integet a szánalmas, tudatlan pórnépnek. Igen. Ez pont én vagyok. Tökre találó. Jesszus.
- El fogok gondolkodni ezeken. - bólintottam diplomatikus mosollyal. Nyilvánvalóan terrorban tartom a munkatársaimat, ahelyett, hogy szarnék a cégre, a gondokra és iszogatnék a barátaimmal, akiknek ha nem tetszik az életmódom, le kell cserélnem őket.
A kiürült kávéscsésze sejthetően mindkettőnk részéről a találkozás végét jelentette.
- Valeria. Köszönöm, hogy szántál rám a drága idődből és meghallgattál. Még egyszer nagyon sajnálom, hogy a szabadságod alatt rángattalak ide. - pillantottam rá egy bocsánatkérő mosollyal.
Ha részéről sem volt más, akkor kifizettem a fogyasztásunkat és elköszöntem tőle. Végül is egy dolgot mindenképp sikerült elérnie: Fixen leiszom ma magam.