Mostanában mindenki, szó szerint MINDENKI, még random ismeretlenek is azzal zaklattak, hogy egy control freak, irányításmániás kis görcs vagyok, akinek nincs saját élete, miközben de! Már hogyne lenne? Hatalmasat tévednek. Ez az év legnagyobb baromsága, amit hallottam. Az, hogy szeretem a munkámat, jó vagyok benne, lelkiismeretesen csinálom, és időnként vannak hullámvölgyek vagy mélypontok, még nem jelenti azt, hogy valami őrült elmebeteg vagyok. Ezt be is fogom bizonyítani, és akkor talán végre mindenki, ismétlem MINDENKI kurvára leszáll rólam. A legjobb barátomhoz, avagy a Google keresőhöz fordultam segítségért, mivel ha bárki mástól kértem volna tippet, akkor az kicsit olyan lenne, mintha beismertem volna nekik, hogy igazuk van. Neehehehem. Azt az örömöt nem adom meg nekik soha. Leshetik. Így is folyton az agyamra mennek. Szóval nem túl hosszas, túlgondolásoktól mentes keresgélés után akadtam rá Dr. Valeria Callegaria nevére, aki a Mount Sinai Hospital-nál dolgozik pszichológusként Manhattan-ben. Igazából tök random döntés volt, mivel amúgy sem hiszek az ilyen agyturkász hülyeségekben. De ha így utólag bele akarok magyarázni valamit, szimpatikus volt, hogy nem valami vén hülye, aki a szemüvege mögül nem is tudom, kinek képzeli magát. Az olaszos név jól hangzott. És Manhattan rohadtul nem Queens, szóval kicsi az esély, hogy ismerősbe botlok. Aaaz fura lenne. Küldtem egy e-mailt a nőnek, hogy mikor lenne szabad időpontja. Meg is adott egyet, ahogy a helyszínt is megjelölte. Egyrészt szokatlan volt, de közben valahol rohadt nagy megkönnyebbülés is, hogy nem a Mount Sinai-ba kell becsattognom, hanem egy kávézóban fogjuk megejteni ezt a hátam közepére sem kívánt első, és reményeim szerint utolsó beszélgetést. Persze nem csóró nő hibája, hogy körülöttem mindenki egy képzelgő idióta, akik belém akarnak magyarázni valamit, ami nincs is. A megbeszélt időpont előtt negyed órával értem a kávézóba, ledobva magamat egy eléggé kieső asztalhoz, amit a nevemre foglaltam. Mivel még sosem találkoztunk, így könnyebben megtaláljuk egymást, mintha random embereknek kellene integetni, hogy vajon ő lehet-e a másik. - Üdv! - köszöntöttem az érkező szőkeséget valamiféle udvarias mosollyal. Így első blikkre simán inkább modellként kellene dolgoznia, nem mások hülye fejében turkálnia. - Remington Fellowes. - mutatkoztam be neki az illem kedvéért, bár az e-mailből ezt az infót már tudta rólam. Csak akkor nyújtottam neki a kezemet, ha ő is így tett, ellenkező esetben csak vissza leültem a székre. - Köszönöm, hogy eljött? - pislogtam bizonytalanul. Őszintén, tudja valaki, ilyenkor mit kell mondani!? - Mit iszik? - alap, hogy a vendégem, ha már egyszer elrángattam. Ha sikerült választania, leadtam a rendelésünket a pincérnek, aztán minden figyelmemet Dr. Callegaria-nak szenteltem. - Lövésem sincs, hogy kell ezt csinálni. - néztem rá kérdő segítségkéréssel. Főleg, hogy ez egy kávézó, még az sincs, hogy lefekszel a kanapéra, aztán elsírod sanyarú sorsodat, mint a filmekben.
“Generally the best things in life are also the worst things in life. It’s just like how people’s best qualities are always their worst qualities. It’s also a little hard, too, but I’ll take it. In terms of hard things, the opportunities are worth it.” - J.K.
Egy pár napja nem járok be dolgozni, be telefonáltam a kórházba, hogy szükségem van néhány nap szabadra családik okok miatt, ami egyáltalán nem hazugság. Csak épp azt a részletet nem említettem meg, hogy ez a családi ok nem az az átlagos probléma, amivel általában az emberek szoktak szembe nézni. A helyzetem egy kicsit bonyolultabb, és bár tudom, hogy nem menekülhetek örökké, de mindenesetre jót tesz egy kicsi pihenő, hogy rendbe szedhessem a gondolataimat és kitaláljam, hogy hogyan legyen tovább. A pár nap alatt persze előrébb nem jutottam. Telefonon beszéltem az asszisztensnőmmel, aki megnyugtatott, hogy nem keresett senki, így egy kicsit meg kéne nyugodnom, de tisztában vagyok azzal, hogy amit a családom csinál az semmi sincs ok nélkül. Ezekkel a gondolatokkal ülök be az autómba és veszem az irányt a megbeszélt helyszín felé. Emailben keresett fel ez a férfi, és mivel hiányzik már a munkám így adtam neki időpontot. De természetesen nem a kórházba, hanem egy kávézóba. Olyan helyre akarok menni mindenképp, ahol járnak még emberek. Bár nem szoktam ilyent csinálni, a munka az mindig is fontos volt a számomra, ahogyan az is, hogy normálisan elvégezzem azt, de úgy véltem, hogy most tehetek egy kicsi kivételt. Főleg, hogy először kell találkozzak vele. Pontosan tudom, hogy az első pár alkalom, amit beszélgetéssel töltök az emberekkel milyen kínosan érinti a legtöbbjüket. El kell teljen egy bizonyos idő ahhoz, hogy feloldódjanak, bár sokan vannak akik el sem jutnak odáig, megelégednek pár találkozóval Ahogy általában mindig úgy most sem sikerül ki kerülnöm a legnagyobb forgalmat, így a megbeszélt idő után 5 perccel parkolom le az autómat a parkolóba. Nem szeretek késni, sőt általában még hamarabb is ott szoktam lenni, de most valahogy így alakult. Be lépve a kávézóba mondom a nevet amire az asztal volt foglalva, a pincér megmutatja, én pedig először körbe pillantok, hogy látok-e valami gyanús alakot, aki magával rángathat innen, de mivel nem, így megindulok az asztal irányába, ahol már vár egy férfi. - Üdvözlöm. - egy barátságos mosolyt küldök felé. - Bocsánat a késésért.Egy kicsit nagy volt a forgalom. - szabadkozom, és örülök, hogy megvárt, mert ha valamit igazán utálok az a türelmetlenség. - Valeria Callegari. - nyújtom felé a kezem, aztán le ülök vele szembe. Bár nem szeretem, hogy mindenkivel ennyire gyanakvó legyek, de az elmúlt napban történtek után okkal fordul meg a fejemben, hogy mi van akkor, ha ez is csak az apám játéka. Észrevétlenül nézek a kijárat felé, hogy ismét megnyugtassam magam arról, hogy nem jön be rajta senki olyan, akivel nem szeretnék találkozni. - Igazán nincs mit. Remélem, hogy következőkor a rendelőmben is megoldhatjuk a találkozást. Most szabadságon vagyok. Azért hívtam ide. - nem mintha kérdezte volna, de úgy éreztem, hogy mégis adnom kell neki valami magyarázatot, mert ahogy végig nézek rajta úgy tűnik, hogy egy kissé össze van zavarodva. - Egy kávét. Sok cukorral. Tej nélkül. - nem vagyok az a túl nagy kávés amúgy, de ha már iszom, akkor azt szeretem, ha édes. Sosem értettem azokat az embereket, akik cukor nélkül isszák, hogy azt mégis hogyan képes rá. Persze számomra is fontos az egészséges életmód, de a kávé alapból minden csak nem egészséges, úgyhogy szerintem az mindegy, hogy raknak bele cukrot vagy sem. - Ha nem túl nagy kérés, akkor inkább tegeződjünk. Nem szeretem az ilyen hivatalos megszólításokat. - remélem, hogy Ő is hasonlóan van ezzel, hiszen nem lehet köztünk olyan túl nagy a korkülönbség, hogy szükség legyen a magázódásra. Tisztelni tegezve is lehet az embert. Elmosolyodok a megjegyzésén. Egyértelmű, hogy ez az első, hogy pszichológushoz fordul, bár látszólag nem tűnik úgy, mintha depresszióban szenvedne. Megszoktam már, hogy az emberek gyakran zavarba jönnek, amikor meglátnak, mintha előtte valaki másnak képzelnének el, és ez mindig felvidít. Elfelejtik, hogy azok az idős orvosok, - akiktől sokszor irtóznak a betegek - is voltak fiatalok valamikor. - Nos Remington.. Először azt szeretném tudni, hogy mi a problémád. Miért döntöttél úgy, hogy felkeresel? - ha nem egyezik bele a tegeződésbe, akkor mindezt magázódva kérdezem, bár azt hiszem, hogy sokkal könnyebb lenne mindkettőnknek a közvetlenség.
- Ugyan. Semmi gond. Azt lehetetlen kiszámolni. - a forgalom olyan tényező, amit nem tud befolyásolni, így nincs miért szabadkoznia. Egyébként fel sem tűnt a késése, én azon se sértődtem volna meg, ha el se jön. Akkor megkímélhetnénk magunkat ettől az egyébként teljesen felesleges találkozótól. Nincs nekem semmi bajom! - Nekem nincs kifogásom a kávézó ellen. - a rendelő szótól szerintem a legtöbb embernél automatikusan bekapcsol a fehér köpenyes orvos fóbia. Attól csak még őrültebbnek érezném magamat, pedig nem is vagyok az. - Szabadságon? Így még inkább köszönöm, hogy szakított rám időt. Bár eszem ágában sem volt a szabadsága alatt munkával zaklatni. Ráért volna utána is ez az egész. Szóval... sajnálom? - de így utólag már tök mindegy, hisz itt vagyunk, már nem lehet visszacsinálni. Miután a nő elmondta, hogyan is issza a kávéját, ami valójában egy fekete cukorszirup receptjére hajazott, mindkettőnkét megrendeltem. A tegezős kérésére lelkesen bólintottam. Oh, hála az égnek! - Benne vagyok! Én sem szeretem a felesleges hivataloskodást. - anélkül is meg lehet adni egymásnak a tiszteletet, és sokkal közvetlenebb. Hozzám amúgy sem illik a kimért stílus. Alkatilag képtelen vagyok az ilyen formális hülyeségekre. A tárgyalásaimat sem tudom karót nyelten lebonyolítani. Tessék! Ennyit arról, hogy nem vagyok laza. Pfff. - Hát öhm... ez egy érdekes történet. - vakartam meg a tarkómat. Nyugi, nem fogadásból vagyok itt. Annyira azért nem extrém a sztori, inkább csak baromság. - Gondolom mindenki ezt mondja, aki öntagadásban él, szóval ez baromi hülyén fog kijönni... Szerintem nincs nekem semmi problémám. - ráztam meg a fejemet. - De mindenki más szerint igen. És a nagy számok törvénye alapján elvileg nekem kellene tévednem... - forgattam meg a szemeimet. - A barátaim szerint munka- és irányításmániám van, és ettől nincs életem vagy mi. Ami hülyeség, de... mond meg te. - te vagy a szakember, a te véleményed dönt. - Az hogy szeretem a munkámat, szívesen és lelkiismeretesen csinálom, szerintem nem egyenlő valami őrült függőséggel, inkább csak elhivatottság. Gyanítom őket csak a "bocs, de most nem érek rá" mondat zavarja, amiért nem ugrok azonnal, amikor ők valami programot akarnak. - vontam vállat. - Szerintem nem én vagyok az egyetlen elfoglalt ügyvezető a Földön, akinek időnként beüt a hajtás. Egyszer megdöglünk, máskor meg pangós időszakban láblógatás van. Ilyen ez a vendéglátás. - probléma megoldva. Igyuk meg a kávét, aztán tiplizzünk. Úgyis szabadságon vagy.
“Generally the best things in life are also the worst things in life. It’s just like how people’s best qualities are always their worst qualities. It’s also a little hard, too, but I’ll take it. In terms of hard things, the opportunities are worth it.” - J.K.
Nem szokásom nem komolyan venni a munkámat, számomra nagyon is fontosak az emberek és azok érzelmei, ugyanakkor most nem tudok eltekinteni attól, hogy a biztonságomat kell mindenek elé helyezzem. Bármire képes vagyok, hogy ne keljen haza térnem a szülőföldemre, és bár nem szeretnék egész életemben bujkálni a saját családom elől, egyenlőre tökéletes megoldásnak tűnik. Addig mindenképp amíg ki nem találok rá valami megoldást. Próbáltam többször meggyőzni anyát, hogy csináljon valamit, de Ő is olyan, mint egy beakadt lemez, semmi egyebet nem tud szajkózni, csak hogy otthon is szükségem van rá. Az rejtély, hogy egy hozzám hasonló, aki képes a saját árnyékától is megijedni, mi hasznára válhat azoknak az embereknek, akik bármire képesek a hatalomért, de nem is nagyon szeretném megtudni. Néha úgy érzem, hogy engem ki cserélhettek a kórházban, mert semmiben sem hasonlítok rájuk. Legalábbis nagyon próbálkozok nem olyan lenni. Pár évvel ezelőtt nem azért menekültem a lehető legmesszebb tőlük, hogy valaha is vissza térjek. A kávézóba érve egy kicsit bennem van az a bizalmatlan érzés, ami egyáltalán nem új számomra, mégis erőt veszek magamon, hogy a férfi semmit ne vegyen észre rajtam. Mint pszichológus, nem engedhetem meg magamnak azt, hogy lássák, hogy néha talán nekem sem ártana valaki, aki ráncba szed. Egyből szabadkozni kezdek a késésemért, és szerencsémre nem tűnik olyannak, aki le akarná harapni a fejem miatta. Bár szívesen szabadkoznék még többet a kávézó miatt, hiszen orvosként tudom, hogy mennyire fontos megteremteni egy páciensnek azt a környezetet, ami a rendelőben van, de most sajnos így alakult. Ahogy pedig elnézem Remingtonnak az is mindegy lenne, ha az utca közepén kezdenénk beszélgetni. Elég jók a megérzéseim az emberekkel kapcsolatban, ez minden bizonnyal azért van, mert már annyi fél történetet hallottam és tapasztaltam is, és róla egyenesen lerí, hogy nem sok kedve van a dologhoz. - Azért a rendelőm mégis csak kényelmesebb. - válaszolok, mintha azt akarnám, hogy megjöjjön a kedve egyszer oda is ellátogatni. De nyilván, ez az Ő döntése. - Ugyan már. Ha nem szerettem volna ezt a találkozót, akkor szóltam volna róla. - nyugtatom meg, és valóban nem tekintem ezt tragédiának. Szeretem a munkámat, és most egy kicsit szükségem is van erre, hogy eltereljem a gondolataimat a saját problémáimról. Megkönnyebbülök, hogy nincs ellenére a tegeződés, amit általában szoktam kérni mindegyik betegemtől - ha nem túl idős -, mert szerintem sokkal könnyebb, ha közvetlenek vagyunk egymással. Azt szeretem, ha ilyenkor az emberek nem érzik magukat kellemetlenül és inkább tekintenek engem barátnak, mint orvosnak és ha bíznának bennem. Mert bizalom nélkül nem működne az egész. Épp ezért, mivel látom, hogy nem igazán tudja, hogy most mihez kezdjen, ajánlom fel, hogy először is beszéljen arról, ami zavarja. Másképp elég nehéz lenne. Miközben hallgatom bele kortyolok a kávémba, amit idő közbe ki hoztak. - Szerintem pedig, akinek egyáltalán eszébe jut orvoshoz fordulni, annak kell, hogy legyen problémája. - válaszolok erre a magától értetődő tényre. Hiszen ez mással is így van legtöbbször. Ha nem fáj semmink, akkor nem hisszük, hogy bajunk van, és nincs mivel orvoshoz fordulnunk. Miközben tovább hallgatom, a szájam ismét egy halvány mosolyra húzódik, mert nagyon szimpatikus ahogy beszél, és ahogy lerí róla, hogy mennyire nem akarna Ő most itt lenni az én társaságomban. - Először is azt tisztázzuk, hogy a munkamánia nem egyenlő a munka szeretettel. Aki munkamániás, az nem szereti a munkáját, csak valami kényszer miatt csinálja, és folyton arra gondol. Amíg az aki szereti a munkáját, az szívesen teszi azt, de... - elhallgatok egy pillanatra, hogy a megfelelő szavakat keressem. - de nem kell, hogy az életednek arról szóljon. Ha csak néha fordul elő, akkor a barátaid tévednek. Viszont, ha mindig visszautasítod őket, akkor attól tartok, hogy valami olyan lehet a dologban, ami miatt inkább menekülsz a munkába. - próbálom minél érthetőbben kifejezni magam. Sajnos gyakran előfordul, hogy a legtöbb emberben olyan elnyomott érzelmek vannak, amikről nem tud beszélni, vagy amelyekről még Ő maga sem tud, de a tudatalattijában ott van. Ilyenkor olyan dolgokba menekülnek, mint a munka, a takarítás, vagy a legrosszabb esetben cigaretta, drog, vagy alkohol. - Fontos, hogy az emberek szeressék a munkájukat, mert csak úgy élvezhető az, viszont még fontosabb megtanulni elválasztani azt a magánélettől. - az jó, ha valaki belátja, hogy valami baj van, még ha közben tagadja is, de mi sem tudunk csodát tenni. Csak 50 százaléka függ tőlünk pszichológusoktól, a maradék 50 százalék az a másik féltől. - Amiről beszéltél eddig az a rajongásod a munkádért. De miért gondolják a barátaid azt, hogy irányításmániás lennél?
- Lehet. Biztosan rendelő és rendelő között is van különbség. - fogalmam sincs, hogy az övét hogy kellene elképzelnem, de már maga az a megnevezés, hogy "rendelő", önmagában is taszító. Arra a sakk matt mondatára, hogy akinek egyáltalán eszébe jut orvoshoz fordulni, annak kell, hogy legyen problémája, nem igazán tudtam mit reagálni. Pokerface mögé rejtettem a " Touché " életérzést, és inkább a diplomatikus hallgatást választottam. Talán igaza van. És csak remélem, hogy nincs. - Igen! Én is ezt mondtam. Az, hogy szeretem a munkámat, odaadással csinálom, mert maximalista típus vagyok, nem kell, hogy azt jelentse, hogy valami workaholic is egyszerre. - na végre, köszönöm. - Nem mindig utasítom vissza őket, ez túlzás, de tény, hogy kevesebb időm jut a szabadidős programokra, mint régen. De akkor nem is vezető pozícióban voltam, hanem csak egy mezei alkalmazott, alap, átlagos felelősséggel. Most minden rajtam áll vagy bukik. - ami lehet, hogy nagyképűen hangzik, de ez a valóság. Ha nem sakkozok, nem fizetem a számlákat, nem lesz munkahelyük, nem kapnak fizetést, stb. - Nem hiszem, hogy bármi olyan lenne az életemben, ami elől a munkába kellene menekülnöm. Vannak barátaim, jóban vagyok a családtagjaimmal is. Nem én vagyok a legmagabiztosabb ember a világon, de nincsenek önértékelési zavaraim sem. - nem több, mint az átlag embernek. - Mit értesz az alatt, hogy el kell választani a magánélettől? Én nem tudom leadni a munkát, és munkaidőn kívül nem gondolni rá, mert nekem soha nem ér véget. A vendéglátásban vagyok, és nincs se hétvége, se ünnep. Ha vasárnap este kell megoldani valamit, akkor vasárnap este kell. Ha befut egy ellenőrzés, akkor ott kell lennem. Ha jön egy halaszthatatlan e-mail, meg kell válaszolni. Ha azonnal alá kell írni valamit, mint képviseletre jogosult személy, akkor intéznem kell, mert más nem tudja helyettem. Szóval az én esetemben elég nehéz elhatárolódni és meghúzni a határokat. A hét minden napján, a nap minden órájában a cég vezetője vagyok. Aztán vannak kevésbé pörgős időszakok, amikor nincs rám nonstop szükség. Máskor meg kétpercenként. Ez nem olyan munkakör, és nem olyan ágazat, ahol beülök nyolctól négyig, hétfőtől péntekig a légkondis irodámba és netezgetek, másoknak meg parancsolgatok. - ezt csak szeretik hinni. - Ja igen... a control freak. - forgattam meg a szemeimet. - Nem a barátaimmal szemben vagyok irányításmániás, hanem úgy általában bizonyos dolgokban, főleg ugye a munka terén. Szerintük! De ez is a maximalizmussal köthető össze. Szeretek mindent kézben tartani, mindenről tudni. Csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok, vagy amit én magam csinálok meg. Nem igazán szeretek másokra olyat bízni, amit jobb ha inkább magam csinálok, mert túl fontos, és nem fér bele a hibázási lehetőség. Ha mégis kiadok valamit feladatnak, akkor átnézem utánuk, hogy tutira tökéletes legyen minden, és ez rosszul esik nekik vagy micsoda. Vannak dolgok, amikben ragaszkodok ahhoz, ahogy én csinálnám, és nem engedek belőlük, például módszerek, vagy mondjuk egy megfogalmazás. Szerintem az az egyszerűbb, szerintük nem, mert csak az én kvalitásaimmal. - pedig szerintem tényleg a legegyszerűbb, legalapabb módszert dolgozom ki nekik. A pincéreknek a napi elszámolásnál is csak kvázi számokat kell behelyettesíteniük a képletembe, és tök gyorsan megvan. A levélsablonjaim átgondoltak, udvariasak, és minden benne van, ami fontos. Nem tudom, hogy kinek mi a bonyolult. - Tény, hogy még a számlázóprogramot is leellenőrzöm papíron számolással, nehogy tévedjen a rendszer. - ez kóros vagy precíz? - Szerintem csak alapos vagyok. Szerintük őrült. - vontam meg a vállamat.
“Generally the best things in life are also the worst things in life. It’s just like how people’s best qualities are always their worst qualities. It’s also a little hard, too, but I’ll take it. In terms of hard things, the opportunities are worth it.” - J.K.
Az elmúlt pár napom elég érdekesen alakult, az apám egyre jobban ragaszkodik ahhoz, hogy haza térjek és ki vegyem a részem a családi ügyekből, amihez nekem nem csak bátorságom nincs, de kedvem sem. Azt mondják, hogy vér vízzé nem válik, én mégis szeretném, ha nem tartoznék hozzuk. Nem akarok ismét egy olyan életet, amilyenről a gyermekkorom szólt. Ameikában sikerült kialakítanom magamnak azt az életformát, amilyenre vágytam, és bár nem könnyű egyedül, de inkább ezt választom, mint valaha is haza térjek az otthonomba. Épp ezért egyáltalán nem meglepő, hogy kicsit félve jövök el a kávézóba, hiszen nem tudhatom, hogy az apám mire képes. Mégis, ahogy elnézem Remingtont, nem néz ki egyáltalán olyannak, aki egy kicsi pénzért cserében, majd a hajamnál fogva rángatna az apám elé, aki a legutóbbi menekülésem óta, csak még dühösebb. Sokkal inkább néz ki úgy, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mit keres itt egyáltalán velem, mint olyannak, aki biztos lenne a dolgában. Nem tudom, hogy hány rendelőben lehetett és milyenekben, de úgy tűnik, hogy Ő igazán örül annak, hogy inkább ide hívtam és nem kórházba. - És miből gondolod, hogy jobb maximalistának lenni, mint munkamániásnak? - szegezem rá a következő kérdést, még mindig mosolyogva, mert nagyon tetszik, hogy ilyen odaadóan próbálja nekem bizonygatni, hogy semmi baja. Pedig nekem felesleges bebizonyítania, mert ezt nyilván Ő érzi. Nekem pedig nem célom elítélni, vagy bármi más. Ha úgy érzi, hogy szükséges, megpróbálok segíteni, ha viszont szerinte ez így oké, akkor nem tudok túl sokat tenni én sem. - Ha valóban maximalista vagy, ha mindig a legjobb akarsz lenni, akkor az előbb vagy utóbb az egészségedre is rá fog menni. Ha túl sokáig szöszmötölsz dolgokkal, hogy az olyan legyen, mint amilyennek te akarod, hogy legyen - legyen szó üzletről, tanulásról vagy bármi másról -, az sok energiát vesz el tőled, emiatt pedig kimerült, fáradt és stresszes leszel. Van helyzet, amikor nem éri meg. Hidd el. - próbálok célozni arra, hogy előbb utóbb, ha ezt csinálja, akkor nem csak egy pszichológusrendelőjétől kell féljen, hanem más orvosokétól is. Mert bizonyos mértékben mindenki jól akarja teljesíteni a munkáját, mindannyian a tökéletes felé hajlunk, de néha nem kell elérni a 100 százalékot, elég a 80 is. - Az szuper, ha az önértékeléseddel gond nincs. De mit gondolsz meddig lesznek barátaid, ha neked valami más mindig fontosabb náluk? - saját tapasztalatból tudom, hogy egyedül lenni nagyon rossz. Bár nekem nem azért nincs senki, mert a munkám nem engedné, sokkal inkább azért, mert a körülményeim miatt nem bízhatok meg olyan könnyen az emberekben. És elég pocsék rettegve, magányosan élni. Persze vannak nekem is olyanok, akikkel össze járok, néha kikapcsolódok, de egyikőjüket sem tekintem igazán barátnak. Inkább csak ismerősnek. Néha komolyan elgondolkodok azon, hogy pszichológusként nekem is szükségem lenne egyre. - Nos én nem tudom, hogy mivel jár egy üzlet vezetése. De abban biztos vagyok, hogyha egy estére például, amikor ki mész a barátaiddal, és ki kapcsolod a telefonodat, meg tudnák oldani nélküled is. Amit alá kell írni, alá írod másnap. Ha emailre kell válaszolnod akkor arra is válaszolsz másnap. Szóval arra gondolok, hogy amikor a barátaiddal vagy, akkor csak velük legyél. Még ha csak ritkán is. De rájuk összpontosíts. Mert hidd el, hogy sokkal egészségesebb úgy élni, hogy néha háttérben hagyod a kötelező dolgokat. Nincs olyan, ami nem várhat pár órát. - nem tudom, hogy mennyire érti, hogy mire akarok célozni, de bízok abban, hogy elgondolkodik rajta legalább. - Én úgy tudom, hogy egy főnök is élhet a szabadság jogával. Talán kezdésnek megpróbálhatnád bekapni azt a láthatatlan - de hatásos - leszaromtablettát és hagyni, hogy más is boldoguljon. Honnan tudod, hogy nem sikerülne másnak is olyan tökéletesen az a munka, amit szerinted csak te tudsz megcsinálni, ha még sosem hagytad, hogy próbálkozzanak? Lehet, hogy kellemesen csalódnál, és a következőnél azt mondanád, hogy egyel kevesebb problémád van, mert ez az ember ezt jobban megcsinálja nálad? - néha bizony van, hogy bizonyos helyzetekben kicsit ki kell állnunk ahhoz, hogy helyette másra figyelhessünk. Szerintem nem olyan drasztikus a helyzete, mint amilyennek látja. Csak felépített magának egy ilyen világot, és ebből nem nagyon akar ki lépni.
A nekem szegezett kérdése eléggé sarokba szorítós volt. A túltolt maximalizmus sem feltétlenül egészséges, de azért nem hasonlítható össze valamiféle függőséggel. - A maximalista a legjobbra törekszik, de van élete a munkán túl is. A munkamániásnak meg az teszi ki mindenét. És elvileg nem élvezi, amit csinál, nem? Én igen. - többnyire. - Szóval a maximalizmus sem normális dolog? Nincsenek fokozatai vagy ilyesmi? Csak mert én nem érzem azt, hogy túlhajtanám magam, aztán majd idegösszeroppanással végzem valahol. - vagy legalább is elenyésző arányban. Több a jó pillanat, mint az ilyen. - Tudom, hol vannak a határaim. Majd leállok, amikor azt érzem, hogy már nem bírnám tovább ezt. Semmivel sem szoktam fáradtabb lenni, mint azok, akik fele annyi időt sem dolgoznak, mint én. Sőt. Van hogy esténként még próbálunk vagy fellépünk a bandával, más meg otthon döglik a TV előtt, vagy húzza a lóbőrt. Mégsem panaszkodok, hogy jaj de hulla vagyok. Ez nem jellemző rám. - van, aki képes emberfelettit teljesíteni, van aki a minimumot sem. Nem vagyunk egyformák. - Ez nem igaz, hogy valami mindig fontosabb náluk. - pontosítottam. - Ha velük vagyok, csak nekik szentelem a figyelmemet, és nem nyomkodom a telefonomat, mint valami őrült. Kikapcsolom a mobilt, vagy letiltom a hívásokat, és nem kattogok az e-maileken sem. Mondom, hogy nincs nekem semmi bajom, csak ők reagálják túl. Mindent kézben tartok és teljesen jól működik. Nem én tehetek róla, hogy nekik túl sok a szabadidejük hozzám képest. - vontam vállat. Egyesek szerint pedig rossz szakmába ölöm az energiáimat. - Egyébként vannak olyan dolgok, amik nem várhatnak néhány órát sem. Sokan meglepődnének, hogy mennyi minden van, ahol azonnal kell intézkedni. Csak máshol többen képviselik az üzemeltetőt, nálunk viszont kizárólag én. Mert ugye a többiek alkalmatlanok rá. Ha leáll a szerver, azt is meg kell mutatni, melyik gép az, és melyik gombbal kell bekapcsolni. Pedig felcímkéztem. Most erre mit mondjak? - van aki a saját egyetlen betanult posztjára alkalmas, és minden máshoz sík hülye. Rengeteg életképtelen ember van. - Persze, hogy élhet a szabadság jogával. Ha van olyan embere, aki képes helyettesíteni. Nálunk nincs ilyen. Nem kell hagynom próbálkozni őket, mert már a feladatot sem értenék meg. A saját szakmájukhoz értenek, nem a cégvezetéshez. Lövésük sincs, hogy miből áll a papírmunkám, hogy kell bevételezni az árukat. De mire elmagyaráznám, hogy megértsék, inkább ezerszer megcsinálom én. Én lennék a legboldogabb, ha valaki jobban tudná nálam. Hajrá. Csak kár, hogy totál esélytelen. - aki nem dolgozik ebben, az nem látja át. Még a kollégáim sem, nem akkor a barátaim, vagy Valeria. Nem az ő hibájuk, hogy túl van bonyolítva minden. - Értem én, hogy az lenne a megoldás, hogy váltsak mondjuk munkahelyet, ahol esetleg kevesebb feladat jut nekem, de szeretem ezt a közeget. A munkámat. A kollégákat, minden faszságuk ellenére. És nem szeretném, ha nélkülem összeomlana, és esetleg emiatt valakik munkanélküliek lennének, mert a tulaj nem talál még egy ilyen mindenes balekot a helyemre. - ez a rideg valóság.
“Generally the best things in life are also the worst things in life. It’s just like how people’s best qualities are always their worst qualities. It’s also a little hard, too, but I’ll take it. In terms of hard things, the opportunities are worth it.” - J.K.
Bár még nem olyan régóta szereztem meg az orvosi diplomám, csupán alig néhány éve, de ez az idő alatt, még sosem találkoztam olyannal, mint Remington, aki minden helyzetből képes kimagyarázza magát, így úgy hiszem, hogy ezzel sikerült feladja a leckét nekem rendesen. Megmosolyogtat a helyzet, mert valahol, nagyon is élvezem a beszélgetésünket, még akkor is ha úgy érzem, hogy a levegőbe beszélek. Bólogatok a felvetésén, hogy érti a különbséget a maximalizmus és munkamánia között, miközben tovább hallgatom és közben próbálom megérteni, hogy mi is az oka, amiért mi igazából itt vagyunk. Miközben hallgatom, nem felejtem el a szemeimet még mindig ide oda legeltetni a be tévedő emberek között, ez már nálam egészen megszokott lett, hogy figyelnem kell, mert sosem tudhatom, hogy mikor és kerít kézre, hogy haza rángasson, a saját poklomként megélt otthonomba: Rómába. - Talán még nem érzed, de nem leszel mindig fiatal. A maximalizmus, akárcsak a munkamánia, egy fajta függőség. Persze minden emberben ott van valahol, hogy jól akar teljesíteni, hogy meg akar felelni, de vannak helyzetek, amikor szembe kell néznünk azzal, hogy nem lehetünk mindenben tökéletesek. És nem árt hagynunk magunknak egy kis időt arra, hogy fellélegezzünk. - ha valaki, akkor én igazán tudom, hogy milyen úgy élni, hogy megfelelj az elvárásoknak. Kettőnk helyzete között a különbség csak annyi, hogy amíg Ő saját magának akar bizonyítani, addig engem rá kényszerítettek, és kényszerítenének még mindig, ha engedném. Én viszont az örök menekülést választanám mindig, mint azt az életet. - Leállsz majd, ha le fogsz tudni állni. Tudod az ilyen függőségek felemésztik az embert egy idő után, és mikor pihennél, azon fogod kapni magad, hogy nem tudsz. Mert már annyira benne vagy, annyira meg akarsz felelni saját magadnak, hogy a pihenés nem fog bele férni. És majd akkor kezdenek jelentkezni a problémák igazán. - próbálom még mindig megértetni vele, de valahogy van egy olyan megérzésem, hogy erre is megkapom a megfelelő választ. - Szóval, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor jobb ha most pihensz egy kicsit, amíg nem késő. - teszem még hozzá, magamhoz hűen mosolyogva. Az égiek nagy szerencsémre hatalmas türelemmel áldottak meg, így egyáltalán nem érzem magam feszültnek amiatt, hogy ilyen gyorsan és mindenre meg van a válasza. Olyan, mintha előre felkészült volna. Ez pedig egyébként egészen szimpatikus. - Akkor valószínűleg a barátaid látják rosszul a dolgokat. - vonom meg a vállam egy újabb korty kávé kíséretében. - Arra nem gondoltál, hogy ha ennyi ember csak a problémát látja a viselkedésedben, amiben te nem, akkor valószínűleg nekik lehet igazuk? Mert valamiért őket nagyon zavarja, hogy kevesebb az időd. Amit igazából lehet, hogy csak rosszul osztasz be. - én mint orvos, egyértelműen nem ítélkezhetek senki felett, nem is állna szándékomban, de azért a helyében mindenképp elgondolkodnék azon, hogy ha 10 emberből 9 szerint valami nem normális velem, akkor igazuk lehet. Bár könnyű beszélni másnak ezekről, miközben a saját problémáimat sem tudom megoldani. Az én világomban az üzlet valami mást jelent, mint amiről ő beszél. Valami olyat, ami nem törvényes, és amivel az apám foglalkozni szokott. Így nem igazán tudom, hogy mit és ki oldhat meg az üzlet vezetése közben. Nálunk csak az apám szava volt mindenkivel szemben, nagy ritkán bele szólt valaki más is, aki hozzá hasonlóan szintén nagy ember és amiből haszna is származik egyértelműen. Bár az Ő helyzetében a piszkos munkát legtöbbször nem Ő maga végzi el. Meg van mindenhez a megfelelő embere. Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy nem lehet másképpen ez egy tisztességes üzlet vezetésében sem. - Erről azt gondolom, hogy túl nagy nyomást gyakorolhatsz rájuk. És mint tudjuk, ha valaki nagy nyomás alatt áll, akkor az szinte biztos, hogy hibázik is. - nekem személy szerint nem tűnik szigorúnak, de mivel most találkozunk először, és nem vagyok az alkalmazottja, így ezt természetesen nem tudhatom. Ahogyan azt sem, hogy milyen főnöknek lenni. Bár apám szentül hiszi, hogy a saját maga által felépített mocskos birodalma egyszer majd az enyém lesz, de én abból nem kérek. Nem azért tanultam, hogy tisztességtelen munkákat végezzek. - Nem szükséges munkát váltanod. Csak próbáld meg összhangba rakni az egészet. hagyd, hogy érvényesüljenek mások nélküled is. Találkozz minél többször a barátaiddal. Ha pedig azok nem értik meg, hogy nincs olyan sok időd, mert a munkád nem engedi, de te biztos vagy abban, hogy nincs igazuk, akkor lehet, hogy új barátok után kéne nézned. Olyanokat keresni, akik elfogadnak a munkáddal és elfoglaltságoddal együtt.
- Egyáltalán nem hiszem azt, hogy tökéletes lennék, vagy hogy mindenben az tudnék lenni. Nem is törekszem erre. De ha elvállalok egy munkát, aláírom a szerződésemet, a munkaköri leírást, és a tulaj maximálisan megbízik bennem, akkor az a minimum, hogy igyekszem a legjobbat kihozni az egészből. Egyszerűen szeretem a kihívásokat, és hogy meg is tudom oldani őket. - nem beteg elméjű vagyok, csak bonyolult eset. - Ezt nem tudom... még sosem próbáltam... leállni. Nincs olyan, hogy napokig nem foglalkozom semmivel. Mindig van valami. De egyébként nincs is igényem rá. Örülök, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és így mindig számíthatnak rám mindenben. - nem tudnám elviselni, hogy csak úgy legyek. Ne legyek hasznos vagy valami. - Oké. Nem sajnáltatni akarom magam, de mégis hogy pihenjek? Az én munkámat továbbra sem fogja tudni megcsinálni más, és nem tolhatom el hetekkel. Rajtam kívül más nem tudja elutalni a számlákat, amiknek határideje van. De ha ezeket átküldik, akkor már ránézek az e-mailekre, vagy ha emiatt bemegyek, akkor akár már meg is csinálhatom a bevételezést. Ebben nincs szünet. Engem a szüleim nem feladásra vagy félmunkára neveltek. Vagy csinálom jól, vagy akkor nem csinálom sehogy. De akkor cserbenhagyok másokat és kereshetnek másik munkahelyet. - ez egy ördögi kör. - Bezárhatunk egy hétre, hogy ne menjen se a szálloda, se az étterem. Mindenki egyszerre veszi ki a szabadságát. Elvileg nem lenne munkám. De mégis. Akkor nem lesz bent senki, aki nézi az e-maileket, felveszi a telefont, kiszedi a postaládát, ügyel az üres épületre, stb. A többiek nem fognak bejönni, mert a szabadságuk alatt nem akarnak munkával foglalkozni. Tehát csak én maradok megint, vagy a hatalmas bevételkiesés. - mondom, hogy nincs megoldás, hanem csak beszippant a munkám. Nem a mániám, hanem ez egyszerűen ilyen és kész. Plusz emberekre költeni pedig nagy érvágás lenne a boltnak. Bérek, járulékok. - Deee. Gondoltam rá. Ezért is vagyok itt. A nagy számok törvénye alapján a többségnek van igaza, és én tévedek. - de ezt már az elején is mondtam. - Lehetnék ügyesebb az időbeosztásommal, de szerintem annyira nincs gond vele. Jut időm másra is. - aztán persze magamat lehet, hogy máshogy ítélem meg, mint valaki más külsős szemmel. - Kétlem, hogy nyomás alatt lennének. Igyekszem megkönnyíteni a dolgukat, kb. helyettük gondolkodok, besegítek a pincéreknek is például valami nagyobb rendezvénynél. Hogy lehetnének túl nagy nyomás alatt? Igyekszem mindegyiküknek segíteni mindenben, hogy ne akarjanak máshol dolgozni, vagy felhagyni a szakmájukkal, mert a világ minden értelemben rohan. A technika is fejlődik, a szabályok is. Ez alól a vendéglátói rendszer sem kivétel. - és az idősebb generációnak ez megterhelő. Pár éve még azt sem tudták, hol kell bekapcsolni egy számítógépet, nem még ennyi mindenre figyelni, és ezekben a programokban kicsi a hibázási lehetőség. Nem én tartom nyomás alatt őket, hanem az ágazat. - Hát a barátaimat biztos, hogy nem akarom leváltani. Szerintem ők csak aggódnak értem a maguk módján. Gondolom ők is attól tartanak, hogy túlhajtom magam, aztán leghamarabb a föld alatt pihenek. - vontam vállat. - De majd igyekszem több feladatot adni a kollégáimnak, elosztva néhányat a sajátjaim közül. - amitől már most pánikrohamom van. És nem azt fogják érezni, hogy bízom bennük, és de szívesen vállalják, hanem hogy nem elég a maguk baja, még ezt is nekik kell pluszban megcsinálni. Aztán jön a több munka, akkor több pénz kell szöveg. Néha utálom az embereket... - És a felszabaduló időmet a barátaimmal töltöm. - bólintottam rá. - Nos... mi a diagnózis? Mértéktelen munkafüggőség? Vagy csak egy fiatal, ambíciózus srác, aki karrierista beállítottságú, mert ilyen szakaszában van az életnek? - néztem rá kérdőn. Elég, ha azt mondja, hogy normálisnak tűnök és mindketten mehetünk a dolgunkra.
“Generally the best things in life are also the worst things in life. It’s just like how people’s best qualities are always their worst qualities. It’s also a little hard, too, but I’ll take it. In terms of hard things, the opportunities are worth it.” - J.K.
A munkám mindig is fontos volt számomra, főleg így, hogy azt csinálhatok, amit gyerekkorom óta szerettem volna. Bár gyerekként még nem tudtam, hogy pszichológus leszek, orvos akartam lenni mindenképp, egy olyan valaki, aki az embereken segít, és semmiképp sem olyan, mint a családom tagjai, akik inkább lehúzzák az embert, minthogy segítség. Az apámnak mindig is az volt a legfontosabb, hogy neki mi a jó, sosem számított igazán neki, hogy kin kell átgázolni a céljai elérése érdekében, és ha valakin valamivel segített, akkor azért valami olyan dolgot várt el cserében, amivel a másikat egészen biztosan, hogy egy életre magához láncolja. Na én pont ilyen nem akartam lenni soha. Én nem tudnék hasznot húzni senki nyomorából, és képtelen lennék úgy jót tenni, hogy cserébe bármit is elvárjak. Pszichológus pedig pont azért lettem, mert abban bíztam, hogy a saját lelkem is megnyugszik azáltal, hogy másokat megpróbálok kihúzni a rosszból, meg abban is bíztam, hogy amíg más problémáját próbálom megérteni, addig elfelejthetem a sajátomat. És egészen eddig ez jól is ment, amíg az apám a fejébe nem vette, hogy ideje lenne haza térnem. Milyen otthon az olyan? - Persze, mindenki törekszik arra, hogy kihozza magából a maximumot, mert valahol mindenkinek imponál az, ha kap egy jó dicséretet a főnökétől. A baj csak akkor van, ha többet próbálsz minden alkalommal kihozni magadból, mint ami benned van, vagy, ha nem úgy jön össze mégsem, akkor kudarcként éled meg. Tudod nem baj, ha nem vagy mindenben a legjobb. - ismét rámosolygok, és közben bízok abban, hogy megérti most már tényleg amit mondani szeretnék. - Azt látom, hogy élvezed a munkádat, és, hogy azon vagy, hogy mindenki felett legyél. De tudod olyan nincs, hogy jó vagy és csak te vagy jó. Mert mindig mindenkinél van jobb, szebb, ügyesebb. Ezért vagyunk emberek. Hogy felvállaljuk, hogy ne legyünk mindenben tökéletesek. - bár úgy tűnik, hogy nem sok értelme van a szavaimnak, meg van is egy olyan érzésem, hogy ha innen elválunk, akkor sosem fog többet felkeresni nem csak engem, de más orvost sem, mégis amíg itt vagyunk megpróbálom elérni, hogy másképpen álljon a dolgokhoz, bár esélyét nem látom. - Ha egy kicsit néha háttérbe szorítod ezt a sok kötelező teendőt, még nem jelenti azt, hogy másképp élnél, mint amilyennek a szüleid neveltek. Attól nem kell feladnod. Csak néha pihenj. Mert azt hiszem, hogy a szüleid sokkal jobban örülnének annak, ha a gyerekük nem bolondul bele a munkájába fiatalon, mint annak, ha megpihen egy kicsit. Ami tudom, elmondtad, hogy lehetetlen, de el kell, hogy szomorítsalak... nem te vagy az egyedüli ember, aki üzletet vezet. Még vannak nagyon sokat szerteszét a világban. Mégis eltudnak menni egyet nyaralni a barátokkal, vagy hetente egyszer este ki menni sörözni, vagy ilyesmi. - szerencsémre elég nyugodt természetem van, így képes vagyok végig mosolyogni miközben beszélek, és bár képes nagyszerűen érvelni, én mégis azon vagyok, hogy azokra rá cáfoljak, mert biza komolyan azt látom, hogy bár hallja amiket mondok, de amint elválunk egymástól, már el is fogja felejteni. - Ahogy beszélsz erről az egészről, nekem nem tűnik úgy, mintha túl sok másra lenne időd. Konkrétan az egész életed a munkából áll. - jegyzem meg, mert bár lehet, hogy fel sem tűnik neki, de minden egyes mondatába benne van az, hogy lényegében nem, hogy nem tudna, de nem is akar elszakadni a kötelezettségeitől. Persze az jó, ha az embernek vannak céljai, és ha már ilyen fiatalon is azon van, hogy megalapozza az életét, nem kevés munkával, de mi értelme az egésznek, ha közben rá megy az ember egészsége, ha nem maradnak barátai, és így valószínűleg saját családja sem, mert mi nők nem igazán szeretjük, ha egy férfinak fontosabb bármi más nálunk. Remingtonnak pedig jelen helyzetben nagyon úgy tűnik, hogy a munkájánál fontosabb nincs az életében. - Látod? ezzel van a baj. Hogy nem csak arra a munkára összpontosítasz, ami a te feladatod igazán. Mert nem a te dolgod a pincér helyett ki vinni az ételt, vagy a szakács helyett főzni. Mégis csinálnod, ezzel pedig azt érezteted a többi munkással, hogy semmit sem tudnak. És talán nem veszed észre, de pont emiatt stresszelnek, mert tőlük is azt várod el, hogy mindenben tökéletesek akarjanak lenni. Ezzel pedig igenis nyomást gyakorolsz rájuk, mert ha valakitől a tökéletességet várják mindig, akkor az természetes, hogy az ember az izgalomtól sokat hibázik. - nem az a célom, hogy megbántsam, de muszáj, hogy észre vegye azt, hogy a probléma forrása igazából saját maga. Mert ha csak egy kicsivel is lazábban kezelné a helyzeteket, akkor máris sokkal könnyebb lenne. Csak mosolygok azon, hogy megpróbál változtatni, azt azonban nem tudom, hogy komolyan is gondolja-e, vagy csak azért mondja, hogy többet ne okoskodjak itt neki. Mert igazából nem az én dolgom. De mivel ő keresett fel és a tanácsomat kérte, így muszáj volt megpróbálkozzak azzal, hogy hassak a fejére. Az már egy másik kérdés, hogy ő mindezekkel mit kezd. Mert ha megfogadja a tanácsaimat, akkor jó, ha meg nem, akkor előbb vagy utóbb úgyis eszébe jutnak, mert emberfeletti teljesítményt akar magára vonni. - Helyes. Meglátod, hogy sokkal jobban fogod érezni magad, ha megpróbálsz változtatni a hozzáállásodon. - mosolygok rá, miközben az utolsó korty kávémat is megiszom. - Szerintem reménytelennek semmiképp sem reménytelen a helyzeted. Inkább mondanám azt, hogy maximalista fiatal vagy, aki a azt hiszi, hogy attól, mert mindent egymaga csinál, majd tökéletes is lesz. Nem leszel, mert senki sem az. És ezt csak el kell fogadnod. - néha az van, hogy szembe kell néznünk a valósággal és azzal, hogy minden nem történhet úgy, ahogyan elképzeljük. A kudarcot is épp olyan jól kell elfogadnunk, mint a nyereséget. Az élet erről szól. Egyszer fel, egyszer meg lent vagyunk.
Kezdtem kicsit azt érezni, hogy nem igazán figyel rám. Vagy nem is érdekli, amit mondok, vagy rohadtul nem lehetek szimpatikus neki. Ha nem volt alkalmas az időpont a szabadsága alatt, mondhatott volna nemet is. Elhiszem, hogy szívesebben töltené máshol és mással a szabadidejét, mint velem. Ráért volna ez az egész akkor is, amikor újra rendel. Így csak... nem is tudom... elbeszéltünk egymás mellett? Feszültnek tűnt. Talán inkább neki is szüksége lenne valakire, aki meghallgatja, mert kisebb gondja is nagyobb az enyémnél. Aztán lehet, hogy tévedek és csak alapból van bennem egy tiltakozás, mert továbbra is úgy gondoltam, hogy nincs velem semmi baj, mármint agyturkász orvosilag. Olyan érzésem volt, mint ha mindenáron belém akarta volna magyarázni, hogy azt hiszem, hogy én tökéletes vagyok, és mindenki más meg teljesen hülye, akik nem érhetnek fel még csak a cipőtalpamig sem. De én nem vagyok ilyen. Sosem voltam, és nem is áll szándékomban undorító, nagyképű, lekezelő, főnökösködő, parancsolgató féreggé változni, aki rettegésben tartja a kollégáit. Nem tudom, miért gondolja ezt rólam, főleg hogy mások inkább kishitűnek és önbizalomhiányosnak tartanak. Mondjuk annak sem gondolnám magam. - Nem arról van szó, hogy mindenben a legjobb legyek, hanem hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen. - a munkatársaimnak, a cégnek, a tulajdonosnak. Talán épp csak nekem nem. Inkább pont az a baj velem, hogy nem vagyok elég törtető és a légynek sem tudnék ártani. - Képes vagyok meglátni, ha valaki jobb nálam, és ezt el is tudom viselni. - nem vagyok sem irigy, sem féltékeny, és nem képzelem azt, hogy én vagyok a világ közepe. Vagy... nem igazán értem, hogy mire akar kilyukadni. Felvont szemöldökkel, a csészében lévő kanalat forgatva hallgattam, ahogy kifejtette, hogy nem én vagyok az egyetlen ember a világon, aki üzletet vezet. Ők velem ellentétben mégis nyaralni járnak és hasonlók. Ööö... oké. Nem is tudom... Éreztem némi gúnyt és kioktatást ebben az egészben. Egyáltalán nem hiszem azt, hogy egyedül vagyok ezzel a fokú terheltséggel, mint valami mártír. Eszem ágában sincs sajnáltatni magam. Bár gondolom, ha valahol megteheti ezt egy ember, akkor az pont a pszichológusnál van, nem? Végül is tök mindegy. Nem ez volt a célom. De azért azt se felejtsük el, hogy nagyobb cégeknél a főnököknek vannak olyan beosztottaik, akikre rá lehet bízni bizonyos feladatokat. Nekem nincs ilyen asszisztensem vagy micsodám. Én töltöm be a menedzseri pozíciókat is. Ez egy kis vállalkozás, nem egy multi, nem egy nagy szállodalánc, és a tulajdonos sem valami milliárdos. Mindegy. Úgyis az én hibám ez is. Nem vagyok hajlandó kiengedni a kezemből semmit sem. Sőt! Miért nem mondom meg a tulajnak, hogy vegyen még fel pár embert? Pláne, hogy a cég úgyse tudja kitermelni. Logikus. - Tessék!? - pislogtam értetlenül. - Nem dolgozok senki helyett sem. Ezt egy szóval sem mondtam. Nem veszem ki senki kezéből a munkáját, azt képzelve, hogy én jobban tudom náluk. Mindenki csinálja a maga dolgát. A pincér az pincér, a szakács az szakács. Én nem vagyok egyik sem. Én a céget vezetem, és az ott dolgozókat. Azzal van a baj, hogy nélkülem nem képesek az önálló gondolatokra, döntésekre. Szájba kell rágni a legalapvetőbb feladatokat is. De lényegtelen. - még hogy azt éreztetem velük, hogy semmit sem tudnak, miközben pont, hogy folyton pátyolgatok mindenkit, hogy jól érezze magát a munkahelyén. Egy a lényeg... szerinte minden is az én hibám. Magamnak generálom a munkát, rossz az időbeosztásom, túl nagyra vagyok magammal és a tudásommal, mindenki mást stresszben és nyomás alatt tartok, mert egy hajcsár vagyok, aki mindenkitől a maximumot várja. Ettől ők összeroppannak és miattam hibáznak. A mások által kóros munkamániának tartott hülyeség miatt vagyok itt, erre megtudhattam, hogy csak egy maximalista seggfej vagyok, aki azt hiszi magáról, hogy tökéletes, de rohadtul nem, szóval le kellene szoknom erről. Tipikusan olyan vagyok, aki folyton mások fölé helyezi magát, és a magas lóról, lenézően integet a szánalmas, tudatlan pórnépnek. Igen. Ez pont én vagyok. Tökre találó. Jesszus. - El fogok gondolkodni ezeken. - bólintottam diplomatikus mosollyal. Nyilvánvalóan terrorban tartom a munkatársaimat, ahelyett, hogy szarnék a cégre, a gondokra és iszogatnék a barátaimmal, akiknek ha nem tetszik az életmódom, le kell cserélnem őket. A kiürült kávéscsésze sejthetően mindkettőnk részéről a találkozás végét jelentette. - Valeria. Köszönöm, hogy szántál rám a drága idődből és meghallgattál. Még egyszer nagyon sajnálom, hogy a szabadságod alatt rángattalak ide. - pillantottam rá egy bocsánatkérő mosollyal. Ha részéről sem volt más, akkor kifizettem a fogyasztásunkat és elköszöntem tőle. Végül is egy dolgot mindenképp sikerült elérnie: Fixen leiszom ma magam.
“Generally the best things in life are also the worst things in life. It’s just like how people’s best qualities are always their worst qualities. It’s also a little hard, too, but I’ll take it. In terms of hard things, the opportunities are worth it.” - J.K.
Kezdőlap
Mostanában mindenki, szó szerint MINDENKI, még random ismeretlenek is azzal zaklattak, hogy egy control freak, irányításmániás kis görcs vagyok, akinek nincs saját élete, miközben de! Már hogyne lenne? Hatalmasat tévednek. Ez az év legnagyobb baromsága, amit hallottam. Az, hogy szeretem a munkámat, jó vagyok benne, lelkiismeretesen csinálom, és időnként vannak hullámvölgyek vagy mélypontok, még nem jelenti azt, hogy valami őrült elmebeteg vagyok. Ezt be is fogom bizonyítani, és akkor talán végre mindenki, ismétlem MINDENKI kurvára leszáll rólam.
Egy pár napja nem járok be dolgozni, be telefonáltam a kórházba, hogy szükségem van néhány nap szabadra családik okok miatt, ami egyáltalán nem hazugság. Csak épp azt a részletet nem említettem meg, hogy ez a családi ok nem az az átlagos probléma, amivel általában az emberek szoktak szembe nézni. A helyzetem egy kicsit bonyolultabb, és bár tudom, hogy nem menekülhetek örökké, de mindenesetre jót tesz egy kicsi pihenő, hogy rendbe szedhessem a gondolataimat és kitaláljam, hogy hogyan legyen tovább. A pár nap alatt persze előrébb nem jutottam. Telefonon beszéltem az asszisztensnőmmel, aki megnyugtatott, hogy nem keresett senki, így egy kicsit meg kéne nyugodnom, de tisztában vagyok azzal, hogy amit a családom csinál az semmi sincs ok nélkül. Ezekkel a gondolatokkal ülök be az autómba és veszem az irányt a megbeszélt helyszín felé. Emailben keresett fel ez a férfi, és mivel hiányzik már a munkám így adtam neki időpontot. De természetesen nem a kórházba, hanem egy kávézóba. Olyan helyre akarok menni mindenképp, ahol járnak még emberek. Bár nem szoktam ilyent csinálni, a munka az mindig is fontos volt a számomra, ahogyan az is, hogy normálisan elvégezzem azt, de úgy véltem, hogy most tehetek egy kicsi kivételt. Főleg, hogy először kell találkozzak vele. Pontosan tudom, hogy az első pár alkalom, amit beszélgetéssel töltök az emberekkel milyen kínosan érinti a legtöbbjüket. El kell teljen egy bizonyos idő ahhoz, hogy feloldódjanak, bár sokan vannak akik el sem jutnak odáig, megelégednek pár találkozóval Ahogy általában mindig úgy most sem sikerül ki kerülnöm a legnagyobb forgalmat, így a megbeszélt idő után 5 perccel parkolom le az autómat a parkolóba. Nem szeretek késni, sőt általában még hamarabb is ott szoktam lenni, de most valahogy így alakult. Be lépve a kávézóba mondom a nevet amire az asztal volt foglalva, a pincér megmutatja, én pedig először körbe pillantok, hogy látok-e valami gyanús alakot, aki magával rángathat innen, de mivel nem, így megindulok az asztal irányába, ahol már vár egy férfi. 
