what are you hiding from me...?

Még sosem telefonáltam be, hogy nem megyek be dolgozni. Még ha a halálomon is voltam, akkor is szépen betettem a hátsóm a kocsiba, és elfurikáztattam magam az éppen aktuális társammal, és persze a végére ki is zsibbasztottam őket, de a műszak eltelt valahogy. Ha riasztás volt, azt gálánsan rájuk bíztam, ki nem mozdultam a kocsiból, de ott voltam, ha kellett bármi segítség.
Most viszont a tegnap történtek után, nem tehetem meg, hogy csak úgy besétálok, felrepedt ajkakkal, és egy baromi nagy ütésnyommal az arcomon. Nincs kedvem a kérdésekhez, sem a néma, csodálkozó pillantásokhoz, a magyarázkodáshoz, de leginkább Leon az, akit el szeretnék kerülni pár napig. Nem hiúságból – bár az sem egy utolsó szempont –, hanem mert cseppet sem szeretném bevallani neki, hogy tegnap éjjel felkerestem a mappájából kicsusszant címet, az odafirkált időpontban, az éjszakai les viszont nem úgy sikerült, mint ahogy azt eredetileg elterveztem. Nem akartam felfedni magam, és végképp nem akartam beavatkozni az eseményekbe, de végül másképp alakult. Nem sokon múlt, hogy otthagyjam a fogam, ezt én is tudom, tulajdonképpen elég nagy mázlim volt, hogy túléltem ezt a meghitt kis találkozót. De még mindig fogalmam sincs, hogy Leonnak mi köze lehet a dologhoz. Vagy hogy mi az, amit ennyire gőzerővel titkol. Nem vagyok egy faggatózós típus, de most már kezd elegem lenni belőle, hogy ekkora madárnak néz.
Majd kitalálok rá valamit. De egyelőre kimozdulni sincs kedvem. Szerencsére Annie-val sem találkoztam, ergó neki sem kellett kimagyarázni a képem; mióta rajtakaptam őket Damiannel a kanapénkon, nem is látom itthon. Észrevettem, hogy milyen szemekkel nézett rá, és ez már önmagában is aggodalomra ad okot, másrészről Damian is elég érdekes témát kezdett feszegetni, az biztos, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből az egészből, de egyelőre még nem volt időm foglalkozni ezzel az üggyel. Annie lelépett a fickóval, így nem tudtam beszélni vele.  Damian pedig ígérete ellenére eddig még nem keresett meg. De hát mit vártam, az a pasas egy végtelen gyökér.

Miután kitöprengtem magam a lehetetlen férfiakon, úgy döntöttem, ha már úgyis remeteéletre ítéltem magam, akkor csapok egy egyszemélyes wellness hétvégét. Órákon keresztül áztattam magam a kádban, az összes létező fürdőcuccot beledobálva, amitől természetesen végül az egész fürdőszobát eláztattam, leginkább habbal. Borzasztó sok habbal. De összességében egész jó móka volt. Feltakarítani még nem volt kedvem, szóval inkább átmasíroztam a konyhába, keshudiót karamelizáltam, és összedobtam valami fincsi, random ötlet vezérelte indiai kaját. Majd áttelepedtem a szobámba, hogy tetőtől talpig beolajozzam magam, már majdnem végeztem is, mikor valaki csengetett.
Mégis ki a fene lehet az? Krémesebb vagyok, mint valami habos sütemény, akárki legyen is az, biztos, nem öltözöm fel a kedvéért. Inkább elküldöm a búsba. Ezzel a szándékkal ki is csörtetek a bejárati ajtóhoz, és a kémlelőnyílást félrehúzva, meg is lesem, hogy… Te jó Isten, ilyen nincs! Mit keres itt?
- Leon? - nyitom résnyire az ajtót, hogy abbahagyja a csengő nyomkodását, és tudjak is vele kommunikálni, de a biztonsági láncot nem oldom le, és erre momentán rengeteg okom van: kezdve azzal, hogy anyaszült meztelen vagyok, így be is húzódóm teljesen az ajtó mögé; nem akarom, hogy meglássa az arcom, elvégre pont miatta nem mentem be dolgozni; és három… mi az ördögöt keres itt?
- Most... nem igazán alkalmas. Miért jöttél? – Talán furcsállja, hogy nem engedem be, ahogy azt is, hogy még az orromat sem dugom ki hozzá, de ez van.
- Nem műszakolnod kéne? - ráncolom a homlokom egy kicsit megzavarodva.

what are you hiding from me...?

Leon látogatása kellően váratlanul ér ahhoz, hogy abszolúte megakassza, és kétes kilátásokba helyezze az amúgy lassan mesteri szintekre emelt kamu-gyógykúrámat.
Sosem látogatott még meg. Annyira sosem, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg képes lenne rá. Ez viszont így összesítve elég nagy pech. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Nagyon gyorsan ki kell találnom valamit, mert se kint nem tarthatom sokáig, se be nem engedhetem. Harmadik verzió pedig egyelőre nem nagyon jelentkezik a fejemben.
Rájött, hogy valamit elfelejtett?
- Ha ezzel rám célzol, akkor jó későn jutott eszedbe – jegyzem meg, és egy apró mosoly máris megjelenik az arcomon. Húznom kell az időt, míg kitalálok valamit.
- Mi? – lepődöm meg a hallottakon. Nem láttam, hogy keresett, mert miután nagy nehezen rávettem magam, és felhívtam Bowmant, rögtön ki is kapcsoltam a mobilomat, nehogy rám telefonáljanak, hogy mégis be kell mennem. – De hát miért? Nem szokásom csak úgy suttyomban feldobni a pacskert – viccelődöm vele, de akaratlanul is eszembe jut, hogy ettől függetlenül tegnap mégis majdnem összejött.
- Hát, nem is tudom. Attól függ, meg tudsz-e győzni – cicázok vele egy kicsit, mikor kerek perec rákérdez, hogy beengedem-e. Jaj, baszki. Nem lehet. Akkor rögtön lebukok, és épp ezt akartam elkerülni.

- Nem vagyok a halálomon, csak… összeszedtem egy nem túl esztétikus problémát. De pár nap és túl leszek rajta, szóval meg ne próbálj lepasszolni – pirítok rá a végén, bár tudom, hogy csak viccel. És még ajándékot is hozott. Micsoda gentleman. Kár, hogy jelenleg épp elég pipa vagyok rá. Bekamuzhatnám, hogy van nálam valaki, és azzal tutira leráznám. De annyit nem tudom, ér-e a dolog. Azzal csak csöbörből vödörbe jutnánk, és holnaptól ezen a szálon is csak még nagyobb gubanc várná, hogy kibogozzuk végre valahára. Nem tudom pontosan, hogy hányadán is vagyunk, csak azt, hogy bármennyire is próbálok eltekinteni a ténytől, az a helyzet, hogy baromira bejön, és azt gyanítom, én sem vagyok teljesen semleges nála. A gyomrom most is bizsereg, már a gondolattól is, hogy odakint ácsorog. Csak túl sok a rendezetlenül hagyott téma, mert ahhoz már mindketten túlságosan büszkék és önfejűek vagyunk, hogy felhozzuk egymásnak.
- Alakul – jegyzem meg a kampánybeszédére, de még mindig fogalmam sincs, hogy mit találjak ki. – De ne fáradj, Rómeó, nem akarnám, hogy így láss. Tudod. Női hiúság. – Azzal meg is fordulok, immár szemben ácsorogva a majdnem csukott ajtóval, és hirtelen meg is száll az ihlet. Valami egészen gonosz, de nem tudok ellenállni neki. Egy picit kijjebb lépek az ajtó és a fal közé nyitott, apró kis résbe, így láthatóvá válik a lábfejem, a bokám, majd a térdem, és egészen a csípőm külső vonalától kezdve az egész lábam egy kábé öt-hat centis csíkban, ami még nem láttat túl sokat, de az tökéletesen leszűrhető belőle, hogy egyáltalán nincs rajtam ruha.
- Hidd el, te sem akarnál így látni – teszem hozzá, csak úgy, hogy hecceljem egy kicsit, mintha észre sem vettem volna, hogy kimozdultam a takarásból. Kíváncsi vagyok a reakcióra. Lényegében ötven-ötven százalék. Ha rosszul érzem, és nem igazán érdeklem, akkor ez elég nyomós érv lesz, hogy hátraarcot vágjon, és elmeneküljön a szituációból, még mielőtt bármi hülyeség lenne a vége, mint abban az Isten háta mögötti kunyhóban. És akkor nyert ügyem van.
Ha viszont tényleg húzza hozzám valami, nos, akkor igazán kíváncsi leszek, hogy mit lép. És ez most megér némi kockáztatást is.  

what are you hiding from me...?

Hallom a nevetését, és én is elmosolyodom. Tudom, mire gondol. Tényleg otthagyott már párszor, még nincs teljesen hozzám szokva, bár aláírom, olykor még magamat is képes vagyok meglepni.
- És? Nem kell levágni? - tudakolom, hogy végül mit mondtak, mikor elárulja, hogy tulajdonképpen a kontroll miatt nem melózik most is.
- Nem, csak kipurcant, és eddig nem volt kedvem újraéleszteni - vonok vállat, mikor rákérdez a telefonra. Végül is hellyel-közzel valami hasonlóról van szó. De úgy látszik, vele kapcsolatban elszámítottam magam. De tényleg nem gondoltam, hogy képes, és meglátogat. Vajon ezt kollegiális szívességből teszi? Fogós kérdés.
Hallom a hangján, hogy megpróbálja komolyra terelgetni a szót, az más kérdés, hogy hagyom-e neki. Mikor elhangzik a szájából a másnaposság gondolata, be kell látnom, hogy nem is olyan rossz.
- Gratulálok, ön nyert egy páros uszoda belépőt - pillantok a konyhába valami ötletért, valóban ott ficeg két papiros a hűtőre csippantva - vagy egy igény szerinti időpontban felhasználható, frissítő ülőmasszázst, kifejezetten szolgálatban lévő zsaruknak ajánljuk. - Vagyis eszem ágában nincs tiltakozni, tökéletesen kitalálta nekem a kizárása indokát.
- Azt szorozd meg legalább hárommal - gondolok vissza a legutóbbi alkalomra, mikor mellette ébredtem, és... két másodperccel később elhánytam magam. Fel is kuncogok az emléktől. Pedig... az az este csak utólag volt vicces. Jarőrködöm egy ideje, és persze mindig benne van a veszély, de mostanában valahogy kezdenek elszaporodni a "reggelre hajszál híján meghaltam" helyzetek.
Ezzel együtt azért érzékelem, hogy nem játszhatok vele örökké, és habár elég kitartó ám tűnik, lassacskán biztos kezdi majd türelmét veszteni.
Szóval lépek.
Mégpedig oldalra, hogy a saját szemével is láthassa, mi a helyzet. A megjegyzésén elmosolyodom. Hát persze, pasiból van, naná, hogy érdekelné a látvány. Ahogy a kapitányságon kábé minden hímnemű példányt. De az ő esetében valahogy sosem zavar, ha azt látom, vetkőztetne tovább is a tekintetével. Általában nekem is nehezemre esik megállnom, hogy ne legeltessem - nagy titokban - az izmain a pillantásom. Vagy a markáns arcvonásain. Néha úgy érzem, egészen bele tudnék szerelmesedni ebbe a pasiba, ha nem lenne a társam. És nem lennék róla tökéletesen meggyőződve, hogy ennek csak rossz következményei lehetnek. Talán egy extrán rövid, felhők között repdesős pár napot leszámítva.

A gondolataimból az szakít ki, hogy megérinti a lábamat. A szemeim azonnal elkerekednek, még jó, hogy nem láthatja, és szólásra nyitom a szám, de még mielőtt valami olyasmi bukna ki rajta, amit nem akarnék, inkább gyorsan vissza is csukom. Baszki. Ez… határozottan nem úgy tűnik, mint aki visszavonulót készülne fújni.
Vagyis most már eldőlt: tuti nem engedem be. De azért nem mozdulok egy milliméterrel sem távolabb az ajtóból. A levegőt is visszatartva követem az érintése útját.
Az ujjbegyével érezheti, hogy a bőröm mennyire hűvös-bársonyos, hiszen az imént kentem magamra egy tonnányi krémet, itt-ott talán még az olaj meg sem száradt teljesen.
- Hátömm… - Ezek után nehéz megszólalni. A hangomra ráférne egy alapos köszörülés, de azért sem. Inkább nyerek egy nagyot. – Azt inkább hagyjuk, hogy mit gondoltam – maradok ennél a verziónál. Talán most már én sem tudnám megmondani. Hát, erre nem számítottam.
Elsőre fel sem fogom, hogy kiakasztotta a láncot, akkor kapcsolok csak, mikor már fél lábbal a lakásban jár.
- Leon, ez nem jó öt… - mondanám, és próbálok nem elgondolkodni rajta, mit is jelent nála a meggondolatlan verzió, de szerencsére olyan sok időm nincs eltöprengeni rajta, egy suhanós, selymes tapintást érzek a bokámnál, és már csak a macskám farkát látom eltűnni az ajtókeret mögött.
- Jézusom. Lucifer! Gyere vissza – toporgok az ajtó mögött. Most már a fél fejem is kidugom, hogy lássam, erre iszkol ez a kis dög, és persze Leonnal találom szemben magam, egyelőre még a szebbik orcámmal. – Na, jó. Lehet róla szó, hogy beengedlek – adom be a derekam, és a tekintetem óvatlanul bele is fut a pár centire lévő, kék íriszeibe.
- Viszont most krémeztem be magam, és ennek még alsó hangon legalább egy negyed óra, míg megszárad. Szóval két feltételem van: visszahozod a macskám. És beköthetem a szemed – harapok az alsó ajkamba. Egyrészt: mert nem hiszem el, hogy ezt kimondtam, másrészt mert… egy kis fáziskéséssel bele is gondoltam. De ha kimondtam, akkor most már tartom is hozzá magam. Megacélozom a pillantásomat. Kész. Passz. Ezek a játékszabályok.

what are you hiding from me...?

Szóval a kórház előtt ugrott be hozzám. Vagyis úgy tervezte, hogy néhány óráig itt marad. Hm. Hm. Ennyi ideig sehogy sem tudom elkerülni, hogy meglássa az arcom. Nem is tudom, hogy mit csináljak vele. Miért épp most kellett beállítania...? Bármikor máskor szívesen fogadnám, és tulajdonképpen ez egy egész kedves gesztus tőle. Ha nem engedem be, a múltkori visszautasításom után, az ő büszkeségével aligha lenne legközelebb. Halkan felsóhajtok. Egészen ijesztő, de ez már-már úgy hangzik, mintha… céljaim lennének vele. Pedig nincsenek.
- Akkor majd szólok pár szót az érdekedben Bowmannél, hátha a kedvedért rendszeresít nekünk valami zsaruwellness kedvezményt. – El tudnám viselni, ez mondjuk igaz. De az én hangomon is hallhatja, hogy csak húzom az agyát. Mondjuk, ha valaki kedvéért rá tudnánk venni ilyesmire, az tényleg ő lenne. – Az is lehet, hogy grátiszban még társaságot is kapsz.
Ettől függetlenül a másnaposság duma nem hiszem, hogy beválik. Mire észbe kapok, fél lábbal már bent is van a lakásban, mikor Lucifer kihasználja a szerencsétlenkedésünket. Hármunk közül legalább ő észnél van.
- Bizonyám. Magával az ördöggel élek együtt. – És sokat nem is túlzok, Luci nagyrészt fekete, itt-ott fehér foltos kiscica. Átveszem tőle a gyümölcsöket, és ahogy az ördögbébim után oson, ki is lesek utánuk.
- Hát persze – helyeslek, nyilván csak azért akar bejönni, mert már nincs értelme hazamennie. A macskabegyűjtő módszerein azért elvigyorodom, de nyomban az ajkamba is harapok, mikor újra az ajtó elé érnek. Lucifert betessékeli, és az a helyzet, hogy be kellene zárnom az ajtót, ha nem akarom, hogy újabb túrára szottyanjon kedve.
- Máris alkudozol? – vonom fel a szemöldököm, ahogy ismét kipillantok rá.  – Fordulj meg.
Ha megteszi, most már tényleg kiállok az ajtó takarásából, és a fogason lógó sálammal be is kötöm a szemét, de mielőtt elengedném, csak a feeling kedvéért odahajolok a füléhez.
- Elterelem én, ne aggódj – duruzsolom halkan, azzal a keze után nyúlok, hogy átvezessem a küszöbön. – Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – fűzöm hozzá szórakozottan, ha már egyszer Luciferünk úgyis van. Bezárom az ajtót, és a kezét el nem engedve, elindulok vele a szobám irányába.

- Lássuk, mennyire bízol bennem – mosolyodom el. – Az előző társammal egyszer elküldtek egy ilyen tréningre, ahol az érzékszerveinktől megfosztva, csak egymásra hagyatkozhattunk. Elég bizarr volt – vallom be, de ez most valahogy máris izgalmasabb. Mondjuk, mert jelenleg én látok, az én lakásomban vagyunk, és nem utolsó sorban, a pasas így is tökéletesen képes megbolondítani az érzékeim.
- Vigyázz, küszöb – figyelmeztetem, mielőtt orra bukna benne itt nekem. – Oké. Hova szeretnél ülni? Vagy egy fotel, tele ruhákkal, krémekkel és női kacatokkal. Egy másik, Luciferrel. És van az ágy – sorolom fel az elméleti választási lehetőségeket, de még mielőtt kimondaná, hogy az ágyat választja – vagy bármi mást –, úgyis oda vezetem.
- Itt a rács – teszem rá a kezét, hogy magától is el tudjon helyezkedni. – Nyugi, már csak tíz percet kell kibírnod, az nem olyan vészes – vigyorodok el, lehet, hogy ő kevésbé, de én roppantul élvezem a helyzetet. Ráhuppanok én is a matracra, és át is gurulok a másik oldalra, az éjjeli szekrényig, aminek ki is húzom a fiókját, és amint letelepedett, közelebb is araszolok hozzá.
- Kényelmes? – érdeklődöm, és a kezem meglepetésszerűen a jobb térdére csúsztatom. – Szóval azt szeretnéd, hogy tereljem el a figyelmed? – Azzal finoman lejjebb nyomom a lábát, ha nem lenne mind a kettő kinyújtva, és amint ez megtörténik, bármiféle figyelmeztetés nélkül rájuk telepedek, hogy tökéletesen szemben legyünk egymással. A ruhátlanságom ténye pedig, azt hiszem, mindkettőnk számára pillanatokon belül hozzáteszi a helyzethez azt a bizonyos, bőr alá kúszó izgalmat, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni ebben a szituációban. Ugyanakkor, nem teszem teljesen egyértelművé számára, hogy mi is a célom vele. Játék? Vagy több annál?
- Na és, mire gondolsz most?- teszem fel a provokatív kérdést, a vonásait figyelve. Vele akarok cicázni, de érzem, hogy a bőröm itt-ott nekem is bizseregni kezd. Pedig én látom őt, vajon milyen lenne, ha csak a képzeletemre hagyatkozhatnék?

what are you hiding from me...?

- Bevallom, úgy gondoltam, az egész csapatnak kijárna a kényeztetés. Úgy kollektíve. Egész éves belépéssel. Ki, amikor akar. – Nem azt mondom, hogy legyen ingyenes, bár az sem lenne éppenséggel rossz ötlet, de a kedvezménnyel lehetne motiválni a fiúkat, hogy ne csak az izmaikat tágítsák, hanem a tüdejüket is. Ennyit mára a Raina-féle hogyan reformáljuk meg a világot témában. – De a cél szentesíti az eszközt, lehet, tényleg bedobnám a javaslatot, hogy előbb menjetek el kettesben kipróbálni – szívom a vérét természetesen. – Nem lehet olyan nagy cucc. A zord külső mögött tudom, hogy érző lélek lapul, úgyis feláldoznád magad a közjó érdekében. Vagy tévedek? – vigyorodok el, hát erre kíváncsi vagyok, hogy mit mond. Nehéz megállnom kuncogás nélkül.
Fogalmam sincs, miért cicázom vele, szóban még csak-csak találok rá magyarázatot, na de azzal, hogy kilépek az ajtó mögül? Nehéz elnyomnom a közelében, hogy mégis csak nő vagyok, és nehéz ellenállnom a kísértésnek, hogy ne a férfit lásam benne. Akitől mellesleg, olykor a lélegzetem is bent marad, de azért többségében remekül eljátszom előtte, hogy szó sincs ilyesmiről. Legalábbis, azt hiszem. Ha eltekintünk attól a néhány félresikerült jelenetünktől... És mielőtt reggelig sorolnám a „ha” és „legalábbi” kitételeket, inkább kipukkasztom a fejemben ezt a buborékot.
- Ne hagyd, hogy megtévesszen, reggelente valósággal kipofoz az ágyból. És… nem kedveli túlságosan az idegeneket. – De azt hiszem, későn szólok, mert mielőtt még Leon lerakná, Luci drágám el is kezd ficánkolni, és hogy kiszabadítsa magát, elég rendesen odakap. Úgy hallom, még az anyag is szakadt. Áu. Ez fájhatott. Miután a cic beslisszol a lábam mellett, fel is pillantok rá, és látom is, hogy a felsője megsínylette a csatát.
- Hupszi. Úgy látom, még van mit barátkoznotok – kukkantok ki rá beharapva a felső ajkam, egy bűnbánó mosollyal.
- Lesz is még rá lehetőség, de az induló játékszabályokat be kell tartani. Mondjuk arra jó, hogy ne flangáljak előtted teljesen meztelenül – lebbentem fel előtte a leplet a tulajdonképpeni lényegről. – De ha már alkudozni akarsz, a fürdőszobába is bezárhatlak addig – mosolyodok el halványan. Kétlem, hogy ezt a verziót választaná. Te jó ég… a fürdőszoba úszik. Erről meg is feledkeztem.
Mosolygok a morgolódásán, én is sok mindennel felhagytam, mióta a társammá nevezték ki. Például a randizgatással. Nem feltétlen van túl nagy összefüggés a kettő között, inkább csak afféle párhuzamosan zajló események, de kábé akkortájt kezdődött. A megjegyzésén felnevetek. Na jó, lehet, hogy ebben igaza van, ez sem sokkal kevésbé bizarr.
- Ezt jól látod, remek Jigglypuff tudok lenni. – Nem hiszem, hogy ismeri, de volt az a Pokemon, aki imádott énekelni, de mivel altatódal volt, mindenki horkolt, mire befejezte, ő pedig bosszúból összefirkálta az arcukat, mire felébredtek.

Leül, és ideiglenesen meg is vakíttatott, vagyis eddig minden a terv szerint halad. Merthogy időközben tervem is akadt.
- Akkor lazítok egy kicsit a munkás emberen - kezdem el gombolgatni az ingét, és közben hagyom, hogy végigsimítson a combomon, az oldalamon, egészen a mellemig, de mire megfognám a kezét, már mozdul is, egy fordulattal az ágyra fektet, és már fölém is magasodik. Ó, te jó ég, nem, nem, nem ez volt a terv! Basszus, lekéstem.
- Nem is telt le – tiltakozom, mielőtt még megcsókolna, de amint elérnek az ajkai, én is viszonzom a csókot. Hátrébb simítom rajta az anyagot, hogy ha segít, akkor le is tudjam csúsztatni a karjain. Tényleg kívánom, és minden porcikája vonz. A háttérben mégis azon töprengek, hogy mit csináljak most. Valamit tennem kéne, mert ez a gyors váltás azt is eredményezi, hogy megint kezd belém szivárogni a pánik. Nagyon-nagyon apró cseppekben, de ha most megadom magam, megint pont akkor fog tetőzni, mint a múltkor, mikor már nem fogja érteni, hogy miért állítom le. És én sem akarom ezt csinálni vele. Akkor már muszáj lesz elmondanom, hogy mi az oka, pedig cseppet sem kellemes történet. A másodpercek viszont telnek és telnek… A kérdése ránt vissza a valóságba, amire már későn is reagálok.
- Nem… ajánlatos – válaszolok reflexből, de ekkora már levette a szeméről a sálat. Húha. Ezek szerint épp az arcomon virágzó sérüléseimben gyönyörködik. Hát, azt hiszem, összességében kijelenthetjük, hogy ezt az akciót rendesen elbaltáztam. Gratulálok, Raina.
- Öm. Ha már úgyis itt napozol rajtam, tudnál adni egy törölközőt? Vagy valamit. Azt hiszem, most már beitta a bőröm az olajat – előzöm meg, még mielőtt szóba hozhatná, hogy mi a nyavalya történt velem. A romantikus jelenetnek sejtéseim szerint ezzel úgyis lőttek. Akkor meg minek fekszem előtte pucéran.
- Ezt addig kölcsön veszem - nyúlok a félig levetett inge után, és a bal csuklójáról lerántva, eltakarom vele a fedetlen mellkasomat.

what are you hiding from me...?

Éppenséggel fogalmam sincs, hol szokott lógni a szabadidejében. Akár meg is kérdezhetném, de egyrészt nem vagyok a felesége, másrészt sanszos, hogy decire pontosan azzal van elfoglalva, amit amúgy sem akar az orromra kötni. Már egy ideje.
Szóval tévednék? Lehet, de mostanában elég gyakran szerveznek édeskettes randevút Bowman irodájában. Nem csoda, hogy pletykálnak az emberek. Oké, többségében nem arról, hogy már csak a bor és a cupcake hiányzik az asztalról, hanem inkább, hogy miről folyhat a meghitt diskurzus. Bár... Az a helyzet, hogy talán mégis gyakoribb, mikor a bimbózó románcukról viccelődünk. Nem vagyok inkorrekt Leonnal, nem adok ki semmit azon kevés infók közül, amiket hajlandó megosztani velem, enélkül  is csudajól el tudok szórakozni a többiekkel, mert azért  tényleg zabos vagyok rá. Sokszor előtte sem titkolom. Tudja, hogy sejtem - ami lényegében már felér azzal, hogy tudom -: titkol előlem valami fontosat. A fedősztorik nem állnak elég erős lábakon ahhoz, hogy átverjen vele.
De a macskám visszahozza, aminek határozottan tudok örülni. A "pucéran kergetem Lucifert a lépcsőházban showt" nem bánom, hogy sikerült elnapolni. Luc viszont, úgy tűnik, igen, aminek egyértelmű jelét adja. Leon felsőjén. Mikor felmorran, azért elmosolyodom.
- Hallottad, Lucifer? Jössz egy pólóval - adom tovább én is az üzenetet a macska után fordítva a fejem, majd újra rá, hogy sálat kössek a szemeire. Na persze, meg tud barátkozni a látvánnyal, ezt én sem kétlem, csak nem biztos, hogy viselkedni is tudnánk. Nem is tudja, milyen jó döntés, hogy nem a fürdőszobát választja.
A visszakérdezésre halkan felnevetek: Jigglypuff. Kéremszépen.
- Egy cuki, babarózsaszín, gömbölyded állatka. Pont mint én, nem igaz? - vigyorgok, mert ettől távolabb nem is állhatna tőlem ez a jellemzés. - Aki bosszúból mindenkinek álló falloszokat rajzol az arcára.
Bár talán nem kellene ilyesmiket emlegetnem, mert a mese a végén még valósággá válik. Közelebb telepedem hozzá, és már majdnem sikerül végigvinni a tervem, de az utolsó pillanatban kimozdul, teljesen átrendezve ezzel a felállást. Picsába. A nagyobb gond viszont, hogy így az arcom sem rejthetem el előle tovább. Valahol azért sejtettem, hogy ez lesz a vége, ha mégis beengedem, de talán nem is bánom annyira. Így legalább nem kell tovább kerülgetni a témát, és talán ő is közlékenyebb lesz.

Mikor leveszi a sálat, válaszképp magam elé kapom az ingét, amit aztán egy takarós csereakció keretében vissza is szolgáltatok. Már-már a nyelvemen van, hogy azért nem muszáj olyan gyorsan visszavennie, de inkább csendben maradok. Látom rajta, hogy eléggé kizökkent a színpompás látványomtól, kék és lilászöld, a szemem színéhez abszolúte passzol.
- Másnapos - vonok vállát a fekvéstől kicsit sután, elnagyoltan. Ha nem is én, de a pofonom igen.
Mi történt. Na igen. Pár másodpercet hallgatok, de aztán csak kibököm a választ.
- Ezt én is sokszor kérdezhetném mostanában. - De nem tettem. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert konkrét kérdés nélkül is egyértelmű volt, hogy elkelne valami magyarázat. A múltkor nemtetszesem jeléül még a kocsiból is kiszálltam, és azt leszámítva, hogy teljesen áthúztam a tervét, és ennek hála két pillanat alatt pisztolycsövet kaptam a homlokomba, az legalább kiderült belőle, hogy valóban van itt valami a háttérben. Mert a mai napig nem győzött meg róla, hogy az ott nem az volt, aminek látszott. Ide is jött valami sebtében kreált magyarázat, de már nem is igazán emlékszem, mit mondott, miért nem akart beavatni, mit is csinálunk ott voltaképp.
Mindegy is, a lényeg, hogy ezt az egy esetet leszámítva nem hisztiztem látványosan, sőt, nem is faggatóztam direkt kérdésekkel, ő dolga, mit csinál, de akkor ne várja, hogy cserébe én majd mindenbe beavatom. Ha nem tart igazán társának, és kihagy a buliból, akkor én is így teszek. De a fedősztorit azért ő is megérdemli, amivel engem szokott traktálni.
- Volt egy kis afférom, ami nem úgy sült el, ahogy terveztem. Ezek a vakrandik elég kiszámíthatatlanok. - De hiába határozom el, nem megy. Nem akarok neki hazudni. Az nem fogja előrébb vinni a helyzetet. Még ezzel sem hazudtam tulajdonképpen, de ez alapján nyilván nem arra gondol elsőre az ember, amire én. És azt is pontosan tudja, hogy baromi jó vagyok önvédelemből. Egy sima randevún hamarabb eltörném a pasas kezét, mint hogy hozzáérne az arcomhoz.
Mikor közelebb hajol, és megsimítja a bőröm, viszont egy másfajta érzés is előretolakodik bennem. Látom a szemében, hogy aggódik, és mást is, amit nem annyira tudok hova tenni, de így még egészen biztos, hogy nem nézett rám.
- Te hol voltál tegnap este? - kérdem, és úgy nézek rá közben, hogy abból sejtheti, nem csak úgy a semmiből kérdezem. Nem témaváltás.
Az ő mappájából esett ki az a cetli, amire a tegnapi hely és időpont volt ráfirkantva. Kíváncsi vagyok, mit juttat eszébe a kérdés, és őszinte lesz-e ezúttal. Még Lucifer is nyávog rá egyet.

what are you hiding from me...?

- Igen, átfutott az agyamon – jegyzem meg csevegő hangon, mikor felemlíti: el akartam-e titkolni a dolgot. Hiába szemfogat itt nekem, mint egy durcás kislány. Ezerféleképpen magyarázhatnám a dolgot. Rendőrként nem nehéz fedősztorit keríteni. Ezt ugyebár ő is pontosan tudja. És remélem, eléggé átszuggerálom a tekintetébe, hogy tisztában vagyok vele: nem mond mindig igazat.
Visszább is húzódik. Úgy jár-kel a szobámban, mintha Churchill politikai beszédeit gyakorolná. A szövegrésztől önkényesen eltekintve. És. Végül. Kimegy az erkélyre. Naná, hogy rágyújtani. Felsóhajtok. De úgy egy tekintélyeset. Pasik. Mit is vár tőlük az ember. Az túl egyszerű lenne, ha szimplán csak megmagyarázná a dolgokat.
Ami engem illet, azért sem mozdulok az ágyról. Hadd szedje csak össze nyugodtan a hazugságmorzsákat. Nem akarom megzavarni. Épp csak oldalra nyúlok, hogy magamra húzzam az ágy végében hagyott hálóingem, hogy ne kényszerüljek továbbra is a takaró alá.
Mikor aztán visszajön, és a randizási szokásimat veszi elő, felhúzom a szemöldököm.
- Miért ne? – nézek fel rá, enyhe csodálkozást sugallva. – Mi bajod a vakrandikkal? – kérdezek vissza, pont úgy, mint akit már-már érdekel a válasz, de mikor ismét az arcom felé nyúl, és kékjei elmélyülnek az enyémben, gyanakodni kezdek. Miféle taktika ez? Nem közömbös számomra a pasi, erre egy ideje már rájöttem. Hogy ő mit tud az esetről, azt már nem tudnám egyértelműen megmondani, érzésem szerint egészen jól elboszorkánykodtam előtte a tényt, de arról nem volt szó, hogy ilyen eszközökkel fog támadni. A tekintetem egy foknyit veszít a határozottságából. Érzem, hogy olyan gondolatok próbálnak utat találni felém, amiknek jelen pillanatban semmi keresnivalójuk a tudatom peremén.
Mint például, hogy milyen átkozottul jóképű. És milyen lángolóan kékre váltanak az íriszei, valahányszor így fortyog benne a düh, amit nem enged ki, csak belülről dolgozik benne, szinte csak az izmai feszességéből érzi az ember. Vagyis én onnan szoktam látni rajta, gyanítom, sokkal többször, mint ahogy ő ennek tudatában van. És a homlokán megjelenő, jellegzetes ráncból. Nagy a kísértés, hogy gyengéden felsimítsak rá, de nem akarom hagyni magam megpuhítani. Nem akarom megsajnálni, amiért ennyire kínlódik rajta, hogy átverjen. Igyekszem emlékeztetni magam, hogy társamként éppen a főbenjáró bűnök egyikét követi el ellenem. Amiért nagyon-nagyon pipa vagyok alapvetően. Végül kimondom a kérdést, ami talán ösztönzi majd egy kicsit.

És tényleg beválik. Az arca szinte gombnyomásra megváltozik. A kérdésére én sem válaszolok, de nem is fordítom el róla a tekintetem. Igen, megtaláltam a cetlit, amit elhagyott a kocsiban, de egyelőre nem fogom nyíltan kimondani neki. De nem is akarok energiát fektetni a tagadásába.  
- Miféle cetli volt az? – kérdem nyugodt, de jelentőségteljes hangon. Egyelőre eltekintek az ideges felcsattanása mellett. Ha szüksége van rá, hogy kidühöngje magát, akkor csak rajta. Bennem is gyülekezik a feszültség, de igyekszem felidézni az akadémián tanult módszert az indulatok megfelelő mederbe tereléséről blablát, amit minden rendőr torkán lenyomnak. Megjegyzem nem is ok nélkül, de a kollégáim többsége mégis úgy működik, mintha időzített bombaként ketyerészne. Beleértve Bowmant is, fogalmam sincs, hogy lett belőle ekkora fejes ekkora hangulatingadozásokkal.
Végighallgatom a kérdéseit, a szemrehányását, majd a végén a tessék-lássék magyarázatot, csak utána szólalok meg.
- Rendben, titkolózz csak. Nem kérdezek semmit, ez esetben viszont azt javaslom, inkább tartsunk általános társalgási szünetet. – Remélem, pontosan érthető, mire célzok ezzel. De azért a hosszabbik verziót is tálalom.
- Akkor most jól figyelj rám, Leonel. Ez azért történt – utalok én is az ő szavai nyomán az arcomon húzódó véraláfutásra –, mert egyedül voltam. Ha a társam is jelen van, valószínűleg nem történik semmi gond, vagy ha igen, megoldjuk, mint ahogy máskor is. Nem szokásom egyedül dolgozni, mert hiszek abban, amit csinálok. És hiszek a társamban is. Hiszem, hogy ott lesz, amikor szükség van rá, és én is ott leszek neki. Ha ebben kételkednék, bele sem kezdenék az akciókba. Nem vagyok hülye. Nem hazárdírozok feleslegesen. Csak akkor, ha rákényszerítenek.
Igen, ezzel egy az egyben rá gondolok jelenleg. Tartok egy kis szünetet, de épp csak két szusszanás erejéig.
- Nem tudom, mit kerestél volna azon a helyen, de mivel engem nem avatsz be a dolgaidba, két lehetőség van: vagy egyedül mész oda, és ez esetben sült hülye vagy, vagy pedig mással dolgozol, aki fedezi a hátad. Így viszont nem értem, a kis romantikus teamünkre mi szükség a továbbiakban.
Felpillantok rá, és ülésbe is tornázom magam a hatásosabb végszóhoz.
- Ha nem vagy hajlandó a társamként viselkedni, akkor szólj Bowmannek, hogy ültessen szét minket. Ha nem teszed, én megyek át másik duóba. Vagy talán körzetbe. Meglátjuk.
Közlendőim végeztével érdeklődve sandítok rá. Most aztán kapott feldolgoznivalót.

what are you hiding from me...?

- Ma is tanultam rólad valamit. – Mégpedig hogy semmi kifogása a vakrandikkal kapcsolatban Hasznos információ. Valamire még biztosan jó lesz.
- Szeretek veszélyesen élni. – Jön az újabb rövid, és tökéletesen kikezdhetetlen válasz, aminek voltaképp nem sok köze van a tárgyhoz. Vagyis hát, attól függ, honnan nézzük. – Rendőr vagyok, minden nap legalább háromszor próbálnak meg lepuffantani – idézem emlékezetébe. Manapság úgy tűnik, sűrűn hézagos.
Az enyém viszont nem. Naná, hogy tudom, melyik cetliről beszélünk, és nem is ezt kérdeztem. Hanem hogy miféle cetli volt az.
- Nem, nem tudom, Leon. Fogalmam sincs, ki adta, és milyen céllal került hozzád. Ahogy azt sem, hogy mit kellett volna csinálnod azon a helyen. – De ezen kívül kérdések százaival megörvendeztethetném még. Úgysem fog válaszolni, szóval nem igazán van jelentősége, hogy miket kérdezek. Pedig ezek lennének az igazán izgalmas témák.
- Úgy gondolod? – vonom fel a szemöldököm, ahogy azt állítja: kivitelezhetetlen magasságokba csap az általános társalgássztrájkot forszírozó ötletem. Bíztam benne, hogy ebből leesik neki: a teljes körű szakítást emlegetem. De ha nem érti, mindjárt bővebben is kifejtem. Próbál néha közbeszólni, de nagyon is jól teszi, hogy végül inkább mégis végighallgatja egyben.
Úgy látom, meg is akasztja egy kicsit. Erre talán mégsem számított, de ami azt illeti, elég mérges vagyok rá, még ha nem is feltétlenül látszik. Szóval nem akar más társat?
- Ez most leánykérés akar lenni? Mert ha a munkára érted, egy kicsit sűrűbben is eszedbe juthatna. – Ne mondja nekem, hogy a társamként viselkedik, mert – most már – mindketten tudjuk, hogy ez a bizonyos formáció, amiben az utóbbi időben mozgolódik, egyáltalán nem az.

A folytatástól a szemöldököm egyre csak magasabbra szalad.
- Az üggyel? – emelem ki ezt a felettébb érdekes pontját a monológnak. – Leon. Tudtommal járőrök vagyunk – nézek rá, és nem is mondok ennél többet, de a pillantását nem eresztem el. Nekünk nincsenek ügyeink, maximum, amit személyesen keresünk magunknak.
- Vagy tévedek? – Most már ezt a tippet is megkockáztatom. Elvégre semmit nem tudok róla. Sőt, ez nem csak rám, de mindenkire igaz. Beadott valami mesét, hogy nem érezte jól magát Brooklynban, de… De teljesen mindegy. Mert akárhonnan is jött, most egészen biztosan közénk tartozik. Maximum Bowman kitüntetett figyelmét élvezgeti olykor. De amúgy sem ez az, ami ennyire zavar ebben az egészben. Persze, fáj, hogy a csapatunkat semmibe veszi. Ám ennél is jobban felbosszant, hogy vakmerősdit játszik. Tényleg egyedül akart odamenni tegnap. Feltételezem akármilyen ügyről is van szó, a saját szakállára, mert még Bowman sem akkora idióta, hogy egyes egyedül küldje oda. Azon túl, hogy nem logikus, teljesen bele van zúgva, és a pozícióját is valószínű, hogy jobban félti ennél, szóval nem. Nem, Leonel. Lehet, hogy valamiféle ügyhöz kapcsolódik a dolog, de azt a cetlit te szerezted valahonnan. Ha egyedül akartál menni, akkor egészen biztosan.
- Milyen nagylelkű vagy – ciccentek ál-elismerően, ahogy azt mondja, ő szívesen elárulta volna egy kis részeltét a tervnek. Milyen édesmackó. Hogy oda ne rohanjak.
Remélem, nem nekem akarja bizonygatni, hogy mivel találkoztam tegnap. Ott voltam. Pontosan tisztában vagyok vele.
- Hogy neked middel műveltek volna micsodát, azt inkább ne is említsük – hozom szóba ezt az apró, helycserés alternatívát. Végül is, ha úgy nézzük helyette mentem el tegnap. Majd egyszer valamelyik titkos küldetése után egy szimpatikus árokból szedem össze, akkor talán megérti majd, hogy miről is beszélek. Ja, hogy késő lesz?
Ahogy végül engedni látszik, mélyet sóhajtok, és ráemelem a tekintetem.
- Jobb üzletem van – bocsátom előre határozottan. Eszemben sincs semmit megígérni. – Ha beavatsz mindenbe, van rá esély, hogy én is elregélem, milyen csuda nagy kalandban volt részem az éjjel. Lásd, milyen jó hangulatban kaptál el, még a pikáns részletekre is rákérdezhetsz – hajlok vissza egy átsuhanó, ígéretes félmosollyal a vakrandi hasonlathoz, amivel még indítottuk ezt a felemelő bájcsevejt. Végül is, ha igazat mond, és tényleg létezik Az ügy. Akkor bizonyára szüksége van az infókra. Ezzel pedig hátra is dőlök az ágy támlájához. A nagypárnát azért begyűröm a hátam mögé, hogy kényelmesebb legyen. Már csak egy bögre, illatozó kávé hiányzik a kezemből, hogy egy fantasztikus szabadnap legyen. Ja igen, és a tény, hogy ez a pasas egészen más okból kifolyólag legyen hivatalos az ágyamba. De tudom, hogy csak áltatom magam. Úgyse tudnánk másra koncentrálni.
Azt azért nagyon is észlelem, hogy a combom szélére simít.
- Nocsak, masszázst is kapok? Ez esetben, javaslom, légy nagyon óvatos, mert csak egy hálóinget kaptam magamra az előbb. Más nem igazán volt kéznél. – Nem tudom, ez az apró részlet ösztönzőleg hat-e rá, vagy inkább csak megzavarom vele, de úgy vagyok vele, hogy nem igazán érdekel. Tudom, hogy pasiból van, most, hogy már elképzelte, úgyis birizgálni fogja a tudat, és ez talán segíteni is fog, hogy megpuhítsam egy kicsit. Ki mondta, hogy mindig fairplayben játszom?