Persze most is késésben voltam - mikor nem? -, de ez most sokkal rosszabb volt a többinél. Vizsgára kellett volna beérjek az egyetemre délután 5-re, de elbóbiskoltam délután, és 16:45-kor keltem. Öt perccel később már a lépcsőházban rohantam lefelé abban a biztos tudatban, hogy legalább fél órát fogok késni, de ha rendes a tanár, beenged, hogy a maradék fél órában megpróbáljak papírra vetni valami értelmeset. Ugyan már kijártam egy másik egyetemet, most mégis úgy izgultam az első vizsgám miatt, mintha még soha nm lettem volna hasonló helyzetben. Gáz? Ja. 26 évesen ez életem problémája, hogy elkésem a vizsgámról. Mintha még mindig 19 lennék. Ami azt illeti, a problémákkal való megküzdési stratégiáim sem fejlődtek semmit azóta. Mondom konkrétabban: a könnyeimet nyelve rohantam a buszhoz, magamban szitkozódva, hogyan is lehetek ennyire szerencsétlen. Fél éjszaka és egész délelőtt tanultam erre a szerencsétlen vizsgára, hogy összekaparhassam ma a kettest, és tessék. Elbóbiskoltam ebéd után, és most ébredtem föl. De hát mégis melyik tanár hirdet vizsgát délután 5-re?! Nevetséges, komolyan. De hát ez van, ezzel kell most kezdjek valamit. Szinte hallottam a bátyám hangját a fejemben: "Talán nem az utolsó napokban kellett volna elkezdj tanulni! Ha időben megtanultad volna, aludtál volna éjszaka, és nem aludtál volna el délután. Jobban kellene figyelned a dolgaidra, ez tarthatatlan!" Még ha nincs is velem a bátyám, akkor is kísértenek a prédikációi. Azt hiszi, át kell vegye a szüleink szerepét és egyengetni az utamat, pedig már rég felnőtt vagyok. Még ha a viselkedésemen ez nem is látszik. Ahogy rohanva és levegőért kapkodva befordultam az utolsó sarkon, abban a reményben, hogy el fogom érni az egy perc múlva induló buszt, hát mit láttam? Az a bizonyos busz éppen kifordult a megállóból, és békésen pöfögve indult tovább. - Ezt nem hiszem el - szakadt ki belőlem mérgesen. - Mire való az a kurva menetrend, ha nem aszerint jár a busz? - Kétségbeesésemben már hisztérikus üzemmódba váltottam: a táskámat egy nőietlen mozdulattal lebasztam a földre, és hasonlóan hisztérikusan roskadtam le a megálló koszos padjára. - Miért történik meg ez velem mindig? - sopánkodtam, a körülöttem állók nagy örömére, gondolom. De most nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Eldőlt, hogy a vizsga végére sem érek be, mert ötven percenként jár a busz. Ezért szar a külvárosban lakni. Így akár haza is mehetnék. Gyorsan mérlegeltem a taxi lehetőségét, de hamar elvetettem, mert nem volt nálam annyi pénz. Ennyi, így jártam. A megállóban várakozók közül néhányan szánakozó pillantást vetettek rám, mások rosszallóan húzták össze a szemöldöküket, de a legtöbben úgy tettek, mintha észre sem vettek volna. Tipikus nagyváros. Tehetsz bármit, az emberek akkor sem foglalkoznak veled. Vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak, és megpróbáljak kitalálni valamilyen stratégiát. Orvosi igazolással lehet hiányozni a vizsgákról, végülis. Akkor gyorsan szereznem kell egy háziorvost. Mióta átköltöztem Brooklynba, nem volt szükségem orvosra, ezért fogalmam sem volt, merre induljak. - Bocsi, tudsz nekem segíteni? Idevalósi vagy? Kéne nekem egy háziorvos, nem tudsz egyet? - fordultam hirtelen egy sráchoz mellettem. Egy külső szemlélőnek bizonyára nagyon különös lehetett ez a hirtelen váltás: az egyik percben még hisztizve csapkodtam, most meg kedvesen érdeklődöm a helyi egészségügyi ellátásról. De hát mindenkinek vannak fura dolgai, nem?
Hetekkel azelőtt, hogy összeverve betoppanna Aaronhoz
Nem hiszem el ezeket a zsernyákokat. Szétváltunk Taylor-al, miután megláttuk a zsaruk villogó fényeit, ő visszatért Bronx-ba, Lopez utasítására persze, nekem meg várnom kell egy nagyobb fejest holmi menő járgánnyal fog érkezni. De hogy pont egy tömött buszmegállóba jöjjön? Kicsit sem lenne feltűnő. Áh, nem. Bár ha jól értelmeztem a menetrendet, akkor lesz üres a megálló, hiszen csak abban az órában egy busz megy el, utána szabad lesz az egész placc és jöhet a menet. Leültem a padra várakozni. Időközben egy sima cigire is rákellett gyújtsak unalmamban és hát zene is szólt a telefonomból, nem üvöltve, tiszteletben tartom az emberek nem szeretem zenei oldalát is Fenéket, csak hallani akarom ha érkezne valaki ide nem illő. Közben Taylor-tól is érkezik egy SMS, megnyitom, elolvasom és jót mosolygok rajta. Lopez kutyái gyűlést tartanak a következő nagy fogást illetően. Szuper. És minket is bele vonnának. Megint. Micsoda meglepetés komolyan. Oké, elhiszem hogy bizonyítanunk kell, de nem csináltunk már eleget? Mindegy, ha nekik ez kell, akkor ez kell, legalább utána nem járnak a nyakunkra ellenőrzés gyanánt. Az órámra néztem, az utolsó busz ebben az órában érkezett meg és indult is el, ahogy felszállt és leszállt minden kétlábú. Szuperság. Visszaírtam a havernak, hogy elment a bizonyos busz, hamarosan érkezik a vendégünk. Ám ahogy ezt elküldöm egy csaj érkezik majdnem végig rongyolta amegállót, közben meg szidta a buszt. - A busz nem vár… - dalolom halkan, hogy ne hallja meg, közben vigyorgok az orrom alatt milyen egy szerencsétlen csaj, lekésni egy buszt, hogy lehet? Akik leszálltak a buszról, azok meglepődve tekintik meg az elkésett áldozatot, majd távoznak is a helyszínről. Mennek haza, vásárolni vagy épp dolgozni, mittudjam én?! De most a csaj itt fog nekem szobrozni a következő buszig? Bassszkii. El kéne küldenem melegebb éghajlatra ezért. Belerondít a tervbe. Nem, nem mustrálom végig, csak dühöngök magamban, hogy hogy lehet ilyen szerencsétlen… de hamar véget ér ezen gondolatmenetem, hiszen a csaj hozzám kezd el beszélni, kicsit halkítok a zenén. Kérdőn pillantok fel rá, majd egy kis füstöt is rá fújtam. - Tessék? - kérdeztem vissza, mondjuk értettem én, hogy mit akar, valami orvost a közelben. Minek? Hányingere van ettől a busz lekésős incidense végett? Vagy menstruál és túlfojt? Vagy előre készül, mielőtt szétverném, illetve szétvernék a helyi bandatagok? - Kettőt sem tudok, nem hogy egyet. Nem élek ilyesmikkel, bocs! - csak hogy ne tűnjek bunkónak. Amúgy totál józan vagyok, két napja nem drogoztam és nem ittam a találkozó végett. Erre tessék, tudok én így is atom bunkó lenni, de akkor a csaj itt fogja elbőgni magát. - Minek kell házi orvos? - érdeklődtem, közben meg figyeltem a terepet zsaruk miatt, illetve, hogy érkezik-e az ügyfelem. Fél szemmel a telefonon lógok Taylor miatt és fél szemmel a lányt lesem meg a kocsikat.
A megálló lassan kiürült, ahogy a leszálló emberek elszállingóztak: mindenki ment a maga dolgára. Egyedül egy fiatal srác maradt, aki valamilyen okból csak ott ücsörgött. Nem érdekelt ennek a miértje, most épp semmilyen oksági attribúciót nem tulajdonítottam ennek. Csakis a saját problémám tudott foglalkoztatni, meg a saját hülyeségem. Tényleg véletlen, hogy mindig velem történik ilyesmi? Vagy én csinálok valamit ennyire rosszul?... Még mindig alig kaptam levegőt a futás után, és elég melegem is lett, úgyhogy levettem a kabátom, és ledobtam magam mellé a padra. Kikotortam a táskámból egy fél literes vizet, és ittam belőle pár kortyot. Amúgy szeretek futni, de szigorúan csak a konditeremben, nem a busz után! A srác, akit jobb híján letámadtam a problémámmal, nem mutatkozott túl segítőkésznek. Mondhatni bunkó volt, de pont elég ideges voltam ahhoz, hogy ezt ne vegyem magamra és ne érdekeljen a stílus. Azt viszont nem értettem, mi az, hogy ő "nem él ilyenekkel"? Nem jár orvoshoz? Ha eltöri a karját, inkább megvárja amíg lerohad, csak ne kelljen orvoshoz mennie, vagy mi? Én sem voltam épp magyarázkodós hangulatban, úgyhogy nem fejtegettem neki az indokom. - Csak kell most egy orvos - zártam rövidre a dolgot. - Tényleg nem ismersz egyet sem a közelben? Csak tudod, merre van egy rendelő... Vagy másfele laksz? - Ha nem idevalósi, akkor tényleg hiába faggatom ilyesmikről. Inkább elővettem a telefonomat, hogy rákeressek. Ja, csak épp nullára volt fogyva a mobilnetem. Hiába írtam be a keresőbe a kulcsszavakat, és hiába nyomtam rá a keresésre többször is, nyilvánvaló volt, hogy másfél napon belül sem töltené be. Viszont a srác hallhatóan folyton kapta az üzeneteket, szóval... - Megnéznéd nekem a neten? Valahol itt a közelben kéne. Naa légyszi - tettem hozzá, de nem könyörgően, hanem noszogatva, hogy tegye már meg ezt a kedvemért. Igazán nem egy nagy kérés. - Ne szivass meg még te is, így is elég szar napom van, ennyit igazán meg lehet tenni - próbáltam érvelni, hogy végre megnyissa a böngészőt és segítsen nekem. Komolyan mondom, New Yorkban mindenki ilyen. Senkit nem érdekel a másik problémája, mindenki csak fapofával megy a saját orra után, és már azon is meglepődik, ha valaki véletlenül rámosolyog. Mondtam már, hogy utálom New Yorkot? Bizonyára. Kinyújtóztattam az enyhén sajgó lábaimat. Még jó, hogy nem a magassarkú csizmámat vettem fel. Akkor már nem lenne lábam egy ilyen futás után. Ám szerencsére erre a lapos talpú combcsizmára esett a választásom - illetve nem sokat gondolkodtam a nagy sietségben, de épp ez volt elöl. Ez volt az első szerzeményem, amit ebben a városban vettem. Persze azzal is szembesülnöm kellett, hogy mennyire drága itt minden, szóval gyűjtögettem rá egy ideig. Az a baj velem, hogy akármilyen sokat dolgozom, mindig elköltöm azt a pénzt. Kereshetek akármennyit, azt tutira elszórom. Shoppingolás, bulizás, étterem - egyszerűen elcsábulok. Így esett az is, hogy most nincs pénzem taxira, és itt kell ülnöm, próbálva kifacsarni egy random srácból egy apró szívességet.
Hetekkel azelőtt, hogy összeverve betoppanna Aaronhoz
A csajnak csak orvos kell. Szuper, keressen egyet. Miért futott a busz után? Rengeteg kérdés, de semmi válasz, mely értelmes lenne erre a helyzetre. Remek. Kérdései hirtelen érnek, közben leköt Taylor üzenete és a még meg nem érkező emberem. Sok fele figyelek egyszerre és irtó gáz a helyzet, főleg hogy én Wyatt Bennett még nem küldtem el melegebb éghajlatra fürödni a lányt. Miért? Fogalmam sincs. Megakadtam valahol. Leköt ezer dolog. Nincs időm elküldeni se. Közben a telefonjába is pötyög valamit, ahogy jómagam. Leírom a helyzetet Taylornak, aki visszaír holmi röhögő fejet meg hogy küldjem el, míg baj nem lesz. Nem kell kétszer mondania. Ám meglepő fordulat következik, a csaj megkér nézek meg valamit, hogy hol egy háziorvos… mi van? Ja, persze, net nélkül nehéz mi kis anyám? - Figyelj….- már épp küldeni akartam el a sunyiba, mikor megérkezett az autó és várakozni kezdett, közben egyet villant a lámpája is. Értettem a jelet. Fel is pattantam, a zsebemben kezdtem kotorászni, meg van még a dolog is, amiért jött a csóka. - Várj egy kicsit… - azzal ott hagytam a csajt, lépteim a kocsihoz vezettek, ahonnan kiszállt az ürge egy dossziéval. Átadta nekem, meg mormogott valamit, hogy legközelebb személyesen jöjjön el a főnököm ezért. Jómagam csak bólintottam, majd egy gondosan összekötegelt pénzt adtam át neki. Meglapozta, majd vissza ült a helyére, végül tovább hajtott. Bemutattam a távolodó járgánynak, majd a hónom alá csapva a dossziét baktattam vissza jelenlegi társamhoz. Közben pötyögtem vissza Ty-nak is az elvégzett feladatról, végül beírtam a keresőbe: Brooklyn háziorvos. Körülnéztem egy utca névért is, majd annak a nevét is bepötyögtem, hátha lesz valaki a közelben… - Bingó. - lobogtattam meg a csaj közelében a telefonomat két ujjal, majd ismét ledobtam magam a padra. - Justin C James. Házi orvos és pszichiáter… de van közelebb kórház is… az előbbi 7 buszmegállónyira van. - darálom le amit eddig megkerestem, hogy tisztábban legyen vele. - De várhatsz a buszra is. Nem tudom hova igyekeztél, de 50 percet várni kell akármelyik járat is jöjjön. - mert képben vagyok, ez a hely semmit nem változott buszok terén. Erre felé jártunk 10 évvel ezelőtt baromkodni Taylorral. Mindig is várnunk kellett erre sokat a buszokra. Van mikor sűrűbben jár, de ilyenkor mindez esélytelen. - Nem ide való vagy... - ezt már leszűrtem egyből, újabb cigi kerül elő, újabb füst szál feljebb. Odébb kéne már állnom, feladat elvégezve, ám mégsem tűnök el. Szórakoztat a helyzet.
Így, hogy nyilvánvalóan lekéstem a vizsgámat, tulajdonképpen nem is siettem sehová. Csak ültem a padon, és arra gondoltam, milyen egyszerű is lenne, ha ugyanígy nem mennék be a többi vizsgámra sem - persze azokra már szándékosan. Mennyivel könnyebb lenne akkor az életem. Persze egyértelmű: akkor sosem szerezném meg ezt a diplomát. De akarom én ezt a papírt egyáltalán? Szeretnék én valaha is ezzel foglalkozni? Nem, valójában nem... De amíg egyetemre járok, addig nem kell szembenézzek a felnőtt élet valódi nehézségeivel. Amik, úgy képzeltem, sokkal szörnyűbbek, mint egy vizsga. A srác nem mutatott kifejezett lelkesedést az iránt, hogy segítsen nekem, amit még elfogadtam volna, de aztán egyszer csak faképnél hagyott! Biztosra vettem, hogy átbaszott, és be fog szállni abba a kocsiba, és már a nyelvemen volt, hogy utánakiabáljak valami nagyon alpárit, amikor hirtelen visszaindult felém. A kocsi elhajtott,ő pedig visszaült mellém, és elkezdett háziorvost keresni nekem. Annyira nem számítottam erre a fordulatra, hogy egészen megakadt bennem a szó. Egy kicsit zavarba is jöttem, és szégyenkeztem is, amiért épp az imént úgy felszívtam magam, hogy le tudtam volna hordani a sárga földig a bunkósága miatt, tökre jogtalanul... Hiszen visszajött, és segít nekem, és tök kedves, én meg rögtön ilyen rosszakat feltételeztem róla. Ilyen rossz ember vagyok, most komolyan? Ne már. Hogy miért is ment oda a kocsihoz, és mit csináltak, azon eszembe sem jutott gondolkodni, annyira lekötöttek a saját érzéseim. Ahogy mutatta nekem a telefonját, kissé zavartam hajoltam oda, hogy szemrevételezzem, mit talált nekem. - Ez a James ez jó lesz... - hagytam rá rögtön. - Mikor rendel? Kérlek mondd hogy ma rendel este hétig, könyörgöm, akkor még van esélyem odaérni! - Az igazolást csak akkor fogadják el, ha a vizsga napján lett kiállítva. Holnap már késő, ma kell ezt elintéznem. Ha egy csepp szerencsém van, ez a James rendel ma hétig, el tudok menni hozzá ezzel a busszal, és ha itt ülök addig, nem késhetem le. Logikus. - Tudom, ritkán járnak a buszok, ezért is voltam olyan ideges, hogy lekéstem. Bár amúgy is elkéstem volna. Vizsgára rohantam. Már elkezdődött úgy... - rápillantottam a telefonomra, hogy meg tudjam mondani, mióta is tart a vizsga - ...tizenkét perce. Esélyem sincs odaérni a végére sem, szóval gondoltam szerzek egy orvosi igazolást, hogy ne kelljen fizetnem a kihagyott vizsgáért - foglaltam össze röviden. A srác rögtön azt gondolta rólam, nem vagyok idevalósi. Pedig tulajdonképpen de, csak... nem olyan régóta. És nem derítettem még fel a környéket, ez való igaz. - Itt lakom pár percre - válaszoltam, de azért kiegészítettem az igazság másik felével is. - Egy hónapja költöztem ide, és még nem ismerem a dolgokat errefelé. - Halványan elmosolyodtam. Kezdett elmúlni a stressz. - És te? - néztem rá érdeklődve. Reménykedtem benne, hogy még legalább egy ideig beszélget velem, és nem kell egyedül unatkoznom az elkövetkezendő ötven percben.
Hetekkel azelőtt, hogy összeverve betoppanna Aaronhoz
- Már nekiugrott a dolgoknak. - válaszom rövid és gyors, de mégis, a kérdésének megfelelő. - Csak délután egyig rendel. - a folytatás annyira nem lehet felemelő számára, de hát kellenek ekkora bukkanók is az ember életébe. Nekem több is kijutott, s nem hogy büszke vagyok rájuk, de elásnám magam, mint kutya a csontját. Pedig élvezem ezt az életmódot, mégis az elvégzett munka annyira lelomboz, hogy csuda. A csaj vizsgára igyekezett. Csak kiröhögőm. - Korábban kellene felkelni, ez nem jutott még eszedbe talán? - akkor nem késné le a dolgokat, sőt le se kéne feküdnie aludni, s végképp nem késné le a dolgokat. Tiszta menőn nézhet ki az ember holtkórosan. Én volt már hogy nem aludtam napokig, utána meg egy teljes napot átaludtam, s csak inni keltem fel. Meg sárgát dobni persze. A csaj itt lakik egy kis ideje, még nem tudja, mikor kell elindulni időben, hogy elérjen egy retek buszt… Ez a város olykor egy sorscsapás. - Amióta az eszemet tudom itt élek Brooklynban. - mondjuk Manhattan- ben születtem, szóval úgy 25 éve tuti itt élünk a családdal. Illetve én már valahogy nem szereplek ebben a körben, de a részletekkel nem kell hogy tisztában legyen ugyebár. - Most itt akarsz ücsörögni? Várni azt a csodajárgányt, vagy elindulunk és talán hamarabb odaérünk ahhoz a pöcsöm emberhez. - eltettem a telefonomat, s mivel nekem már rég nem lenne itt a helyem hát felhúztam a kapucnimat is, elkezdtek járni az autók is. Nem akarom, hogy felismerjenek, mert hívnák a zsarukat és tuti a nagy Bennett lenne az első, aki kiérkezne. Nem akarok most összefutni vele. Áh hiába ez a basszott nagy nem akarás, mikor az agyon kerülgetett járőr autó is felbukkan. Ráadásul lassít is, meg is áll lassan. Fejemet is lejjebb hajtom, kezem is hátra csusszan alig láthatóan a fegyveremre. Ha kiszáll a kocsiból egy pöcs, akkor a csaj lesz a túszom, hogy menekülhessek. Micsoda terv. Mekkora genny vagyok atya ég és élvezem is. Lopez büszke lenne rám, ha ezt látná. Aaron, nos ő annyira nem. Aztán végül ismét útnak eredt a jármű, s én is fellélegezhettem. - Na mi lesz szöszi? - kérdeztem rá, mégis milyen terve van a mostani pillanatokra. - Árt tán a séta az alakodnak? - bunkó lennék? Nem, csak én, én vagyok.
Kibontottam egy rágót. Ha nem volt időm enni, mindig rágóztam helyette. Valahogy ez is csökkentette az étvágyamat. Nem éreztem sértőnek a srác megjegyzéseit. Nap mint nap kaptam hasonlókat, akár a bátyámtól, akár a haverjaimtól. Csak megrántottam a vállam. - A felkelés nem az erősségem. Mindenkinek vannak gyengeségei. - Fújtam a rágóból egy buborékot. Szerettem ezt csinálni. Fel sem merült bennem, hogy a srác esetleg elkísér az orvoshoz. A leglelkesebb mosolyommal néztem rá, hálásan, hogy nem egyedül kell caplatnom egy ilyen pocsék napon. Bár ki tudja, lehet végül annyira nem is lesz pocsék ez a nap. - Tényleg eljössz velem? Nagyon rendes vagy! - Ebben a városban mindenki ilyen kedves? Vagy most csak én lettem túl lelkes? Miközben ezen gondolkoztam, persze észre sem vettem a rendőrautót. Miért is figyelném, milyen kocsi megy el mellettem? Semmilyen viszonyulásom nem volt a rendőrautókhoz, ahogy a rendőrökhöz sem. Mindössze annyit érzékeltem, hogy a srác a szemébe húzza a kapucniját, amit furcsálltam ugyan egy picit, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mikor szöszinek nevezett (ami egyébként nagyon tetszett), rájöttem, hogy még nem tudja a nevem. - Stephanie-nak hívnak. - Mutatkoztam be mintegy mellékesen. Persze az alakomra tett csípős megjegyzését sem engedhettem el a fülem mellett. - Mi az, talán valami bajod van az alakommal? - Néztem rá tettetett sértődéssel. Aztán csak elmosolyodtam, és elindultam az általa mutatott irányba. - Akkor menjünk. Útközben akár megoszthatsz velem pár hasznos infót Brooklynról. Például mik a kedvenc helyeid, melyik a legjobb pizzázó, van-e park a közelben, melyik konditerembe érdemes járni, hol van jó zöldséges...és ha képben vagy vele, akár egy szolit is ajánlhatnál nekem - szúrtam oda a végére, bár én lettem volna a legjobban meglepődve, ha ismer egyetlen szoláriumot is a világon. Ahhoz képest, hogy az imént még milyen ideges voltam, most teljes nyugalommal sétálgattam emellett az idegen srác mellett, akiről tulajdonképpen nem tudtam semmit. Régen mindig azt tanították nekem, hogy legyek gyanakvó, és ne álljak szóba ismeretlenekkel, de én ennél sokkal közvetlenebb voltam, és persze naivabb. Ha valaki kedves volt velem, nem volt nehéz átvágni. Szerencsére még nem ért emiatt nagyobb csalódás, de ki tudja, egyszer talán az is bekövetkezik.
Kezdőlap
