Sela & Benji

Az emberek többsége szeret a figyelem középpontjában lenni. Noha, én sosem harcoltam érte, én valahogy mindig kiérdemeltem. Régebben ez mit sem érdekelt, de most… Mást sem hallok, csak mindenki aggódását, hogy miként érzem magam? Jó, aranyos, hogy mindenki jót akar nekem, de ez már sok. Alapvetően ébredésem óta sosem éreztem kellemetlenül magam, már úgy a helyzethez képest, de kezdem azt észrevenni, hogy lassan már belém beszélik és kezdem azt elhinni, hogy tényleg van valami. Hülyeség, nem? Értem én, hogy tizenöt éves koromban majdnem meghaltam és tény, hogy ott nekem megállt az idő, de ennyire nem kéne engem gyerekként kezelniük szerintem. Örültem, hogy végre elhagyhattam a kórházat, majd rájöttem, hogy összezárva a családdal csak rosszabb. S még csak menekülni sem tudok, mert nincs hova. Régen elég sok barátra tettem szert, mégis, most azt sem tudom merre vannak, vagy élnek e még. A húgom szerint senki sem érdeklődött felőlem, míg kómában voltam és nem is jöttek be hozzám. Ezek után már nem hiszem, hogy túlságosan is kíváncsiak lennének rám. Persze, ez szomorú, de nem halok bele, majd lesznek új barátaim. Azt már inkább bánom, hogy most még jobban neki kell feküdnöm a tanulásnak, ha nem negyven évesen szeretnék valami képesítéshez jutni. Sosem szerettem tanulni, de most még csak kummantani sem tudok, mert magántanárt kapok. Ennél már csak az a rosszabb, hogy különféle terápiákra és kezelésekre vagyok ítélve. A gyógytorna még azt mondom oké, mert tíz év fetrengés után valahogy vissza kell fejlesztenem az izmaimat, de a többi, felesleges. Anya viszont nagyon is szeretné, ha folyamatosan eljárnék pszichológushoz is, hogy feltudjam dolgozni a történteket. Pedig őszintén nincs semmi bajom, csak kicsit elmaradottnak érzem magam.
Egy hosszas kérlelés és ígérgetése eredménye képpen, pedig legalább annyi szabadságot kapok, hogy egyedül mehessek el, a már annyira nem ismeretlen helyre. Vicces, hogy már huszonöt vagyok és még a szüleimtől függök. Ők mondják meg hogy hova mikor és hogyan mehetek. Eddig még arról sem lehetett szó, hogy egyedül menjek, mondván, hogy eltévedhetek, vagy rosszul lehetek és akkor majd, hogy találnak rám? Magam sem értem, hogy most miképp mentek bele a dologba, de legszívesebben pezsgőt bontanék. Annyi, hogy mindig jelentenem kell, hogy megérkeztem, avagy elindultam e már. Igyekeztem hamarabb indulni, hogy biztos odaérjek időben, ugyanis tényleg benne van a pakliban, hogy nem igazodom ki az úton, vagy csak az, hogy meg kell állnom pihenni. Utálom, hogy ilyen lassan megy ez az egész. Persze, örülhetek, hogy már tudok menni, de… Most körülbelül úgy érzem magam, mint akit jól elvertek. Fáj mindenem és alig tudok menni, már úgy hogy haladjak is. Egyszerűen nem ehhez vagyok szokva. Régen, mikor több kilométer futottam hazáig, most meg még pár métert sem tudok normális tempóban megtenni a megállótól a zebráig, majd onnan át mikor zöld. Szinte éppen hogy átérek, mert nem valami hosszú időt szabtak ehhez a lámpához.
Lassan, de biztosan közeledem a célhoz és közben mosolyogva gondolkodom el azon, hogy vajon hol vannak a röpködő autók és deszkák, amiket ekkorra jósoltak? Persze, tíz év alatt így is sok minden változott, amin nem győzök csodálkozni, de annyira nem vészesen lett másabb a világ. Legalábbis, így az első hónapom után én nagyon nem látok lényeges változást. Aztán még lehet csak azért látom így, mert még nagyon a felszínt karcolgatom. Elővadászom a telefonom, hogy helyzetjelentést írjak, amiért megérkeztem, páran megmosolyognak a művelet közben. Jó na, nem minden fiatal ujjai vannak ráállva a billentyűzetre. Én még csak pár napja használom, kissé még lassan megy, pedig legalább egy gomb alatt nem három betűt kell végig nyomni. Igen, nekem még anno nyomógombos volt. Voltak már érintősek is, de azok valahogy akkoriban nem vonzottak. A mostani verziók már annál inkább. A régi fajta érintős ehhez képest játéktelefonnak néz ki. Arról nem beszélve, hogy ezen már bármit lehet csinálni, a régin meg örültél, ha fogta a netet.
Pár perces pötyögés és egy kép küldése után – anyám ennyire bízik bennem, igen – indultam is befelé az épületbe, hogy aztán mihamarabb túllehessek ezen a felesleges és kellemetlen kínzáson, ahol majd magamról kell beszélnem és azon érzéseimről, amik nem is léteznek a téma iránt. Határozottan nyomom is le a kilincset, mikor a megfelelő ajtóhoz érek, ám amilyen hirtelen nyitok be, úgy rántom is vissza. Vagyis, csak rántanám, ha a doki nem hívna be. Ez esetben eleget is teszek a kérésének, de csak zavartan pislogok hol rá, hol az idegen lányra és hol az órára. Biztos, hogy jó időbe jöttem? Kint is megvárhattam volna, hogy sorra kerüljek, sőt! Persze, aztán megleszek nyugtatva, hogy nincs semmi félreértésről szó, jó helyen járok és jó időben. Ám, az előző heti tájékoztatóból kihagyta azt, hogy a következő alkalommal már nem csak kettesben fogunk szenvedni. Mindenesetre, csak biccentek a lánynak és helyet foglalok a kanapé másik végén. Nem tudom, hogy mire készül a fickó ezzel, de gyanítom, hogy innen nem egyhamar szabadulunk.
- Elnézésüket kérem, hogy nem szóltam előre, de meglepetésnek szántam. A mai naptól fogva szeretném, ha néhány alkalmat közösen, együtt töltenének el. Úgy vélem, hogy önök ketten nagyon jó hatással lennének egymásra. Remélem nincs ellenük. Persze, nem kötelező, inkább csak javaslat a részemről. A mai alkalmat mindenképpen így szeretném lebonyolítani, aztán meglátjuk mennyire működik ez a továbbiakban. – mosolyogva ismerteti is gonosz kis tervét miközben az arcunkat figyeli, majd mit sem törődve, hogy van e ellenvetésünk a dologgal inkább feláll és teakészítésre hivatkozva magunkra hagy minket pár percre, hogy ismerkedjünk egy kicsit. Csak reménykedni tudok abban, hogy tényleg visszajön pár perc múlva és nem fog itt hagyni minket órákra. Tarkót vakarok, majd a lányra sandítok megpróbálva feltérképezni, hogy kihez van szerencsém. Talán illene valami bemutatkozás féle is nem? Ajkamba harapva nyújtom is oda neki a kezem, remélve, hogy elfogadja és nem sülök be. – Hát, ha már így alakult… Szabad megkérdezni a te neved? Én Benton vagyok. – billentem meg kissé játékosan a fejem és igyekszem visszafogni magam, hogy ne támadjam le csak úgy mindennel egyből, mert igazából elég sok mindent tudnék most mondani ezen kívül.