Határozottan kijelenthettük, hogy gyűlölöm a kórházakat. Ez valamiért mindig is így volt, és szerintem nem is igazán fog már változni. Egyáltalán, az orvosokon és a hipochondereken kívül van olyan élő, emberi lény, aki szívesen tölti az idejét a fertőtlenítő szagú, személytelenül fehér – vagy éppen halványzöld, még a hideg is kiver tőle – folyosókon?
Mindenesetre időnként muszáj volt megjelennem egyszer-egyszer az egészségügyi intézményekben, ha a helyzet éppen úgy kívánta. A mai napon úgy kívánta, legnagyobb bánatomra természetesen. Gondoltam rá, hogy hagyom a francba az egészet valamelyik beosztottamra, vagy éppen a társamra, de túl fontos volt az ügy ahhoz, hogy másra bízzam. Nagy hibám ez, tudom én jól, és ezért is voltam hajlamos túlhajszolni magam. Nem vettem észre, csak amikor már túl késő volt, és a nyálam az asztalomon gyűlő aktákra folyt.
Lendületesen vágtam át a nővérpult előtt, és amikor utánam szóltak, csak a jelvényemet lóbáltam meg. Ez volt az első áldozat, aki túlélte a támadást, és nagyon erős volt a gyanúm, hogy az én emberemről volt szó. Csak annyi volt a pechje, hogy megzavarták, ez pedig egyúttal az áldozat szerencséje is, ugyanis így túlélhette. Válságos állapotban volt ugyan, de élt, és ez volt a lényeg. Az egyetlen élő tanú, aki adhatott személyleírást, én pedig ki akartam hallgatni, mégpedig a lehető leghamarabb.
A kórterme előtt egy járőr szobrozott, akit még én rendeltem ki ide. Jobban mondva kérelmeztem, mert a nevét csak akkor tudtam meg, amikor elolvastam az egyenruháján a kis táblácskát. Alig pár másodperc alatt felmérte, hogy jobb, ha nem tartóztat fel, orvosi utasítás ide vagy oda. Halkan csusszantam be az ajtónyíláson a kórterembe. Odabent félhomály uralkodott, és a nem túl jó bőrben lévő férfi ott feküdt az ágyon, láthatóan eszméletlenül. Vagy csak aludt, ezt így nem tudtam volna megállapítani. A helyében nekem se sok kedvem lett volna magammal beszélni, de nem ő volt az utolsó, ebben biztos voltam. Én pedig el akartam kapni azt a szemetet, mielőtt újabb áldozatot szed. Biztosra vettem, hogy felbőszült a sikertelenségén, és még a szokottnál is brutálisabb lesz a következővel, akit valószínűleg már ki is nézett magának. Az idegességtől a szívem a torkomban dobogott.
Néztem a férfit, megszólítottam ugyan, de semmire nem mentem vele. Néma maradt, csupán az őt életben tartó gépek monoton hangja volt, ami megzavarta a csendet. Gondolataimból a felháborodott hang zökkentett ki, ami mögöttem hangzott fel. Azt se vettem észre, hogy kinyílt az ajtó, ez nagy hiba!
- Hölgyem, azonnal menjen ki! Ide nem jöhet be, a páciensnek sok pihenésre, és főként nyugalomra van szüksége egy ekkora trauma után! – próbált rám szigorúan nézni a nővér, de nem sokra ment vele. Hozzá hasonlókat szoktam reggelizni az őrsön.
- Beszélnem kell vele! – közöltem nemes egyszerűséggel, mire sóhajtott. Biztos több tucatszor játszotta már le ezt a beszélgetést a pályafutása során.
- Elhiszem, de mint látja, altatásban van, amíg nem javul az állapota. Sajnálom, de várnia kell, nyomozó… - azzal már nyitotta is az ajtót előttem, hogy kitessékeljen.
- Hadnagy! – javítottam ki a titulust mintegy automatikusan. – Amint felébred, értesülni szeretnék róla. Itt a névjegyem! – nyomtam a kezébe, azzal már ott sem voltam. A járőrtől is csak futólag búcsúztam el, és az eredménytelen látogatáson bosszankodva indultam el a kijárat felé. Most már útvonalat választottam, abban reménykedtem, hogy a menza környékén lesz egy automata, amiből ihatok egy borzalmas vizezett kávét. A semminél még azt is jobbnak ítéltem most meg.
Tekintetem mogorván járattam ide-oda a kórtermek ablakain, meg ajtókon, amikor elhaladtam az egyik rehabilitációs előtt. Nem is volt ezen semmi különös, ám alighogy túlmentem pár méterrel, hirtelen leesett, hogy mi keltette fel öntudatlanul is a figyelmem, amikor fél szemmel benéztem. Már léptem is vissza hátrafelé azt a néhányat, és álltam újabb jó fél percig, befelé bámulva, hogy megbizonyosodjak róla. Tényleg nem volt számomra ismeretlen a bent lévő, és ugyan jó pofizni nem volt szokásom, valamint se kedvem, se időm nem volt erre igazán, mégis bekopogtam, és bedugtam a fejem.
- Falcon? – kérdeztem úgy, mintha nem lennék benne teljesen biztos, pedig az voltam. Az arcmemóriám szerencsére egész jó volt, még ha a név nem is tökéletesen. – Szent szar… mit keresel te itt? - dünnyögtem az orrom alatt, ami persze nyilvánvaló volt, és akármit reagált is, jobban kitártam az ajtót. – Zavarna, ha bejönnék egy kicsit? – kérdeztem őszintén. – Egy nővérke elég bőszen üldöz éppen… - vicceltem el egy kicsit, habár nem mosolyogtam és nem is nevettem, de valószínűleg sejtette, hogy csak poénnak szántam.

~ megjegyzés ~ ★ ~

Mondjuk úgy, hogy újabban állandóan régi ismerősökbe botlok. Oké, mikor a West Pointon jártam, azért annyira mégsem volt meglepő, hiszen sok régi oktató ott maradt. Inkább az volt meglepő, akibe ott akadtam bele, de ez most mellékes. Arra azonban végképp nem számítottam, hogy újabb ismerős arc fogad majd, amikor a kórház folyosóján caplatok végig. Egy orvos még hagyján lenne, de egy régi iskolatárs? Hát, a Sorsnak valóban roppant furcsa humora van.
- Igen, én vagyok. – az azért máris jó jel, hogy felismert, majdhogynem egyből. Pedig elnézve őt, nem volt túl jó passzban, Du Ponttal ellentétben, aki a józansága ellenére is percekkel később észlelte, hogy én vagyok az. Úgy látszik, hogy vannak még olyanok, akikben mély nyomot hagytam, csak azt nem tudtam, hogy Freyaban pozitív, vagy negatív értelemben tettem ezt. Mindegy is, igazából, az ilyesmi sosem foglalkoztatott különösebben.
- Hát, elhiheted, hogy nem téged. – bukott ki belőlem, még a szemöldökömet is felvontam, ahogy bentebb léptem és tüzetesebben is megnéztem magamnak. – Dolgozom. – válaszoltam meg mintegy mellékesen a kérdését, hogy aztán bókoljak a magam módján. – Szarul nézel ki. – állapítottam meg, de én is voltam már hasonló állapotban, szóval ez nálam semmit nem jelentett. Egyszerűen csak tudtam, hogy milyen ez. Azt pedig egy pillanatig sem gondoltam, hogy a könnyei miattam folynának, mert annyira a lelkébe gázoltam volna a nem túl kedves szavaimmal. Mit csodálkozik amúgy meg? Nem vártam örömtáncot, de azért ez a fogadtatás sem nyerte el különösebben a tetszésemet. Egyéni probléma, igaz?
- Azt nem tudom, hogy mi van itt, de reméltem, hogy a folyosó végén találok némi kávét. Aztán pechedre megláttalak, és gondoltam beköszönök. – vallottam be, hogy valójában nem is egy nővér elől menekültem, hiszen azt a kört már letudtam percekkel ezelőtt. Nem foghatott ki rajtam semmiféle fehérbe öltözött idióta, legyen az orvos, vagy ápoló. Nem kedveltem őket, ők sem engem, és ez így volt jól. Néha megfordultam itt, bár inkább Brooklyn volt a felségterületen.
- Mint említettem, dolgozok. Csak ők úgy gondolták, hogy most nem sokra jutok az újdonsült áldozatommal, amíg mesterséges kómában tartják. – vázoltam nagy vonalakban. Hogy miféle áldozatomról volt szó, azt már nem fejtettem ki, de természetesen nem én juttattam ide szerencsétlent. Akkor lehet, hogy nem kómában lenne, hanem már a hullaházban, de én igazán nem akartam kérkedni a képességeimmel.
- Mi történt veled? – érdeklődtem. Tudom, hogy általában a hozzám hasonló emberek – én legalábbis egészen biztosan – nem szeretnek az ilyesmikről beszélni, de gondoltam hátha elmondja nekem, mint szakmabelinek. Biztosra vettem, hogy nem jó kedvében van itt üdülni, és a fenébe is, tényleg nem nézett ki a legjobban, én meg voltam annyira kíváncsi, hogy rákérdezzek. Kideríthettem volna akkor is, ha nem avat be, és úgy sejtettem, hogy jelenleg mindenféle társaságot a pokolba kívánna legszívesebben, de hátha mégse. Csak még ő maga sem tud róla, hogy szüksége van arra, hogy kibeszélje magából valakivel, aki nem agyturkász, és tudja, hogy mi a dörgés.

~ megjegyzés ~ ★ ~

Nem bírtam ki, kurtán felnevettem, hogy szánalmas lennék, és bujkálnék. Ugyanis mind a kettő olyan távol állt tőlem, mint ide India, és természetesen az előbb sem mondtam komolyan. Inkább csak viccnek szántam a magam módján, bár nem vagyok egy humorzsák, az tény. Azt azonban, hogy nem értette, ráfogtam a jelenlegi nem túl rózsás állapotára. Megesik, nem? Elnézhető apróság csupán, én meg nem vagyok az a sértődékeny típus, aki fennakadna azon, hogy nem értik a poénját.
- Nem, bár nagy volt a kísértés, hogy azt a nővérkét figyelmeztetésképpen lepuffantsam. Csak hogy nyomatékosítsam a szavaimat. – közöltem teljesen komolyan, vagy legalábbis látszólag. Ám elég volt ránéznem ahhoz, hogy tudjam, tényleg elég nagy baj lehet. Közelebb léptem hát hozzá, és a vonásaim akkor komorultak el igazán, amikor közölte, hogy honnan jött. Arcomon, szemeimen olyan árny suhant át, ami egyértelművé tette, hogy mindent értek. Olyan ember arckifejezése öltött rajtam „testet”, mint aki járt már hasonló cipőben.
- Értem. – bólintottam végül. – Úgy látom, hogy Afganisztán senkit nem kímél. Milyen ott a helyzet most? – ebből pedig elég egyértelművé válhatott számára, hogy én is megjártam az ottani terepet. Nem is kevés ideig, és nálam is balul sült el a vége, aminek konkrétan most ittam a levét. Ezt persze nem mesélhettem el neki, mivel a nyomozás folyt, ő pedig nem volt rendőr. És, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, végül ő mondta ki a szavakat, amiket nekem kellett volna.
- Hát persze! – biccentettem végül. – Valami szarul sült el. Ismerős. – én viszont tényleg nem mondhattam el, hogy nálam mi volt, ami félresiklott, hiszen a hadsereg tussolta el az egészet, és alá kellett írnom egy titoktartásit. Szörnyű volt az egész, azóta sem hevertem ki teljes mértékben, hogy civilek is áldozatául estek az akciónak. Nem véletlenül szereltem le, és vonultam vissza. Oké, hogy bármikor behívhattak újra, de már évek óta nem vettem fel az egyenruhát. Nem is szándékoztam visszatérni.
- Dolgozom! – ismételtem újra. – Egy áldozatom az intenzíven fekszik. Ki kellene hallgatnom, de még nem beszélhetek vele, azt mondják. Úgyhogy iszok egy kávét, és megyek. Gyűlölöm a kórházakat még mindig. – fintorogtam, de azért nem úgy tűnt, mintha nagyon rohannék. Engedély nélkül ugyan, de leültem, és úgy tettem, mintha nem láttam volna a könnyeit. Jobb, ha nem hívom fel rá a figyelmét, úgyis biztos kellemetlenül érezte magát. Én is csak otthon szoktam sírni, azt is már csak néha. Ha gyereket ölnek meg, vagy ha túlfeszítem magamban a húrt. Megesik sajnos.
- Kösz, talán megszégyenítek egy mosott szart is! – nevettem fel, fáradtan túrva bele a hajamba. – Negyvennyolc órája nem aludtam már. – vallottam be őszintén. – Viszont ez az első eset, hogy nem hullához kell mennem ebben az ügyben. És ennél többet én sem mondhatok. – rándultak meg felfelé az ajkaim. – Meddig tartanak bent? – érdeklődtem, hátra dőlve a széken, keresztbe vetve a bokámat a térdemen.

~ megjegyzés ~ ★ ~

- Kint. Miért olyan meglepő ez? – vontam fel a szemöldököm értetlenül. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit gondolhat rólam, de ha ennyire meglepődött azon, hogy voltam kint éles helyzetben, és védtem a hazámat úgy, akárcsak ő, akkor nem lehet túl jó véleménye. Pedig sohasem voltam az a fajta, aki ült a seggén, és nem csinált semmit, vagy próbálta volna elkerülni a veszélyes helyzeteket. Mindig száztíz százalékot adtam bele, már kadétként is, úgyhogy vagy az emlékei koptak meg, vagy soha nem figyelt rám igazán. Mindegy is, nem tartoztam senkinek elszámolással.
- Mesterlövész vagyok, nem egy irodista aktatologató. – tettem még hozzá mintegy mellékesen, csak hogy tisztában legyünk mind a ketten a másik pozícióival, és helyzetével. Éveket töltöttem odaát, és ezen érdemeimet senki sem kisebbíthette. Legalább annyit láttam, mint ő, és talán most sajnálta magát, de ugyanúgy veszítettem el társakat, és ugyanúgy ömlött a szar a nyakamba, mint valószínűleg neki is. Kómában ugyan nem feküdtem, de lelkileg ugyanúgy megviseltek az ottani események, és nekem még hazatértem után is bőven kijutott a jóból, de én nem álltam le most ezt ecsetelni, és versenyezni abban, hogy kinek keményebb az élete.
- Értem. – biccentettem végül. Nem kérdeztem, már nem volt kedvem, és amúgy sem érintett az egész. Nem volt már hozzá közöm, legalábbis szerettem ezt gondolni. – Még jó, hogy nem igazán éltem ilyenekkel. – utaltam a csokoládéra. Manapság már tartottam a fiókomban vésztartalékot, de akkoriban nem voltam egy nagy édesség fanatikus. Most meg mindenféle szeméten éltem, főleg a kávén ugyebár, de egy jó hamburgert, vagy pizzát sem vetettem meg. A sztereotípiákkal ellentétben viszont a fánkra továbbra sem fanyalodtam rá, és még mindig tökéletes kondiban tartottam magam.
- Az kemény. – érezzek együtt? Nem igazán ment, mivel nem jártam hasonló cipőben. Engem lelkileg viseltek meg jobban a szolgálatteljesítés évei, nem pedig fizikailag. – És mikor tértél magadhoz? – érdeklődtem azért egy kicsit, hogy mégse tűnjön olyan feleslegesnek, hogy bejöttem. Bár annak éreztem, mert már az első pillanattól kezdve rájöttem, hogy nem fogadnak szívesen. Elég jól ismerem az embereket, elég gyorsan át szoktam látni a helyzeteket, de másképp nem is tudnék levezényelni egy kihallgatást. Ugyan nem vagyok profilozó, de tanultam, hogyan kell olvasni a jelekből, a testbeszédből.
- Ó, micsoda öröm veled beszélgetni! – mosolyogtam negédesen. Olyan idegesítő, tenyérbe mászó módon, amennyire csak tőlem telt. Amivel igazából engem is ki lehetett hozni jócskán a sodromból, de hát direkt csináltam. – Én se vagyok valami jó beszélgetőpartner, de te még rajtam is túlteszel. Máskor ne kérdezz, és akkor nem kapsz választ. – hiszen ő érdeklődött, hogy velem mi van, én meg válaszoltam. Nem azért tettem, mert annyira rajonganék az üres fecsegésért, sőt. Kifejezetten rühelltem, ha beszéltetni akartak.
- Aha… és hogy haladsz? – felálltam ugyan, mert sokáig nem szerettem egy helyben lenni, de az ablaknál távolabb egyelőre nem mentem. Ott álltam meg, és kibámultam az árnyékoló résein át a külvilágba. – Tudod, szerintem sokkal eredményesebb lennél, ha végre kihúznád a fejed a seggedből, és nem merülnél bele az önsajnálatba. Tudom, most azzal fogsz jönni, hogy nekem fogalmam sincs róla, hogy min mentél keresztül, és ne ugassak bele. Nem, valóban nem tudom, mert nem mondasz semmit, csakhogy te sem tudsz rólam semmit. Azt hiszed, hogy csak körülötted van szar? Hidd el, nagyon jól tudom, hogy mennyivel könnyebb sajnálni magad, és mindenkit elküldeni a francba, de nem célravezető. Tapasztalatból tudom. Mindenki életében vannak nehéz időszakok, és borzalmas pillanatok, legalábbis azokéban, akik hozzánk hasonlóak. – eresztettem kicsit bő lére, de ki kellett adnom magamból, mert kezdett bosszantani a gyengeségnek ilyesfajta megnyilvánulása. Én nap, mint nap láttam még most is a borzalmakat. Lehet, hogy átélt ezt-azt, de amikor egy gyerek gyilkosát kell kézre kerítenie, és látja a holttestet, az semmihez sem hasonlítható. Egyetlen terroristához sem. Ott legalább okkal öl, mert ezt mondják neki. Én meg az áldozatoknak próbálok még ma is igazságot szolgáltatni, és látom az értelmetlen, beteges emberi kegyetlenséget. Folyamatosan. Úgyhogy nekem ne akarja beadni, hogy itt csak az ő élete ment tönkre. Ebből is fel lehet állni, de ahhoz ki kellett jönni ebből a lelki állapotból. Idő kellett nekem is, hogy ezt beismerjem, de sikerült.
És most akartam adni egy löketet ehhez neki is. Ha meg kiküld? Kit érdekel? Nem fog tudni ő maga kirakni, szóval akkor megyek úgyis, ha jónak érzem. Ha azt látom, hogy felfogta, és nem süket fülekre találtak a szavaim. Lehet, hogy felizgatom vele? Nem igazán érdekelt, mert talán pont ez kellett, és még csak nem is a rossz szándék vezérelt. Igazából minden, csak az nem. Majd idővel belátja úgyis.

~ megjegyzés ~ ★ ~

Egy kicsit kezdtem kételkedni abban, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán bejönnöm. Egészen biztos egyébként, hogy nem, és nem is értem magam. Hirtelen ötlet volt, az tény, de nem az a típus voltam, aki feltétlenül kereste volna mások társaságát. Még akkor sem, ha történetesen jóban voltam az illetővel, erre most bejöttem ide egy olyan emberhez, akinek szinte csak a nevével voltam tisztában. Vagy tényleg nagyon fáradt voltam, vagy kezdtem bekattanni az ügy miatt. A lényeg, hogy a pillanatnyi fellángolásomnak hála most kényelmetlenül kezdtem érezni magam, és azért nagyon nem rajongtam soha. Vissza azonban már nem csinálhattam, ugye? Kimenni meg gyávaság lett volna, és valahol amúgy is elégtételt jelentett, hogy hiába kívánt a háta közepére, nem tudott kirakni. Csakis akkor fogok innen elmenni, ha én akarok. Lehet az a hobbija valakinek, hogy másokat bosszantson? Nekem talán ennyi szórakozásom maradt ebben a rohadt életben.
- Tudom, de lesz olyan pillanat, amikor késznek érzed rá magad? – kérdeztem komolyan, és mivel nem állta a szemkontaktust, én továbbra is az arcát néztem. Hátha mégis meggondolja magát, és újra visszatér az arcomra a tekintete az ablakon túli világ bámulása helyett. – Hidd el nekem, mindig könnyebbnek fog tűnni, hogy elengedd magad és belesüppedj az önsajnálatba, de újra mondom, kurvára nem célravezető. Fel kell állnod a padlóról, mert az élet nem fog megállni, hogy megvárja, amíg összeszeded magad, és felkészülsz rá. – ez már bizony csak így megy, én nagyon jól tudtam. Engem a munka rángatott ki, a családom, meg néhány ismerős. A kényszer, hogy úgy mondjam.
- Igen, emlékszem. – biccentettem kurtán, mert nem igazán értettem, hogy miért jutott ez most eszébe. – Connor, igen. Emlékszem. – erősítettem rá újra a korábbi válaszomra, ezúttal végre újra állva a tekintetét. Én nem az a típus voltam, aki majd elnéz másfelé, mert zavarba jön egy kellemetlen témától. Mondjuk, nekem nem volt ebben semmi, de rajta láttam, hogy megviseli, vagy legalábbis nagy hatással van rá a férfi emlegetése.
- Értem. – pillantottam rá futólag a dögcédulára. Nekem is volt egy ilyenem otthon, természetesen a saját nevemmel. Az pedig, hogy ez nála volt, csak egyet jelenthetett. – Gondolom veled volt… - mondtam ki azt, ami megfogalmazódott bennem egyből. Nem volt nehéz kitalálni, ahogyan azt sem, hogy miért volt ilyen megviselt. Volt egy sanda gyanúm, ahogyan magamból indultam ki, hogy saját magát hibáztatta a veszteség miatt. Igazából azt sem tudtam, hogy volt-e köztük valami, de már egy barát elvesztése is nagyon fájdalmas tud lenni. Egy egyszerű bajtársé is, mert mi odaát egy család vagyunk. Együtt fekszünk, együtt kelünk, és olyan borzalmakat látunk, amiket még szavakba önteni is nehéz lenne egy civilnek.
- És biztos, hogy… - nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a kérdésem, mivel nem volt erősségem már nagyon régóta az empátia. Nem véletlenül nem az én szokásom volt általában közölni a családdal sem a szerettük halálhírét, hanem a társamé. – Szóval, hogy nem úszta meg? Láttad őt? – mert bármi megtörténhetett. Volt részem olyan akcióban évekkel ezelőtt, hogy azt hittük három társunk is meghalt egy támadás során, aztán kiderült, hogy ketten megúszták. Isteni szerencse volt, és ki tudja, ha nincs hulla, akkor addig még volt esély.
- Te és ő…? – érdeklődtem félre billentett fejjel. Nem voltam jó a csajos témákban, meg az efféle érzelmes dolgokban, de ha már így hozta a sors, hiába nem volt hozzá semmi közöm, én azért rákérdeztem.

~ megjegyzés ~ ★ ~