Az anyja szerint Chris neki köszönhetően lett az apja „tökéletesített” verziója. Ki nem állta a választott férfi főként a munkájából és hivatásából eredő, érzelmek mellőzéséből fakadó gyengeségét, vagy az empátiának fokozott hiányát. Chris esetében pedig sajnálatos módon már kiskorában megmutatkozott, hogy hajlamosabb volt a rosszat, a negatívat eltanulni másoktól, mintsem a jót és a példaértékűt. Marynek épp ezért nagy erőket kellett megmozgatnia ahhoz, hogy a saját, szerető családjából hozott jegyeket adja át a fiainak és olyasféle normák szerint nevelje őket, amivel eltudja nyomni az apjuk természetének domináns és jellemző ördögeit. Azt az egyet persze sosem vitatta, hogy az apjuk meglátása, miszerint a gyerek inkább legyen dörzsölt, mint vajszívű, csupaszív, befolyásolható és nehezen alkalmazkodó ember, jogos és helytálló volt a két gyereküknek jövőjére nézve. Mary ezt a két végletet szerette volna egyensúlyba hozni. Legjobb tudása szerint, már-már megrögzött "majomszeretetével" igyekezett megszelídíteni Christiant, ami viszont sűrű, sokszor kőkemény ellentétet szült apja és fia között. „Ne csinálj anyámasszony katonáját a gyerekből!” – hangoztatta.
Chrisnek abból a közhelyből, miszerint „te vagy a gyerek kuss a neved”, két-három évtizeden át tartó küzdelmek árán sikerült csak kitörnie, amihez nem kis türelemre, önfegyelemre és az alábbi hozzávalókra volt szüksége: tovább vinni a családi hivatást, tisztességesen elvégezni az egyetemet, szakirányú munkavégzés, emellett két év mosolyszünetre is, amiért ezt a családtól a lehető legmesszebb óhajtotta kivitelezni. Erre jött grátiszként a saját lakás – megvásárolva, nem bérelve, ergo, akad némi pénze -, saját autó, megtakarítás ami van, vagy volt, nem számított, a lényeg, hogy nem volt ismeretlen a fogalom a számára. Saját gyerek, mert az „felelősségre nevel”. A házasság és a feleség hiánya már megkérdőjelezhető fontosságú, az nem érdekelt senkit.
Mary hiába tudta, hogy a neveltetésének lesznek következményei, legalábbis a családfő nézőpontjában biztosan, mégis a mindig pozitív szemléletét és a mai világban elengedhetetlen érzékenységet úgy próbálta a fiába nevelni, hogy azzal, ha csak részben is, de felül tudja írni az apja keménységét, maradi "egyenruhás" szigorát, már-már sznob britségét.
Visszatudta szorítani Christian apjának neveltetése révén kialakult, olykor mindent ledomináló ambiciózus, túlontúl öntudatos magabiztosságát. Csillapította a versengési vágyát és neki köszönhette a megfontoltságát is. Az apjával ellentétben ő megtanult igazán mélyen érezni, neki mindig számított- és nem szentimentalista ostobaságnak tartotta az érzelmeket, még ha bizonyos helyzetekben nem is volt képes azokat megfelelően kimutatni. Kiforrott benne az akaratos, elhamarkodott tettrekészséget visszatartó erő, és a mérlegelés, ami a munkájában is mindig kiemelkedő fontossággal bírt. Az, ami valamelyest hűtötte és csitította a forróvérét vagy az irányításmániájának és örökös dominálni vágyódásának igen jelentős hajlamát…
Született elemző. Kijelölt viselkedéselemzőként és a szakma ártalma miatt már a pályája kezdetén is óhatatlanul próbálta megfejteni mások jellemét és viselkedését, próbált a maszkok mögé látni és sajnos vagy sem, nagyon gyorsan ki is szűrt olyan dolgokat, olyan érzéseket, amit mások talán rejtegetni szerettek volna. Kiemelkedően jól olvasott már akkor is az emberek arcáról és mozdulataiból, testbeszédéből, de még a hazugságokból is. Nem meglepő talán, hogy szüksége volt némi időre, hogy ne akarjon mindenkinek az "agyában turkálni", hogy ne a munkát lássa és keresse az emberekben, hanem hagyja, hogy csak és kizárólag annyit lásson belőlük és annyit ismerjen meg, amennyit azok szeretnének.
Mindig jól helyt állt az élet számos területén – ő a legjobb példa a „jég hátán is megél” közhelyre - sokszor mégis úgy tűnt, hogy a gyereknevelésbe mégis beletud törni a bicskája. Autumn születése utáni néhány évben, majd pedig nem „mindennapos” apukaként állandó teljesítési kényszerben szenvedett, és görcsösen igyekezett, hogy jó apja tudjon lenni a lányának főként annak tudatában, hogy nem volt képes teljes értékű minta családot teremteni a számára. Rettegett, hogy a világ két végén élő, egymással egyre inkább csak a gyerek miatt beszélő szülők kárt tehetnek benne, arról már nem is beszélve, hogy a munkája se tette lehetővé a teljeskörű törődést. Ezért is, mindent, ami az ő értékrendje és meglátásai szerint helytelen volt a saját neveltetésében, igyekezett a lányáéban kijavítani. A kétségbeejtő mértékű túlaggódás már csak plusz adalékanyag, mely állandó útitárs volt a számára azokban a hetekben, mikor a gyerek vele volt.
Hiába imádja és vált valóságos rajongójává a lányának, hiába volt ő a legnagyobb büszkesége, a legtökéletesebb dolog, amit a világ számára alkotni tudott, a gyereknevelés mégis olyan dolog volt az életében, amit nem tudott, és mind a mai napig nem tud a tervei és kénye-kedve szerint irányítani, befolyásolni vagy teljes magabiztossággal helyt állni benne. Véleménye szerint soha nem lesz képes kellőképpen felnőni a tudathoz, hogy ő már apukaként is üzemel.
Mély barátságra, őszinte ragaszkodásra van szüksége ahhoz, hogy mások felé teljességgel megtudjon vagy meg akarjon nyílni. Az egy dolog, hogy ő első találkozás alkalmával is úgy olvas másokból, mint egy nyitott könyvből, de másnak ugyan ehhez "nincs joga". Elemző, méregető, mégis kíváncsi és meleg, őszinte tekintete van, amivel úgy vonzza magához az embereket, - főleg az idegesítő embereket - mint a mágnes. Szokta mondani, hogy "bizalomgerjesztő arca van". Közvetlensége, kedvessége, udvariassága viszont idegenben is tiszteletreméltó, kivétel ha oka van arra, hogy másként lépjen fel vagy érvényesítse az akaratát.

2020. Október.
Monoton, szűnni nem akaró pityegés. Már megint. Neki mindig az idegtépő, ciripelő vagy búgó hangok jutottak. Építkezés a szomszédos háztömbben, kopácsolás a felső lakásban vagy órákon át tartó nyikorgás a mellette lévőben akár éjjelek évadján is. Akkor mégis, hiába a zajokat illető fóbia, hiába a sajátos kattanás, jobban idegesítette maga a tény, hogy messze nem állt még a felfogásnak azon produktív szintjén, hogy képes legyen detektálni a hang forrását. Azt, hogy honnan eredt, miből érkezett és egyáltalán mi pityegett egyfolytában?
Sötét volt. A helyzete nem behatárolható, ellenben kétségbeejtő volt a ténye annak, hogy nem volt ura a saját sziklaszilárd és mindig józan elméjének, de önmagában a testének se, ami mintha egy trambulin lett volna egy rajta szökdécselő elefánttal. Az egyetlen tájékozódási pontja egy halovány, nehezen kivehető fényforrás volt, így a tájékozódás továbbra is kellemetlen nehézségeket okozott. Talán egy kislámpa lehetett sárgás, gyenge, "derengő" fénnyel... mondták volna rá a romantikus lelkületűek, csakhogy ott és akkor ő minden volt, és mindenhogy is érezte magát, csak épp romantikusan nem. Legalábbis semmi romantikusat nem talált abban, hogy azt se volt képes felmérni, hogy nyitva van egyáltalán a szeme, hunyorog avagy néz is? Látni megint egy más téma, az már komolyabb művészet lett volna. Csak fordította a fejét ide-oda kimért lassúsággal, óvva magát a sűrűn bele-belenyilalló fájdalomtól, bízva abban, hogy kitisztul előtte a kép. A szíve furcsán dobbant amikor a keze ágyat ért mellette. Érezte a takaró súlyát a testén, az anyagát viszont képtelen volt belőni s mint úgy, az ujjai mozgatása is komoly kihívást jelentettek. Mintha satuba szorították volna őket. Mozdulatlanok voltak és merevek. Vagy bénák, ezt nem tudta megállapítani...
Ismerős illatokat, hangokat próbált beazonosítani. Az otthonának ismerős illatát. A tusfürdőét vagy az aftershave-ét. Esélytelen. Csak a tömény, gyomorforgató fertőtlenítő szagot lehetett érezni, semmi mást. A hangok idegenek voltak, eltekintve a monoton búgástól és a valahonnan a háttérből érkező morajlástól. Furcsa szorongás hatalmasodott el felette...mintha az addig ugrándozó elefánt megfáradva a mellkasára ült volna.
Halk, duruzsoló beszélgetés zaja különült el a többitől, már amennyire a feje mellől érkező csipogás ezt lehetővé tette. Női hangok voltak. Kettő. Talán három. Egy ismerős, a többiről ha akart volna se tudott nyilatkozni. A hangerőből ítélte meg, hogy közeledtek.
Mozdulni próbált, de mintha az ágyhoz szíjazták volna. Nem volt túl eredményes, és mire sikerült volna összeráznia magát, három alak karcsú sziluettje rajzolódott ki előtte. Vakító fehér fény villant, karnison csúszó függönycsipeszek fémes zaja nyomta el a susmorgásukat. Automatikusan próbálta a szeme elé kapni a kezét, kevesebb, mint több sikerrel.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! Ssszz.... - sziszegett helyette az egyik Chris arcának rándulását látva az óvatlan és elhamarkodott mozdulat miatt - nem kell ficeregni, hallod?! Hogy érzed magad? - szinte hallotta a cinikus élt a hangjában. Talán jobb is, hogy nem látta az arckifejezését. Inkább együttérzést várt volna a nagy kínjai közepette, nem pedig kezdődő és valószínűleg sokáig tartó vegzálást.
- Mint akit bedarált egy aprítógép.
- És nem is állsz tőle távol, több törött csontod van, mint ép. Ráadásul a füleddel is történhetett valami, üvöltesz mint a sakál, úgyhogy tekerd lejjebb a hangerőt, szivi! Amúgy meg ne csodáld! - simította végig a tenyereit a fekete kosztümszoknyáján és óvatosan Chris ágyának szélére nehezedett - tudod milyen szerencséd van? Láttam én már darálthúsként felkenődni a falra embert egy ilyen robbanás közvetlen közelében. Még jó, hogy a csini pofid ímmel-ámmal megmaradt.
- Az mit jelent? - meg akarta érinteni az arcát, de hiába próbálkozott.
- Jaj, hagyd már ezt! Hülye hiú pasi mindenedet... nincs baj az arcoddal, csak a szokásos kék-zöld foltok és horzsolások. Még az a legépebb részed, teszem hozzá. Ja igen, Sylviáék már úton vannak ide, hamarosan megérkeznek.
- Erin... - próbálta feljebb küzdeni magát, mire a másik határozottan nemet intett, és a vállára simította a kezét jelezve, hogy maradjon szépen ahogy van - Erin, nem kell ekkora felhajtás. Nem kell azért idáig repülniük, mert ágynak estem - főleg nem úgy, hogy Sylvia a második gyerekével volt várandós.
- Whitlock! Ő a gyereked anyja, fontos vagy neki. Ő akart jönni, nem én hívtam, úgyhogy itt lesz melletted, mert itt akar lenni, ha tetszik, ha nem! És ez nem egy egyszerű megfázás, úgyhogy légy kedves és ne mártírkodj, inkább készítsd fel magad lélekben...
- Mégis mire? - válaszként csak egy elhúzott száj és gyászos pillantás érkezett, majd az őket lassan megközelítő orvos képében megkapta a lesújtó híreket az állapotát illetően.

2021. Április.
- Sajnálom, nem vállaljuk a kockázatát annak, hogy visszaküldjünk terepre - a vezetőség tagjai pont olyan arcot vágtak, mintha kinyírta volna a kiskutyájukat - és félre ne érts, nem azzal van baj, hogy bicegsz, vagy időközönként fáj a hátad... még, ha csak ennyiről lenne szó, de számolnunk kell azzal, hogy az a hát nem fog kibírni olyan fizikai megpróbáltatásokat, mint amiket eddig. Ki kell mondanom, minden orvosi segítség ellenére, de pont ezen orvosi jelentések alapján, hogy alkalmatlannak nyilvánítottunk arra, hogy visszatérj a posztodra. Téged ismerve talán egy, kettő vagy három év múlva eljutnál addig, hogy bírd, de jelen állás szerint nem - született meg a "jogerős ítélet" és nem ő ellene, hanem érte és azokért az emberekért, akik a segítséget és a reményt várnák tőle, a társaiért akiket esetleg támogatni és vigyázni kellene egy-egy ügy vagy bevetés alatt, ő viszont képtelen lenne rá, sőt, talán még hátráltatná is őket a nehézségei miatt. Ennek akkor és ott még nem jött el az ideje.
Tudta ő, hogy igazuk van, hogy helytálló minden szavuk, de mégis fájt neki és idegesítette maga a helyzet, hogy egy váratlan detonáció elvette tőle a munkáját és a lehetőségeit, a korlátozottsága ami miatt egészen nyomorultnak érezte magát és az, hogy nem lehetett biztos abban, hogy mi lesz a vége és egyáltalán hol a vége? Lesz ez úgy mint régen?
- Van egy ajánlatunk, Christian. Egyeztettünk az igazgatósággal és szükségünk lenne rád, a tapasztaltodra és az előképzettségedre a viselkedéselemzőknél. Nyilván más jellegű munkakör, nincs akkora mozgástér, nincs terepmunka, de...
- Ellenben van két emberöltőre elég pszichopata.
- Így is mondhatjuk - bólintott vontatottan - de ha valakinek, akkor neked ez abszolút testhez álló feladat lenne. Ezeket kezdésnek át is nyálazhatnád - tolt elé egy nagyobb és egy kevésbé kétségbeejtő terjedelműnek tűnő paksamétát - ezek a jelenleg is futó nagyobb ügyek. Egyezzünk meg!
- Kezdődik... - sóhajtva dőlt hátra a székben, fekete szemeit egy pillanatra se vette le az előtte ülő férfiről. Tudta, hogy hova fognak kilyukadni, és elkezdték vele szemben a taktikai hadviselést. Nem hagyják szóhoz jutni, neki pedig nem lesz más választása, mint végighallgatni, a végén pedig így vagy úgy, de az FBI számára legkényelmesebb opciót választani. Tudta ő, hogy megy ez.
- Egyezünk ki abban, hogy egy hét múlva ugyanekkor találkozunk, addig gondolkozz és kérlek nézd át ezeket, az észrevételeidet gyűjtsd össze és... - tárta ki a két kezét, majd tenyérrel az asztalra fektette őket - döntsd el, hogy érdekel-e a lehetőség, tudnál-e viselkedéselemzőként dolgozni. Aztán idővel meglátjuk, hogy mit lehet kihozni belőled, hogy vissza tudsz-e térni a csapatodhoz. Adj időt magadnak.
Nem az volt a kérdés, hogy tudott volna vagy sem. Nyilván tudott volna, hiszen ezt tanulta hosszú évekig, ráadásul az akadémián is sok idejét ez tette ki, majd az azt követő első két évét is. Az már egy külön sztori, és annál nagyobb sztori, hogy hogyan került mégis a terepen bevethető ügynökök közé. Alapjában véve Christian mindig is elemző volt, akinek egyéb jó és más területen is hasznosítható adottságai is voltak mind fizikai adottságok terén, mind pedig készségek terén.
Akkor viszont a bizottság előtt kénytelen volt elfogadni, hogy az adott helyzetében önmagában az is kész csoda, hogy még életben volt, és tudtak vele számolni.

Napjainkban
A kislány barna szemei kíváncsian figyelték az apját. Csíkos és pöttyös, fodrokkal tűzdelt felemás zokniba bújtatott lábait szórakozottan lóbálta a széken. Pici sarkait neki-nekiütötte az ülőalkalmatosság gyalult fájának. Újabb és újabb koppanásokkal verte fel a csendet, miközben az apja sziluettjét fürkészte az asztalilámpa fényénél. Néha a zavaró csendbe beékelt egy sutyorgós „apát-t” a miheztartás végett, hátha ezzel sietősebb tempóra ösztönzi, ő pedig gyorsabban szabadul a „várj türelemmel!” című fogságból. Nem különösebben izgatta magát, hiába kért az apja tőle néhány percet, míg a házifeladatát ellenőrizte. Nagyot sóhajtott és elégedetlenül fújt egyet. Két kis kezéből tölcsért formált a szája köré, és újra suttogott. Ezúttal hangosabban.
- Apuci! Dagi türelmetlen.
- Ne légy türelmetlen – szólalt meg buddhista szerzeteseket megszégyenítő nyugalommal. Ugyan nem fordult el a füzethalomtól és a gyöngybetűkkel írott matekfeladatoktól, de a szeme sarkából végig kísérte ahogy a lánya addig izgatott tekintete elborul, szemöldökei pedig morcos ráncba futnak össze és pirospozsgás arcocskáját hörcsög módra fújja fel.
- Hé, én nem vagyok dagi! Dagi úrról beszélek! – kérte ki magának és jókorát sózott az asztal lapján ücsörgő kék plüsskutyájának fenekére, mintha legalábbis az tehetett volna az ő hányattatott sorsáról. Christian hümmögve elmosolyodott majd hátradőlt, kezeit az ölébe ejtette. Becsukta az átnézett füzeteket és gondosan egy kis stószba igazgatta őket az asztal távolabbi sarkában. A kupac tetejére a lánya Jégvarázs mese ihlette tolltartóját helyezte.
- Mikor lettél te ilyen kis zseni?
- Minden jó – várt volna valamiféle meglepettséget a hangjában, de az pont nem volt benne. Még a kérdő grimasz is elmaradt, amivel rá szokott csodálkozni dolgokra. Magabiztos, inkább tényszerű és határozott kijelentés volt, mintsem kérdés. Ő tudta, szent meggyőződése volt arról, hogy mindent jól csinált.
- Minden – „hát persze, hiszen az én lányom” gondolta büszkén.
- Hát – csücsörített és megvonta a vállát - mindig zseni voltam – „igen…az én lányom”. Ez az a fajta „szerénység”, ami őt is erősen jellemezte, már koránt se nyűgözte le annyira, de nem akart hangot adni neki. „Higgye csak el magáról, hogy az, baja nem lehet belőle. Egyelőre.” – tartotta. És amúgy is, vitathatatlanul okos kislány volt. Nagyon emlékeztette önmagára, s nem csupán a tanulmányaiban és a tudásában, annál inkább a habitusában. Le se tagadhatták volna egymást. Autumnhoz hasonlóan ő is olyan gyerek volt, akit nem lehetett leültetni a fenekére, mert nem volt képes megmaradni rajta. Ha pedig tanulásról volt szó, két matekpéldát is egy-egy kör futás között oldott meg, feszültséglevezetés gyanánt. Mindig ment és ment volna, hogy tegye a dolgát, hiába nem tudta volna megmondani, hogy mi is az.
- Tehát – szegte le az állát, sötét tekintetével az övére kísértetiesen emlékeztetőt keresve - mi volt olyan fontos, hogy két percig nem tudtál csendben megmaradni?
- Égett szagot érzek a konyhából.
- Basszus, Autumn! Miért nem szóltál? – és úgy pattant fel a székéből, mintha megcsípték volna.
- De hát, én szóltam!
Hozzá volt szokva a saját kis világának előre megtervezett és jól felépített körforgásához. Ahhoz, hogy hogyan osztotta be az idejét a munkán kívül, mikor mire szánt időt és abból is mennyit. Mikor sportolt, mikor foglalkozott egy-egy ügyével, egyáltalán mikor került a központon kívülre? Még annak is megvolt a maga ideje, hogy mikor evett, mely napokon főzött és melyeken rendelte az ebédjét vagy a vacsoráját, mert csak arra volt ideje, hogy bepötyögjön valamit az applikációba. Minden egy sajátságos, jól felépített sémán futott az életében, a saját maga és a munkájának időbeosztásában, amit nem tudott mindig teljesen a kislány érkezéséhez igazítani. Általában, ha Autumn nála volt a rá jutó egy-két hétben, az első néhány nap azzal telt, hogy felvegye a versenyt egy gyerek mellett csapongó életmódot folytató „apa énjével”, amikor minden háttérbe szorul. Általában kevesebb, mint több sikerrel. Így volt ez aznap is, ami papíron nem egy főzős nap volt. És a lakásban terjengő füstös, keserű szagokból ítélve ez nem is változott…

- Szerinted a zoknijainknak milyen gyerekeik lennének? – Autumn a dohányzóasztalra dobott lábaikat vizslatta. Piciny lábujjait megmozgatta az azt takaró anyagban, majd az apja lábfejéhez dugta a sajátjait.
- Hát… a tieidnek csíkos és pöttyös. Az enyémeknek gyanítom, hogy feketék… Autumn, ne úgy fogd már azokat a pálcikákat! – nem különösebben foglalkozott a zoknikkal, főleg nem a lánya furcsa agymenésével, hiszen jó ideje már az kötötte le a figyelmét ahogy a kislány ádáz küzdelmet folytatott a kínai koszt mellé járó pálcikákkal - Nézd, mintha ceruzát fognál – mutatta meg neki sokadszor annak helyes tartását.
- De én így tartom a ceruzát…
- Igen? – szemöldökét ráncolva az egyik pálcika segítségével elevenítette fel, hogy ő miként ír egy íróeszközzel – akkor rosszul csinálod. Ki volt az az idióta, aki így tanította?
- Te.
Jelentőségteljes pillantással nézett a látszólag bűntudatot se érző lányára, amiért volt mersze és idiótának nevezte az apját.
- Te most idiótának neveztél?
- Én csak őszinte voltam.
- Akkor ne csináld! Így kell – a gyermek apró kis kezei elvesztek az övében, míg fontoskodva, ügyeskedve beállította a kis ujjait. Példaként felcsípett néhány tésztaszálat – most próbáld – ő pedig jó kislányként megfogadta apu szavait. Kidugott nyelvvel, már-már gyöngyöző homlokkal csípte a pálcikavégek közé a tésztát. Mindhiába.
- Villánk nincs? Már egészen el is felejtettem, hogy miről akartam veled beszélni!
- Biztos nagyon fontos lehetett – piszkálta, majd felállt és a konyhából szerzett egy villát Autumnak, amit kicserélt az evőpálcikákkal.
- Igenis az! – dohogott - Apa?
- Hm?
- Te miért nem élsz velünk otthon? Ha Sammy apukája ott élhet, te miért nem? – Nem erre a kérdésre számított és szíve szerint ki is kerülte volna. Nagyot nyelt, száját betömte egy nagy falat zöldséges tésztával. Nem látta még elég nagynak a gyereket ahhoz, hogy beszélgessenek arról, hogy az apja és az anyja miért nem egy fedél alatt élnek, és miért nem együtt nevelik a kislányt. Sokáig még az ő érzelmi intelligenciája is kevés volt ahhoz, hogy felnőjön a helyzethez vagy annak megértéséhez. Abban se volt biztos, hogy egyáltalán meg lehetett érteni bármelyikük álláspontját?
Chris okos ember volt. Abban a percben viszont, ahogy az őt kíváncsian figyelő lánya arcát nézte, minden értelme és értelmes gondolata elszállt. Előbb tudott volna válaszokat találni arra, hogy mi késztet egy sorozatgyilkost az elkövetett tetteire? Akkor is volt talonban egy ügye, ami komoly fejfájást okozott egy egész szervezetnek, és úgy érezte, hogy szívesebben izzadna vért azzal a pszichopatával és a szavai, a rezdülései mögött rejtőző valósággal, mint a lányával.
„Erre most mit mondjak?” Fogalma se volt róla, hogy honnan közelítse meg, s miként beszéljen a ballépésükről, az össze nem illő természetükről, az örök elégedetlenségről vagy a veszekedésekről? Hogyan magyarázza el azt, amit ő se tudott jelen ideig érzelmekkel felfogni, és hogyan beszéljen arról, hogy a szeretett édesanya és édesapa annyira eltávolodott egymástól, hogy még ő se volt képes a születése után összetartani őket? De a legfontosabb kérdés: egy hétéves gyerek felfog bármit is ebből?
- Tudod, jó esetben akkor él együtt két ember és akkor kötik össze az életüket, ha nagyon-nagyon szeretik egymást.
- Akkor te és anyu nem is szeretitek egymást? – fogós kérdés volt. Zavarát egy újabb falat kínaiba fojtotta, s lopni igyekezett néhány másodpercet, hogy megfontolhassa a választ. Csakhogy a hallgatás Autumn értelmezésében az ő kérdését igazolta.
- Nem? – olyan pánikkal szakadt ki belőle, mintha azt mondta volna, hogy nem jöhet többet hozzá vagy nem kap karácsonyi ajándékot.
- Semmi ilyet nem mondtam. Édesanyáddal szeretjük egymást, mint egy-egy ember, akitől valami nagyon fontos dolgot kaptunk, és ami a mi közös kincsünk. Amire együtt kell vigyáznunk. Egymásnak köszönhetjük, hogy Te megszülettél és vagy nekünk.
- Ennyi? - szakadt fel belőle flegmán.
- Mi az, hogy ennyi? – utánozta a lánya hanglejtését - Nem elég?
- Ennek semmi értelme.
- Mire gondolsz? – a fehér papírdobozban gőzölgő tészta lekerült a dohányzó asztalra, hátradőlt, és a karját végig futtatva a kanapé háttámláján, a gyerekre figyelt.
- Nem értem, hogy lehet egy másik ember miatt szeretni valakit.
- Kaptam az édesanyádtól egy csodálatos gyereket, aki miatt értelme lett az életemnek. Tudod Autumn, az amit én csinálok, ami apunak a munkája egy nagyon-nagyon nehéz munka. Mindig olyan emberekkel vagyok összezárva, akik valami rosszat követtek el.
- Akiket üldöztél?
- Igen, akiket üldöztem. Miattuk nagyon sokat utaztam Amerika szerte és sokszor olyankor is mennem kellett, amikor anyukádnak szüksége lett volna rám. Nagyon sokat kellett ezekkel a rossz emberekkel lennem, ami miatt az anyukádat elhanyagoltam. Nem tudtam őt megfelelően támogatni és sajnos emiatt úgy döntöttünk, hogy külön utakon folytatjuk
- Ez nagyon szomorú. És mi van most? Már nem üldözöl gonosz bácsikat, nem igaz?
- Most mást csinálok, ez igaz. Viszont anyukád megtalálta azt az embert, aki... oda tud figyelni az ő igényeire is, aki mindig mellette van és vigyáz rá. Nathan jó ember, jó férj. Anyunak szüksége van rá, szeretik egymást. Én pedig örülök annak, hogy megtalálta valaki mellett a boldogságot.
- Hát, Nathan otthonról dolgozik. Azt mondta, hogy azért, hogy többet lehessen velünk. Neked ez miért nem jutott eszedbe?
- Nem minden munkát lehet otthonról végezni. Az enyém teljes jelenlétet igényel.
- Hát apu...
- Igen?
- Azt kell mondanom, hogy te a munkádat jobban szeretted.
- Ez gonosz volt. Nem szerettem jobban, a munkám nem szeretett eléggé engem, hogy elég időt tudjak szentelni a családomra.
- Mindenkinek arra van ideje, amire időt szán.
- És azt mondd meg nekem, hogy ezt kitől hallottad? - vetett rá jelentőségteljes, kicsit talán szigorú pillantást. Nem szerette amikor a koridegen megfogalmazásokat szórnak Autumn körül, hiszen az a kislány úgy szívott magába mindent, mint a szivacs, és alapjáraton is volt egy igen szofisztikáltan fogalmazó oldala. Néha nem volt biztos benne, hogy a kislányával beszélget, vagy egy hét éves testébe zárt bölcs öregemberrel?
- Nathantől. Ő nagyon okos, pszichiáter. Elfelejtetted?
- Az. Pszichiáter. Te pedig felhasználod ellenem.
- Igen - Christian a szemeit forgatta. Nathan tényleg okos ember volt. Okosan tanított hülyeségeket egy hétévesnek. Legalábbis az ő értelmezésében.
- Talán igazad van. Nem igyekeztem eléggé, úgy ahogy kellett volna. De ez még nem jelenti azt, hogy a munkámat jobban szerettem volna bármikor is, mint titeket.
Hiába volt nagyon nagy szerelem az övék, rájöttek, hogy bármennyire is szerették egymást, hosszú távon képtelenek voltak együtt élni. Hiába próbálkoztak és küzdöttek egymásért ki-ki a maga módján, az nem volt elég. Úgy is fogalmazhatott volna, hogy nem tudták elviselni egymást összezárva, de külön-külön se. Ha valamelyik hosszabb időre vonult el a munkája miatt, akkor azt a másik szinte biztos, hogy kikérte magának. És ez fordítva is így volt. Az, ami az első két évben szépen és harmonikusan működött, igazi „nagy-nagy szerelem” volt, az egyre mostohábbá és terhesebbé, kényelmetlenebbé vált, aminek pedig csúnya válás lett a vége. Sokáig nem akartak különösebb figyelmet fordítani a tíz év korkülönbségre sem, nem akarták elhinni, hogy az akadály lehet, "hát a szerelem mindent legyőz"… mígnem tényleg az lett. Mintha ütköztek volna az érzelmek és az életfelfogások, a tapasztalatok. Mindenki mást akart és máshogy, másféle kedvességre, figyelemre, törődésre és odaadásra vágyott, amit a másik a saját szeretete és vágyai nyelvén nem tudott értelmezni. És nyilvánvalóan az is komoly gondot okozott, hogy Chris hosszú ideig nem akarta bekötni a fejét, nem akart frigyre lépni, hiszen csúnya emlékek és rossz tapasztalatok kötötték őt a házassághoz családon- és baráti társaságon belül is. Mintha egyfajta béklyó lett volna számára, aminek neki rögeszmésen ellene kellett mennie és tiltakozni vele szemben, bele se gondolva abba, hogy ők talán kivételek lehettek volna. Számára nem jelentett semmit se a papír, se a gyűrű. Sylvia családjában viszont a házasság egy szent kötelék volt, ami kéz a kézben járt a gyerekvállalással. Az a tíz év már önmagában kételyeket ébresztett a kedves após és anyósjelöltben, az pedig, hogy házasság nélkül kívánta maga mellett tudni a választott lányt, csak még nagyobb ellenszenvet ébresztett bennük. Így viszont kénytelen volt belemenni valamibe, ami ellen mindaddig foggal és körömmel tiltakozott.
- Olyan jó lenne többet lenni veled – Autumn apás gyerek volt. Olyan, akinek az élete végéig az apja lesz az első és igazi hőse. A nagybetűs férfi. Az, akihez mindig mehet, ha baj van. Akit könnyedén lehet befolyásolni, hogy felülírásra kerüljenek anya szavai. Az, akitől az első kocsiját fogja kapni, aki szúrós szemmel néz az első fiúra akit majd hazavisz és akit órákon át fog vallatni, mik is a szándékai a lányával? Ha kell pisztollyal az asztalon. Az apa, aki egyszerre engedékeny és szigorú.
Elhúzott szájjal simított végig hatalmas tenyerével a kislány hátán. Nap nap után egyre jobban hiányzott neki a lánya, mikor nem volt mellette. Az együtt töltött napok után pedig amikor felültette a repülőgépre vagy egy hosszú kocsikázás után átadta az anyjának, csak még nehezebb volt. Olyankor mintha kiszakítottak volna egy darabot a szívéből. Eleinte nem akarta elhinni, hogy egy gyerek majd akkora hatással lesz rá, s tagadhatatlanul, visszavonhatatlanul felforgatja majd a világát. Aztán rá kellett jönnie, hogy képtelen lett tovább élni nélküle.
- Tudom… na, gyere ide! – húzta oda magához a szöszkét mikor annak lebiggyedtek a kis ajkai. A kislány egészen elveszett az ölelésében és úgy bújt az apja nyakába, mintha nem lenne holnap. Mígnem jókedvű, cincogó kuncogás szakadt fel belőle.
- Vicces a szakállad. Csikiz!
Mosolyogva nyomott egy puszit a feje búbjára.
- Na edd meg a vacsorád aztán fürdés, fogmosás és alvás. Holnap jön érted a nagybátyád, aztán hallgathatom, hogy egymás idegeire mentek.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Még mindig a gondolataimat kergetem a történeted után, amivel kifejezhetném mennyire tetszett amit írtál.  
Egy olyan férfit ismerhettünk meg személyedben akit egyszerre próbáltak olyanná nevelni, akinek az érzelmei a gyengeséget jelentik és olyanná, aki képes megélni azokat. Ennek a kettősségnek nehéz lehetett megfelelni, mégis úgy látom neked sikerült megtalálnod azt a középutat, ami számodra a legjobb verziót jelentette, mely megmutatkozik a kislányoddal töltött pillanatokban vagy a testvéreddel összevetett különbségekben, avagy abban ahogyan a világot szemléled.
Borzalmas ami veled történt, ami mellé egy olyan újrakezdést is kaptál, mely felborítja az addig megszokott rendszeredet. Ez alapból dühítő, de abból amit olvastam, nem kétlem hogy ezen a területen is jeleskedni fogsz majd.
Igazán tetszettek a lányoddal kiragadott jelenetek.   Egy roppant okos hölgy ám, akivel aztán nem lesznek unalmas perceid, hisz mindig lesz egy válasza mindenre. Mégis minden párbeszédből, gesztusból kiérződött az az elszakíthatatlan kötelék és szeretet ami közöttetek van. És bár nem minden időt tudtok együtt tölteni, de ettől még a szoros kapcsolat szerencsére ugyanúgy megmarad.
Egy szép megfogalmazásba csomagolt történetet kaptunk tőled aminek élmény volt minden mondata. Köszönöm, hogy olvashattalak!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!