A hetekben találtam rá egy blogra, ami egyből elnyerte a tetszésem. A szövegek, a szóhasználat, a kritikák és annak súlya. Bárki is írja ezt a blogot, az az ember egy zseni! Kiválóan látja a világot, amiben élünk, én pedig kész vagyok őt mentorálni és befogadni.
Egy ilyen embernek, aki ilyen meglátásokat tesz és így képes kiírni magából mindent, muszáj a világ élharcosai közé kerülnie. És én vagyok az, aki ezt megadhatja neki.
Egyedül nem fog sokra menni ebben a világban, de a támogatásommal és a hátszelemmel már elindulhat az úton és együtt állhatunk neki megváltani a világot. Nem vagyunk sokan, de minden ember számít. Gondoljunk bele,  az első világháborút is egy diák pisztolylövése indította el és a Magyarországi '48-as szabadság harcot is csak egy maréknyi fiatal és néhány idős ember robbantotta ki. Lehet nekünk sem kell nyolcvankétmillióan lennünk.
Kezdetben csak kommenteket hagytam neki "Nick Wood" néven, majd felvettem vele e-mailben a kapcsolatot Nicholas RedWood néven, amiben sikerült kicsit megosztanunk egymással az élet dolgait, majd megbeszéltünk egy találkozót is egy félre eső kis Brooklyni pubban, ahol nyugodtan meg tudunk ismerkedni.

Nem tudtam volna előre megmondani milyen hatást fogok kelteni benne természetellenesen fehér bőrömmel és koromfekete szemeimmel, rakoncátlanul hullámos, fekete hajammal, benne a fehér sávval és ódivatú öltözékemmel, melyből csak a dzseki volt valamelyest modern. Bőrdzsekimmel egykori páromnak, Dr. Webster emlékének adóztam.
Megérkeztem a találka helyére, ahol Ő már a megbeszélt asztalnál ült. Arról ismerhette meg, hogy egy pohár abszint volt az asztal közepén.
Biztos voltam benne, hogy kicsit sem tűnhetek a szemében elmebeteg gyilkosnak, veszélyes pszichopatának. Á, dehogy. Na de hé! Nem én vagyok a legrosszabb, ami érheti az embert, sőt, számára talán én vagyok a legjobb dolog, ami érhette.
- Helló Deaton! - köszöntöttem, mikor az asztalhoz értem és a dzsekit az ideiglenes székem támlájára helyeztem. Kezet fogtam vele. - Nicholas - mutatkoztam be.
Aligha ismerhetett fel, hiszen már nem hasonlítottam annyira egykori önmagamra. Testem az utóbbi hónapokban komoly változásokon ment át, melyeket ezúttal nem tudatosan akartam, ráadásul már én sem tudtam teljesen ki, vagy mi voltam valaha, csak foszlányokban. Azt tudom most ki vagyok és tudtam azt is, régen sem lehettem sokkal másabb ember.
Egy gyilkos, de egyben az igazság és az egyenlőség élharcosa is.
Leültem az asztalához, ám közben őt is szemügyre vettem. Felmértem magamnak.
- Nagyon nagy öröm számomra, hogy megismerhetlek. Tegeződjünk. Azért szerettem volna találkozni, mert szeretném, ha a mozgalmam része lennél. Végtére is egy a célunk. A jövő átírása. A társadalom és az élet átalakítása. A jobb világ, egyfajta... utópia - mosolyogtam. - Azt gondolom egyedül senki nem váltja meg a világot, de ha szövetségre lépnek, akkor már komoly erőt képviselhetnek.  Akár a súlyok. Ha valami túl nehéz, egy ember kevés, hogy elrakja az útból. De ha összefog mindenki, akinek útban van a súly, akkor könnyedén arrébb lehet pöccinteni. Állj hát mellém és segítsük egymást az úton. Tőlem minden eszközt megkaphatsz a kiteljesedésedhez!