Mikor a napokban megbetegedtem, még nem igazán számítottam rá, hogy mik fognak velem történni. Az egész egy átlagos betegségnek indult, de mikor otthon kellett maradnom és felborult a napirendem, már akkor elég rosszul éreztem magam. A betegségtől is és attól is, hogy az életemben fordulat állt be. Nem tudtam az egyetemre menni és a hasmenéses, hányós "rohamok" miatt máshová sem igazán. Próbáltam otthon elütni az időt, de nem tudtam hosszan elmélyülni egy tevékenységben sem, mert mindig közbe szólt a "szükség". Mikor anyám és apám is felfedezte a betegségemet, akkor jöttek csak a gondok. Persze az sem segített, a betegség felett nekik sem volt hatalmuk, nekem pedig a vége felé már semmihez sem volt sem erőm, sem kedvem. Csak feküdtem, fáradtan, leverten, a bőröm átkozottul száraz volt, szemeim kissé beesettek, a pulzusom is gyengén vert és görcseim is voltak. Elég rosszul éreztem magam és rosszul is festettem, amit végül megelégeltek a szüleim is. - Jól van, ez már nem játék! - mondta végül apám, Johannes. - Bemegyünk a kórházba! - NEM! Nem akarok kórházba menni! - kiáltottam rá fáradtan, elnyúzottan. - Ez nem akarat kérdése. Az egészséged a tét! Gyere, segítek! - mondta, majd felsegített az ágyból. Elsőnek tiltatokoztam, de felesleges volt. Ő már döntött. Az otthoni ruhát lecseréltük egy elegánsabb "szabadidő" ruhára, majd kimentünk a kocsihoz. Anya nem jött velünk, neki mennie kellett dolgozni, apa viszont már túl volt az óráin, így be tudott vinni a Presbyterbe.
A kocsi leparkolt, kiszálltunk. Öltönyére felvette elegáns, barna kabátját és miután a kocsit is lezárta belé karoltam és elindultunk be a kórházba. Menet közben nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Nem, nem voltam olyan rosszul és olyan gyenge sem voltam, hogy ne tudtam volna egyedül felállni, leülni, vagy jönni-menni, de apa annyira aggódott, hogy úgy érezte, jobb, ha támogatást nyújt nekem, mert bármi történhet. Elmúltam már huszonöt éves is, mégis ő beszélt helyettem a betegfelvételin. Persze ez nem tetszett a hölgynek, így már az elején leintette apát, engem akart hallani, én viszont nem beszéltem. Nem beszéltem, nem válaszoltam. - Allen. Allen válaszolj a néninek. Téged kérdeztek. - Beteg vagyok. Hányok és hasmenésem van. Gyenge vagyok és nagyon fáradt. A nő beírta a számítógépébe. - Mióta tart? - Egy hete, két napja, tizenkét órája és huszonöt perce. A nő nagy szemekkel nézett, láthatóan teljesen meglepte a válaszom. - Ezt ilyen pontosan tudod? - kérdezte kissé hitetlenkedően, de begépelte. - Igen. Van róla egy naplóm is, itt van a táskámban. Feljegyeztem. Ha meghalok, akkor legalább az orvosoknak lesz miből elindulniuk boncolás előtt és a helyszíni vizsgálatokban. - Allen, ne mondj ilyet! - dorgált meg apa a maga szerény stílusában. - Nem fogsz meghalni, ez csak egy sima vírus lesz. Mindenki átesik egyszer rajta. A nő zavartan megköszörülte a torkát. Rákérdezett a tünetekre, majd felhegyezte őket, majd még pár kérdés után végeztünk is vele. - Most elég ennyi is nekünk. Dr. Mcgrover úgyis alaposan rá fog kérdezni mindenre. Miután megtudtuk melyik emeletre kell menni és melyik ajtó elé kell leülni felmentünk és elfoglaltuk helyünket a váró teremben.
Kivételesen energikusan csinálom végig ezt a rendelést. Tegnap jól kialudtam magam, mert felmondott a belgyógyász és én kerültem be a helyére, márpedig ma éjjel ügyeletben is leszek. Ennek ellenére a szokásos kávé az asztalomon pihent, azt mindig megkapom az mr-es kisasszonytól, akivel pletykálni szoktunk, mint az öregasszonyok. Nem vagyunk azok, de ha kombináljuk egymást, akkor még is: ő asszony, én öreg. Tökéletes. - Loretta, hívd be kérlek a következő beteget. - kérem, miközben a kartont kezdem olvasni. Kicsit ráncolom is rajta a homlokom, mert a "mióta tartanak a panaszai" részhez olyan pontosan le van írva az idő, mintha stopperrel mérték volna. De a probléma nem ez. Amikor újra nyílik az ajtó, két férfi sétál be. A karton alapján a fiatalabbik a beteg. - Jó napot. Dr. Mcgrover vagyok, foglaljon helyet. - intek a székre az idősebb férfire nézve, majd a fiatalabbra tekintek. - Allen, ugye? Kérem vetkőzzön le felülről és feküdjön fel a vizsgáló asztalra. - mutatok a papírral lefedett félkemény ágyra. Loretta szó nélkül nyújtja nekem a gumikesztyűket, míg én fertőtlenítem a kezem. Egy kacsát is oda készít, hátha a betegnek ismét hánynia kellene. - Mondja el a panaszait. - kérem felhúzva a kesztyűket, de már ránézésre is tudom, hogy bent kell tartanom.
Bementünk és bemutatkoztunk a doktornak. Apa engedelmesen leült a székre, én pedig levettem a felsőmet és gondosan, a lehető legszebben, mindenféle ránc nélkül összehajtogattam és apa ölébe tettem. A táskámból kivettem egy A/5-nél valamivel kisebb, kemény fedeles noteszt. A táskát felakasztottam a szék támlájára, majd a noteszt odaadtam a doktornak. - Napra és órára pontosan leírtam benne mindent, ami történt. A tüneteket, megjelenés szerint, lefolyás szerint, rendszeresség szerint, hogy mikor mit éreztem és mi történt, hányszor történt meg. Vizeltszín, és vizelések száma, széklet színe, állaga és székelésszám szerint. Biztos hasznos lesz majd a patológus számára is, mielőtt a kórboncnok a holttestemet felvágja - mondtam kellően közömbösen, semleges tekintettel, ahhoz képest, hogy a saját halálomról beszéltem. Viszont kerültem a szemkontaktust a doktorral. Fél szemmel láttam, apa a fejét fogta, de nem zavart. Ő nem hisz benne, de talán meg fogok halni. Igaz, nem volt véres a székletem és annyira a hasam sem fájt, de lehet coli baktériummal fertőződtem meg, akkor pedig hamarosan veseelégtelen leszek, vérszegény és onnan már nincs messze a halál sem. Engedelmesen felfeküdtem az asztalra. - Pedig jó lett volna ledoktorálni, mielőtt még elföldelnek - mondtam ismét semlegesen. - Allen... ezt már megbeszéltük - mondta apa kissé morcosan. Nem örült neki, hogy a halálomról cseverésztem. Bár már elmondtam a betegfelvételin és ott volt a notesz is, azért felsoroltam neki a panaszaimat a lehető legnagyobb alapossággal. Szemeimmel a doktort követtem, majd mikor a kesztyűs kezekkel hozzám akart érni, akkor megállítottam. Megkértem apát, hogy vegye elő a táskámból a fertőtlenítő sprayt és fújja be vele a doktor kezeit. Hiába volt rajta kesztyű, nem engedhettem, hogy csak úgy hozzám érjen. Apa sóhajtott, majd kelletlenül eleget tett a kérésemnek. - Mit gondol doktor, talán coli fertőzésem van? Mennyi időm lehet hátra? - Allen... fejezd már a butaságaidat! - dorgált meg apa elnéző, kedveskedő hangon. - Doktor. Mondja meg neki, hogy nem halálos beteg. A fejébe vette...
Bevallom, számítottam arra, hogy valami bolond jön be hozzám, de amint megkapom a jegyzeteket már tudom, hogy itt nem erről van szó. Allen nem bolond, hanem autista, ezt pedig korán le lehet szűrni kifejezéstelen arcából és viselkedéséből. Amikor a halálról kezd beszélni, elmosolyodom kissé. - Ne aggódjon Allen, nem fog meghalni. - mondom és nem csak azért, mert az apja erre kér. Míg kesztyűben oda lépek mellé, ám annyiban akadályozza a munkámat, hogy fertőtlenítőt kér. Mivel nem akarok vitatkozni és ha így lesz együttműködő a páciens, akkor megvárom, sőt, beszállok a játékba. Amint fújnak a kesztyűre, ugyan úgy dörgölöm át, mint bemosakodásnál a kezeket szokás mosni, hogy a kesztyű egész felülete kapjon a folyadékból. Én tudom, hogy ezek steril kesztyűk, de ha Allen ettől lesz nyugodt, akkor ezt csinálom. - A folyadék pótlást is vezetted? - kérdezem, miközben finoman át tapogatom, nyomogatom a hasát, kemény feszülést, vagy fájdalmat keresve. Ha van róla feljegyzés, ha nem, biztosan nem hidratált eleget. Miután tapintással megvizsgáltam, a sztetoszkóppal meghallgatom a szívét és közben a karját fogva a pulzusát számolom. Ezzel együtt a légzésére is figyelek. - Nem tudom rázénésre megállapítani, hogy mivel fertőződtél meg. Vért kell vennem tőled, széklet és vizelet mintát kell majd leadnod. De ami biztos, hogy ma bent kell tartsalak. Nagyon dehidratált vagy. - mondom neki komolyan. A kiszáradástól jelenleg jobban kell tartania, mint a colitól.
Ha a betegségnek és a macerának nem is örült, apa annyiban megnyugodott, hogy a doktornál nem vertem ki a biztosítékot, hanem nyugodtan, együtt működően tudja kezelni a helyzetet. Nem mindenki ennyire türelmes velem és együtt működő. Ez most talán egy szerencsés eset volt. Figyeltem, amint az egész kesztyűt átkenik, átfújják, utána már nem volt kifogásom. Igaz, az érintések és a nyomások frusztráltak, de mivel kesztyűben tette, annyira nem zavart, mintha puszta kézzel ért volna hozzám. - Leírtam miből-mennyit ittam - feleltem, ám apa ezután kijavított engem. - Nem tudtuk rávenni, hogy sokkal többet igyon, mint eddig. Allen a szokások rabja és minden nap ugyanannyit iszik. Egy kicsit most többet ivott azért, de nem tudtuk rávenni, hogy nagyban megemelje a dózist. Szokása beosztani, hogy melyik órában miből mennyit iszik és ahhoz tartja magát. - A rutinszerű szokások teszik az embert és a nemzetet azzá, ami. Mit gondolnak, az egyház mit szólt volna, ha nem kapták volna meg rendszeresen a tizedet a terményből? Ha az uralkodó nem kapta volna meg a megszabott időben a megszokott füst, vagy kapu adót? A rendszer és a szokás mindig is nagyon fontos volt az emberi életben. Nem lehet csak úgy amikor éppen gondolom, amennyit éppen gondolok alapon cselekedni. A havi rezsiköltség sem úgy működik, hogy amennyit éppen gondolok, amikor éppen gondolom befizetek az államnak. Cseppet sem tetszett a gondolat, hogy meg akarnak szúrni. Vért venni. Még nem tettem semmit, de biztosra veszem, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgukat. Engem ne szúrjanak meg. Ismét elfogott a hányinger és ha nem kapok időben kacsát, ki tudja, hol landolt volna...
A már átfertőtlenített kesztyűvel nem veszem át a füzetet, de az asszsisztens igen, aki felmutatja nekem az értékeket. Az idők jók, a mennyiségek nem. A magyarázatát hallva elmosolyodom. - Vedd úgy, hogy a tested most háborúban áll egy betolakodóval szemben. A valóságban is megemelkednek az adók ilyenkor, hogy a háborút finanszírozni tudják, különben kiüresedik a kincstár. Az emberi szervezettel sincs ez másképp. Ha nem viszel be annál több folyadékot, mint amennyit vesztesz, kiszáradsz. - mondom türelmesen, miközben előkészítem a tűt, a branült, és a fiolákat, amibe le kell vennünk a vért. Össze illesztem a branült a tűvel, aztán Allenre nézek. - Megengeded? - mutatok a tűre a tálcán, de aztán már nincs is időm ezzel foglalkozni, az oda készített kacsát gyorsan alá is teszem, hogy az ürülő hányadék abba távozhasson.
Figyelmesen hallgattam a doktor szavait, majd bólintottam, majd hánytam is egyet, de nem sokat. Nem, nem a tű látványától fogott el a hányinger, bár nem lepődtem volna meg. Hányás után a tű felé pillantottam, majd megráztam a fejem. - Nem, az nem fog menni. - Allen, ha meg akarsz gyógyulni, akkor meg kell engedned a doktornak, hogy vegyen tőled egy kis vért. Nem fogsz belehalni.- mondta apám kérlelően. - Nem akarom, hogy megszúrjon. Tű rossz dolog. - A tű most jó dolog. A te egészségedet szolgálja. - A szúrás fájdalmas. Nem akarom, hogy fájjon.
Nem kevés kihívás az ifjú, abban biztos vagyok, de azt is látom rajta, hogy ha valamiben logikát talál, akkor azt elfogadja. Elmerengek a tű kérdésen, mert nem akarja, hogy megszúrjam, én pedig nem erőltethetem rá. - Tudod, nem csak a véredet kell levennem ezzel. A testednek hiányzó "adót" is be lehet rajta vezetni. Folyadékot kapnál rajta keresztül. - magyarázom, hogy azért azt is tudja, nem jókedvemből akarom őt szurkálni. - Miben fogadunk, hogy meg tudlak úgy szúrni, hogy nem fog fájni? Van egy remek módszer rá. - kérdezem magabiztosan mosolyogva. Napi szinten két tucat embert szúrok kontrasztanyagos CT, MR, vagy röntgen vizsgálat miatt, így ezt is professzionális szintre vittem. Gyerekekkel is van dolgom bőven, szóval nem áll tőlem távol az efféle fogadás kötés és megegyezés.
Szemeznem kellett kicsit a tűvel, mivel az utolsó egy porcikám sem kívánta, hogy megszúrjon. Meghallgattam a mondani valóját és az újabb, furcsa történetet, amit a vérvételhez fűzött. Nem kételkedtem benne, hogy a vénakanül az infúzióhoz is jól fog jönni, viszont hiába értettem és tudatosítottam magamban, hogy a doktor tettei csak az én érdekeimet szolgálják, akkor is féltem. Féltem a fájdalomtól és attól, hogy azt a szerkezetet a testemmel fogja összekapcsolni. Kételkedtem benne, hogy képes lenne fájdalommentesen behelyezni. A helyi érzéstelenítő beadása is fájdalommal járna. Nem voltam túl járatos az orvosi dolgokban, hiszen én a fizika és a matematika, meg a kémia világában mozogtam otthonosabban és a világegyetem titkait igyekeztem megfejteni, nem a vénakanül, a tűk és a lehetséges érzéstelenítők, orvosi praktikák titkait. Ettől függetlenül a doki ajánlata felkeltette az érdeklődésemet és kihívást láttam benne. - Én nem hiszek benne. Rendben. Ha képes fájdalommentesen behelyezni, kérhet tőlem valamit, amit szeretne. Ha nem sikerül, akkor kártérítés címén megvesz nekem egy könyvet, amit én választok ki.
Kellett egy kicsit gondolkodnia, de végül Allen bele ment a dologba, én pedig elmosolyodtam. - Remek. Akkor az én fogadás részem a következő: ha fájdalom mentesen meg tudom szúrni, akkor hallgatnia kell az apja jótanácsaira. - azt nem mondhatom neki, hogy mindenben hallgasson arra, amit az itt dolgozók mondanak neki, mert ha valamit nem akar - mint például most a szúrást -, akkor nem erőltethetjük rá, az pedig az lenne, ha szó szerint venné, amit mondok. Már pedig valószínűleg szó szerint fogja venni, hiszen autista. Megkeresem a vénáját - kicsit össze van esve a kiszáradás miatt, de jól látható, az elszorítás után pedig tökéletesen tapintható. - Szorítsd ökölbe a kezed és tartsd úgy. A másik kezeddel pedig csípj a combodba. Milyen könyvet kérnél, ha fájna? - mondom, és ha teszi, amit mondok, akkor megszúrom. A combjából érkező fájdalomnak nagyobbnak kell lennie, mint a szúrásnak, így elvileg az agya alig, vagy egyáltalán nem veszi majd észre a tűszúrást: feltéve, ha tényleg rendesen megcsípte magát. Tartom a tűt egyhelyben, a vérvételi csövet pedig rá is teszem. Három ilyet kell megtöltenünk. - Na, fájt, Allen? Most már kiengedheted a kezed. - gyors vagyok, a tűt hamar ki is húzom a branülből, csak az marad benne, oda is tapasztom, hogy ne essen le. Ezután csövet rögzítek a branülre, átmosom egy mosófolyadékkal, aztán elzárom és leszedve a csövet a branül benne is marad a karjában. - Így. Ebben már nincs tű, csak műanyag cső. Kicsi kellemetlenség lehet, de nem fájhat. A karodat ne nagyon hajlítsd be teljesen, amíg bent van, rendben? - mosolygom rá barátságosan. - Tudsz vizelet mintát leadni? - a kérdésem a hólyagjának telítettségére vonatkozik, de meglátjuk, ő mire gondol ebből.
- Rendben van - egyeztem bele, apám pedig egyre kíváncsibban nézett felénk, hogy mégis milyen érdekes fordulatot vett a történet. A doktor kérésének eleget téve állítottam be a kezem és csíptem meg a combomba, ami pillanatnyilag fájt, viszont ennek hála nem éreztem a doktor által okozott fájdalmat. A könyvön kezdtem gondolkodni. - Michio Kaku Einstein's Cosmos c. könyvét szeretném. Azonnal tudtam, hogy a doktor csalt, de nagyon ügyesen csinálta. De végtére is ő nyert, ezt el kellett ismernem. Ez a tény még az én arcomra is képes volt minimális mosolyt csalni, még ha csalt is. - Maga egy rendkívül rafinált orvos. Bevitt az erdőbe. A karomat a doktor utasításai szerint tartottam, majd hol rá, hol apára néztem, aki elégedetten mosolygott, hogy a doktor áll nyerésre és ha lassan is, de haladunk a vizsgálataimmal. - Tudok vizelet mintát adni, nincs gond vizeletürítésemmel. Elvettem a minta leadására szolgáló eszközöket és az erre kijelölt helyen elintéztem és kiszolgáltattam neki a mintát.
Mivel ebben a játékban nem igazán voltak szabályok, így nem is feltétlenül lehet 100%-osra kijelenteni, hogy csaltam, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a páciens itt tartózkodását megkönnyítsem, ez pedig működik. Ez a lényeg. Hamarosan meg is tudom, hogy mit szeretne, én pedig bólintok egyet, míg egyik csövet töltöm a másik után. Nehezen folyik a vére a szárazsága miatt, de ezen hamarost segítünk is. - Egyezzünk ki. Mivel "csaltam", megkapod a könyvet, de mivel nyertem, hallgatnod kell az apukádra. Deal? - mosolygom vissza rá. Ez így mindenkinek win-win. A branült benne hagytam, lezártam, levettem a szorítást is róla, aztán a vizeletminta után érdeklődöm. - Nagyszerű. - bólintok, mikor azt mondja, hogy tud adni. Oda adom neki a műanyag tégelyt. - A szomszédos ajtó balra a mosdó. Ebbe hozz kérlek a vizeletedből. Nem kell kopognod, csak gyere vissza. - adom ki neki a feladatot, majd míg a fiú elmegy, a gép elé ülök és megdörzsölöm az állam. - Bent kell tartanunk őt. Egyelőre egy éjszakára biztos. De lehet, hogy kettőre is. Nagyon ki van száradva. - mondom az apjának komolyan, rátekintve. - Be kellene hozni egy váltásruhát. Pizsamát, papucsot. Mosakodószereket. Köntöst akár, ha van, használ. Valami könyvet, amit szeret. Bármit, amivel le lehet majd őt foglalni az osztályon. - sorolom, aztán Allen is visszatér. Az asszisztens elveszi a mintát, felcímkézi, én pedig halkan sóhajtok, és a fiúra nézek. - Allen. Beszéltük, hogy a tested kifogyott a tartalékaiból, ami a folyadékot illeti, mert háborúban áll ezzel a fertőzéssel. Sajnos nem engedhetlek ma még haza. Segítenünk kell a testednek, hogy felerősödjön. Mondjuk úgy, hogy befizetjük neki az adót. - finoman, de határozottan beszélek a fiúval. Tudnia kell, hogy itt sajnos most nincs választási lehetőség. Nem engedhetem haza ilyen állapotban.
Olybá tűn egy komoly, de igazságos üzletemberrel hozott össze a sors a doktor személyében, de nem lehetett kifogásom. Ez így volt igazságos, szóval mindketten teljesítjük a fogadás ránk eső részét. Jó partner ez a doktor. A munkáját is jól végzi és kellő képen kedves, segítőkész és a maga módján megértő. - Rendben. Áll az alku - bólintottam, majd mikor a vizelet minta szóba került átmentem a műanyag tégellyel a mosdóba és igyekeztem produkálni valamit. Apa a doktor felé fordult. Nem örült túlságosan a hírnek, hogy benn kell maradnom, de nem tehetett semmit. Mindazon által kíváncsi volt képes leszek-e kiállni ezt a próbát és mennyit fognak fejlődni tőle a szociális képességeim. Feljegyezte gondolatban, hogy miket kell biztosítania nekem, de tudta, hogy ez nem lesz olyan sima ügy, mint, ahogy a doktor hiszi. Ez nagyobb macera lesz. - Maga egy nagyon rendes orvos. Köszönöm, hogy ilyen jól kezeli a helyzetet. Ritka az ilyen. Visszatértem és átadtam a mintát, majd értetlenül pillantottam a doktor felé, de kerülve mindenféle szemkontaktust. - De doktor, nem maradhatok bent. Én nem itt szoktam aludni, hanem otthon. Ráadásul nekem még át kell olvasnom a Lineáris rendszerek analízisét, a lineáris mechanikai oszcillátorokat, harmonikus oszcillátorokat, csillapítási fajtákat, tengelyrendszereket. Most az a tananyag az egyetemen. Nem mintha nem lennék tisztában ezekkel, de csak ezt tanuljuk. Utána találkoznom kéne Gydával, fagyizni akartunk. A saját konyhámban akarok enni és a saját ágyamban olvasni és aludni - makacskodtam. - Allen, ez most nem fog menni. Az egészséged az első és csak itt tudnak rajtad segíteni. - Otthon nem lehetne berendezni egy kórtermet? Elférne nálam a doktor és az aszisztense is. - Ígérem, mindent elhozok neked, ami fontos és igyekszünk majd, hogy a lehető legotthonosabb hatást keltse, de egy-két napot ki kell bírnod. Beletörődőn ültem le, hiszen a fogadás értelmében hallgatnom kellett apára, bármennyire is nem örültem neki.
Allen apukája igazán büszke lehet a fiára, mert hiába autista, nagyon értelmes kölyök. Nem csak okos, mint általában az autisták, de értelmes. Könnyen meg tudok vele egyezni és a végén úgy alakítom, hogy jól lakjon a kecske, de megmaradjon a káposzta is. - Az ember megteszi, amit csak tud. - válaszolok a köszönetre egy szerény mosollyal. Ezután, mikor Allen visszajön, elmondom neki, hogy mi a helyzet, hogy bent kell maradnia. Persze először nem érti, miért, rengeteg dolgot felsorol, hogy mit kell olvasnia és tanulnia, sőt még egy barátját is említi. Azon mosolyogva összenézünk az asszisztenssel, amikor megkérdezi, hogy miért nem mi megyünk át hozzájuk, de aztán az apja szavaira beletörődik az "ítéletbe". Megértően mosolygom rá. - Ne aggódj, nem leszel ágyhoz kötve. Behozhatsz minden könyvet és jegyzetet, asztalnál fogsz tudni tanulni. A fagyizós napot sem kell lemondanod, mert látogatási időben bejöhet hozzád a barátod és hozhat neked fagyit, vagy bármit, amit enni szeretnél. - nyugtatom meg. - Apukádnak már elmondtam, hogy mire lesz szükség erre a pár napra, amíg itt kell lenned. - mondom, miközben a megírt leletet kinyomtatva elém csúsztatják. Lepecsételem és aláírom, a másik példányt az apuka elé tartom. - A gondviselőnél kérek egy aláírást. - mondom, és ha aláírta a mi példányunkat, akkor oda adom neki a lepecsételtet. - A következő a harci feladat: a belgyógyászati osztály a hatodik emeleten van. Figyelembe véve Allen állapotát, inkább lifttel menjenek, az balra a folyosó végén van. Ha kilépnek a liftből, szembe rögtön az osztály nővérpultjába fognak ütközni. Ott egy nővér majd egy szobát és ágyat rendel Allennek. - mondom ezt az apának, mert úgy is ő fogja felkísérni, aztán Allenhez fordulok. - Mi pedig hamarosan találkozhatunk, mert én leszek éjszaka ügyeletben az osztályon. - mosolygom rá halványan.
- De az nem ugyan olyan. Csak részben, hasonló. Nem mondhatjuk azt a részecskékre, hogy hullámok, ahogy a hullámok sem részecskék. A részecskéknek igaz, hogy van hullámtermészetük, de attól még nem lesznek hullámok. Attól, hogy behozzuk ide a könyveim és a további tárgyaim, még nem leszek otthon. Otthonosabb lesz, de nem ez az otthonom. Apám már ismert, tudta, hogy az Einstein-Broglie féle vitán, a részecskék kettős természetéről beszéltem most a dokinak, bár nem teljesen értette a hasonlatot. Azt, hogy miért hoztam ezt fel. Azért az megnyugtatott, hogy lesz némi szabadságom és hogy Dr. Mcgrover fog itt lenni velem. Nem örültem volna, ha egy másik, idegen orvoshoz kerülök, mert Alexanderrel már egészen meg tudtam barátkozni és úgy láttam ő érti a nyelvemet. Talán tényleg sikerül annyira rekonstruálni az otthoni viszonyokat, hogy ne érezzem magam annyira rosszul itt. - Örülök, hogy ön lesz itt, doktor. Nem akarok másik orvost is elfogadni. Más orvos lehet nem értene meg. Miután apa aláírt és eltette a saját példányunkat felmentünk a hatodik emeletre a lifttel és a nővérpultnál intéztük a dolgokat, ahogy azt Dr. Mcgrover mondta. - Írj nekem egy listát, hogy mi kell neked ide az ittartózkodásod idejére és behozom őket. - Rendben. Messengeren megírom neked.
- Nem, senki nem mondta, hogy otthon leszel, de minden tanulmányodat ugyan úgy fogod tudni folytatni, mint otthon. - tisztázom vele a lényeget. Tudom, hogy otthon akar lenni, de most ez minden, amit tehetek érte. Egész gyorsan haladunk a vizsgálatokkal és Allen felvételével a kórházi osztályra. Lepapírozunk mindent, elmondom a fiúnak, hogy én leszek majd itt este, aztán már mennek is. A hatodikon a nővérpultban már tudják, hogy jönni fognak és azt is, hogy autista. Már előkészítették a szobát neki, szerencsére nincs annyi beteg, így egy üres kétágyasat meg is kapott. A főnővér be is vezeti őket oda, aztán szól, hogy mindjárt jön. Allen elhelyezkedhet, van ott szekrény, amibe majd a táskáját, ruháit, értékeit teheti, de a zárban nincs kulcs, így bezárni nem tudja. Asztal, két szék, egy felfüggesztett lapos TV, árnyékolók az egyetlen, rácsolt ablakon. A szobához tartozó mosdó tiszta, de látszik rajta a kor, ahogy a szoba falán, padlóján is. Az ágyak és a műszerek korszerűbbek. A nővér két zacskó infúzióval tér vissza. Oda húz egy gurulós infúziótartót az Allennek rendelt ágy mellé és a felső négy ága közül kettőre rá akaszt egy-egy tasakot. - Feküdj az ágyra, fiacskám. Kapsz egy kis folyadékot. Apuka, kellene hozni a fiának inni. Akár vizet, akár gyümölcslevet. Van egy büfé a földszinten, de a kórháztól egy sarokra boltot is talál. - mondja a középkorú nővér, míg Allent az ágyra igyekszik terelgetni. Szerencsére, mivel a branül be van rakva, így neki csak az a dolga, hogy a csövet kell rákötni, már ha Allen hajlandó együtt működni.
Követtük a főnővér utasításait, bementünk, ahol nyomban szét is néztem. Nem hasonlított az otthonomra, kicsit frusztráló volt, így képtelen voltam ellazulni. Minden idegen volt, ráadásul kopott, öreg, kivéve a szükséges berendezések, meg minden más, ami az ellátáshoz kellett. Mit ad isten, ismét jött a főnővér, aki máris előlépett az igényeivel. Nem volt szimpatikus, apa viszont szimpatizált vele. Naiv volt, mert szerinte minden egészségügyi dolgozó a jó célt szolgálta. Nekem viszont Dr. Mcgrover és az asszisztense jobban tetszett, ők szimpatikusabbak volt és már ismertek. Apa elment eleget tenni a nővér kérésének, hogy hozzon nekem vizet. Azt a márkát, amelyiket szeretem, a Poland Spring nevű ásványvíz márkát. Csak azt voltam hajlandó meginni, mást nem. Továbbá, ha már autóba ült, akkor igyekezett összeszedni mindent, ami nekem kellhet. A főnővér kérte, hogy feküdjek le, de nem tettem. Még nem. - Hol van Dr. Mcgrover? Miért nem ő van itt? - kérdeztem mindenek előtt, majd az ágyra pillantottam. - Kérem, fertőtlenítse le előtte az ágyat. Ki tudja ki volt benne és mi volt a betegsége. Nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk. Fertőtlenítőt kérek rá - mondtam kezeim dörzsölve, ujjaim tördelve. Amennyiben teljesült a kérésem, lefeküdtem, amennyiben nem, úgy nem voltam hajlandó együttműködni, sőt, hangosan kivertem a hisztit és elkezdtem kiabálni, hogy Dr. Mcgrovert szeretném. A doktor biztosan megértőbb és együttműködőbb lenne, főleg, mivel ő már ismert és tudja, hogy valamit valamiért. Ő megtenné nekem.
Sajnos a főnővér nem olyan türelmes, mint én, de ezt így távolról nem is tudhatom. Hiába a jelzés, hogy Allen kiemelten érzékeny páciens, még sem akar "meghajolni" az akaratának. - A doktorúr még rendel, az ügyelete ötkor kezdődik majd. Minden ágyat fertőtlenítünk minden páciens után és frissen mosott ágynemű van felhúzva rá. - mondja a főnővér, aztán mély levegőt vesz. - Most már igazán feküdjön le fiatalember, mert oda kell adnom a folyadékot. - makacskodik, ez azonban mint kiderül, egyáltalán nem segít a nővér helyzetén. Amikor Allen kiabálni kezd, először megemeli ő is a hangját, aztán megpróbálja túlkiabálni, de amikor már ez sem működik, egyszerűen csak ott hagyja a szobában és letelefonál a belgyógyászatra, hogy kerítsenek elő engem... Az ebédlőben rám is talál az asszisztens. Épp a megérdemelt kávémat fogyasztanám el, amikor szól, hogy nem bírnak el Allennel, aki engem akar, úgy hogy jobb, ha most megindulok felfelé. Kívánó sóhajjal nézek a fánkok irányába, aminek a megvételén gondolkodtam, de végül csak a kávéval együtt felmegyek az emeletre. Nem tudom, milyen káoszra fogok oda érni...
Kezdőlap
