We'll all be gone for the summer

- Ott vagyunk már?
- M-mm.
- És most?
- M-mmm…
- … és most?...
- Ha még egyszer megkérdezed nem is leszünk ott, értem?
Habár nem indulattal, de némi haragvó éllel a hangjában válaszolt, belenézve a visszapillantó tükörbe, hogy összetalálkozzon a tekintete Maisie az övéhez hasonlóan kék, viszont ekkorra már kellő mértékben csüggedt tekintetével. Szeretett volna birkatürelmű, mindig kedves, jófej apuka lenni, de az a szerep igazán távol esett a zsánerétől ahhoz, hogy akárcsak meg merjen lépni egy arra irányuló próbálkozást. Míg Jennifer élt, nem volt nehéz megmondani, kettőjük közül ki volt a jó, és ki a rossz zsaru -szinte logikusnak tűnhetett volna, hogy mivel Cal meglehetősen keveset tartózkodott otthon, ezen alanyi jogánál fogva ő vált az engedékeny szülővé, de a lurkók pontosan jól ismerték édesanyjuk komolytalan feldörrenését, miszerint „…vagy szóljak apátoknak?”. Nem volt zsarnok, korántsem, inkább csak türelmetlen és némileg feszengő a gyerekek körében. Imádta a lányait, ez látszott rajta, de soha nem volt egyike azon felnőtteknek, akiknek átkapcsolt egy kar a fejükben, mikor gyerek-közelbe értek, és máris tudták, hogy kell velük kommunikálni. Kicsit mesterkélt, kicsit döcögős volt a velük való társalgása, és nehezen értette meg, mi az az információ, ami még átmegy egy lurkó agyába, ha nem egyszerűsíti le, és mi az, ami nem. És különben is, mennyire kell, ha úgy tetszik, „lebutítani” a fogalmazásmódját ahhoz, hogy kompatibilis legyen az övékkel? Számára ez a képesség, a kölykökkel való gördülékeny szóértés nem vált elérhetővé egyik lánya születésekor sem, és sokszor úgy érezte, megállás nélkül issza ennek a levét.
Szinte hasogatott a feje a gondolattól, hogy nem csak az egy szélvész, és a másik kevésbé sajtkukac lányának hangos társaságát kell élveznie álló nap, hanem többed magukkal kiegészülve fogják róni a köröket fel-alá hol az udvarban rohangálva, hol a medencébe vágva a seggeseket. Először, mikor Gavin felvetette, menjenek el Autumn születésnapi zsúrjára, nemet mondott. Még másodszor is… ha az anyósa nem avatkozott volna közbe, a harmadszori liciten is nemet intett volna, de végül, hogy elkerülje a kellemetlen konfrontálódást, ami végeláthatatlan vagdalózásba torkollott volna mindkét oldalról, beadta a derekát. Annak a kérésnek azonban nem tett eleget, és már előre tudta, mikor megfogadta, így fog tenni, hogy a telefonja nem fog a gépről való leszállás után repülőüzemmódban maradni -nyilván kedves anyósa ezzel arra célzott, hogy hagyja a munkát New Yorkban, de a zsúrra is azért indultak késve, és Maisie is azért fészkelődött az ülésében az órát lesve -nem, mintha értette volna-, mert hosszas hívásba elegyedett az irodával. Pontosan tudta, hogy akkor fognak érdeklődni a pártfogásában álló lakás iránt, mikor nem tartózkodik nem, hogy a közelben, de még csak az államban se… kelletlenül adta át a feladatot, és minden arra vonatkozó információt a kollégájának, ami több volt, mint a lányainak ígért öt perc.
- Apa?
- Hm?...
- Pisilni kell…
- Tartsd vissza. Két perc, és ott vagyunk.
Ígérte, de azzal végképp nem számolt, hogy az egész utcán alig fog egyetlen szabad helyet találni, ahol le tudja parkolni a kölcsönzött kocsit. Mikor nagy nehezen sikerült behúznia a kéziféket, és elkönyvelni, hogy megérkeztek, már pattant is ki, hogy a magát már az ülésből kicibálni szándékozó Maisie-hez lépjen, és megpróbálja az ülésbe szegezni, hogy lefejtse róla az öveket, amiben a lánya különösen nem volt közreműködő.
- Apaaa!
- Várj a sorodra, Maisie, kérlek! -dörrent rá, ahogy félig a kocsi csomagtartójába merülve vadászta ki nem csak a saját, de mindkét lányának összes holmiját is. Fél szemmel azért a gyerekekre nézett: a telefonját érdektelenül nyomkodó Katie-re, és a térdeit összeszorító, egyhelyben toporgó Maisie-re. A táskáikat a saját hátára aggatta, megállapította az autó ablakának visszatükröződésében, hogy felettébb jól néz ki a rózsaszín Barbie-s, és a világoskék Frozen-es hátizsákokkal, majd kisebbik lurkóját felkapta, Katie-t pedig maga előtt terelgetve, nem győzve felhívni a figyelmét az előtte álló akadályokra, megiramodott az egynéhány méterrel hátrahagyott ház irányába. Nem volt nehéz megtalálni, a kerítésre aggatott lufik és különböző dekorok már az utca végéből kristálytisztán láthatóak voltak.
Célirányosan vette be a tárva nyitva hagyott, hátsóudvarba vezető kaput, ahonnan már egyértelmű volt a medence vizének fröcskölődése, és a tudat, hogy ő se fogja szárazon elhagyni a terepet a nap végén. Az ölében kapálózó Maisie-t letette, és azzal a lendülettel megkocogtatta Katie vállát is.
- Kísérd el a húgodat mosdóba -adta ki a feladatot, és nem reagálta le, csak a száját húzva konstatálta nagyobbik lányának szemforgatását. – És köszönjetek Gavin bácsinak! -ezt azonban már csak utánuk kajabálta, amikor a két gyerek futtában iramodott meg a hátsóajtó felé.
- Szia Gavin bácsi! -skandálták kórusban, ahogy elszaladtak Cal bátyja mellett -jobban mondva Maisie szaladt, Katie pedig hosszú, kocogó léptekkel próbálta utolérni. A következő akadálynál, Gavin exénél azonban már lefékeztek, és vele kiegészülve toppantak be a házba.
- Szia! -nyújtotta ki testvére felé a kezét, ahogy mellé ért -ha elfogadta, úgy a vállát is megpaskolta, de nem túl bizalmasan, csupán egyszer érintette hozzá a tenyerét. Kezeit már reflexszerűen csúsztatta a zsebébe, és lépésnyit távolodott a bátyjától, mintegy megszokásból.
- A szülinapost azért beengedik néha a házba, vagy hagyják, hogy folyton a napon aszalódjon? -állával a medencébe csobbanó Autumn felé bökött, hamiskás mosollyal jegyezve meg azt a szép, barna színt, ami jócskán elütött a lány igazi bőrtónusától.

Calvin and Gavin When in doubt, choose the kids. There will be plenty of time later to choose work.

- … igazán elképesztő és kivételes kislány. És tudod mit vettem észre? – szeme sarkából figyelte a másik férfi lelkes, egyhelyben toporgó, tétovázó mozdulatait, miközben próbált egyre közelebb és közelebb araszolni Gavinhez. Hiába már, hogy a lánya születése óta, sőt még annál is régebbről ismerte őt, mint a volt feleségének egy régi „jó barátját”, de azt az állandó kapálózó és kétségbeesett igyekezetet, hogy valamilyen módon elnyerje az ügynök szimpátiáját és a barátságát, azóta se tudta kinőni. Idétlen volt, és ezzel egyidejűleg sajnálatraméltó is, akit mindenki megszán, amiért nem viszonozzák a barátságát és a gesztusait.
- Elképzelésem sincs – vágta rá tettetett elcsigázottsággal, negédes vigyorral. Túl akart esni a „pszichiáter” rémes agymenéseinek egyikén.
- Igazán jó hatással vagytok ti ketten egymásra. Autumn, mintha… kicserélődne minden egyes alkalommal, miután nálad van és te se vagy olyan távolságtartó.
Gavin a szemeit forgatva fújta ki a levegőt és utolsó kapaszkodójaként a csipesszel ráfogott a húsra, amit megfordított a rácson. A szaft a parázsra és a kéregre csorgott, ami sisteregve eregette magából a füstpamacsokat. Csodálta, hogy a szomszédok nem ácsorogtak a fehér kerítés mentén mint az orgonasípok, legkisebbtől a legnagyobbig a fejüket nyújtogatva, hogy mi folyik a határvidéken? A vidámképű retrieverük már elkezdte, s boci szemeit használva élt vissza a szomszédság vendégszeretetével és Gavin jóindulatával.
- Látványosan javulnak a jegyei, amit mi nem tudunk elérni, pedig én is rendszeresen tanulok vele.
- Már mindent értek… - motyogta.
- Nem gondoltam és ne vedd rossz néven, de egészen meglep, hogy pont te vagy az, aki tanulni hajlandó vele és kijavítja azt, amit nekem vagy az anyjának se sikerül – nem érzett rosszindulatot a szavai mögött, legalábbis olyat nem, amivel tényleg Gavin lelkébe akart volna taposni. Ez a pasas már-már híján volt minden rosszindulatnak, egyszerűen nem gondolkozott, mielőtt kinyitotta a száját.
- Én se gondoltam rólad, hogy pszichiáter vagy – vallotta be hasonlóan ártatlan tekintettel. Csakhogy ő Nathannel ellentétben tele volt rosszindulattal. A hangjából kihallatszó gúny szinte mart és igen, a pasas lelkébe akart taposni. Nehezen viselte, hogy egy másik faszi is próbálta nevelni a lányát, sőt mi több, ötször annyi időt töltött vele, mint amennyi neki adatott meg, hiába, hogy ő választotta magának azt az életformát, ami elszakította a gyerektől.
- Tudod mire jöttem még rá?
Szőke üstökű feje hátra biccent, és „hagyj már engem békén” grimasszal az arcán megrázta a fejét.
- Úgyis elmondod - hangjában megadással, elveszett arckifejezéssel pillantott a medence környékén rohangáló és visongó, hangos kacajjal játszó gyerekekre. Olyanok voltak, mint egy igazi siserehad. Hangosak, ricsajozók. Mégis általuk élet és jókedv költözött az udvarba, ami Nathan megrögzött, katonás rendjét idézte. Az a faszi tele volt ellentmondásokkal.
- Imádok veled társ apa lenni – már a puszta szóösszetétel hallatán felállt a tarkóján az utolsó szőrszála is. Igazság szerint ő semmit nem imádott, ami Nathannel volt kapcsolatot és csak azért viselte el őt - kellő távolságból - és azért próbált jópofát vágni a jelenlétéhez és a személyéhez, mert tudta, hogy Autumn szerette őt és mert Sylvia a világ végéig kergette volna őt, ha meglátja rajta az ellenszenvének legapróbb jelét is. Ő pedig, mint jó ügynök, amióta szolgálatban állt, képes volt meghasonulni és szöges ellentétét mutatni annak, amit valójában érzett. De ez még nem jelentette azt, hogy Nathan felé nem sugározta a valódi véleményét.
- Társ apa? – szakad fel belőle – ezt mégis melyik pizsamádban álmodtad? Túl sok Megjött apucit néztél? – tekintetét végigfuttatta a társaságon. A játszadozó gyerekeken, akik még véletlenül se velük voltak elfoglalva, annál inkább a fröcsköléssel, a labdajátékokkal és a bérelt ugrálóvárral a medencétől nem messze. Tekintete aztán a hozzájuk tartozó szülőkre siklott, akik zömében anyák voltak, de sokkal inkább egymással és a saját csemetéikkel, azok szokásaival voltak elfoglalva, mint például Kevin rossz álmaival, Jerry borsóundorával vagy Amelia fogával, ami még mindig nem nőtt ki rendesen azóta, hogy a játszótéren elesett és kiütötte. Így bátran intézett szigorúbb és intő szavakat a magát társ apává avanzsált jóember felé – emlékeztetnem kell téged Nathan, hogy te és én, soha nem leszünk egyenrangú apák. Neked van egy fiad, Sammy. Nekem pedig van egy lányom, Autumn, és csak egy szerencsés balfék vagy, amiért én képtelen voltam jó férj lenni, mert a hazám elsőbbséget élvezett. Így felügyeletet kaptál a lányom felett is – mutogatott a levegőben maguk között a húslétől csillogó, itt-ott kokszos csipesszel – a lányom viszont soha nem fog háttérbe szorulni még az Egyesült Államokkal szemben sem. A feleségemet elvihetted és elvehetted. Még gyereket is csinálhattál neki. A lányom viszont az enyém, és ahogy én nem nevelem, nem foglalkozok a tiéddel, leszel kedves te is csak úgy felfogni az Autumn-feletti „hatalmadat”, hogy amíg én nem vagyok mellette, neked kell, mint családfőnek vigyáznia rá – fel se tűnt neki, hogy ez idő alatt minimálisra csökkent közöttük a távolság, s fenyegetően magasodott a nálánál majd’ egy fejjel alacsonyabb és vékonydongájúbb férfi fölé.
- Remélem elég érthető voltam?! – csattogtatta meg a csipeszt maguk között. Nathan ádámcsutkája ahogy nyelt egyet, fel és le ugrált, majd biccentett.
- Igenis, uram! – már-már szalutált.
- Jól van, örülök, hogy ekkora az egyetértés közöttünk – vigyorgott és tekintete az érkezők felé siklott – mit is mondtál? Hány rekesz sört tettél a hűtőbe?
- Nem eleget. Beteszek még néhányat.
- Első osztályú kiszolgálás, kösz – és amint a „társ apa” jelölt eliszkolt, már fordult is a mellette eligyekvő unokahúgai felé, akik épp, hogy köszönésre hajlandók voltak méltatni – sziasztok lányok, igazán… jó volt látni titeket… legalábbis a tarkótokat… te egész úton a hólyagjukat és a tűrőképességüket edzetted? Bezzeg, ha összepisilték volna az ülést ...– vigyorogva vette át a másik kezébe húscsipeszt, hogy belekapaszkodhasson Calvin kezébe, ő viszont mellőzte a hátpaskoló mozdulatot, mielőtt a fémről mind az utolsó csepp zsírt az öccse hátára csepegtette volna. A válláról lógó plusz kiegészítők is nehezítették volna a kivitelezést.
- Jól állnak – biccentett a hátizsákok felé - mióta feltöltötték a medencét, úgy kell könyörögni neki, hogy legyen kedves és fáradjon be a házba, mielőtt úgy fog kinézni, mint egy összeaszott saláta – kereste meg a lánya kobakját, ami éppen csak kilógott a medence pereme és a létra takarásából. Autumn tényleg úgy nézett ki, mint egy aranybarnára pirult hús, világosszőkére fakult tincsei erős kontrasztot képeztek vele. Minden nyáron így nézett ki, amióta Jacksonville lett a családi fészek.
- Add őket, cseréljünk! – nyúlt a táskák felé, a húscsipeszt és a hússütés pedig átruházta az öccsére – Sylvia és Nathan már sütik a bucikat. Luxus… két osztályra való hét- és néhány évesnek steakkel telepakolt hamburger hagyma chutneyval és hollandi mártással. Azt se tudom, hogy mik ezek – szemei kis híján kiestek az üregükből. Ugyan nem volt rossz sorsúnak nevezhető a családjának köszönhetően sem, de az egyszerű közalkalmazotti jogviszonya mégse engedte meg neki, hogy olyan hőzsi-dőzsiben éljen és felvásároljon egyből több kilóra való steaket, mint azt a felesége megtehette, amióta kifogta magának a félvér krőzusát. Ha ő hamburgerre vágyott, kocsiba pattant és elrobogott a legközelebbi patinás építménybe, amit a pórnép McDonaldsnak nevezett.
- Sör?
Cal igénye szerint pedig azzal vagy anélkül tért vissza, ha megkapta a táskákat és betette azokat a lánya szobájába.
- Autumn! - kapta el a lánya karját, aki narancssárga fodros fürdőruhájában készült elviharzani mellettük - lassíts kicsit! Megbeszéltük, hogy nem rohangálsz a kövön mert csúszik, főleg nem mezítláb a grill mellett! - húzta közelebb magához. Mintha semmi súlya nem lett volna a kicsinek. Calvinre mutatott - köszönni én fogok?
- Hát, neked sem árt, apuci - szúrta oda pimaszul, de bájosan mosolyogva. Gavin kitáguló orrcimpákkal szívta be a levegőt, miközben fejét jobbra-balra ingatta. "Istenem ez a lány!"
- Cal bácsi! - sikkantott aztán, hogy konstatálta az apja arckifejezését és már tapadt is piócamód nagybátyjának csípőjére. Kíváncsian, szempilláit rebegtetve pillantott fel rá - Katie? Maisie?

We'll all be gone for the summer

Hiába élt éveken keresztül a családjával Forest Hills-ben, Queens-ben, mintha azok az idők meg se történtek volna. A kertváros, bár nem szeretett rá visszagondolni, teljesen más világ volt, mint a mindig nyüzsgő Manhattan -emberléptékű, barátságos, sokszor már túlontúl nyugodt. A felesége imádta, ehhez kétség se fért; élvezte a szomszédság nyújtotta lehetőségeket, azt, hogy a hozzá hasonló helyzetben lévő szomszédasszonyokkal néha összeülhetett beszélgetni, hiába csak receptcseréről, a gyerekekről, vagy a „te találtál mostanság valami jó sorozatot Netflixen?”-témában ment az értekezés. Nem voltak ezek nagy barátságok, tudták ezt mind. Inkább csak a körülmények hozták össze őket, és haszonlesőként próbálták a legjobbat kihozni az érdekkapcsolatokból.
Calvin, noha akarta -egy időben legalábbis biztosan-, nem tudta megtörni a saját tenni vágyó személyét annyira, hogy azt, amit a külváros nyújtani tud, élvezze is. Számára idegen volt az, ahogy hazaérve a munkájából a szomszéd átintegetett neki, és egy fárasztó műszak végén még le kellett állnia beszélgetni vele, csak, mert az illem, és főként a felesége, azt követelte tőle. Kezdetben, becsületére legyen mondva, próbálkozott, de amint a karrierje elkezdett felfelé ívelni, úgy egyre terhesebbé vált a képmutatás, de még az otthoni lelazítás is. Úgy feszengett a saját házában, úgy vitte volna a pezsgés, a munka fékezhetetlen irama, a manhattani lendület, hogy az már a bőre alá is beférkőzött -mintha ezernyi bogár rohangált volna alatta, egyszerűen nem érezte magát kényelmesen. Mikor Jennifer meghalt, és kétségessé vált, mit is akar, és magára az egyszerű kérdésre, miszerint „hogyan tovább?” se találta a választ, csak annyi fogalma volt: el innen. Persze tudta, pontosan tudta, hiszen ő is felérte ésszel, hogy mindaz, amit hátra hagytak, a lányoknak jobb volt. Közel volt az iskola, ráadásul nem is szedett-vetett állami, hanem bár magánból éppen nem elitista, de nívósnak mondható. Jó eredményeik voltak, Maisie számára is biztosítva volt a pre-schoolból az alsó tagozatba való bejutás, mégis kirángatta őket a közösségükből, a barátaik köréből. Mert mérlegelt, és látta, egyedül végképp nem fogja bírni, főleg nem két gyerekkel.
Mint mindig, akkor is saját magát választotta a lányai helyett -hiszen számára egyszerűbb volt, minden szempontból. Bár manhattani, de jó környékbe fektetett, jó iskolát választott, közel a munkahelyéhez. Ha nyitott szemmel élne, már az első hetekben belátta volna, hogy a kezdeti lelkesedés ellenére a lurkók nem élvezték, mégis egyszerűbb volt eltekinteni a nyilvánvaló tények felett, és úgy tenni, mintha azok nem is léteznének. Ha a családfőnek az a legkönnyebb, mindenki másnak is legyen az, főként, ha a háztartásának másik két tagjának össz életkora se éri el az övét.
A grillrács előtt álldogáló bátyját nézve róla is hasonló képzetei voltak. A szintén manhattani hadiszállású Gavin olyan életidegen volt a nagy kertben, hogy teljesen kitűnt a többi szülő közül -és nem csak azért, mert mindegyiknél majd’ egy fejjel magasabb volt. Ez volt az ő „keresztjük”, már ha férfiként akként élték ezt meg. Nem volt Whitlock, aki ne ütötte volna meg a minimum 190 centit -és Calvin, mint második gyerek, alanyi jogánál fogva még két centivel túlnőtte a bátyját. Egyedül a lányaikat féltette attól a felettébb nagy tragédiától, miszerint nem fognak tudni magassarkút hordani, mert minden barátjuknál magasabbak lesznek. Már ha a két colos engedi nekik, hogy legyen barátjuk, ugyebár.
- Így jár az, aki nem megy el pisilni, mikor háromszor szólok neki, hogy menjen, mert indulunk - rántott egyet a vállán; apai becsületére legyen mondva, tényleg megtette a szükséges tiszteletköröket. - Amiről meg a kölcsönzőben nem tudnak, az nem is fáj nekik - az viszont nem hozható összefüggésbe a becsületével, hogy lehet, tényleg nem vitte volna el tisztítóba, de még az okozott kárt se feltétlen jelentette volna le.
- Kösz – szipogva egyet mindkét hüvelykujját a vállain csüngő egy-egy táska fülébe akasztotta, megrángatva egy kicsit őket. – Stílusváltáson gondolkodok – bár ahhoz minden bizonnyal a gyerekeinek is lett volna pár keresetlen szava. – Nem baszol fel?... – egyszerre volt kérdés, költői kérdés és kijelentés is, ahogy felvont szemöldökei alól a bátyjára nézett. – Az enyéim mindent csak cukorszórással esznek meg… ezeknek már nem elég az egyszerű hamburger és hot-dog? – fejével az említett pár felé biccentett; nem volt feltett szándéka, hogy azt ne látványosan csinálja. Nem kedvelte őket, se Sylviát, se Nathant… Nathant még annyira se, mint Gavin exét, és ezt soha nem is rejtette véka alá. – Bár sokat elmond, hogy te, mint manhattani „fiú” sütöd a húsokat, nem pedig az a töketlen díszfasz – míg mondta, megállás nélkül mosolygott, erőltetett, művi vigyorral, amit nem a testvérének, hanem az őt kiszúró házaspárnak címzett, akik kedvesen, integetve köszöntek neki a medence túloldaláról; majd némán egy anyukának szabadkozott, aki mellettük elsétálva a gyereke fülére tapasztotta a kezeit. – Ha egy steaket nem mernek rábízni, amit nagyon elrontani nem lehet, legfeljebb well-done-ra sütöd, akkor hogy működhet embereket segítő praxisban? – tette fel a dollármilliókat érő kérdést, míg lehámozta a mini-hátizsákokat a válláról, és Gavin kezébe nyomta őket, ő pedig átvette a felé tartott húscsipeszt, és azzal már át is keringőzte magát bátyján keresztül a grill mellé.
- Mondanám, hogy rögtön kettőt, de majd futsz még egy kört. Úgyis, mintha kicsit össze lennél rogyva, nem vagy már az az ügyeletes Michelin-baba – bár pontosan tudta, hogy miért, és azt is, hogy Gavinnek nem fog tetszeni a megjegyzés, mégse fékezte meg a száját. Lehet, mert nem is akarta.
Nem tétovázott, mikor sörre cserélhette a korábban kapott csipeszt -rögtön lecsavarta róla a kupakot, és ha Gavin magának is hozott, úgy hozzákoccintotta az üvegét a másikéhoz. Alig kortyolt belőle, mikor a szélvészként elsuhanni szándékozó unokahúga már rá is csavarodott, mint valami mérges piton az áldozatára.
- Szevasz tavasz! – imádta cukkolni a nevével; és míg a kölyök korholt érte, sunyi vigyorral, ha más nem, a vállát átkarolta. – De jó vizes vagy… - jegyezte meg félhalkan. - Én a helyedben valahol arra keresném őket – kezével a ház felé mutogatott, de széltében mozdítva a karját tulajdonképpen az egész telket lefedte egy suhintással. – És ha megtalálod, küldd őket ide, oké? Te meg maradj az árnyékban egy kicsit, megégette a tenyeremet a bőröd, itt serceg! – mondta, egyre fokozva a hangerőt, ahogy az utolsó szavakat már Autumn hátának szegezte.
- Soha nem fogják megvárni, hogy akárcsak egy mondatot végigmondjunk, ugye? – nézett Gavinre, de már pontosan tudta a választ: nem. – Azért még mindig tartom magamat hozzá, hogy mekkora kibaszás már Autumn-nek hívni egy nyáron született gyereket – nevetett, majd hátrébb lépett kettőt, majdhogynem a kerítéshez, és a nadrágja zsebéből kivette a doboz cigijét.
– Vajon kik fognak hamarabb megölni, még ha csak szemmel is -a háztulajok, vagy az amúgy felettébb nagy érdeklődést mutató hölgykoszorú ott a túlvégen? – fejével az egy csoportba gyűlt anyukák tábora felé biccentett, majd teljesen érdektelenül rágyújtott az előhalászott dohányra. Még a bátyja esetleges rosszallása se érdekelte, bár tudta, a BBQ füstje mellett állva amúgy is őt zaklatja fel legkevésbé a mögötte zajló dohányzás gondolata. – Szólj, ha kérnél.

Calvin and Gavin When in doubt, choose the kids. There will be plenty of time later to choose work.

Sylviaék boldogsága és a vadonatúj, még mindig ropogós családi fészek nem különösebben keltett hiányérzetet benne, hiába volt hatalmas grillpultjuk, ami neki az egész erkélyét kitette volna, fehér kerítésük és pirosra festett postaládájuk. Már önmagában a család fogalmát is idegennek érezte, így nem volt nehéz elfogadni és beletörődni abba, hogy az ő világa messze távolabb állt a boldog családi létformától, mint azt valaha gondolta volna.
Soha nem volt példa értékű háttere, nem volt, amiből meríteni tudott volna, amihez felakart volna érni. Azt pedig nem titkolta még saját maga elől sem, hogy az ő életének legmeghatározóbb része a munkája volt, amivel nem, vagy csak nagyon nehezen volt összeegyeztethető a család és a boldogság. Az irodában töltött hosszú-hosszú órák olykor éjszakákba, hajnalokba nyúltak, ha pedig nem a papírmunka felett görnyedt, akkor karrierje csúcsán ügyeket oldott meg és városról városra utazott a csapatának tagjaival. Az otthona volt az a hely, ahol a legkevesebb idejét töltötte és ez magával értetődővé tette, hogy nem volt helye az életében a boldog és nagy famíliának.
A hozzá társuló öccséhez is hasonlóképpen állt. Hiába látták viszonylag sűrűn egymást – többször, mint egy időben, mikor arra se méltatták egymást, hogy születésnapjuk alkalmával a másik felé böfögjenek egy köszöntést - és már csak megszokásból is, vagy kötelezettségből is össze-összeültek egy sörre hetente vagy két hetente. Volt egyfajta kényelmetlen távolságtartás közöttük. Egy olyasfajta örökös, otthonról hozott és a szülők révén született feszültség, amit valószínűleg vénségükre se fognak tudni kinőni. Valahogyan mégis oldódtak. Gavin legalábbis próbálkozott, hiszen tudta jól, hogy a testvéri kapcsolatok túlmutatnak számtalan másikon, és ha a világ ellenük fordul, akkor csak egymásra számíthatnak majd. De addig is, ha más nem, hát a gyerekek összekötötték őket.
- Arról nem hallottál még, hogy nem jó az, hogyha nem kell pisilni, mégis kierőszakolunk magunkból, akárcsak néhány cseppet is? – tette fel a költői kérdést, ami mellé grimaszolt. Nathan ráaggatta az összes hülyeségét: pont olyan értelmes kérdéskörbe ártotta magát, amivel a másik szokta fárasztani, vagy ami annak a néhány, tőlük nem messze ácsorgó, megszomorodott anyukának lehetett a sajátja, akiknek más dolguk se volt, mint a gyerekeikkel és a háztartással foglalkozni.
Cal, a témához fűzött megjegyzése ugyan megmosolyogtatta, fejét mégis rosszallóan ingatta ide-oda. Nem tartotta rossz embernek a fivérét, bár megvolt a maga rosszfiús modora és „bája”, vele együtt a szabályok semmibevétele. Az viszont mindig meglepte, hogy két, egy vérből származó ember hogyan lehetett mégis ennyire különböző? Ha volt is közöttük hasonlóság, mindazt felülírta az a sok ellentét, ami ordított róluk. Ilyen volt a szabálykövetés kérdése, azok betartása és a lelkiismeret.
- Nem rossz ötlet – bökte oda, és megemelte a steak egyik felét, és belesett alá – úgy talán ember-és gyerekbarátnak fogsz tűnni – vigyorgott, majd megpaskolta a fogóval a szaftos, vastagon fűszerezett röcögős húst – nem én, ő – mutatott a ház irányába. Fogalma nem volt, hogy Sylvia merre leledzett, de nyilván ő volt az értelmi szerzője annak, hogy mit szolgáljanak fel kosztként a gyerekseregnek. Nyilván nem volt elég a temérdek édesség és nassolni való, de olyan, hogy partiszendvicsek még szóba se jöhettek – ha gondolod majd szót emelek a tieidért is, és a hagyma chutney helyett kaphatnak cukorszórást. Ha attól vonzóbb lesz a steak – képtelen volt nem kimutatni a szórakozottságát. Pont abban a korban volt az összes, ha az övékről volt szó, ha azokról, akiket megvendégeltek, amikor soha semmi nem volt jó. Utálták a zöld- és egészséges dolgokat, bezzeg az édesség az minden mennyiségben csúszott, ha kellett, ha nem. Az ő lánya is ilyen volt, és minden egyes náluk töltött alkalommal csak műzlit óhajtott enni sütinyalókával. Gavin egészen addig, míg Autumn ki nem verte a hisztit, nem is tudta, hogy mi fán terem az a sütinyalóka?
- Most mondd azt, hogy nem nézek ki jól ezzel a csipesszel – csattogtatta meg a levegőben Calvinéhez hasonló, kényszeredett vigyorral – ha engem kérdezel, még mindig tartom magam ahhoz, hogy full dilis a faszi. Ma kitalálta, hogy mi "társ apák" vagyunk és ez mekkora buli. Mégis melyik normális ember örül annak, hogy közösködnie kell a saját gyerekén más pasassal? Ha engem kérdezel, előbb fogadnám el, ha úgy nézne rám, mint a véresrongyra. Undorral és haraggal, de ez a mű bájolgás és nevetséges nyáladzás… - fújtatva rázta a fejét. Ő maga utálta és gyűlölte a gondolatát, hogy egy másik pasi is beleszólhatott a lánya nevelésébe – ne akard, hogy ő csinálja. Múltkor olyan cipőtalpat sütött a húsból, amiben garantáltan benne maradna az összes gyerek tejfoga… tejelhetnének a fogtündérek.
- Hogy neked semmi nem jó! – horkantotta elégedetlenül – Ha túl nagy, akkor „minek fújtad így fel magad?” ha szálkásabb akkor „össze vagy rogyva”. Még jó, hogy te ilyen tökéletes vagy – nem vette magára túlzottan, legalábbis nem mutatta. Mindig olyan izomzata volt, amit a munkája igényelt. Egykor való igaz, hogy talán méretesebb volt a kelleténél, de szükség is volt rá. Akkorra viszont úgy, hogy a munkája nem igényelte az erejét és a kiállását, ráadásul a háta is egy másfajta izomzatot igényelt, kénytelen volt más edzéstervet bevezetni ahhoz, hogy formában maradhasson. Ez eredményezte, hogy szálkásabb lett, optikailag pedig inkább tűnt már nyúlánkabbnak, mint „hatalmasnak”, függetlenül attól, hogy összességében így is alulról nyaldosta a 100 kilogrammot.  
Öccse kéréséhez hűen csak egy sörrel tért vissza és nem azért, hogy még egyszer megsétáltassa magát megkockáztatva egy esetleges szócsatát az exével, akinek tanúsága szerint túl sok alkoholt dönt magába. Biztos volt benne, hogy a közel negyven fokos hőségben húgy meleggé vált volna mind a kettő.
Szigorúan, de apai óvással kommunikált a lányával, akit a Calvinnel való szócsata mégis sokkal jobban izgatott.
- Arra? – pillantott a háta mögé, mikor pedig felismerés csillant a szemében, rosszallóan lesett fel Calvinre – apuval ti mindig nagyon viccesnek képzelitek magatokat – rázta a fejét, Gavin pedig arcát a tenyerébe temetve sóhajtott – ha beszélni akarsz vele, miért nem keresed meg te őket, Calvin bácsi? – félrebillentett fejjel, csücsörítve figyelte a nagybátyját, de nem telt bele öt másodpercbe se, már topogott is tovább, hogy megkeresse az unokatestvéreit.
- Nem – dörmögte – ez a gyerek pedig még annyira se, mint az összes többi – Autumn izgága volt, képtelen volt megülni a feneként akár öt percig. Mindig mennie kellett, szaladni, játszani és felfedezni, Gavin pedig nem tudta nem észrevenni, hogy évről évre egyre jobban hasonlított rá.
- Szerinted én mennyire repestem az örömtől, hogy a hárpia nagyanyja nevét kapta? Az a nő pont annyi rosszindulattal van teli, mint az itt jelenlévők összese együttvéve. Márpedig hidd el, egyik-másik már önmagában is csodálatraméltó. Sylvia ragaszkodott hozzá – vont vállat - nekem meg nem maradt más, mint bízni abban, hogy a név nem kötelez – az hiányzott még neki, hogy a lánya az anyósára hasonlítson. Külső- és belsőértelemben véve is nagy átok lett volna szegény gyerekre nézve.
Belekapaszkodott egy tányérra kikészített késbe, majd belevágott a még mindig sistergő húsba. A gyerekek nyilván nem véresen vagy közepesen akarták enni, viszont kiszárítani se akarta, így még az előtt, hogy ez megtörtént volna, áttette az addig fém búrával lefedett tálra pihenni, és egy másikat tett a helyére.
- Talán együttes erővel – vont vállat és fél szemmel az öccsére pillantott, ahogy kisebb-nagyobb pamacsokat kezdett eregetni – még mindig tartod magad a napi egy dobozhoz? Vagy az a minimum? – hangja csordultig telt rosszallással, amiért a másik ilyen elszántan károsította az egészségét. Tisztában volt Calvin szívfájdalmával és a helyzetével, és tudta, hogy szüksége volt valamire, ami segített stresszmentesíteni. Mégse a nikotinfüggőségét tartotta a legjobb választásnak.
- Ha azt vesszük, hogy még a sörre is úgy tekintenek, mint az ördög találmányára, szerintem mindenhonnan számíthatsz egy-két ejnye-bejnyére. Ennél képmutatóbb társaságot nem láttál még - Sylvia mindig ilyen életre vágyott, és végre megkapta.
- Kösz, de kösz nem – utasította vissza a cigarettát – az orvosaid nem verik még lapáttal a fejed, hogy vissza kellene venni, mielőtt kátrányt kezdesz köpni? – folytatta volna, hogy nem állt szándékában felnevelni a lányait helyette, ha kinyírja magát, de a három muskétás már araszolt is feléjük.
- Itt vannak!

We'll all be gone for the summer

Vontatottan húzta fel fél szemöldökét, úgy mérte végig a bátyja arcát.
- Negyed óra volt ide az út. Maximum húsz perc… ne mondd már nekem azt, hogy annyi idő alatt fullra megtelt a gyerek, mert mindjárt én is lehugyozom a bokám – noha úgy, hogy Maisie-t az ivásra csak és kizárólag almalével lehetett rávenni, tulajdonképpen nem lett volna meglepve tőle. Volt, hogy próbálta átverni, és felvizezni a vállalhatatlanul édes itókát, hogy ne tapassza össze a cukor a száját -bár néha még azért is hálát adott volna-, de a kisebbik gyereke legalább olyan jó nyomozói vénával volt megáldva, mint a nagybátyja, vagy nagyapja. Le se ért még az első korty, máris meg tudta mondani, hogy kamu, amit a műanyag poharába, vagy csőrös üvegébe kapott, tüntetőlegesen pedig addig nem is volt hajlandó többet inni belőle, míg azt nem kapta, amit kért. Cal pedig, hogy kerülje a meddő vitát egy öt évessel, rendre úgy is tett.
- Ha az lenne a célom, hogy kedveljenek az emberek, valószínűleg úgy is tennék – már persze egészen pontos célja volt, de csak azokkal szemben, akiktől a hasznát, és a bevételét remélte. Nem ápolt jó kapcsolatot a szomszédjaival, a bolti árusokkal, vagy a portaszolgálattal a házban, leegyszerűsítve a „mindennapi személyekkel”. Azt állítják, végső soron úgyse a tehetség, a társadalmi szerep számít majd az utolsó elszámolásunknál, hanem az, hogyan bántunk az emberekkel. Calvin ezen a teszten már megelőlegezett bukással indult. – De ne csak a két hugyosért lobbizz akkor, hanem az összes gyerekért. Szerinted az osztályra való gyerekből mennyi fogja húzni a száját, ha elé teszik a luxus, öt Michelin csillagos étteremből szalasztott reform-hamburgert? – azt pontosan tudta, hogy ő nagyon jól be fog lakni belőlük, de azt is, hogy a sajátjai csak lökdösni fogják a hamburger buci tetejét, és próbálják majd szortírozni, hogy mi az, ami számukra ehető. Leginkább semmi. Ellenben a chips, és mindenféle nyalánkság-hegyekkel, amik az árnyékba tett asztalon sorakoztak. Azokat bármikor képesek behabzsolni.
Száját húzó fintorral, némi degradálással nézett végig a bátyján.
- Nem nézel ki jól – vallotta őszintén. Számára nem, értelemszerűen, de bármely kivénhedt anyukát kérdezte volna a túlvégről, ők egészen mást állítottak volna. – Társ apák, mi? -nevetett fel, és könyökével oldalba bökte Gavint, cukkolásként. - Megválaszoltad. Normális ember nem örül ennek. De Nathan pechére nem sorolható ebbe a kategóriába – annak ellenére se, hogy egyfolytában érezte az attitűdjén, foglalkozása okán különbnek érzi magát tőlük. Lehet, nem volt benne ez a manír, de Calvin ennek ellenére is mérget ivott volna rá. – Kretén… - prüszkölte az orra alatt.
- Figyelj, „you do you” – védekezve emelte a kezeit. – De az tagadhatatlan, hogy én tökéletes vagyok – vigyorodott el, talán önhittebben is, mint szükséges volt, és azon a hangszínen, ami nyomán még képes is lett volna elhinni, hogy így van. Nem hajszolt kislányos képzelgéseket ennek tekintetében, de próbálta a lehető legtöbbet kihozni magából -épp csak, amit ő pozitívnak látott magában, azt sokan mások az ellenére fordították volna. Sok, be nem ismert problémával küzdött, amit attól fogva, hogy nem is látott magában, képtelen is lett volna felmérni, és dolgozni rajta. Márpedig az, hogy majd’ másfél évvel felesége halála után úgy élt, mintha mi se történt volna, nem volt egészséges. Az, hogy első adandó alkalommal, ahogy lehetősége nyílt rá, levette a gyűrűjét, és két könnycseppnél többet nem hullajtott érte, szintén nem.
Sok mindenért, ha kimondott szavakkal nem is mindig, de a szüleit, az általuk biztosított, alapjaiban véve is toxikus légkört hibáztatta. Egy valamirevaló, szeretetteljes közegben felcseperedve valószínű, hogy ő se olyan felnőtté cseperedett volna, akit joggal becézhettek a „család feketebáránya” titulussal -ő pedig, állítása szerint, büszkén viselné. Nem akart olyan lenni, mint az apja, és bár ezt be nem ismerte volna előtte, hisz ennyi jószándék még belé is szorult, de a bátyjára se akart hasonlítani. Helyette homlokegyenest, eltökélten űzte azt, ami Gavinnek az ellentétét jelentette. Talán túl jó munkát is végzett…
- Arra – erősítette meg a róla csüngő kislány kérdését. – Azért ismerd be, mint ügyeletes „fun nagybácsid”, én az is vagyok. Apád úgyse hallja, vele ne törődj – legyintett Gavin felé érdektelenül. – Csak gondoskodok róla, hogy egy pillanatig se unatkozz – ujjbegyeit a víztől csatakos fejére tette, és úgy fordította a gyereket a tengelye mentén menetirányba, majd ahogy Autumn eltűnt a kavalkádban, hitetlenül kortyolt a söréből.
- Azért a csicserehadot se kell félteni – vágta rá, mintha versengeni próbált volna, kinek a gyereke a rosszabb. Sokszor, gyerekkorából rajta maradt megszokásból úgy érezte, bizonygatnia kell magát, még akkor is, ha egy teljesen abszurd tétre próbált licitálni.
- Ne lettél volna papucs – jegyezte meg pimaszkodva. Jenniferrel, különösen, miután Cal otthagyta korábbi munkahelyét, és ajánlatot kapott a Barnes-nál, nem volt mindig simulékony az összhang, de mindketten tartották magukat ahhoz, hogy az igazán fontos kérdésekben ketten döntenek. Különösen, ha Calvin jelen volt a döntéshozatalnál, és nem csak telefonon lehetett elérni, ott is éppen, hogy. De akkor, ha volt felesége az anyja nevét akarta volna ráruházni bármelyik gyerekükre is, akár a Föld másik végéből is visszakúszott volna, hogy közölje: nem.
- Szerintem ezt csak te számolod, mert én biztosan nem – dünnyögte az ajkai közé tűzött cigivel. Csak megtippelni tudta, de ha munkában volt, ténylegesen elment napi egy dobozzal -a lányok mellett azért tartotta magát, már amennyire bírta.
- Remélem azért körmöst, és kukoricán térdepelést nem fogok kapni – somolyogta, ahogy lassan kifújta a füstöt. – Egyedül a fogorvosomnak van rá gondja. Még – fűzte hozzá, mert korábban az éves szűrésen pedzegette a háziorvosa, hogy kis hajszál választja el attól az értéktől, amit már magas vérnyomásnak mondanak, és akkor még jócskán kevesebbet is bagózott. Ezt, úgy gondolta, Gavinnek egyáltalán nem szükséges tudnia.
Ahogy a szeme sarkából észrevette a feléjük kocogó hármast, feltartotta az ujját.
- Á-á! – figyelmeztetően, erős hangon szólt rájuk. – Ott megálltok; egyik se futkorászik lábujjdugós papucsban! És mezítláb sem – mutatott át Autumn-re, ha véletlen felhatalmazva érezte volna magát. – Tudják vajon, hogy sétálva is lehet közlekedni? – nézett Gavinre, ahogy gyorsan lehúzta a maradék két korty sörét, és a cigijét az üvegen elnyomva bele is ejtette, csikktároló gyanánt. – Te hogy állsz? – biccentett a bátyja itala felé, leginkább azt tudakolva meg, hogy neki is hozzon-e még egyet.
- Gyorsan bemegyünk, átvesszük a fürdőruhátokat, és…
- Nekem megy egyedül is!
- Tudom, Katie, de a húgodnak nem – a szeme sarkából nézve rá intette csöndre. – És még kaja előtt csobbanhattok egyet – fejezte be a gondolatot, és végigsimítva Autumn haján már terelgette is maga előtt a kis nyáját; gyorsan beleimádkozta Maisie-t a dizájner fürdőruhájába -legalábbis gyerekek körében egy minden hercegnővel kivarrt gönc biztosan annak számított-, és egy, vagy Gavin válasza szerint két sörrel felszerelkezve visszacammogott a lányaival a hátsóajtó felé. – Aztán meg ne lássam, hogy akárcsak egyet is ugrotok a medence széléről – figyelmeztette, majd egy legyintő mozdulattal útnak is bocsájtotta őket. Hozzá akarta tenni, hogy „vagy azonnal megyünk is haza”, de ennyire ünneprontó nem akart lenni, még ha tartotta is magát a fejben hozzáköltött folytatáshoz.
- Néha, őket látva elgondolkodok, hogy hiányzik a gyereklét… aztán kurva hamar rájövök, hogy annyira mégsem - az ő fiatalkoruk tükrében talán nem is meglepő… egészen biztos volt benne, hogy ezzel Gavin is egyet fog érteni.

Calvin and Gavin When in doubt, choose the kids. There will be plenty of time later to choose work.

- Én nem tudhatom és nem is érthetem – vonta meg a vállát rezignáltan, arcán tettetett, de őszinte unalommal – csak megnyugtatni tudlak, hogy az én lányomra is két perc alatt jön rá a pisilhetnék – rövid, alig két évig tartó házassága és az azt megelőző egynéhány év együttélés során megtanulta, hogy a férfiaknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi mindent kell egy nőnek az élete során átélnie. Kezdve az alattomos cipőkkel, amik hólyagosra és véresre törik a sarkát, a láb dagadáson és a „havi bajon” át egészen a vizelési szokásokig, pont úgy, míg a várandóssággal és a szüléssel kapcsolatos ismereteik is csak addig terjednek, hogy végig nézik a valamivel több, mint kilenc hónapon át tartó kivirágzással kezdődő, hervadásig tartó időszakot. És ez még csak összefoglalja azt a számos más problémát, amit a kedves hölgyek rendszerint átokként szórnának minden egyes férfi fejére „mert te nem tudod…!” Tényleg nem, és talán mindenkinek jobb ez így. Nem elég a férfi nátha?
- Hát, aki nem szereti megkönnyíteni az életét… – azon nem segít semmiféle kiegészítő sem, tette volna hozzá. Az igazság viszont az, hogy fivéréhez hasonlóan ő se volt egy kenyérre kenhető fajta. Elhíresült lobbanékonyságára való tekintettel tartottak tőle az emberek, de főleg a kiszámíthatatlansága miatt. Soha nem lehetett megsaccolni, hogy milyen az aktuális hangulata. Rendszerint reszkető térdekkel álltak előtte kiváltképp, ha problémás helyzet szorult orvosolásra, és csak ő volt hozzáértő a témában, máshoz nem szaladhattak. Mégis, akit megkedvelt és aki osztozott a szimpátiáján, azzal mélyebb és szorosabb, munkatársi viszonyon felül baráti kapcsolatot ápolt. Barátságában pedig messze túlteljesített az öccsén, és mentes volt mindennemű önzéstől, haszonleséstől.
Csakhogy egyre kevesebben voltak az ilyen emberek. Ez nem a csapat hibája volt, hanem az övé. Az elmúlt néhány évben hanyatlani kezdett az emberekbe vetett bizalma, nem szívesen kötött barátságokat munkafronton, noha kétségtelen, hogy aktuális beosztására és összességében a munkájára való tekintettel nem is volt szükséges az, hogy szoros érzelmek vagy feltétlen bizalom kösse másokhoz.  
- Ha túl sok zöld meg „furcsa ízű”, „ez nem ízlik” szósz kerül bele, akkor valószínűleg az összes – az ő lánya pedig messze híres volt arról, hogy kikerüljön mindent, ami egészséges, és nem evett meg semmit, ami zöld volt - mellesleg ne nekem mondd, mindjárt felcsapok egy panaszkönyvet. Autumn legújabb mániája sültkrumplit mártogatni az eperöntetes vanília fagyiba, vagy mályvacukrot olvasztani sajt helyett a pizzára. Ha rajtam múlt volna, két bödön krumplit sütöttem volna ki olajban és tunkolják, amibe akarják… - pörölt, kezében a húscsipeszt csattogtatva - nem érem fel ésszel, hogy az anyjának honnan jött ez a látványkonyhás gourmet ötlet, de hát legyen! Én meg majd szívhatom a fogamat amikor kiszámlázza nekem a steak árát – előre félt attól, hogy milyen arányban oszlik majd meg a büdzsé, ha lepereg a 24 óra. A minden képzeletet felülmúló dekorációt és kaja- valamint sütemény és tortacsodákat látva, Gavin már csak abban reménykedhetett, hogy nem azért volt olyan nyugodt az exe és nem azért vett vagy bérelt annyi holmit, steaket és ugrálóvárat – már csak a póni hiányzott - mert a javát neki kellett állnia.
- Kedvességed határtalan – elégedetlen fintorral ráncolta az orrát majd megforgatta a húst és újult elánnal szónokolt tovább a kedvencnek aligha nevezhető, magát társ apának kinevező jómadárról – Nathan soha egy percig nem volt normális! – könyökével és alkarjával védve az ostromolni készült oldalát, arrébb lépett - ide a rozsdás bökőt! – kocogtatta meg a saját mellkasát szívtájon – és akkor még nem láttad a családját. De ne félj, ma nem maradsz ki belőle – nem szeretett egyedül szenvedni. Ha neki rossz volt, mindenki másnak is rossznak kellett, hogy legyen. Az pedig, hogy a tulajdon testvérével osztozhatott a kínkeserveken, még élvezetessé is tette a dolgot. Gavinben még élt az a bizonyos testvéri kapocs és ragaszkodás – ha nem is olyan erősen, mint régen – ami Calvinből talán az idő múlásával elkezdett szépen lassan eltűnni. Ebből is látszott, mennyire különböztek egymástól.
- Az. Tökéletesen szerény – fivére minden volt, csak épp tökéletes nem, de ez elmondható volt az egész famíliájukról. Épp annyira volt selejtes az egész brancs, legkisebbtől a legidősebbig, mint amilyenek ők maguk is. Példát is csak egyetlen téren lehetett venni róluk: a munkájukban mindannyian kiemelkedően jók voltak.
- Háááát…- Autumn forgatta a szemét, jó alaposan elhúzva azt a „hát-ot” – ismerek tényleg vicces embereket. Te nem vagy közöttük…
- Autumn! – szólt rá erélyesen, apai szigorral. A kislány a dorgálásra a vállai közé húzta a nyakát.
Nem szerette, amikor a gyermeki őszintesége átcsapott pofátlanságba és szemtelenségbe, amit nyilván akkor engedett meg magának a legtöbbször, amikor nem kellett volna. Gavin jó előre tudta, hogy mire a lánya eléri a serdülőkort, ezüstbe fog hajlani az üstöke, bár panaszkodnia nem kellett, volt honnan örökölje a pimaszságát.
Mosolyogva hümmentett. Ő nem akart Calvin szavaira rálicitálni, hiszen attól függetlenül, hogy a lánya maga volt néha az ördög megtestesülése, jó gyerek volt. Jól tanult, eszes volt, helyén volt a szíve, és ha arra kérték, megült a fenekén, sőt, még a borsót is megette. Ami nagy szó.
- Nem voltam papucs, csak megalkuvó. Sylvia családjában nagy hagyománya van annak, hogy az első szülött gyerek az anya vagy az apa nevét örökli meg. Az anyja így se rajongott értem, hát képzeld el, ha még keresztbe húzom a számításaikat és a hagyományokat. Már azzal a bögyében voltam és szórta az átkokat rám, hogy házasodni se akartam… - drámai sóhajjal cserélte ki a döglött húst a rácson - nyilván húztam az orrom és jobbnál jobb nevekkel hozakodtam elő, de… nem volt, ami überelte volna az Autumn nevet. Amúgy meg, meglepő módon, de illik hozzá. Na nem úgy, mint a nagyanyjához… az egy hárpia, hiába tűnik „cuki néninek”. Az én gyerekem inkább borongós… – kíváncsian lesett a lánya után, mikor az felcsattogott a két lépcsőfokon. Még azt is megtudta az exének hála, hogy színeiben is „ősziesebb” jegyeket örökölt. Gavin ebből egy szót nem értett ugyan, de elfogadta.
- Aztán meg jön majd a gégéd, a tüdőd meg a szíved. De ki vagyok én, hogy erről papoljak neked? Nagyfiú vagy már – épp csak azért nem legyintett, mert nem kívánta szanaszét fröcskölni a zsírt a térköveken, a végén még azt is bevasalják rajta minden mással együtt. Ő maga világéletében dohányfüstmentes életet élt. Legalábbis nem kívánt gyárkéményként üzemelni, épp elég volt, ha körülötte annyian pöfékeltek. Tudta, hogy ez még nem jelentette azt, hogy több fog megadatni neki az életből, mint mondjuk a fivérének, aki kijelenthető, hogy láncdohányos volt, mégis tartotta magát ahhoz, hogy a lányának apára van szüksége, és ha már alapból veszélyes életet élt ügynökként, nem súlyosbíthatta azt önkényesen.
Sylvia reakcióját előbb szúrta ki magának a kert másik végéből, minthogy a három, feléjük robogó lányt észrevette volna. Calvin utasította őket megálljra.
- Nem tudják – vágta rá, szemeit le se vette a három lányról – vagy tudják csak leszarják – az utóbbira voksolt, hiszen többször el voltak mondva a szabályok, melyek örök érvényűek voltak. Meglötyögtette a szabad kezében tartott üveget – jöhet! Mire kiérsz, ez már nem lesz.
Szeme sarkából nézte végig ahogy a négyes fogat elvonult a ház irányába. Nyilván az ő lányának is asszisztálnia kellett ahhoz, hogy az unokatestvérei átöltözzenek.
- Remélem rendesen megsütöd őket és nem fog a véres szaft csurogni az állukon – Sylvia megjelenése nem érte váratlanul. A nálánál majd’ két fejjel alacsonyabb nő finnyásan nyomkodta meg a fémbúra alatt pihenő húsokat.
- Olyan barbárnak tűnök, aki nyersen eszik? Ha így lenne már rég eléjük hajítottam volna, hogy egyék. De inkább a vér, mint a gumis cipőtalp – a nő arca elárulta, hogy nagyon is tisztában volt, minek szánta az epés megjegyzést.
- Jól van Gavin – paskolta meg a volt férje vállát lemondón, mielőtt még zavar futott volna át a nő arcán - nem mindenki ért a húsokhoz – tette hozzá, és alaposabban szemügyre vette őt – össze vagy zuhanva!
- Ti ketten nem akartok összeházasodni? – morrant fel, mihelyst a másik kritikusa is megérkezett.
- Kösz nem. Nem kell nekem több Whitlock. A külsőnél többet ér a belső... Nahát, Calvin?! Rég találkoztunk… semmit nem változtál – Sylvia első körben nem a külsejét illette bókkal, annál inkább a csípős megjegyzését és a káromkodást, ami ellen a nő be volt oltva. Nála az kimerült egy erőteljes „a csudába!” kifakadásban – gyönyörűek a lányok. Katie igazi nő már! Néha elhozhatnád őket a nyárra, gondolom neked is jól jön egy kis "én idő" - felajánlása és kedvessége egészen meglepte Gavint. Soha nem kedvelték egymást.
- Ja, amúgy meg… csak jelzem, hogy néha még most is olyanok vagytok, mint egy-egy gyerek! – negédes mosollyal vált újra boszorkává, és paskolta meg a karjukat, mielőtt tovább állt volna. Sylvia rengeteget változott azóta, hogy Nathan oldalán találta meg a boldogságot. Gavin csak abban az egyben nem volt biztos, hogy tényleg boldog volt…
- Néha akaratlanul is belegondolok abba, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy elváltunk… - élt részben az öccse szavaival. Egykor nagyon szerette a nőt, jobban, mint mást valaha. Viszont a korábbihoz hasonló megjegyzései és az, amit mutatott magából, elbizonytalanították, és nem volt biztos abban, hogy mit is szeretett benne annyira?

We'll all be gone for the summer

- Remek – bólintott lomhán, hamis mosollyal. – Össz-családi kis húgyhólyag szindróma – vonta le a magában átforgatott következtetést. Nyilván a jelenlévők, mint mindig, kivételek, tette volna hozzá, de illetlenül közel a negyvenhez nem akarta még csak véletlen se beharangozni az előrevetített prosztatagondok nyújtotta esetleges problematikákat -éppen elég volt minden arra irányuló, önmagát beteljesítő jóslatként hirdető reklám a tv-ben egy átlagos éjszakán. Úgy vélte, lesz még bőven nehézségük ezzel a jövőben, így doszt elég ezt a kínt a gyerekeikre, és csupán az ő hisztijük kapcsán magukra kivetíteni.
- Nem pont azzal nehezíteném, ha people-pleaser lennék? – kérdezett vissza, résnyire húzott szemeivel méregetve bátyja rosszallónak ható fizimiskáját. Nagyra tartott -némely- emberi kapcsolatot, de a lényébe volt kódolva, hogy azokat fontosság szerint szortírozza. Terhes volt számára a legtöbb ismeretség, amiből nem tudott profitálni mind szakmailag, mind szellemileg, mint lelkileg, még ha ez utóbbi szempontot különösen alá is becsülte. Az, hogy épüljön a jelleme számára egyenértékű volt azzal, hogy magával hasonszőrű ismeretségeket toboroz, olyanokat, akik egy bizonyos mérce szerint kvalifikálódtak -neki az, hogy kedves legyen a lakásától két sarokra lévő éjjel-nappali kasszásával, nem jelentett semmit. Illetőleg egy egyszerű köszönést is betudott kedvességnek, mondván, sokaktól még azt se kapják meg.
- És ki ne szeretne hallani egy egész hordányi kiscsaj generálta hisztit? – fanyalgó mosollyal vetette be a költői kérdést. A fancsali ábrázatot azonban csak tovább húzta, mikor Gavin a lánya kiötlötte újhullámos recepteket kezdte sorolni, noha arról a sajátjai is tudtak volna mesélni -ő viszont gondolni se akart rájuk, így nem méltatta többre a vonakodó arckifejezésnél. – Egyébként kinek van nagyobb szerepe Autumn nevelésében? Az exednek és a… faszijának, vagy a bébicsősznek? – száját a sörösüvegre tapasztotta, míg felvont szemöldökkel nézett a bátyjára, végül, miután kortyolt, folytatta. – Mert ha ismerné a gyerekét, ezáltal úgy alapjaiban a gyereket, mint fajt, tudhatná, hogy mit esznek meg, és mit nem – mert hogy egy steaket nem, arra bárhol, bármikor a nyakát merte volna tenni, legyen bármennyire is szívben-lélekben amerikai az a lurkó. Főként, hogy a Whitlock vér révén mindhárom pulya ötven százalékban brit volt, így egyre távolabb kerültek a menütől.
Gátlástalanul vigyorodott el Gavin elégedetlenkedő mimikáját látva, és az nem mozdult, csak átalakult fájdalmas grimaszkezdeménybe, mikor Nathan családja felé terelte a bátyja a szót.
- Nagyon jó lesz… - dünnyögte a kényszeredett mosolya okán artikulálatlanul. – Nyugtass meg, hogy van valami tömény is, mert ez… - megemelte az üvegét, hogy fellögybölje benne az épp csak az alján ülő egy-két kortyot. - …akkor nem lesz elég – nem, mintha szeretett volna inni. Pár sörre ugyan nem mondott nemet, főként, ha társaságban volt -ha nem, úgy maximum egyig jutott, és lehet, hogy annak is kiöntötte a végét-, de az erősebb italokat, ha módja volt rá, kerülte. A hivatalos megjelenései alkalmával is, ahol kötelező díszelem a kézben szorongatott whiskyspohár a benne aranyló löttyel, egy egész estén keresztül képes ugyanazt az üveget hordozni anélkül, hogy újratöltést kérne. Nem azért nem iszik, mert ne bírná -bár tény, mivel elhanyagolta az alkoholtoleranciáját, könnyen a fejébe száll-, hanem hogy mindig józan maradjon ő és az ítélőképessége is. Soha nem érezte magát komfortosan elködösült elmével, ugyanis félő volt, akkor elveszti az irányítás jogát.
- Áu! – teátrálisan kapott Calvin a mellkasához, szíve felett terpesztve szét az ujjait, ahogy unokahúga csípőből kiosztotta, majd ugyanolyan lezseren, mintha nem épp keresztülgázolt volna nagybátyja lelkivilágán, elszaladt. Kedvelte a kislány habitusát, de a saját gyerekeiben a kivagyiságot nem tűrte, és ahogy Gavin rendre intette, úgy ő is hasonlóan járt volna el a helyében.
Bár ő hozakodott elő a témával, mégis érdektelenül bólogatott, és kortyolt az italából a cirkuláló gyerekeket és a trécselő anyukákat figyelve, ahogy Gavin mély, filozofikus elmélkedésbe kezdett a lánya neve kapcsán.
- Borongós? – ragadta ki az egyetlen szót, ami megragadta a figyelmét. – Nekem eddig nem úgy tűnt. Vagy csak nem értem a magasröptű, szépirodalmi metaforáidat, Shakespeare – vigyorgott rá az üveg szájának takarásából, ahogy azt egy újabb kortyra emelte, majd leeresztve a kezét a cigije után matatott. Szerette húzgálni az oroszlán bajuszát, ez adta meg a furcsa, legtöbbször instabil, megkérdőjelezhető dinamikájuk rá eső részét. Folyton piszkálta Gavint, és csak részben a sajátjától teljesen elütő habitusa miatt -gyakran az apjukat látta benne, még ha a másik próbált is ellene tenni, hogy olyanná váljon, mint az öregük. És mint olyan, aki nem szenvedhette az apja személyét, a bátyján állt bosszút.
- Golyók közt rohangálni és felrobbanó épületekbe csörtetni se egy életbiztosítás – prüszkölte a szájába tűzött cigaretta okán elmosódott hangon. Soha nem volt igazán mély, vagy szimplán jó kapcsolata az apjukkal, de kiskorában felnézett rá annak hivatása, heroikus kiállása okán -bálványozta is, míg le nem hullott a szeme elől a lepel. Attól fogva minden, a fegyveres erőkhöz valamilyen formán kapcsolódó emberről csak, mint erkölcscsőszről vélekedett. Nem volt ez másképp a bátyjával sem.
És bizonyos szinten, ha nem is a hivatása okán, de ő is ilyen erkölcscsősz volt, amikor a lányainak papolt a helyes magaviseletről. Holott mit tudott ő arról…
- Bé! – vetette hátra a válla felett, egyértelműen jelezve, hogy ahogy a bátyja is hangoztatta, úgy szerinte is csak pont leszarják, miről prédikálnak. Nem, mintha ők annak idején nem ezt tették volna. Vagy tennék manapság…
Kedve lett volna hátat fordítani, ahogy Sylvia rideg alakját megpillantotta Gavin mellett a házból kifelé jövet, de túl késő volt már ahhoz, hogy tettlegességre vigye a gondolatot. Legbájosabb, és mégis legálszentebb mosolyát vette elő, amikor odaért, és kénytelen volt a nőre nézni, ahogy az megszólította.
- Van még hátra pár jó évem, nem szeretném azokat megkeseríteni – válaszolta a bátyja kérdésére, de szeme sarkából pontosan ugyanazzal a művi arckifejezéssel Gavin exét mustrálta. – Na meg a lányoknak se kell gonosz mostoha – morogta a bajusza alatt, ahogy megbontotta a sörét, és a szájához emelte. Azzal, hogy a megjegyzését ki hallotta és ki nem, már nem törődött, kimondta, amit kimondott.
- Még jó! Kár lenne változtatni azon, ami ilyen jól működik – elbizakodott, kaján vigyorral sandított le a nőre. – Köszönöm. De akár Autumn is járhatna többet felénk. Legutóbb is nagyon méltatta az apjánál töltött időt – noha észlelte Sylvia jó szándékát, nem állt módjában azt viszonozni -helyette megkockáztatott egy későbbi vitát a nő és Gavin között az átgondolatlan kijelentésével. Megmagyarázhatatlan oknál fogva viszolygást ébresztett benne a puszta személye is, így, bár jól tudott idomulni az emberekhez, arra csak akkor tudta rávenni magát, ha akarta. Márpedig felé soha nem akart kedves gesztusokat mutatni -az, hogy nem rázta le magáról rögtön az érintését, több volt az egy évre jutó, Sylviára szánt figyelmességből.
- Néha? Akaratlanul? – szöktek ki a szavak, ahogy megbabonázottan nézte a távolodó alakot. Nem azért, mert olyan szép lett volna, amit látott, hanem olyan dermesztő… mintha legalábbis Medúzával folytatott volna bájcsevejt. – Vicces, hogy életed legrosszabb és legjobb döntése is ehhez a nőhöz köthető: a legrosszabb, hogy elvetted, a legjobb, hogy elváltál – nézett végül a bátyjára, ahogy pedig összeakadt a tekintetük, látványosan úgy tett, mintha kirázta volna a hideg. Sylvia gondolatától is borsódzott a háta.
- Na, add azt a vackot – bökött a húscsipesz felé, majd ha megkapta, odébb billentette a bátyját a grilltől. – Ruhával nem tudok szolgálni, de szabad manó vagy, Dobby! – elvigyorodott, és a szeme sarkából a testvérére nézett. – Bár, ha gondolod, hívhatjuk Nathant is, biztos jobb lenne bármelyikünknél – biccentett a túlvégen álldogáló alakra; a létezése, ahogy ott ácsingózott, szánalmas volt. Cal szemében legalábbis biztosan, mint valami magát többnek láttató pojáca. – Mi meg szökjünk el a naplementébe. Szívesebben tenném magamat taccsra egy lepukkant kocsmában is, minthogy ezt a túljátszott nyáltengert nézzem… Annyival többnek akarja láttatni magát az anyukabrancs előtt – lendítette a húscsipeszt tartó karját a ház úrnője felé. - Többnek, jobbnak… Biztos most állít be egy mércét, amit majd a legközelebbi szülinapos-anyukának meg kell ugrania, ha pedig nem sikerül valamelyik könyvesten jól kivesézik a háta mögött – kezével körkörös mozdulatokat írt le, ahogy magyarázott, majd fordított a húsokon.
- Legalább az ő vendégszeretetüket élvezed, vagy volt annyi eszed, hogy hotelba menj?

Calvin and Gavin WHEN IN DOUBT, CHOOSE THE KIDS. THERE WILL BE PLENTY OF TIME LATER TO CHOOSE WORK.

- Majd eljön a mi időnk is – valahol sejtette, hogy Calvin ezeket a gondolatokat mellőzni kívánta, és kizárólag a gyerekeik érintettségében emlegette. Viszont mindketten jó úton haladtak az öregedésnek azon szakasza felé, mikor már az ő hólyagjuk tűrőképességének is meg lesz számlálva az ideje. Sokakkal ellentétben ő elfogadta a korral járó nehézségeket, sőt, olykor még örömmel is gondolt az öregedésre, mint olyanra - noha nem akarta siettetni - és reménykedett, hogy lehetősége lesz azt józan ésszel, teljes emberségében megélni, mintsem a saját testének és elméjének áldozatává és rabjává válni, mint az anyjuk a sajátjáénak. Ő ettől félt a leginkább: az őrülettől, amit mindkét szülőjétől örököltek ilyen vagy olyan módon.
Fancsali képpel fürkészte az öccsét, mígnem megrázta a fejét.
- Normális, emberi értelemben véve, nem. Mindenkinek jól jön, ha van egy-két olyan emberi kapcsolata, akivel jóban lehet az ember. Például egy szomszéd, aki figyeli a lakást, míg nyaralni mész… bár tudjuk, hogy te nyaralni is az irodába jársz – na nem, mintha ő nem hasonló elvek alapján működött volna. Idejét se tudta volna megmondani, hogy mikor volt utoljára nyaralni. - Viszont, ha rád és a szociális készségeidre gondolok, akkor… igazad van. Csak a magad dolgát nehezítenéd meg vele – nagyot bólintott, így fejezve ki fizikálisan is az igazát. Szerette az öccsét – a maga módján – és elfogadta, hogy olyan volt, amilyen. Nehéz eset, olykor kellemetlen társaság, főleg, ha megszállta a túlzott őszinteséggel elegyedő maró szarkazmus, mikor is az elviselhetetlenség mércéjét súrolta. Ugyanakkor számára elengedhetetlen volt az élet tökéletes, és megfelelő irányú körforgásához.
- Én! – lebbent azonnal a magasba a keze. Ki nem állta a sajátjának a követelőző vagy elégedetlen hisztijét se, nemhogy azt egy hordára való néhány évestől kellett volna elviselnie. – Ugyan, kérlek! – ciccentett egyet és a szemeit forgatva gondolt vissza egy korábban, Sylvia és közötte megejtett kis bájcsevejre, amin keresztül ismertette, ki neveli inkább a gyereküket – Sylvia elfoglalt üzletasszony, mint az ismeretes – kozmetikumokkal foglalkozó cégnek volt a vezetőhelyettese – emiatt, mivel Nathan itthonról is tudott dolgozni, nem véletlen épült fel az a külön szárny, mint egyfajta „rendelő”, ő szokott több időt eltölteni Autumn-nel. Már csak ezért is összetehetem a két kezemet, hogy csak minimálisan tanult tőle, és ha már itt tartunk, inkább az anyja dörzsöltségét és pimaszságát vette át, mint… - kékjei megakadtak a távolban, mellkasán karba tett kezekkel ácsorgó dokin - … mint tőle bármit. – És akkor még nem beszéltek arról, hogy mennyi mindenben ütött annál is jobban az apjára, hiába, hogy az év 365 napjából csupán 70 napot tölthettek együtt.
- Persze. Kaphatsz gumibogyó szörpöt. Az elég tömény. Hova gondolsz?! Egy gyerekekkel teli zsúron? Már az felért egy kisebb csodával, hogy Sylvia még nem húzott nyakon bennünket, amiért ezeket lőtyöljük. Örülj ennyinek – emelte feljebb az üvegét. Gavin még be is idomította Nathant, hogy mennyi kerüljön a fagyra. Ő aztán egy kertvárosi anyuka, vagy annak porontya kedvéért se fog lemondani a jól behűtött keserű nedűről a közel negyven fokos hőségben. Ennyi járt.
Elégedetlenül nézte végig ahogy a gyerek eliszkolt tőlük. Volt időszak, mikor Autumn egy-egy dorgálást követően sírva fakadt, később pedig csillapíthatatlan duzzogással elvonult a szobájába vagy máshova, mintha legalábbis nem ő okozott volna bosszúságot másnak, hanem őt sértették vérig. Akkortájt viszont, nyolc éves fejjel már vette a bátorságot, és bár észrevette- és meghúzta magát arra a néhány percre, míg a szülei kidühöngték magukat miatta, de, mintha mi sem történt volna, egyszerűen csak gondtalanul és büntetlenül tovább állt.
- Az. Borongós… jelen állás szerint is csak azért pörög, mert róla szól ma minden és tudja, hogy a születésnapján nem fogja senki a szobájába zavarni. – Sylvia volt a keményebb szülő. Ő minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül szidta össze, zavarta a szobájába és „tartott vele haragot” addig, míg a kislány bocsánatot nem kért. Ellenben Gavinnel, aki inkább megemelte a hangját és szóval intette rendre. Ő tudta, hogy könnyebb elmagyarázni a helyes magaviseletet, vagy utat mutatni, mintsem fogdába küldeni, hogy „gondolja át, amit mondott”. Az ő értelmezésében egy ekkora gyerek még nem kifejezetten tudja, hogy mit csinált rosszul és mégis hogyan kellett volna, ha senki nem magyarázza el neki.
- Ha hajlamos lennék rá, most könnyek között hüppögve mesélném, hogy mennyit változott az utóbbi időkben, és kezd felnőni, hogy sokkal érettebb lett… de nem vagyok az. És kedvem sincs hozzá – hiába, hogy rajongott a lányáért, nem volt egy víziló könnyeket hullajtó pasas, aki zokogásba kötött ki a lánya minden mozdulatánál vagy szavánál. Nem is tudta volna megfogalmazni, hogy miben és mennyit változott a gyerek, egyszerűen látta és elfogadta. Csendes megfigyelője volt, és a tőle telhető legjobb módon igyekezett irányt mutatni neki, ahol- és amikor csak tudott.
- Nem, nem az – és erre ő volt a legjobb példa. – De valakinek az ilyen „munkát” is el kell végeznie egy olyan társadalomban, ahol mindenki hercegnő akar lenni meg influenzás…  – ő tudta, hogy mire gondolt, Calvin talán nem, de nagy valószínűséggel összetudta tenni a képet segítség nélkül is.
Sylvia megjelenésével a levegő szinte megfagyott körülöttük, és a puszta jelenlétével, szúrós tekintetével elszívott minden jó és kellemes érzést a környezetétől.  Egy pillanatra még a hátán is felállt a szőr a negédes, mégis számonkérő hanglejtésétől vagy a fizikumát illető megjegyzéstől. Ez utóbbit szóra se méltatta. Mindenki tudta, hogy mi volt az oka annak, hogy a hónapok előrehaladtával szépen lassan csökkenni kezdett az izmainak mérete, és másfajta edzésmódot részesített előnyben, mint addig.
Lesajnálón fürkészte ex nejét, míg az az öccsével kokettált, kinek megjegyzését hallva horkantva igyekezett nem belefulladni a sör kesernyéjébe.
- Tessék? – szemei őszinte kíváncsiságtól csillogtak, noha az arckifejezése nagyon is sejtette, hogy tisztában volt a vélemény milyenségével. Világos tekintete elkomorult, vékony réssé szűkítette a szemeit, úgy térképezte fel Gavint annak öccse szavai nyomán, mintha legalábbis ő tömte volna tele badarságokkal a fejét. Mosolyt erőltetett az arcára, s kihúzta magát. Nem akart rossz zsaru lenni.
- Autumn rajong az apjáért. De már így is épp elég időt tölt vele. Ez még egészséges, nem megy a tanulás rovására. Nem kocsikáztathatjuk vagy reptethetjük őt az államokon keresztül, csak mert az apjával akar lenni, aki másutt lakik.
- Mintha én tehetnék róla – jegyezte meg az orra alatt duruzsolva. Legjobb tudomása szerint, bár a válást közösen mondták ki és viszonylag békésen zajlott, azt nem ő találta ki, hogy költözzenek el Jackson Ville-be, csakhogy még nehezebb legyen összeegyeztetni, mikor kinél legyen a gyerek.
- Jól van, ezt még megbeszéljük – vetett Gavinre egy szúrósabb pillantást, majd, mint sértett fél, tovább állt. Tudta jól, hogy a feléjük tett kitérőt is csak, mint illedelmességi körként ejtette meg.
- Nem tudom, mi történt vele az utóbbi években… szarvakat növesztett – de egyetértett a másikkal. Ha együtt is maradtak volna, ami egy elképzelhetetlen forgatókönyv volt a számára, egészen biztos, hogy megkeserítették volna nem csak egymás, de a lányuk életét is.
- Kösz – hálálkodva adta át a csipeszt, homlokáról az alkarjával dörgölte le a Nap- és a grill melegétől kiserkent izzadtságcseppeket, és a korábban árnyékba tett, még teli sörösüvegért nyúlt. Az üres a helyére került, azt pedig felszisszentette.
- Az, hogy rohadna meg még el is hinné! Nem győzné dicsérgetni és fényezni a főztjét. Azok meg nem mernének mást mondani, minthogy „isteni!” – biccentett az asszonygyűrű köré, akik bár elmélyült beszélgetést folytattak a házigazdákkal, mégis tekintetük olykor-olykor feléjük kalandozott.
- Ezt megugrani? Ugyan kérlek! Már komolyan azt várom, hogy még egy pónilovat is előrángassanak valamelyik bokor tövéből. Tényleg a kutyáért majd még el kell ugranom – jutott eszébe a kis bolhazsák – szerinted azzal számolt Sylvia, hogyha én hozom a kutyát, onnantól kezdve megint csak felém billen majd a „legjobbfej szülő” mérce és aligha tudja majd a gyereket lekenyerezni könyvekkel és mindenféle „nőcis” holmival? – köztudott volt, hogy Autumn mennyire szeretett volna már egy kiskutyát, aminek Gavin és Nathan is elérkezettnek látta az idejét. Csak Sylvia ellenkezett sokáig.
- Nana! Eszembe nem jutna itt maradni. Nem elég, hogy egész nap elkell őket viselnem, még éjszaka is érezzem magam kellemetlenül amiért néhány szobával arrébb ott az ex nejem az új, puhapöcsű faszijával, kettővel arrébb a lányunk meg az ő közös fiúk? – megrázta a fejét és nagyot kortyolt a sörből. – Nem, azt hiszem ezt az én gyomrom se tudná bevenni. Van itt néhány utcával arrébb egy hotel, erre a két éjszakára pont elég lesz. Úgyhogy, ha nincs más programod, nem tudom mikor akartál elmenni, vagy nem óhajtasz csőszködni a lányok felett, tényleg kereshetnénk egy lepukkant kocsmát… van belőle néhány - és még annál is több. - Vagy rohansz haza valami újabb meló miatt? - vetett rá sanda pillantást, mintha kóstolgatta volna a puszta kérdésével.