Sebastian & Kira

Ünnepekkor a legtöbb ember nem szeret dolgozni, hiszen a családjával szereti tölteni az időt. Mikor Kira önként vállalta be azt, hogy viszi a napot, hálás köszönöm helyett, leginkább furcsa tekinteteket és susmorgásokat kapott, ami őt egyébként nem zavarta. Marthaval már kialakítottak egy tökéletesen működő rendszert, melybe az ünnepi reggeli, ebéd vagy vacsora nem játszik annyira fontos szerepet, mint másoknál, így bőven lehet egy évben, egyszer jó fej és elviheti az ilyen napokat mások helyett. Nem azért, hogy a többiek tudjanak családozni, hanem azért, hogy ő idebent addig is tanuljon és fejlődjön.
Ahhoz, hogy tudása bővülhessen nem csak a csekély számban érkező esetek járulhatnak hozzá, hanem a könyvek, különböző esettanulmányok is, melyek közül éppen egyet igyekszik megemészteni, mikor a tizedes és a korabeli fiú megérkeznek. – Rendben, egy kis türelmét kérem – válaszol a férfinak, majd a fiatalabbhoz fordul. - Üdv, Kira Adams – nyújtja a kezét, s ha az elfogadja, megrázza, majd a szék felé mutat. – Foglalj helyet – az ajtót pedig becsukja, mert senki másra nem tartozik az, ami idebent történik még akkor sem, ha az egy köztisztviselői feladatokat ellátó személy.
– Úgy néz ki, hogy a legtöbb az inkább felületi sérülés. Van, ahol kifejezetten erős a fájdalom? – miközben a fiatal férfi válaszol neki, ő kesztyűt vesz fel, fertőtlenítőt, krémet és kötszert vesz elő, majd a másik elé gurul a székével és amennyiben az hagyja neki, a kézfején lévő horzsolást tisztítja meg első körben. Nem kerüli el a figyelmét az, hogy a másik tenyerén is vágás nyomok vannak. – Védekezni próbáltál? – csak tippel, pontosabban a saját tapasztalatára alapoz, ugyanis volt arra példa, hogy ő maga is szorított egy üveget a kezében annyira, hogy végül saját magát is megsértette vele. Mondjuk az ott és akkor nem számított, hiszen védeni akarta magát és az anyját. A tenyerén kialakult sebek pedig szinte elenyészők voltak azokkal szemben, amiket az apja ejtett rajtuk.
elő útját már ne zárja el és az ajtó, amennyiben nem avatkozik senki se közbe, bezáródhasson.

Sebastian & Kira

A lehető legkíméletesebben igyekszik a sebeket fertőtleníteni, miközben figyel Sebastian szavaira. Mikor a vállát említi és még prezentálja is a mozgását egy bólintással jelzi, hogy befejezheti a mozgatást. Midőn sikerrel bekötözi a sebesült kézfejet, feláll a székből és a fájós válla mellé lép. – Megengeded? – s ha nem ellenkezik a másik, akkor vállán letolja a pólót, hogy megnézze a sérülést.
Míg a másik vállával törődik, addig érdekes jelenség történik. Mintha csak kicserélték volna a másikat, modora, szavai és hangja is változik, melytől Kirában villogni kezd a vészjelző. De nem hátrál, mert attól még, hogy változás történik valakiben, ő a gyógyításra adta a fejét.
- Lehet jó lenne egy röntgen – szólal meg úgy, mintha nem is lenne annyira lényeges, amit a másik mond, holott a vascső végett akarná látni, hogy nincs e valami repedés valamelyik csontján. – A fejedet nem ütötték meg? – mert, ha igen, akkor viszont oda nem lesz elég a röntgen. Bár, ahogy nézi, nagyobb sérülést, vértömeget nem lát, de azért jobb biztosra menni alapon teszi fel a kérdést. – Szédülés? Esetleg hányinger? – elengedi a vállát, majd egy lámpát fog a kezébe, hogy, amikor ismét szembekerül a másikkal, a szemeibe világítson.
– Vért is vennék tőled, ha nem bánod – nem érez alkohol szagot, ám furcsa számára a másik viselkedése, s azt gyanítja, hogy a szervezetében van valami. Nem biztos, hogy ezzel segít a srácnak, hiszen a rendőrök mindenről megkapják majd a jelentést. Azonban Kira tényleg szeret alapos lenni és mindent megtenni annak érdekében, aki a keze ügyébe kerül.