Sebastian & Clementine

- Ne nyávogj már tovább Timo! - szólok rá a még mindig pasimra, aki annyit jajjgat a hordágyon, mint valami hisztérikus kisgyerek. Néha úgy érzem, mintha a kapcsolatunkban én lennék a férfi és nem ő, sokszor még a napot is átkozom amikor egyáltalán szóba álltam vele. Pedig nem is történt olyan nagy baj, mint ahogyan előadja. Oké, tényleg nagyon vérzik a feje, de úgy tűnik, hogy nem ütötte meg eléggé, mert még mindig csak nyavalyog ahelyett, hogy aludna végre egyet. Azt mondta, hogy tud görkorcsolyázni, aztán kiderült, hogy mégsem, csak a  kedvemben akart járni, és szerencsétlenségére mikor esett, egyetlen egy nagyobb kő volt az úton és ő pont abba verte bele a fejét. Először kacagtam, hiszen eléggé vicces volt az egész jelenet, ahogyan átfordult saját magán, aztán mikor megláttam, hogy nem kevés vér van körülötte, megijedtem. Szerencsére nem történt túl nagy baj, az eszméletét is csak egy kisebb időre veszítette el az ütéstől, de mire a mentők kiértek már magánál volt. Csak épp felkelni volt képes. Bár bekötötték a fejét, de azt mondták, hogy szükséges be jönnünk a kórházba, mert össze fog kelleni varrni, ami nem túl kecsegtető számomra, hiszen utálom a kórházakat, a vért és az ottani szagtól egyszerűen rosszul vagyok. Mégis, mint egyedüli, aki akkor éppen vele volt, és tökéletes barátnő, úgy döntöttem, hogy nem hagyom egyedül, mert az igaz, hogy nagyon idegesítő, de én nem vagyok olyan, aki magára hagyna bárkit is, akinek segítségre van szüksége. Amint megáll a mentőautó és kinyílik az ajtó, először megvárom amíg őt segítik le, bele ültetik egy tolókocsiba, és úgy tolják befele. Mennék én is, de szerencsémre nem hagyják - valószínűleg rosszul is lennék, ha a szemem láttára kéne össze varrják -, így a várteremben a falnak dőlve várakozok miután már sokadjára is megígértem, hogy nem fogom őt itt hagyni. Még csak körülbelül tíz perc telhetett el azóta, hogy Timo odabent van, de nekem máris úgy tűnik, minta egy örökkévalóság lenne. Szemem közben ide oda jár az itt lévő emberek között, jönnek mennek körülöttem, én meg csak nagyokat sóhajtozva várom, hogy valahogyan már szabaduljak ki innen. Nem tudom meddig tart amíg össze varrják valakinek a fejét, de ha nem jön ki hamarosan, akkor el fogok menni, mert sem az emberek látványa sem pedig a kórház szaga nem csábít túlságosan az itt maradáshoz. Timo pedig elég nagy már, majd valahogy csak hazajut. Gondolataimból egy ismeretlen hang ébreszt fel, automatikusan nézek arra, majd fejemet jobbra majd balra mozgatom, hogy megnézzem, hogy valóban hozzám beszél-e, de mivel közvetlenül mellettem nem áll senki, ő meg egyértelműen engem néz, és az egyedüli vagyok látszólag aki a többihez képest kitűnően van.
- A barátomra várok. Odabent van épp. - válaszolok végül a kérdésére, majd hamar le is veszem róla a tekintetem, mert az apám azt tanította, hogy nem illik a kórházban a betegeket sokáig bámulni, így igyekszem úgy is tenni. De csak egy rövid ideig, mert amikor újból megszólal, értetlenül pillantok vissza rá. Nem tudom eldönteni, hogy most ezt nekem mondja-e vagy valaki másnak beszél.
- Ezt nem értem... - a hangomban valóban érződhet az értetlenség, de ő ismét beszélni kezd, ezúttal egy másmilyen, kicsit ijesztőbb hangon és úgy, mintha saját magának válaszolna. Még soha életemben nem láttam ilyen jelenetet és nem tudom eldönteni, hogy vajon valami olyan sérülést szerzett-e ő is a fején, amitől magában beszél, vagy valami komolyabb probléma van nála az emeleten. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bámuljam túl feltűnően, de valahogy képtelen vagyok arra. Soha életemben nem láttam még ilyent, hogy valaki úgy beszéljen magában, hogy még saját magának válaszoljon is. Persze volt már olyan vele is, hogy hangosan gondolkodtam, szerintem az egészen normális, de ez... ez nem tűnik annak. Csak akkor veszem le róla a tekintetem, amikor ismét rám néz. A szavaira a falhoz lapulok, mert kezdem egyre kellemetlenebbnek érezni ezt a helyzetet, és próbálom ki találni, hogy valóban minden amit mond nekem szól-e vagy saját magának inkább. Amikor a székre üt rögtön azután, hogy a tekintetünk találkozott, olyan érzésem támad, mintha velem lenne baja. Pedig én nem hinném, hogy bármi rosszat is tettem volna ellene.
- Te most magadban beszélsz? Vagy hozzám? - kérdezem végül még mindig a falhoz lapulva, és remélem, hogy a válasza inkább az első lesz, vagy ha mégsem akkor nem úgy gondolja, amiket mond ahogyan a száján kijön. Még sosem akartak megölni, remélem, hogy nem ő lesz az első akinek ilyen tervei lennének. Főleg úgy, hogy azonkívül, hogy itt ácsorgok senkinek sem ártottam.

Sebastian & Clementine

Általában nem okoz gondot a társalgás senkivel, csak valamiért ebben a srácban van valami fura, amiért talán egy kicsit nehezebben megy. Ezt persze igyekszem nem éreztetni vele, és ő szerencsémre nem kérdez többet. Vagyis úgy tűnik, hogy nem fog. Mert hirtelen kezd el beszélni ismét hol ilyen, hol olyan hangon, én meg próbálom eldönteni, hogy a szavai nekem szólnak-e vagy inkább csak saját magát próbálja szórakoztatni? Az utóbbival sem lenne igazából olyan nagy gond, hiszen elég unalmas itt várakozni, viszont amiket mond az már elég nagy problémának tűnik, mert azt hiszem, hogy normális ember nem beszél arról, hogy valakit meg akar ölni. És mivel rám néz nagyon olyan érzés fog el, mintha nekem szólna, talán ennek is köszönhető, hogy a falhoz lapulok és próbálom nem túl feltűnően bámulni. A válaszától kicsit megkönnyebbülök, de csak annyira, hogy ismét ellazuljak egy kicsit, és jobban szemügyre veszem közben. Mert valóban nem tűnik úgy, mintha jól lenne.
- Ha szeretnéd hívok valakit, hogy nézzen rád... - ajánlom fel a lehető legbarátságosabb hangnemben, és ha úgy érzi, akkor valóban keresek egy nővért vagy valakit, aki rá néz, mert máshogyan aligha lehetnék hasznára. Közben pedig a zsebemből elő halászom a telefonomat, hogy megnézhessem mennyi lehet az idő, mert borzasztóan meguntam Timora várni. Mi a fenéért találkoztam ma egyáltalán vele? Legszívesebben haza mennék, de valamiért nem tudom őt itt hagyni. Hiába érdemelné meg, nem visz rá a lelkiismeret. Sosem tudok magára hagyni olyant, akinek szüksége van rám. Pedig valószínűleg fordított helyzetben ő már régen eltűnt volna, talán még a mentőautóba sem ült volna be mellém. Gondolataimból ismét a srác ijesztő hangja ébreszt ki, és megint körbe pillantok, hogy vajon rajtam kívül mások is hallják-e vagy a kórház szag okozza a hallucinációmat. Mivel többen is arra pillantanak, rájövök, hogy nem képzelgek. Van olyan aki nevet, más zavartan fordítja el a fejét és akad aki - akárcsak én - csodálkozik. Végül magamra erőltetek egy mosolyt, és valami hülye ötlettőúl vezérelve lépek közelebb hozzá, és ülök le mellé. Talán ha lesz egy kis társasága, jobban fogja érezni magát.
- Ugyan már. Biztosan nem olyan komolyak a sérüléseid, ha nem vettek előre. Ne aggódj. Élni fogsz ettől. - még mindig mosolygok és bíztatóan simogatom meg a vállát, de csak nagyon rövid ideig, hamar vissza kapom a kezem, mert még mindig elég furán néz ki. Minden bizonnyal csak a sebei, meg véres ruhája okozza ezt az érzést bennem.

Sebastian & Clementine

Nem csak amiatt szerettem volna segítséget hívni neki, mert azt mondta, hogy nem érzi magát túl jól, hanem a viselkedése miatt is, mert nekem valahogy úgy tűnik, hogy valami egyértelműen nem stimmel vele odafent az emeleten. Egyáltalán nem tetszik az ahogy beszél saját magában, főleg úgy, hogy fura hangokon, és bár vannak itt a teremben akik viccesnek találják a helyzetet, én azért egy kicsit sajnálom. Azt nem tudom mondjuk eldönteni, hogy komolyan beteg-e vagy csak simán be van drogozva, de bármelyik is legyen az ok, nekem egyáltalán nem tűnik viccesnek a helyzet. Minél több időt töltök itt, annál biztosabb vagyok abban is, hogy le akarok lépni. Mert sosem szeretek olyan helyen lenni, ahol kényelmetlenül érzem magam. Most pedig nagyon is úgy érzem, hogy nem tetszik ez a helyzet. Van ebbena srácban valami ijesztő is, és talán épp az egyik oka annak, hogy nem nevetek másokkal ellentétben, mert azt tudom, hogy az ilyenekből bármi kitelik, hiszen látszólag azt sem tudja, hogy mit beszél. Fogalmam sincs, hogy honnan jött a bátorságom, hogy mellé üljek, de valamiért nem tudom csak úgy hagyni az olyan embereket, akiknek látszólag segítségre van szükségük. Kimeresztett szemekkel nézem ahogy egyszer csak feláll és megint hülyeségeket kezd beszélni, és nekem valóban fogalmam sincs arról, hogy mit kéne most erre mondjak. Mert nagyon úgy tűnik, hogy nekem szánja a szavait, mintha tőlem várna segítséget. De én mégis mi a fenét tudnék csinálni? Azt sem tudom, hogy miről beszél igazából. Idegesnek tűnik, és ezért igyekszem jó alaposan átgondolni, hogy milyen választ adjak a számára, amitől egy kicsit megnyugtatom. Csak épp addig, amíg ki jön valaki és foglalkozik vele is. Odabent majd eldöntik, hogy a fájdalomtól beszél-e ennyi hülyeséget, vagy valamimás oka van.
- Nemsokára biztosan te jössz... és akkor szabadon engednek. Gondolom. - válaszolok annak ellenére is, hogy gőzöm nincs, hogy miről beszél igazából. Soha életembe nem találkoztam még ilyen emberrel, ezért nem tudom, hogy mi lenne a tökéletes válasz. Hogy lehetne valaki egy testbe zárva? És hogyan lehet onnan ki venni? Életembe ilyen ökörséget még nem hallottam. Abban a pillanatban azonban ahogymegpillantom a kezében a bicskát, még mindig ülő helyzetemben kicsit hátra dőlök, és amint megindul egy férfi felé, mindkét kezem a szám elé tapasztva figyelem. Nem úgy tűnik, mint aki viccel. Nyelek egyet, majd feltápászkodok a helyemről, mert most már holtbiztos, hogy egy percet sem maradok itt tovább. Ez az ember egy őrült. Ebben a pillanatban azonban olyan érzés fog el, mintha megszédülnék, majd a földre is esek és rájövök, hogy nem én szédülök, hanem az épület mozog. Több sikoly hallatszik egyszerre köztük az enyém is, és közben felszisszenek, mert hatalmas fájdalmat érzek a vállamba, amire valószínűleg rosszul estem. Hirtelen jut eszembe az a vicc az abszolút pechről, és ez most tényleg az... egy kórházban megsérülni és itt ragadni valóban olyan, mintha valami akciófilmbe csöppentem volna bele. Óvatosan tápászkodok fel abban a pillanatban ahogy már érzem, hogy vége a földrengésnek, és rémülten veszem tudomásul, hogy a kijáratot eltorlaszolta a törmelék, a srácnak pedig még mindig ott a bicska a kezében, a férfi pedig akit megtámadott a földön fekve próbál felállni, mielőtt a támadója el nem ér hozza. Ő azonban mintha ismét saját magával vitázna, megáll és olyan mintha nem tudná eldönteni, hogy bántsa-e azt az embert vagy sem. Ismét felszisszenek a fájdalomtól, amit a bal vállamban érzek, végül a sráchoz lépek ismét, és jobb kezemmel érintem meg újra a vállát, vigyázva arra, hogy azért tartsam tőle a tisztes távolságot. Úgy érzem, hogy meg kell nyugtatnom, mielőtt valami ostobaságot csinálna, mert egyértelműen nincs jól.
- Nem muszáj bántanod senkit. - próbálkozok, majd a zsebembe nyúlok a telefonomért, mert valakinek muszáj, hogy segítséget hívjon nem? Mentőt azt mondjuk elég vicces lenne a kórházba hívni, de a rendőrséget vagy valakit csak jó lenne értesíteni, azt hiszem. - Figyelj...nekem nagyon úgy tűnik, hogy segítségre szorulsz. Hívok valakit és majd kiszabadítanak innen. Téged pedig ellátnak... nem lesz baj. - miközben beszélek a telefonomat lóbálom előtte és végig figyelem, hogy közben lássam a reakcióját, ami elég kiszámíthatatlan nála most azt hiszem.