Egész délután csak lézengtem a házban. Újra és újra letöröltem a nem létező porcicákat a polcokról, kimostam a szennyest, sőt a könyvespolcot is újra rendeztem, de akárhányszor ránézek a órára, az idő csak nem akar telni.
Fél tíz. Ebbe a céltalan pakolászásba kezdek beleunni, ám ha  nem terelem el a figyelmem, akár csak egy pillanatra, a gondolatok apránként visszakúsznak a fejembe, majd szépen, lassan gyökeret eresztenek ott.
 Már több, mint három hete itt vagyok New Yorkban, de apámhoz egy lépéssel sem kerültem közelebb. Egyetlen biztos pontom vele kapcsolatban az egyetem, ahova járt, és az évszám, amikor befejezte. Mikor felkerestem őket nem kecsegtettek semmi jóval. Minden dolgot írásban kell tőlük kérvényezni, amire a válasz érkezése akár hónapokba is beletelhet, de még akkor sem garantált, hogy megkapom azt a nevet, amire nekem égetően szükségem lenne. Döntésre jutottam, más eszközökhöz folyamodnom.
 Felrohanok a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Letérdelve előhúzom az ágyam alá süllyesztett bőröndöt, majd az egyik fiókjából kiveszem a már jól ismert fekete füzetet, anyu naplóját. Kis ideig élvezem a bőr hideg tapintását, egy pillanatra magam előtt látom, ahogy anya is így tehetett évekkel ezelőtt, majd elkezdek lapozni. Itt is van. 1996. május 3. Egy kivágott újságcikk, arról, hogy több mint 70 fiatal sérült meg azon a napon egy kigyulladt szórakozóhelyen. Minden sérültet a Queens Hospital Centerbe szálítottak. Köztük apámat is.  
 Még mielőtt felfoghatnám mit is teszek, kinyomtatom az útvonalat a kórházba, a táskámba bepakolok pár dolgot, amire később még szükségem lehet, felkapom a kabátom, és a metrón is ülök.
  Egy óra múlva egy hatalmas, több emeletes épület előtt találom magam. Annak ellenére, hogy már bőven elmúlt éjfél is több embert látok ki, s be menni. Egy nagy sóhaj kíséretében én is belépek a bejáraton. Nyugodt léptekkel elhagyon a recepciót, majd egészen az Öltöző feliratú ajtóig meg sem állok. Egy nyílj ki, nyílj ki mantra kíséretében lenyomom a kilincset, és az ajtó csodák csodájára megmozdul. A szobában a frissen mosott ápolói egyenruhák közül leemelek egyet, felvéve megnyugodva nyugtázom, hogy tökéletesen illik rám.
Már csak egy számítógépet kell keresnem valamelyik osztályon, amiből le tudom kérni a tűzvész napján itt kezelt összes beteg nevét, esetleg, ha szerencsém van még a lakhelyét is.  Aztán megpróbálok a lehető leggyorsabban lelépni.
  A hozzám legközelebb eső osztály az elsősegélyi, csak pár beteg tartózkodik itt. Néhányan a székeken ülve, behunyt szemmel várakoznak, míg mások a falakra függesztett faliújságokat nézve téblábolnak. Tekintetemet az üres nővérpultra szegezem, s azon tanakodom, miként férhetnék hozzá az áhított számítógéphez, amikor is a semmiből egy kemény mellkasnak ütközöm. Egy pillanatra megtántorodom, elveszve az egyensúlyomat, de hála a sok-sok év balettnak hamar visszanyerem.
- Semmi baj, egy pillanatra én is elkalandoztam. - mosolyodom el, majd gyors pillantást vetek rá, amikor is megakad a szemem a felkarján éktelenkedő vágáson. A kabátját már teljesen átáztatta a sebből kiáramló vér.  A francba! Szinte éreztem, ahogy a vér látványára kezdek elfehéredni, és kezd rám törni a rosszullét. Ez az én szerencsém, de nem eshetek ki a szerepemből, segítenem kell neki… Megrázom a fejem, majd mivel egyetlen orvost, vagy nővért sem látok a közelben az ép oldalához lépek, hogy támaszkodjon rám, és besegítsem a vizsgálóba.
- Mi történt magával pontosan? Egyedül jött be, vagy van itt önnel valaki? Ha nincs, akkor esetleg szóljak valakinek? Barátnőnek, egy hozzátartozónak, lakótársnak?

    Amint rám támaszkodik, leesik, hogy ez mekkora egy idióta ötlet volt. Mentségemre szóljon az, hogy anyu az utolsó hónapokban annyira legyengült, hogy már csak rám támaszkodva, vagy tolószékben volt képes közlekedni, így ha egy beteg, vagy esetünkben sérült embert látok ösztönösen így cselekszem. És, ha ez nem lenne elég figyelem felkelő, ott van még a vértől való undorom is.
Ha van egy kis sütnivalója, azonnal levágja, hogy itt valami nem stimmel.
 - Rendben, akkor csak jöjjön velem. Máris odaérünk. - próbálom a lehető legnyugodtabb kifejezést az arcomra varázsolni.
  Lassan betessékelem a vizsgálóba, a lehető leghatékonyabban próbálom felmérni a terepet, és eldönteni, hogy mi is legyen a következő lépés. A szoba egyik sarkában megpillantok egy szekrényt tele orvosságokkal, gézekkel, vérnyomásmérővel, és minden egyéb orvosi eszközzel, amire csak szükség lehet egy vizsgálat során. A fal mellett van még egy ágy, valamint egy asztal két székkel.
 - Amíg előszedem a szükséges dolgokat, kérem óvatosan vegye le a  kabátját, és foglaljon helyet. - Fejemmel az egyik szék felé biccentek, magam pedig odalépek a szekrényhez.
   Próbálok előidézni minden valaha hallot információt, arról, hogy hogyan is kellene szakszerűen lekezelni egy vágott sebet, amikor a szemem sarkából megpillantom egy pisztolynak, egy nagyon is igazi pisztolynak a körvonalát a kabátja belsejében. Hogy nem csak én sántikálok itt valamiben az fix.
    Ki vagy te, idegen? Egy zsaru? Egy kém? Nem. Akkor nem rejtegetné ennyire körültekintően a pisztolyát. Netalántán egy bérgyilkos? Nem, ennyire nevetséges ötletet. Biztosan van rá egy ésszerű magyarázata..ugye?
  Mintha mit sem sejtenék elő veszek egy fertőtlenítő sprét, vattát, meg egy adag kötszert, s felé fordulok. Záporzó kérdései váratlanul érnek. Megfeszül a hátam, szívem egyre gyorsabban kezd kalimpálni. Nem szeretnék lebukni, főleg nem egy fegyveres pasas előtt, ezért inkább hazudok. Vagy lehet inkább fordítva, pont, hogy neki kéne igazat mondanom, még mielőtt lepuffant.
    - Nézze, ez az első napom itt. Őrülten fontos ez az állás számomra, amolyan egyszer az életben lehetőség. Otthon, Európában egy innen kapott ajánlólevéllel bármelyik klinika tárt karokkal várna. Szóval, nem szeretném elszúrni, de stresszes helyzetekben egészen elképesztő dolgokat vagyok képes mondani, véghez vinni. Ennek az egyik példája volt az iménti támaszkodós jelenet is. Ami pedig a vért illeti, igaza van, undorodom tőle, viszont annál jobban szeretem az embereket, és rajtuk segíteni. A boldog, hálás mosolyuk mindent megér, még a vér látványát is. - a lehető leghitelesebben mosolygok.
   - Mar.. Matilda Axelsen, örvendek. És maga? - mondom tartva a szemkontaktust.
 

    Nos, frissen szerzett ismerősöm csak nem adja fel egykönnyen. Valószínűleg a vallatásomtól addig nem is fog tágítani, míg el nem mondom neki a teljes igazságot, az ittlétem valódi célját az elejétől egészen a végéig, egyetlen részletét sem eltussolva.
  Ha nem lennék ilyen bizonytalan helyzetben, akkor engednék egyre csak felszínre törni készülő makacsságomnak, és a végsőkig kitartanék a rögtönzött ápolós fedősztorim mellett. Ám, ahogy tekintetem akaratlanul újra arra a pontra téved a kabátján, ahol feltehetően a pisztoly lapul, feladom. Nem éri meg feleslegesen felidegesítenem őt, ki tudja mire képes. Nem lenne kellemes a holnapi napilapok hasábjain szerepelni úgy, mint a lány, akit rejtélyes módon a hajnali órákban meggyilkoltak az amúgy abszolúte biztonságos kórház falai között..
 Ahogy arcán végigsuhan a mosoly, szinte kedvesnek tűnik, kár, hogy amilyen gyorsan jött, úgy tova is illan, pedig jól áll neki.
Utolsó két mondatán megakad a fülem. Mégis kinek gondolhat?  Köze lehet mindennek a karján szerzett sebhez? Talán. Úgy tűnik kezd beigazolódni a már nem is olyan nevetséges feltételezésem, miszerint egy gyilkoshoz van szerencsém.
- Tessék? Mégis mit gondol, ki vagyok? -  kérdem zavarodottan.  - Azt hiszem, legnagyobb bánatomra csalódást kell okoznom. A magára legveszélyesebb mozdulatsorom kimerül a forgó ugrásoknál, de az utóbbi időben ezek sem az igaziak. Viszont ha nem kezdünk mihamarabb valamit a vérző sebével, tényleg nem fog kellenie tőlem tartani, ugyanis összesek. - még mielőtt ellépnék a szekrénytől, zsebembe ejtem a kezem ügyébe kerülő legelső tárgyat, amit ha kell önvédelem gyanánt tudok használni. Egy éles szike az, nem is olyan rossz. Egy-két lépéssel átvágok a szobán, és már mellette is termek. Egy kis fertőtlenítőt fújok a vattakorongra, majd kérdőn nézek rá.
- Szabad? Ha ezzel végeztünk, őszintén válaszolok minden egyes kérdésére. Ígérem!

    - Haha, ha ez végre a helyére kerül, - mutatok fel egy tekercs kötszert - akkor mindkettőnk mázlijára nem most fog eljönni az a pillanat.
   Mintha apránként kezdene feloldódni a hangulat az eddig feszültséggel teli vizsgálóban. Egyre többször húzódik mosolyra a szája, ennek hatására pedig én is kezdem magam elengedni, s vállaimat átmozgatva lazítok az eddig görcsös, egyenes tartásomon.
   Egy másodpercbe sem telik, hogy kiszúrja kezemben a szikét, amint próbálom azt az ápolói ruha zsebébe csempészni. Hát jó, kissé dacosan, mint egy kisgyerek, egy eltúlzottan hosszú sóhaj kíséretében hangos csattanással vissza ejtem oda, ahonnan elemeltem.
- Jól van, jól van. - teszem magam elé mindkét kezem védekezően - Egy próbát azért megért, de ha már itt tartunk, engem is megnyugtatna a tudat, ha maga is kibiztosítva, oldalra rúgná azt a bizonyos fegyvert. Csak, hogy kvittek legyünk! - kacsintok rá.
   Amint megadja rá az engedélyt, feltűröm pólójának az ujját csak, hogy ne legyen útban, majd amennyire tudom kitisztítom a sebet, végig azért imádkozva, hogy a következő napokban ne fertőződjön el. Így közelebbről megvizsgálva nem is tűnik olyan vészesnek.
- Semmi gond, én sajnálom! Kissé, na jó, teljesen túl dramatizáltam a helyzetet. Nem elég, hogy megsérült, még hab a tortán engem is kifogott a nyavalyáimmal és hozzá nem értésemmel együtt. - nézek rá szomorkásan, közben pedig rögzítem az időközben karjára tekert kötszert - Így, ni. Meg is volnánk! Egyébként, hadd mutatkozzam be még egyszer, Greta vagyok, nem Matilda, bár gondolom ezt azonnal kitalálta. Nem vagyok valami ügyes hazudó.
  - Rendben. Hol is kezdjem? - Mégis mennyit árulhatok el neki? Még mindig nem bírok dűlőre jutni afelett, hogy tulajdonképpen mennyire is bízhatok meg benne, de ha ez az ára annak, hogy végre kiderüljön apám kiléte, hát legyen. Végül még az is lehet, hogy valami csoda folytán ismeri. - Az apám végett vagyok itt, jobban mondva a teljes nevét szeretném megtudni. Ez a kórház az utolsó reményem,ez az utolsó szál ami hozzá vezet, az igencsak véges számú vele kapcsolatos információim közül. Annyi biztos, hogy 1996-ban egy tűzeset következtében ő is megsérült, majd itt kezelték. - a farzsebemből kiveszem a kivágott újságcikket, s átnyújtom neki. - Le szeretném kérni az azon a napon itt kezelt összes beteg nevét, amik között remélem ott lesz apué is. Segít nekem? 

Érdeklődve figyelem, ahogy hozzáértő mozdulatokkal egy-kettő szétszedi a fegyvert. Látszik rajta, hogy nem most csinál ilyet először. - Köszönöm! - biccentek egy aprót, közben pedig szememmel követem, ahogy az elhajított pisztoly csikorogva pár métert odébb csúszik a padlón.
- Hmm, és mondja csak, gyakran megesik önnel, hogy sötét sikátorokban, kétes alakok az életére szeretnének törni? - kérdem csevegő stílusra váltva, mintha éppen csak a tegnapi időjárást vitatnánk meg. Ez az egész szürreális, az, hogy itt állok egy potenciális gyilkos jelölttel, ápoló ruhában, és az utána vadászó verőlegényekről diskurálunk. -Igazán nincs mit. Örülök, hogy végül csak tudtam segíteni. - végignézek a már bekötött sebén, képzeletben pedig büszkén hátba veregetem magam, nem is volt ez olyan szörnyū.
- Igen, az volt az, a Red Bar. Meglepően sokat tud az esetről, így egy kapásra, de álljunk csak meg egy pillanatra... - a cikkben egyetlen szó sem esett gyilkossági kísérletről. Újra a kivágott lapra pislantok. Igen, meg is van. - Itt azt írják, hogy a tűzesetet egy pirotechnikai eszköz okozta, ami lángra lobbantotta a klubban zajszigetelésre használt anyagot. Akkor mégis, hogyan... - nézek rá értetlenkedve, ám ekkor hallom, hogy nyílik a mögöttem levő ajtó, éppen pánikolni kezdenék, hogy most mégis mi lesz, mikor Stevenre ráköszön egy erőteljes férfi hang. Gyorsan megperdülök a tengelyem körül, hah, egy ápoló. Csodás, újabb strigulát húzhatok a többi lebukásomat veszélyeztethető tényező mellé. Ez a mai minden kétséget kizárva, nem az én napom.
Feszülten hallgatom a szóváltásukat, felszisszenek, mikor szóba kerül a számítógépes adatbázist, de Jimnek szeme se rebben, a különös kérdés hallatán.. Nyilván  ő az egyik Steve fura ismerősei közül. Egyenesen az ügyvezetéshez küld minket. Nekem egy csendes nővérpult is bőven megtette volna, de miért is ne? Ha már lúd, legyen kövér, úgy az igazi.
Jim távozása után, mindketten csendben matatunk. Steve újra összerakja a pisztolyt, én pedig visszarakom a sebre használt holmikat a szekrénybe, megpróbálva mindent pontosan oda rakni, ahonnan előzőleg elvettem.
Ahogy vállamra teszi a kezét, kellemes borzongás fut végig a testemen.
- Igen, persze. - mosolyodok el.
Kilépve a vizsgálóból, a folyosó most is ugyan olyan csendes, mint előtte, csak   néhány beteg cserélődött. A folyosó végén megállunk a lift előtt, benyomom a felfelé mutató nyilacskát, és kérsőn Steve-re nézek. - Most hogyan tovább? Mi a terve? Csak úgy belopakodunk, vagy továbbra is játsszuk a beteg- ápoló kapcsolatot?

- Rendben,  így lesz a legjobb. - bólintok beleegyezően. - Ez.. ez  igazán rendes magától. - nevetek rá.
A lift ajtók csilingelve nyílnak ki előttünk, a szűk kabinba lépve hátamat a hűvös falnak vetem, újabb kérdését tesz fel, amin egy kis idōre elmerengek. Mi is lesz ezután?
A nénikémet leszámítva, eddig Steve az egyetlen ismerősöm a Nagy Almában, már, ha ez után a különös szitu után, amibe az elmúlt órában keveredtünk egyáltalán ismerősömnek lehet őt neveznem. Jól jönne valaki olyan segítsége, aki ismeri a város minden zugát és a benne élő embereket. Mivel Alicia nénit állandóan lefoglalja a munka, az apám utáni kutatásban azon kívül, hogy lelkiekben támogat és szorít nekem, a gyakorlatban nem igazán számíthatok rá. Steven tudna segíteni, de biztosan van jobb dolga is annál, mint, hogy egy random csajjal nyomozósdit játsszon. Felemelve a fejem rá nézek.
- Ha sikerül megszereznem a neveket, jobb ötlet híján a Google-n és a Facebookon fogok keresgélni. Remélem, nem sok Pascal nevű ember szaladgál errefelé, de még így is beletelik majd jó pár napba, mire leszűkítem a kört a tényleges apajelöltekre. Ez a része még csak-csak meg megy, de nem tudom, hogy hogy fogok oda állni eléjük személyesen azzal, hogy "Hello! Margrethe vagyok, örvendek! Szép napunk van ma, nemde? Egyébként valószínűleg te vagy az apám.". Na meg, hogy hogy fogok kideríteni minden egyes címet, az is egy jó kérdés. - Míg magyarázok meg is érkezünk a 4. emeletre, a felvonót elhagyva követem Steve-t, aki rutinosan lépked az útvesztőnek is beillő folyosók rengetegében. Csakhamar megérkezünk egy újabb folyosóra nyíló ajtó elé, amin egy fémtáblára gravírozva az Ügyvezetés felirat jelzi, hogy megérkeztünk. Hosszasan beszívva a levegőt próbálom magam lenyugtatni, remegő kezem a ruhám zsebébe süllyesztem. "Nyugi, Greta, nem lesz semmi baj! Ha idáig eljutottál, most már igazán nem táncolhatsz vissza.", mondogatom magamban. Egy pillanatra megtorpanok.
Mi lesz, ha valamelyikünket rajta kapják, hogy ott van, ahol nem kéne? Hogy fogjuk a másikkal tudatni, hogy baj van?
- Kellene egy jel. - mondom ki hirtelen. -  Egy hang, vagy valami ilyesmi, amivel jelezhetünk a másiknak, hogy gáz van, ezért nem ártana iparkodni.