Kristie & Benji

"Being a twin is like being born with a best friend."

Fiatalkorom ellenére sokszor éreztem már gyengének magam. Mikor annyira kifárad az ember, hogy hiába alszik, nem érzi magát energikusabbnak. Ilyenkor teljesen kómásnak érzi magát az ember, és ha netán visszaalszik, akkor el sem tudja dönteni, hogy az előbbi tényleg megtörtén, vagy csak álmodta az egészet. Az én esetemben nagyon furcsa, szokatlan álmokról van szó. Bár, teljesen élethűek voltak, lehetetlen ahhoz, hogy igaz legyen. Az első az volt, hogy egy idegen nő mellett ébredtem, na de nem akárhogy! Én feküdtem, ő pedig mellettem ült is a kezemet fogta. Az arca ismeretlen volt, a szeme tele könnyel, de a hangja… az több mint ismerősnek bizonyosult. Mintha csak a testvéremé lett volna. Talán így nézne ki, ha felnőtt lenne? De miért sírt és fogta a kezem? Bár nagyon szeretjük egymást, ez piciért azért abszurd. Ami viszont ennél is furcsább volt, az a második álmom. A hosszúnak tűnő sötétség után fényt láttam, méghozzá elég erőset. Na, nem a Mennybe vezető utat találtam meg, sokkal inkább valami lámpafélét. Ismeretlen hangokat is hallottam, főleg egy erélyes férfi hang maradt meg bennem, aki valamiféle csodáról beszélt. Látni aligha láttam valamit, a lámpa éles fénye után újra sötétség jött, majd a hangok is tompultak. Egészen már olyan is a történet, mintha valamiféle baleset áldozataként feküdtem volna a kórházban. Ilyet mégis ki álmodik? Ez nagyon bizarr!
Zavaros gondolataim elnyomják a külvilág zaját, egyelőre még csak azzal szenvedek, hogy erőt vegyek magamon, hogy végre kinyissam a szemem. Tuti már olyan dél felé járunk, anya biztos mérges lesz, hogy miért aludtam ilyen sokáig. Pedig most nem is rémlik, hogy játszottam volna az este, sőt! Egyáltalán nem is rémlik az este. Hát így sem jártam még. Úgy tűnik nagyon fárasztó lehetett a meghallgatás. Még csak arra sem emlékszem, hogy sorra kerültem volna, nem, hogy arra, hogy milyen eredménnyel végeztem. Biztos az izgalom okozza, azért remélem hamar eszembe is jut minden, nehogy lemaradjak a második fordulóról! Most viszont nagyon is erőtlennek és lustának érzem magam. Még csak ahhoz sincs kedvem, hogy az oldalamra forduljak, pedig már a hátamon elég kényelmetlen. Egyáltalán, én mióta alszom a hátamon? Fura, tényleg kikészülhettem tegnap, ideje lenne felkelnem. Hangos dünnyögéssel próbálok nyújtózni egyet, de valahogy elég nehezemre esik. Mintha csak le lennék betonozva. Ám, a legfurább az, hogy még mindig hallom azt a pittyegést, amit eddig csak a kórházi sorozatokban volt szerencsém. Mi lehet ez a hang?
Szemeimen, mintha csak súly lenne, vagy ragasztóval lenne összeragasztva, csak nagy erőlködés árán sikerül végre résnyire nyitnom. Minden olyan homályos először, csak egy fehér pacákot látok. Össze is ráncolom a szemöldökömet, mert az én szobám fala soha nem volt fehér. Csak idők kérdése, mire kitisztul a kép, de el is sápadok, amit realizálom, hogy az a fura álom mennyire valóságosnak tűnik most. Én, én… most tényleg kórházban vagyok?! Szemeim elkerekednek és nyugtalanul kezdek ficánkolni. Nem, én nem lehetek kórházban, az lehetetlen! Érzem, hogy egyre szaporábban kell vennem a levegőt és a rám kötött készülék is csak felerősíti a nyugtalanságomat. Ijedten keresem a kiutat, de helyette csak azt az ismeretlen nőt látom, akit az előbb. Ugye, most nem lettem elrabolva? Ugyan már, mégis ki és miért akarna engem? De akkor mit keresek itt, és ki ő?! Szóra nyitnám a szám, de egy hang sem jön ki a torkomon, mintha csak megnémultam volna. Talán csak a sokadik próbálkozásra jön ki valami nagyon rekedt és szaggatott hang. Bár a kérdésem talán a fejemben úgy, hangzott volna, hogy „ki vagy?” a valóságban semmilyen értelmes szó nem hallgató ki, azokból a hangfoszlányokból, amit igyekszem produkálni. Csak nem begyulladt a torkom? Még ennyire vészes sosem volt. Bár nem túl férfias ezt beismerni, de most anyát akarom! Muszáj látnom őt ahhoz, hogy megnyugodjak. Anya nélkül nem vagyok hajlandó tárgyalni senkivel sem. Ha én most tényleg kórházban vagyok, akkor hol vannak a szüleim? Kötelezettségük értesíteni őket, talán már éppen úton vannak ide. Istenem, csak érjenek ide mihamarabb, én ezt nem akarom!

Kristie & Benji

"Being a twin is like being born with a best friend."

Elég sok filmet láttam már, ami hasonló esetről szól, de koránt sem gondoltam, hogy egyszer én is majd egy ilyenbe csöppenek. Nyugtasson meg valaki, hogy még mindig csak álmodom! Borzasztóan nehéznek és erőtlennek érzem magam. A szemeim alig nyílnak el egymástól, az ajkaimon csak értelmetlen és rekedt hangfoszlányok jönnek ki. Mindemellett pedig egy idegen nő sír mellettem, tudom is én, hogy miért. Igyekszem ficánkolni is menekülés képpen, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez csak a fejembe lehetséges, mert még mozdulni sem nagyon tudok. A helyzet viszont egyre nyugtalanítóbb. A nő azt próbálja nekem beadni, hogy ő a húgom. Már hogy lehetne az? Minimum egy tízessel idősebbnek tűnik nálam. Arról nem is beszélve, hogy az én kis Krissim hát, hogy is mondjam…nem ennyire vékony. Nem kövér, csak van mit rajta ölelni. Ez az idegen pedig semmiben sem hasonlít, a tulajdon ikertestvéremre. Jó, talán a hangja egy kicsit, de akkor sincs ennek értelme. Ha kórházba is kerültem, ilyen sok változás nem történhetett addig, míg ki voltam dőlve. Ezt én ugyan nem veszem be! De most egy ismeretlen csaj mit sírdogálna akkor itt mellettem? Bár a kórházban kezelnek zavarodott elméjű embereket is nem? Lehet onnan szökött. A tesóm nevét meg bárhoz hallhatta, ahhoz, hogy magára öltse a szerepet. Igen, tuti ez lehet a megoldás!
Alaposan és kissé hitetlenkedve mérem is végig a nekem magyarázó egyént, hogy ha bármi is történik velem, legalább személyleírást tudjak adni róla. Bár most állítása szerint egy nővér fog értem jönni, szóval addig is biztonságban leszek, nem? Hacsak nem a cinkosa és el nem rabolnak. De lehet csak én néztem mostanában túl sok thrillert meg krimit. Attól még mondjuk furcsa ez az egész. -Iga…Iga…zol…- soha életemben nem gondoltam volna, hogy az igazolvány, vagy az igazold magad ennyire nehezen kiejthető lesz a számomra. Most viszont hang is alig jön hozzá, illetve erő is kevés van ahhoz, hogy a fejemben zajló dolgokat csak úgy ki is mondjam. Amíg nem látom, hogy ki ez, addig egy szavát sem hiszem el! Ez így elég jó kezdetnek, nem?
Közben letéved a szemem a kezeire, amivel az enyémet szorongatja. Bárki is legyen ez, azért azt sajnálom, hogy megsérült a keze. Jelezni is szeretném felé, de csak annyira van erőm, hogy kissé megmozdítsam a kezem az övéi alatt. A szemeimmel is erős csatát kell vívnom, hogy ébren maradjak. Bár gondolom nem gond, ha kicsit megpihentetem a szemeimet, addig míg a nővér idetalál és elmagyaráz nekem mindent. Aztán gyanítom, kicsit sikerült beszundítanom is, hiszen már megint arra eszmélek, hogy már megint megakarnak vakítani. Mi a fenének kell az ember szemébe villogni, de most komolyan? Fent vagyok, oké? Lehetne itt az ébresztés kicsit barátságosabb is! Nem értem ezt az egész vizsgálósdit sem, de egy dolog eléggé megüti a fülem. Mintha a doki azt mondta volna, hogy tíz év fekvést sok idő lesz rendbe hozni, a leépült izmok és miegyéb miatt. Milyen tíz év??? Szemeim egyből elkerekednek és kedvem támadna fel is ülni rögvest, de tényleg úgy érzem magam, mint aki körbe lett betonozva.
Ijedten pislogok is vissza a nőre, aki eddig a húgomnak vallotta magát, majd a dokira, majd megint a nőre. Ugye ez most egy vicc, egy kandi kamerás felvétel?! Magyarázatot követelek, de most rögtön! Össze is húzom a szemöldökömet és remélem valaki veszi annyira a lapot, hogy engem is beavasson, hogy mi a fészkes fene folyik itt. Tuti csak be lettem gyógyszerezve és most tuti amiatt vagyok teljesen magatehetetlen. Fiatal vagyok én még ahhoz, hogy csak úgy a semmiből ilyen hosszú időre kómába essek. Bár, ha be is lennék gyógyszerezve, az nem akadályozna a beszédben nem? Mármint, akkor tudnék beszélni, csak gondolkodni nem. Most meg pont fordítva vagyok ezzel. Bár a doki szerint gyakorlat teszi a mestert, minél többet próbálkozom, annál hamarabb jön vissza a hangom. Akkor meg aztán legalább segítségért is tudok kiabálni, ha szükséges. Vajon mennyire vastagok itt a falak?

Kristie & Benji

"Being a twin is like being born with a best friend."

Valahogy mindig is érdekelt, hogy a kómában lévő emberek miképp érzékelik a külvilágot, de sosem volt eszembe kipróbálni. Persze ez sajnos nem akarat kérdése. Tök érdekes egyébként, mert arra sem emlékszem, hogy mikor merültem álomba. Az utolsó emlékem az, hogy felszállok a buszra, de az, hogy a célt is elérném… Pedig tudom, hogy hova megyek és miért. Nagyon beverhettem a fejem a balesetben. Meg mondjuk még ki tudja mimet törhettem össze, ami azóta már össze is forrt. Szerencsére semmi féle fájdalmat nem érzek, csupán az erő hiányát. Ilyet utoljára akkor éreztem, mikor megnyertem az egyik atlétikai versenyemet. Nagyon sokat gyakoroltam előtte, így a verseny utáni napokban már annyi erő sem volt bennem, hogy az oldalamra forduljak. Ugye ez is csak ilyen időszakos és egy hét múlva már azért egyedül is boldogulok?! Esküszöm, a legnagyobb félelmem még így is az ágytál használata. Már csak a gondolatától is kiráz a hideg. Ennél még az is jobb, ha valaki a mosdóba kísérget.
Őszintén, az idegennek tűnő nőnek nem nagyon tudok hinni, de az orvosok szavait hallva kicsit azért elgondolkodom. Ők már csak nem hazudnak nekem! Kicsit elkeserítő az a tény, amit most elém tártak, de nem szabad, hogy ez a padlóra vigyen! Ha már testben nem is, de lélekben erősnek kell most lennem! Már csak azért is, hogy a családomat végre megnyugtassam. Bele sem merek gondolni, hogy mennyi szenvedést okozhattam nekik. Azt sem értem, hogy volt ennyi türelmük és hagytak életben. Mármint, tíz év elég sok idő és elég költséges is lehetett engem életben tartani úgy, hogy semmi biztosíték nem volt arra, hogy valaha magamhoz térek.
Két elkalandozás között sikerül észrevennem, hogy a nő, - vagyis hát a testvérem - időközben elhagyta a kórtermet. Nem sokkal utána pedig teljesen egyedül is maradok. Na szép, és most akkor csendben bámuljam a fehér plafont? Hát ezért őszintén megérte felébrednem! Nagyot sóhajtva vezetem is körbe a tekintetemet a szobán, a tereppel ismerkedve. A nagy szemle közben meg is akad a tekintetem egy plüssön, amit először csak elgondolkozva figyelek, majd megpróbálok elgebeszkedni érte, hogy magamhoz ölelhessem. Legalább ő itt van, ha már mindenkinek dolga akadt! Kissé durcásan kezdem el piszkálni a nagy nehezen magam mellé szenvedett maci fülét, miközben a megmentőre várok, mint valami toronyba zárt herceg…-nő.
Fel is kapom a fejem, mikor érzékelem az ajtó nyílását, majd csak meglepetten pislogok a húgom irányába. Visszajött? Azt hittem messzebbre ment, de a kezében lévő cuccokat látva csak a büféig jutott. Hála az égnek! Most nincs sok kedvem egy csendes szobában egyedül gondolkodni, valaki töltse meg hanggal helyettem! Most hogy kettesben vagyunk és már tudom ki ő, egy kicsit jobban végig mérem. Elég sokat változott, szépen felnőtt! Már nyoma sincs az én aranyos kis húgomnak, aki az emlékeimben él még. Az öltözködése is elég… más lett. Anyék ki merik így engedni?! Hát mi van akkor, ha valamelyik férfi zaklatni kezdi az öltözéke miatt?! Kicsit lehetne óvatosabb is, hacsak nem szűnt meg teljesen a bűnözők fogalma, ami kötve hiszek. Tényleg, vajon mennyit változott már a világ? Vannak már repülő autók? Az mekkora királyság lenne már! Egy olyanra nekem is kell jogsi!
Testvérem szavaira csak egy aprót bólintok, bár ezt inkább teszem szemmel, mintsem a fejemmel. Kezdem kicsit nyugodtabban érezni magam, de aztán, amint meghallom, hogy menni készül újból rám tör a pánik. MIÉRT?! Ne menjen el, ne hagyjon magamra, maradjon még legalább csak egy kicsiiiit! Óvatosan nyúlok is a keze után, mikor hátat fordít nekem, hogy jelezzem, téved! -Maradj…- hangom erőtlen és halk, úgy érzem a számban egy egész sivatag jött létre, míg aludtam, így nyelni is nehezen tudok, de próbálkozom. Szemeim viszont talán most jobban beszélnek helyettem is, melyben már a félelem elenyésző és csak kérlelés vélhető felfedezni benne. Nem akarom most elengedni, hát ki fogja nekem elmagyarázni ezt az egészet?
Közben ficeregni kezdek, hogy az ágy szélét vizsgáljam. Hogy működik ez? Valami kar van hozzá, vagy távirányító, vagy mi a varázsige, amivel ülésbe tornázhatom magam? Életemben nem voltam még bentfekvős beteg, így eddig a kórházi ágyak mechanikája sosem érdekelt, de most szeretnék egy kicsit inni. Meg talán faggatózni is könnyebb lenne úgy. Bár őszintén most annyi kérdés kavarog a fejemben, azt sem tudom melyikkel kéne kezdenem. Ajkaimat harapdálva igyekszek valamiféle logikus sorrendet összeállítani, hogy azért követni is tudjam a fonalat - mert néha képes vagyok saját magamat is összezavarni, borzasztó! - majd eszembe jut a talán egyik leglényegesebb dolog: hogy nézhetek most ki? Mármint jó, talán úgy mint egy félholt, mivel már tíz éve bent porosodom az árnyékban, de nem pont erre gondoltam. Hanem, ha már a húgomnak ennyire beütött a pubertás, akkor én vajon mennyit változtam? Felismerném magamat a tükörből? Nőttem vajon valamennyit?
Talán egy kicsit önzőségnek tűnik, hogy ezekre tudok gondolni leghamarabb, de lehet hogy a kinézetem az, ami egyedül változott bármit is az elmúlt évek során. Újból körbe pillantok a szobában valamiféle mozdítható tükröt keresve, majd eszembe jut, hogy a lányoknál szokott lenni mindig ilyen apróbb összecsukhatós  is, amivel a sminkjüket tudják ellenőrizni, így végül inkább azt kezdem el vizslatni, hogy mekkora táskát hozott magával Kris. Bunkóság lenne, ha ez után érdeklődnék legelőször? Mármint, sosem érdekelt a külsőm, most meg ez az első dolog, amint magamhoz tértem. Kicsit köszörülni kezdem a torkomat, hogy legalább egy mondatot győzzek végigmondani egyben érthetően. - Krissie...Véletlenül nincs nálad egy tükör? - teszem fel végül kissé bátortalanul, de reménykedő pillantások mellet a vélhetően jogos kérdést. Nehogy már 2 hónap múlva a mosdóban ijedjek meg magamtól!