Wyatt and Gavin „Saying nothing sometimes says the most.“

- … te még mindig itt vagy? – Gavin hiába látta a szalagfüggönyön át a közeledő alak árnyékát, mégis összerezzent, mikor az ajtón bekukucskáló nő harsány hangja kizökkentette a vaskos dosszié tartalmának olvasgatásából. Titkon abban reménykedett a kései órára való tekintettel, hogy nem fogja őt zargatni az az alig két-három főt számláló kis csapat, akik az ő szokásain felbuzdulva éjjelibagoly létre váltottak, és ez által bevett szokásukká vált, hogy kínos „jóéjszakát!” kívánjanak neki, majd pedig a lelkére kössék, hogy ideje lenne hazamennie. Mit foglalkoztak ők egyáltalán azzal, hogy mit csinált? Egyikkel se ápolt olyan jó és mély baráti kapcsolatot, hogy szívesen fogadta volna tőlük a jótanácsokat, és ezekre nem volt rest utalásokat is tenni. Tudta ő nagyon jól magától is, nem kellett fogni hozzá a kezét, hogy nem épp kifizetődő az állandó éjszakázás, főleg nem akkor, ha heti hét napból hétszer csinálta, és csak akkor tett kivételt és kényeztette el magát a néhány órával korábbi távozással, ha Autumn nála töltött néhány napot vagy hetet és mennie kellett átvenni az anyjától.
- Nem – dörmögte az orra alatt halkan. Szemeit csípte már a fáradtság és az asztalon világító, az iroda egy sarkát homályos, sárgás fénybe borító lámpa fénye. Mégse látta sok értelmét hazamenni oda, ahol nem várt rá senki csak a magány és a frissen vetett ágya, esetleg a szomszédos lakásban búgó gerlepár, a fentiben lakó öreg néni, aki előszeretettel választotta takarításra azt a napszakot, amikor ő, és vele együtt minden normális ember álomra hajtotta volna a fejét. Az iroda legalább csendes és alvásra alkalmas volt.
Az addig két ujja között ide-oda mozgatott tollat marokra fogta, majd halk koppanással a régiúj, már-már a kukából előhalászott akta mellé helyezte az asztalra. A mappát gyorsan, talán túl feltűnően zárta össze és hátradőlt, kék íriszeit a közeledő nőre emelte és igyekezett kizárni a cipősarkának zavaróan éles koppanásait. Karcsú alakját illetlenül kiemelte a kosztümruhája, szoros copfja lágyan himbálózva simogatta a hátát.
- Ha-ha! Vicces – hangja gúnyos volt, hiába, hogy a szemeiben játékosság csillogott.
- Nem viccnek szántam.
- Mi volt a dokinál? A jelentés még nem került hozzám, de azt hallottam fentről, hogy még várat magára az áthelyezésed – féloldalasan ült le Gavin asztalának szélére, fekete tűsarkújába bújtatott lábát a férfié mellett lóbálta, olykor-olykor hozzásimulva a lábszárához. Tekintetét egy percre se vette le róla. Gavin a karórájára pillantott, s bár nem fogta fel teljes mértékben, hogy mennyi az idő, az óramutatók állását látva azonnal szóra nyitotta a száját.
- Nem kellene neked már otthon lenned? – kerülte a témát, hiába, hogy Erin volt az egyetlen, akivel hajlandó volt erről beszélni. Akkor viszont nem találta alkalmasnak az időt, ezer más dolga lett volna, mint a saját mentális vagy épp fizikai állapotán rágódni.
- Nem szeretem, amikor ezt csinálod! Beszélned kell valakivel róla. Tönkretesz!
- Nem kell. Miért kellene?
- Felemészt.
- Jaj, dehogy emészt!
- Látom – Gavin megvetőn fürkészte az arcát. Kedvelte a nőt, jobban is mint azt szabad lett volna, de a falra tudott volna mászni a kivagyiságától. Olykor-olykor kellemetlen mértékeket öltött nála a „mindenkinél jobban tudom” hozzáállása. Tagadhatatlanul okos és értelmes nő volt, de szeretett rájátszani.
Mielőtt bármit mondott volna, megrázta a fejét és nagyot sóhajtva egy-egy tenyerével átdörzsölte a combjait. A szék halkan nyögött, mikor feltolta magát róla, hogy kinyújtóztassa elgémberedett, órák óta ugyan abban a pózban kínlódó tagjait.
- Mindennek eljön a maga ideje. Ha állandóan azért keseregnék amiért halogatják a dolgot, már megbolondultam volna, vagy rárúgtam volna egy-két ajtót a "nagyokra". Van jelenleg elég bajom, nem fogok mindig ezen rágódni – ujjai áttúrták a szőke üstökét.
- Sejtem. Mindig találsz valamit, ami az újabb „bajod” lehet – kutatón pillantott körbe Erin az asztalon, s mielőtt még visszavezette volna a férfire a tekintetét, megállapodott az asztalon pihenő fekete, jelzés nélküli dosszién. – Ez mi? – közelebb hajolt, világos manikűrben végződő ujjai már épp nyúltak volna érte.
- Mi? Semmi! – csapta rá a tenyerét előtte, majd kihúzta a fiókját és elrejtette benne.
- Min ügyködsz már megint, Gavin? Lassan nyakon fognak vágni, hogy állandóan önállósítod magad!
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Erin, menj haza! Késő van, holnap hosszú napod lesz – ő pedig egy percig nem állt volna félre az útból, nehogy a nő meglovasítsa a portékáját, amit ügyesbajos módon, hosszantartó kutatómunkával szerzett meg az archívumból. A papírok nem voltak a helyükön a sorban, s nem elég, hogy már maga a körülmény is furcsa gyanúba keverte az aktákban szereplőket, az még rátett néhány lapáttal, hogy szó nélkül lezárták- és elzárták a kíváncsi tekintetek elől. Miért?
Sértett grimasz futott át a kollégája arcán, de nem kérette tovább magát. Egyszerűen csak lecsusszant az asztalról, a kosztümszoknyáján lesimított néhány láthatatlan ráncot és gyűrődést, majd az ajtó felé oldalazott.
- Reggel várlak a helyünkön. Most én fizetek! Jóéjt, Gavin!
Nem szolgált megerősítéssel, hogy ott lesz, még a jókívánságot se viszonozta csak megvárta, míg távozik.
Későre járt. Igaza volt Erinnek. A telefonja kijelzőjét kétszer megkopogtatva vetett egy pillantást a pontos időre: 00:17. Ideje volt neki is hazamennie, hiába, hogy korán jelenése volt ugyanott. Még egyszer benyúlt az asztal alá, elhúzott egy apró, fém kallantyút és a helyére igazította. A fiókot a biztonság kedvéért megrángatta, de az nem nyílt ki. Nem volt életbiztosítás ilyen módon őrizni a dolgait, de nem volt más választása, noha nem gondolta, hogy X év elteltével újra elővenné bárki is az aktákat rajta kívül, vagy ha mégis, azt pont rajta keresnék, amiért az archívumból akkor már ténylegesen hiányzott.
Bő tíz perccel azután, hogy Erin távozott, leoltotta a lámpát, magához vette a zakóját és maga mögött hagyta az irodát minden aktuális titkával együtt, amihez talán neki sem lett volna semmi köze. Mégis tele volt kérdésekkel, és válaszokat várt.
Tévedett. Az emeleten nem tartózkodott már senki rajta kívül és sanszos volt, hogy a többi is hasonlóképpen kongott az ürességtől. A folyosó félhomályában sárgás fény derengett egészen a liftig, mintegy lehetséges menekülőútként megvilágítva azt. Unottan nyomta meg a hívó gombot, s míg az komótosan zakatolt lefelé, ásítva, tarkóját és a nyakát nyomkodva, dörzsölgetve várta a fémdobozt, ami bő fél perc elteltével csilingelve nyílt ki előtte.
Nem számított társaságra, lévén nem sok olyan idiótát ismert, akik éjjelek évadján az irodákban tengették a drágajó idejüket. De úgy tűnt, hogy egy mégis akadt…
- Leneghan – biccentett komótosan, és minden különösebb hezitálás nélkül lépett be mellé a liftbe – túlórázgatunk?

Az utoljára lefőzött kávé illata, hiába két órája már, hogy elkészítettem, még mindig a levegőben terjeng, és csalogatna egy újabb bögrére, ha nem tudnám egészen pontosan, hogy mást nem érnék el vele, mint hirtelenjében megnövekedett pulzusszámot, feszítő mellkast, lüktető halántékot és szűnni nem akaró szorongást… Szakértője, és sokszori elszenvedője lettem a koffeinmérgezésnek, mégis úgy hiszek a jótékony -legalábbis az agyamra és az éberségemre való tekintettel megelőlegezett jótékony- hatásában, mintha lenne rá esélyem, a megközelítőleg húsz év alatt minden nap elfogyasztott legalább három adag valamelyike még képes lehet valóban felébreszteni, nem csak a hozzá fűzött reményekkel hitegetni. Felhajtom az utolsó, még a pohár aljában lévő, már rég kihűlt kortyot, és hiába nézek a folyosó felé, egészen pontosan a konyha irányába, nekivetem a hátamat a támlának, és elgyötört sóhajjal simítom a tenyereimet arcomra, míg, amennyire a szék lehetővé teszi, hátra dőlök ide-oda fordulva vele.
Nem tudnám megmondani, mikor szűnt meg a körülöttem szinte állandónak tetsző morajlás, és váltotta fel a helyét a síri csend -az a fajta, ami már bántja a dobhártyát, és akaratlanul is krákogásra késztet, csak, hogy halljak valami hangot, és biztos lehessek benne, nem süketültem meg. A legtöbb kollégával hasonlóan egykor én is igyekeztem egészséges határt húzni munka és magánélet között, hiába tartják sokan szinte lehetetlennek, hogy el tudjuk szeparálni a kettőt. Akkor még mosolyogtam azokon, akik utolsóként hagyták el az objektumot, és reggel elsőnek vették fel a munkát, míg én este nyolcnál, legfeljebb kilencnél később már nem maradtam bent, a korai órákban pedig nyolcnál akkor voltam hajlandó hamarabb megérkezni, ha arra külön utasítást kaptam. Nem menthetünk meg mindenkit… nem érhetünk utol mindenkit rögtön aznap, ahogy tudomást szerzünk róla -ez az, amiről a legtöbben megfeledkeznek, és a nap huszonnégy órájának mindegyikét másokra áldozzák, elengedve a saját maguk szükségleteit, lelki- és mentális épségét. Testit is, ha az utóbbi kettő fizikális tüneteket is produkálna. Amennyire szántam őket, pont olyan elhivatottá váltam én is -annak nevezem, de voltaképpen csak szebb kifejezés a munkamániára. Míg mások tragédiájával kötöm le az agyamat, nem foglalkozom a sajátommal…
Lassan éri el a fülemet a karórám kattogásának hangja, de elcsigázottan tartom el a fejemtől a kezemet, hogy ránézzek. Összefolynak a szemem előtt a szellemképesen látott vonalak és mutatók... A gondolat is fájdalmat ébreszt bennem, hogy alig hét óra múlva indulásra készen kell állnom, hogy még, mielőtt bejövök a Központba, ellátogassak Crine-hoz a heti pofa-vizitre, avagy beszélgetésre a semmiről. Egyezség volt, mondhatnánk, arra nézve, hogy a konzultációk függvényében visszaengednek a munkába, én pedig nem tudtam mást tenni, minthogy elfogadtam az ajánlatot, hiába riasztó az itt töltött hét ellenére is a légkör, a tudata annak, hogy ugyanabba a mókuskerékbe csöppentem vissza, ami kivetett magából másfél évvel ezelőtt. Nem lehet elfelejteni, ahogy a biciklizést sem; ha egyszer bebifláztad, a tudás már benned van… Ezt mondta a Doki is, mikor először szóba került a szolgálatba való visszahelyezésem, és az ezzel kapcsolatban támadt aggályaim. Mégis, ha leesel a kétkerekűről, némi bizalmatlansággal, félelemmel ülsz vissza -már ha vissza mersz ülni.
Laposakat pislogva dőlök előre, hogy az asztal lapjára könyökölve, vontatott mozdulatokkal szedjem össze mindazt a lapkupacot, és képhalmazt, amit az elmúlt órákban szétterítettem minden egyéb irat, gépbillentyűzet, és egér felett. Csak semmi személyes holmi, ugyebár… A korábbi sorrend szerint csoportosítok mindent annak rendje és módja szerint azzal a naiv elgondolással, hogy holnap, ha ott folytatom, ahol abbahagytam, többre juthatok. Az elmúlt hét minden estéje ezzel a gondolattal zárult, és mottóvá nőtte ki magát: hátha többre juthatok. Mégse mozdultunk semerre, ugyanazon a startvonalon toporgunk, ahonnan a Főnök elindított minket, útravalóként a kezünkbe nyomva pár papirost, amik a korábbi kihallgatásokból felvett jelentések, egyéb rögzített szakvélemények, és a rendszerből lehívott bizonyítékok iratai. Ha a szisztémát tartja az elkövetőnk, márpedig az elmúlt eseteink arra engednek következtetni, hogy tartja -vagy tartják, hisz azt se tudhatjuk pontosan, egy emberről van szó-, négy napunk van a következő megmozdulásáig. Ehhez mérten tétlenül állunk, mint John Travolta a Ponyvaregényben, és várunk, hátha valakit megszáll Sherlock Holmes szelleme... Bár elgondolkozom, hogy a gondosan összeszedett aktát magammal viszem, azt mégis a fiókomba csúsztatom, és a zakómat az alkaromra fekteteve indulok meg a tompa biztonsági világítás alatt a liftig -mintha egy kis részem még abban reménykedne, hogy fogok tudni otthon aludni. Kedvem lenne képen röhögni magamat… Belépve, miután csilingelve nyílt az ajtó, a parkolóház legalsó szintjének gombjára tenyerelek, és sóhajtva vetem a hátamat a vaskalitka oldalának a lámpa felé tartva az arcomat, noha annak fényét csak a szemhéjamon keresztül érzékelem. Tudattalanul, kényszermozdulatokkal igazgatom az este folyamán kigombolt mellényem anyagát -szinte óránként bújtattam ki egy-egy gombot, elérve ezt a lepukkant látszatot-, míg meg nem áll a lift, és ki nem nyílik az ajtó. Reflexszerűen lökném el magamat, indulásra készen, de megfagyok a mozdulatban, ahogy szemközt találom magam a folyosón álldogáló alakkal. Feszülten húzom ki magam, mindkét vállam felszalad, ahogy mély levegőt veszek, miközben odébb állok, hogy Gavin is kényelmesen beférjen -nem azért, mert ne lenne hely, inkább az én kényelmemet szolgálja az, hogy egy kétszer két méteres ládában minél távolabb legyen tőlem.
Kényszeredett mosollyal biccentek felé -még ha rá nem is nézek-, ahogy a nevemet mondja köszönés gyanánt. Kérdésére hamarabb nyílik el a szám, minthogy válaszon gondolkodtam volna, így csak mély levegőt veszek azon keresztül, és rápillantok, nem tovább egy futó másodpercnél.
- Olyasmi – bólintok, és már bökök is a lift panelja felé. – Hányadikra mész? – kérdezem, és a válasza függvényében nyomok új gombot, vagy csak zárom az ajtót, ha ugyanarra igyekeznénk. Nem gondoltam, hogy vannak még itt; azt meg végképp nem akartam, hogy ha össze is futok bárkivel, ő legyen az… Mikor utoljára láttam válságos állapotban feküdt a hordágyon, és sietősen helyezték be a mentőautóba. Azóta még csak hallani se hallottam róla azon felül, hogy a kórházból, ha csak közvetetten is, azt a hírt kaptam, hogy túl van az életveszélyen.
- Te se szeretsz aludni, mi? – töröm meg a csendet kelletlen, csevejre tett kísérlettel, ahogy a profiljára meredek. Nem csak most, úgy amúgy se… nem tűnik különösebben kipihentebbnek, mint én. A túlhajszolt munkamorál neki is mély, sötét karikákat festett a szeme alá, és a mostani jelenlétével se kelti azt a látszatot, hogy tenni akarna ellene. Elfordulva tőle megbabonázva nézem, ahogy egyre csak villannak egymás után az ajtó feletti számok, mígnem…
Nyikorogva zöttyen a szerkezet, és az addigi sárgás fényt a biztonsági világítás baljós derengése váltja fel, ahogy minden izzó egyszeriben alszik ki, mintha összebeszéltek volna. Gavinre nézek ösztönös reakció gyanánt, majd az érintőpanelra, ahol a gombok körüli neon is feketébe váltott.
- Ne… ne most – dünnyögöm, csak részben gondolva a lehetetlen időpontra. Nagyobb problémám van azzal, hogy ki a partnerem a szorult helyzetben, mint azzal, hogy ne jutnék haza időben -arról már amúgy is lecsúsztam. Először a nyitógombra nyomok, másodszor a legalsó parkolószint gombjára, mielőtt a csengőre találna az ujjam azzal a reménnyel, hogy valaki azonnal megszólal a túlvégen. Elég hamar kiderül, hogy hiába bizakodok…
- Biztos csak valami pillanatnyi üzemzavar - mondom legyintve, sokkal inkább magamat, mint őt nyugtatva vele. – Remélem…

Wyatt and Gavin „Saying nothing sometimes says the most.“

A fáradtság és a kimerültség valódisága akkor vágta őt igazán pofán, mikor az irodát elhagyva betette maga mögött az ajtót, és a fülledt, egészen párásnak tűnő előtérben, az iroda nélkül dolgozó munkatársai boxait kerülgetve elindult a lift irányába. A kései órára való tekintettel a központi szellőztetés már nem üzemelt. Büdös volt és nehéz a levegő. A háta sajgott az egésznapos ücsörgéstől és görnyedéstől, a tagjai megmacskásodtak. Járása lomha és vontatott volt, és már-már úgy érezte magát, mint a legrosszabb rémálmaiban, mikor igyekszik az ember és szedi a lábait, de csak nem ér oda a kitűzött céljához.
Hiába, hogy a baleset óta, és annak tekintetében sokat javult az állapota, fénykorához mérten mégis, annál többet rontott rajta a folytonos irodai-és ülőmunka. Mintha szánt szándékkal űzték volna őt a papírkupacok közé, holott tudvalevő volt, hogy a feladat rá eső oroszlánrészét elvégezte. Ő mindent megtett, hogy ismételten szolgálatba álljon a korábbi csapatának oldalán, csakhogy hol csapat? Azok, akik ők éveken át voltak, már semmiféle formában nem léteztek, így nem maradt neki más, mint az okoskodás. Azt az izomtömeget viszont, amit az évek alatt magára edzett, bevetésekre, fizikai munkára szánták, mintsem arra, hogy egész álló nap talpig öltönyben és nyakkendőben feszengjenek és azon izzadjon meg logisztikázzon, hogy mikor hogyan mozduljon, hogy a nadrágja ne repedjen szét a hátsóján, vagy pattanjon le a gomb a mellkasáról úgy, hogy méretazonos ruhadarabokat hordott. Még ezek voltak az ő egészségét illetően a kevésbé zavaró gondok. Az aligha érte el az ingerküszöbét, hogy valamelyik kolléga olyat lát, amit esetleg nem kellene, de még az se érintette volna meg, ha a vezetőség tagjai szemét lövi ki egy elszabadult gombjával. Nem úgy az, ami már sokkalta bosszússá tette, hogy érezte a letapadó izmai nehézségét, azok görcsösségét vagy épp a háta folyamatos fájdalmát egy-egy több, mint tíz, olykor annál is hosszabb ideig tartó ücsörgést követően.
Aznap ő űzte magát a papírmunka kínkeservére azzal, hogy előkukázott egy olyan lezártnak tekintett esetet, aminek tisztázásába addig nem akart bevonni senkit, amíg nem vált nyilvánvalóvá és bizonyossá számára az, amire gyanakodott. Vagy bármi más. Ezért dugdosta többek között Erin elől is a mappát.
Ő előle viszont olybá tűnt, Leneghant dugdosták extra szorgalommal valamivel több, mint egy éven át. Legalábbis erre engedett következtetni, hiszen mind ahányszor szóba került, Erin úgy terelte róla a szót, mintha fizették volna érte. Csak azért nem érezte különösnek vagy érdekesnek, mert a nő amúgy is kitüntetett figyelmet szentelt Gavin mind a mentális, mind pedig a fizikai- és lelki állapotának a baleset óta.  
-   Aztán nehogy pálcát törjenek feletted is. A túlórát nem jutalmazzák túl bőkezűen, de az áramot fogyasztod – mondhatni sehogy. - Haza irányba – komótosan fordított hátat a tükörképének. Nem akarta látni a tulajdon fizimiskájának nyúzottságát. Nem volt kíváncsi rá, és nem akart igazat adni azoknak, akik szerint ártott neki az állandó éjszakázás. Pedig igazuk volt. - A főnökasszony a lelkemre kötötte, hogy késő van, haza kell menni! – bólogatott nagyokat Erin szavainak komolyságát összeszorított ajkakkal demonstrálva. Fejét leheletnyit lefelé billentette, hogy jobban lássa és így tudassa Leneghannel is, hogy komolyan kell ám venni a „késő” fogalmát.    
A beállt csendben agyának megmaradt és még üzemképes agysejtjeit arra használta fel, hogy kérdés híján – na mert nem ám, hogy nekiállt volna puhatolózni – kitalálja, hogy a francba sikerült olyan hosszú időn át elkerülniük egymást egy épületen belül?
-   Hogy? – kérdezett vissza, hiába, hogy tisztán értette – dehogynem! Én nagyon szeretek aludni, csak sokan nem szeretnék, hogy aludjak – és nem az volt a fő probléma, hogy sokszor úgy horkolt, mint egy vaddisznó, amit Sylvia többször úgy emlegetett még a kapcsolatuk és házasságuk idején, hogy ha valami, akkor az tökéletes válóok volt. – Rémesek a szomszédok. Próbáltál már székhúzogatás, tányércsörömpölés és takarítás közepette aludni?  - És még ez volt a kisebb baja.
Nyomottan dörzsölte meg az arcát, s még idejében dőlt leheletnyit jobbra, hogy a kapaszkodóra könyököljön arra a kis időre, míg leérnek a parkolószintre, mikor a lift nagy zöttyenéssel és egy fémes csikorgással megadta magát, és nem óhajtott tovább folytatni az útját. Halántéka a tükörnek koccant, ami felrázta a pillanatnyi álomból. Ha belegondolt, talán még ez megakadás volt a szerencsésebb eset, zuhanhattak is volna… bár Leneghan reakcióját elnézve, Gavin nem vett volna rá mérget. Nem tudta eldönteni, hogy pánik lesz, vagy… pánik lesz? És azt se, hogy kinek a részéről? Utálta a bezártságot főleg azóta, hogy a robbantás után egy papírzsebkendő méretű szobában kellett túlélnie az ijesztően lassan múló heteket.
További pár másodpercig nézhette csupán Wyatt arcát, utána már csak egy sötét folt maradt belőle, ő pedig olyan gyorsan mozdult és lépett közelebb hozzá, mintha nem pár perccel az előtt küzdött volna ádáz harcot a fáradtsággal vagy az elgémberedett porcikáival.
-   Pillanatnyi üzemzavar? Pont most? Tényleg? – hangja egészen mélynek tűnt és fátyolosnak, de volt benne egy enyhe aggodalmas él is. Életében egyszer szorult be liftbe, talán fél percre egy villám áramszünet miatt húsz másikkal, de akkor ő volt a „mindenki nyugodjon le a picsába!” ügyeletes szószólója, hiába szívták volna el egymás elől hússzor olyan gyorsan a levegőt, mint ott, Leneghannel. Nem volt benne biztos, hogy mitől tartott jobban? Önmagától a bezártságtól, a megfulladástól vagy a lezuhanástól? Mert benne volt a pakliban. Egyik gyermeteg félelem hozta maga után a másikat úgy, hogy hosszú éveken át képes volt vitába szállni egy pisztoly golyójával is, vagy egy hordára való pszichopatával.
Ugyanazokat a gombokat zongorázta végig ő is, mint a másik, ám a sistergésen kívül más hangot nem hallott onnan, ahonnan a segítséget várta, hiába fülelt.
-   Ez tök süket… - jelentette ki és az ajtóhoz lépett. Ujjait a vékonyka réshez érintette és megpróbálta egy kis plusz ráhatással szétfeszegetni, épp csak annyira, hogy legalább kilássanak hol akadtak meg, ám már magában a mozdulatban is megakasztotta őt a zakójának feszülése a hátán. Ha nem hallucinált, még reccsent is egyet a varrás mentén.
-   Csak a zakóm volt! – ment elébe a kellemetlen megjegyzéssel az annál kellemetlenebb gondolatoknak, miféle hanghatásra következtethetett a másik. - Ti agyasok, hogy bírjátok ezt 0-24ben elviselni? – általánosított, hiába, hogy végzettségét tekintve ő is „agyasnak” számított és másfél éve már, hogy ő is kis csapatukat színesbítette felemelő személyével. Az, hogy ezt ki, hogy dolgozta fel, fogadta el és emésztette meg, az a maguk baja volt. Leneghan talán nehezen, azért is látta olyan ritkán. Jóformán soha.
Kékjei a kezelőpanelt fürkészték, de azon minden gomb sárgásan világított, az emeletszám pedig eltűnt a kijelzőről. Nem emlékezett pontosan, hogy melyik szinten jártak amikor a lift megakadt, az időérzéke pedig a kései órára és az egésznapozásra való tekintettel csalhatott, ezért nem bocsátkozott találgatásokba.  
-   Na még egyszer… - feszült neki ismételten az ajtónak, ami csak nem adta magát a rá kifejtett erőnek, helyette egy újabbat zöttyent a kis kabin, jó néhány arasznyit süllyedt is lefelé, a fények pedig egy pillanatra visszatértek, majd egy nagyobb rándulással végleg megállt. A korábbi derengés helyett piros fény lepte el a liftet, pont, mint egy sötétkamrában.
-   Ó, te jó ég, hogy utálom én ezt!...Horrorfilmekben ilyenkor jönnek a zombik meg a szellemek... - mondta ezt a realitás földi megtestesítője.

Jót tehet, ha lefoglalja az agyát.
Lehet, hogy nem valótlan az elképzelés, de a nyakamat merném rá tenni, hogy nem egészen ez az, amire Dr. Crine gondolt -ez, amit kompenzálásként használok arra, hogy egyszerűen képtelen vagyok két másodpercnél tovább csukva tartani a szememet éjjelente. Soha nem voltam jó alvó, mindig éberen forgolódtam álmomban, és a legkisebb neszre is azonnal fent voltam; annak idején, mikor a rossz, nyikorgó spalettát csak megmozdította egy kósza fuvallat, az első dörömbölő hangra már a plafont néztem ahelyett, hogy csak nyugodtan átfordultam volna a másik oldalamra. Amikor apa még élt, amiatt, amikor már nem volt, amiatt voltam rákényszerülve, hogy bármelyik pillanatban ugrani tudjak -nem, mintha bármit is merőben tudtam volna tenni bárki épségéért, de szükségét láttam, hogy gond esetén védeni tudjam a velem egy szobában békésen horpasztó testvéreimet. Apa, vagy más, képzelt fantom ellen…
Jennifer jelentette a feloldozást ez alól a hosszú évtizedeket megkeserítő beidegződés alól -mellette fekve, őt ölelve, a hajába temetve az arcomat nem fészkelődött nyugtalanul a bőröm alatt az ideg, se a késztetés, hogy folyvást az ajtót nézzem arra számítva, hogy az bármelyik pillanatban berobbanhat, és keresztül léphet a küszöbön bárki, akitől óvnom kéne őt és magamat is. Nyugodtabbá váltam, kiegyensúlyozottabbá, kipihentebbé. Idővel, bár a munkámban nem hozott jelentős változást, hisz azelőtt is teljesítettem, ahogy csak tudtam, de az agyam is könnyebben látott át összefüggéseket, helyzeteket. Most, hogy két éve egy hét alatt, ha alszok nyolc nyugodt órát, sokat mondok -fájdalmas lenyomatát látom nem csak magamon, de az előttem csupán kérdőjeleket felvető aktapapírokon is az idült kialvatlanságnak. Amióta napi szinten itt van mellettem, eltaszíthatatlanul, még gyötrelmesebb a gondolataimmal való összezártság. Jobb szeretem, hangozzon bármilyen elkeserítően, de a pszichopatánk körül járatni az agyamat, semmint a feleségem felvetette megválaszolatlan kérdéseken…
Fáradt szemeim éberen pásztázzák, ha nem is túl sokáig, az ajtóban felbukkanó alakot -érzem, ahogy a gigámnál fogva kap el a fojtogató érzés, a régmúlt munkánk hagyta keserű szájíz, ahogy gondolkodás nélkül mellém lép. Pedig, feltételezem, nem vagyunk sokan az épületben, épp megvárhatná a következőt…
- Ha azon múlik, hozok be gyertyát – vetem oda somolyogva válaszként. Ha kell, még szeánszot is végrehajtok -jelen elkeseredettségünkben még ez se hat annyira hülye gondolatnak, mint amennyire kéne.
Megakad a kezem a mozdulatban a válaszát hallva, és a hüvelykujjamat a gombok felett tartva fordulok felé. – És az hol van? – kérdezek vissza kérdőn felszaladó szemöldökkel. – Mármint nem a „haza”, hanem a startvonal… - sóhajtva hunyom le a szememet, és nyúzottan veszek egy mély levegőt, lecsillapítva az agyamat fogalmazva át a gondolatot. – Szóval hányadikon parkolsz? – konkretizálom. Ha végre sikerül olyan választ kapnom, ami előre lendít, zárom a liftajtót.
Futó mosollyal reagálok csupán a hazamenésre kiadott parancs gondolatára. Nehéz komolyan vennem úgy, hogy kényelmetlenül érzem magam a jelenlétében, mintha az egész fejemet feszítené a gondolat: mit kéne most csinálnom? Beszédre késztet az agyam. Hasonló hatást vált ki belőlem, mint amikor egyedül vagyunk otthon, és hirtelen valami zajt hallunk -ösztönös reakció, hogy azután, hogy körbe néztünk, nevetünk, és nekiállunk fütyülni, dúdolni, esetleg kommentárokat fűzni a cselekedeteinkhez. Szóval tartjuk a szorongásunkat, hogy ne legyen időnk azon gondolkodni, mi van, ha rejtőzik valaki a függöny mögött… Én is így próbálom kivédeni Gavin személyét -épp csak amiről én nem akarok tudomást venni az nem egy sötétítőben elrejtőzött idegen, hanem egy arcomba kapott ököl azért, amit nekem köszönhet…
Visszakérdezésére felé fordulok, felhúzott szemöldökeim alól nézem, míg a hangjára, és a kigondolt válaszára nem talál.
- Bay Ridge-ben élek. Gondolom nem kell sokkal többet mondanom – felelem kurta mosollyal. – Az egész New York legolcsóbb negyede, szerintem el tudod képzelni, hogy nem csak jómódú házszomszédokkal vagyok megáldva – ahogy azt is, hogy az épületek falai mintha papírból lennének összetákolva, így az, hogy hallom, mikor húzza le a szomszéd a wc-t -és abból, hogy mennyi idő telik el e között, és az ajtó csukódása között, meg tudom állapítani, mit is csinált…-, egy a jobbik zajok közül. Nem azt mondom, hogy pokolian rossz szomszédságba sikerült költöznöm, elvégre akadnak, akikkel, ha felszínes, de legalább beszélőviszonyban vagyok, viszont nem esik nehezemre megérteni, milyen problémákkal küzd.
Meghűl az ereimben a vér, és fel se fogom pontosan, mi történik, mikor az agyamat először a csikorgó hang tudata éri el, majd egész testemben megráz az erő, ami megfékezi, és megálljra készteti a liftet. A derekamba nyomódó korláttól egyszereiben lököm el magamat, és a fém ütötte helyre tapasztva a kezemet, a derengő fényben összehúzott szemmel nézek a különböző paraméterekre: a kialudt szintjelzőre, az elsötétült panelra, és Whitlockra.
- Hát mert szerinted mi, ha nem az? – vetem vissza, ahogy a felvetésemre záporoztatja a kérdéseket. Őt figyelem, ahogy a végignyomkodott gombokat ő is -mintha legalábbis más hatást érnénk el azzal, hogy szintén megpróbálja- sorra veszi egymás után -nem tudom miért, de naivan reménykedtem benne, hogy a másodszori unszolásra esetleg más reakciót kapunk a szerkezettől. Hiába… - Én is ezt csináltam – bökök némi feddő éllel a hangomban az oldalsávra, majd a fejemet ingatva, tincseim közé futtatva az ujjaimat szívom tele a tüdőmet levegővel. Amíg még megtehetem, ugyebár. – Tudom. Először is az volt – nem rosszallásnak szánom, mégse tudok érte felelősséget vállalni, ha annak hat. Olyan bizalmatlansági állapotba taszigálom magamat, mint az eltűnt távirányítók esetében -ha nem találod a készüléket, rögtön gyanússá válik mindenki, és ha kell, a kilencven éves, járni képtelen nagymamát is felállítod megvádolva, hogy biztosan ő ül rajta.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb megoldás… - bocsájtom előre, ahogy tudatosul bennem, mi a terv -egy elég pocsék terv, ha engem kérdezne, de nem kérdez, mert miért tenné? Sóhajtva fordulok el a fejemet ingatva, és a kezemben szorongatott zakót a lift körüli korlátra aggatom, fél szemmel asszisztálva, mit csinál a másik. Megfagyok a mozdulatban a kétes hang hallatán, és elfojtott, horkantás-szerű nevetéssel veszem a szabadkozást.
- Azt nagyon merem remélni! Nem árt, ha marad még levegőnk… tiszta levegőnk – hangsúlyozom ki az utolsó előtti szót. – Sehogy? – a válaszom kérdés, egyértelműen mutatva a hányattatott sorsú zakómra, a szétgombolt mellényemre, gyűrött ingemre, és annak kuszán felhajtott ujjaira. Meg lehet szokni, már magam is elég jól akklimatizálódtam hozzá az elmúlt évek alatt, de megváltás az a nap, amikor otthon senkitől nem zavartatva cserélhetem az inget és az öltönynadrágot kinyúlt pólóra és rövidnadrágra.
Elgyötörten, tenyeremet a tarkómra simítva nézem, ahogy Gavin igyekszik nekidurálni magát egy másodszori erőemberkedésnek. Szerencsére nem az én tisztem ezzel próbálkozni, bár teszem hozzá, alapjaiban véve is hülye ötletnek gondolom…
- Nem rosszból, de nincs valami… - a végére se érek a mondatnak, mire újfent megmozdul a lábunk alatt a talaj. Páni félelemmel kapok a korlát után, és emelem a tekintetem a lámpára, ami a sejtelmesség helyett egyértelmű „mind itt haltok” gondolatokat közvetít. Kifújom a levegőt, amiről fogalmam se volt, hogy bent tartottam. - …valami jobb ötleted? – fejezem be a kérdést, egyértelműen érzékeltetve, hogy az előbbi egy különösen elcseszett elgondolás volt.
- Jöjjenek felőlem, ha cserébe kijuttatnak innen – az arcomra emelt tenyereim takarásából dünnyögöm -lassan simítom végig ujjaimat az bőrömön, imádkozó kéztartással támasztva alá az államat. Nem, nem fohászkodni akarok… még… - Biztos van itt valahol „vész esetén értesítendő” telefonszám… - dobom be a közösbe a felvetést, és nadrágom hátsó zsebéből előhúzva a telefont kapcsolom azt be, és keresem ki a zseblámpát. – Bocs… - mormogom, ahogy az először Gavin szemébe villan, majd rögtön a vezérlőpanelra fordítom a fényt. Gyorsan végigszántok minden írott szöveget először… másodszor… harmadszor csak a tenyerembe ejtem a homlokom.
- Szerinted mikor jártak itt utoljára karbantartók, ha még a telefonszám is le van kopva? – teszem fel a költői kérdést, majd jobb híján a mobilom telefonkönyvére nyomok. – Te tudnál szólni valakinek?...

Wyatt and Gavin „Saying nothing sometimes says the most.“

Enyhe túlzással ki lehetett jelenteni, hogy egy-egy ügynökkel ellentétben hatalmas mázlija volt, hogy többé-kevésbé ép bőrrel megúszta az egész FBI-t megrázó detonációt, és nem szenvedett el helyreállíthatatlan károsodást. Ugyan a hátának és lábának eredeti állapotát valószínűleg soha nem fogja már visszanyerni, de egy ilyen hátránnyal könnyebben együtt tudott élni, mint egy esetleges végtagvesztéssel. Szerencsés volt, és valóban annak is érezte magát, hiába keltek szárnyra a pletykák arról, hogy örök elégedetlen volt, amiért az irodában kellett ücsörögnie a számára komfortos terepmunkát mellőzve. Szerencsés volt, hiszen meg volt még a keze, a lába, de még a feje is a helyén állt, s a robbanás miatt nem kellett elszenvednie rövid, avagy hosszútávú memóriájának a hanyatlását sem. Nem estek ki hetek, hónapok vagy évek az emlékezetéből, semmit nem kellett újra tanulnia, hiába érte a normálisnál messze nagyobb trauma.
Ezek ellenére, bő másfél év távlatában mégsem volt képes tökéletesen felidézni az akkor történteket. Az évek múlására mutogatott vétkesként, valamint az egyre szaporodó újabb és újabb ügyeire melyek elvonták a figyelmét róla. Erin szerint ez így volt jól. Nem élhetett a múltban, „ami megtörtént, az megtörtént”, el kell fogadni. A kétségek viszont továbbra se hagyták nyugodni. Nem volt benne biztos, hogy hol vétettek hibát. Nem tudta, hogy mikor kellett volna először gyanakodni, hogy miért gondolták, hogy a felállított profiljuk helyes volt? És legfőképp, halvány fogalma se volt arról, hogy miért nem kapcsolt be nála a ki számolja már, hogy hányadik érzéke, ami számos alkalommal mentette már ki őket a bajból? Aznap minden csődöt mondott.
Gyanúsnak tartotta, hogy Wyatt távolságtartása annak az ominózus esetnek volt betudható. Kerülte őt, csak azt nem értette, hogy hogyan tette úgy, hogy az esetek nagy részében egy épületben tartózkodtak? Talán az asztalok alatt kúszott-mászott vagy a plafonról csüngött, ezt nem tudhatta, de végtére is… jól csinálta. Idegessége szemet szúrt neki már abban a pillanatban, hogy kinyílt közöttük a lift ajtaja. Fáradt volt, de nem vak. Kékjeiben pánik csillant, arcizmai megkeményedtek. Érezte a belőle áradó passzivitást és az ódzkodást, a feszültséget. Csak épp nem tudta eldönteni, hogy miért?
Hátra billenő fejét ide-oda ingatta, és fáradtságát le se tagadva nyúzottan vigyorgott a plafon felé. Azt már inkább nem tette szóvá, hogy a gyertyának is meglenne a maga ártalma a pénztárcájára való tekintettel, de nem akarta kötni az ebet a karóhoz, főleg nem úgy, hogy látszólag az is nehézséget okozott, hogy megértessék egymással, ki mit szeretne? Egészen elszokott már attól, hogy olyan kollégával kell kommunikálnia, aki nem érti meg őt akár fél szavakból is.
- P1! Bocs. Legközelebb hozok tolmácsot is, hogy megértessük egymással magunkat – nem akart arra gondolni, hogy korábban talán a kommunikációjukon csúszott el a dolog. Megjegyzését nem sértésnek szánta, tudta, hogy ő maga volt híján a kommunikációnak és a konkrétumoknak, mégis későre járt már, hogy külön figyelmet fordított volna arra, hogy mit, hogyan mondjon.
- Nagyon jó! – dörmögte közömbös hangon, de a széles vigyora kishíján körbe szaladt az egész fején. – Most már tudom, hogy hova kell járnom megkeseríteni az életedet – az addigiakból kiindulva biztos volt benne, hogy a megjegyzése fog még egy-két kellemetlen pillanatot okozni Wyattnek, noha bármi is okozta a kétségbeesését, Gavin nem érezte úgy, hogy azok a valóságon alapultak volna. De a lakás milyenségét illető kérdésben együttérzőn biccentett néhányat. Ez az ő sorsuk. Egyszerű állami alkalmazottak voltak, akikről sokan úgy gondolták, hogy busásan megvannak fizetve, csakhogy legtöbbjük örülhetett, ha egyáltalán élhető körülmények várták őket odahaza.
Mikor a lift megakadt, zsörtölődve húzódott el a tükörtől, amit sikerült halántékkal bucira vennie, és azt dörzsölgetve lépett közelebb a másikhoz, mintha legalábbis ketten könnyebben lettek volna képesek megszakérteni a váratlan problémát. Nem így volt.
- Nem tudom! – emelte meg a hangját, ám a feltételezettel ellentétben nem haragos volt vagy agresszív, csak kétségbeesett. Utálta a lifteket, utálta a kicsi és szűk helyeket már csak a termetéből adódóan is. Minden olyan helyen, ami nem volt legalább kétszer szélesebb az ő karfesztávolságánál és magasabb bő egy méterrel nála, ott máris kalickába zárva érezte magát. Neki nem a másik férfi jelenlétével volt problémája úgy, mint annak vele. Őt az se érdekelte volna, ha maga az ördög áll mellette kecskepatákkal és vasvillával, ha megoldást mond arra, hogy hogyan szabaduljanak ki.
Hiába próbálkozott ő is a gombnyomogatással vagy az éjjeliőr elérésével úgy, ahogy azt Wyatt is tette, csak megerősítette, hogy magukra voltak utalva kétszer két négyzetméteren, ki tudja meddig? Az erődemonstráció se aratott fényes győzelmet, sőt. Ciccegve, gúnyolódó grimasszal ingatta a fejét, szúrós tekintete vizslatva fürkészte a másikat.
- Nagyon humoros vagy, Leneghan! – Megforgatta a szemét, majd kibújt a zakóból és jobb híján a tükör előtti kapaszkodóra fektette. Szeme sarkából nézett végig a másikon, és valóban akadtak kérdései a szóban forgó öltözettel kapcsolatban. Nem is kevés. Emlékezett még azokra az időkre, mikor egy egyszerű farmer-póló párosításban kellett kényelmesen végig evickélni a napokat. Lábára sportcipőt vagy bakancsot húzott, amit a Viselkedéselemzőknél makkos cipőre kellett cserélni, ingre, és öltönyre. Mindennapos öltözékévé vált az, amit évekkel korábban csak bizonyos alkalmakon vett magára, többek között hivatalos ügyek intézésére.
Nyakán kioldotta az utolsó két gombot, meglazította a nyakkendőt, majd újra próbálkozott, holott tudta jól, hogy a hasonló módszerek nem úgy működnek, mint a filmekben. Legyen bármilyen jó erőben, soha nem fog tudni szétfeszíteni egy liftajtót úgy, mint Amerika Kapitány. Cserébe – bár ki tudja, hogy valóban ő volt az oka vagy sem – a lift újra háborgóra fogta és süllyedt néhány centit. A lámpa fénye pislákolva váltott horrorfilmeket idéző, vörös árnyalatba.
- Ó, édes jó Istenem, gyere le! Ennél jobb? – Elhátrált az ajtótól, de két-három lépés után már koccant is a háta az azzal szemközti falhoz. – Nincs.
Idegesítette a vörös fény. Leneghan alakja egészen kontrasztossá vált, groteszk fekete szemekkel, kirikító fogakkal.
- Valamikor láttam itt néhány hózentrógeres pocakost. Egyik csinált is valamit, a többi nézte. Igazi munkamegosztás – a „valamikor” több, mint egy évet ölelt már fel, azóta hírét se hallotta annak, hogy bárki nézegette volna a liftet, pedig, ha karbantartási munkálatok zajlottak, azt jó előre bejelentették.
- Szólni? Nagyon sok mindenkinek tudnék szólni, de azon kívül, hogy körbe röhögnek, más nem hiszem, hogy történne – előperdítette a telefont a zsebéből, és némi pislogás segítségével igyekezett hozzászoktatni a szemeit az előnytelen fényekhez.
- Arról nem beszélve, hogy szar a térerő is itt. De hívhatom Erint, hogy legyen olyan jó, kapja a nyakába a virgácsait, forduljon vissza és szabadítson ki innen bennünket… de nem vagyok benne biztos, hogy azt ép méltósággal megúsznánk – imádta a nőt, de az úgy és olyan módon cincálta Gavin idegeit, ahogy nem szégyellte. – Vagy, hívhatok egy-két feljebbvalót, hátha holnaptól nem kell bejönnünk dolgozni, amiért zaklatjuk őket édesded álmaikban is. Soroljam még a lehetőségeket? Nem túl fényesek a kilátásaink. Backer a világ végéről… Dawson annál is messzebbről… hívhatom a rendőrséget, hogy szabadítson ki két FBI ügynököt. Vagy a tűzoltókat. Neked mid van? – Kíváncsian nyújtogatta a nyakát Leneghan telefonja irányába, majd hátravetett fejét a tükörnek koccintotta.
- Leneghan? – kezdett bele a fülke tetején lévő, négyzetalakú nyílást fürkészve. – Hogy érzed, jó erőben vagy?

Különleges dolgokra képes az agy -ha félünk a sötétben, technikailag nem magától a sötéttől tartunk, sokkal inkább attól az elménk kreálta képtől, hogy nem vagyunk egyedül. Fantomokat, odavizionált gyilkosokat, szellemeket hallucinálunk megfékezhetetlenül attól a pillanattól kezdve, hogy felmerült a lehetősége „mi van, ha nem vagyok egyedül?”. Bár nem vagyok könnyen ijedős fajta -ezt a képességet elég hamar elvette tőlem a tulajdon apám, inkább számítottam bármire, és felkészültem minden eshetőségre, mintsem, hogy elhitessem magammal, velem nem történhet semmi rossz-, mégis pánifélelmet vált ki belőlem a fel nem dolgozott ténye annak, amit pontosan tudtam: Gavin az a riasztó jelenség előttem, amit sokan a sötétbe fantáziálnak. Nem fizikálisan előle szeretnék menekülni, hanem mindentől, ami az egykor volt esetünkre emlékeztet. Ő a személyes megtestesítője annak a napnak, amit felejtenék, és ami engem, mint embert, bár nehezen ismer be ilyet bárki is, de kis híján teljesen tönkretett… felesleges is volna szépíteni, tagadni még inkább. Előtte mégis, noha sejtem, nem járok a legnagyobb sikerrel, de próbálkozok. Elég, ha erről én, Dr. Crine és némely felettesem tudunk. Most, első kézből tapasztalva, milyen is szembenézni a múltam egy darabjával -szinte „hétfordulóját” éli a pillanat, amit egy hete már Jennel is megéltem…-, talán ideje volna elgondolkodnom: lehet nem a legjobb helyre tettem le a voksomat azzal, hogy elfogadtam az áthelyezési kérelmet, és hagytam, felterjesszék azt Chicago felé is.
- Azért vicces… - ahogy zárul az ajtó, nekidőlök az azzal szemközti falnak, vállamat, hogy a több órás görnyedéstől összeszűkült mellkasomat nyújtóztassam, teljesen nekivetem a hűvös tükörnek. Ösztönösen, kelletlenül húzom össze a szemeimet a feszítő érzés nyomán. - …hogy két elemző nem érti meg egymást – mosolyodok el halványan, majd le is fagy az arcomról annak minden apró nyoma, ahogy felé pillantok. – Áttettek a viselkedéskutatókhoz, ugye? – kérdezem, hiába tudom a választ. A főnökasszony, akit korábban ő is bőszen emlegetett legalább annyira az én feljebbvalóm is, mint az övé, hiába, hogy most nem közvetlenül neki jelentek. Pontos tudatában vagyok annak, hogy a fizikai állapota miatt jelenleg nem dolgozhat terepen -és pont ennyit kötött az orromra Erin, feltételezem, a diszkréció miatt. Mintha ennek az esetnek a kapcsán még beszélhetnénk egymás felé való diszkrécióról… de ha csak részinformációkkal látott is el, gondolom ugyanez igaz Gavin irányába az engem illető kérdésekben. Mert, hogy felkészítette arra, hogy kollégák leszünk, abban egészen biztos vagyok.
- Mire célzol? – szűkítem egészen vékony résnyire a szemeimet érezve, ahogy kiül az értetlenség az arcomra. Korábban, noha egy esetre voltunk ráállítva, nem kommunikáltunk különösebben egymással a különböző feladatköreink okán -most, hogy mégis kénytelenek vagyunk, úgy érzem, hogy tökéletesen elbeszélünk egymás mellett.
Ezt tesszük még akkor is, amikor hirtelen megáll a lift alattunk, és ahelyett, hogy az a pillanatnyi kimaradás után tovább indulna, kialszik minden világítás és tovább rostokolunk. Hirtelen, mintha a fejemben is kiégett volna az a kis izzó, ami a rajzfilmábrázolások szerint egyszeriben villan fel, ha az adott figurának zseniálisan jó ötlete támad. Nekem azon a gondolaton túl, hogy végignyomkodunk minden gombot, semmi nem adja magát -nem kezd el pumpálni az adrenalin, nem éled fel a vágy egy meg nem oldott ügy lehetőségeinek kiaknázására, vagy épp a szabadulásra. Egyedül Gavin aggaszt, mint leginkább feszélyező tényező; őt viszont láthatóan jobban frusztrálja a bezártság, mint az én személyem. Majd csak alakítunk valamit ezekből az ellentétekből…
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja – ejtek meg egy pimaszkás mosolyt, ahogy egyszeriben húzódok a háttérbe, hogy hagyjam, hadd érvényesüljön egy, a kezdettől fogva hamvába halt ideával. Elégedetlenül járatom a lábamat, hiába voltam mindig is ellene ennek a fajta kényszermozdulatnak -most, amíg meg nem mozdul alattunk a szerkezet, valahogy érzem a létjogosultságát, noha a feszültséget, mint ahogy újfent meg tudom állapítani, nem vezeti le, helyette olyan hanghatást generál, amire figyelni tudok, általa pedig elterelni a gondolataimat arról, hogy ha így haladunk, Gavin fog minket a liftakna sírjába száműzni.
- Ennél csak jobb lehet – egy felszakadó sóhaj levegője alatt halkan formálom a szavakat, még ha tudom is, két zsebkendőnyi helyen állva még azt is hallaná, amit gondolok, nem csak azt, amit ki is mondok, legyen az bármilyen petyhüdt kinyilatkoztatás is.
Csendben, a telefonom fényével kísérve kutakodok, de nem hatékonyabban annál, mintha egy tűt keresnék a szénakazalban.
- Csodás… - rosszallásomat fejezve ki ingatom a fejemet, ahogy gallérom alatt benyúlva a vállszirtembe akasztom a kezemet, ellépve a vizsgált felülettől pedig újból a falnak dőlök. A szegényes felhozatalt, sokkal inkább régi ismeretségeket sejtető, mint még most is érvényes neveket nézve, ahogy a perifériámon látom, Gavin is előveszi a készüléket, egyszeriben eresztem le a sajátom, és fordulok inkább felé. Valahogy több hitem van benne, mint saját magamban, vagy úgy is mondhatnám, az állományban „friss húsként”.
- Hát, ha meg se próbáljuk… - bölcselkedek, szinte megfontolva, hogy azt is hozzátegyem, „néma gyereknek anyja se…”, de helyette kérdőn pillantok fel rá, majd újból a telefonjára, kellő távolságból, hogy ne térképezzem fel szükségtelenül a személyes terét. – Hm… méltóság kontra kijutás. A méltóság kérdése felveti azt is, hogy mondjuk mennyit bír a húgyhólyagod, és hogy állod a kereszttüzet… Ha záros határidőn belül nem kapunk segítséget az éjjeliőrtől, már csak a reggeli roham fog tudni kimenekíteni minket, ha a büszkeségünket pátyolgatjuk és nem hívjuk a főnököt – vetem fel, szándékosan csak őt építve bele a történetbe: ő élt a méltóság kérdéskörével, én csak a megoldást szorgalmazom, márpedig Erin, ha korábban még az épületben tartózkodott, egész jó alternatíva lehet. – Nekem? Agyérgörcsöm… - sóhajtom, majd feloldva a telefont a minimumra húzott fényerő ellenére is hunyorogva nézem a képernyőt. Nem véletlenül utálom a kontaktlencsét… ha nem lenne elég a szemszárazság, a kései órákban különösen irritálja a szememet. – Adler... Colgan, Gavras… - hiába nem akarom, az első név említésével akaratlanul is tartok egy torokköszörülésnyi időt, mielőtt a tarkómra vakarva folytatnám, és szedném sorra a munkatársak nevét. – Colgant még épp megpróbálhatom, de továbbra is azt mondanám, hogy hívd Erint. Ha téged ő… „küldött haza” – teszem levegőbe kapart idézőjelek közé. -, akkor valószínűleg még nincs messze. Nagy fiú vagy, majd megküzdesz valahogy a gúnyolódással – még épp láthatja, mielőtt lezárnám a készüléket, hogy cinikusan rámosolygok. Hagyom, hogy elhatalmasodjon a vörös fény, hiába éreztem egy pillanatnyi késztetést, hogy inkább a mobilom fényével világítsak. Jól jöhet még, ha nem merítem le az aksiját.
Megszólítására halkan hümmögök, felé nézve egyre értetlenebb ábrázattal, homlokomat ráncolva követem végig a szemeivel végigjáratott útvonalat, míg utol nem ér a felismerés. Egyszeriben simul ki az arcom, és hagyom, hogy a szemöldököm valahova a hajam tövébe költözzön.
- Nem… isten őrizz! Még csak ne is gondolj rá! – sorakoztatom egymás után a helytelenítő válaszokat, és ugyan lenne még a tarsolyomban, de azokat mind belefoglalom egy határozott fejcsóválásba. – Biztos lehetsz benne, hogy nem fogok neked bakot tartani! – fejezem ki a nyilvánvalót, ha esetleg az elég erőteljes célzásokból nem értette volna. Az, hogy össze se hasonlítható fizikummal rendelkezünk, csak egy a sok ok közül, amiért köteles vagyok megvétózni az újonnan támadt, szintén vitatható ötletét. – És fordítva se fog megtörténni, hadd tegyem hozzá gyorsan. Nem fogunk itt liftaknákban ugrálni, meg huzalokon csüngeni – láttam már nem egy Mission Impossible részt, és nem is annyira szerény véleményem szerint Tom Cruise megtarthatja magának az akrobata mutatványait.
- Mit szólsz, ha inkább beírjuk Google-ba a segélyhívó szám töredékét, és valami frappáns keresőszót, mint, hogy „lift”, hátha kihozza a teljes telefonszámot? – dobom be a saját ötletemet. Szinte egyértelműen kirajzolódik, hogy Gavin, mint a bevetések ex-szakembere, és én, aki világéletemben analitikus voltam, miképp ragadjuk meg a problémás helyzetet, és milyen elvek mentén keressük a megoldásokat. – Világítok, te meg írjad… - azzal pedig elő is kapom az idő közben a zsebembe temetett készüléket, hogy újból megmerényelve a retinámat már fordítsam is a kezelőfelületre.

Wyatt and Gavin „Saying nothing sometimes says the most.“

Hunyorogva próbálta hozzászoktatni a szemeit a lift zavaróan éles, a fémes felületekről és a tükörről visszaverődő fényeihez.
- Vicces? Min virulsz ennyire? – Meg se kísérelt lépést tartani vele, de a kapott válaszra jókedvűen hümmentett. - Furcsa a humorod - ő nem gondolt semmi különösebbet a dolog mögé. Még az ingerküszöbét se érte el, hogy mennyire kellemetlen az, hogy a kettejük tudásával a kommunikáció legalapvetőbb szintjét se voltak képesek megugrani, és úgy álltak ott egymás mellett és beszéltek el egymás szavai mellett, mint két ügyefogyott félnótás. Az időre fogta. Későre járt már és valószínűleg ahogy neki, úgy Leneghannek is bőven akadt gondolkozni- és elemezgetni valója aznapra, ami nem csak elhasználta a megmaradt kis agysejtjeik mindegyikét, de a gondolkozásuk is nagyban az ügyekhez igazodhatott még. Gavin egészen addig, míg ki nem ábrándult az egész napos munkából, mindent messze bonyolultabb vagy fárasztóbb módon közelített meg. Még egy egyszerű instantleves elkészítését is, amihez nincs is másra szüksége az embernek, mint egy vízforralóra, vízre, tálra és a zacskó tartalmára, olyan profilalkotással intézte, hogy a kedve is elszállt attól, hogy megegye, hála a kialakult lelki kötődésnek. – Mi se lehetünk tökéletesek, nem? – Őszintesége ellenére volt valamiféle szórakozott él a hangjában, és csak azért nem ment bele abba, hogy kifejtse, mégis minek lehetett betudni a kellemetlen diskurzust közöttük, mert annak oka közvetlenül ott állt mellette. Ő pedig a világért se akarta megsérteni vagy a lelkébe taposni. Minden esetre a közönyössége ütötte a Wyattből áradó frusztráltságot és bizalmatlanságot. Tudta, hogy neki szólt, sejtette az okokat is. Tudta, hogy ő volt a fő kiváltó ok, amivel még annyira se akart foglalkozni, mint bármi mással.
- Jaj, nem tudom… - dörgölte a szemét, mint egy nyűgös gyerek, akit fárasztanak a kérdések - szerinted itt lennék, ha nem? Tudom, szokatlan… nekem is az – "még mindig". Az új munkaidejéhez is pont olyan nehezére esett hozzászokni, mint ahhoz, hogy annak egésze alatt egy épületen belül kellett mozognia, azt is csak ritkán. Idegesítette az ülőmunka, a látszólagos fizikai semmittevés, még ha a gondolkozás és az elemző munka nem is okozott neki különösebb problémát. Olyannyira nem, hogy mire észbe kapott, már mesterien művelte az éjszakákba nyúló „egésznapozást” főleg akkor, ha egy-egy ügy kapcsán túl sok kérdés merült fel benne, amire válaszokat keresett. A válaszok pedig rendszerint az éjjeli órákban érkeztek, mikor rajta kívül már csak a biztonsági szolgálatosok hédereltek a fülkéjükben, vagy tettek egy-egy kört a szintek között. Jól emlékezett az első egynéhány alkalomra, mikor azok számonkérték rajta a kései bent tartózkodás okát, mondván engedélyt kellett volna kérnie rá, nekik pedig benyújtani az alápecsételt hozzájárulást. Ő minden további nélkül engedélyezte magának, de megígérte, hogy legközelebb majd pótolja eme hiányosságait, és mindig jó előre szólni fog. Hát nem szokott.  
-     Én aztán semmire – legyintett.
Arra viszont nem tudott olyan lazán legyinteni, hogy a lift olybá’ tűnt, alattuk igyekezte kilehelni az életét.
- És nem én akarok lenni az utolsó, aki mondja, úgyhogy javaslom, jussunk ki innen valahogy!
A „valahogy” sok mindent takart, többek között jó néhány rossz ötletet is, amit Leneghan se fogadott kitörő örömmel és lelkesedéssel.
- A méltóság fontos dolog, javaslom ne becsüld alá! Amúgy meg – akadt meg egy pillanatra, miközben végig pörgette az agyában a hallottakat. Mellein karba tett kezekkel fordult felé, cipőinek sarka tompán koppant az aljzaton. Hangja élcelődő volt és piszkálódó – ne az én hólyagomra vetítsd ki, ha te hadilábon állsz a sajátoddal! Csecsemő vagy tán’ és nem bírod tartani? Vagy miért aggódsz ennyire? – Vetett egy pillantást a karórájára, hiába, hogy ott volt a telefon a kezében. – Mindjárt egy óra, innentől kezdve már csak legrosszabb esetben is hét órát kell kibírnod szárazon. Mázli, hogy vannak koránkelők. – Aki általában ő volt. Legalábbis egy-kettő másikkal együtt, de nem sokakra volt jellemző, hogy a csekélynek mondható fizetésük ellenére korábban érkezzenek vagy később távozzanak, ha nem volt muszáj. - Remélem nem ez a néhány óra fog rajtad kifogni – bár szerette volna, ha nem kellene órákban gondolkozniuk. - Engem jobban aggaszt az, hogy vajon milyen gyorsan fogy a levegő egy ekkora kabinban, két ekkora test mellett, mert… – nyújtotta a karját a szellőző felé, ott megmozgatta az ujjait – ebből nem jön semmi. Nuku. – Meleg volt a liftben, már-már zavaróan fullasztó, amin nem segített az sem, hogy kint nem csökkent még éjjel se huszonnégy-öt fok alá a hőmérséklet, és a szellőztetés se üzemelt éjszakánként. Halántékán gyöngyözött a verejték és a hátán is érezte a kellemetlenül tapadóssá váló ing idegesítő anyagát, amit az ujjai közé csípve megmozgatott, bár a várt hatás elmaradt.
Az agyérgörcsre csak a szemeit forgatta.
- Ne görcsölj Leneghan. Mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Összecsináljuk és összehugyozzuk magunkat… együtt izzadjuk ki a bűneinket, mert itt egy órán belül potom harmincöt fok lesz. Szaunának tökéletes. Én nem eszlek meg... – nyomta meg a kelleténél keményebben és jelentőségteljes pillantást vetett rá, mintha így próbálta volna neki burkoltan jelezni, hogy észrevette a felé irányuló tartást és bizalmatlanságot. – És gyanús, hogy nekem se kell hasonló miatt aggódnom.
Igyekezett megőrizni a hidegvérét, hiába, hogy utálta a kicsi és szűk helyeket, de tudta, hogy ha elkezd pánikolni és zihálni, csak nagyobb kárt tesz, mint segítene. Nem akarta azt a pár kortynyi levegőjüket szén-dioxiddá változtatni. Idővel úgyis azzá fog és fulladni fognak, nem akarta felgyorsítani a folyamatot.
A másik által sorolt nevek hangsúlyán egy pillanatra elmerengett, de nem fűzött hozzá semmit, inkább megrázta a fejét és félretéve egy kis időre a bőszen emlegetett méltóságát, hívást kezdeményezett és a fülére tapasztotta a telefonját. Csendben várt és fülelt. Csak nagyon nehezen csengett ki, akkor is gyengének tűnt a vétel, akadozott és recsegett, mígnem szétkapcsolt.
- Jaj de jó! – motyogta és újra próbálkozott, de a „nincs térerő” pittyegés akkor már azonnal jelzett. A másik felé fordította a kijelzőt.
- Okos telefonok… - elhúzott szájjal, elégedetlenül rázta a fejét. – Méltóság meg agyérgörcs ide, vagy oda, a főnökasszony nem fog segíteni. Ez a telefon elesett… és még a csúfolódást is megúszom – torzította kényeskéssé, gyermeteggé a hangját, ha már Leneghan a nagyfiú mivoltáról papolt. – Ne vigyorogj! – rivallt rá, de a mosolyát nem tudta elrejteni előle.
Talán a reménytelenség, hogy nincs, aki kiszabadítsa őket, vagy az a tény, hogy elég hajmeresztő dolgot művelt már az FBI kötelékében késztette arra, hogy bármi áron, de kiszabadítsa magukat. Így, ezekkel a gondolatokkal emelte meg az állát és fürkészte azt a csepp kis négyzetet, amin talán még átférnek a vállai.
- Isten? Na ahhoz ne fohászkodj! Rossz hírem van, egymásra vagyunk utalva… - bólogatott - de különben is, most miért? – Így az azonnal helytelenítő reakcióra. – Nem azt mondtam, hogy ki kell mászni és majom módjára csüngeni a kábeleken, ennyire ostoba én se vagyok, haza vár a lányom, kellene még nekem, hogy ketté vágjon ez a fémkalitka, ha valami csoda folytán elindulna – bámult maga elé, pontosabban a „plafon” irányába. – Majd, ha már minden kötél szakad. Csak ki kellene lesni, hogy kb hol vagyunk? De jól van, csináljuk okosban, a te elméleted szerint. Arra azért figyelj, hogy ne szuszogj közben túl sokat – közelebb lépett a lift kezelőpaneljéhez.
- Arra leszek kíváncsi, hogy ha meg is találjuk a számot… - kezdett bele tanakodva – hogy fogunk bárkit is felhívni, ha nincs térerő? – Továbbra se akart pánikot kelteni, de ő se érezte jobban magát a kimondottaktól.
Szemét vékony réssé szűkítve, térdeit rogyasztva nézegette a Wyatt által világított területet. Illetve próbálta.
- Tartsd már úgy, hogy lássak is valamit, ember! Jó, hogy nem fekszek már be alád... – belekapaszkodott a csuklójába és feljebb emelte a kezét, hogy ne takarja ki teljesen előle a lényeget, mert valójában mindent látott, csak azt nem.
- Te Leneghan! – Akadt meg a pötyögésben olyan ábrázattal, mint akinek akkor esett le a tantusz. – Azt a gombot is nyomtuk ugye? – mutatott rá a vészjelzőre. Nem emlékezett rá, csak arra, hogy mindennel is próbálkozott, de megkockáztatta, hogy igenlő választ kap. Annyira nem voltak ostobák, még ha azokban a percekben egyszerű férfi lénnyé is korcsosultak, hogy pont azt hagyták volna ki.
- Hallasz bármit is…? – fülelt. Csend volt, csak az ő levegővételüket és a lift fémjének pattogását lehetett hallani és csak remélni tudta, hogy nem a huzalok szakadtak a fejük felett. – Nincs áram?! Anélkül nem szólal meg a vészjelző sem. Azon viszont dolgozniuk kell, mert a szervergépek nem kapcsolhatnak ki. Az esti áram és a generátor maximum fél órát bír, azzal is sokat mondtam. Az éjjeli őrök csak tán' intézik már...

Megadóan húzom fel a vállamat, amolyan „lehet” érzést kölcsönözve az ajkaimra költöző halvány mosolyba, ami szótlan replika a humoromra tett megjegyzésre, hiába, hogy a „vicc” szó említésének ellenére nem annak szántam, csupán a sors furcsa fintorát emlegettem fel.
- Főleg mi nem – bólintom mély meggyőződéssel. Szakmai ártalom, hogy túlzottan másokkal vagyunk elfoglalva -a napjaink túlnyomó részében más emberek agyában járkálunk, a magunk sajátos tulajdonságait vetkőzzük le, és dobjuk el magunktól annak érdekében, hogy a lehetetlenre vállalkozzunk: megérteni, és ami a legnehezebb, objektíven értelmezni pszichopaták, sorozatgyilkosok mentális- és lelki állapotát. Nem volna túlzás azt állítani, egy átdolgozott nap után talán önmagunkat a legkörülményesebb behatárolni, visszalényegülni abba a keretbe, amit saját magunk, nem pedig a tanulmányozott alanyaink köré építettünk fel, holott a fáradtság már eleve tompítja az érzékelésünket.
- Nem mondanám, hogy szokatlan – éppen csak egy leheletnyit biccentem oldalra a fejem, ahogy feljebb rándul a vállam. – Ha úgy vesszük, ezelőtt se voltunk semmihez se hozzászokva – legalábbis az az egy eset, ami összesodort minket, nem állított fel semmilyen képet -és én magam nem is számoltam vele, hogy valaha is lesz még egymáshoz közünk, noha úgy sejtem, ő se ezen morfondírozott álmatlan éjszakáin. Mint amilyen mondjuk a mai is… Ugyanakkor, ha már szokások, a jelen körülmények is egyértelművé teszik, ideje trenírozni magamat és a gondolataimat, hogy Whitlock személye nem lesz, nem maradhat lutri: ha visszakerülök a saját egységembe, Jennifer után ő lesz, aki görcsöt gyúr majd a gyomromba.
Soha nem, vagy csak ritkán okozott nehézséget a csapatban való munka -bár vannak a szakmánkon belül magánzók, akik jobb szeretik a felosztásokat, és az előre elrendelt szerepköröket még a csoportokon belül is, ám velük ellentétben én mindig is a közösködés pártján álltam. Nem lehet tudni, mikor kaphatsz olyan impulzust egy kollégától, amire magadtól lehet, hogy túl későn, rosszabb esetben egyáltalán nem jönnél rá. Megítélni se tudom, miként alakulhat ez a jövőben Whitlockkal, de elég hamar kényszerülünk ennek kipróbálására.
- Én nem becsülöm alá – vágom rá -ha hallaná az orvosom szakvéleményét a méltóságomról, véletlen se gondolná, hogy alábecsülöm… - De bizonyos körülmények átrendezhetik az erőviszonyokat – értve legalábbis a méltóság és a praktikum kérdéskörét; márpedig, ha a praktikus megoldás a méltóság háttérbe szorítását követelné, én nem vonakodnék ennyire. Finoman rándul a szemöldököm, elnagyolt mozdulattal fordítom felé a fejemet. Nem zavarna a visszavágás, ám a „csecsemő vagy tán’ ” megfontoltságra szólít ahelyett, hogy foghegyről válaszolnék. – Egészséges körülmények között ez az intervallum egy átlagos embernek három-négy óra szokott lenni, bár igazad van, kilenc-tíz óra is lehet anélkül, hogy az kárt okozna. De persze függ attól, milyen mértékű és minőségű volt előtte a folyadékbevitel – hanyagul billentem felé a csuklómat, ahogy ehhez passzoló színtelen hangon válaszolok, kerülve a konkrétumokat -szűrje le, amit le akar-, és elengedek minden további inzultálást. Nyújtózkodásának útját végigfigyelve vetem a hátam a falnak, felkönyökölve a falon futó támaszra. Jobbra-balra billentve a fejemet, lehunyt szemmel nyújtóztatom a nyakam mély levegőt véve, és annál is mélyebben fújva azt ki. – Nagyszerű – halkan, a benntartott levegő közben fojtottan felelem. Soha nem fenyegetett a bezártság okozta klausztrofóbia veszélye, mégis, emberi reakció gyanánt lejátszódik a legrosszabb forgatókönyv a fejemben. Rögtön, mintha nem jutna annyi oxigén a tüdőmbe, mint korábban, holott tudom, az agyam is tudja, van. Még van…
A tükör mentén, annak döntve a fejemet fordulok felé -nem kerüli el a figyelmemet, miként hangsúlyoz, de az orrom kelletlen rándulásán túl nem illetem más reakcióval. Odébb húzódnék ellenben, azt nagyon szívesen megtenném, épp csak nincs hova… oldalra biccen, szinte már tikkel a fejem, de csak a szám szélére harapok, onnan fejtegetve a bőrt.
- Majd strigulázunk… és idővel felosztjuk, ki mikor vehet levegőt – ha már ilyen humoros kedvünkben vagyunk. Most még vicc, de ki tudja, meddig marad az.
Bár én emlegettem a méltóságot, mégis, úgy pörgetek túl Jennifer nevén, hogy meg se fontolom, talán ő lehetne az, aki kimenekíthetne minket. Véletlen se a szorult helyzetre érkező gunyoros megjegyzéstől tartok, annál is inkább attól, hogy a telefonon felvillanó nevem nem érné el az ingerküszöbét, és nem fogadná a hívást. Majd’ egy hete, hogy szinte nem is láttam -futó egy-két szó volt csupán, amit az ügyünk kapcsán váltottunk, de amennyire én kerültem őt, legalább annyira ódzkodott ő is attól, hogy hosszabb időt kelljen eltöltenie a társaságomban. Bár egy éjjeli telefon kapcsán biztos sejtené, nem véletlen keresem, mégse merek kockáztatni, helyette átadom a lehetőséget Gavinnek, hogy próbálja utolérni a főnökünket. Kíváncsian várom az arcát nézve, de elhúzom a szám, ahogy meghallom a mobilból kiszűrődő, sípoló hangot.
- Én nem! – védekezve emelem a kezeimet, a füleim irányába húzva a vállamat, noha a vigyort, amit ő is emlegetett, nem vakarom le az arcomról. A tanácstalanságból a fojtott ellenszenvbe, onnan is a reménytelen, szürreális jókedvbe fordulok. Nehéz lenne belőni, mit is érzek a jelen helyzet kapcsán, épp Whitlock társaságában, de nem is fárasztom magam azzal, hogy kategorizálni akarnám -úgyse tudom függetleníteni Gavin reakcióitól a saját hangulatom.
Egymásra vagyunk utalva -ez korábban se vezetett semmi jóra, nem én vagyok az egyetlen, akinek emlékeznie kell rá… Bólogatásával ellentétben továbbra is csak a fejemet csóválom, ha se a szavak, se a korábbi fejrázás ne lett volna elég meggyőző számára.  
- Azért ne szakadjon minden kötél… - hetyke mosolyra rándul a szám széle. – És utána mi lenne a terv? Ha elég közel vagyunk, felfeszítenéd az ajtót? Szerintem mondanom se kell, ezelőtt se ment túl jól… - nem a piszkálás, csupán a beismerés szándékával szembesítem. Eltaszítom magamat a támaszomtól, hogy bekapcsolva a zseblámpát a hiányos telefonszámra világítsak, ami egészen addig tart, míg el nem hangzik a dollármilliókat érő kérdése -finoman eresztem lejjebb a kezemet, de újból bepozícionálom, amint annak lezser tartását szóvá nem teszi, és meg nem regulázza.
- Jól van! – hasonló hangsúllyal ejtem, ahogy azt ő is tette. – Mit tartogassam, ha úgysincs térerő? – kérdezem, de már vezetem is a szememet a mutatott gombra. – Whitlock… mi már azt a gombot is nyomtuk, ami nincs is… – és ha bepötyögte a számot, elteszem a mobilom. – Segélyhívót még így is tudunk hívni, térerő nélkül – bár nem tudok ezzel újat mondani, mégis beajánlom, hogy ne tévesszük szem elől ezt az ötletet se. Tarkómra vezetve tenyeremet vakarom azt meg, míg leszegett fejjel a földet tanulmányozom, jobb ötlet híján leereszkedve, hogy leüljek. Térdeimet felhúzva, alkarjaimat azokra fektetve nézek fel Gavinre.
- Mi? – kérdezek vissza, és ahogy elcsendesedik, én is úgy teszek, várva, hogy ő törje meg a ránk telepedett némaságot. Homlokomat ráncolva, lehunyt szemmel koncentrálok, mégis, amit hallok, az a nagy, üres semmi. Halkan hümmögök. – Neked legyen igazad – kis szerencsével, ahogy ő is mondja, az őrök már a probléma elhárításán bíbelődnek, azért se fogadták a vészjelzővel leadott segélykérést. Elkényelmesedve ültömben hátamat a hideg tükörnek döntöm, beletörődve, a kijutásunk kulcsa minden bizonnyal nem a mi kezünkben pihen. Karjaimat továbbra is lábamon pihentetve jobbom ujjai a gyűrűsujjamon fekvő ékszert forgatják -tökéletes pótcselekvés, és stresszlevezetésnek se utolsó.
A beállt csendben ajkaimat nedvesítem, szemeimmel Gavin alakját tartom, mélyen gondolkodva, szóljak, vagy inkább ne próbálkozzak -mégis elnyílik a szám.
- Nem tudtam korábban, hogy voltál már az elemzőknél – nem csoda, a nevén és a kinézetén túl sok mindent nem tudtam meg róla, a ritkás beszélgetéseink is szigorúan az esetünkre irányultak. – Hogy kerültél mégis az akciócsoportba?

Wyatt and Gavin „Saying nothing sometimes says the most.“

Egyet értett Leneghan válaszával.
- Főleg mi nem. – Ismételte, és egy határozott horkantásba fojtotta a feltörni kívánkozó nevetését. Minden az arcára volt írva, s ez a grimasz nyitott könyvvé tehette őt a másik számára: mindennek tartotta magát, csak épp tökéletesnek nem, noha szent meggyőződése volt, hogy tettetett magabiztossággal ezen a téren olykor ki kellett állnia saját maga mellett. Na de nem azokban a percekben, mikor egy nálánál is profibb viselkedéselemzővel volt összezárva alig két négyzetméteren.
Homlokát ráncolva fürkészte Wyatt arcát, mire tudatosult benne, hogy egy szerencsétlen közös ügyön kívül maximum csak futólag láthatták egymást, esetleg a nevük és a mások által kreált történetek alapján hallomásból azonosíthatták egymást, de azon kívül egyéb kapcsolódásuk nem volt. Így hiába is, hogy ő bár furcsának, mi több kellemetlennek tartotta, hogy a viselkedéselemzők között kellett lógatnia a lábát naphosszat és mások megtébolyult gondolataiban olvasni vagy megfejteni azokat, ez vele ellentétben másoknak semmit nem jelentett.
Arra viszont mindennél inkább kíváncsi volt, hogy a közös múltjuk tudatában hogyan fognak egy irodán belül megférni egymás mellett? Gavinnek - a másikkal ellentétben - nem volt különösebb problémája vele, hiába, hogy akár mutogathatott is volna rá mint vétkesre, aki miatt az akkori esetük szó szerint füstbe ment, őt pedig asztalhoz száműzték néhány kupac papírhegy mellé. Azt viszont tudta jól, és ezt is vallotta, hogy bár hatalmas rajtuk a teher, a felelősség óriási, mégis emberből vannak és olykor hibáznak… az más kérdés, hogy ezek a hibák emberi életeket követelhetnek, és Leneghan szerencsétlenségére pont akkor ütött be a krach, mikor többen voltak a helyszínen a kelleténél. Ezt viszont Gavin soha nem fogja neki felhánytorgatni. Ő is hibázott már épp eleget a pályafutása során, és sérültek- vagy haltak már meg miatta is olyanok, akiknek nem lett volna szabad. Hiába, hogy érintett volt a bajban, az együttérzést pártolta.
- Aha… - dünnyögte az orra alatt, s mint aki rossz fát tett a tűzre, behúzta a nyakát. Hiába a korábbi nagy szavak, valószínűsíteni tudta, hogy első körben vele lesznek problémák. – Tehát nem jó ómen, ha már bennem van úgy egy liter kávé és hasonló mennyiségű víz vacsorától számítva…? - Elhúzott szájjal aprókat bólintott. - Ki kell jutnunk innen! – Talán tartotta magát ahhoz, hogy ő már nagyfiú és ura a hólyagjának, ami akkor még tagadhatatlanul így is volt, de ez még nem jelentette azt, hogy idővel ne adódnának majd problémái. De azt már valódi komédiának tartotta, hogy a lift is pont akkor kellett, hogy a bolondját járassa vele, amikor több folyékony energiára volt szüksége annál, mint amennyit alapjáraton fogyasztani szokott. „Baszd meg magad Murphy!” – szidta magában a törvényírót.
Nem véletlenül ugrott neki és kísérelte meg ilyen-olyan módon, ha kell, némi fizikális erődemonstrációval a kijutást. A várt hatás ugyan elmaradt, helyette kellemetlen hanghatások tették nyilvánvalóvá, hogy nem rajtuk fog állni az, hogy mikor és hogyan, vagy egyáltalán kijutnak-e a lift börtönéből.
- De, persze, sőt! Még fel is húzom magunkat a kábeleken. Fél kézzel! – fintorgott. - Nem hiszem Leneghan, hogy túl sokáig bírná ez a kényszerzubbony a feszengést, szóval, megkímélem magunkat, és különben se baszogass! Egy próbát megért. – Abba már nem szívesen gondolt bele, hogy pont úgy marakodtak, mint egy idős házaspár.  
- Igazán fantasztikus kilátások... Abban azért még reménykedek, hogyha már én fogok szégyenszemre behugyozni és még meg is fulladunk remélhetőleg a nevetéstől, mintsem a levegőtlenségtől, hogy nem aszalódunk csontvázzá, mire megtalálnak… bár… - akadt meg egy pillanatra. – Egy halottnak már oly’ mindegy, milyen állapotában találják meg. – Lemondóan legyintett egyet tudván, hogy ostoba gondolatok miatt tépi csak a száját és szívja el maguk elől a levegőt, de ő is az a fajta agyament volt, aki kellemetlen helyzetekben pótcselekvéseket keres. Hát akkor a pótcselekvés felesleges dumává alakult, amit hiába próbált meg beváltani segítségkérésre, a telefon siketet jelzett. Annak pedig végképp nem látta értelmét, hogy segélyhívásokat indítványozzon és mentőexpedíciót küldjenek értük, ha más probléma nem volt, csupán az áramellátás vacakolt. Megint.
- Aztán reméljük a legjobbakat – például azt, hogy fél órán belül már csak röhögve paskolják meg búcsúzásképpen egymás hátát a liftből kifele menet. A balsejtelmek persze ennél hosszabb időt vetítettek előre, de erre azokban a percekben nem akart gondolni. Így hasonlóképpen Leneghanhez, ő is letette magát a földre, valamelyest távolabb a másiktól, de a térdeik a szűkös helynek köszönhetően még így is össze-összekoccantak.
Épphogy elkönyvelte magában, hogy a maradék hátralévő időt, legyen az bármennyi is, a némaság fogadalmában ülik majd végig, Wyatt kérdése törte meg a csendet. Kékjeit komótos, „egésznapozós” lustasággal vezette rá. Beletellett néhány másodpercbe, míg az agya összeszedte magát.
- Sokan nem tudják – vallotta mosolyogva, bár soha nem is híresztelte. Az ő neve a sikeres akciókkal, bevetésekkel, rajtaütésekkel forrott össze, mintsem azzal, hogy naphosszat gyilkosok elméjét kutatva kereste a megfelelő válaszokat, vagy írta tovább a profilok jellemzőit. – Ezen az irányon kezdtem az FBI-nál, de még előtte, egyetem után megjártam NYPD-t is. Talán ezzel a kis „kiruccanással” vált nyilvánvalóvá, hogy nem kizárólag elemzőként dolgoznék. Idejét már nem tudom pontosan, hogy meddig, ezer éve volt… talán két, három évig ugyan azt csináltam, mint most, de valahogy soha nem éreztem igazán, száz százalékig a magaménak. Most is szenvedek, mint a kutya, bár ez valószínűleg csak a seggen ülés miatt van, hiába tudom… illetve – forgatta meg a szemeit - … remélem, hogy csak átmeneti. Aztán volt lehetőségem terepre menni egy eset kapcsán, bár akkor még kölyök gólyának számítottam és nem is értettem, miért pont én kellek egy szervezett bűnözésben illetékes ügyhöz. Viszont kimaxoltam a lehetőségeket, kihoztam a belém vetett bizalomból a tőlem telhető legtöbbet, és kiderült, hogy alkalmas lennék az akciócsoportok legtöbbjében is, úgyhogy, „ha gondolom” – ujjaival a levegőbe karmolt egy-egy gondolatjelet, nyitva hagyva az akkori vezetőség ajánlatának formáját. - Beletellett némi időbe, hogy vállaljam, vagy úgy egyáltalán „átképezzem magam”, de belevágtam és nem bántam meg. Hatékonyabbnak érzem magam abban a közegben, mint itt. – Nagy különlegességnek számított ő egy időben, hiszen más volt úgy terepen, különböző akciócsoportokban tevékenykedni, hogy mellette könnyebben tudja az ember feltérképezni a tettesek elméjét, mint mások. Ezt eleinte nehezen is fogadták a társai, azt, hogy előképzettségének hála már jóval előre látta, vagy csak sejtette, hogy mi lesz egy gyilkos, gyújtogató vagy bárki más következő cselekedete, minthogy egyáltalán elgondolkodtak volna azon, mekkora és milyen csapat üssön rajta, hol és mikor? Sok esetben ő volt a jackpot, ő hozta az eredményeket, míg el nem kezdett belekényelmesedni a szerepébe és ténylegesen csak azzal foglalkozott már, amiért szükség volt rá.
Tekintete a Leneghan ujján forgatott karikagyűrűre siklott, onnan az arcára, majd akaratlanul a saját gyűrűsujjára, amin soha nem volt lehetősége két napnál tovább hordani azt, ami Sylviához kötötte. Hol magától szabadult meg tőle, hol a munkája miatt, majd pedig véglegesen, és soha nem is vizionálta azt, hogy oda bármiféle jegygyűrű való lett volna.
- Ki tudja, ha itt maradok és az idők végezetéig köt az elemzői esküm, egyszerűbb helyzetben lennék most. Vagy nem… - szűkítette vékony réssé a szemeit. – Te milyen helyzetben vagy most, Leneghan? – Tagadni se tudta, hogy folyamatosan a másik férfit figyelte és próbált belátni a maszkja mögé. Nem ismerte őt. Jóformán semmit nem tudott róla azon túl, hogy elemző, a furcsa természete és jelleme pedig soha nem tette lehetővé azt, hogy bárki elég közel kerüljön hozzá, vagy…  ő nem akart másokhoz közel kerülni? Nem tudta. Azzal az egyel viszont tisztában volt, hogy az egyetlen közös ügyük szerencsétlenséggel ért véget, amiért mind a ketten vétkesek voltak, és aminek hónapok elteltével is itták a levét. Csak Gavint mindenki jobban sajnálta a következmények miatt. Ez ügy tekintetben egy cipőben jártak és nem terhelhette csak Wyattet a felelősség úgy, hogy ő is hagyatkozhatott volna arra az elemzői észre és logikára, ami mindkettőjük számára megadatott.
Nagy sóhaj szakadt fel belőle.  
- Mi van veled azóta? – bár nem elsődleges dolga volt egyszer sem, hogy utána járjon a másik hogylétének, mégis érdekelte... főleg, ha már olyan sunyin összehozta őket az élet. – Igazság szerint ezt a kérdést egy-egy üveg sör mellett kellett volna feltenni, de… úgy hiszem épp elég szorult helyzetben vagyunk ahhoz, hogy ezt jól megbeszéljük és döntsünk arról, hogy akarunk a jövőben együtt sörözni, vagy sem?

Nem csak a szavaimat ismétlő megszólalására érkezik beleegyezően a bólintásom -a nevetésszerű, fancsali horkanással is legalább annyira tudok azonosulni. Magam se tudnám tökéletesebben, és ennél tényszerűbben kifejezni, milyen érzésekkel viseltetek a munkám iránt. Amennyire ideálisnak tetszik az emberi elme ismerete, a viselkedés gond nélküli kiismerésének tehetsége, és ahányan irigyei ennek az ösztönösen ráérző, javarészt viszont tanult képességnek, szerintem a jelenleg egy zsebkendőnyi helyen toporgó, és az ahhoz viszonyítottan méretarányosan túl soknak tűnő profilozók számát nézve mindketten, ha tehetnénk, bár feltételezem, időlegesen csupán, de még így is elhajítanánk magunktól ezt az adottságot. Egy arcrándulás, egy nonverbális válaszként elkorholt krákogás, egy szemöldökrezdülés, vagy egy váratlan, előre nem látott mozdulat, és a másik érzékei kiéleződnek -magamon érzem Gavin vizslató tekintetét, és nincs előle menekvésem. Hagyom, hogy következtessen, hogy olvassa a nyilvánvalót, hogy a szemmel látható jelek mellé társítson valószínűleg megalapozott feltételezések nyomán születő ok-okozati összefüggéseket. Ha ellene szegülnék, talán hamarabb szabadulnék? Nem…
Halkan fújva, mosolyogva biccentek a fejemen, míg, amolyan „hát…” érzést kölcsönözve a mozdulatba feljebb húzom szemöldökeim ívét.
- Nem a legjobb. Ahogy az se, hogy ennyi kávéhoz csak ugyanolyan mennyiségű vizet iszol – legalábbis a vesefunkciói biztos nem fogják megköszönni, ahogy ő se a kéretlenül osztogatott véleményemet. – Na nem, mintha én sokkal jobb paraméterekkel tudnék szolgálni – billentem felé, mintha mentesíteni akarnám a „bűnei alól”, a kézfejemet. Mindig is rapszodikus kapcsolat fűzött a kávéhoz -olyan, hogy „arany középút” valahogy soha nem létezett. A túl sokból a túl kevésbe átfordulva, a fekete-, vagy éppen zöld teára váltáson át minden folyamatát és stációját tökéletesen ismerem a koffein fogyasztásának. Jelen pillanatban viszont bár ne ismerném egyiket se…
- Ha te mondod… - megadóan húzom fel a vállamat, azzal egyidejűleg valahova a padlóra zuhan a pillantásom. Nem tudnám megmondani, hogy ténylegesen megérte-e az általa emlegetett próbát úgy, hogy ő maga se volt képes konkrétan megnevezni, mit várt a kísérlettől, de a hanghordozása és a szóhasználata függvényében nem húzogatom tovább a bajuszát. Még a végén úgy találja legideálisabbnak, hogy fél kézzel beépít a lift oldalába. Idővel úgy találnának rám, mint Han Solora, csak engem nem karbonitba öntve, szimplán domborműként a tükör mögötti aluminiumba préselődve.
- Nevetéstől? – kérdezek vissza megütközve, noha mosolyogva a felvetésen. – Melyikünk van olyan vicces kedvében, hogy a nevetéstől akarjunk megfulladni? – szélesítve ajkaim görbületén már vigyorogva érdeklődöm, figyelmen kívül hagyva minden vészjósló megnyilvánulását. Miután lehetőségem nyílt rá, hogy befolyással, mi több, kizárólagos felügyelettel legyek a saját életem felett, kényszeresen vágytam a dirigens szerepébe. Féltem, és félem is a kontrollvesztettséget -minden fóbia alapja, hogy tartunk tőle, elveszítjük az irányítást, akár a mostanihoz hasonló, kisebb jelentőségű, akár az egész életünket felkaroló események sorozatáról is van szó. Az utóbbiban tagadhatatlanul, és sokszor úgy tűnik, végérvényesen kicsúszott a kezemből a gyeplő, és már rég meguntam az utána való, kétségbeesett kapálózást… töretlenül tűröm, hogy csak másodutas vagyok a saját történetemben. A jelenlegi körülmény egyike lehetne azon pillanatoknak, amivel kompenzálhatnám a rég elvesztett hatalom hiányát -a földre süppedve, Whitlock, a "legjobbakkal" előrukkoló megjegyzésére bólintva mégis azt mutatom, amit ritkán szoktam: majd lesz valahogy.
A hosszúra nyúló, csendes másodpercek alatt az egyetlen zaj, ami kongva, még egy-két másodpercig visszhangzik a liftaknában, a fejem és a tükör találkozása keltette hang, ahogy nekibillentem azt a hideg anyagnak. A hajam ellenére is érzem, ahogy a hűvös érintés nyomán a nyakamról indulva végigfut a gerincem mentén a libabőr, hiába, hogy egyre nyilvánvalóbb a kalitkánkban emelkedő hőség -vagy a soha nem volt klausztrofóbiám játszik velem, és serkenti a halántékomon a bőröm alól kibuggyanó, és azon végig szánkázó izzadságcseppet. Lelassult mozdulattal billentem oldalra a fejemet, bár a tükör síkjától nem szakadok el, hogy Whitlockra vezessem a tekintetem, míg a neki szegezett kérdésemre fejtegeti a válaszát. Nem azt mondom, hogy látszik rajta, feszeng a jelenlegi szerepkörében, inkább azt, hogy stílusidegen még így, majdhogynem teljesen ismeretlenül is. Tűr, mert arra képezték, hogy tökéletesen teljesítse a parancsot, de, bár mesterien rejtegeti, ott van minden rezdülésében a benne csak egyre fortyogó belső feszültség, és a nyilvánvaló kilátástalanság -nem véletlenül akad meg a nyelve, és javítja ki magát, amitől én is kénytelen vagyok elfordulva tőle a szemközti falra meredve, mély levegőt véve nyelni egyet. Itt ülünk egymás mellett, mint korábban már pedzegetett ok-okozat, és az alsó ajkam bőrdarabkáját szaggatva mérséklem a mellkasom tájékán gyúló kellemetlen, izzó érzést. Bárhonnan is nézzem, szerepem van abban, hogy az általa kényszerzubbonyként rebesgetett öltönybe, és ebbe a patinás épületbe száműzték a számára testhezállóbb taktikai mellény, és a változó bevetési helyszínek helyett.
- Gondolom mindkettő másképp készíti ki az embert… - jegyzem meg félhangosan, bár az ordító csöndben szinte ez is kiabálásnak hat. Csak egy leheletnyit fordulok, hogy a szemem sarkából nézzem az alakját. Ugyanazon eset két, egészen más frontokon szenvedett alanyaként nálunk jobb esettanulmányt aligha találhatnának. – Ki nem állhatom a fegyvereket – rázom meg a fejemet, beismerő, halk nevetéssel, ajkaimra költöző, idült félmosollyal. – Vicces ilyet mondani a mi szakmánkon belül, pontosan tudom. De nekem az az oldal, amit Te képviselsz, idegen… Van, mert nyilván, kell, hogy legyen, főleg, miután sokat dolgoztam a múltban, és jelenleg is az Erőszakos Bűncselekmények Elleni Osztállyal, ezáltal többet kényszerülök terepre, mint ami kellemes, vagy épp testhezálló volna, de… - felhúzom a vállamat, és csak hosszas másodpercek után eresztem vissza. - …ha tehetem, kerülöm nem csak az éles helyzetekbe való belekerülést, de azt is, hogy bármilyen körülmények között fegyvert kelljen rántanom. Sokkal nagyobb harceszköznek gondolom ezt – bökök a halántékomra. -, mint a pisztolyokat. Pisztollyal lövöldözni bárki tud. Már félre ne érts… - tartom felé a tenyeremet egyrészt bocsánatképp, másrészt védekezés gyanánt, de szerintem sejti, mire utaltam ezzel -egyértelműen nem az ő degradálására.
- Végezetül az Egyesült Államok alkotmányára esküdtél fel Te is, én is. Mindegy, hogy annak hol, és milyen formán teszel eleget. Sehol nem jobb… – akár úgy is mondhatnám, máshogy rossz. Kérdésére rezdül a szemöldököm -összeráncolt homlokkal nézek rá, némán tanulmányozva, silabizálva, mi az, ami valójában érdekli. Kisimuló mimikával nyitom el a számat. – Szorult – mutatok körbe, arcomon elnyújtózó mosollyal követve az ujjam diktálta irányt, mielőtt újból Whitlockra fókuszálnék. Nem lehetek egészen biztos benne, mit akar tudni, így, míg nem bocsátkozik részletekbe, én se kezdek az élettörténetem boncolgatásába. Megvan erre a fizetett emberem, és szerintem nála senki nem tudja jobban, egy ilyen kérdés milyen vadvízi evezést okoz egy velem folytatott beszélgetésben -mindent megtudhat az illető, épp csak azt nem, ami felől valójában érdeklődött, ám akkorra már annyira belefárad a felesleges szócséplésbe, hogy meg se kísérli az eredeti témát újból felemlegetni.
Térdemre könyökölve, arcomat a kezembe simítva dörgölöm át nyúzott vonásaimat, mígnem tenyerem élével finoman körkörös mozdulatokat írok le lehunyt szemhéjamon.
- Kikészít ez a fény… - búgom tompa hangon. – Mennyivel jobban örülnék most a szemüvegnek – jegyzem meg, ahogy szusszanva döntöm vissza a fejemet korábbi támaszának. Akkor, amikor egyre többet kellett elhagynom munka okán az éppen aktuális központ épületét váltottam kontaktlencsére, pusztán praktikussági okok miatt. Most, hogy szárad, hogy fáj és szúr, és töretlenül éget, szívem szerint kikaparnám a helyükről, a szemeimmel együtt.
- Hm? – zárt ajkaim mögül kérdőn dünnyögöm, ahogy hunyorítva nézek rá, csupán addig, míg a fojtott hangom szól. Kiegészítésével már fordulok is vissza, lehunyt szemmel, általános mosollyal hallgatva. – Pedig most még örülnék is egy sörnek – hiába nem szoktam inni. Vagy meglehet, csupán a tudatnak örülnék, miszerint nem itt töltöm az estémet, bezárva. -  Nem sok – húzom fel a vállamat, bár nem veszem fel vele a szemkontaktust. Jobban esik lehunyt szemhéjaimon keresztül az amúgy vakító vörös fény, mintha azzal filterezve kéne néznem Whitlock alakját. – A New York-i iroda kérte az áthelyezésemet Chicagoból, főként a jelenleg egyedüliként futó ügyem kapcsán, amin külön igény szerint Adlerrel és a csapatával dolgozunk együtt… - könnyed a mozdulat, ahogy egymásba fűzöm ujjaimat, lelógatva karjaimat a térdemről. Jobbom hüvelykujja szinte reflexből fordul bal tenyerembe, azzal, és középsőujjammal fordítva az arany ékszeren. – A részlegvezetőjük indítványozta a folyamatot az eset kapcsán, Silverton pedig valamiért belement és hosszútávú lehetőséget ajánlott; nekem pedig, mivel nem volt maradásom Chicagoban, éltem a lehetőséggel - hogy mindeközben egyébként New Yorkban voltam, és majdhogynem a pszichiátriát is megjártam? Nem gondolom, hogy szükséges tudnia. – Vagy mire vagy kíváncsi?

Wyatt and Gavin „Saying nothing sometimes says the most.“

Amióta Gavint az asztal mellé száműzték gondolván, hogy neki majd ott jó lesz - és nem fog idő előtt meghülyülni tőle - és különösebb megerőltető problémája se volt, mint megtenni napi szinten a szokásos íróasztal-étkezde – étterem – közötti távolságot, vagy elszöttyögni a szokásos havi vizitre a kórházba, a kávéfogyasztása lassan, de biztosan elérte az ő esetében vett maximumot. Ha annál többet ivott volna, valószínűsíthetően kézen állva parádézott volna az épületben, mint egy cirkuszi majom.
- Tudom, mielőtt még mondanád, hogy a szívemnek se tesz túl jót… – folytatta Wyatt, az ő kávézását illető gondolatait. Gavin is tudta jól, hogy annak ellenére, hogy a fekete nedű azon túl, hogy felpörgette – már amennyire még képes volt hatni nála a koffein – és a zakatoló kis ketyegőjét is megtornáztatta, vizet von el a szervezettől, amit alsó hangon a duplája folyadékbevitellel szükséges ellensúlyozni. Na hát ő nem tett semmiféle törekvést arra, hogy holmi negatív hatásokat billentsen jó irányba. Azt ivott, ami éppen kéznél volt, ez pedig nagy általánosságban az asztalának szélén illatozó kávé volt – egy reggel, egy ebéd után egy pedig késő délután, néha-néha azok között is lecsúszott - s csak nagy ritkán tette tiszteletét a folyosóra kihelyezett ballonos víznél. Oda is csak akkor vitte a szükség, ha már porzott a szája a szárazságtól.  
- Most még egyikünk se. De majd eljön az ideje – inkább a kétségbeesés jellemezte mindkettejüket, mint az önfeledt nevetgélésre való hajlam, és a pillanatnyi, inkább röhejes gondolatok, miszerint örök életig és még tovább ott maradnak a lift martalékául. Nem szívesen gondolt bele abba, hogy milyen végkimenetele lehet az esetnek, főleg nem annak az erőteljes rándulásnak, amivel néhány perccel korábban megrekedtek valószínűleg két emelet között.  
Más lehetőség híján és legstabilabb pontként a padló tett számukra jó szolgálatot, majd pedig a beálló csend, és az egymáséhoz igazodó levegővételük visszhangja hozta ama borús gondolatot, hogy nehéz percek következnek: beszélgetniük kellett. Egymásra voltak utalva – megint – és bár azokban a percekben nem múlt semmin az életük, csak és kizárólag a türelmük lehetett a legnagyobb ellenségük vagy épp a múlt sérelmei.
Leneghan meglátására csak biccentett egyet, noha nem lehetett biztos benne, hogy az ideálisnak aligha nevezhető fényben ez mennyire volt kivehető. Többet viszont nem akart mondani, mert ő se volt egészen biztos abban, hogy mi a legmegfelelőbb válasz, ellenben a Wyatt által kifejtettekre megvolt a nagyon is őszinte véleménye. Szája szeglete felfelé görbült, fejét alig észrevehetően jobbra-balra ingatta.
- Szerencsés ember vagy, amíg nem kell használnod. Még nem találkoztam olyan ép elméjű zsaruval vagy ügynökkel, aki azt nyilatkozta volna, hogy ő szereti. Tulajdonképpen - révedt el egy pillanatra - tényleg nem tűnünk másnak, mint egy két lábon járó igazságosztónak, aki rendelkezhet mások élete felett. Megfogjuk a fegyvert, betárazzuk… kibiztosítjuk, majd lövünk, mert éppen bal lábbal keltünk fel és nem is vettük a fáradtságot arra, hogy jobban átgondoljunk egy aktuális helyzetet, vagy megpróbáljuk szavakkal megoldani a problémát. Sokan tagadhatatlanul visszaélnek ezzel a „hatalommal”, hiába, hogy el kell számolnunk minden egyes ellőtt golyóval – szegte le a fejét, majd egyfajta együttérzés reményében a másikra emelte a tekintetét. – Talán hihetetlen, de én is utálom a fegyvereket. Legtöbbünk ezzel talán így van. Én nem is azért választottam a fegyverhordás lehetőségét, hogy minden adandó alkalommal használnom is kelljen. Bár ne kellene! – Tette hozzá emelkedettebb hangon. – Viszont az évek során megtanulja az ember és fel is tudja mérni, hogy vannak olyanok, akiknél ez – kocogtatta meg ő is a halántékát – teljesen hatástalan, mert rohadtul nem érdeklik az ész érvek, nem érdekli az, hogy máshogy is megoldhatjuk a dolgot, hogy van más út. Főleg az olyanok vannak többségben a mi területünkön, akik előbb választják a halált, minthogy bármiféle „egyezségre” jussunk, akár megrövidített idővel leültetjük, mert tudja jól, hogy úgyis köpnie kell, így inkább "elesik" hősként, hogy megtartotta a szavát, az adott szervezetnek az igazságát, minthogy áruló legyen akit majd a sajátjai fognak kibelezni – megvonta a vállát. – Ilyenkor forgathatod bármilyen jól a nyelvedet, olyan szentbeszédet tarthatsz neki, aminek bárki az irigyére jár. De végezetül ugyan ott tartunk: vagy te lősz előbb, vagy ő. És akkor érezd magadat szerencsésnek, ha te.
Gavinnek soha nem állt szándékában ölni. Soha nem az volt az elsődleges gondolata egy-egy bevetés alkalmával, hogy alkotmányos joga ezt megtenni a haza védelme érdekében úgy, hogy felesküdött, míg a másik vétkezett. Mindig a legmegfelelőbb és mindenki számára ideális megoldásokat kereste és főként azt, hogy ha egy mód van rá, mindenki egyben és lehetőség szerint élve távozzon a helyszínről. De nem mindig volt ilyen szerencsés.
- A fegyverhasználat a hatástalanításon túl jobbára önvédelem. Vagy te lősz, mert fegyvert fognak rád, vagy téged lőnek le. Ha pedig még célozni is tudsz, akkor jó esetben nem a másik fejébe repíted a golyót vagy a mellkasába, hanem a lábába vagy a karjába… - magyarázta hosszasan, bár, mintha saját magát akarta volna ezzel meggyőzni, sokkal inkább, mint Leneghant.
A kérdésére adott válasz megmosolyogtatta, ami miatt nem is forszírozta tovább a dolgot. Apró rezdülései még a rossz fényviszonyok ellenére is jól kivehetőek voltak, ami megerősítette Gavint abban, hogy Wyatt keményebb dió, mint azt eleinte gondolta.
- Ne is mondd! – Nyúzott, egészen mélyről érkező sóhaj szakad fel belőle, miközben lábait ide-oda mozgatva ábrándozott egy nagy korsó hideg keserűről. Nem különösebben vedelt belőle sokat, csak ha éppen alkalma adta; baráti összejöveteleken, meccsek alatt, mert az ugyebár ahhoz dukál.
Gyanús, méregető tekintettel fürkészte a másik arcát és elemezte a legapróbb mozdulatait is vagy a mondottakat. Azt, ahogy a név elhagyta a száját, vagy a kezének beidegződés-szerű szöszmötölése a gyűrűjével, mind-mind sokat sejtető volt számára. Mégse tette szóvá.
- Mostanában történtek és történnek is olyan dolgok körülöttünk, amikre nincs megfelelő vagy ésszerű magyarázat – vallotta be. – Úgyhogy ne lepődj meg, ha ittléted alatt nem lesz egy-egy kérdésedre racionális válasz- ilyen volt az is, hogy az ő egykoron jól működő és tökéletesen szuperáló csapatát szétrobbantották. Kit ide, kit amoda „hurcoltak” és „száműztek”, mondván mindenkinek jobb lesz így. Erin helyére se volt értelmes magyarázat, mit is keresett a Viselkedés Elemzők élén úgy, hogy azt megelőzően soha a büdös életben nem kellett nemhogy hasonló esetekkel foglalkoznia, de még együttműködni se velük és ő maga is egy mezei ügynök volt. Kezdett nyilvánvalóvá válni a számára, hogy valaki elkezdte úgy használni az FBI embereit, ahogy ő jónak találta, talán elterelve ezzel a figyelmet valami sokkal nagyobb és lényegesebb ügyről.
- Én? Bármire… az alapján, ami a múltban történt, nem igazán volt lehetőségünk kommunikálni egymással. Se akkor, se később. Most viszont úgy tűnik, hogy beláthatatlan ideig „itt leszünk egymásnak”, hogy élvezzük a másik társaságát. Úgyhogy mi, ha nem ez a legtökéletesebb alkalom egy kis munkatársi, vagy… baráti csevegésre – függetlenül attól, hogy közel sem lehetett őket barátoknak nevezni még a legjobb indulattal sem. Más kérdés, hogy Gavinben voltak olyasfajta törekvések, melyek abba az irányba billentették volna a mérleg nyelvét, Wyatt közlékenysége viszont… kimerült a hárításokban.
- Azt mondtad, hogy nem volt maradásod Chicagoban. Nem kötött oda semmi, senki? Gyerek, feleség, család? – Elég lett volna bemennie az irattárba és előszedni az aktáit, hogy valamivel többet megtudjon róla azon kívül, hogy egy helyen dolgoztak, szőke kis bodri haja volt, szomorú kék szemei, hamiskás mosolya és egy olyan gyűrű az ujján, amihez indokolatlanul sokszor nyúlt, mintha lelkiismeretfurdalás gyötörte volna, vagy megbizonyosodni akart arról, hogy még ott van, ha már a hozzá fűződő személy teljes valójában nem is állt az oldalán. Röpke tíz perces összezártságuk alatt bár úgy érezte megtudott róla egyet s mást, mégis több volt benne a kérdőjel, mint azt komfortosnak érezte volna.
Mutatóujját a nyaka és gallérja közé csúsztatva meghúzogatta az átnedvesedőben lévő anyagot, majd lejjebb gombolta, hogy megtudja legyezgetni a mellkasán, így egy kis hűs szellőt generálva vele.
- Nem azt mondom, de csipkedhetnék magukat…